FŐHOMLOKZAT

Teljes szövegű keresés

FŐHOMLOKZAT
A lakóház négy homlokzata közül a külső megjelenés szempontjából legfontosabb az utcára néző fő-, vagy véghomlokzat. Az eleve már két család számára készült kétvégű háznak hátul, a kert felé is van homlokzata, ez azonban megismétli az elsőt, de annál jóval szerényebb. A hátsó homlokzat, a ház háta mindig díszítetlen; tapasztott és meszelt felületét csak a szövőszék szegre akasztott és itt tartott nagyobb darabjai, tartalék zsúpkévék és a konyha felé újabban nyitott, egyetlen kis ablak töri meg. A ház oldalhomlokzata az elsőhöz hasonlóan ugyancsak hangsúlyos, s erre még vissza fogunk térni.
A lakóház teljes megjelenését, de különösen a főhomlokzat képét erőteljesen meghatározza a tetőforma és a héjazat. Formájától függ, hogy van-e a háznak oromzata és milyen jellegű. A két alapforma, a kontyos-, valamint a nyeregtető számos evolúciós változatából inkább az utóbbi kedvez a homlokzat tetszetős kialakításának. A kontyos tetővég csak akkor kap díszítést, amikor annyira megrövidül, hogy a csonkakonty alatt megjelenik a függőleges deszkaoromzat, amit a Dunántúlon faragással és színes festéssel művészi szinten képeznek ki (Tóth J. 1961: 128). A csonkakontyos tetőforma hazánkban 19. századi jelenségnek látszik, de a Dél-Dunántúlon mindenképpen korábbi. Felföldön a kutatás a 16. századra teszi (K. Csilléry K. 1991: 67–68).
A tetőforma másik alaptípusa, a nyeregtető attól kezdődően, hogy mindkét végét függőlegesen lezárták, lehetőséget nyújtott a ház véghomlokzatának többirányú, sajátos igénybevételére. Ilyen volt elsősorban a tűzhely füstjének elvezetése, aminek érdekében az oromcsúcs alatti háromszöget nyitva hagyták, hogy ott a füst szabadon távozhasson. Ezt a füstlyukat később sövénnyel, lécráccsal fedték le, amivel már az oromzatot is díszítették. A füsttelenítés fejlődésével kéményt építettek, az oromzat füstlyukát pedig teljesen lefedték, illetve annyira, hogy a padlásra világosságot engedjen be. A füstlyuk alatt a Felföldön vízvetőt hagytak, és a kettő együttes hatása fokozta a főhomlokzat szépségét, sajátos jellegét. A füstlyukas oromzat kialakulásának egy másik útja is lehetséges, amelyen a kontytető felső részén megjelenik a füstlyuk, és ennek tágulásával képződik ki a vízvető. Látványban a kettő között az a különbség, hogy utóbbin a vízvető mélyebben nyúlik be a falkorona fölé, előbbin viszont az oromzat síkjából indul ki.
A nyeregtetőhöz kapcsolódó és a homlokzatot védő, a vízvetőnél jóval nagyobb méretű szerkezet az Észak-Magyarországról, Mezőkövesdről ismert előeresz, amit irodalmunk üstöknek vagy bugynak, illetve orrnak nevez. Ez a nagyméretű eresz teljesen megváltoztatja 261a ház főhomlokzatát, mert eltakarja a vessző- vagy deszkaoromzatot, csak a végfal alsó részét hagyja szabadon. Anyaga többnyire zsúp vagy nád, ami a fal teljes szélességében, mint ernyő borul előre. Az újabb kutatás ezt a típust a matyóságon kívül máshol is megtalálta, így a Mátra és a Bükk vidékén, a Galga völgyében, a Kisalföldön, Somogyban és Biharban. A Felföldön az erősen előreugró ereszt a falgerendák kiálló végére támaszkodó derékszögű faszerkezet, a könyökfa tartja (Bakó F. 1978: 100–103), amit palóc vidéken mívesen megfaragtak.
Az üstöknek mondott előeresz funkcióját fejlettebb formában az oromtornác teljesíti (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 96), amit előtornácnak, népnyelven pedig ásítónak neveznek (Kömlő). Lényegében ez egy meghosszabbított vízvető, amit 2–4, kis kőlábon álló faoszlop tart. Az oszlopokat esetleg fűrészelt deszka mellvéd veszi körül (Bakó F. 1978: 114–115). Mind az oszlopokat, mind a mellvédet téglavörösre, mogyoróbarnára, fehérre szokták festeni. Előtornácot hazánk több táján építettek, legrégebben a dunántúli talpas-ház elé, és Erdélyben fából, a Kisalföldön, Békés megyében pedig kőből, ezeket bemeszelték (MNL 5: 316–318).
A főhomlokzat archaikusnak tűnő formájában a fal és az oromzat összefügg egymással, azaz egyazon anyagból van, amit semmiféle párkány nem oszt ketté. Ezt az általában simára tapasztott, fehérre meszelt falsíkot legfeljebb két szerkezeti elem zavarja meg vagy dekorálja. Az egyik mindenesetre az ablak. A múlt században gyakori volt az egyablakos homlokzat. A kis teherbírású földfalazatra rakott szelemenes tetőszerkezetet tartó külső, egyenes ágasfa volt egyetlen dísze ennek a homlokzatnak, talán emiatt pl. Nagyrédén pirosra festették, más helyeken – Tápiósülyön – díszes faragással látták el (Imrényi-Szabó I. é. n. 129; Balassa M. I. 1977).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT