A DIFFERENCIÁLÓDÁS KORA (17–18. sz.)

Teljes szövegű keresés

A DIFFERENCIÁLÓDÁS KORA (17–18. sz.)
Már az előző építészeti periódusban utalhattunk táji eltérésekre, csak ezek akkor még eléggé körvonalazatlanok, rendszerré csak ebben az időben álltak össze. A táji tagoltság kialakult 18–19. századi állapotát előző fejezetünk már tárgyalta, s így ennek ismeretében csupán létrejöttének menetrendjét kell bemutatni. A korszak lényegét bizonyára úgy 301tudjuk legjobban megvilágítani, ha számba vesszük egyrészt az újításait, másrészt korsze-rűtlen és elhalt elemeit, figyelve ezeknek rendszerbe szerveződését, illetve a perióduson belüli változásait.
A 17. században az ország három részre tagoltsága többféle módon is befolyásolta az építészet alakulását, míg a 18–19. századi konszolidáció érthetően egyirányúbb fejlődést hozott. A táji eltérések kiteljesedéséhez a politikai helyzet éppúgy hozzájárult, mint az újítások terjedéséhez, de ezek mégsem jelentettek teljesen egy irányba való haladást. A béke és nyugalom hozzájárulhatott az elavult megoldások konzerválásához éppúgy, mint az újítások lehetőségeinek a biztosításához. A háborúban elpusztult vagy a tűzvészben megsemmisült falvak házait bizonyára az újabb tapasztalatok figyelembevételével építették fel.
A 18. században már visszaszorulóban van a rakott sárfal, s helyét a tömés/verett fal, a sárgombóc alkalmazása és a vályog foglalja el. Az északi szláv eredetű vályog szó 1693-ban bukkan fel először, a morva kapun keresztül jut el Nyitra és Pozsony megyékbe, ahol máig nagyon sok változata ismeretes (Mencl, V. 1980: 12–13). A földfal a 18. század közepétől erőteljesen terjed, még a korábbi faépítkezés területén is, mert a hatóságok, erdőtulajdonosok korlátozták a fának építőanyagként való felhasználását. Különösen a boronafal szorul háttérbe. Minőségi változást hoz a cölöpvázas technika továbbfejlesztéseként létrejött talpas-vázas fal, főleg a tölgyfában gazdag vidékeken. A korszak karakterisztikus falanyaga a föld, amely fokozatosan kiszorítja a 19. század végére a Székelyföld, s a délnyugati határsáv kivételével – a magyar nyelvterületen – a boronaépítkezést, de még a sövényfal is alárendelt szerepűvé válik.
A földfal sokféle változata határozottabb zonális rendszert nem, vagy csak alig mutat. Korszakunk végére sem tűnik el a rakott sárfal, sőt azt mondhatjuk, hogy Győr–Ráckeve térségében jelentős marad. A tömésfal ezzel a névvel a Dunántúl nagy részén és a Bácskában, Bánságban valamivel jelentősebb, mint az Alföld nagy részén (verett fal névvel), ahol a vályog hangsúlyosabb. A gömbölyeg, sárgombóc alkalmazása szórványos, inkább csak a Dunántúl központi kezdeményezésére honosodik meg. A sövényfal fokozatosan háttérbe szorul, teljesen nem tűnik el, de jelentősebbnek csak a talpas-vázas szerkezetben marad meg. 18. századi újítás a falusi közrend, kisnemes építkezésében a kő, de elég korlátozott mértékben, s ez is csak meghatározott területen a Bakony, a Vértes, az Északi-középhegység nyugat–keleti vonulatában s néhány város körzetében. A téglaépítkezés korszakunkban fel-feltűnik a gazdagabb rétegnél, de jelentőségre szert nem tesz. Még az alapozásnál is ritka a kő és tégla alkalmazása.
Ahogy az építőanyag s a falazat változásáról a 16. századtól egyre gyarapodó forrásanyag segítségével úgy-ahogy tájékozódni tudunk, nem mondható el ez a tetőszerkezetről, formáról és a héjazatról. E téren valószínű, hogy csak csekély változással lehet számolni. A szelemenes tető a nyelvterület keleti harmadától eltekintve uralkodott. A szelemen tartójának, a hosszúágasnak a falmagasság növekedésével s az igényesebb fedélszerkezet és borítás térhódításával egyre nagyobb súlyt kellett tartania, így érthető, hogy a ház egyik legértékesebb elemének tartották. A megfelelő faanyag hiányában s a falazat szilárdabbá válásával lehetővé vált a félágas alkalmazása, ami legalább egy vagy két hosszúágast helyettesített. Ennél is fontosabb újítás az ollóláb vagy ollóágas elterjedése, amelyet először 1632-ből tudunk kimutatni a Nyugat-Dunántúlon (Filep A. 1973: 316). Innen terjed kelet felé, de már a Dunát is alig lépi át, a Tiszát pedig kivételesen.
302A héjazatban is van változás, a szalmafedelet az ország nyugati felében kiszorítja a zsúpozás, középütt a teregetett nád helyett a felvert változat hoz minőségi javulást. A magyar nyelvterületen mindenütt megjelenik a fazsindely, de inkább csak a templomoknál, középületeknél. Egyedül a Székelyföldön lesz gyakoribb, de ott sem kizárólagos, inkább a mód jele. Ezek az újítások a 17. században már megjelennek, de általánosabbak csak a 18. században lesznek. Nincs támpontunk arra, hogy a két Alföldön jellegzetes kétlejtésű nyeregtető korszakunkban vagy már korábban kialakult, s a másutt általános kontyolt tető ezt megelőzte-e, vagy sem. Korabeli ábrázolások inkább csak várakról, városokról vannak, de ezek lakóházábrázolásai is eléggé sematikusnak tűnnek.
Az alaprajzi változás korszakunkban viszonylag csekély. A Dunántúlon, a Kisalföldet is ideértve a 4–5 vagy több osztat általánosan elterjedt változatlanul udvari bejáratú helyiségekkel. A növekmény elsősorban nem a lakórészt, hanem a tárolóteret gyarapítja, jelezve a készletgazdálkodás bővülését. Az istállók mérete nő és födémet is kapnak, mivel itt a kezestartás a leghangsúlyosabb. A pajták (csűr) már a középgazdaságokban is meghonosodnak, s kimódolt formákat öltenek. Az Alföldön, beleértve a Duna jobb parti síkságát is, megmarad a háromosztatúság mellett, az újítás inkább a különálló gazdasági épületek nagyobb számának elterjedésében jelentkezik. Nem ritka az állatok elkülönítése az istállóban, a „lóól”, „baromól”, „disznóól”, „tyúkól” gyakran a házhoz hasonló falas épület, de födéme még nincs, ez csak a 18. század végén kezd megjelenni. A szabadból egy bejárat van, a „pitvar”-ba, ahonnét a „ház” és kamra nyílik. Nem ritka azonban, hogy a kamra helyén is szobát találunk, ez esetben az negyedik helyiség vagy különálló épület. Az Alföld északkeleti peremén a szegényebbeknél megmarad a kétosztatú ház is. A Partiumban és Erdélyben a kéthelyiséges ház maradt uralkodó, az ettől elkülönült gazdasági épületek általánossá váltak.
Ezen az utóbbi területen még nem egyértelműen tisztázott a tornác megjelenése. A szó már a 16. századtól kimutatható itt, de értelmezését megnehezíti az, hogy sokféle épülethez, részhez kapcsolva jelenik meg: templom, ház, istálló, pince tornáca. Ez azt sugallja, hogy kiugró tornácra kell elsősorban gondolni, amelynek előképe a templom belépő csarnoka, ami átmegy a kuriális építkezésbe s később a falusi házakba. De a talpas-vázas házak esetén a 18. századtól már kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is. Az árkádos, kosáríves, vakolt oszlopsoros tornácok léte ebben az évszázadban még nem tekinthető igazoltnak.
A tüzelőszerkezetben is lényeges változások következnek be. A zárt tüzelőberendezés területén a Felföld kivételével, mindenütt elterjedt a kívülfűtés, a Délnyugat-Dunántúl kivételével kizárólagos érvénnyel, előbb csak oly módon, hogy a szomszéd helyiségből, konyhából, pitvarból fűtik a kemencét vagy a kályhát, a tűz szabadon csak itt ég, tehát szikra és füst terjeng benne. A Dunántúlon a konyhának, ami itt az eredeti lakótér, a 17–18. században már födéme van, s így a beszűkült légtér következtében nagyon füstös. Az alföldi kevésbé füstös, mert a konyhának vagy nincs mennyezete, vagy hátsó része fölé ún. szabadkéményt építenek, amely a szikrát, füstöt a tetőn kívülre viszi. Korszakunk népi építészetének nagy újítása ez, amely a 18. században a Nagy- és Kisalföldön már általánosnak tekinthető, sőt átterjed a közeli érintkezési zónákba is. A belülfűtős-kemencés házterületen a lakótér füsttelenítése a 17. század végén kezdődik úgy, hogy a kemence szája fölé egy szélesebb kürtőt építenek, amelyik a szikrát, füstöt a tetőtérbe 303vagy a szomszédos helyiségbe viszi. A nyílt tűzhelyes vidéken keskenyebb kürtő vezeti a füstöt, szikrát a tetőtérbe. A „Szamosi házterületen”, ahol már kialakult a harmadik helyiség is, a pitvarba vezetik a kürtőt, egy szikrafogó alá. Így a 18. századra az országban mindenütt elterjedt a többé-kevésbé füstmentes lakótér.
Ezt a meleg lakóteret az ország nyugati felében cserépkályhával, északon és középen kemencével, keleten a sokféle néven nevezett kandallóval fűtik. Új elem ebben a rendszerben leginkább a berendezések formájában és anyagában figyelhető meg. A legfontosabb változás az, hogy a zárt tüzelők a padlószinttől felemelkedtek 60–80 cm magasságra. Ez vonatkozik a kemence, a kályha tüzelőszintjére éppúgy, mint a konyhában lévő, szájuk előtti padkára, ahol a nyílt tűz égett. A felemelés racionális oka az, hogy így a főzésnél, tüzelésnél nem kellett leguggolni, hanem állva végezhették el ezt a munkát. Az ok valódiságát illetően elgondolkoztató az, hogy a kandallók esetében ez az emelkedés nem következett be sem nálunk, sem Európa más nyílt tüzelős területein sem, holott ezeken is tüzeltek és főztek.
A dunántúli kályhák formai változásának tisztázására alig vannak hitelt érdemlő támpontjaink. Figyelemmel az egyetlen meggyőző rekonstrukcióra az látszik valószínűnek, hogy a változás nem döntő, s a kályha karcsúsodása, magasodása irányába mutat (Ilon G.–Sabján T. 1989). Valószínűleg megváltozott a konyhai kemence formája, a feltehetően korábbi félgömbszerű kemence helyét a szögletes hasábkemence váltotta fel, kivéve részlegesen a Dél-Dunántúlt. Jelentősebb az alföldi fűtőberendezés megváltozása. Korszakunkban kiszorult a szemeskemence, s helyét elfoglalta a többféle formájú sárkemence. A változás okairól többféle vélemény is megfogalmazódott, de ezek csupán kevéssé alátámasztott feltételezések. Valójában a váltás igen folyamatos lehetett, mert ugyan egy visszaemlékezés szerint a 18. század végén még létezett Kecskeméten kupás-kemence, de más adatok nem támasztják alá, így nem valószínű, hogy túl gyakori lehet még ebben az időben. Valójában elég nehéz lemérni, hogy ez a váltás előnyös vagy hátrányos volt-e.
Nincsenek ismereteink a belülfűtős kemence formai változásáról. Amikor a 18. században a források szólnak róla, akkor már nagyobb méretű szögletes kemence, padkája, „szapha”-ja van, teteje lapos, tehát sok személy alvóhelye lehetett. További vizsgálatokat igényel annak tisztázása, hogy korábban itt is félgömb alakú vagy szögletes tűzterű kemence létezett, s mikor csatolták hozzá a járulékos palástrészt.
Keleten, a nyílt tüzelős területen a szikrafogó, láng- és füstfogó anyagában jelentkeznek újítások, de oly módon, hogy azok nem szorítják ki a régi megoldásokat. Meglepő archaizmusok is felbukkannak, például 1702-ben olyan szikrafogó, amilyeneket Szilády közölt, de a padláson felállítva vagy függesztve (Szilády Z. 1909: 9–11). Ezzel szemben már a 17. századtól közrendűeknél is kimutatható a csempéből készült kandalló, amelyet ugyanúgy kemencének neveznek, mint a sövényből vagy deszkából készült változatát (Barabás J. 1987: 347). Egyre több az olyan tüzelőmegjelölés, mint a „cserepes, cserépkemence, cserépkályha, kemence, cserepesfüttő, csempekályha, kájhafüttő, kájhás kemence, kályhákból rakott füttős kemence”, és kevesebbszer bukkan fel a „sövény vagyis gógán kemence”, és a „cserény”- vagy „sövény kemence”. Ezek mind szobai kandallót jelentettek, ahol a főzés is folyt. A Szamos vízgyűjtőjében a sütőkemence a keskeny pitvarban ugyanúgy alárendelt, korlátozott szerepű, mint a Székelyföldön az ereszben, szabadban vagy sütőházban lévő. Előbbi területen néha szögletesek, kockaszerűek, de 304mindkét helyen az alacsony félgömbforma a gyakoribb. Összegezően az állapítható meg, hogy a 17–18. században inkább minőségi, mint jellegbeli változás figyelhető meg a két házterület tüzelőberendezésében.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT