DUNA MENTE – DUNA–TISZA-KÖZE – DÉL-ALFÖLD

Teljes szövegű keresés

DUNA MENTE – DUNA–TISZA-KÖZE – DÉL-ALFÖLD
A meglehetősen bonyolultan körülírható terület építészetének egykori erőteljesebb elkülönülése az Alföld keleti részeitől eléggé nyilvánvaló, ha végiglapozzuk a Magyar Néprajzi Atlasz építészeti jelenségeket ábrázoló térképeit. Ez az a vidék, ahol a jelentősebb tanyásodás mellett „megosztottság is van (lakótelken kívüli istállók, csűrök, rakodók)” (MNA 1. térkép), amely ez esetben istálló. De nagyjából ez az a terület, ahol a szarufa horogfa megnevezése még a 19. század végén is általános volt (MNA 229. térkép), s a tetőnél maradva például egy sajátságos formájú nádverő is itt lelhető föl, amelynek, legalábbis az Atlasz szerint, szűkebb területen furkó a neve (MNA 235–236. térkép).
A példákat tovább lehetne még sorolni, de érdemesebb a lakóház tüzelőberendezés-rendszerét alaposabban megvizsgálni, mert legszemléletesebben e téren mutatkoznak 275meg a különbségek. A központi bejáratú épület már a 18. században is kéttüzelős volt, egy zárt és egy nyílt tüzelő alkotott egységet. Ha megvizsgáljuk a jobbára 19. század végi állapotokat rögzítő néprajzi térképeket, feltűnik, hogy a dunántúli szögletes- és a tiszántúli boglyakemencék között van egy meglehetősen széles sáv, ahol sajátos formájú és elnevezésű szobai tüzelők fordulnak elő. A nevek közül északon a legjellegzetesebb a siska, siskó, siskakemence, ezt váltja dél felé haladva a banya, banyakemence, sőt a Duna mentén, a Dunántúl alföldi peremén a dóri, dorkó, és – amit hangsúlyozni kell – dóri kályha megnevezések (banyakályha is van! – MNA 224. térkép) jelölik a formailag egymástól eltérő, de egyben mégis hasonlónak tűnő tüzelőberendezéseket. A rokonság abban lelhető fel, hogy ezek a kemencék a kályháskemencéknek sárból, esetenként vályogból, égetett téglából készített másolatainak tűnnek (Dám L. 1986: 239–242). Formailag a mintául szolgáló kályháskemencék nem azonosak, hiszen a Kisalföld peremvidékén előforduló siska egy nyereg alakú, a dóri inkább egy szögletes alsó és felső részű kályha utódja lehet ugyanúgy, mint a Duna–Tisza köze banyái, mely utóbbi néven a nyeregkemence is szerepel.

62. ábra. Szeged város szállási házának nézete és alaprajza 1812-ből
A „kályhamásolat” tüzelőberendezések falába gyakran még a 20. században is kályhaszemet illesztettek, mint erre Komárom megyéből ismerünk példákat. A kutatók úgy vélik, hogy az Alföldön általánosságban a 18. században a késő középkori kályháskemencéket felváltja a búbos kemence. A folyamat az itt tárgyalt nyugati részeken elhúzódhatott. Ezt tanúsítja Pest–Pilis–Solt vármegye árlimitációja 1812-ből, amelyben a fazekasok és korsósok nagy részletességgel foglalkoznak a kályhákkal. A limitációban szerepel a „Száz tíz darabból álló közönséges Kályha Kementze...”, ugyanilyen száz darabból, „Nyócvanhat darabból álló zöldmázú Kályha”, „Ötvennégy darabokból álló habos Kályha Kementze” és szó esik egy „Újmódi Kementzének felállításáról a' hozzá tartozó dróttal együtt” is. A kályháskemencéknél mindig szó esik a „4 szegletű közönséges Kályhá”-ról és a „szeglet Kályhá”-ról (Bárth J. 1987: 181–183). Mindez arra vall, hogy a megyében, mely ekkor Váctól a Baja melletti Szeremléig a Duna–Tisza köze nagy részére kiterjedt, a kályháskemence közönséges lehetett. Újabban olyan adatok is 276felmerültek, hogy például Szalkszentmártonban még 1850 után is készült bögre formájú kályhaszem. Ezért nem túlzó a következtetés, hogy ezeken a területeken, melyekhez természetesen a Duna mente dunántúli része is hozzátartozik, a 18. században még széles körben használhatták a kályháskemencéket.
Egyelőre a jelenség regisztrálásánál tartunk, magyarázattal még nem szolgálhatunk, de figyelemre méltó, hogy a formailag meglehetősen változatos kemencéknél a „kemence, kályha, kandalló sarokpihenőjének neve” egységesen kuckó és alakváltozatai (MNA 245. térkép), szemben a „klasszikus” boglyakemencék sutjával.
Nem véletlen, hogy az itt konyhának és nem – mint innen keletre – pitvarnak nevezett helyiség tüzelőberendezésében is kimutatható a különbség a Tiszán inneni és túli területek között. A Duna–Tisza közén, a Kiskunságot kivéve, a néprajzi kutatás nem találta meg a kémény alatti középpadkákat. A Kiskunságban is meglehetősen kisméretűek, és az emlékezettel és forrásokkal elérhető időkben nem használták főzésre őket (Dám L. 1986: 244–246).
A környezet azonossága miatt számos téren nem mutatható ki különbség az Alföld két nagy földrajzi régiója között. Általában a földfalak uralkodnak, a különbség csak annyi, hogy a Tiszától nyugatra még a 19–20. század fordulóján is a vertfal volt többségben, szemben az innen keletre lévő vályog dominanciájú vidékekkel. Mindkét falszerkezet viszonylag új, széles körű elterjedésük nem sokkal a 18. századot megelőzően kezdődhetett el, és nem kizárt, hogy már akkor megvolt a két terület közötti különbség. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy az építkezéshez felhasználható föld minősége is eldöntötte azt, hogy milyen technikát alkalmaztak, alkalmazhattak (Balassa M. I. 1989a: 37).
A növényföldrajzi viszonyok a tetőfedés anyagát is meghatározzák, az Alföld egészén már a 18. században általános volt a nádfedés. A tetőforma azonban feltételezhetően nem volt ilyen egységes. Az egyenes oromzatok és a különböző nagyságú csonkakontyok között egy meglehetősen karakterisztikus és az idővel változó határvonal ismerhető fel. A 20. század első felében a Magyar Néprajzi Atlasz szerint Hajdúnánás–Konyár–Doboz (MNA 252. térkép), Györffy István megállapítása alapján Tiszafüred–Nádudvar–Püspökladány – Bihar(Sárrét)udvari – Biharnagybajom – Füzesgyarmat – Mezőberény –Békés–Békéscsaba a határvonal, de hozzáteszi, hogy „a Tiszán túl a kontyos építkezés mindenütt megvolt” (Györffy I. 1942: 94), mint ahogyan ez az emlékanyagból kiderül. Joggal feltételezhető, hogy a 18. században is így lehetett, és akkor ez a választóvonal többé-kevésbé egybeesik a tüzelőberendezéseknél tapasztaltakkal.
A gazdasági rendeltetésű épületek 18. századi táji különbségeit egyelőre nem ismerjük. Ennek oka, hogy ez az a század, amelyben az Alföld gazdálkodásában alapvető változás zajlik le, a tanyásodás, mindez pedig a termeléssel közvetlen kapcsolatban lévő épületek alakulását döntően befolyásolta. A településszerkezet alakulását részletesen egy másik fejezet mutatja be, ezért csak arra utalunk, hogy az Alföld itt tárgyalt építészeti övezetében a tanyásodás mellett nagy számban fordul elő a település olyan megosztottsága, ahol a gazdasági rendeltetésű épületek a lakótelken kívül helyezkednek el – a Tiszántúlon ez szórványos –, és ennek egy további kutatás nyilvánvalóan kimutatja majd az építészeti következményeit.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT