A VADÁSZAT HELYE A GAZDÁLKODÁSBAN ÉS A MINDENNAPI ÉLETBEN
47A VADÁSZAT HELYE A GAZDÁLKODÁSBAN ÉS A MINDENNAPI ÉLETBEN
A „kártevők irtása” – akár a nemes ember (utóbb: úri vadász), akár a jobbágy (a polgári korszak vadászati joga értelmében orvvadász, amúgy parasztgazda) – vadászataként határozzuk meg, nem a „zsákmányszerzés” szinonimája. Ha egynémely kártékony vad húsa és gereznája alkalmas is tápláléknak, illetve ruhaanyagnak, ennek a vadászatnak a lakókörnyezet, a termés, a háziállatok védelme az elsődleges célja. Amiből az következik, hogy a földművelők-állattartók, illetve faluközösségként együttműködő csoportjaik – akarják vagy nem akarják – rákényszerülnek „vadászat-ként” meghatározható tevékenységre. Ha másra nem is, a kamrában garázdálkodó egerek és patkányok, ha túlszaporodnak a szemes terményt valósággal megtizedelő ürgék és hörcsögök, a baromfiállományra komoly veszélyt jelentő ragadozó madarak kíméletlen irtására. Ennek következménye, hogy a vadban kevéssé gazdag vidékekről készült néprajzi feldolgozásokban is fellelhetőek a vadfogó eszközök – az apró termetű kártevőkre adaptált változatukban.
Üldözniük-irtaniuk kell a parasztoknak, földművelő-állattartó gazdaságukat megvédendő, minden kártevőt, függetlenül attól, hogy a jog értelmében „szabad-e” bármilyen eszközt igénybe véve védekezniük a nem vadászoknak is. Avagy, mert a „törvény” így rendeli, kötelesek átruházni a védekezést azokra, akiket a jog elismer „vadászoknak”. Az 1883. évi vadászati törvényt – a Szeged környéki parasztok indulatos elkeseredettségét tolmácsolva – azért minősítette a népi gondolatvilágot jól ismerő Tömörkény István elhibázottnak és végrehajthatatlannak, mert a szegény földművelőt arra kárhoztatja, hogy amíg a vadásztársaság tagjai vadászni méltóztatnak a kukoricásban talált szarvasra, „álljon őrt a saját kukoricája körül [...] Ugyanis, ha tíz paraszt töri a más kukoricáját, a tíz parasztra rá szabad lőni, ellenben ha tíz szarvas töri a más kukoricáját, a tíz szarvasra nem szabad rálőni” (Tömörkény I. 1963: 92–95).
Ez az ironikusan fogalmazott példázat arra figyelmeztet, hogy a „vadászok úgysem tudják megvédeni a javaimat, magamnak kell tehát gondoskodnom a védelemről” tartalmú magyarázat a kényszerű törvényszegésre, nemcsak a ház körüli és mezei rágcsálók irtásakor, hanem jószerével bármilyen vad üldözésekor-elejtésekor önfelmentés lehet. A gyümölcsöt, a szemes terményt csipegető madarak, a szénakazlat dézsmáló mezei nyulak, a kukoricát prédáló szarvasok, őzek, vaddisznók, a legelésző állatokra támadó medvék távoltartásának-riogatásának kialakultak ugyan hagyományos módszerei (például Székely F. 1983), ha azonban az „ijesztő” emberutánzatok vagy automatikus hanghatások nem lennének elegendőek, a vadászat bizonyosan hatékony.
A gazdaság, a háztartás védelmének joga és kötelessége is igen fontos összetevője volt tehát a paraszti vadászatnak. Ugyanolyan fontos összetevője, mint a szükségletkielégítő célú zsákmányolás: a kiegészítő élelemszerzés. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a vadhús – mely vadban gazdag vidékeken, ahogyan azt Hegyi Imre (1975) zalai példákat idézve hangsúlyozta, a 20. század első felében sem volt elhanyagolható mennyiségű a paraszti konyhán – a természet „ajándékaként” értelmeződött: a vadászzsákmány volt a megérdemelt jutalom a vadállatokkal vívott mindennapos és kétes kimenetelű küzdelemért.
48A vadászatot tehát, ha „gazdasági ágazatként” akarjuk meghatározni, azt csak a földművelő-állattartó gazdaságot szolgáló „védelmi apparátus” értelmében tehetjük. A vadászat ugyanis soha sem szerveződött – a halászathoz hasonlóan – élelemtermelő gazdasággá vagy a parasztgazdaság kiegészítő „üzemágává”. A paraszti – az 1883. évi vadászati törvény óta szükségszerűen orvvadász – felfogás szerint mindvégig megmaradt zsákmányolásnak. Abban az értelemben is, hogy mind az egyszeri, mind a folyamatos „haszna” kiszámíthatatlan ugyan, a zsákmány valószínűsége viszont jelentősen növelhető, ha valaki alaposan megismeri az erdőt, a pusztát, a nádast és az ott honos vadállomány természetét – vagyis: ha specialistává képezi magát. A „vadgazdálkodás” fogalma jellegzetesen 20. századi, és ezzel a felfogással összeegyeztethetetlen. Azt fejezi ki, hogy a vadak kíméletének és szabályozott „gyérítésé-nek”: az erdők-mezők élővilágában az ökológiai egyensúly fenntartásának a sporttá fejlesztett vadászat legideálisabb feltételeit kell biztosítania. S ami a vadgazdálkodással szorosan összefügg: a sportvadászerkölcs sarkalatos tétele, hogy „a vadász a vadban még vadászat alkalmával is ne csak a célpontot, a zsákmányt lássa” (Sárkány P.–Vallus P. [szerk.] 1971: 267).
Ez a vadászat, mely a 19–20. században, a vadászati törvénnyel összhangban létrehozta jellegzetes szervezeti formáit: a városi-falusi gazdasági és társadalmi elitet tömörítő, esetleg a módos parasztokat befogadó vadásztársulatokat (például Bartha K. 1933; Oroszi S. 1995a; a szocialista korszakban: Szász I. 1984), természetesen nem tartozik az etnográfia érdeklődési körébe. Érdemes azonban arra is figyelmeztetnünk, hogy a sportvadászathoz nélkülözhetetlen kurázsi és virtus, természetismeret és kitartás a parasztvadászok mentalitását – vadakkal való cselt vető hadakozását, olykor élet-halál küzdelmét – is alapvetően meghatározta. A többféle haszonnal kecsegtető zsákmányolásra vállalkozás olyan adottságokat, készségeket feltételezett, melyek még az orvvadász vadászatának-vadfogásának is – az erőpróba tudatos keresése és a sikerre törekvés értelmében mindenképp – sport-jelleget kölcsönöztek.
