A NÉPI ÉPÍTÉSZET ESZTÉTIKÁJA, FORMA ÉS DÍSZÍTÉS

Teljes szövegű keresés

255A NÉPI ÉPÍTÉSZET ESZTÉTIKÁJA, FORMA ÉS DÍSZÍTÉS
A népi építmény külső megjelenése, ennek látványa a kutatás történetében nem annyira etnográfusokat vonzott, mint inkább építészeket vagy művészettörténészeket; a kisebb részletek, a díszítmények pedig a mitológia, vallástörténet tudósait érdekelték. Műtörténeti szempontból a népi építészet az építőtevékenység „provinciális ága”, amely azonban meghatározott szépségeszmény kifejezője. Megjelenik benne egy olyan szemléletforma, amely a „nagyművészetben” (grand art) nem létezik: a viszonyok rendszerében adott világ egyszerű tartalma, ahol a motívumok jellegét, a tartalom módosulását szükséges vizsgálni (Aknai T. 1971: 289). A művészettörténész a parasztház esztétikai fejlődését a kastélyok és katedrálisok művészi díszítményeinek átvételéből igyekszik levezetni (Voit P. 1941: 34).
A népi építészet esztétikája nem a külső falakra tapasztott díszítőelemekben rejlik – etnográfiai szemlélet szerint –, hanem az épület tagoltságával, a tornácoszlopok ritmusával, az arányok nyugodt, megbékélt csendjével kialakított összhatásban (Vajkai A. 1959a: 87). Pontosabban kifejezve, a népi építkezés esztétikája az anyag, a technika, a forma és a díszítés összhangja, ami a népi életmód és népi életforma kifejezője a különböző korstílusok nyelvén. Kétségtelen, hogy a paraszti épületek legismertebb és szépnek leginkább elfogadott példái azok, amelyeket az európai stílusáramlatok hatása alatt építettek, de mellettük áll – ma már leginkább múlt időben – az építmények nagy tömege, amit egy korábbi, ősinek mondott építőgyakorlat alkotott (Vargha L. 1955a; 1964b).
A népi építészet legjelentősebb alkotásai, a népi műemlékek tehát két nagyobb csoportra oszthatók. Az egyik a díszítetlen, régies anyagokban, formákban, szerkezetekkel megjelenő épület, ahol ezek harmóniája teremti meg elsősorban az objektum értékrendjét, határozza meg önálló stílusát és jellegét (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 83). A népi építészeti emlékek másik csoportja a történeti korstílusok hatása alatt készült, de ez a hatás inkább felületi, díszítő jellegű. A „magas művészet” a népi épületek alaprajzi elrendezésére, tömegének formájára alig gyakorolt lényeges hatást. Irodalmunk jóval nagyobb figyelmet szentelt az egyházi-polgári hatás alatt fejlődött épületeknek, mint a szerényebb megjelenésű, díszítetlen házaknak, gazdasági építményeknek. Példa lehet erre a tornác, aminek építőművészeti és néprajzi irodalma tekintélyes mennyiségű. Jóval kevesebben tették szóvá azt a szépséget, ami a régi parasztház nemes arányaiból, fedélformájából, sárral tapasztott és sokszorosan meszelt falából árad.
256Arra törekszünk, hogy a nép építészetének régebbi és újabb alkotásait elemezve összefoglaljuk, mit lát maga előtt az épületet szemügyre vevő ember és milyen művészeti, műszaki tényezők szülik meg a szépség, az arányosság, a forma élményét. A külső megjelenést kiváltó elemek évszázadok során változásokon mentek keresztül; ismeretük, bemutatásuk tenné teljessé jelen vizsgálatunkat, erre azonban a történeti megismerés akadályai, nehézsége miatt alig van lehetőség.
A honfoglalás kor és az Árpád-kor népi házai a régészeti feltárások szerint többé-kevésbé földbe süllyesztettek voltak, ezért a föld felszínén legfeljebb a falazat egy része és a tetőzet jelent meg. Homlokzataikat azonban szakemberek rajzban rekonstruálták. A kővel kombinált föld falazatú házak megjelenését a Balaton-felvidéken a 15–16. századra határozzák meg. A középkor népi építkezésében a kő csak alapozás vagy kemence formájában volt jelen, falazat céljára a 15. században még a nemesek is a királytól kértek engedélyt. A parasztok csak a 18. század végén építhettek kőházakat (Bakó F. 1985: 228–229).
A népi lakóház külső megjelenését az újkorban különböző tényezők befolyásolták. Az államhatalom mellett a földesúr számára hatósági jogköre mindig lehetővé tette a jobbágy lakáskörülményeinek szabályozását is. Így volt ez különösen a 18. század folyamán megindult telepítések korában, amikor a földbirtokos előírhatta az építendő ház anyagát, tetőszerkezetét és füsttelenítését, ami többé-kevésbé befolyásolta a ház formáját. Hasonló helyzet állt elő a falurendezések, korszerűsítések alkalmával is. A reformáció és az ellenreformáció olyan szellemi áramlatokat hozott magával, amelyek az építkezésre is hatottak. A Felvidéken, a mai Szlovákiában a protestánsok sajátjuknak tekintették a gótikából és a reneszánszból eredeztethető ízlésnormákat és szembeállították ezeket a jezsuiták által propagált katolikus barokkal (Kovačevičova, S. 1989: 221). Ennek egyik eredménye az, hogy a református templomok sík mennyezetének kazettáit továbbra is a virágos reneszánsz motívumaival és színeivel díszítették. A puritán református egyház nem vette át a barokk kései hullámait, aminek az lett a következménye, hogy a református gazdák lakóházain nem a barokk, hanem a klasszicizmus, majd az eklektika hagyott számottevő nyomokat (Aknai T. 1971: 296). A népi építkezés újkori alakulását nagyban befolyásolták a – főleg falun élő – nemesség szokásai és életvitele. Ennek valódi érvényesülését azonban akadályozta a jogi és társadalmi jellegű rendi rétegződés, a gazdasági helyzet és maguknak a nemeseknek a régihez való ragaszkodása.
Az esztétikai vizsgálat alapjául elsősorban a népi lakóházak szolgálnak, de nem hagyhatók figyelmen kívül a gazdasági épületek sem. Ezeken közvetlenül jelenik meg az esztétikai érték, de közvetetten ide tartozónak tekintjük a kisnemesi, falusi építkezés emlékeit, valamint a sokszor provinciálisnak vélt falusi templomokat, haranglábakat is. A gazdasági épületek a lakóépület alárendelt egységei, amelyeken megismétlődhetnek a lakáson alkalmazott eljárások és fogások. Ezek a népi építészet archaikus elemeit őrzik, amelyek sok esetben máshol már nem lelhetők fel. A fa alkalmazásának egyes módszerei korábbi, részben a gótikára visszautaló stíluselemeket dolgoznak fel. Ilyennek tekinthető a mezőkövesdi tüzelősólak faoszlopos berendezése és szerkezete (Vargha L. 1960a: 119–121; 1964a: 157–160; Aknai T. 1971: 294); vagy a Mátra-vidéki hidasól zsilipelt falszerkezete, a Bükk hegységi kerek kunyhó formája és szerkezete (Bakó F. 1978: 49).
Az építőanyagok erősen meghatározzák az épület formáját, maga a természetes anyag is hangsúlyt ad az épület, a falazat látványának. Fafalazatok esetében a régi gyakorlat 257szabadon hagyta a boronát, amit később letapasztottak, de a sarkokon keresztben kiálló boronavégek egyedülálló formát adtak a háznak. A kőfalazatokat általában tapasztották és meszelték, de ismerünk példákat arra is, hogy a darabos kő falszerkezetet az egész végfalon vagy csupán az oromsíkon tapasztás nélkül szabadon hagyták. Ugyanezt lehet látni kőben gazdag tájakon: a kerítés kőfala fedetlen, s így élvezheti a szemlélő a sár közé rakott kövek formájának és színeinek szerény kompozícióját. A mészhabarcs, vakolat a falazat síkját, formáját alakítja, emeli ki még akkor is, ha nem plasztikus formaalkotás a szerepe. Az épület külső megjelenésére hatással van a tető fedőanyaga, a zsúp, a nád, a pala vagy a cserép. Tapasztalataink szerint ezek az anyagok még művészies megmunkálás nélkül is mély benyomást kelthetnek a nézőben és önmagukban is a szépség erejével hatnak.
A legértékesebb építőanyag, a kő szilárdsága hozzájárult a tornác kialakításához, ami bejárat vagy könyöklő formájában a második menet indításaként jelent meg az utcai homlokzaton: de szerepe volt abban is, hogy az általában egyszintes parasztház kétszin-tessé váljon.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT