DÉL-DUNÁNTÚL
DÉL-DUNÁNTÚL
A Dél-Dunántúl építészeti önállósága sok vitát váltott már ki (Gunda B. 1954b: 378; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 170; Zentai T. 1991a: 19, 223), de a 18. században kétségtelen, hogy a Balatontól délre eső vidékek, azaz nemcsak a Dráva-mente, ebből a szempontból elkülönül a szomszédos tájaktól.
27160. ábra. Uradalmi épületek rajzai 1774-ből Somogy vármegyéből: 1. Gölle, mészárosház tömésfallal; 2. Attala, hajdúház; 3. Mernye, árendásház bolttal; 4. sövényfallal épült mészárosház Mernyén
272Itt is az tapasztalható, hogy az építészet archaikus vonásai általában tovább megmaradnak, és ebben rokon a Nyugat-Dunántúllal. A települések szerkezete azonban különbözik, az osztott települések eleve más fejlődést tettek lehetővé, mint a szomszédos vidékeken. Míg a korábban bemutatottaknál az épületek egymáshoz kapcsolódását inkább az egybeépítés tendenciája jellemezte, addig a Dunántúl déli felében a különépítés figyelhető meg. Ez abból is adódhat, hogy az istállóval egybeépített tárolóépítmények, az istállóspajták a lakótelektől, esetleg a belterülettől is elkülönülve helyezkedtek el. De akkor is, ha a beltelken vannak a gazdasági építmények, ezek külön épültek a lakóépülettől, tehát önálló a pajta, az istálló stb.
Az épületek, elsősorban a lakóház falanyagánál a Dél-Dunántúlon már a 18. században is szinte ismeretlen a boronafal. Széles körben használatos a talpas-vázas fal, többnyire sövény, esetenként zsilipelt kitöltéssel (Zentai T. 1991a: 31–36). A század második felében a hatósági szabályozások ezt a faltechnikát igyekeznek megszüntetni, nem kevés sikerrel, mint azt az elsősorban a Baranyára, de a szomszédos megyékre is kiterjedő Széchényi-féle Descriptio is tanúsítja az 1780-as évek közepén (Zentai T. 1989). Mindez a Dunántúl egész déli felében általános lehetett, ahogyan ez a közel egykorú somogyi adatokból is kitűnik (Knézy J. 1972). A lakóházak helyiségei – mint a nyugati és középső vidékeken – önálló bejáratúak, és itt is korainak tűnik az előttük húzódó tornác. Az utóbbiakra viszonylag kevés 18. századi adatunk van, ezek is többnyire egyházi, polgári épületek (H. Csukás Gy. 1991: 152–156). A 19. század elejétől a napjainkat is megért talpas-vázas épületek szinte mind oldal-, nemritkán elő- és oldaltornácosak. A 18. században a lakóházak a Dél-Dunántúlon is két zárt tüzelősek, a szobában a Dunántúl más vidékeivel egyezően kályháskemence állt. A füstöskonyhában azonban nem a nagyméretű, valamelyik sarokban álló lapos, hanem kisebb, kerek agyagkemencéket találhatunk. Úgy tűnik, hogy ezek 19. század végi előfordulása egykori sokkal szélesebb elterjedtség maradványa, korábban Tolna megyétől nyugatra egészen a Göcsejig, Hetés határáig ilyenekben sütötték a kenyeret (Zentai T. 1991a: 128–129).
Az istállóval egybeépített pajták jellegzetes gazdasági építményei a Dunántúl déli részének. Az önálló istállókkal együtt ezek a 18. században gyakran nem a település belsejében álltak, hanem kint a határban az istállóskertekben. Kezdetben még rendszertelenül szétszórtan, majd a következő században, a különböző szabályozásoknak is köszönhetően, csoportosan (Hofer T. 1955, 1957).
