ISTÁLLÓK
ISTÁLLÓK
A ház körül tartott igás-, fejős- és hátasállatok számára emelt ólak és istállók építése igen nagy történeti múltra tekint vissza. Megjelölésükre a magyar népnyelv három kifejezést használ. Erdélyben pajtának, a Tiszántúl középső és északi tájain, a borsodi és a hevesi síkságon s Észak-Magyarországnak az Ipolytól keletre eső területein ólnak, más vidékeken (Dél-Alföld, Duna–Tisza köze, Dunántúl, Kisalföld) istállónak nevezik (MNA 271. térkép).
Az Alföldön az istálló, ól a legtöbbször önálló, a lakóháztól vagy más épületektől alaprajzilag és szerkezetileg is független építmény. Még olyan esetben is, mint például a Hajdúságban, a Nagykunságban és a Sárréten, ahol rendszerint közvetlenül a lakóház mögött helyezkednek el. Önálló épületek, fal- és gerincmagasságuk azonban alacsonyabb, mint a lakóházé (Miskolczi L.–Vargha L. 1943: 16; Dám L. 1975: 33; Balogh István 1979: 198). Mindez elsősorban az alföldi gazdálkodás, a településszerkezet és az ahhoz kapcsolódó telekberendezés hagyományaiból fakad, de szerepet játszottak ebben a hatósági előírások is. Már a 17. századból vannak adataink arra, hogy az alföldi mezővárosok statútumai tiltják a lakóházak és az istállók egy fedél alá való építését. Ezt később, a múlt század második felétől megjelenő országos és vármegyei építészeti szabályrendeletek is átvették (Bellon T. 1989).
Az Alföld egyes tájain, elsősorban a Nyírségben és a Kiskunságban a csak néhány számosállattal rendelkező szegényparasztság körében általánosan elterjedt a földbe mélyített verem-, putri-, földistállók, földólak alkalmazása. Az ól gödrét sövénnyel, nádfallal vagy függőleges karópárok közé szorított husángokkal, hasított fákkal bélelték ki, hogy az – különösen a laza homoktalajok esetében – be ne omoljon. Tetőszerkezetük ágasos-szelemenes, nyeregtetejüket dorongokkal, náddal, szalmával, földdel fedték, bejáratul pedig hosszú, lejtős padlózatú gádor szolgált, amelyet karókra állított féltető óvott a csapadéktól. Padlásuk nem volt, a héjazatot pedig belülről gyakran be is tapasztották. Szűk belső terük 2–4 szarvasmarha befogadására volt alkalmas (Dám L. 1981a: 11–13).
215Azokon a vidékeken, ahol a természetföldrajzi viszonyok lehetővé tették a barlangok kialakítását, a lakóházak mellett istállókat is vájtak a mészkő-, tufa-, márga-, löszfalba. Ebben a vonatkozásban elsősorban a Budai-hegységet, a Mátra és a Bükk déli részét és a Tolna megyei Mezőföldet kell megemlítenünk (Bakó F. 1970–1971: 349).
Az alföldi istállók jellegzetes vonása, hogy egykor tűzhellyel is rendelkeztek. Alkalmazásuk a múlt század közepéig általánosnak mondható, s elterjedésük szoros összefüggésben áll az Alföldnek a késő középkor folyamán kialakult és a külterjes szarvasmarhatartáson alapuló, sajátos gazdasági rendszerével: a kétbeltelkes települések elterjedésével és a tanyás gazdálkodás kialakulásával. Eredetileg a lakóháztól, illetve a lakóövezettől távol fekvő szálláskertekben, ólaskertekben építették őket. A 18. századtól, különösen a Jászság, Nagykunság és Hajdúság területén megjelennek a tanyákon is, de egyes vidékeken, mint pl. Sárréten a tüzelősólak álltak a lakótelken is. Az építmény egyben az állatokat gondozó férfiak lakó- és hálóhelye is volt, s a tűzhely világítást, meleget és főzési lehetőséget is biztosított.
Falazatuk anyaga a helyi építészeti gyakorlatnak megfelelően igen változatos. A múlt század első feléből származó istállók között még gyakoriak voltak a sövény-, illetve ritkábban nádfallal készültek, míg a 19. század második felétől már többnyire vert- és vályogfallal épültek. Tetőszerkezetük a legtöbbször ágasos-szelemenes, héjazatuk általában felvert nád, ritkábban zsúp vagy szalma volt. A tüzelősólak jellegzetes tetőformája a kontyostető, amely még azokon a vidékeken is általános volt, ahol a lakóházak csaknem kizárólag nyeregtetővel épültek (Jászság, Kiskunság, Nagykunság). Az alföldi istállók a századfordulón még jórészt padlás nélküliek (MNA 270. térkép). Ez a jelenség a tüzelős-istállókkal hozható összefüggésbe, hiszen azokat sohasem padlásolták le. Helyette a nád- vagy szalmahéjazatot belülről tapasztással látták el, ezzel védve a tetőszerkezetet a tűz kipattanó szikráitól.
A tűz vagy az épület közepén, vagy a bejárat mellett az egyik sarokban égett. Az istálló placcán, közepén az égő tüzet egyszerűen a földre rakták, vagy hogy szét ne fusson, kis gödröt (tűzlik, tűzgödör) ástak neki. A sarokban égő tűz mellé a matyóknál és a borsodi Mezőség falvaiban a fal mellé deszkából, földből ülő- és hálóhelyül szolgáló padkákat építettek, s rendszerint ilyen padka választotta el a tűz környékét az épület belsejétől. A Tiszántúlon a tűz kis földpadkán égett, melyet a fal mellé épített fekvőpadkák öveztek, s a jószágoktól a másik oldalon alacsony fallal választották el. A Sárréten a tűz fölé deszkából, nádból, kóróból készült kandallónak, tűzszekrínynek nevezett füstfogót építettek, de a nagyobb méretű istállók már kisebb szabadkéménnyel rendelkeztek (MNL 5: 387–389).
A Nagykunság és környékének jellegzetes építménye a pitvarólas tanya, ahol a ló- és ökörólra osztott istállóhoz keskeny, boglyakemencével fűtött szoba is csatlakozik. A szoba ajtaja az istállóból nyílik. Az istállóból fűtött kemence szája előtt gyakran katlanokkal is ellátott tüzelőpadka áll, mely főzésre szolgál. Föléje szikra- vagy füstfogó, a múlt század második felétől oszlopokkal alátámasztott favázas, nád- vagy sövényfalú, tapasztott, kisméretű szabadkémény borult. A tűzhely környékét alacsony fal vagy sárból, vályogból épült ülőpadka választotta el az istállótól (Vargha L. 1940).
A paraszti gazdaságban végbement szerkezeti változások térhódításával párhuzamosan ezek az archaikus építmények is fokozatosan kiszorultak a használatból, átadva helyüket az építészeti szempontból is fejlettebb, tűzhellyel már nem, de minden esetben 216padlással is rendelkező istállóknak. Az újabb istállók elterjedését nagymértékben elősegítették a hatósági előírások is. A 18–19. században a kötelező katonai beszállásolások terjesztették el az ún. katonaistállókat, német istállókat, amelyek rendszerint kétoszta-túak voltak, szénapadlással és szénatartóval (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 36).
Az Alföld kivételével a Kárpát-medence magyar nyelvterületének más tájain az istálló általában a lakóházhoz vagy más épülethez csatlakozik. Fejlett istállózó állattartáshoz és rétgazdálkodáshoz kapcsolódva terjedtek el az ún. csűristállók vagy istállóscsűrök, ahol az ólat a csűr egyik részéből rekesztik el. A Délnyugat-Dunántúlon, Somogyban, Zalában, a Göcsejben és Őrségben a pajtának nevezett csűrök döntő többségükben három-osztatúak, s az egyik csűrfiók helyét istálló foglalja el. Hasonló felépítésű csűrök az északi magyar nyelvterületen is felbukkannak (Paládi-Kovács A. 1979: 444; Selmeczi Kovács A. 1976: 128–138).
Az istállóscsűr a magyar nyelvterület keleti tájain, Erdélyben is széleskörűen elterjedt. Kalotaszegen pl. a csűr háromosztatú, s a csűrfolyosótól jobbra, illetve balra helyezkedik el a tehén-, ökör-, bivaly- vagy lópajta. A csűr és az istálló is külön bejárattal rendelkezik. Hasonló csűristállók jellemzik a Fekete-Körös völgyét is, ahol a szín (csűrfolyosó) két oldalán egy-egy pajta található, külön a teheneknek, külön az ökröknek, illetve a lovaknak. A csűristálló általánosan elterjedt építmény a Székelyföldön is, ahol számos helyi változata alakult ki. Ugyanakkor a Mezőségben, a Szilágyságban és Szatmárban az istálló és a csűr már különálló épület (Bátky Zs. 1941: 204–208; Kós K. 1989; Dám L. 1992: 186–189).
A Felvidéken, a Kisalföldön és a Dunántúl nagy részén az istálló más gazdasági építményekkel együtt egy fedél alá épül a lakóházzal. Sőt egyes esetekben, mint például a Zempléni-hegységben vagy a Hegyközben, mint a lakóház harmadik helyisége, annak szerves részét alkotja. Néhány esetben az istálló ajtaja nem a szabadba, hanem a pitvarba nyílott (Balassa M. I. 1994: 50–51).
A lakóházzal egy fedél alá épített istállók anyagukban, szerkezetükben és többnyire méreteikben megegyeznek a házzal, hiszen azzal egy időben, ugyanazon mesterek készítették.
Az istállók belső terének szellőzését és megvilágítását kisméretű ablakok szolgálják, melyek archaikus formája legfeljebb emberfej nagyságú lyuk volt, amit nagy hidegben szalmával, ronggyal tömtek be. Az ajtók, különösen az Alföldön, általában kétrészesek kéttáblásak voltak, ahol a felső rész kitárásával biztosították a szellőzést, míg az alsó zárva maradt. A tüzelősistállókban ugyanakkor ily módon segítették elő a tűz füstjének gyors távozását is.
Azokon a vidékeken, melyeknek lakói egykor nagycsaládszervezetben éltek, egy telken több istálló is található. A Heves megyei palóc falvakban sok esetben a nagycsaládból kiváló kiscsaládok a telken egymás mögé építik lakóházaikat és istállóikat. Az istállók ugyanolyan sorrendben sorakoznak egymás mögött, mint ahogyan tulajdonosaik lakóházai követik egymást (Selmeczi Kovács A. 1989: 791–792).
A 20. században a marhahús termelésére és a tejtermelésre szakosodott parasztgazdaságokban, különösen a Dunántúl németek lakta falvaiban hatalmas méretű istállókat építettek, melyek nagysága rendszerint a ház méretét is meghaladta. A jobbára kőből, illetve téglából épült istállókban különválasztott helyet biztosítottak a tejelő, a növendék és az igavonó jószágnak, és az istálló belső kialakítása és berendezése a nagyméretű, 217piacra termelő gazdaság igényeit szolgálta. Az ilyen portákon gyakran az a furcsa helyzet állt elő, hogy az udvar tekintélyes részét elfoglaló, korszerű anyagokkal és szerkezetekkel épült istállók (és pajták) mellett szerényen húzódott meg a régi építési hagyományokat őrző lakóház. Sok helyütt a század 50-es éveiig ez a kettősség jellemezte a portákat és a faluképet.
