VÁLTOZÁSOK A 19–20. SZÁZADBAN

Teljes szövegű keresés

VÁLTOZÁSOK A 19–20. SZÁZADBAN
A 18. századot követően, esetenként már valószínű, hogy ebben a században is, a népi építészet táji tagolódása a nagy, majd mezotáji formák után az egyre kisebb egységek felé halad. Ezek, akár már a 19. században is, sokszor valóban csak néhány falura, településre terjednek ki, így részletes bemutatásuk itt reménytelen, mindössze a főbb tendenciákra, a kiváltó okokra térhetünk ki egy-egy jellemző példa kiragadásával.
A gazdasági változások, lévén, hogy az épületek a gazdálkodás vagy a feldolgozás, tárolás keretéül szolgálnak, nyilvánvaló hatással vannak, és az e téren mutatkozó táji és fáziskülönbségek előbb-utóbb éreztetik építészeti hatásukat. A 18. század végének gabonakonjunktúrája bizonyos kérdéseket eldöntött, a konjunktúrába ekkor bekapcsolódó vidékek megszerezték maguknak azt az „előny”-t, amit azután építészetileg is kamatoztattak. Ez mindenekelőtt az épületek minőségének javulásában mutatkozik meg. A változás megvalósítása és megvalósíthatósága viszont annak köszönhető, hogy ez az a korszak, amikor a céhes mesterek mintegy kiáramlottak a falvakba és nemcsak a népművészet „első virágkorá”-nak létrehozásán munkálkodtak (Hoffmann T. 1976: 99), hanem az ácsok, kőművesek építettek is. Jó példája ennek, hogy 1773–1818 között a miskolci kőműves céh Borsod, Abaúj és Zemplén megye 21 településének mestereit vette fel soraiba (Domonkos O. 1991: 150), akik természetesen nem mind a parasztok részére dolgoztak. De ott találkozunk velük elsősorban, ahol már a 18. században szélesebb körű a kőépítkezés és megjelenik a második szoba, azaz Tokaj-Hegyalján.
Az ország másik részén, Bogyoszlón a 19. század első húsz évében egy olyan mester dolgozott, aki faragással díszített mestergerendák sorozatát hagyta maga után. Ezek esztétikai értékük mellett azt tanúsítják, hogy ebben a faluban ebben a korban már volt egy olyan (lakó)helyisége a parasztháznak, melyben ilyen díszítettségű építészeti elemet lehe-tett elhelyezni. A két kiragadott példa nem véletlen, Tokaj-Hegyalja a 18. század végén, a 19. század elején egy fellendülést ért meg és a mezővárosok – hozzájuk csatlakozva a környező falvak is – nagyjából ettől a kortól már önálló építészeti tájnak számíthatók. A Csorna és Kapuvár szomszédságát élvező rábaközi Bogyoszló földrajzi helyzeténél fogva tudta kivenni részét a konjunktúrából és lett részese egy olyan építészeti kistájnak, melyet még a Sopron tőszomszédságában lévő Fertő-vidék, Fertőszéplak példája alapján is, mintegy ötven évvel tud csak követni.
Az utóbbi már azt a 19. század közepén, második felének kezdetén tapasztalható változásokat szemlélteti, melynek kiváltó oka a jobbágyfelszabadítás, tagosítás és a nyomukban bekövetkező nagy átalakulás. A tagosítást követő építési láz hozta létre Fertő-széplak maradványában is impozáns utcasorát, ami egyben egy Fertő-vidéki építészeti táj minden jellegzetességét magába sűríti. De ez az a kor, melyben a tolnai Sárköz vagy északon Gömör önálló építészeti arculata is kiformálódott.

28765. ábra. 18. századi lakóház egy múlt század végi faddi (Tolna vm.) lakóház alatt
Némileg másként alakulnak a táji építészeti formák Erdélyben. Itt a változásokat, tagolódást az etnikai kép mobilitása is befolyásolta. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az első nagy gabonakonjunktúra errefelé nem érezteti hatását. Igazi konjunktúra a vasúthálózat kiépülését követi. Ennek jó példája Kalotaszeg, mely, mint láthattuk, a közép-erdélyi építészeti nagytáj része volt. 1858-ban a vasút elérte Nagyváradot, 1870-ben pedig Kolozsvárt. Ezzel Kalotaszeg – mindenekelőtt a központi területe – mintegy „ki-nyílik”, és az egyéb változásokkal együtt építészeti átalakulása is megindul, kialakul az a sajátos építészeti képe, melyet nagyon kevés változással a 20. század második felében is tanulmányozhattunk.
Ez az a kor, mikor a népművészet „elparasztosodik”. Ez a népi építészetben is jól nyomon követhető, Kalotaszeg építészetének alakulása is jól példázza a tendenciák hasonlóságát. De ugyanezt tapasztalhatjuk Mezőkövesden is, ahol 1870 után a környék nemesi kuriális építészete visszfényeként alakul ki egy önálló „nagygazda-építészet”, mely jellegzetesen a külsőségek utánzásában jeleskedik.
Egyre nagyobb szerepe lesz ettől a kortól a falusi mesterembereknek is, akik szakiskolai tanulmányok során sajátították el a korszerűbb technikákat és formákat. Hatásukra sokszor valóban csak néhány faluban, a mester működési körzetében, terjednek el bizonyos építészeti elemek. Ezek azonban többnyire stíluselemek, mint az előtornác kerek téglaoszlopos, felette egyenes, vakolatdíszes oromzatos változata Békés megye településein.
Az elmaradottabb vidékek utolsó felzárkózási kísérlete a 20. század elejére, esetenként a két világháború közötti időre esik. Ekkor jelennek meg például Kászonban a bonyolultabb alaprajzú lakóházak, melyek építését már tanult ácsok vezetik (Kós K. 1989: 199–200). Északkelet-Magyarországon falvak egész sorában láthatunk a füstlyukas tetődeszka oromdíszén közel azonos évszámot az 1910-es évekből. És ekkor épülnek át a Kisalföldön az addig a fejlődésen kívül rekedt szigetközi falvak, sajátos módon gyakran barokkos oromzattal.
A két világháború közötti változások eredménye Észak-Borsod néhány településének sajátos, „móros” jellegű tornáca. De ezeknek a jelenségeknek a nyomon követése már 288olyan részletkutatásokat követel meg, mint amilyennel például ki tudtuk deríteni, hogy a Hont megyei Százdon azért terjedt el az 1930-as években a léces kukoricagóré, mert ettől kezdve építettek olyan lakóházakat, ahol a stukatúros padlás már nem volt a korábbi időkben megszokott mértékben terhelhető, tehát megoldást kellett keresni a kukorica tárolására.
A népi építészet táji formáinak és ezek alakulásának bemutatásakor eddig az elkülönítő jegyeket hangsúlyoztuk. Végezetül azonban az egységesülési tendenciákat is meg kell említeni, melyek elsősorban az építőanyagokban, technikákban figyelhetők meg, hogy azután a 20. század közepén a falu hagyományos gazdálkodásának megszüntetésével az épületekben is mindez megmutatkozzék, egyrészt a gazdasági rendeltetésűek folyamatos elpusztulásával, másrészt a típustervek alapján épített kocka-, majd a magyar népi építészettől idegen emeletes házak építésével.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT