A MAGYAR NÉPI ÉPÍTÉSZET TÁJI TAGOLÓDÁSA A 18–20. SZÁZADBAN
266A MAGYAR NÉPI ÉPÍTÉSZET TÁJI TAGOLÓDÁSA A 18–20. SZÁZADBAN
A török alóli felszabadító háborúkat, a Rákóczi-szabadságharcot követően a 18. század elején alakultak ki azok a viszonyok, melyek a következő két, két és fél évszázadban a Kárpát-medence falun élő lakosságának életét alapvetően meghatározták. A mezőgazdaságban nemcsak a 20. századig lényegükben már nem változó művelésmódok és technikák állandósultak, hanem következményük, vagyis az, hogy kialakultak azok a vidékek, melyek kellő produktivitásra képesek, és azok, melyek végleg úgy leszakadnak, hogy még az ott élő népességet is alig vagy nemritkán egyáltalán nem képesek eltartani.
A 20. századi földrajzi környezetünk alapvető jellemzői is a 18. századra formálódtak ki. Már akkor, és a következőkben is az erdőtakaró folyamatos pusztulása a legfontosabb tényező. A táj képét a 19. században az ármentesítések változtattak még. A 18. században megszilárdul, helyenként, mint az Alföldön, rekonstruálódik és egyben új jellemvonásokat vesz fel a településhálózat. Ez olyan népességmozgásokkal járt, belső migrációval, az elnéptelenedett vidékek tervszerű betelepítésével stb., melyek esetenként jelentősen megváltoztatták a Kárpát-medence egyes vidékeinek etnikai képét.
Az 1730 körüli állapotokat rögzítő Notitia Hungariae novae historico geographica c. művében Bél Mátyás az országot általánosságban (Hadik B. 1926a), de az egyes megyéket, mint például Hevest (Bél M. 1968), Pestet (Bél M. 1977) vagy Tolnát (Bél M. 1979) bemutatva a falusi építészet jelentős különbségeiről szól. Már nem nagytáji jellegzetességek ismerhetők föl, mint az előző században (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 167), hanem egy részletesebb, mezotájinak mondható tagolódás, de az sem kizárt, hogy már a csak néhány településre korlátozódó, egyes kistáji építészeti formák is megjelentek. A lakóépületek alapján megállapított „típusok” (Bátky Zs. 1930a) vagy „házterületek” (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 167–172) – az előbbiből öt, az utóbbiból hét van – a 18. század elejére már tovább osztódtak. A Dunántúlon, ezen belül esetleg a Dél-Dunántúlon, a Palócföldön, az Alföldön és Erdélyben, de a Kisalfölddel és a Szamos-mentével kiegészítve is, azt tapasztalhatjuk, hogy a lakóházak ennél kisebb területeken rendelkeznek azonos vonásokkal, nem is beszélve arról, hogy a népi építkezés egészének táji tagolódása felvázolásakor egyéb építményeket és jellemzőket is figyelemmel kell kísérni.
A táji típusok elhatárolásakor ugyanis nemcsak a lakóházakra kell tekintettel lenni, jóllehet ez az épület valóban alapvető jelentőségű, és önmagába összesíti a jellegzetességek nagy részét. De az épületek falvakban, tanyákon vagy szórványtelepüléseken állnak 267és ez a tény befolyással van rájuk. Az építmények „választéka” is meghatározza egy-egy terület építészeti képét, az, hogy például egyes tárolóépítmények léteznek vagy éppenséggel hiányoznak, sőt az, hogy ezek a településszerkezetben hol kaptak helyet, mind jellemzik az adott terület népi építészetét. Az épületek „kapcsolódása” is meghatározó tényező, nyilvánvaló, hogy egészen más, ha minden funkció, illetve az ezeket kiszolgáló építmények egyetlen tető alatt helyezkednek el, mintha mindezek önállóak, és a két véglet között számtalan variáció létezik.
Ezek mellett ott vannak a lakóháztipológizálásnál megszokott tényezők: az alaprajzi elrendezés, a felhasznált anyagok, a belőlük készített szerkezetek, de mindez természetesen nemcsak a háznál, hanem a telek, a település egyéb építményeinél is.
Ennyi meghatározó nem vizsgálható egyszerre és mindenhol, nemcsak fizikai akadályok miatt, hanem azért se, mert közülük egyesek nem mindig jellemzők, tehát az adott esetben el lehet tekinteni tőlük, ugyanakkor nem kizárt, hogy egy következő korban már alapvető tényezőként részletesen kell foglalkozni vele.
