Szőlőhegyek – szőlőskertek
Szőlőhegyek – szőlőskertek
A szőlőművelés helyszínei a 19. század derekáig határozottan elkülönültek az egy-egy település határában található egyéb művelési ágak területétől: elsősorban a nyomáskényszer alatt álló szántóföldektől, a közös legelőktől, rétektől stb. A szőlők a számukra (a talaj, a fekvés és más egyéb szempontok alapján) legalkalmasabbnak tartott határrészeken, egy vagy több összefüggő tömböt képeztek, melyeket a magyar nyelvterület túlnyomó részén hegynek, högynek neveztek. Viszonylag szűk területen, a Tiszántúlnak a Körösöktől északra eső részén (Debrecen környéke, Hajdúság, Nyírség) az összefüggő szőlőterületek neve szőlőskert volt.
A szőlőhegyeket, szőlőskerteket régtől fogva kerítették: a Dunántúlon és Észak-Magyarországon élősövénnyel szegélyezett vagy tüskével, venyigével megrakott árokkal (gyepű, gyöpű), a Bihari borvidéken trágyából rakott fallal (garággya, gerággya) vagy mint a Tiszántúlon, egyszerű sövénykerítéssel (gám, gát). Köves hegyvidéken a szőlőből kidobott kövek széles kőrakás formájában keretezték a szőlőparcellákat, amit tüskés bozót nőtt be, eleven kerítést alkotva. A meredek lejtőkön a talajból kiszedett kövekből gátat, teraszokat is építettek a termőföld védelmére. A víz járását árkok ásásával igyekeztek szabályozni, s a lemosott földet a megfelelő pontokon készített liktorvermekben, luttor- vagy sankgödrökben fogták fel. A Kelet-Dunántúlon, a Duna–Tisza közén és a Dél-Alföldön árok övezte a szőlőhegyeket, melyeknek partján a felhányt földet, a bakhátat, sáncot bokrokkal, gyümölcsfákkal és más erdei fákkal ültették be. A kerítés védelmezte a szőlőket a közeli legelőkön tartott vagy arra kóborló állatoktól, és bizonyos fokig a tolvajoktól is. A szőlőhegy 540nagyságától függően egy vagy több hegykapu, kertkapu volt, melyeket korláttal zártak el. A szőlők területét dűlőutak tagolták, melyeken szüretkor kocsival is lehetett közlekedni. A parcellák sarkainál külön határjeleket, megyeköveket, mezsgyeköveket is elhelyeztek. A gyepű által körülvett területet nem borították be teljes egészében a szőlőtövek. Helyenként kisebb szántóterületekkel, kaszálókkal, parlagokkal (el-hanyagolt szőlők) vagy még használatba nem vett gyepföldekkel váltakoztak. A szőlősorok vagy rendek mindig a domb aljától húzódtak a dombtető irányába. A szomszédos parcellákat egy-egy szélesebb barázda vagy megye választotta el egymástól. A két barázda közötti szőlőföld jellegzetesen tagolódott: középső részét a szőlőderék, vagyis maga a szőlő(terület) foglalta el. A parcellák alsó és felső végét üresen hagyták. Az előbbit szőlőaljnak, szőlőlábnak vagy alsó lábjának, az utóbbit szőlőfölnek vagy fölső lábjának nevezték. E hagyományos hármas tagolás a termelési tapasztalatokon alapult. A domboldal völgy felé eső alsó része kevés napot, de több ködöt és talajmenti fagyot kapott. Nyirkos talaja nem kedvezett a szőlőnek, viszont igen alkalmas volt kaszálónak és gyümölcsösnek, továbbá szépen díszlettek benne a konyhai vetemények. A szárazabb dombtetőre nyúló szőlők földje viszont a kevesebb nedvességet, de több napfényt igénylő gyümölcsfajtáknak kedvezett. A síkföldi szőlőparcellákhoz is tartozott kisebb-nagyobb füves terület, melyet szüretelőhelynek vagy fordulóhelynek használtak. Gyümölcsfák nemcsak a szőlők lábjában, hanem a rendek szélein, sőt – különösen az Alföldön és peremvidékein – a szőlőtőkék között is szép számmal voltak.
A régi szőlőhegyeken a parcellák általában szabálytalan alakúak voltak. Ennek oka az volt, hogy a 18. század végéig még sok helyen lehetőség volt arra, hogy szőlőépítésre vállalkozó jobbágyok vagy városi polgárok szabadfoglalással jussanak szőlőföldhöz. A felfogott területek, különösen ha lábon álló, erős erdőből kellett irtani, meglehetősen esetleges formákat mutattak. A szabálytalan háromszög, négyszög stb. alakú parcellák között szeszélyesen kanyarogtak a közmegegyezéssel hagyott gyalogutak. Többszöri elöröklések, vásárlások és eladások után a birtokhatárok zegzugosak voltak. Az is előfordulhatott, hogy egy-egy szőlődarabot szekérrel meg sem lehetett közelíteni.
A 18. század első évtizedeitől – a városi és mezővárosi gyakorlatban – egyre általánosabb lett az, hogy a szőlőtelepítésre kijelölt földterületet már előzetesen nagyobb egységekre, dűlőkre osztották, kijelölve ezzel a jövendő szőlőterületeken a fő közlekedési utakat, majd bizonyos egységnyi darabokon (nyilas, lánc, hold) kiosztották a vállalkozó személyeknek. Bár ezt eleinte az elöljáróság végezte, csupán hozzávetőleges pontossággal, mégis ezek a szőlőskertek már bizonyos rendezettséget mutattak. A 19. század elejétől általánossá vált, hogy a kiosztással hites földmérőket bíztak meg. Ettől kezdve az utak és földrészletek szabályos mértani alakzatokat vettek fel.
A két szomszédos szőlőparcellát a barázda, mezsgye vagy fejetel választotta el. A szőlődarabok a térszíni adottságok figyelembevételével további kisebb egységekre tagolódtak, melyeket vidékenként változó nevekkel (vágó, íz, állás, csatorna, járás, hasáb) illettek. A 19. század közepétől országszerte erősen terjedőben van ezeknek az egységeknek a pászta, palászta, parászta megnevezése. A tagolás a megmunkálást könnyítette meg a munkavégzés szakaszossá tételével. Az egyes részeket pásztautak, 541gyalogutak választották el egymástól. Az út melletti rész neve pásztafej, ízfej, vágófej volt, amit gyakran néhány lugasosan nevelt, oszlopokra, lécekre futtatott szőlőtővel zártak le. Régebben ezek a kisebb egységek egyazon szőlőbirtokon belül sem voltak egyenlő nagyságúak. A filoxéravész után meghonosodó, szakszerűbb szőlőművelés egyik látható jele volt a szőlőhegyeken, szőlőskertekben, hogy már ültetés előtt körülbelül egyforma nagyságú pásztákra tagolták a földterületet.
Az utóbbi kétszáz évben az ország középső és déli részén fekvő borvidékeken a szőlőtőkék hozzávetőlegesen sorokba rendeződve helyezkedtek el, vagyis utakat, rendeket alkottak. Az észak-magyarországi borvidékeken (Neszmélytől a Zempléni-hegyvidékig) viszont túlnyomórészt soratlanok voltak, vagyis teljes rendszertelenségben álltak a tőkék (Schams F. 1832–33: I. 16–19). A soros és soratlan szőlők kérdése erősen foglalkoztatta a 19. század első felének szőlészeti szakíróit. A soratlanság eredetére nézve többségük azon a véleményen volt, hogy eredetileg minden szőlőt sorosan ültettek, csak később, a folytonos bujtás és döntés által váltak soratlanokká. A 19. század elején művelés alatt álló szőlők jelentős része esetében helytállónak tekinthető ez a vélekedés, hiszen a szőlők renddel ültetéséről már 16. századi írásos feljegyzések is szólnak (Szikszai Fabricius B. 1906: 35). Valószínűnek kell azonban tartanunk, hogy miként a szőlőművelés minden mozzanatában a fejlettebb munkamódszerek mellett mindenkor megtalálhatók voltak a primitívebb eljárások is, főként irtásos eredetű szőlőknél gyanítható, hogy a szőlőtövek soratlan ültetése még a 18. században is gyakorlatban volt. Természetesen ez idő tájt a soros szőlők esetében sem kell nyílegyenes léniákra gondolnunk – mint majd a 19. század végén, amikor már kifeszített kötél vagy drót mentén jelölték ki az egyes tőkék helyét –, hanem szemmértékre megállapított, hozzávetőleges rendekre.
