A VADÁSZAT MINT ŐSFOGLALKOZÁS

Teljes szövegű keresés

A VADÁSZAT MINT ŐSFOGLALKOZÁS
A magyar néprajz kutatási hagyományai szerint a vadászatot olyan ősfoglalkozásként határozhatjuk meg, mely a halászathoz hasonló mennyiségű és minőségű közvetett információkat kínál a finnugor és az ugor együttélés korára jellemző „ősi zsákmányoló gazdálkodás” rekonstruálásához. A néprajzi vizsgálat jelentőségét hangoztató elméleti megfontolások hasonlósága ellenére a magyar etnográfia önálló diszciplínává válásakor a vadászat még nem, csupán a halászat tartozott a finnugor etnogenezis eredményeivel egyeztetett eszköztipológiai összehasonlításoknál figyelembe veendő néprajzi témák közé. A 19–20. század fordulója táján, s utána is még évtizedekig úgy vélekedtek a magyar etnográfusok, hogy a feudalizmus évszázadai alatt a vadászat nemesi előjog lévén, népies vonatkozásait elveszítette, ezért alig kínál tanulmányozásra érdemes anyagot. Jankó János például – a magyar halászat eredetéről értekezvén (1900a: 604) – csupán utalt rá, hogy „a magyar őshazájában nem halászó, hanem csakis vadászó nép volt”. Bátky Zsigmond pedig – a halászat és a vadászat eszközkészletének gyűjtési lehetőségeire rámutatva – egyetértően hivatkozott erre a véleményre, ám hozzátette: a vadászat nem csupán ősi foglalkozás, hanem „magyarnak való úri passzió is [...] különösen azzá lett az új hazában. Néprajzi szempontból ezért a mi vadászatunk kevesebb figyelmet érdemel s népi szerszámkészsége is kevésbé jellegzetes.” Az a néhány esetleges tárgy (három szarvasagancs lőportartó, egy-egy csapóvas, deszkára szerelt lószőr madárhurok-csoport és őzcsalogató síp), melyet példaként bemutatott, azt szemléltette, hogy „ezen a téren, melyen ősi elemek kétségkívül vannak, még kevés előmunkálat történt” (Bátky Zs. 1906: 135, 149–151).
Részletes kutatási program és példakövetésre sarkalló „mintamonográfia” hiányában is lassan mégiscsak gyarapodtak a néprajzi megfigyelések (például Kovách A. 1904b, 1905; Roska M. 1912; Sztripszky H. 1909; Viski K. 1932). A múzeumokba bevitt eszközök, a hosszabb-rövidebb leírások, valamint Ecsedi István (1933) Debrecen környékéről – nem jellegzetes vadászterületről – írott kismonográfiájának adatai alapján arra lehetett következtetni, hogy a parasztok illegális-féllegális vadfogása, valamint a mezei és ház körüli apró rágcsálók irtási módszerei az Eurázsia-szerte használatos vadfogó hurkokhoz és csapdákhoz hasonló eszközökkel és módszerekkel történt s történik. Az úri vadászat és a paraszti vadfogás évezredes egymásmellettiségének, a népi gyakorlatban megőrződött vadfogó eszközök ősi, alkalmasint a finnugor 42korig visszavezethető eredetének inkább tetszetős ötlete, mint gondosan kimunkált koncepciója először Györffy Istvánnak A magyarság néprajza Vadászat fejezetében fogalmazódott meg (Györffy I. é. n. /1934/c). Ennek az eredeti gondolatnak volt köszönhető – amint azt Korompay Bertalan (1983: 12–13) csapdafélékről írott könyvének keletkezési körülményeit felidézve hangsúlyozta – a vadászat néprajzi kutatásának fellendülése, ezzel együtt az eszköztipológiai összehasonlítások és a finnugor etnogenezis mind határozottabb egyeztetésének kutatási programmá avatódása. A Györffy-féle összefoglalás „azonnali” hatása tükröződik abban, hogy Gunda Béla – alig néhány esztendő alatt – az eurázsiai párhuzamokat egybegyűjtve markáns kutatói felfogássá érlelte egy csapdaféle – az ún. íjas csapda – finnugor eredetének Györffy által még csak felvillantott lehetőségét: „eredetileg olyan vadászkultúra-komplexumnak volt a tartozéka – összegezte összehasonlító vizsgálatait –, amelyet ősfinnugor-szamojéd népek hordoztak, s ők voltak az ijjas csapdák feltalálói is” (Gunda B. 1937b: 440).
A népies vadászat kutatásában rejlő őstörténeti lehetőségek Gunda Béla és Korompay Bertalan összehasonlító módszerű – részletkérdésekben egymással vitatkozó, lényegileg egymás eredményeit erősítő – hurok- és csapdatanulmányainak az 1930-as évek vége óta folyamatos sorozatában teljesedtek ki (Gunda B. 1939d, 1939e, 1940a, 1942a, 1955b, 1966a: 136–204, 1970a, 1973a; Korompay B. 1939, 1945, 1953a, 1956, 1961, 1983). Kettejük munkássága adott etnológiai távlatot a magyar vadfogó eszközök leíró ismertetésének azzal, hogy a fejlett mechanikai tudást feltételező konstrukciók – a csapdák és hurkok időzítésének, kioldásának, a megölés vagy foglyul ejtés megoldási módjainak – eurázsiai elterjedtségéből kiindulva több fogási módszer, illetve eszköztípus finnugor vagy ugor kori „feltalálását” valószínűsítették, megerősítve vagy vitatva a kortárs etnológiai (és a szomszéd népekre vonatkozó) kutatások eredményeit (vö. Bednárik, R. 1943; Berg, G. 1950–51, 1953–54, 1966; Lagercrantz, S. 1961, 1966; Moszynski, K. 1960; Obrebski, J. 1931; Pittioni, R. 1962; Sirelius, U. T. 1934; Vuia, R. 1943).
Györffynek és közvetlen tanítványi körének hatása azon is lemérhető, hogy mindmáig olyan leíró dolgozatok készültek a „népies vadászatról”, melyeknek – akár etnográfus, akár amatőr néprajzi gyűjtő – szerzői a parasztok által alkalmazott csapdák, hurkok és vermek bemutatását tekintették etnográfusi feladatnak (lásd például Gönyey S. 1935, 1937b; Márkus M. 1937; Morvay P. 1938; Vajkai A. 1938a; Haáz F. 1941; E. Fehér J. 1957; Kós K. 1971; Molnár I. 1955, 1975, 1980; Reményi A. 1973; Csaba J. 1975; Petánovics K. 1978; Szűcs J. 1983; Pálosné Nagy R. 1994; Palkó A.–Zsigmond J. 1998: 137–154. – vázlatos összefoglalás a népies vadászatról: Hegyi I. 1971).
Vagyis a magyar etnográfia nem vizsgálta, hogy az „úri vadászok” is alkalmaztak passzív vadászati módszereket, az orvvadász parasztokra pedig szintén jellemző volt több, fegyver használatát igénylő aktív vadászati módszer. Az úri lőfegyveres vadászatnak és a parasztok hurkos-csapdás vadfogásának a 19. század végén és a 20. században megfigyelt, dokumentált elkülönülése egyúttal a néprajzi kompetencia határát is kijelölte. A fegyveres vadászat bármilyen formáját – tehát nemcsak a gyáripari eredetű tűzfegyvereknek, hanem a parasztok házilag vagy kisipari módszerekkel barkácsolt, olykor felettébb szellemes megoldású orvvadász puskáinak a használatát 43is (lásd például Ecsedi I. 1933: 125–127) – az „ősi” vadfogáshoz képest „új”, ezért a néprajz érdeklődésén kívül eső vadászgyakorlatként értelmezi a magyar etnográfia.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT