A TÖRTÉNETI STÍLUSOK HATÁSA A FALU ÉPÍTÉSZETÉRE
A TÖRTÉNETI STÍLUSOK HATÁSA A FALU ÉPÍTÉSZETÉRE
A szakterület legjobb ismerői már korán felhívták a figyelmet a népi építészetben jelenlevő kettősségre: épületeinket egyrészt a hagyomány formái, díszítési módozatai, másrészt a történeti stílusok átvétele jellemzi. Ismerünk olyan elméleteket, amelyek szerint ez az átvétel leginkább egyszerű utánzás, de az etnográfia számára elfogadhatóbb az a nézet, hogy a hagyomány bázisa és a klasszikus stílusok folyamatosan eggyé forrtak és ezáltal új hagyomány pályafutása indult el. Különbséget kell tenni ösztönös vagy tudatos átvétel, alkalmazás között. És úgy is, hogy a történeti stíluselemek felhasználása a modellnek tekintett alkotás megszületésével egyidejűleg vagy későbbi időpontban történt-e meg?
A történeti stílusok átvétele többnyire csak egyes díszítőelemekre vonatkozik, egyes részletekre, de ezek a részletmegoldások jelentősek, mert megváltoztatják a parasztház azelőtt egészen egyszerű külsejét. Más esztétikai világba emelik az épületet, közelebb hozzák az egyházi vagy világi épületek magasabbrendűnek tartott szépségéhez. A bélháromkúti apátsági templom homlokfalának áttört rózsaablaka adott indíttatást a falu egyik módos parasztházának díszítéséhez: ennek oromzatán a hagyományos padláslyukat értő kezek kitágították és az így keletkezett ablakot hatküllős oromrózsával fedték le (Voit P. 1941: 34). A történeti stílusok népivé válásának folyamata jól figyelemmel kísérhető a felföldi Bódva-völgy építkezésében. A példa a folyamat több lépcsőjét képes bemutatni a legmagasabb szintű egyházi építőstílustól a népi lakóházig: a debreceni református kollégium klasszicista, emeletes épülettömbjétől a kisebb jelentőségű miskolci Kakastemplomon, a Torna és Szalonna helységek körül épült kisnemesi kúriákon keresztül a táj népi lakóházáig. A folyamat hátterében az építéstörténész azonban fel tudja fedezni a műépítész vagy tanult kőműves tevékenységét (Vargha L. 1964a: 166–167).
Az autonóm népi építőművészet kialakulása és periodizációja vagy a stíluskorszakok rá gyakorolt hatása nem eléggé kidolgozott, irodalmunknak ez még további feladata. Az 258a nézet nem fogadható el, hogy a népi korstílus a 19. század közepéig úgyszólván érintetlen, kevés variánst hozó, a nagy művészet hatása pedig a századvég idejére esik (Aknai T. 1971: 289). A régészet, a történelem és a néprajzkutatás ezzel kapcsolatos eredményei úgy összegezhetők, hogy a közvetett hatások jóval korábban érvényesültek és a 20. századig nem veszítették el erejüket. Függetlenül attól, hogy kezdetüket honnan számítjuk, a történelmi stílusok népivé válása figyelemre méltó, mert stílustörténeti szerepük jelentős (Vargha L. 1960a: 126).
Az igen régi történeti stíluselemek a 19–20. századi épületállományon több évszázados késéssel kerülnek népi lakóházakra, de a magas művészet épületeire is. A Bükk hegység nyugati szélén elterülő Bél-medence falvaiban a tornácok pillérein vagy oszlopain nyugvó ívsor félkörös záródású, román boltozatos formát mutat. Néhol az oszlop és az oszlopfő formája utal erre a stílusra. Az ócsai (Pest m.) román templom hatására a faluban 1945 után téglából hasonló tornácoszlopok készültek (Voit P. 1941: 34; Vargha L. 1964a: 162–163). Ezek a példák, és a következők, arról győznek meg bennünket, hogy a több száz éve fennálló épület sokszor ma is élő, ható, gerjesztő erő a népi és a magas építkezés számára.
Közvetlenül, de hosszú időkön át öröklődött stílusperiódusnak tartják a dunántúli talpas vázszerkezetű faházat, amelyen gótikus vonások ismerhetők fel. Elődje volt ennek a cölöpvázas szerkezet, ami megelőzte a talpas házat és amit a társadalom szegényebb rétegei ezzel egy időben még sokáig használtak (K. Csilléry K. 1991: 65–66).
A történeti korstílusok közül első ízben a barokk jutott el a néphez úgy, hogy korunkra számottevő emlékei is maradtak. Jellemző módon falun egy évszázaddal később jelentkezik, ekkor válik népivé és hódítja meg településeinket. A stílus a Balaton-felvidéken jelent meg először a 18. század végén, elsősorban a római katolikus egyházszervezeti centrumok és világi uradalmak környékén. Sajátos jegyei a népi építményeken: még a reneszánszra visszavezethető árkádos és oszlopos, gádoros tornácok, keretes rendszerű oromzatok, kötés- és cseppdíszes ablakkeretek, valamint a nyeregtető síkja fölé emelkedő, volutákkal ellátott, gazdag díszítésű oromzat (Vargha L. 1964b: 371; Barabás J.–Gilyén N. 1979: 89).
A műépítészet stílusainak a néphez való közvetítésében jelentős szerep jutott a kisnemességnek, és ez a szerep a társadalmi jogviszonyok következtében erősebben hatott, mint az építőanyagban rejlő lehetőségek. A kisnemesség által közvetített hatások érvényesülését ugyanis lefékezte a jobbágyság jogfosztott helyzete, ezért ezeket a hatásokat inkább a jogilag kiváltságos területek, a Jászság vagy a Kunság fogadhatták be. Kivételt képez a kisnemességhez közel azonos gazdasági körülmények között élő falusi és mezővárosi lakosság és a kézművesség. Az építőművészeti hatások első hullámát a jómódú középnemesség indította el még a 19. század első felében, amikor a kisnemesi porták elé klasszicizáló tornácokat kezdenek állítani, hogy ezeket később a parasztok is átvegyék (Vargha L. 1954a: 81; 1964a: 171; Hofer T.–Fél E. 1975: 43; K. Csilléry K. 1991: 73).
A romantika a népi homlokzatokon már a klasszicizmussal együtt jelenik meg, de általában nincs nagy hatása. Az, hogy az Eger környéki falvakban feltűnik a török szamárhátív ábrázolás, talán az egri minaret látványának hatása, és csak időben egyezik meg a romantika stíluskorszakával. A századforduló utáni évtizedek eklektikája a klasszikus és a konvencionális stílusok keveredését hozta magával. A korábbi stílusoktól eltérően, az eklektika nem érkezett fáziskéséssel a népi építészethez, de nem is vált eggyé vele, az 259épület lényegén nem változtatott (Aknai T. 1971: 289). Ennek ellenére fontos az eklektika megjelenése a népi építészetben, mert a hagyományosnak tekinthető lakóházak nagyobb része ennek a jegyeit hordozza. Hazánk egyes tájain vele egy időben terjedt el falazó anyagként a tégla, és ez lehetővé tette az eklektikára jellemző keményebb vonalú díszítőelemek kifalazását (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 94).
