FAJTAVÁLTÁS, ÚJABB TENYÉSZFAJTÁK

Teljes szövegű keresés

FAJTAVÁLTÁS, ÚJABB TENYÉSZFAJTÁK
Magyarország lótenyésztése a 18. században nagy hanyatlásnak indult. Előbb a törökellenes felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc ritkította meg a lóállományt, amit csak betetőzött az osztrák örökösödési (1740–1748) és a hétéves (1756–1763) háború. A 18. század elején még volt mód egész ménesek behozatalára Moldvából és Tatárországból, de amikor a cári Oroszország elérte a Fekete-tenger mellékét, a keleti tenyészanyag behozatala megnehezült. A turáni, kaukázusi lófajták útja a Kárpátok felé lezárult, a Krím, Besszarábia és Moldva lótenyésztőivel hagyományos szabadkereskedés megszűnt (Jankovich M. 1970: 261–262; Perneki M. 1976: 324–325). A 18. század közepén kezdtek a magyarországi és erdélyi nagybirtokosok magánméneseihez spanyol méneket hozatni (például Zsibóra 1742-ben), de ezzel az új divattal sem sikerült a lóállományt feljavítani. Minthogy az állandó hadsereg felállításával a remonda (betanulatlan katonaló) állomány beszerzése állami feladattá vált, a kormányzat kénytelen volt kincstári birtokain a lótenyésztést megszervezni. Az első állami ménesbirtok Mezőhegyesen (Csanád m.) létesült 1785-ben Csekonics József parancsnoksága alatt. Itt tenyésztették ki a paraszti lótartásban is kedvelt meleg vérű nonius lófajtát. Mezőhegyes másik ismert tenyészfajtája, a gidrán különösen a Dél-Alföldön került be a parasztgazdaságokba (Bálint S. 1976: 455). Későbbi alapítású a bábolnai, a kisbéri és a fogarasi állami ménesbirtok. Kisebb központok léteztek Gödöllőn, Nagykőrösön, Varasdon, Sepsiszentgyörgyön is. A tenyésztés, a lónemesítés előmozdítása érdekében a Jászkunság közös ménest létesített Kiskunhalas határában, s a nagykun városok mindegyike létrehozta a maga ún. különös kancaménesét (Bellon T. 1996b: 201). Az említett állami ménesintézetek más-más, a helyi viszonyoknak megfelelő tenyészfajtákra szakosodtak (Ecsedi I. 1914: 243; Gaál L. 1966: 446–448). A tucatnyi új lófajta – a melegvérűek közül különösen a nóniusz, a gidrán és a lipicai – a 19. század folyamán a parasztgazdaságokból is kiszorította a hajdani, a 20. században már részben vagy egészen kiveszettnek nevezhető tájfajtákat.
622„Hidegvérű”, nagy testű lófajták csupán a Dunántúl egyes részein érdemelnek említést. Mura vagy muraközi, stájer és belga lovak csak elvétve kerültek át az Alföldre, főként néhány nagybirtokra. A kiskunsági, szegedi parasztság azonban máig sem barátkozott meg velük, mert „a homokra nem valók”, „a homokon süllyednek” (Nagy Czirok L. 1965: 226–227). A vasi Őrségben más lófajtát nem is tartottak, mint a muraközit. Azt lehetett jó áron eladni a szomszédos stájer tájakon is. Az Ormánságban hagyományosan a könnyű magyar lófajtát tenyésztették, de a 19. század második felében elterjedt már a muraközi is. Az ormánsági gazdák csapatostól jártak Zalába csikót venni, különösen Csáktornyára, Murakeresztúrra, Muraszentgyörgyre. Az anyjától éppen csak elválasztott csikót keresték, hogy felneveljék, betanítsák és három-négy éves korában jó áron eladják (Dömötör S. 1960: 42; Kodolányi J. 1956: 122). Tolnában és Baranyában az 1900-as évek elején, s különösen az első világháború után a nagybirtokosok és a módosabb parasztbirtokosok (főképp a német gazdák) melegvérű lóállományukat kicserélték hidegvérű lófajták-ra. Eljártak Zalába, Somogyba, távoli városokba csikót venni, s megjelentek falvaikban a muraközi, stájer fajtájú „zugmének” is (Király I. 1968: 494–495; Andrásfalvy B. 1975: 355). A muraközi ló jellegzetes tájfajta, melynek első említéseit az 1850-es évekből ismerjük. Eredetét tekintve Stájerországból, Karintiából származott el. Marmagassága 160–172 cm, csendes vérmérsékletű, nagy vonóerejű és munkabírású lófajta. Erre vonatkoztatható a stájer ló, sváb ló, mura megnevezés is. Azonos eredetű, de megjelenésében némileg eltérő változat a pinkafői ló, amit Vas és Sopron megye fuvarosai tartottak még az 1930–1940-es években. Marmagassága 165–175 cm, feje nagy, idomtalan, koséra emlékeztető. Ezekkel a nehéz, hidegvérű lófajtákkal jelent meg a Dunántúl egyes vidékein az ún. lósapka. Napszúrás ellen házilag készítették vászonból, s kétoldalt a kantárfőre tűzték fel. Nagy testű, hidegvérű lovakat a Kárpát-medencében elvétve a középkor óta tartottak (Bökönyi S. 1961: 106; Gaál L. 1966: 451–452).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT