A BORTÁROLÓ ÉPÜLETEK MÚLTJA
A BORTÁROLÓ ÉPÜLETEK MÚLTJA
Az állandó hőmérsékleten érlelt pincés bor és az éves fogyasztásra szánt kamrás bor tárolása közötti különbség mellett a 14. században kezd kibontakozni a szőlőhegyen, illetve településen kívüli és a belső telken megvalósuló szőlőfeldolgozás és bortárolás közötti megoszlás is, ami településszerkezeti és életmódbeli következményekkel járt. A lakótelken épített bortároló pincék meglétéről gyakran szólnak 13–14. századi történeti források a dunántúli, kis-kárpátoki, erdélyi és felföldi városokra vonatkozóan (Belényesy M. 1955: 18–19). Ezeknek az épületeknek nagyobb része két-három helyiséges kőház, melyek alatt kőből épített, boltozott pince volt. Ilyen kőboltozatos pincék egyre nagyobb számban kerültek elő a 15–16. századi észak-magyarországi mezővárosi ásatásokból (Vác, Pásztó, Gyöngyös, Miskolc, Sárospatak) és a Dunántúl (Alsóörs, Segesd) több középkori kúriájából is (Kecskés P. 1989: 239–243; Magyar K. 1991: 15–20). A Sümeg 206melletti Sarvaly faluásatása során olyan többhelyiséges lakóházakhoz kapcsolódó, 15–16. századi kőfalú pincéket tártak fel, melyeket félig vagy egészen földbe süllyesztettek, s födémük kőboltozatos vagy síkmennyezetes lehetett. Ugyanitt lakóépületek melletti, különálló pincéket mint telki gazdasági épületeket írtak le (Parádi N. 1979: 55–60).
41. ábra. Mezővárosi pince a 15. századból. Vác (Pest m.)
A telken különálló, többcélú tároló épületekben, a gabonás kamrában, pincés kamrában és pincés magtárban is tartottak bort a Kárpát-medence peremterületein. A nyugat-dunántúli kástu, az erdélyi gabonás és a felföldi gabonás kamra hasonló szerkezeti megoldású kétszintes épület. Alul a boronából vagy kőből épült síkmennyezetes pincében tárolták a hordós bort, fölé gerenda- vagy deszkaszerkezetű gabonást ácsoltak. Ez az épülettípus a középkori vegyes, önellátó parasztgazdaságokból adatolható, s a szomszédos népeknél is megtalálható (Füzes E. 1984: 193–214). Az alföldi területek középkori bortárolási módjáról csak hiányos történeti utalások állnak rendelkezésre. Ezek szerint a szőlőskertek borait a lakóházakhoz kapcsolódó felszíni, felmenő falú, külön bejáratú kamrákban tárolták. A többcélú terménytároló, földfalú kamrákat, mindenes kamrákat csak a 19. században váltották fel a telki házhoz épített vagy különálló boros kamrák (Égető M. 1975: 460; Für L. 1983: 184–186).
207A szőlőhegyen, illetve a határban lévő bortároló építményeket szintén a 14. századból ismerjük a történeti forrásokból, így a Balaton-felvidékről, a Szerémségből és Zala megyéből (Lichtneckert A. 1990: 43; Holub J. 1960: 198). Azonban ezek száma és jelentősége a telki pincés bortároláshoz viszonyítva a 17. századig kisebb lehetett. A nyugat-dunántúli szőlőhegyek beépítését részben gátolta, részben elősegítette a török kori dúlás, ugyanis sok helyütt a faluból menekülve a hegyen építettek szőlőgazdasághoz kapcsolódó hajlékot. A tulajdonos szőlőparcellájára épült felmenő falú, főként boronafalú épületek első tagja a pince, a második a présház volt. Néhány 17. századi boronapince, illetve építményrész maradt meg a Balaton-felvidéken (Vajkai A. 1966: 228–231). A 18. század elejétől állnak rendelkezésre olyan szőlőhegyi építmények Zala és Vas megyében, amelyek teljes egészében és építéstörténetében vizsgálhatók (Zágorhidi-Czigány Cs. 1989: 43–60). Erre az időszakra alakult ki az a szőlőhegyi épületállomány, mely egyrészt a szőlőgazdasághoz (présházpince), másrészt a külső birtokosok kinntartózkodásához és a hegyi vegyes gazdálkodáshoz (szoba, istálló, pajta, méhes) volt szükséges (Csoma Zs. 1988–1989: 361–366; Knézy J. 1991: 533–538; Kecskés P. 1992). A gazdasági építményekben megmutatkozó fejlődés a délnyugat-dunántúli területeken a 17–18. században szőlőhegyi szórványtelepülések kialakulásához vezetett, melyek közül több önálló faluvá vált (Vajkai A. 1939; Kovács K. 1985: 330). A Balaton-felvidék szőlőhegyeinek építészete a 18. századtól a kőépítkezés jelentőségének növekedését mutatja (Vajkai A. 1956).
A felszín alatti bortárolás legjellemzőbb építménye a Kárpát-medencében a folyosószerűen kiképzett lyukpince. A 13–15. századi oklevelekben pince, pinceverem, lik, kőlyuk és bótpince néven említik. A föld alatti, vájt vagy épített pincék datálását a 15–17. századi építészeti emlékek mind gyakoribb meghatározása segíti, amennyiben a középkori vár-, templom- és városi kőépítészethez kapcsolhatók, de rokonságot mutatnak a barlanglakások, pinceházak és lakópincék építési gyakorlatával is (Kohounová, E. 1969: 27–36; Frolec, V. 1974b: 78–89; Bencsik J. 1990; Bakó F. 1989–1990: 484–486).
A továbbiakban a magyar nyelvterületen a 19. században alkalmazott szőlőfeldolgozó és bortároló építményeket tekintjük át.
