GABONATÁROLÓ ÉPÜLETEK

Teljes szövegű keresés

GABONATÁROLÓ ÉPÜLETEK
A 19. század végétől kezdve több kutató érdeklődését felkeltették az ún. boglya alakú gabonások (Füzes E. 1984: 130–145). Ezek a föld-, sár- vagy paticsépítmények, írott forrásokban a 18. század első felében bukkantak fel, főleg a Tiszántúlon, ritkán a Duna–Tisza közén, szórványokban a Bácskában és a Bánságban (Füzes E. 1982: 187–192). Utolsó példányai a 20. század első felében tűntek el vagy alakultak át más célra (pl. ólnak).
Valószínűleg igazuk van azoknak, akik „föld fölé emelt veremnek” tekintik, mivel zömmel – a gabonakonjunktúrák hatására – ott terjedtek el, ahol a magas talajvízszint miatt nem lehetett vermet ásni. Három fő formája ismert: a kemence formájú, tetején nyitott, fedővel zárt, a henger alakú, kúpos tetővel fedett ún. „prémes”, melynek nyílása az oldalának a felső részén van és a boglya alakú, oldalsó töltőnyílással rendelkező gabonások.
201Gabonás kasok
A föld fölé épített terménytárolók között talán legkezdetlegesebbek a 60–80 cm magas falábakra vagy -talpakra állított, ovális vagy szögletes, szalma-, gaz-, nádtetővel fedett, tapasztott falú gabonás kasok. Töltőnyílásuk rendszerint magasan, a tető alatt vagy a végén volt. A nagyobbakra ajtót is csináltak, s a belsejét rekeszekre osztották. Bizonyos nagyságon túl ezeknek ácsolt favázat építettek. Ezek a könnyen formálható kezdetleges építmények a Kárpát-medencében, de azon túl is szinte mindenütt megtalálhatók. Egyszerűbb formái – mint tárolóedények – a ház eresze alatt, kamrában, padláson is állhattak, s ezek alakulhattak önálló épületekké (MNL 2: 255). Ezek is tájanként és bizonyára korszakonként is többféle formai variációkat alkotnak, s elnevezésük is változatos. A Dél-Alföldön, Bánátban pl. kas, a tiszántúli Sárréten szuszkó, szuszik, a Dél-Dunántúlon és a Szigetközben hombár, Erdélyben kosár, gabonás stb. a neve.

39. ábra. Szántalpas, vesszőfalu hombár. Mohács (Baranya m.)
Szántalpas hombárok
Sok helyen, főleg a Dél-Dunántúl, Bácska, Bánság, Szlavónia egyes vidékein és Erdélyben a kasok favázas, ház formájú változatait szántalpakra építették, hogy vészhelyzetben el lehessen vontatni. A szántalpas hombárok eredete talán a balkáni, hasonló formájú pásztorkunyhókkal hozható kapcsolatba (Paládi Kovács A. 1973: 308; Gunda B. 1989: 181–182).
Gerendavázas gabonások
Sajátos, osztott belső szerkezettel bíró önálló terménytárolók az erős talpakra épített, majd lábakra állított, legtöbbször zsaluzott deszkafallal készült, szalma-, nád- zsindely vagy cseréptetős gerendavázas gabonások. Négy, tájilag elválasztható típusát ismerjük: a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a felföldi és a felső-Tisza-vidéki csoportot (Füzes E. 1984: 202168–193; Gunda B. 1984: 57–60). Legszebbek az elő- vagy oldaltornácos, rekeszekkel tagolt, faragott oszlopos dél-dunántúli típusok. A Dél-Alföldön, a Szilágyságban, Erdélyben és a Felföldön vesszőpatics fallal is készítik.
A fából épült, többcélú gabonások fejlettebb típusát a göcseji és őrségi kástuk, kástók alkotják. A szó maga szlovén eredetű, de formailag az osztrák területek felé mutat rokonságot. Ezek az egy-, de néha kétszintes, esztétikailag is kiérlelt, zsaluzott faszerkezettel készült, néha tapasztott falú építmények alkalmasak arra, hogy rekesztékeikben gabonaféléket, más helyiségeikben lisztet, szalonnát, füstölt húsokat, zsírt és különböző szerszámokat tároljanak (Gönczi F. 1914: 464–466). Számuk az első világháború óta rohamosan csökken.
A fából épült „életes kamráknak” igen fejlett, több rendeltetésű típusait találjuk Erdélyben, a Székelyföldön, különösen a Maros, Aranyos vidékén. Itt tornácos, olyankor alápincézett változatait az oklevelek, inventáriumok már a 16. századból ismerik (Szé. Oklt. új. sor. II.: 252; Urb. Ţarii Făgaraşului II.: 606).
Magtárak
A parasztgazdaságok legfejlettebb terménytároló építményei a magtárak. Az ország gabonatermelő vidékein, különösen az Alföldön a 18. század végétől kristályosodtak ki a sok variációt mutató, de alapvetően azonos szerkezeti, funkcionális jegyeket hordozó tégla- vagy vályogfallal, nád- vagy cseréptetővel ellátott, egy- vagy többosztatú, gyakran alápincézett termény-, élelmiszertároló magtárak (Varga Gy. 1991). Funkciójukat tekintve ezek egyenes folytatói a 16. század óta ismert különféle kőből épült granáriumoknak (Füzes E. 1984: 201–214), de az Alföldön mai napig fellelhető paraszti magtárak főleg két előzményre vezethetők vissza: a) az eredetileg más rendeltetésű egyes épületek átalakítására, b) a volt uradalmi, közösségi gabonásházak adaptálására.
A magtárak funkcióját korábban, a 19. századi gabonakonjunktúra előtt részben a kamrák töltötték be. Itt álltak a gabonás hombárok, kasok, a konyha, a háztartás tárgyai, élelmiszer-tartalékok stb. Tudjuk, hogy kamra funkciót tölthetett be a lakóház második szobája vagy egy-egy, erre a célra kialakított épületrész. A 18. század második fele óta szokássá vált, hogy a háromosztatú házat meghosszabbították egy vagy két kamra hozzátoldásával. De az is gyakori jelenség volt, hogy a lakóházzal szemben vagy annak végében különálló kamrákat építettek. Ezekből a különálló kamrákból a gabonatermelő Alföldön alakulhattak magtárak. Ezt nevezték gabonás kamarának, életes kamrának, búzáskamrának (Selmeczi Kovács A. 1989: 188–190), magtartó színnek, garmadás színnek (Páll I. 1986: 241–242).
Magtárakká alakulhattak régi sütőházak, sőt mint a Bihar megyei Derecskén, a 18. századi katonaházak is (Varga Gy. 1991: 147). A tipikus paraszti magtárak példaképei azonban sokkal inkább a volt uradalmi, egyházi, mezővárosi gránáriumok, gabonás házak (domus annonaria) voltak. A Tiszántúlon elterjedt szokás lett, hogy a rangos magtárépületeket a jobb módú gazdák az utcafrontra építették. A módos gazdák kőből épült, cseréptetős magtárait azután a szegényebbek is kezdték utánozni, így felbukkannak ezek föld-, paticsfalú, nádtetős változatai. Ezek archaikusabb kivitelezésük ellenére másodlagos fejleményeknek tekinthetők.

20340. ábra. Boronafallal épült földszintes kástu. Őrség (Vas m.)
A magtárakat különösen berendezésük különbözteti meg elődeitől. Fontos jellemzőjük pl. a fiókrendszer, melynek deszkái kiszedhetők, ezáltal a fiókok nagysága változtatható. A fiókokat a Hajdúság, Nyírség, Bihar, Göcsej és a Mezőség egy részén hombárnak, szuszéknak is nevezik (MNA 84., 85. térkép). Jellemző a többcélú használat. Így a gabonatároló fiókrendszer mellé elkülönített, olykor külön bejáratú lisztes-, szalonnás-, kenyeres kamrát rekesztettek. A fiókok előtt kisebb-nagyobb munkateret is hagytak, ahol bizonyos munkaműveleteket el tudtak végezni. Terménytárolásra alkalmassá tették a magtárak padlását is, s az aláépített pincében bort, burgonyát is tárolhattak. A paraszti magtárak a 20. század második felében erőteljes pusztulásnak indultak, illetve átalakultak, többek közt nyárikonyhává.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT