KŐFAL
KŐFAL
A kő alkalmazása természetföldrajzilag meghatározott. Kitermelése, megmunkálása, kifaragása, felrakása komoly szakmai hozzáértést, egy specialista foglalkozás, a kővágó, kőfaragó ipar kialakulását feltételezi. Mindez az egyéb falazó anyagokhoz képest lényegesen drágábbá teszi a kő felhasználását. Ezért csak módosabb, kiváltságosabb társadalmi rétegek használhatták fel építményeiknél meghatározott körzetekben.
A kőépítészet csak a 18. századtól kezdett terjedni azokon a területeken, ahol a kőbányászat fellendült. Szerepet játszott e folyamatban a fával való építkezés tiltása is. A fellendülés állandó földesúri kontroll alatt állt, hiszen bányajoga csak földesúrnak volt, s kedvezményként adta a jobbágynak a kőfejtés lehetőségét. A 19. század végén és a 20. század elején a jelentősebb kőépítkezésű területek a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység nyugati-délnyugati része, a Börzsöny és a Pilis vidéke, a Zempléni-hegység kö-zépső és északi vidéke, az Aggteleki karszt és környéke, a Dunántúlon a Balaton északi partja és a Bakony, a Mecsek hegység környéke, Erdélyben a Mezőség egyes vidékei. A kőépítkezés meghonosodott olyan kisebb régiókban is, ahol egyébként a fa- vagy a sárépítkezés volt az uralkodó. A Tiszántúlon a Barabási-hegy környékének falvait, az Aggteleki karszt egyes településeit, a Cserhát hegység vidékét vagy a Dunántúlon a Fertő menti településeket, Fertőrákos és környékét sorolhatjuk példaként ide (Bakó F. 1985).
A kőházak készítéséhez elsősorban a puhább, könnyen megmunkálható, bányászott követ használták. Erre legalkalmasabbak a különböző mészkőfajták, a vörös homokkő, a riolit, tufa, trachit és a márga stb. voltak. A falba kerülő követ gyakran természetes állapotában, esetleg a nyílászárók és a sarkok mentén kissé megfaragva építették be. A köveket mindig úgy forgatták, hogy falazáskor nagyjából egymáshoz idomuljanak, s a külső-belső oldalon hozzávetőlegesen sima falat adjanak. Noha ismeretesek olyan vidékek, ahol a kövek minden kötőanyag nélkül, saját súlyuk megtartóerejével álltak a falban, általában sár vagy homokos-meszes habarcs tartotta össze. A kőfalat rendszerint kívül-belül betapasztották, de néhol, pl. a Bakony vidékén a külső tapasztás elmaradt (Viski K. 1171926; Ébner S. 1933: 1; Gönyey S. 1939: 124; Bakó F. 1978: 61–66; H. Csukás Gy. 1984: 30; Dám L. 1992: 32–34).
A kőfal építéséhez a Duna–Tisza közén felhasználták a sajátos természetföldrajzi folyamat során kialakult réti mészkövet, a darázskövet is. Ez a síkvidéki erek, folyók, vízállások medreiben keletkező, durva szemcsés, könnyen porladó, könnyen kinyerhető és megmunkálható építőkő kedvelt volt ezen a tájon a köz- és egyházi épületeknek és a módosabb rétegek házainak építésekor (Juhász A. 1982; Sztrinkó I. 1982; 1987: 67–74).
A magyar kőfaragás legkorábbi tárgyi darabjai a 11. századból ismeretesek ugyan, de a kőfaragók hosszú évszázadokig a királyi, egyházi, főúri megrendelésekre dolgoztak. Városaink polgársága körében a 14. századtól, a mezővárosokban a 15. századtól számolhatunk a kőfaragó munkák szélesebb körű felhasználásával. A 18. századtól a népi építészeti gyakorlat is egyre több kőből faragott elemet átvesz: párkányok, ablakkeretek, szemöldökfák, pillérek, oszlopok, kerékvetők stb. A nagy barokk és klasszicista építkezések hatására a szakképzett iparosréteg mellett kialakul a kontár kőfaragók, ügyes kezű kővágók rétege is, akik az ellesett formákat, elemeket, motívumokat fokozatosan népszerűsítették egy-egy kistáj népi építészetében.
A vagyoni lehetőség és a kulturális szükségletek előidézte piacot aztán döntően ez a réteg látta el faragott kővel, illetve kőből készült épületelemmel. Kiépültek a kővel való kereskedés, szállítás útvonalai, s megjelenhetett a 19. század végén a kő olyan területek építészetében is, ahol egyébként erre semmi természeti adottság nem volt. A kő végül is színesítette, mintsem meghatározta volna a paraszti építőgyakorlatban alapvetően használt építőanyagok palettáját (Bakó F. 1985).
