ÚRI VADÁSZAT – PARASZTI VADÁSZAT

Teljes szövegű keresés

ÚRI VADÁSZAT – PARASZTI VADÁSZAT
A vadászattal kapcsolatos feudalizmus kori jogfelfogás legfőbb jellemzőit akkorra már feltárta a magyar jogtörténeti kutatás (vö. Kolosváry B. 1923), amikor a nemesség legális lőfegyveres vadászata és a parasztok illegális vadfogása évszázados egymásmellettiségének, s a paraszti gyakorlatban megőrződött vadfogás „ősi” voltának teóriáját igazolni törekvő néprajzi kutatások kiszélesedtek. A jogtörténeti, valamint a parasztságtörténeti kutatások eredményeinek ismeretében joggal merült fel tehát újra meg újra az árnyaltabb megfogalmazást sürgető kérdés, s mind a gazdaságtörténet, mind az etnográfia művelői részéről (például N. Kiss I. 1974; Takács L. 1986): vajon fenntartás nélkül általánosítható-e a feudalizmus hosszú századaira „a vadászat nemesi előjog volt, következésképpen a jobbágyok, mivel a fegyvertartásukat is tiltották, csak a szigorú tilalmakkal dacolva és orvvadász módszerekkel vadászhattak” tartalmú előfeltevés?
Az ilyen kérdés azért is indokoltnak látszott, mert a késő feudalizmus kori kortársi beszámolókban nem volt hangsúlyos a rendi választóvonalra hivatkozás a vadászati tilalom emlegetésekor. Bél Mátyás például részletesen meg is indokolta, noha tudván tudta, hogy a törvények korlátozni törekszenek a jobbágyokat vadászszenvedélyük kiélésében, hogyan is értendő a vadászat ismertetését bevezető megjegyzése: „Magyarországon azonban mindenkinek szabad vadászni, ebből a parasztot nem lehet kizárni” (Bél M. 1984a: 296–299). Noha a királyi, a főnemesi, a nemesi vadászatokról szóló régebbi és újabb vadászattörténeti összefoglalások sem szokták részletezni a jobbágyok legális vagy féllegális vadászatát (Zolnay L. 1971; Dékán I. 1972; Csőre P. 1994), ezt a kirekesztést éppen a nemesi rendhez tartozó vadászok beszámolói látszanak cáfolni. A 19. században keletkezett vadászelbeszélésekben, emlékiratokban korántsem fogalmazódott meg a nem nemesek vadászatból való teljes és következetes kirekesztésének igyekezete. Sőt: feltűnően hangsúlyos ezekben a kortársi beszámolókban az úri vadásszal együttműködő, a terepet a több évtizedes legális vadászatuknak köszönhetően kiválóan ismerő parasztvadászok, például a lápos, mocsaras vidékeken a pákászok, az erdélyi havasokban a medvevadász paraszt-puskások speciális tudásának, nélkülözhetetlen segítségének elismerése (lásd például Székely A. 1858; Bérczy K. [szerk.] 1863; Kemény E. 1869; Réthi L. 1882; Lakatos K. 1891; Bársony I. 1898 – vö. Jaksa E. 1997, 1998).
A parasztok feudalizmus kori vadászati jogával kapcsolatos, a történeti forrásokra alapozott ismeretanyagunk valóban árnyaltabb a „jobbágy csak orvvadász lehet” leegyszerűsítésnél. A „törvények” szintjén igyekezett ugyan kirekeszteni a feudális hatalom a nem nemeseket a vadászatból; az 1728–1729-i országgyűlésen például keresztülvitte a köznemesség az 1504. évi XVIII. tc. megújítását, mely szerint tilos a parasztoknak szarvasra, őzre, vaddisznóra, nyúlra, fácánra és császármadárra vadászni. Az 1729. évi XXII. tc. még a vadászkutyák tartását is megtiltotta a parasztoknak 44(vö. Ecsedi I. 1933: 5–7). Viszont – szintén a „törvény” értelmében – a kártékony vadak, madarak irtása földesúri vagy vármegyei utasítással elrendelt, illetve urbáriumba foglalt kötelessége volt minden jobbágynak. A vidékenként, uradalmanként más és más „szokásjog” pedig nem csupán jogszerűnek ismerte el a parasztok vadászatának-vadfogásának és madarászkodásának sokféle formáját, hanem kötelezte is a földesúr jobbágyait – faluközösségenként vagy személy szerint – vadászati robotra (azaz: a nemesi vadászatokon való közreműködésre, s nemcsak hajtóként, hanem parasztpuskásként is). Illetve – sok helyütt – az úri konyha vadakkal, madarakkal való rendszeres ellátására (lásd például a kalocsai uradalom jobbágyközségeinek 18–19. századi kontraktusait: Bárth J. 1997b). A vadászat és a madarászat szabályozásával foglalkozó 1729. évi XII. tc.-nek, s még határozottabban II. József 1786. évi vadászati rendtartásának, illetve az 1802. évi XXIV. tc.-nek egyes állatfajok vadászatát időben korlátozó (kiméleti időt megállapító), a „káros” vadászati, madará-szati módokat megtiltó vagy időben és térben korlátok közé szorító rendszabályai egyébként korántsem a parasztok vadászatának a korábbinál szigorúbb tilalmaként fogalmazódtak: a csökkenő vadállomány védelme volt a céljuk. Mindazon személyekre vonatkoztak tehát, akik nemes emberként vadászati joggal rendelkeztek és akiknek valamilyen szokásjogi egyezség értelmében szabad volt vadászniuk.
Nemcsak a vadászati jog, a vadászati technika történeti adatainak újraértelmezése is kétségessé teheti a „parasztok vadászata – orvvadászat és hurkos-csapdás vadfogás”, a „nemesi/úri vadászat – fegyveres vadászat” azonosítás feltétlen érvényességét. A jobbágyok fegyvertartásának és lőfegyveres vadászatának meg-megújuló tilalmát, hiába voltak hatósági akciók a fegyverek összegyűjtésére, s hiába a folyamatos szankciókkal fenyegetés, lehetetlen volt következetesen érvényesíteni, ha ugyanakkor a hatalom kötelezett a kártékony vadak irtására – feltételezve, hogy a falvak férfi lakossága begyakorlottan és persze kellő hatékonyságú fegyverekkel fogja üldözni a farkasokat! (Vö. Szilágyi M. 1982c) Azokban az időszakokban, amikor valamilyen – inkább politikai, mint gazdasági ok miatt – nagyobb szigorúság érvényesült a parasztok kezén levő lőfegyverek összegyűjtésében-megsemmisítésében, ideig-óráig talán csökkent a fegyveres vadászat. Ahogyan egy időre veszített például jelentőségéből – miért ne hihetnénk Lakatos Károly (1891: 289–290) élményszerű beszámolójának – a puskás daruvadászat az 1848–1849-es forradalom után, az önkényuralom évtizedében: „A puskák jól elpakolva rejtek helyen nyugodtak. Hanem volt patkány (alias: poczok) fogóvas elegendő, a mi nem lévén a tiltott fegyverek kategóriájába vonva, szabad volt alkalmazni [...] A Csongrád, Bihar, Szabolcs, Békés megyei és a kunsági boltosok nem győzték szállítani a sok vasfogót [...] még a legrongyosabb zsidó speczerájban is kapható volt.”
A vadászati kézikönyvek aprólékos vadfogóeszköz-leírásai azt a meggyökeresedett vélekedést teszik kétségessé, mely szerint az „úri passziótól” idegen, a „nemesi virtussal” összeegyeztethetetlen lenne a kártevő erdei és mezei vadak, a ház körüli rágcsálók irtása érdekében hurkok, csapdák és vermek használata – ezek a módszerek csak a parasztokra voltak jellemzőek. A középkori, késő középkori nyugat-európai vadászati szakkönyvek kivételes forrásértékére – a magyarországi recens vadfogó szerkezetek nyilvánvaló párhuzamaira – már őstörténeti igényű összehasonlító elemzéseinek kezdeményezésekor felhívta a figyelmet Gunda Béla (1939c), a 45Magyar néprajzi lexikonban pedig, a hurok- és csapdatípusok eurázsiai elterjedését felvázolva, visszatérően hivatkozott erre a forráscsoportra; a 19. század elejére vonatkozóan a hazai viszonyokra alkalmazott magyar vadászkönyvekre is (például Pák D. 1829). Csupán az nem fogalmazódott meg az ilyen források kapcsán a néprajzi tanulmányokban, hogy az íjas hurok, a farkaskert vagy a lépőcsapda szerkezetét és használati módját természetesen nem az orvvadász parasztok kedvéért örökítették meg – és felettébb gondosan! – írásban és rajzban. Azért, mert nemcsak a lőfegyvereknek, ezeknek a vadfogó szerkezeteknek az ismerete is hozzá tartozott a feudalizmus kori vadászkultúrához: az uradalmak vadász alkalmazottja is (aki nem volt feltétlenül nemes ember), a köznemes is, a főnemes is válogatott az aktív és passzív vadászmódszereket egyaránt magában foglaló technikai repertoárból. Ha a dúvadak vagy a ház körüli és mezei rágcsálók irtásakor hatékonyabb volt a hurok, a csapda vagy a verem, ezeket, s nem a lőfegyvert választotta.
Annak részletes igazolása, hogy nemcsak a haditechnikával többé-kevésbé együtt fejlődő lőfegyveres vadászat, hanem a vadfogás, valamint a solymászat, a lépező és a hurkos madarászat a nemesek által is alkalmazott része volt a vadászkultúrának, egyes uradalmakban, egyházi és világi nagybirtokon folyt vadászat és vadásztatás módjainak aprólékos elemzésétől remélhető (vö. Draskovich J. 1989; Nagy Gy. 1974). A praktikus ismeretek közvetítésére vállalkozó vadászati kézikönyvek azonban – ebben a vonatkozásban – önmagukban is bizonyító erejűek! Mindaddig, amíg a polgári korszak vadászati törvényének (az 1883. évi XX. tc.-nek) a hatására végletesen el nem különült egymástól – nemcsak a jogi megítélés szempontjából, hanem technikai értelemben is – a vadászsport és az orvvadászat (lásd ehhez Egervári Gy. 1891 törvény-, rendelet- és eseti döntvény magyarázatait), a „vadászattudomány” enciklopédikus kézikönyvei, az alkalmazhatóság szempontját figyelembe véve, a vadászat és vadfogás teljes technikai repertoárját ismertették. Nemcsak az etnográfusok által gyakran idézett Pák Dienes-kézikönyv (1829) foglalja magában a képzett vadásztól megkívánt ismereteknek ezt az eszményi teljességét. Még a századvéghez közeledve is a méretekre, az anyag megválasztására, az elkészítési, felállítási, időzítési módra gondosan ügyelő részletességgel mutatta be bölcsházai Belházy Jenő „A ragadozó vadak pusztításánál alkalmazott fogó szerszámok”-at – a csapóvasakat, a csapóládákat, a dorongcsapdákat, a róka-, a farkas-, a medvevermeket, a hálókat, a kőnehezékes nyesthurkot, a rántóhurkok (cseklye) és a földközelben elhelyezett hurkok (gyalogtőr, lábhurok) különböző változatait. Lényegileg ugyanúgy, mint néhány évtized múltán az etnográfusok, a hiteles dokumentálás szándékával, az orvvadász parasztok ugyanilyen eszközkonstrukcióit (Belházy J. 1892: 237–304). A 19–20. század fordulójának egyik legismertebb vadásza és vadászati írója, Lakatos Károly pedig – szintén bemutatván a csapdák és hurkok sokféle változatát – ilyen lelkesült mondatokat fogalmazott a tőrvetésről, vagyis a vastőr (fogóvas, kaptány) dúvadak elleni alkalmazásáról: „... ami a magyar vadászat fénykorából hagyományként maradt ránk, a tőrvetés mesterségét is elfelejtettük, úgy hogy némely vidéken egészen meseszámba megy az már, vagy egyenesen boszorkányos titoknak tekintetik [...] A tőrvetés nem tartozik a könnyen elsajátítható mesterségekhez, másrészt azonban a művészetig lehet benne vinni a hivatottaknak” (Lakatos K. 1903: 257).
A 20. században kiadott enciklopédikus vadászkönyvekben, ha olykor fel is bukkannak 46ezek a fogószerkezetek, vagy azért utalnak rájuk a szakírók, hogy a hivatásos vadász kellően tájékozott legyen: milyen üldözendő orvvadász módszerekkel találkozhat; vagy azért ismertetik részletesen, mert – megváltozott funkcióban, mint például az élővadbefogásra újra alkalmazott hálófélék – a korszerű vadgazdálkodást is hasznosan szolgálják (Sárkány P.–Vallus P. [szerk.] 1971: 252–262).
Ezen az egységes vadászkultúrán belül a nemesi/úri, illetve a paraszti tárgykészlet elkülönítésének eddig jelzett következetlenségei sajátosan tükröződnek a múzeumok néprajzi gyűjteményeinek összetételében. Jankó János feltűnően korán, a néprajzi muzeológia elméleti kereteinek és konkrét gyűjtési feladatainak a tisztázását éppen csak elkezdve tanulmányt szentelt a Nemzeti Múzeumban őrzött 17–18. századi szarvasagancs lőportartók „népi” jellege meghatározásának. A bemutatott 34 darab közül – érvelése szerint – „30 tisztán népies munka”, mert „számtalan apró részarányossági és szabályossági hiba”, „primitív, ügyetlen, az eszközökön uralkodni nem tudó kéz botlásai” fedezhetők fel a stiláris eszközkészletben. A többi lőportartó viszont – ezekhez képest – „művészi remeklés” (Jankó J. 1895: 107). Azóta is – az ábrák és díszítmények gyakorlatlan avagy iskolázott kézről árulkodó voltával megindokoltan – mind az etnográfusok, mind a művészettörténészek érdeklődnek e műtárgycsoport iránt: a karcolással díszített, gyakran vadállatot, vadászjelenetet ábrázoló lőportartók egy részét a néprajzi, más részét az iparművészeti gyűjtemények őrzik (Borsos B. 1982). Tovább öröklődött tehát az a felfogás, hogy a lőportartók egy részét a „nép” készítette és használta, jóllehet Jankó érvelése homályban hagyta, s azóta sem történt kísérlet a valamikori készítők-használók társadalmi státusának megnyugtató tisztázására, hogy a stiláris eszközök szerint esetleg „népi” tárgyak parasztokéi nem, csak nemesekéi lehettek, hiszen – úgymond – csak ők vadászhattak tűzfegyverekkel. Egyéb olyan vadászati kellékek (söréttartó, puskaportartó, tölténytartó táska) is besorolódtak a néprajzi gyűjteményekbe, melyek sokkal inkább a jogszerűen fegyverrel vadászók, mint az orvvadászok felszerelési tárgyai voltak (például Kolozsváron az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumában: Orosz E. 1911; a debreceni múzeumban: Ecsedi I. 1933: 115–121). És besorolódott a néprajzi gyűjteményekbe – Györffy István (é. n. /1934/c 59–60) leírását-rajzát is közölte A magyarság néprajza Vadászat fejezetében – a vadász mesterségbeli tudását trófeaként szimbolizáló, a reformkori köznemesség körében felettébb kedvelt borztarisznya is (vö. Pák D. 1829: I. 169; Kölcsey F. 1998: 97, 248–249).
Hasonló nehézséget jelent a vitathatatlanul a vadászkultúrához tartozó szokások és hiedelmek „népi” jellegének a meghatározása. Azok a vadászbabonák és hiedelmek, melyeket a 19–20. század fordulója tájt Lakatos Károly (1990) összegyűjtött („jó” és „rossz” előjelek, az „ördöngös vadászról”, az átváltozni képes állatokról, a „láthatat-lanság füvéről”, a „gonoszok útvesztőjéről” szóló hiedelemelbeszélések stb.), akár paraszti hiedelmek is lehetnének (vö. Szendrey Zs. 1932), csakhogy a vadászszakíró a puskás vadászokra jellemzőként mutatja be azokat. Ugyanígy: inkább a maguk befogadó/elválasztó rítusait és vadászhagyomány szentesítette szokásjogát szinte napjainkig kötelezőnek tekintő nemesi/úri „vadászközösségek”, mintsem „parasztok” sajátjaiként értelmezhetőek az etnográfusok-folkloristák által olykor elemzett, hiedelem tartalmú és/vagy szertartásossá stilizált ún. vadászszokások (például Gunda B. 1977b; Pálosné Nagy R. 1991–1992. – egy 18. századi adalék: Pais L. 1942).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT