A FOGASBORONA
A FOGASBORONA
A borona, boronál szavunkat csak a 15. század végéről és a 16. század elejéről ismerjük. Délszláv vagy szlovák eredetű (MTSz.; EWUng) és a „gerenda, szálfa” jelentésű, ugyancsak szláv származású magyar szóval azonos hangalakú. Újabban keleti szláv, sőt magyar nyelvterületről ismertté vált néhány olyan egyszerű boronaforma, mely lényegében lecsonkolt fenyőgerenda, ezért egyes feltételezések szerint a 367két szó nemcsak hangalakban, hanem egykori tartalmukban is közelállt egymáshoz (Balassa I. 1997a). A két jelentés évszázadok alatt eltávolodott, hiszen a rámás, fa- vagy vasfogakkal ellátott mezőgazdasági szerszám nagymértékben különbözött a „szálfa, gerenda” alakjától. Ott, ahol a két jelentés egymás mellett élt és él, boronáló-boronának mondják a mezőgazdasági eszközt. Háromszéken 1688: Boronáló-Borna 4; 1716: a’ szekér szin mellett találunk három boronáló bornát (Bogáts D. 1943: 17). A másik megkülönböztetés a fogasborona, melyből sok esetben fogas lett. 1647: Két fogas borona (Marosillye, Hunyad m. – SzT. 4: 179). A Dunántúl északi és keleti részében a fogas önállóan is jelenti a szerszámot (MNyA 139), éppúgy, mint a Duna–Tisza közén, míg a Tiszántúlon elszórva fogasborona néven a vesszőboronától különböztetik meg.
82. ábra. A favázas boronák főbb formái a Kárpát-medencében
A Dunántúl délnyugati vidékein e szerszámmal végzett műveletet hordozásnak nevezik; ritkábban találkozunk a horodzó „borona” jelentéssel is. Pethe (1805: 287) így ír erről a műveletről: „Jó nehéz vasboronával meghordozom a szántást barázda keresztjében...”. Ezt a szót Keszthely környékén ismerhette meg, ahol azt a legutóbbi időkig használják. Takács Lajos nagyon meggyőzően fejtette ki, hogy a hordoz „boronál” a hor (horol) tőből jöhetett létre, mely a föld felületi megnyesését, elegyengetését jelenti. E szócsoport hor- töve a finnugor korig visszavezethető, sőt 368„gereblye” jelentése is kimutatható. Így fel lehet tételezni, hogy a boronának vagy elődjének ez lehetett az eredeti magyar neve (Takács L. 1980: 246–253).
A fogasboronáról a 16. századtól már rendszeresen rendelkezünk adatokkal. Ezek azt mutatják, hogy általában fafogakkal készítették, de már megjelentek vasfogas változataik is. 1597-ben írják: „... el törött vass borona kinek fogaj 25” (OklSz); feltételezhető, hogy öt levele lehetett mindegyikben öt-öt foggal (Füzér, Abaúj m.). 1620: „... vagyon vasas borona. No. 1.” (Balassa I. 1964a: 180). A fa és vas boronafogak közötti különbséget Comenius a 17. század közepe tájt pontosan meghatározza: „A boronának avagy fogas boronának az agyag földön vasasnak kell lenni; a homokoson tsak a fa borona is elég”. 1677-ben Désről írják, hogy van „... egy vasas fogu Barana az udvaron”; 1745: „Barona vasfogu öt állu nro 2” (Marosszentkirály, Alsó-Fehér m. – SzT. 1. 1024). Ezekből arra lehet következteti, hogy Erdélyben az ötlevelű vasfogú boronák lehettek elterjedve.
„Legközönségesebb az egész Európában a Magyarország szélein és éjszaknyugati részén is a fogas borona, melynek hátulsó szélessége 4, eleje 2, hosszúsága 4 talp, fogai vasból vagy néha fából vannak” (Pethe F. 1805: 309). Ebből kitetszik, hogy az alföldi részeken kevésbé elterjedt ez a szerszám, másrészt, hogy elsősorban trapéz alakú formát használtak. Karcagról 1817-ben jegyezték fel, hogy a „... múlt szeptemberi vásárunkra, a Gömör-vármegyei Tótok, sok vasfogú boronát hoztak ide; mind elkelt”, sőt annyira megtetszett, hogy sokan foglalót adtak rá, mert nagyon jónak ítélték (NG 1817: 203). Ez azonban a Tiszántúlon kivételnek számított, mert a Hortobágy vidékén egy nagyobb faluban 1844-ben még csak 10–12 gazdának volt fogas boronája (MG 1844: 396). A Nagysárrétről még 1857-ben is ezt írják: „Hetvenegy házból álló falunkban egyetlen vasborona van, az is a papé” (GL 1857: 119). Az Alföldön való lassú terjedésének bizonyítéka, hogy Szegeden 1870-ben 220 vas-, 49 fa- és 2477 tüskeboronát számoltak össze (MGtSz. I. 65). A farámás borona rendkívül lassan szorult ki a teljesen vas boronával szemben. Az 1895. évi statisztika azt mutatja, hogy 895 871 farámás és 159 679 vasboronával dolgoztak Magyarországon, az utóbbiak a nagybirtokokon. Ha a megyéket nézzük, akkor „1895-ben mindössze 4 olyan megye volt, melyben több mint fele arányban vasboronát használtak, és 40 olyan megye, amelyben a vasborona aránya még a 10%-ot sem érte el. A más gépek terén annyira elmaradt Hajdú megye e tekintetben az élre tört”, mert 90%-ot mutattak a vasboronák (Varga Gy. 1965/1972: 338–339).
A farámás boronák többféle formában jelentkeztek a Kárpát-medencében. Használtak négyzetes, téglalap, trapéz és háromszög alakút, ezek a vizsgálható időben nemcsak területenként, hanem birtokkategóriánként is különböztek.
Felsőőrben (Vas m.) olyan egyenlő szárú trapéz alakú boronákat ismerünk, melynek hosszanti rámája domború. A kisebb oldala (70 cm) csaknem fele a hosszabbnak (130 cm). Az első keresztfában nincsen fog, erre akasztják a befogáshoz szükséges láncot. A második keresztfába már három-négy fogat ékelnek, és a többibe mindig eggyel többet. A két oldalfa végéhez kötelet erősítenek, mellyel a gazda irányítja a borona útját, a föld végén a fordulást segíti. Ha nagyon göröngyös a föld, akkor egy tuskót tesznek a boronára vagy esetleg a gyereket ültetik rá, de az is megesik, hogy nehezékként a gazda áll rá (Imre S. 1941: 14–15).
A Somogy megyei Patca faluból származik az a nagyméretű fafogú borona 369(130 × 150 cm), melynek két oldalfája befelé hajlik és azt egy gömbölyű fa köti össze, melyre munka közben a láncot akasztják. Az oldalfákba és a levelekbe 10–10 fafogat ékeltek, és így összesen 70 fafog igyekezett a földet megpuhítani (MMgMK 1962: 150).
A nyugati nyelvterületen, a bakhátas szántás vidékén külön borona alakult ki, hogy a hátat továbbra is fenntartsa, sőt bizonyos mértékig még művelje is. Ezt már a múlt század közepén ismerték: „Hol a bogárhátú szántás van szokásban, ott két keskenyebb boronát kötnek össze gyűrűvel vagy kis lánccal, hogy az egyik a domborúság jobb, a másik bal oldalára feküdjék, de az egyenes ágyú földeken is célszerű...” (MG 1845: 1239).
A Tolna megyei Várongon fogasboronával takarták be a szemet. Ezek trapéz alakú, favázú és vasfogakkal ellátott szerszámok voltak még a két világháború között is, de emlékeztek arra is, hogy a közeli falvakban (Gölle, Fonó) ezzel egy időben teljesen fából készült boronák is előfordultak. „Ezeket a faboronyákat bognár készítette, többnyire hozott fából. A vasfogakat pedig a helyi kovácsok vasalták meg. Az újabb gyári példányok mintájára készült a kétágú favázas, vasfogú boronya is” (Takács L. 1976: 106).
Gömör megyéből ugyancsak trapéz alakú boronákat ismerünk, de a négy levelet csak két keresztfa fogta össze és a keskenyebbre akasztották a húzó láncot (Bátky Zs. 1906: 32–33). A Zempléni-hegység falvaiban még emlékeztek teljesen fából készült boronákra, de a farámás szinte napjainkig megmaradt. Az öt levélből álló faboronát két keresztfa fogta össze; összesen 36 fog van benne, azaz mind a hat levélben 6–6. Ezekből sokszor kettőt is kötnek egymás után, az ilyen párosborona nemcsak jobb munkát ad, de gyorsabban is tudnak végezni (Fony, Abaúj m. – Ikvai N. 1967: 63–66). Míg a hegység nyugati lejtőjén csaknem négyzetes alakúak a farámás boronák, addig az északkeleti felében inkább téglalap alakúak. Általában öt boronalevélben hat-hat fogat égetett bele a kovács; a rámát a fához értő emberek maguk készítették. A borona egyik végébe váltót vagy váltófát tettek, mely nemcsak merevítette az eszközt, hanem azt a láncot is tartotta, melyhez a tézslát erősítették. A lejtős földön a lánc a sarkára kerül, és akkor az ökör nyomát is jobban betakarta. A boronálás nemcsak a mag befedésére, hanem rögtörésre is szolgált, ezért a szegényebbek egy ölfadarabot tettek rá, míg a jobb módúak erre vasat, többnyire szekértengelyt használtak és azt a szekéren mindig együtt vitték ki a boronával.
Orosházán fogas, fogasborona a neve, melynek fakeretes, de vasfogú formáit a századfordulón kezdte kiszorítani a teljesen vasból készült változatok sora. Ez a folyamat rendkívül lassan zajlott le a parasztgazdaságokban, ellentétben a vasekével, mely gyorsan elterjedt. Többségre csak a két világháború között jutott, amiben az is közrejátszott, hogy a vasfogas ára meglehetősen magas volt és a fafogas csaknem olyan jó munkát végzett. Mivel a vaseszköz fogait jobban helyezték el, tovább is tartott, ezért nagyobb parasztgazdaságok után a kisebbek is ezt igyekeztek beszerezni (Nagy Gy. 1963: 123).
Végül pedig hadd álljon itt a 19. század végéről egy erdélyi leírás Aranyosszékről: „A boronának két görbe vagy horgas szélső fája boronafája a két álla ezeket összefogja két állba való huzó lapocka vagy boronaelő. A boronaelő előtt széltében négy lapocka vagy boronalevél van, melyeket hosszában a két szélső áll közt még négy belső 370áll vagy belső kurta boronafa köt össze. Az állakban van 6–7 vas boronafog. A boronaelőt a boronalánccal az utójára kapcsolják. Az állat a boronaelővel két marokvas köti össze. Torockón a borona két hosszanti részből áll, mert a hegyoldal szűk és meredek s így a borona kétrét hajlik, könnyebben tér el és könnyebben hajlik” (Jankó J. 1893a: 137).
A fenti áttekintésből az tetszik ki, hogy a 15. században feltűnő borona szavunk szláv eredetű, de mintha mögötte egy korábbi elnevezés is meghúzódnék (hordoz, hordozó). Legkorábbi formái négyzet vagy téglalap alakúak lehettek, és teljesen fából készültek. A trapéz és háromszög alakú formák a 18. századtól nyugatról terjedtek. A vas boronafogak a 16. században jelentek meg, és tartósságuk miatt egyre nagyobb tért hódítottak. A teljesen fából készült boronák a 19. század második felében a faekékkel együtt szorultak ki. A farámás vasfogú boronák, azokon a vidékeken, ahol annak famunkáját maguk el tudták készíteni, a háztáji gazdaságokban tovább éltek és hellyel-közzel ma is lehet belőlük egy-egy példányt találni.
A különböző formájú fogasboronák elterjedését a 20. század első feléből jól szemlélteti a MNA (11. térkép, összeállította Paládi-Kovács Attila). A négyszögletűeknél a legtöbb esetben egymás mögött helyezkednek el a fogak. Elöl egy levél (4. sz.), melyben nincsenek fogak, az egészet összefogja, s ennek segítségével történik a vontatás. Újabban erre karikát helyeznek el, ezzel a húzópontot valamelyik sarokra helyezik. A fogak így nem egymás után hasítják a földet, és a borona szélesebb területen végzi a munkát. Ezt a formát megtalálták szórványosan Somogyban és Baranyában, a Kisalföldön, az északkeleti magyar nyelvterületről kiindulva a Partium és Erdély legtöbb részén, esetenként még a Székelyföldön is.
Legrégibb formának látszik a közel négyzetes változat (7., 8. sz.), melyben a kereten kívül mindössze két levél található, de sok esetben a rámába is erősítettek fogakat. Többnyire középvontatásúak és fogai azonos nyomon haladnak. Ezekből a Dél-Dunántúlon találunk nagyobb számban példányokat; az északi magyar nyelvterületen, valamint Erdélyben szórványosan, a moldvai magyaroknál nagyobb számban jelentkezik. Ennek egy változata az a négyzetes forma, melybe a kereten kívül négy levelet erősítenek és az egyik sarkáról vontatták (6. sz.). Dél-Dunántúlon, a Palócföld középső részén, de egy-egy esetben máshol is előfordul (Tiszántúl, Erdély nyugati széle). Elsősorban Székelyföldön és annak közvetlen környékén téglalap alakú, nagyméretű boronát használtak, melynek szélessége esetenként a 180–250 cm-t is elérte, szélessége általában ennek egyharmadát tette ki. Ebben két állat (levél) helyeztek el és többnyire középről vontatták. Ezt a boronatípust Székelyföldön területmértékül is használták (Balassa I. 1998a: 218–220).
A trapéz alakú fogasboronák elsősorban a nyelvterület nyugati felében általánosak. Némelyik (1. sz.) még kevéssé távolodott el a téglalaptól és a boronálás irányára merőlegesen helyezkedik el a négy levél (a végső keretet is beleszámítva). A Kisalföldön és a Dunántúlon általános, annak déli részét kivéve, a Dunát kelet felé csak néhány esetben lépi át. Szélesebbre terpesztett változatának csak három levele van, melyek a befele dőlő keretre támaszkodnak, ezekbe ugyancsak erősítenek néhány fogat (2. sz.). Ez a Duna–Tisza közén, a Tiszántúl középső és déli felében leggyakoribb. A Dunát nyugat felé csak néhány esetben lépi át. Egy ugyancsak trapéz alakú forma (3. sz.) viszonylag közel áll a négyszögletes (például 4. sz.) változathoz; 371a kereten kívül négy hosszanti levelet erősítenek. Ezt a Jászságban, a Palócföldön nyugatra az Ipolyig, keletre csaknem a Tiszáig alkalmazták a 20. század első felében.
Az MNA adatai is azt támasztják alá, hogy az eredetileg négyszögletű boronákat nyugat felől a trapéz alakúak szorították ki. Ezt a dunántúli általános elterjedésük bizonyítja és az, hogy Ausztria irányában a 19–20. században ezek voltak az általánosak (Koren, H. 1972: 72–88).
