KÖZÉP-ERDÉLY
KÖZÉP-ERDÉLY
Feltehetőleg már a 18. században sem volt egységes ennek a nagy területnek a népi építkezése, ami már csak a növényföldrajzi környezet viszonylag nagy eltéréseinek is köszönhető. Hiszen a Gyalui havasok még a 20. században is ellátták a környezetet az építéshez szükséges faanyaggal (Kós K. 1989: 52–53, 91), ugyanakkor a Mezőség már századokkal korábban is nélkülözhette a komolyabb méretű és jobb minőségű épületfát.
A Magyar Néprajzi Atlasz alapján nem mindig egyértelmű az a településformákban is megmutatkozó sokszínűség, ami általában Erdélyt és ezen belül az Erdélyi-medencét és környékét jellemzi. A mai utcás falvakban is ott vannak a halmazos részek a csoportos udvarokkal, amelyeken általában minden funkció külön épületben kap helyet, azaz jellegzetesen a különépítés tendenciája figyelhető meg. Ez jól elkülöníti a vidéket nyugatról, de keletre ugyanezt tapasztalhatjuk: a lakóház, és hozzátehető, a kisebb, gazdasági épületek külön-, a csűr pedig egybeépül az istállóval.
Az építőanyagban Erdély központi része – mint már utaltunk rá – az utóbbi két évszázadban váltott. Kalotaszegen például a 20. század elején még az öregebb épületek – köztük olyanok, melyek esetleg a 18. században épültek – keresztfejes boronafalúak voltak (Bátky Zs. 1907: 54–56). A 20. század elején itt már talpas-vázas, boronafalú épületeket építettek, s csak ritkán fordul elő a patics ház, mely ez esetben nem fonott, hanem karókból készített falat jelent. A Mezőségen ezzel szemben a 20. században a hagyományos falanyag a kertelés, azaz a fonott, tapasztott fal, és ott éppen a 18. század hozza a nagy változást: a közvetlenül a földbe ásott oszlopos, azaz a vázszerkezetes falat felváltotta a talpas-vázas sövény (Kós K. 1989: 78–87).
A Kis-Küküllő menti Dombón nemcsak a református egyház zselléreinek házai „…szalmával fedett, ágasokra sövényből font oldalú”-ak, hanem az 1788-ban épített Parochiális Ház is „…talpra és lábra… sövényből font oldalú…” (Kós K. 1989: 124), azaz itt is talán éppen az a folyamat figyelhető meg, mint amellyel Bánffyhunyadon és környékén találkozhattunk. Az építőanyag váltása természetesen az általános tendenciának 282megfelelően a különböző építményeknél más- és másként alakult, a Mezőségen például a gazdasági épületek zöme még a 20. században is vázszerkezetes fonott fallal épült. Mint Erdély-szerte mindenütt, a középső területeken is kizárólagos a szarufás tetőszerkezet, a meredek hajlásszögű, kontyolt nyeregtető. A 18. században még bizonyára összefüggő elterjedésű, ma már csak foltszerűen feltűnő teregetett szalmafedés mind a lakó-, mind a gazdasági épületeken előfordul.
Erdély középső területein a 18. században általános lehetett a kéthelyiséges, házból és pitarból álló ház. Arról azonban, hogy ezek milyenek lehettek, ma még csak meglehetősen homályos képet alkothatunk. A kalotaszegi Ketesden egy, a 20. század elején már hozzáépítéssel kibővített ház 18. századi része nagyméretű házból és egy külön bejáratú, meglehetősen keskeny füsázból (füstház) állt. A szobában egy összetett tüzelőberendezés lelhető: kemence, melynek szája előtt széles tüzelőpadka van, felette pedig egy cserépből készített, Bátky Zsigmond által lángfogónak nevezett alkotmány (Bátky Zs. 1907: 61–64).
A Kis-Küküllő menti Dombó 18. század végén épült házainál nem ritka, hogy a pitvar házzal ellentétes oldaláról kamara, kamarátska nyílik. A pitvar rendszeres tartozékának tűnik a sütő kementze, mely felett nemritkán ott van a tserény, melyet füstfogónak is említenek. A szobákban van egy tüzelő kementze, ez lehet parasztkályhákból rakott, de vesszőből való is, és ehhez kapcsolódhat egy füttő, mely az említettek mellett még kőből is készülhetett (Kós K. 1989: 124–125). Feltételezhető, hogy Erdély középső részén a 18. században a lakóházaknak két, illetve három tüzelője lehetett. A pitvarban ott állt egy kerekded formájú sütőkemence, felette a füstfogó. A szobában a kályhacsempéből készített, esetenként vesszőből font és tapasztott kandallószerűség, melyhez a fűtőnek nevezett harmadik tüzelőberendezés csatlakozott. A történeti adatok szűkössége, feldolgozatlansága miatt bizonytalan, hogy a kalotaszegi jelenség, ahol a kemence szája a szobába nyílt, és efölött volt – esetleg cserépből – a füst- és lángfogó, egy korábbi fejlődési szakasz maradványa, vagy az innen észak- északnyugatra eső tájak építészetével való kapcsolatokkal magyarázható. Ez utóbbi mellett szólnak a Szilágyságból ismert sátoros kemencék (Kós K. 1989: 38–42).
Már a 18. században meglehetősen sok épület sorakozott a paraszttelkeken. Dombón például zsellér funduson a házon kívül Tsűr, Istálló, Sertés Ol és kút található. Az összeírás azért tanulságos, mert itt is, mint az előbbi esetben, külön említik a csűrt és az istállót, az utóbbit előfordul, hogy pajtátska vagy Lábas ól néven, bár van, ahol egy helyen szerepel „egy egy tsür, sövényből font Istállók, Lábas ólak, sövényből való Sertés Pajták…” (Kós K. 1964: 286–287). Ezek az adatok azt sejtetik, hogy ott és akkor még nem voltak általánosak az istállóval egybeépült pajtáscsűrök. Ez derül ki a mezőségi hagyományokból, bár ezt egyelőre történeti adatokkal nem tudjuk alátámasztani.
