BAROMFI- ÉS SERTÉSÓLAK
BAROMFI- ÉS SERTÉSÓLAK
A sertés- és baromfitartás építményei a belterjes gazdálkodás térhódításával jelentek meg a parasztság portáin, s számottevő elterjedésük a múlt században indult meg.
A századforduló évtizedeiben még gyakoriak voltak a veremólak, különösen az Alföldön. Szabolcsban a disznóverem, hízlalóverem 160–180 cm mély, kör alaprajzú gödör volt. A hízásra fogott állatot belökték ebbe a verembe, s egészen a disznótorig ott tartották. A Hortobágyon és környékén a malacokat tartották földkunyhóra emlékeztető ólakban, de építettek földbe ásott disznópajtát a székelyföldi Kászonban is (Kós K. 1989: 225; Szabadfalvi J. 1991: 152–153). A tyúkveremre vonatkozó legtöbb adat a Dél-Alföldről, a Kis- és Nagykunságból származik, és készítettek vermeket a ludak részére Tolna és Baranya Duna menti területein is (MNA 128. térkép). Hódmezővásárhelyen és környékén a tyúkverem 150–200 cm mély, téglalap alaprajzú, gödre fölé ágasos vagy ollóágasos szelemenes szerkezetű, gyékénnyel fedett tetőt emeltek, amit kívül pelyvás sárral tapasztottak be. Az építmény gödrét sok esetben tapasztással és meszeléssel is ellátták. A lejárást lépcső vagy létra biztosította, s az állatok 2–3, a falba épített rúdon, ülőn helyezkedtek el (Kiss L. 1958: 67; Nagy Gy. 1968: 105). Az alföldi falvak belső legelőin, közvetlenül a települések szélén gyakran találkozhatunk egyszerű, kisméretű tető- és kúpos kunyhókkal, melyeket az oda kicsapott baromfik, malacok számára emelnek nyáridőben. Ezeket az ideiglenes jellegű kunyhókat sokszor tapasztással is ellátják, hogy a csapadéktól nagyobb védelmet nyújtson. Hasonló nyári ólakat emelnek jószágaik számára az alföldi pásztorok is szállásaikon (Dám L. 1972–1974: 112–113; Szabadfalvi J. 1991: 153).
A Kárpát-medence Tiszától keletre eső alföldi és erdélyi tájain általánosan elterjedtek a kör alaprajzú sertés- és baromfiólak. Építőanyaguk többnyire nád, vessző, kóró és vályog. A sövényfalú disznóólakat a földre építették, a baromfiólak azonban ágasokon, lábakon állnak. A szatmári tyúkólak felépítése teljesen megegyezik a tengerikasokéval, s az is gyakori, hogy a feleslegessé vált tengerikast használják tyúkólnak. A Bódva völgyében vagy a Szatmár megyei Avasságban a tyúkólat kerekre fonták, s azt állították egy fából készült oszlop tetejére (Gunda B. 1937: 48).
A valódi kerekólak hazája azonban a Közép- és Dél-Tiszántúl, sőt megtalálhatók Bácska magyar és bunyevác falvaiban is (Szenti T. 1976–1977: 309; Harkai I. 1983: 90). A kerekólakat baromfi- és sertéstartásra egyaránt használják, sőt igen gyakori, hogy egy-egy ól kettős funkciót is betölt. Ilyenkor az épületet kétszintesre készítik, alsó része disznóól, felső része tyúkól (Barna G. 1971; Szenti T. 1976–1977; Szabadfalvi J. 1991: 157–159).
Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúl nagy részén általánosan elterjedt építmény a hidas vagy hidasól. „A hidasól talpgerendán álló, könnyen szállítható, tehát szétszedhető és könnyen összeállítható kizárólagosan fából, borona vagy zsilipelt technikával készült, többnyire egy- vagy kétosztatú, eredetileg karámmal nem rendelkező, többnyire belső 218vályúval és felnyitható ajtóval (lippentővel) ellátott jellegzetes sertésól” (Szabadfalvi J. 1991: 159). Talpgerendáit farönkre vagy kőre fektetik. Erdély több vidékén, így a Kis-Küküllő völgyében és a Mezőségben általánosak a felhajtott orrú talpra épített disznóólak. Ezek a „szántalpas” épületek alkalmasak voltak arra, hogy az udvaron ökrök segítségével bárhová elvontathatók legyenek (Kós K. 1989: 156). Elsősorban az erdőkben gazdag területek sertésólja, de a századfordulón még gyakoriak voltak az észak-alföldi és tiszántúli mezővárosok, falvak telkein is, ahová szétszedett állapotban a vásározások révén jutottak el a Felvidék és Erdély építőközpontjaiból (Dám L. 1992: 181–182).
A fent ismertetett formák mellett a föld- és kőépítkezésű területeken általánosan elterjedtek a téglalap alaprajzú, gyakran többosztatú, nyereg- vagy bogárhátú tetővel ellátott disznó- és baromfiólak. Az előbbiekhez minden esetben csatlakoztak sövényből font vagy deszkából készült karámok, kifutók is. Az aklos disznóól fala készülhetett földbe rögzített karókból, fonhatták sövényből, építhették sárból, vályogból, kőből, téglából egyaránt. Ha padlásuk is van, azt többnyire tyúkólnak használják (Szabadfalvi J. 1991: 156–157).
