SZIKRAFOGÓK, FÜSTVEZETŐK

Teljes szövegű keresés

SZIKRAFOGÓK, FÜSTVEZETŐK
A lobogó tűz és pattogó szikra nagy veszélyt jelentett a házban, ezért védekezésként további berendezések csatlakoztak a tűzhelyhez, amelyek egyúttal a kellemetlen füst eltávolítására is szolgáltak. A védekezés különösen fontos volt a nyílt tűzhelyek esetében, mert a zárt építmény, a kemence már eleve körülfogta a lángot, s ennél inkább a füst eltávolítását kellett biztosítani.
A Közép- és Délnyugat-Dunántúl falvainak nagy részében nagyjában a 19. század második feléig nem ismertek semmiféle füstelvezetést. A kemencének és a kályhának a füstje a konyhában gyűlt össze, s innen csupán az ajtón, esetleg a felette lévő kis lyukon tudott távozni. A boronafalú házak esetén több falon is hagytak különböző szinteken kis nyílásokat a szellőzés és világítás érdekében. Így ezek a füstösházak, illetve a kályhás szoba megjelenése után a füstöskonyhás házak semmiféle füstfogóval, külön füstelvezetővel nem rendelkeztek. A magyar–osztrák és szlovén nyelvterületek érintkezési zónájában találkozhatunk csupán elég szórványosan a konyhai kemence szája fölé épített fekvő vagy álló szikrafogókkal. Ez utóbbiak legalább részben már a füstöt is kivezették. 19. századi modernizáció az, hogy a füstöskonyha mennyezetén kis nyílást vágtak, s ezen át egy egészen keskeny füstvezetőn keresztül a tetőn kívülre vezették a füstöt. Ezt fakéménynek nevezték, valójában inkább csak szellőzőnyílás volt.
A szikrafogók a nyílt tűzhelyek szerves tartozékai, bár tudunk olyan esetről is, amikor ez hiányzott a házból. Kivitelük azonban nagyon eltérő. Az ismert legegyszerűbb változat egy kúp alakú vesszőfonadék, amelyet kívül-belül besározva a tűz fölé akasztottak, hogy a szikrákat és a lángot felfogja. Korábbi idézetünk szerint a padlásról leeresztve, horgokon függött, s olyasféle lehetett, amilyeneket a Kis-Küküllő mentéről ismerünk. Ezek már a kandalló kürtője felett voltak, másokat a pásztorszállásokon, nyári konyhákban Udvarhely és Csík megyékben 1900 körül még lehetett látni (Szilády Z. 1909: 9–10; K. Kovács L. 1969: 17, 20–21). Ezek lehettek a kandallók ősei. A fejlettebb változatokból már cső, kürtő vezette el a füstöt és terítette szét a tetőtérbe. Ha a kürtő közvetlenül a padlásra vezetett, s ez nem magas tetejű volt, akkor még tettek föléje vesszőből font kisebb szikrafogót is, mert a rövid úton még elég sok eleven szikra jutott a tetőtérbe. Ha a kürtő a födém nélküli szomszéd helyiségbe vezetett, akkor a füst szintén a padlástérben oszlott szét. Alacsonyabb tetőszék esetén ez azért még mindig igen tűzveszélyes volt, ezért a pitvar hátsó fele fölé lapos, félgömbszerű építmény került, gerendákból vagy vesszőfonásból készítve, a kürtő ez alá torkollott. A kupola alatt a szikra lecsapódott, a füst az oldalnyílásokon át a tetőtérbe szétoszlott.

17032. ábra. Padlástérbe épített szikrafogók: 1. Nagydoba (v. Szilágy m.); 2. Kide (v. Kolozs m.)
Ez a füstelvezető rendszer Erdély nyugati felében, főleg a Szamos vízgyűjtő területén, s ettől délre a Nagy-Küküllőig volt különösen gyakori. A kupolás füstfogó jellegzetesebb nevei: cserény, szikrafogó, bobura, babakémény, füstfogó kas, bobotyi (Vuia, R. 1937; Barabás J. 1970: 278–279; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 31). A 19. század végén és a 20. század elején ezeket a Szilágyságban és másutt is gyakran átalakították szabadkéményre, kijáró kémény névvel (Szilády Z. 1908: 39; Kós K. 1989: 38).
A Felföld belülfűtős kemencéje eredetileg szintén füstvezető nélküli volt, s így a ház a dunántúlihoz hasonlóan füstös. De itt, valószínű a 17. század végén vagy a 18. század elején kezdenek a kemence szája fölé egy öblös, 50–80 cm átmérőjű széles kürtőt építeni, amely a szikrát, füstöt fölfogja és a helyiségből kivezeti. Nagyjából Gömör megyétől nyugatra, a kürtő függőleges, a füstöt egyenesen a padlásra vezeti, ettől keletre ferde, s a pitvarba nyílik (Zólyomi J. 1974: 30; Balassa M. I. 1991: 45–54). A keleti részen a füstfogó mérete lényegesen nagyobb, anyaga is eltérő, s helyenként kabolának hívják. Ezek a füstfogók nagyságukban és anyagukban már megegyeznek a nyílt tüzelős zónában lévő kandallókkal, továbbá abban is, hogy nagyobbrészt vaslábbal rendelkeznek, mint azok. Ez a lábas kitámasztás a füstfogó elején világosan mutatja, hogy érintkezési zónában járunk.
A vesszővázas, gondosan sározott függőleges kürtő, amely egyformán lehet négyszögletes vagy hengeres, eléggé tűzveszélyes, mert az alacsony tetőszerkezetű épületben felső nyílásához közel van a gyúlékony szalmatető. Ezért rendszeresen építettek a padláson lévő nyílása fölé szikrafogót, láda formájú kiskemencét, amely a szikrát felfogta, s oldalnyílásain a füstöt kibocsátotta. Voltak más formájú szikrafogók is, amelyek vályogból vagy téglából épültek.
A nyitott kéménynek vagy szabadkéménynek nevezett füstelvezető szerkezet az eddig tárgyaltaknál jóval fejlettebb, mert ez már nem az épületen belül teríti el a füstöt, hanem a tetőn keresztül a szabadba vezeti. Fontos, hogy a pitvart is nagyobbára füstmentessé teszi – bár hideg marad –, s lehetővé válik a második szoba melegítése is. Többféle formája 171van, de számbavételük kielégítőleg még nem történt meg. Legegyszerűbb változata a pitvar hátsó felét teljesen leborító csonkagúla alakú, favázas építmény, melynek tetőgerinc fölé kinyúló vége már függőleges falú, mint a közismert mai kéményeknél, csak ezeknél szélesebb. A nyitott kémény favázát vesszővel fonják be, náddal, deszkával fedik, s kívül-belül gondosan sározzák. A sövénykémények tetőn kívül nyúló vége általában négyszögletes, de nem ritka a hengeres forma sem. Mindegyiket szokták valamilyen tetővel zárni, hogy az eső a kéménybe ne essen be. Hasonló formájú a vályogból, téglából, tehát éghetetlen anyagból készült nyitott kémény. Gyakori az olyan megoldás, hogy a konyha hátsó felét meredek ívű bolthajtás fedi, s erre támaszkodik egyik oldalon a felfele keskenyedő kémény fala. Ezzel a fedetlen konyharész csökken, kevésbé hűl ki, mint a széles öblű.

33. ábra. Szabadkémény szerkezete alföldi házon
Annyi elég jól bizonyítható, hogy a 19. század elején az ország középső részén nagy, összefüggő nyitott kéményes terület van, s ez a füstelvezetési megoldás minden irányba erősen terjeszkedik. A Kisalföldön is van ekkor már egy összefüggő területe a szabadkéménynek, de az, hogy a két centrum milyen genetikus kapcsolatban van egymással, még további vizsgálatot igényel. Azt a feltevést, hogy az alföldi szabadkémény az itteni nyílt tűzhelyek szikrafogójából alakult ki, az újabb kutatás már meghaladta. A 19. század végére nemcsak az Alföldeken, hanem a mai országterület jelentős részén megjelentek, sőt túlnyomóvá váltak a nyitott kéményes házak. Ugyanekkor már megkezdődik visszaszorulásuk, átalakítással vagy új, zárt füstvezetésű kémények építésével. A század utolsó negyedében először a főzőpadkát falazzák körül, s az így létrejött zárt rész, a „kamin” marad csak füstös, a konyha nagyobb része füst nélküli és zárt. Következő lépés a szabadkémény alsó részének a lezárása s a füstcsőnek e födém fölé vezetése. Ez már a rakott tűzhelyek megjelenésével párosult. Ezzel a füstvezetés teljesen zárt lett, a konyha pedig meleg. Viszonylag korszerű rendszere miatt a szabadkémények még a 20. század közepéig 172is szép számmal maradtak fenn eredeti vagy „modernizált” formájukban, szórványosan még a városokban, sőt Budapest régi kerületeiben is.
Kémény szavunk a Besztercei szójegyzékben tűnik fel először 1395-ben: camenata: kemies has formában. Jelentése a korai forrásokban kettős, először kandallószerű tűzhely, másodszor kürtő, kémény (Mollay K. 1982: 357–358). Első említése 1395-ben majdnem biztosan nem kéményt jelent, hanem vagy kemencét, vagy kandallót (TESz). Nem könnyű a 15–16. századi tüzelőberendezéssel kapcsolatos latin és magyar nyelvi adatok, megjelölések értelmezése sem, mert ezek következetlenek, illetve feljegyzőik értelmezése eltérő. Ez teljesen érthető, mert olyan újítások ezek, amelyek helyenként is különböztek, s latin megnevezésük teljesen művi, hisz a klasszikus latinság korában ezek ismeretlen berendezések (Barabás J. 1987). Csak a szövegösszefüggésükben feljegyzett adatok teszik kétségtelenné, hogy a várakban, városokban már a 16. században építenek kéményeket, s a 17. századból ez már tucatnyi helyről bizonyítható (Román J.–Filep A. 1965; Barabás J. 1970: 282–283). A 17–18. század során aztán a városokból fokozatosan eljut a falusi házakba is, a már jelzett terjeszkedés útján. Nyitva kell hagyni még néhány genetikai kérdést. Az első az, hogy a szabadkémény bemutatott formája mennyiben közvetlen városi átvétel, s mennyiben a belső fejlődésben módosult változat. Ugyanígy ma még nem dönthető el, hogy terjedése egy vagy két centrumi-e, s a kisalföldi és nagyalföldi meghonosodása mutat-e közvetlen genetikus kapcsolatot.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT