AZ OROMZAT ÉS A VÉGFAL DÍSZÍTÉSE

Teljes szövegű keresés

AZ OROMZAT ÉS A VÉGFAL DÍSZÍTÉSE
A nyeregtetős ház véghomlokzatának felső, falra támaszkodó része, az orom(zat) vagy modern nevén a tűzfal a kezdetlegesség szintjén vesszőből font, esetleg sárral tapasztott része volt a háznak. Ebben a formájában még díszítetlen, de amikor anyagát fára, vályogra vagy kőre cserélik fel, fokozatosan elkezdődik a díszítése is. A főhomlokzat hangsúlyos része az oromzat, aminek díszítése összefügg az építtető anyagi, társadalmi helyzetével. Leolvashatjuk róla gazdájának a faluban elfoglalt pozícióját, haladó vagy éppen konzervatív gondolkodásmódját (Bakó F. 1978: 103; Cs. Tábori H. 1982: 211). Kétségtelen, hogy kiképzése, díszítése a homlokzati falsík és ezen belül az orom hangsúlyozott tagozásával jár együtt. Az ösztönös díszítés, „a megáhított szép, a szemmel lopott új részlet és forma” kerül ide, a véghomlokzat leginkább exponált helyére (Vargha L. 1954a: 83).
A korábbi sövényoromzatot általában deszkával cserélték fel és szerkesztették orommá. Elterjedése összefügg a fűrésztelepek számának növekedésével, ez könnyen hozzáférhetővé tette a fűrészelt fát, aminek feldolgozását a kézművesek, elsősorban az ácsok, könnyen elsajátították. Az 1850 körül megindult építkezési eljárás a hazai faépítkezés hagyományaira támaszkodhatott és emiatt is terjedt el Erdély kivételével az egész magyar nyelvterületen, noha nem azonos formában és ornamentikával. Tájainkon a deszkaoromzatok sok helyi sajátosságot is mutatnak (Vargha L. 1964a: 162).

26255. ábra. Vakolatdísz lakóház oromzatán. Mikófalva (Heves m.)
A legrégebbieket a nemes egyszerűség jellemzi. Ez a deszkák V alakú vagy függőleges összeállításában nyilvánul meg. Az oromcsúcs közelében elhelyezett kör alakú nyílás(ok) a padlás megvilágítását szolgálja, és ez a fejlődés későbbi szakaszaiban is megmarad. Virágzásának mintegy száz éve alatt díszítése egy ideig egyre gazdagodott, majd századunk derekán újra leegyszerűsödött. Formájukat illetően öt alaptípust lehet megkülönböztetni, amelyek részben táji elkülönülést is jelentenek. Nevezetes közöttük a napsugaras oromdísz Szegeden és környékén, bár a motívum nemcsak itt, hanem az északi hegyvidékig is elterjedt. Amíg az álló hézagos és átlós forma a fa természetes szerkezetéből adódik, addig a napsugaras már tudatos díszítő szándék eredménye. Gyakori a széldeszkák és lécek barokkos vonalú csipkézése, főként palóc néprajzi tájakon, de kedvelt motívum a szív, holdsarló, csillag és más formák is. Nemcsak a deszkaormokon, hanem az oromcsúcsokon is szerepelnek olyan szimbólumok, amelyek a ház gazdájának vallását tüntetik fel: kereszt, kehely stb. (Gilyén N. 1985: 163–166). A reneszánszot idéző nyugat-dunántúli fűrészelt, vésett és festett faormok a magyar népi építészet sajátos helyi hagyományokat formába öntő emlékei (Tóth J. 1961: 76–79).
A deszkaoromzatok gazdag és változatos ornamentikája alkalmat ad arra, hogy a díszítőelemeket szimbólumnak tekintve, azok jelentését, üzenetét keressük. A vallási szimbólumok jelentése kétségtelen, a kereszt, a kakas vagy a kehely közvetlenül utal a katolikus vagy a protestáns szellemiségre. A díszítésben megjelenő más elemek azonban az ősi pogány jelképvilágba is tartozhatnak. Az orom függőleges osztóléce úgy is felfogható, mint életfa, ami a házvégi ágasfa „leszármazottja”, közel áll ehhez az eszmerendszerhez, s a motívum elterjedése a palóc Felföld és a Nagykunság felé mutat (Cs. Tábori H. 1982: 213, 217).
A szilárd anyagból emelt tűzfal vakolatborítása igen alkalmas a plasztikus díszítésre. Általában 1850 körül kezd elterjedni, de az építőszakma mesterei, pl. a kőfaragók már korábban is alkalmazták (Demjén, Kossuth tér 12. 1841. év). Műtörténeti szempontból a míves oromzat „nem más, mint a magyar arányú timpanon”, vakolatdíszítése pedig a néphagyományban meglévő sajátos szerkesztési módra utal (Voit P. 1941: 35; Aknai T. 1971: 293). Díszítettségének mértéke a deszkaoromhoz hasonló parabolikus pályát mutat. 263A múlt század vége felé haladva a díszítmények mind nagyobb terjedelemben fedik az oromzatot és a végfalat, de később, 1920 után az egyszerűbb formákhoz térnek vissza.

56. ábra. Virágmintás vakolatdísz lakóház oromzatán. Köpec (Háromszék vm.)
A vakolt orom alsó szélét egyszerű vagy tagolt övpárkány szegi, felette keretbe foglalt kompozíció, rendszerint két keretelt, téglány alakú padlásablakkal, ezek alatt kisebb, tagolt könyöklőpárkány, ez alatt táblára helyezett vagy szabadon álló dátumszöveg és díszítmény. Az egri főegyházmegye központja körül és a Balaton-felvidéken az oromzat felső közepére oromfülkét alakítottak ki, amelybe a védőszent Flórián vagy Donát szobrát állították. A kompozíció a polgári építészet szabályait követi, és minél inkább távolodunk az egyházi vagy polgári építő centrumoktól, az elemek és szerkesztésmódjuk annál inkább válik népivé, annál nagyobb mértékben olvasztja magába a táj díszítő hagyományait. A népi díszítőszándék érvényesülését érezzük a véghomlokzat festésében is, ami lehet egészen szerény igényű: hamus mésszel kihúzva; vagy művészi hatásra törekvő, amikor a fehér falsíkból kiemelkedő tagozatokat világoskékre festik (Bakó F. 1978: 106–107).
Az oromzat formáját egyes tájakon sajátosan alakította a barokk és a klasszicista korstílus. Ezek hatására a tűzfal pereme kígyózó vonalban fut és a barokk esetében volutákban végződik, a klasszicizáló stílusú pedig egyszerű vonalakkal a tetősíkon fölülre falazott. A klasszicista forma a Dunántúlra jellemző, a barokk pedig az Alföldre és Észak-Dunántúlra. A formát szinte közvetlenül az elit művészetből lehet származtatni (Voit P. 1941: 35; Aknai T. 1971: 296).
A főhomlokzat masszív összetevője, alapja a végfal, ami korai formákban még összefügg az orommal, de később sem válik mereven el tőle. A tűzfalon kialakított kompozíció gyakran megegyezik a fal díszítésével, közöttük csak az övpárkány vagy a vízvető húzódik. A végfal sokszor lábazatban végződik, ami lehet a fallal egyszínű, de lehet attól élesen eltérő is: a meszelt fal alján artisztikusan hat a széles fekete sáv, a lábazat. Kőépítkezésű tájakon a lábazatot sötétszürke görgeteg kőből rakják ki, s a kövek sima, eső utáni fényes felülete megszépíti a díszítetlen, meszelt falat.
Nemcsak a főhomlokzat, hanem az udvari homlokzat fontos összetevője is az ablak, ami az építő gyakorlat fejlettebb szintjén díszítő tényezővé válhat. A faház tolitunak nevezett rekeszablaka után az ablak is fejlődésnek indult, nagyobb nyílások nyíltak a falon, amiket fa-, illetve vasrácsokkal védeni, kifelé pedig díszíteni kellett. A ház külső megjelenésének fontos tényezői az ablakkeretek, ezek anyaga, formája és díszítése emelheti 264vagy ronthatja a szemlélőre gyakorolt hatást. Megformálásuk jelentős szerepet kap a ház díszítésében, s a keretek tükrözik a módosabb parasztházakon a népi ízlést és a nagy művészeti stílusok hatását (Zentai T. 1992b: 129).

57. ábra. Sertésól vésett díszítése évszámmal. Fadd (Tolna m.)
Az esztétikailag értékelhető ablakkeretek a 18. század végétől fából készültek és az anyag olcsósága miatt egész a legújabb korig használatban voltak. Sajátos, hogy a fakeretek formájukban és díszítésmódjukban távolabb tudtak kerülni a történeti stílusoktól és a falura dolgozó ácsok, asztalosok bútorainak formavilágát fogalmazták át. Bár a kő ablakkeretek jóval később kezdtek elterjedni falvainkban, Eger környékén az elsőt 1777-re tudjuk meghatározni, amikor a hagyomány szerint a falu templomát építő mesterek az egyik parasztháznak ablakára is készítettek kőkeretet. Az ismert kőkereteket nagy számuk ellenére nehéz datálni, mert a 18. században még közvetlenül kerültek át az elit művészetből a népibe, minden adaptáció nélkül. Szélesebb körű elterjedésük 1830 után kezdődik, ezek a kőkeretek teljesen simák, enyhén tagolt könyöklőpárkánnyal, a díszesebbek ún. „füles ablakok”, zárkőmotívummal. 1870 után a keretek mind díszesebbekké válnak, majd századunk első negyedében leegyszerűsödnek és helyüket az olcsóbb és könnyebben előállítható vakolat veszi át (Bakó F. 1976: 150–154).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT