OLDALHOMLOKZAT, TORNÁC
OLDALHOMLOKZAT, TORNÁC
Az udvari homlokzat hossza, nyílásainak száma és ritmusa az alaprajzi beosztástól függ. Világosan feltárja ezt az összefüggést Bátky Zsigmond a székely ház alakulásának menetéről rajzolt ábrákon, itt a tornác csak a fejlődés középső fokán jelenik meg, majd a legvégén el is tűnik (1941: 154). Hazánk más tájain ettől eltérő fejlődés ment végbe, és vannak olyan vidékek, mint a Kisalföld, ahol a hagyományos építőgyakorlat felbomlásáig nem is építették (MNL 5: 315). Ez az egységes falfelület is – a szerves homlokzati egység, amit csak az ajtó és ablakok nyílása tagoz, a vastag és lágy tapasztással, a meszelés adta játékos felülettel – művészi hatást kelt (Vargha L. 1954a: 84).
Az ablakok formája, díszítése a főhomlokzatot követi, néha bizonyos késéssel. Előfordul, hogy az elölről korszerűsítés miatt kibontott ablak oldalra kerül a hátsó helyiségre, mert az első szoba ablaka mindig előnyben részesül. A pitvarajtó módosabb gazdáknál kőből faragott, esetleg a fából készült tokot felirattal, évszámmal látták el (Aldebrő, 1834. Bakó F. 1976: 157). Az ajtó előtt általában alkalmazott félajtók, verebcék, alkalmasak voltak arra, hogy a barkácsoló falusi ember az egyszerű formák variálásával keresse a szépet és kifejezze a benne szunnyadó díszítő, művészi képességeket.
A népi építészet legrégebbi tornácai faoszloppal készültek. Már a baranyai és kalotaszegi boronaházak előtt is álltak, de a későbbi vályog- vagy kőépületek mellett is megmaradtak. 265A faoszlopokat a legrégebbi időktől kezdve mindig gondosan megformálták, sokszor faragással díszítették, mert a tornác a ház gazdájának egykor magasabb társadalmi, gazdasági helyzetét fejezte ki még akkor is, ha fából volt. Az oszlopokat gyakran deszkából, lécből készített mellvéd kötötte össze, melynek faragott vagy fűrészelt díszítése, áttört mintázata megszépítette a homlokzat látványát. A mellvéd története igen régen kezdődik, talán a reneszánsz karzatmellvéddel, de a dél-baranyai talpasházzal is már együtt épült (K. Csilléry K. 1991: 72; Aknai T. 1971: 290). Az Alföldön a faoszlopokat tapasztással, meszeléssel vastagították meg, s így eltüntették a fa merevségét, hogy szervesebben illeszkedjék a sárfalú lakóház homlokzati egységébe (Vargha L. 1954a: 86).
A vályogból vagy kőből emelt oszlopok, pillérek az előbbitől eltérő, emelkedettebb, tekintélyesebb külsőt adtak a tornácnak. Első formáit a Balaton-felvidéken apró kövekből rakták, tapasztották és meszelték, de kőfaragók is állítottak elő tornácoszlopokat, s ezeket nagyobb területen értékesítették. A Balaton környéki tornác eredetét a kutatók a nemesi építkezésben keresik, a másikat kézművesek honosították meg. A Sirok községben gyártott oszlopok készítését a helyi kőfaragók 1870 körül olasz mesterektől tanulták el, akik a gróf Károlyi család építkezésein dolgoztak (Bakó F. 1978: 117).
A kőoszlopos, ívelt áthidalású tornác eredetét a távoli múltban a kolostorfolyosó oszlopaiban és ívsorában, a felvidéki vagy erdélyi loggia, a barokk polgárház udvari árkádjában kell keresni. A Nagykunságban a nemesi kúriák hatására nőtt ki a földből a népi épületek „timpanon koszorúzta oszloprendje”, amely csodálatosan illeszkedik a tájba. A klasszicizáló tornác kétségtelenül úri eredetű (Voit P. 1941: 35; K. Csilléry K. 1991: 69–70). A korunkban még megismerhető népi műemlék lakóházak kőből emelt íves-oszlopos, mellvédes tornáca számos stíluskorszak – reneszánsz, barokk, de leginkább klasszicizmus, empire – hatására alakult ki, de a helyi építőmesterek kezén ezek a stíluselemek népivé váltak, sajátosan magyarrá alakultak (Dám L.–D. Rácz M. 1986: 61–63; Zentai T. 1991a: 173–178). Különösen vonatkozik ez a Nagykunság és nyugati szomszédsága ikeroszlopaira, amelyek a klasszicizmus megfogalmazásában a táj legszebb építőelemei és házkultúrájának sajátos vonásai (Vargha L. 1954a: 89).
Az oldalhomlokzat sajátos eleme a bejárat elé épített, fedett kis csarnok, aminek nyeregtetejét két klasszicizáló oszlop tartja, a bejárati lépcső felett timpanonnal. A népnyelvben kódisállásnak nevezett előtér a régi építkezésben csak a Dunántúl nyugati szélén ismert, de századunkban az ország belső részeire is eljutott, így a Felföldre is, ahol az egykori kisnemesi kúriákat díszítette (Gráfik I. 1990: 165–167).
A falusi építőmesterek működése, hatása a környezet építészetére nem eléggé ismert. A számba vehető mesterek száma még ma is olyan nagy, hogy csak a legnevesebbeket lehetne megvizsgálni és bemutatni. Az eddig felkutatott életutak, építészeti pályafutások olyan információkat tartalmaznak, mint az alkalmazott stílus, a mintakép, a modell megismerése, követése, az átvett formák, ornamentika kezelése, módosítása, újak kigondolása, meghonosítása. Végeredmény lehet a hazai tájak kisnemesi és műemlékekben megőrzött klasszikus építészeti hagyományainak megbecsülése, alkalmazása és továbbfejlesztése nemcsak a tudomány, hanem a kortárs alkotó építészet számára is. Erre az utóbbi évszázad építőművészei – beleértve a jelenkort is – már többször mutattak fel ragyogó példákat.
