A TÁJI TÍPUSOK VIRÁGKORA (19. sz.)
A TÁJI TÍPUSOK VIRÁGKORA (19. sz.)
Az egész magyar társadalom s benne a paraszti gazdaság fejlődése érthető módon serkentőleg hatott a népi építkezésre is. A minőségi javulást a technika, az építési gyakorlat mellett előmozdította a hatósági rendelkezések hatékonyságának növekedése is. A fal magasságának meghatározása, az ablak méretének növelése, a gyúlékony anyagok és szerkezetek háttérbe szorítása, a meszelés megkövetelése stb. mind a minőségi javulás irányába hatottak. Kedvező befolyást gyakorolt az építésre a falusi mesteremberek számának növekedése és szakmai tudásának emelkedése is. A centralizáló tendenciák, a szállítási lehetőség javulása ellenére a falusi építészet fő meghatározó erővonala továbbra is lokális jellegű, s így a pozitiv irányú hatások is a táji jellegzetességeket erősítik.
A lakóházak s gazdasági épületek táji típusai a 18. század végéig mindenütt kiformálódtak, korszakunkban lényegesen újak már nem alakultak ki, a meglévők viszont minőségileg fejlődtek. A falakat, a tetőszerkezetet gondosabban, kimódoltabb technikával, szakszerűbben készítik, specialistákat, ahol lehetett kisiparosokat vontak be az építésbe. Elterjedtek az üvegezett, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók, amelyeket asztalosok készítenek. A higiénia, a presztízs és az esztétika szempontjai jelentősen megerősödtek.
Lényeges változás állt be a fal építőanyagában. A boronaépítkezés erősen visszaszorult, Zala és Vas megye nyugati felére, a Székelyföldre és Erdély egyes pontjaira korlátozódott. Csökkent a talpas-vázas és a cölöpvázas házak száma, és mindenütt nőtt a földfal – elsősorban a vályog és tömött/vert – jelentősége. Lokálisan fontossá válik a kő, a tégla a század végén még a legjobb módúaknál is csak alig-alig jelenik meg. A tetőszerkezetben megfigyelhető a hosszúágas használatának további visszaszorulása, s inkább ollóágast alkalmaznak. Az északi házterületen, valamint a Délkelet-Dunántúlon az egyszerű, azaz szarufás szerkezet, s ennek is leginkább a födémgerendák végére támasztott változata, terjedt el. Nagyobb lakóépületeken a székes tető egyszerűbb vagy bonyolultabb példányai országszerte feltűnnek. A fedőanyagban még nincs jelentős változás, a cseréptető a század közepétől helyenként felbukkan, de jelentősége csak az utolsó két évtizedben, különösen a városközeli és a gazdag agrárvidékeken számottevő.
Lényeges formai, alaprajzi változást az oldaltornácok új fajtáinak megjelenése és elterjedése jelent, szinte a nyelvterület egészén. Ez azonban döntően nem módosítja – inkább csak kiegészíti – a korábbi alaprajzi tagolódást. Genetikailag valószínű elkülöníthetők ezektől a korábbi s a faépítkezéssel szoros, sőt szerves kapcsolatban lévő tornácok. Sokféle formai változata lényegében e korszak terméke és bár kialakulását – nem is alaptalanul – kapcsolatba hozták a reneszánsz stílussal, a népi építészetben megvalósult formái sajátos, az előzményektől annyira eltérő jelleget öltöttek, hogy önálló képződményeknek, belső keletkezésűeknek tekinthetők. A tornácos ház a 19. században a magyar népi építészet karakterisztikus példája, amelynek megfelelője csupán az akkori országhatár külső peremén, de lényegesen csekélyebb súllyal mutatható ki (Frolec, V. 1974a: 10).
305A tüzelőszerkezetben a századvégig nincs lényeges újítás, csupán területi eltolódás figyelhető meg. Ennek legfontosabb megnyilvánulása a szabadkémény erőteljes terjeszkedésében, tehát a füstelvezetésben jelentkezik. A szabadkémény a két Alföldről minden irányba terjed, folyamatosan benyomul a dunántúli füstöskonyhás, az északi kürtős-kemencés és a keleti kandallós házterületre. Széles vegyes zónák jönnek létre, ahol még fellelhetők a régibb füstelvezetési módok maradványai és a szabadkémények is. A hegyes vidékeken a terjeszkedés főleg a folyóvölgyekben, a Sajó, Hernád, Szamos és Maros stb. mentén erőteljes, ez utóbbi esetben a Székelyföldig nyúlóan, több esetben a nyelvhatárt is átlépve. Visszaszorulása csak a nagyobb városokban erőteljes, bár korszakunkban még ezeken is (Budapestet is beleértve) jócskán fellelhetők egyes kerületekben.
A főzőhelyeket tekintve az erőteljes korszakforduló az 1880–1910 közötti évtizedekre esik. Ekkor válik széles körűvé a vaslapos, ún. takaréktűzhely vagy rakott tűzhely, amely felváltja a nyílt tűzön főzést, nyugaton és északon talán valamivel gyorsabban, mint keleten és délen. Azért meglepő a takaréktűzhelyek lassú terjedése, mert ennek egyetlen házilag elő nem állítható elemét – az öntöttvas lapot – a vashámorok már a 18. században készítik, sőt hirdetik (Némethy E. 1956: 273). Arra lehet gondolni, hogy a tűzhelyváltás összefüggésben van a főzőedények cseréjével. Korszakunkban még csak a földből készített és öntöttvas lappal lefedett változatok tűntek fel. Ezek elhelyezése különböző, konyhában és szobában egyaránt lehettek. A szobai rakott tűzhelyek megjelenésével néha kitelepítik innen a kandallót, kályhát vagy kemencét, másutt meghagyják és az újat csatlakoztatják hozzá. A konyhában a tüzelőpadkát ilyen esetben már nem használják.
A füstelvezetésben a változás valamivel lassabban indult meg a század végén. A zárt füstelvezetésű kéményeknek inkább csak a széles változatai, az ún. „mászókémények” jelentek meg. A füstvezetés megformálásának egyszerűbb módjai hódítanak először tért. Így a füstös- és födém nélküli konyhás házakban a vaslapos tűzhely gyakran a szobába kerül, és ennek füstjét bádogcsöveken a konyhába vezetik. Szabadkémény esetén ennek alját lefedik, lepadlásolják, a füstcső a mennyezet fölött torkollik a meghagyott szabadkéménybe.
A lakóház külső képében nemcsak a tornác hoz lényeges változást, hanem a tetőforma módosulása is. Nyugat-Dunántúlon a faragott, festett csonkakontyok, egyszerűbb bukós ormok hódítanak rohamosan teret. Másutt a csapott nyeregtető terjed, feloldva a tűzfal egyhangúságát. Esztétikai törekvések különösen az utcai homlokzat díszítésében figyelhetők meg. Az oromcsúcs léces-rácsos dísze s a faragás a deszkaoromzat esetében terjedt el. Egy-egy homlokzatdíszítési eljárás nemcsak a faluban, hanem kisebb körzetben is népszerűvé, helyileg jellegzetessé válik. Területi rendszer nélkül szinte mindenütt fellelhetők a barokkos, klasszicista, majd eklektikus kiképzésű házormok, amelyek vakolatdíszeit az építészeti kutatás túlzottan is figyelemmel kísérte, elhanyagolva ezzel más szempontokat. A tömeghatás, térkitöltés, felülettagolás, aránykérdés és még igen sokféle, változatos díszítőelem nagyobb figyelmet érdemelne. Ezek egy része bizonyára nem e korszak terméke, de megfigyelésük ennek az időszaknak az épületeinél válik lehetővé. A népi esztétikai törekvés sokféle apró leleménye, újítása még nincs is kellően számba véve.
A korszak gazdasági épületei közül a csűrök nemcsak kivitelezésükben javulnak, hanem területi terjeszkedésük is megfigyelhető. Egy-egy falun belüli gyakoriságuk is növekszik a cséplőgép megjelenéséig. A szőlőhegyek présházas pincéi lényegében nem 306változnak, csupán a boronafalúak száma csökken. A lyukpincék bejárata elé – különösen a Dél-Dunántúlon – kisebb-nagyobb előteret építenek a borászat bővülő eszközanyagának tárolására s bizonyos munkák végzésére. A gabonásvermek visszaszorulása megkezdődik, más szemtárolási módok jönnek létre.
Összegezően megállapítható, hogy a technika fejlődése, a termelési szint növekedése, a létbiztonság megszilárdulása, a társadalmi reformok jól tükröződnek az építő kultúra emelkedésében. Figyelemre méltó, hogy a jobbágyfelszabadítás hatása ebben a tekintetben nem azonnal, hanem csak néhány évtized múltán jelentkezik igazán. Az épületek számos részletében bekövetkezett változás inkább minőségi, mint típus jellegű, de összességükben lényegében annyira, hogy korszakmeghatározóknak tekinthessük ezeket. A települések jelentős részében harmonikus faluképek keletkeztek, különösen a század végére.
