KERÍTÉSEK, KAPUK
KERÍTÉSEK, KAPUK
A település egyes részeit határoló kerítések is tulajdonképpen falazatok, s ezért építményeknek tekinthetők. A magyar népi építészet nem ismer olyan építőanyagokat és technikákat, amelyeket a kerítések építésénél ne alkalmaztak volna. Akár egy telken belül is különböző korok jellemző kerítésformáival találkozhatunk. A kerítések nemcsak megakadályozzák a szabad közlekedést a különböző belterületi vagy határbeli egységek között, de minden esetben határvonalat is jelölnek. Az alföldi falvakban, így a Nagykunságban, a Jászságban, Sárréten még a századfordulón is megfigyelhetők voltak a telek határvonalát jelölő keskeny árkok, melyek múltja a középkorig nyúlik vissza (Szabó István 1969: 24). De ebben a történeti korszakban szintén általánosak voltak a kökény- és galagonyabokorból rakott töviskerítések (töviskert, gyepűkert), melyek Erdélyben és a Felvidéken még ma is megfigyelhetők (Kós K. 1989: 159).
Az egyik legáltalánosabb és talán legnagyobb múltú forma a sövénykerítés. Készítése ugyanolyan technikával történik, mint a sövényfalé, azaz egymástól kb. lépésnyi távolságra a földbe felül is kihegyezett karókat vernek, s erre fonják galagonya- vagy fűzfavesszőből a kerítés falát. A fonásmód egyben díszítésül is szolgál. Az Alföld egykor nagy kiterjedésű rét- és mocsárvidékein gyakori volt a nádkerítés, amely olyan technikával készült, mint a szárnyék típusú pásztorépítmények. Az erdőben gazdag területeken a kerítések legfőbb anyaga a fa volt, melyből boronatechnikával, zsilipeléssel építettek kerítést.
Az Alföldön még a múlt század második felében is gyakori volt a trágyából, földből, szalmából emelt garánya vagy gerágya, amelynek építése a rakott sárfaléhoz hasonlított. Az alföldi települések módosabb gazdái gyakran emeltek magas, vályogból falazott, tapasztott és fehérre meszelt utcai kerítéseket, hogy az udvarba a kíváncsiskodók be ne lássanak. Kőben gazdag vidékeken a Felvidéken és a Dunántúlon divatos a kőkerítések építése, amelyeket (legalábbis az utcafronton) léc- és deszkaelemek beépítésével tettek színesebbé (MNL 3: 195–196; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 118–119).
A fűrészelt faáru nagy tömegű megjelenése tette lehetővé a 19. század utolsó harmadában a deszka- és léckerítések elterjedését, amelyek sok vidéken ma is jellegzetesek. Készültek zsilipelt technikával is, melyeket rótt palánknak vagy rováskerítésnek is neveztek. Általános az is, hogy a kerítésoszlopokra, culápokra szögezik fel a vízszintesen egymás fölé állogatott deszkákat. Gyakran előfordul, hogy a kerítésoszlopok tetejét ferdére vágják, s erre deszkát, prémfát, zsindelyt szegeznek, amely mint egy fél nyeregtető védi a kerítés tetejét az esőtől. A deszkakerítés egyik, igen sok faanyagot kívánó változata, amikor a deszkákat függőlegesen helyezik el oly módon, hogy az oszlopok alsó és felső végét vékony gerendákkal, riglifákkal kötik össze, s ezekre szegezik a deszkát. A gazdag díszítési lehetőséget kínáló léckerítés annyiban különbözik az előbbitől, hogy a riglifákra deszka helyett 4–5 cm széles és egymástól ugyanilyen távolságra helyezett, felső végükön ék vagy tulipán alakúra faragott léceket szegeznek.
222A kerítések szerves részét alkotják a lakók, illetve a lábasjószág és a járművek közlekedésére szolgáló kis- és nagykapuk. Anyaguk és technikájuk is megegyezik a kerítésével, különösen az archaikus formáknál. Sok esetben a kerítés egy-egy elemének kiemelhetővé tételével létesítettek kaput, máskor a kerítés egy szakaszát olyan alacsonyra építették, hogy azokon át lehessen lépni. A hágcsók két oldalára gyakran farönköket, köveket tettek, hogy könnyebb legyen a közlekedés (Bátky Zs. 1941: 118–119). A régi kapuk egyszárnyúak voltak, gyakran csak egyszerű nád- vagy vesszőtáblák, de készítették őket rudakból és deszkából is.
Az egyszárnyú kapuk egyik speciális formája a tőkés kapu, melynek felső gerendáját hatalmas tuskós tölgyfa alkotta. Erre erősítették a sövényből, lécekből, deszkából készült falazatot. A tuskó biztosította az ellensúlyt, melynek révén a kapu könnyen billenthető, emelhető és kifordítható volt. Elterjedése valaha szélesebb körű lehetett, ma csak a szatmári és beregi Erdőhátról, az Avasságból és Máramarosból ismert (Gunda B. 1984: 62–63). A nagykapuk többnyire kétszárnyúak voltak. A kapuszárnyak stabilitását biztosító félfákat, bálványokat vastag faderekakból alakították ki. A szárnyak oly módon kapcsolódtak hozzájuk, hogy a szárny deszkázatát átfogó keresztpántokra vasfüleket, sarokvasat szereltek, s ezeket a kapubálványokba vert kovácsoltvas csapokra illesztették.
A kiskapuk gyakran a nagykapuktól eltérő szerkezetben és igényesebb kivitelben készültek. Archaikus vidékeken közvetlenül az eresz aljába vagy a tornácba építik, általában azonban a lakóháztól távolabb áll, egy szerkezeti egységet alkotva a nagykapuval. A jobbágyfelszabadítás után a kapu a rang kifejezőjévé, a porta díszévé vált, ezért kivitelezésére és díszítésére nagy gondot fordítottak. A Nyugat-Dunántúlon s a szomszédos kisalföldi területeken szép kivitelezésű, késő középkori szerkesztési elveket követő kapukat találhatunk. Az Alföldön egyszerűbb, barokkosan tagolt felületű, domborműves kapuk készültek, melyek közül különösen a nagykunságiak, sárrétiek, hajdúságiak emelkednek ki, különböző fűrészelt, figurális díszítményekkel ellátott vízvetőik, kapujuk, tornyuk révén. A 19. század második felében főleg mezővárosainkban terjedtek el a falazott, vályogból, téglából, kőből épített és kőfaragásokkal díszített kapubálványok. A Bakony és a Balaton-felvidék, a Dunakanyar és környéke, a Mátra és a Bükk kőépítkezésű vidékei, Tokajhegyalja, az erdélyi Mezőség és Szilágyság kőkapui emelhetők ki (MNL 3: 212).
A kapukat, különösen a Tiszától keletre és északra fekvő tájakon az időjárás viszontagságai ellen tetővel védik, ami azonban kitűnő alkalmat nyújt a díszítésre is. A fedeles kis- és nagykapuk többnyire egységes szerkezetet alkotnak, sőt egyes változatoknál a kiskaput a nagykapu nyíló szárnyaiba építik be. Erdélyben a fedél alá galambdúcot is építettek, ezek voltak a galambbugos kapuk. A kapubálványok, a szemöldökgerenda és a rögzítésüket szolgáló kötőgerendák felülete kitűnő alkalmat nyújtott a karcolt, vésett, faragott, fűrészelt és festett díszítésre. A fedeles kapu eredete a 16–17. századi udvarházak kapuiban keresendő. A köztudat székely kapu néven tartja őket számon, ami azzal magyarázható, hogy itt maradtak fent a legnagyobb számban, s innen származnak a legszebben díszített példányok is. Elterjedésük szélesebb körű volt, mint a Székelyföld vagy Erdély. A néprajzi kutatások az erdélyi példányokhoz közel álló, méretben és díszítésben némileg eltérő, fő szerkezeti sajátosságaikban azonban azonos fedeles kapukat tárt fel a Zobor-vidéken (Nyitra m.). De fedeles kapukon lehetett bejutni az őrségi, göcseji kerített házak udvarára, és a mezővárosi parasztpolgárság, az iparos és kereskedőréteg országszerte 223szívesen épített portája elé ilyen építményt. A magyar nyelvterület centrális vidékein a fedeles kiskapuk és kapuegyüttesek feltűnően barokkos jellegűek, míg a Nyugat-Dunántúlról és az Erdélyből származó középkori eredetű ácsszerkezetekkel, gótikus arányokkal, a reneszánszhoz közel álló ornamentikával rendelkeznek. Közülük is kiemelkednek Kalotaszeg reneszánsz eredetű vésett, mélyített, metszett és színes festéssel ellátott fedeles kapui (MNL 2: 84–90; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 120–121).
A parasztudvar építészeti képét még számos más, kisebb méretű és jelentőségű épület gazdagította, melyek különböző időben és különböző tájakon kerültek a lakóházak és a nagyobb gazdasági épületek közelébe. Ilyen volt a birkaól, kecskeól, a fészer, a favágitó, a különféle kamrák, műhelyek, udvari pincék sora. Sok helyütt építettek kocsiszínt, pelyvást és füstölőt, ritkábban sütőházat vagy kenyérsütő kemencét. A századforduló óta mind több portán jelent meg a nyárikonyha, ahová egész évben áttevődtek a főzési, sütési munkák. Német falvakban a munkából kiöregedett szülők részére kis, különálló hajlékot építettek. Általában nem hiányzott a ház mellől a kutyaól sem. Mindezek az épületek azonban nem őriztek jellegzetes építészeti vonásokat (Füzes E. 1983).
