KUTAK

Teljes szövegű keresés

KUTAK
A háztartás és a gazdaság vízszükségletét biztosító kutak bélelésük és a vízvétel módja szerint különböző típusokba sorolhatók. Az Alföldön a kútbélés anyaga nád, vessző, sövény, zsombék. A zsombékkutat a növények összefüggő burkolata védte a beomlástól. A sövénykutak kerek aknájába vesszőből font kasokat eresztettek le részletekben, egy-két méteres ízenként. Ez az eljárás egyébként a Kárpát-medence magyar nyelvterületén mindenütt ismert, éppen úgy, mint a kútgödör fával való bélelése. Ennek a Göcsejből ismert archaikus formája a kivájt fatörzs, bodon vagy köpű, ami odvas és megfelelően széles fából készült.
Széles körben elterjedt a rovás- és deszkakút. Az előbbi esetben a bélelést fészkelt vagy lapolt boronatechnikával, hasított, ácsolt pallókból készítették. A deszkakút számára viszont rámát ácsoltak, amely egy alsó és egy felső négyszögletes keretből és azokat a sarkokon összekötő, hosszú oszlopokból állt. Erre a vázra szegelték a bélésdeszkákat, melyek lehetőleg tölgy- vagy akácfából készültek.
Nagy hagyományai vannak a kőkutak készítésének is azokon a tájakon, ahol a kő könnyen beszerezhető építőanyag volt. A kő vagy a múlt század második felétől fokozatosan elterjedő téglakutak falát a gödör fenekére állított, fából ácsolt keretre, járomfára, ászokra, kalickára építették, s tetejüket szintén keményfából egyberótt kútgerágyával zárták le (Gönczi F. 1905; Dám L. 1975: 147–149; Ujváry Z. 1969: 367–372; MNL 3: 362–364).
A kút szája fölé emelt falazat, amit Erdélyben és a Partiumban garágyának, a Felföldön, a Duna–Tisza közén és a Dél-Alföldön rovásnak, máshol kávának, kámvának, 220kámvónak neveznek (MNA 281. térkép), rendszerint ugyanolyan technikával készült, mint a kút bélése.

48. ábra. Kerekeskutak: 1. Döbörhegy (Őrség, Vas m.); 2. Feked (Baranya m.)
A kutak víznyerőszerkezetük formája alapján négy csoportba sorolhatók: gémes-, hengeres-, csigás- és horgaskutak. Közülük a legelterjedtebb, az Európában mindenütt ismert, nagy múltú gémeskút, amelynek három lényeges szerkezeti eleme az ágas (ez lehet villás vagy vésett), a gém és az ostor, ez utóbbit a Dunántúlon sudárnak nevezik. Az ágas tetején az ágak között fatengelyen vagy vaspálcikán mozog a kútgém, amely egyensúlyának középpontjában átfúrt gerenda, s így egy kétkarú emelő szerepét tölti be. A gém egyik végén lóg a nehezékül szolgáló kolonc, a másikon kötéllel vagy lánccal kapcsolódva az ostor, egy vékony fenyőfából készült könnyű rúd, melynek alsó végéhez kankarikán keresztül kapcsolódik a veder.
A hengereskút, amely elsősorban a Dunántúlon és az Északi-középhegységben terjedt el, több lokális változattal is rendelkezik, s rendszerint tetővel is ellátják. A Zempléni-hegységben a deszkából készült nyeregtető közvetlenül az alacsony kávára borul, a hengert pedig hajtókar, korba segítségével mozgatják. Ezért nevezik korbáskútnak. Máshol, főképpen a Dél- s Nyugat-Dunántúlon a káva fölött kb. egy méter magasságban széles nyeregtető védi a hengert és a kutat, a legtöbbször azonban csak egy keskeny tetőt találhatunk közvetlenül a henger fölött (MNA 277. térkép). Ugyanitt gyakori a kútkáva fölé széles nyereg- vagy sátortetővel készült, fűrészelt díszítésű kútház, melynek hengerét többnyire kerékkel hajtják meg. A hengereskutat általában kerekeskútnak nevezik, de hívják tekerős-, hajtós-, csigáskútnak is (MNA 278. térkép).
Földrajzi elterjedését tekintve a legkevésbé jelentős forma a csigáskút, amely csak a Nyugat-Dunántúlon fordul elő. Ennél a típusnál a víz felhúzására állványra erősített csiga 221szolgál. Azokon a területeken viszont, ahol a kutak vízszintje magasan van, a vizet emelőszerkezet nélkül, bármiféle kampós bottal, horoggal föl lehet húzni. A horgaskutak mindenekelőtt a Mezőségben, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon terjedtek el (MNA 276. térkép).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT