IV. FEJEZET. I. Rákóczi György támadása.

Teljes szövegű keresés

IV. FEJEZET.
I. Rákóczi György támadása.
A szőnyi béke eredményei. Pázmány követsége Rómába. A pápai udvar magatartása. A katholikus coalitio. A harminczéves háboru. Strassburg Pál követsége Rákóczyhoz. Gusztáv Adolf felszólitása. Rákóczy föltételei a külföldi szövetségbe lépésre nézve. A török magatartása. Rákóczy és Oxenstierna alkudozatai. A török ellenséges érzülete Rákóczy iránt. Meerbolt követsége Svédországba. Bisterfeld Francziaországban. Rákóczy kivánságai a franczia udvarnál. Richelieu tervei. A franczia követek és a porta. Torstenson és a svéd-dán háború. Rákóczy feltételei. A gyulafejérvári szerződés. A porta magatartása. III. Ferdinánd udvara. Rákóczy személyes sérelmei. Az 1644-iki hadjárat. Felső-Magyarország meghódolása. A „szétoszlott hadakozás”. Rákóczy hadainak visszavonulása. Szerencs megvétele. Kemény János nyitrai hadi útja. Ujabb visszavonulás. A hadjárat vége. A békealkudozások. Fejérpataki követsége Ferdinándhoz. Tokaji gyűlés. Torstenson előnyomulása. Ismét biztatja Rákóczyt. A császári biztosok engedékenysége. A posta adóemelése. Czernin gróf izgatása a portán Rákóczy ellen. A svéd segédcsapatok megérkezése. Nagyszombat elfoglalása. A linczi béke. Vallásügyi intézkedései. A béke végrehajtása
A szőnyi béke egyelőre megszabaditotta az udvart az aggodalomtól, hogy a török támadásra használhatná Ausztria zavarát a harminczéves háboru zivatarai közben. A háboru nagyon veszedelmessé vált az udvarra nézve, midőn Gusztáv Adolf kikötött Németországban 1630-ban. Az 1631-iki breitenfeldi csata után a császár ellenségei elfoglalták Prágát s a svéd király csapatai a Rajnáig jutottak.
II. Ferdinánd 1632 elején Pázmány Pétert Rómába küldötte, hogy szólitsa fel a pápát a lehanyatló katholiczizmus támogatására. A magyar ellenreformáczió diadalmas vezére arra kérte a katholikus egyház fejét, hogy beszélje le XIII. Lajost a svéd király támogatásáról, hogy vegye át a spanyol és német Habsburgok szövetségének vezetését s hogy e szövetséghez való csatlakozásra szólitsa fel az összes katholikus államokat. De VIII. Orbán nem vallásos háborunak, hanem politikai kűzdelemnek fogta fel Gusztáv Adolf és szövetségesei harczát a spanyol és német Habsburgok ellen. V. Pál és XV. Gergely a harminczéves háborut a katholikus ellenreformáczió nagy kűzdelmének nézték, VIII. Orbán ellenben az olasz fejedelem szempontjából mérlegelte az európai bonyodalmakat. Nagyon ellenére volt a spanyol hatalom terjeszkedése Olaszországban s alig titkolt örömmel szemlélte a Habsburgok visszaszoritását. Teljesen együtt érzett Richelieuvel.

VIII. Orbán.
Egykoru rézmetszet után. Eredeti példányról.
Pázmány azzal a reménynyel érkezett Rómába 1632 márczius végén, hogy a nagy katholikus szövetség megtöri majd az eretnekek s később még a pogány hatalmát is. De a Rómában uralkodó Barberiniek nagyon hidegen fogadták terveit.
Azzal a különös ötlettel akarták elnémitani Pázmányt, hogy bibornok nem lehet fejedelem követe. Pázmány polemikus heve fellángolt e tarthatatlan állitás ellen. Tudományát s éles eszét megdicsérték a római udvar diplomatái, de kiváló tehetsége nem hidalhatta át azt a világtörténeti ellentétet, mely felfogását elválasztotta a Barberiniek érzelmeitől. VIII. Orbán aránylag kevés pénzsegélyt küldött Bécsbe, de a katholikus coalitióról mitsem akart tudni. Pázmány igen elégületlenül távozott Rómából május végén s a pápa ép oly örömmel látta távozását, mint a mily kellemetlenül hatott reá később az a hir, hogy a spanyol király vissza szeretné küldeni a szenvedélyes magyar főpapot a katholiczizmus fővárosába.*
Gregorovius, Urban VIII. im Widerspruch zu Spanien und den Kaiser. (Stuttgart, 1879) és Frankl, Pázmány Péter és kora, III. 3–56.
Pázmány a katholikus Magyarországnak volt szószólója. I. Rákóczy György, kit a magyar protestánsok vezérének nevezhetünk, ép oly nagy érdekkel kisérte a harminczéves háboru eseményeit, mint az esztergomi érsek. Megbizásából Graf tolmács már 1631-ben irta Sadler Fülöpnek, hogy Rákóczy is támogatná a svédeket, ha pénze volna a háborura.*
Tört. Tár, 1892. 453. (Wibling közl.)

I. Rákóczy György.
De Jode egykoru metszete után.
A kép alatt: SERENISS[imus] GEORGIVS RAGOTZIVS TRANSSILVANIAE PRINCEPS. P. de Iode excudit.
Ernst Lajos gyűjteményének példányáról.
1632-ben Gusztáv Adolf megverte Tillyt s elfoglalta egész Bajorországot. A császár ujra Wallensteinra szorult, a ki kiűzte a szászokat Csehországból s egyesült a liga seregével. A svéd hős elesett a lützeni csatában, de a protestáns tábornokok nem hátráltak. Ez évben Strassburg Pál is megjelent Erdélyben, nem csupán azért, hogy Brandenburgi Katalin érdekeit védelmezze, hanem azért is, hogy Gusztáv Adolf nevében Bethlen szerepének folytatására szólitsa fel Rákóczy Györgyöt. De tapasztalnia kellett, hogy Rákóczy habozóbb és félénkebb mint elődje, a ki kedvezőtlenebb körülmények közt is merészebben fogott a nagy vállalathoz. Rákóczy biztos úton akart előre törni és nagy jutalmat követelt fáradságáért. Egész Magyarországon kivül Ausztriát és Stájerországot is kivánta. A protestáns szövetségesektől ötszázezer forintnyi évi segélyt kért két félévi részletben a háboru idejére s az első évi jutaléknak egyszerre való kifizetését óhajtotta. Azonkivül arra kérte a szövetséges protestáns hatalmakat, hogy tizenhatezer német gyalogot és négyezer lovast bocsássanak rendelkezésére. Természetes, hogy Rákóczy e követeléseket hajlandó lett volna mérsékelni. De „bizonyos dolog” nélkül nem akart elindulni; fizessenek a szövetségesek ötvenezer tallért Rákóczy elindulása előtt – mondották az erdélyiek Strassburgnak – s akkor a fejedelem elhiszi, hogy nem csalódik meg a külföldi szövetségbe vetett reményében. Gusztáv Adolf várakoztatta Rákóczyt a feleletre. Azt mondotta, hogy az erdélyi fejedelem ajánlatai a svéd király állapotának és hadviselésének félreismerésén alapulnak. Pénzt nem adhat, megélhet Rákóczy hóditásaiból is. Fölösleges dolog volna oly jelentékeny számu sereget Magyarországba küldeni, nem elég biztositék-e az erdélyi fejedelemnek az, hogy Gusztáv Adolf elfoglalta Bajorországot?
A porta sem volt hajlandó megadni a szükséges engedelmet. A török nem igen örült Gusztáv Adolf meglepő diadalainak s éppen nem bánta halálát, mert „rettegte szerencséjét”, mint Szalánczy irja. Nem hatott a portára Rákóczynak üzenete, hogy „mióta ő hatalmasságuk birodalma nevelkedni kezdett, egykor jelen úgy nem volt a jó szerencsés gyözedelmek alkalmatossága, mint most”. Budán azt mondották a törökök, hogy Bethlen Gábor mellett is magukat fogyatták s a fejedelmet gazdagitották. A mufti kijelentette, hogy a hatalmas császárnak a perzsával kell hadakoznia.*
Beke és Barabás id. műve, 7. 8. Tört Tár, 1883. 257. 426. 450. 657. és 673. (Szilágyi közl.) Szilágyi, Okirattár Strassburg Pál követsége történetéhez, 55. 56.
Gusztáv Adolf halála után Oxenstierna kanczellár kérdezte Rákóczytól, hogy volna-e még kedve a hadakozásra? Az alkudozások végett a Sziléziában táborozó Thurn grófhoz utasitotta. Rákóczy azt üzente, hogy kész volna isten tisztességének szolgálni s Szentpálit el is küldötte Thurnhoz. 1633-ban a fejedelem már leszállitotta követeléseit. Megelégedett volna évi 300,000, majd 200,000 forintnyi segélylyel s csak ötezer német gyalogot kért. Úgy látszik, hogy Thurn nem ellenezte a követeléseket, hanem csak Csehország, Morvaország és Szilézia nevében adott írásbeli igéreteket Rákóczynak. Pedig azok a tartományok maguk is jótehetetlenek, mondotta a fejedelem s legalább a szász és brandenburgi választók aláirását kivánta.*
Szilágyi, Levelek és okiratok I. Rákóczy György összekött. tört. 126. Tört Tár, 1883. 713. (Szilágyi közl.) Marczali, Regesták Tört. Tár, 1880. 364.

Oxenstierna Axel.
Falk J. egykoru metszete Beeck Dávid rajza után.
Aláirása: Perillustri ac Generosissimo D(omi)no D(omi)no Axelio Oxenstierna Comiti Moreae Australis: Libero Baroni in Kymitko. D(omi)no in Fiholm et Tydoen, Equiti Aurato. S(acrae) R(egiae) M(aiestatis), Regnorumq(ue) Sueciae Senatori et Cancellario, necnon Judici Provinciali Norlandiarum Occidentalium etc(etera) etc(etera) D(omi)no suo Gratiosissimo hanc Su(ae) Exc(ellenti)aeeffigiem caelo exsculptam dicat, dedicat consecratq(ue) T. Falck S(acrae) R(egiae) M(aiestatis) Sueciae Chalcographus. T. F. sculp(sit) et excu(dit) cum priv(ilegio) R(egiae) S(erenitatis) Stockholmiae. 1652.
Eredeti példányról.
A következő években a porta ellenségeskedése foglalkoztatta Rákóczyt. Bethlen István támadása idején nem a protestánsok, hanem a császár szövetségét kereste. Jól tudta, hogy a török nem felejti el egykönnyen a szalontai vereséget. Igaz, hogy a porta elfogadta a szászsebesi békét és nem háborgatta Rákóczyt az akkor igért összeg meg nem fizetéseért, de nem is adott oly athnamét, minőt Rákóczy kivánt fejedelemségének élethosszig való biztositása végett. A kajmakám az irta a fejedelemnek 1637-ben, hogy ha a Bethlen életében elengedett ötezer aranyat az évi tizezer aranyból álló adóhoz csatolja, a szultán elfelejtené az 1636-iki eseményeket. Hanem az erdélyi országgyűlés nem fogadta el az adó növelését s a porta ebben is megnyugodott. Hadi ereje annyira le volt kötve Ázsiában, hogy Máté oláh vajdát nem birta kiűzni székéből. Sőt el kellett néznie, hogy Rákóczy megsegiti szövetségesét, midőn Lupul, a moldvai vajda 1637-ben s 1638-ban gyűlölt szomszédjára rontott. Rákóczy ez alkalommal is merészen kihivta a porta haragját, de nem minden nyugtalanság nélkül gondolt a következményekre. Megjegyezte magának, hogy az a török, ki 1637-ben a haza térő Toldalagit kisérte, útközben igy kiáltott fel: Ebek! im soha nem felejti el hatalmas császár a tavalyi cselekedeteket, meghigyjetek, hogy bizony megadjátok még annak az árát. 1638. elején a kajmakám Rákóczy előterjesztésére azt válaszolta, hogy meg van ugyan elégedve hűségével, de Székely Mózest, a rossz ebet nem bocsátja el, mert nem szokás, hadd üljön veszteg.*
Beke és Barabás, id. m. 355. Erdélyi Országgy. Emlékek, X. 102. 121. Szilágyi, Levelek és okiratok, 474. 573. Kemény János, id. m. 289–293.

Bisterfeld János Henrik aláirása a kozák királyság ügyében 1651 június 16-ikán adott szavazatán.
Olvasása: Johannes Henricus Bisterfeldius mp.
Az irat eredetije az országos levéltárban.
Sokszor gondolt arra Rákóczy, hogy a török majd reá szabaditja Székely Mózest, ha ő Magyarországba indul, hová a váltakozó szerencsével hadakozó protestánsok egyre hivták. A hessen-kasseli gróf 1637 elején Meerbott Henrik nevü protestáns lelkészt küldötte Rákóczyhoz. A fejedelem a hessen-kasseli diplomatát a maga nevében küldötte a szövetséges udvarokhoz. Meerbott október elején érkezett Stockholmba. A svédek sokallották kivánságait, egy évre háromszázezer tallért nem igérhettek. Meerbott az év végéig várakozott Stockholmban, de nem boldogult!* Ép oly kevés eredménye volt Bisterfeld utazásának, ki Meerbott után indult el.*
Tört. Tár, 1892. 461. (Wibling közl.) Szilágyi, Okmánytár I. Rákóczy György svéd és franczia szövetkezései történetéhez, 23.
U. ott. Bisterfeld 1637-iki utját Pufendorf is emliti. (Kvacsala czikke: Századok, 1891. 468.) és Fagniez, Le pčre Joseph, II. 370.
Weimari Bernát 1638-iki győzelmei ösztönözték Rákóczyt az alkudozások folytatására.
Bisterfeld János Henrik, a gyulafejérvári kollegium nagyhirű tanára, 1638 tavaszán ujra elindult Erdélyből. Most Párisnak tartott, mert Rákóczy azt akarta tudni, hogy a franczia kormány akar-e vele szövetkezni s hajlandó volna-e komoly szándékainak jeléül követet küldeni Erdélybe, vagy pedig oly oklevelet, melyben Rákóczy megnyugodhatnék, Grotius Hugó, aki akkor svéd követ volt Párisban, Pčre Josephnek, Richelieu nagy befolyásu barátjának figyelmébe ajánlotta Bisterfeld kivánságait. Richelieunek tetszett az erdélyi szövetség gondolata, mert nagy eredményt várt a svéd és erdélyi hadak egyesülésétől az osztrák örökös tartományokban. Teljesitette Rákóczy kérelmét s július végén Du Bois d’Avaugourt küldötte Erdélybe.
Rákóczy Beszterczén novemberben tudatta a franczia követtel, hogy mit vár XIII. Lajostól és szövetségeseitől. Mindenek előtt eszközöljenek ki a portán számára három dolgot: engedelmet az elindulásra s a török oltalmát országából való távolléte alatt, fia fejedelemségének megerősitését és Székely Mózes ártalmatlanná tételét. Továbbá biztositsanak számára nagy évi dijat, ha mégis elvesztené országát. Adjanak elindulása előtt kétszázezer tallért s az első fizetéstől félévre százharminczkétezret. A háboru alatt évi kétszázhuszezer tallérral és hatezer gyaloggal támogassák.*
Szilágyi, Okmánytár, 19–25. Fagniez, id. m. II. 370. 371.
Du Bois d’Avaugour megigérte Rákóczynak, hogy 1638 április elsejére ujra Erdélyben lesz, de akkoráig hiában várta a fejedelem.*
Beke és Barabás, id. m. 415.
Rákóczy már attól tartott, hogy a francziák csak hitegetik. Pedig Richelieu komolyan vette az alkut. Midőn Bisterfeld 1639 májusában megint Párisba érkezett, a franczia kormány megbizta d’Avaux grófot, XIII. Lajos németországi rendkivüli nagykövetét a tárgyalások siettetésével. A kormány terve szerint Francziaország és Svédország megbizottjainak együtt kellett volna Rákóczyhoz utazniok. De úgy látszik, hogy a svédek nem akarták a Rákóczytól követelt összegek felének fizetését elvállalni. Különben a franczia kormány is szerette volna leszállitani az erdélyi követeléseket s mind a két kormány megütközött azon, hogy Rákóczy elüzetése esetére is nagy évi dijat követel. Igy a megbizottak már bejelentett erdélyi utja elmaradt 1639-ben.
Más nehézség is merűlt fel. Párisban megigérték Bisterfeldnek, hogy a konstantinápolyi franczia követ sürgetni fogja a D’Avaugournak átadott három pont elfogadását. Césy s utódja, De la Haye kaptak is ily értelmű utasitásokat. De az ily sürgetés pénz nélkül semmit sem ért, már pedig a francziák nem igen akarták a megvesztegetésre szükséges összegekért elvállalni a kezességet, mint Rákóczy óhajtotta. Azonban a porta nem jó szemmel nézte Rákóczynak üres kézzel kéregető embereit. Toldalagi, a ki részt vett a Lupul elleni küzdelemben, 1639 végén életét féltette Konstantinápolyban. Rákóczy sajnálta az alku halasztását, kivált a mióta Banér előnyomulásáról értesült. Nem is kellett volna már neki a formális szerződés, megelégedett volna a franczia király levelével, mely bejelenti a szerződés elküldését.
Valóban Rákóczy aggodalmasságával s nagy követeléseivel ritka jó alkalmat mulasztott el. Banér ekkor Csehországban, egy másik svéd hadtest Sziléziában volt s Weimari Bernát az örökös tartományok felé készült.*
Tört. Tár, 1889. 692. 693. 698. 702. (Gergely Samu közl.) Beke és Barabás, id. m. 486. 500. Szilágyi, Okmánytár, 33. Szilágyi, Okirattár Strassburg Pál összeköttetéseinek történetéhez, 139. 140. Huber, Geschichte Oesterreichs, V. 554.
1640-ben és 1641-ben Lipót Vilmos főherczeg és Piccolomini visszaszoritották Banért. A svéd és erdélyi hadak egyesűlése az erdélyi határon mind távolabb eső lehetőséggé vált. A franczia és svéd kormányok hallgatása nyugtalanitotta Rákóczyt. „A mi embereink nem oly együgyüek” – irja Bisterfeld D’Avaugournak 1640 júliusában – „hogy észre ne vennék, ha gúnyt űznek belőlök.” „Valóban csodálkozom” – irja ugyancsak Bisterfeld egy év mulva Salviusnak, a svéd államférfiúnak – „hogy a kormányok veszedelmes hallgatása meg nem ingatta a fejedelem állhatatosságát”.*
Tört. Tár, 1890. 59. (Gergely közl.) és 1892. 471. (Wibling közl.).
A Banértól elejtett kardot Torstenson vette fel. Midőn a nagy hadvezér kénytelen volt abbahagyni Briegnek ostromát, 1642 augusztus elején Glogau mellett fekvő táborából Dörffling és Plettenberg ezredeseket küldötte Rákóczyhoz azzal a kérelemmel, hogy a fejedelem ne szalaszsza el a mostani alkalmat s törjön Morvaországba. Ne féljen, a svéd nem hagyja el.*
Huber, id. m. 554. és Tört. Tár, 1892. 592. (Wibling közl.).
Nemsokára diadalmasan tudósitja Bisterfeld D’Avaugourt, hogy igen méltányos feltételekre birta Rákóczyt.* Valóban Rákóczy most már az első évre kétszázezer tallért kért és százötvenezret a következő évekre. Harminczezret kivánt a török megvesztegetésére s az országából való kiűzés esetére évenként negyvenezer tallért kivánt. Most már megelégedett háromezer gyaloggal s helyettük kárpótlásúl háromezer lovast igért a szövetségeseknek. Fentartotta azt a kivánságát, hogy a hatalmak eszközöljék ki számára a portán az engedelmet. E föltételeket a svéd kormány s Rorté, a stockholmi franczia követ elfogadták még 1642-ben.*
U. ott, 596.
U. ott, 598–601.
Az 1643-iki svéd-dán háboru könnyitett a császár helyzetén. Torstenson Holsteinba vonult s az év végeig a császár területe néhány sziléziai és morva vár kivételével megszabadúlt az ellenségtől. Torstenson 1643 elején becsületszavára igérte Rákóczynak, hogy megszerzi a két koronától a diplomát, csak fogjon a vállalathoz. „Torstenson” – irja ekkor Rákóczy – „leveleivel mozditani akart, de realitást sem a portára nézendő, sem pénz és egyéb fundamentumos kivánságinkra meg nem felelt. A világ dicsőségének vadásza nem vagyunk, a mely szegeletben az Uristen a mi nemzetünknek javára méltóztatott helyeztetni, azt koczkára nem vethetjük.” Elhatározta, hogy megvárja a diplomát.*
Szilágyi, Okmánytár, 39–47.
Torstenson erre júliusban Rebenstock ezredest és az erdélyi szász származásu Orbay alezredest küldötte Rákóczyhoz. Ez a két követ egy Torstenson aláirásával és pecsétjével ellátott levelet adott át a fejedelemnek, melyben a hadvezér a kormányától küldött felhatalmazás alapján elfogadja az 1642-ben küldött feltételeket. Midőn Rákóczy még mindig kételkedett, Torstenson októberben a felhatalmazást is elküldötte.* Rebenstock csodálkozott, hogy Rákóczy még mindig habozik. Nagyon haragudott Kassay Istvánra, a ki körmönfont észjárásával soha sem fogyott ki az okokból, melyek a szerződés aláirásának elhalasztását tették ajánlatossá. Különösen azt nem értette Rebenstock, hogy miért sürgeti oly nagyon Rákóczy a török engedelmet, hisz a porta úgy sem merné megtámadni? De a fejedelem mégis fedezni kivánta országát, mielőtt elhagyná hadastul. Szükségesnek tartotta e fedezést ép a második szőnyi béke megkötése után s miután már annyiszor ingerelte a portát. Bisterfeld végre legyőzte Kassay befolyását s a fejedelem 1643 november 16-ikán Gyula-Fejérvártt szerződést kötött Torstenson által a svéd és franczia koronákkal. A szerződés az 1642-ben Stockholmba küldött pontok alapján készült. A fejedelem a török támadása esetére fentartással élt. Kikötötte magának, hogy vagy segitik akkor a szövetségesek, vagy kibocsátják a szövetségből.*
U. ott, 69. 77. 91.
Szilágyi, Okmánytár, 93. 99. 104. 120. 121. 125. Tört. Tár, 1884. 682. (Szilágyi közl.)

Torstenson Lénárt.
1645-iki metszet után.
Körirata: GENEROSISS(imus) D(omi)n(us) LEONHARD(us) TORSTENSOHN REGIAE MAIESTATI et CORONAE SVECIAE CONFOEDERTISq(ue) RESPECTIVE Á CONSILIIS, DUCTOR EXERCIT(us)in GERMA(n)IA GE(ne)RALIS GUBERN(ator) POMERA(niae).
A „Theatrum Europaeum” id. kiadásából.
Rebenstock ezután a fejedelem megnyugtatása végett Konstantinápolyba utazott. A portán ugyanis az engedelem kiszerzése nagy nehézségekkel járt, mert De la Hayenek nem volt felhatalmazása a pénzigéretre. Rebenstock ekkor a szövetségesek nevében harminczhatezer tallér lefizetésére kötelezte magát s igy Rákóczy György összesen hetvenkétezer tallérnyi ajándékot ajánlhatott a szultánnak és vezéreinek. Egyszersmind meg kellett igérnie, hogy annak idején a hét megye után is évi adót fizet. Az egész Magyarország adójáról nem akart igéretet tenni, csak azt üzente a portára, hogy a magyar követek majd megalkudnak a szultánnal. A nagyvezér deczemberben azt mondotta az erdélyi követnek, hogy ha Rákóczy az igérettel és császárnak való kedveskedéssel nem késett volna, eddig már Pozsonyban nyugodhatnék. 1643 deczember 24-ikén Rákóczy megnyugtathatta Kassayt, hogy a szultán már megparancsolta a moldvai, oláh vajdáknak és az egri pasának, hogy ezer-ezer lovassal kisérjék el utjára.*
Tört. Lapok, III. 354. (Szilágyi közl.) Beke és Barabás, id. m. 644. Török-Magyarkori Államokmánytár, III. 218. 244. Tört. Tár, 1892. 604. (Wibling közl.); Szilágyi, Okmánytár, 117. Szilágyi, Levelek és Okiratok, 749.
III. Ferdinánd udvarában régóta tudták, hogy Rákóczy miben töri fejét. A császári követek egymásután látogatták meg az erdélyi udvart, hogy megerősitsék a fejedelmet békés hajlamaiban s hogy kikémleljék az erdélyi állapotokat. Rákóczy a szép szavakra keveset adott. Esterházy egyik levelére e szavakat jegyezte: „Tőrödben s jármodban nem ejtesz.”* Nem hatott a fejedelemre Esterházynak az a figyelmeztetése, hogy a „római birodalom ha hajol is, nehezen dől el.”* Voltak Rákóczynak külömböző személyes sérelmei. Különösen bántotta az a „Nova Transylvanica” czimü „mocskos könyv”, melyben Lórántfi Zsuzsánna meg volt sértve.*
Beke Antal, Pázmány, Lippay és Esterházy levelezése, 89.
Erdélyi Országgy. Emlékek, X. 301.
Történeti Lapok, III. 308.
De nagyobb panaszai is voltak. Midőn 1643 elején Jakusit György egri püspök Erdélyben volt, Rákóczy azt mondotta neki, hogy jobb volna, ha a király helyreállitaná a vallás szabadságát, „felülne ő felsége mellett az evangelikus status mi velünk együtt”. Jakusit erre azt felelte: „nincs az ő felsége hatalmában, hogy helyben állatná a vallásszabadságot a klérus ellen.”
E kijelentésre hivatkozott Rákóczy 1643 októberében Kéry János előtt, a kitől megizente a császárnak, hogy lelkének kötelessége alatt tartozik vallásának szolgálni.*
Erdélyi Országgyűlési Emlékek, X. 401–403.
Nem akarta bevárni a tavaszt, mert meglepetést kivánt szerezni a császáriaknak. Elejét szerette volna venni annak, hogy az udvar a főbb erősségek őrségeit esetleg német katonákkal is gyarapitsa. A jobban védelmezett várak meghiusithatták volna egyesülését a svédekkel. A meglepetés eléggé sikerült. Az 1641 november 7-ikén elhunyt Lósy Imre esztergomi érsek utóda, Lippay György 1644 január elején azt hitte, hogy Rákóczy nem mer támadni, mert a török nem engedi.* „Oly nagy titokban lett vala az indulat” – irja Szalárdi – „hogy csak akkor lenne hirekkel császár végeiben, mikor már a Meszesen kivül volna a fejedelem minden hadával.”
Győri Tört. és Rég. Füzetek, II. 184. (Lichner P. közleménye).
1644 február másodikán még hajnal előtt verték a készülőt az ország dobjával Gyulafejérvártt.*
Szalárdi, id. m. 147. 148.

Lósy Imre esztergomi érsek sirköve.
A nagyszombati primási sirboltban.
Felirata: ILL(ustrissi)MVS AC R(everedis)S(i)MVS D(ominus) • D(ominus) • | EMERICVS LOSI ARCHIEP(iscop)VS ECCLESI(ae) • METROP(olitanae) STRIGON(ienso) | LOCIQ(ue) • EIVSDE(m) COMES PERPET(uus) • PRIMA(s) HVNG(ariae) • S(anctae) • SEDIS | AP(osto)LICAE LEGATVS NATVS • SVM(m)VS ET SECRETAR(ius) • | CANCELLAR(ius) • AC SAC(rae) • CAES(areae) • REGIAEQ(ue) • MA(ies)T(a)TIS INTIMVS | CONSILIAR(ius) : PIE IN D(omi)NO OBDORMIVIT DIE VII. NOVEMB(ris) | ANNO • M • D • C • XLII.
Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportja által kiállitott gipszmásolatról rajzolta Cserna Károly.
Rákóczy kiindult Magyarországba, hogy fegyverrel igazitsa el a harminczas évek országgyűlési ellenzékének elintézetlen sérelmeit. Ezt hirdette február 17-iki kiáltványában. Esterházy más véleményen volt. „Minden indulatiban” – irta a fejedelemnek – „maga czélja kegyelmed magának.”* Esterházy jól látta, hogy a mozgalomnak oly czéljai is vannak, melyekről a fejedelem nem szivesen szólt a nyilvánosságnak szánt irataiban, de elfogultságában merő önzést látott abban, a miben a megalázott protestáns jogérzetnek is nagy része volt.
Toldy, Esterházy munkái, 216. 407.
Rákóczy körülbelül harminczezer főnyi sereggel indúlt a hadjáratra. Kezdetben hadi sétához hasonlitott a vállalat.
Forgách Ádám, a felsőmagyarországi generális, 1643 végén igy rajzolja kerületének állapotát: „Kevés a vitéz és eleség, rosszak az ágyúk, korhadtak a falak s a német katonák meztelenek.”* Felső-Magyarország szivesen látta a vér nélkül hóditót. Kálló már február közepén a fejedelemé volt; Kassának kapui márczius 12-én nyiltak meg. Hosszasabb volt Szatmár ellenállása, de márczius 16-ikán ez a jelentékeny vár sem ellenkezett többé.* Nemsokára Tokaj is követte a példát.
Magyar Tört. Tár, XI. 194. (Horváth M. közleménye).
Szilágyi, A két Rákóczy György Családi Levelezése, 127. 131. s Szilágyi közleménye: Hadtört. Közl. 1892. 141.

I. Rákóczy György.
XVII. századi festmény a magyar történeti képcsarnokban.
Ekkor néhány vár kivételével Felső-Magyarország Rákóczyé volt. Április elején már tovább száguldoztak csapatai Bakos Gábor, Bornemissza Pál, Kapronczai György, majd később Kemény János és Rákóczy Zsigmond vezetése alatt. „Sok bába közt csaknem elvesze a gyermek” – irja Kemény János – „ki nem tudott hozzá, kinek nem volt kedve ahhoz a hadakozáshoz”. Eleintén sikere volt a szétoszlott hadakozásnak. Bornemissza Pál április elején meghódoltatta a bányavárosokat; a nagytermetü, jóindulatu, de tapasztalatlan Kapronczai Liptóig jutott; Wesselényi Ferencz pedig Fülekből jó szót adott Keménynek. De hirtelen megfordult minden, midőn az ellenség gyülekezett. Február közepén a magyar tanács javaslata szerint a király elhatározta, hogy beküldi a német hadakat Magyarországba s Révay Lászlót, Esterházy hű emberét, a ki hajdan Bethlen egyik követségivel a portán is járt, nevezi ki fő hadi biztosnak. Puchhein április 9-ikén Kapronczai Györgynek Galgócz felé küldött portyázó csapatját visszakergette oda, a honnan elindúlt s ekkor Kapronczay is elesett. Április 22-ikén Galgócznál egyesült Götz tábornagy Puchheim altábornagygyal s Esterházy is ide vezette a magyar csapatokat. Ferdinánd e hadserege talán tizenkétezer emberből állott. Most már Wesselényi sem akart alkudozni Keménynyel. Május elején a Garam vizénél volt az ellenség.

Báró Révay László.
Egykoru olajfestmény a báró Révayak csávnicskai kastélyában.
Felirata: Baro Ladis(laus) de Reva S(acrae) C(aesareae) R(egiaeque) M(aiestatis) Cons(iliarius) et per Hung(ariam) Exerc(itum) Com(m)issar(ius) General(is) 1645.
Az eredetiről rajzoIta Dussek Ede Adorján.
Ekkor egyesültek a széthúzó vezérek, együtt volt Rákóczy Zsigmond, Kemény, Bornemisza s Bakos. De Kemény, a ki köztük a legtapasztaltabb volt, nem látta tanácsosnak a derekas ellenállást. Megkezdődött a retiráda, magyarul „lassu futás”, mint a Bethlen iskolájában nevelkedett hadvezér irja.*
Kemény Önéletleirása, 313–323. Kemény és Bornemisza levelezése: Tört. Tár, 1880. 25–33. (Szilágyi közleménye) Szilágyi, I. Rákóczy György, 374. és Révay naplója: Magyar Tört. Tár, III. 252.
Csakhogy Bethlen aligha lett volna megelégedve az olyan lassu futással, aminővel Rákóczy csapatai mulattatták az ellenséget.
A fejedelem szécsényi főhadiszállásán egyesült a visszavonuló csapatokkal. Rebenstock ezredes, a ki a fejedelmet elkisérte a hadjáratra, azt ajánlotta, hogy erősitett táborba szálljon a magyar sereg s igy várja meg a török, vagy erdélyi segitséget. Ez a tanács nem illett a magyar hadi szokásokhoz. Rákóczy a Keménytől ajánlott módon azt mondotta tisztjeinek, hogy harczhoz készül, de visszafelé ütközetre alkalmas mezőt keres. „Azonban az ellenség” – irja Kemény – „mind közelitvén, mi is nem tanálunk vala Markalf módjára ütközetre való mezőt.” Mikor a fejedelem Rima-Szombatnál volt, a nádor postakövetje érkezett hozzá azzal az üzenettel, hogy, ha immár oly vitéz ember Rákóczy s oly nagy kedve van a hadakozáshoz, álljon harczot s várja meg. De Rákóczy seregének nem volt kedve a megállásra, a Bodrogközig futott; a fejedelem május végén Ungmegyében táborozott Salamonnál, a hol átköttette a Tiszát. Puchheim egy felfogott levelében csúfolta a magyarokat, a kik szerinte oly szorosokat hagytak oltalom nélkül, a minőket a német tábor asszonynépei szégyenlenének úgy hagyni. Valóban nagy volt az ijedtség és zavar Rákóczy táborában. Kemény János ügyessége sok bajtól óvta meg a hátráló sereget.
Az ellenség diadalútjában visszafoglalta Szendrőt. Nemsokára Szerencshez közeledett. Rákóczy Lászlónak, a fejedelem katholikus unokaöcscsének tiszttartója, nem törődve a többi tisztviselő ellenzésével, feladta a várat Esterházynak.
A nádor most már azt hitte, hogy a fejedelem nem fordúl vissza, hanem túl a Tiszán marad. Bágyadt- legyeknek gúnyolta az erdélyieket s elmulasztotta a jó alkalmat megzavarodott ellenségének üldözésére. Hanem elhatározta, hogy visszafoglalja Kassát.*
Kemény, id. m. 324–340. Szalárdi, 162–168.
Ez az elhatározás mentette meg Rákóczyt. Május 27-ikén hagyta el Esterházy Szerencset,* Radványi István védelmére bizván a várat. De Rákóczy Toldalagi Ferenczet, egy német kapitánynyal, majd később Kemény Jánost is a vár alá küldötte. Június 11-én Rákóczy vitézei ostrommal vették meg Szerencset.*
Szilágyi, A két Rákóczy György Családi Levelezése, 166.
U. ott, 177. és Szalárdi, 174.
Ezalatt Kassa körül is hanyatlásnak indult a császáriak hadi szerencséje. Rőti Orbán nem oly könnyen mondott le a védelemről, mint Forgách Ádám, midőn márcziusban Rákóczy szállott Kassa alá. A fejedelem hadai most elfogták az ostromlók élelmét s igy Esterházy június 17-ikén elhagyva Kassát, Eperjes felé vonúlt. A sárosmegyei várakkal sem boldogúlt, a fejedelem hadai pedig nyomán voltak. Esterházy ekkor elhagyta társait; a német tábornokok pedig a Szepességen, Liptón s Turóczon át Nyitramegyébe vonúltak. Kemény János utánok vágtatott. Götz és Puchheim Bajmócznál elsánczolták táborukat, de itt sem nyugodhattak Keménytől, a ki augusztus elején Privigyénél termett s zaklatta a németeket.

Murány romjai.
Rajzolta Dörre Tivadar.
Kemény elbeszélése szerint Götz tábornagytól azt kérdezték tisztjei, hogy miért nem támadja meg az örökké nyugtalankodó erdélyi vezért. Erre Götz igy felelt volna: Örömest cselekedném, de nem tudok mit mivelni nekik, éjjel-nappal lovaik nyeregben vannak, ha harczolni akarok, csak elrepülnek, én kutya nem vagyok, hogy nyomokon széjjel erdőkön, mezőkön kergessem. Mig Kemény Nyitrában volt, Rákóczy a Lengyelországba menekült s ott hadakat toborzó Homonnay két várának Ungvárnak s Jeszenőnek elfoglalásával bajlódott; el is foglalta azokat s hozzá még Regéczet, Esterházynak Örsi Zsigmondtól védett várát. De augusztus 5-ikén elvesztette Murány várát, melyet Széchy Mária adott át Wesselényi Ferencznek.
Ez a foglalás rendkivül zavarta az összeköttetést Rákóczy nyitrai csapatai és a fejedelmi főhadiszállás közt.
Kemény János nyitrai hadi útján leginkább azon volt, hogy megakadályozza a császáriak egyesülését a Lengyelország felől közeledő Homonnay Jánossal és Csáky Istvánnal. Sikerült is azokat eltéritenie a rövidebb úttól, de kerülő útakon mégis eljutottak Nyitrába. Midőn Kemény meghallotta, hogy az ellenség más csapatokkal is erősödött, visszavonúlt Barsmegyén át kelet felé.*
Kemény Önéletleirása, 341–402. Levelei: Tört. Tár, 1880. (Szilágyi közl.) Acsády, Széchy Mária, 127. Szilágyi, A két Rákóczy György Családi Levelezése, 221. Szalárdi, id. m. 171–181.
A császáriak nyolczezer főnyi serege szeptember első felében Aszaló tájékára érkezett. Most ismétlődött a májusi lassu futás. Rákóczy Rakamaznál átkelt a Tiszán, Kemény János Liszka körül maradt, Ibrányi pedig Lúcznál. E hátrálásról irta Rákóczy Zsigmond anyjának: „Nagyobb búsulásunkra volt az utolsó hátraszállás, hogy nem az első; ha nem harczoltunk is, ugyan mégis valami bátorságot mutathattunk volna az ellenségnek.”

Táborozó magyar katonák a XVII. század közepén.
Részlet a kölni városházának Rugendas rajza után készült gobbelinjéről.
Az eredeti után rajzolta Cserna Károly.
Azonban a császáriak sem igen vitézkedtek. Szeptember 27-ikén feldulták Szerencset s ez alkalommal a németek kifosztották a Rákóczyak családi sirboltját s szétszórták a fejedelem atyjának csontjait. Majd Puchheim, Zrinyi Miklós, Barkóczi László es Wesselényi Ferencz széjjelverték Ibrányi Mihálynak ezerhétszáz lovas hajduból álló csapatját. De mivel Rákóczy Zsigmond vezetése alatt Erdélyből uj csapatok érkeztek a fejedelem táborába, október 5-ikén a császáriak is jónak látták elhagyni Aszalót. Szendrő felé tartottak s mind tovább hátráltak. Rákóczy sóhajtozva emlegette ekkor Bethlen Gábor nagyhirű kapitányait: Petneházy Istvánt, Horvát Istvánt, Egri Istvánt s Béldy Kelement. A derék Bornemisza Pál ép ez időtájt meghalt; Kemény János azonban most is becsületet szerzett a nagy fejedelem hagyományainak s csak azt óhajtotta, hogy Rákóczy is érne annyit a csatatéren, mint régi ura. Kemény követte az ellenséget Murány felé, de Götznek el kellett hagynia Magyarországot, Puchheimnak megfogyatkozott serege pedig téli szállásokra vonúlt deczember elején. A szepesmegyei Almásban Kemény és a fejedelem is elhatározták, hogy a téli idő miatt elszállásolják a seregeket.*
Szilágyi: Két Rákóczy családi Lev. 255–295 Szilágyi: Linzi Béke Okirattára 46 I. Beke és Barabás 718 I. Kemény 411–418 ll.
Ezzel bevolt fejezve az 1644-iki hadjárat. A hadjárat alatt mind a két fél próbálgatta, hogy vajjon czéljához juthat e a békealkú útján. Rákóczy ugyan igen jól tudta, hogy a „császáriak soha jól meg nem békülnek, valamig meg nem ijednek.”* Rajta is volt, hogy megijedjenek, de 1644-ben nem igen dicsekedhetett azzal, hogy elérte azt, amit a jó béke szükséges előzményének tartott. Azonban ismerte a császár bajait s különben is szivósan ragaszkodott a jó béke reményéhez, még a mikor el is hagyta a hadi szerencse.
Szilágyi, A linczi béke okirattára, 149.

A szerencsi templom és a Rákóczyak sirboltja.
Rajzolta Dörre Tivadar.
Az udvar eleintén inkább időnyerés czéljából vagy Rákóczy hiveinek eltántoritása végett alkudozott, de mennél rosszabbra fordult a helyzet a külföldi csatatereken, annál nagyobb áldozatokra szánta el magát, hogy szabadon használhassa a Magyarországban lekötött csapatokat.
Rákóczy május elején szerette volna alkudozásokkal tartóztatni a császáriak előnyomulását a Tisza felé, de akkor a vérmes nádorral nehéz volt a békéről beszélni.*
Szilágyi, I. Rákóczy György, 374.
Esterházy a kassai visszavonulás után is ridegen visszautasitotta Rákóczy ajánlatait. Midőn Lónyay Zsigmond, Serédi István és Klobusiczky András, Rákóczynak Sárosra küldött biztosai, június vége felé előadták, hogy a fejedelemnek egyebek közt személyes kivánságai is vannak, a nádor igy válaszolt: e pontról nem örömest szólunk, hogy bántást ne szerezzünk vele. Hanem – igy szólt a nádor – menjen vissza a fejedelem Erdélybe és ezentúl ne sértse meg alattvalói jogait és szabadságát.*
A linczi béke okirattára, 11–21.
Rákóczy nem szakithatta meg a tárgyalásokat. Nem akarta azt a látszatot felkelteni, hogy a maga érdekei biztositása végett kivánja a háboru folytatását. A lengyel királynak, aki szerette volna a békét közvetiteni, meg akarta mutatni, hogy nem rajta múlik a háboru vagy béke kérdése. De még inkább óhajtotta a magyar rendek megnyugtatását. Mert közülök sokan nem szerették a háborut, némelyek pedig elégületlenek voltak Rákóczy hadviselésének módjával.
A fejedelem tehát azt kivánta, hogy a rendek vele együtt alkudozzanak s mintegy megoszszák vele a felelősséget a háboru súlyos bajaiért. 1644 augusztus elsejére a hozzá hajló megyék és városok követeit Kassára hivta.
Heves viták keletkeztek itt a politikai helyzetről. Feltünőnek látszott, hogy a svéd és franczia kormányok cserben hagyták Rákóczyt. Valóban úgy volt. Torstenson a magyar határtól messze volt s nem küldötte el a gyulafejérvári szerződés ratifikáczióját. A szerződésben megigért pénzsegély is elmaradt. De épp augusztus 6-ikán érkezett Kassára Krisztina királyné áprilisban kelt levele s a mi még nagyobb hatással volt, Des Hameaux, a velenczei franczia követ ekkor üzente Rákóczynak, hogy számára százezer tallért küldött hozzá a franczia kormány.
A remények ujra feléledtek. A lengyel követ hiába beszélt a békéről. A rendek elhatározták, hogy követséget küldenek a lengyelekhez eddig megtagadott jóindulatuk megnyerésére s hogy Ferdinándhoz is küldenek valakit.
Fejérpataky Márton volt a királyhoz küldött rendi követ. A rendek kételkedtek a küldetés sikerében. De meglepetésükre Ferdinánd fogadta Fejérpatakyt s azt üzente, hogy szeptember közepére Nagyszombatba küldi biztosait.*
A linczi béke okirattára, 283. Szilágyi, I. Rákóczy György, 378. Tört. Tár, 1892. 614. (Wibling közlése.)
Rákóczy szeptemberben Tokajba hivta össze a felsőmagyarországi rendek követeit, hogy határozzanak a Fejérpatakytól küldött izenet tárgyában. A tokaji gyűlés megválasztotta a rendi követeket s Rákóczy is kinevezte biztosait. A rendek követei azzal voltak megbizva, hogy kérjék a királytól az egész 1608-iki törvénykönyv megerősitését. Rákóczy a rendi követelésekhez személyes kivánságait is csatolta. S ezek nem voltak csekélységek. Egész Felső-Magyarországot kérte, azonkivül Tokajt 200,000 forintban, Tarczalt, Óvárt, a szatmári uradalmat s még többet is.
Ferdinánd pedig oda utasitotta követeit, hogy óriási hadi kárpótlást kivánjanak Rákóczytól. A két utasitás ellentéte mintegy kizárta az alku lehetőségének reményét. A király biztosai a rendi kivánságok tárgyalását az országgyűlésre akarták halasztani, a nádor pedig hevesen tiltakozott az országos kérdések s a fejedelem kivánságainak egybekapcsolása ellen. Rákóczy s a rendek biztosai az 1638-iki példán okulva jól tudták, hogy mit jelent az országgyűlésre halasztás. A fejedelem pedig azt irta Lónyaynak, biztosai vezérének, hogy „a mi contentatiónk nélkül nem lesz békesség”. Az udvar hajlandó lett volna engedni, de Esterházy – mint Rákóczy egyik követe irja 1644 vége felé – „egy ideig inkább ülne a pokolban, hogy nem a contentatióra lépnék.”*
A linczi béke okirattára, 39. 43. 51. 104. 119. 123.
De a hadi és politikai viszonyok erősebbek voltak, mint a nádor akarata.
Torstenson nem hagy el minket, irja Rákóczy 1644 deczemberében.* Valóban úgy is volt. Torstensont tovább foglalkoztatta a dán háború, mint Rákóczy 1644 elején hitte, de 1644 végén Torstenson megverte a dánok segitségére küldött Gallast s az örökös tartományok felé sietett. Márczius közepén tönkretette Hatzfeld seregét Jankaunál, ahol Götz is elesett. Most a Dunáig nyomult; Bécs is veszedelemben forgott.
U. ott, 140.
Ily körülmények közt nem csoda, hogy Rákóczynak 1645-ben „semmi mezőben való ellensége nem volt, aki eleibe mert volna állani”. Egyes várak körül folyt a jelentéktelen küzdelem. Junius elején Rákóczyé volt „a birodalom a Vágig” néhány nagyobb s kisebb várat kivéve.*
Beke és Barabás, id. m. 769.
Torstenson már márcziusban hivta Rákóczyt a Duna mellé. Egyesült erővel mindenesetre elfoglalhatták volna Pozsonyt s talán többet is végezhettek volna. Azonban Rákóczyt a magyarországi várak foglalkoztatták s a fősereggel csak akkor akart elindúlni, a mikor jobban zöldül a mező.
De el volt szánva arra, hogy egyesül a svéd vezérrel. Nem csupán a hadi dicsőség vonzotta az örökös tartományok felé. A svédek még 1645-ben sem ratifikálták a gyulafejérvári szerződést. Torstenson egyre biztatta Rákóczyt, hogy ne aggódjék, majd megérkezik a kivánt megerősítés, a szerződésben igért pénz pedig nála van. Mihelyt közeledik Magyarország felé, Rákóczy átveheti az összeget. Torstenson becsületesen bánt el a fejedelemmel, csak nem mondhatta meg neki a teljes igazságot. A svédek nem ratifikálták a szerződést, mivel Francziaország nem akarta megerősiteni s igy a svéd kormány attól tartott, hogy a fizetés egész súlya reá esik. A francziák szintén attól tartottak, hogy svéd barátjaik reájok akarják háritani a gyulafejérvári szerződés kötelezettségeit. Ezért nem akarták elfogadni az egyoldaluan kötött egyezséget. Croissyt küldötték Magyarországba, hogy külön alkút kössön Rákóczyval. Croissy április 22-ikén valóban megkötötte Rákóczyval a munkácsi szerződést, melyben a franczia korona a gyulafejérvári szerződésben kikötött összegek felének lefizetésére kötelezi magát.
Croissy most már azon volt, hogy meghiusitsa Rákóczy alkudozását a császáriakkal.
Rákóczy úgy tett, mintha hallgatna szavára, de azért folytatta a tárgyalásokat. Torstenson diadalmas előnyomulásának hatása meglátszott a nagyszombati béketárgyaláson.
A császári biztosok folytonosan engedtek, mind többet fogadtak el a rendek és Rákóczy követeléseiből. A tizennégy megye és hat város ónodi és bártfai gyűlései 1645 januárjában és februárjában ragaszkodtak a tokaji utasitásokhoz. Márczius 25-ikén ugyanaz a Lónyay, a ki már kevesebbel is beérte volna, azt jelenti Rákóczynak, hogy az udvar elfogadja a rendek előterjesztését, annak az egy pontnak kivételével, mely az 1638-tól 1645-ig elfoglalt templomok visszaadását követeli. Sőt úgy látszik, hogy az udvar már hajlandó volna átengedni a hét megyét Rákóczynak, úgy mint 1622-ben Bethlennek, de ezt még nem jelentette ki hivatalosan. Tehát nem ok nélkül irta Rákóczy Esterházynak, hogy meg lévén a harcz s nem a Kegyelmed kivánsága szerint, három hét alatt többre lépett, mintsem négy egész holnap alatt. Csakhogy Rákóczy még többet kivánt.
Követei márczius 28-ikán azzal a kijelentéssel bucsuztak el a királyi biztosoktól, hogy nem szakitják meg a tárgyalásokat és reménylik, hogy az udvar el fogja oszlatni a még fenforgó nehézségeket.
Az udvar szerette volna megakadályozni Rákóczy egyesülését a svédekkel, hadi és politikai szempontokból egyaránt. Alig hogy eloszlott a nagyszombati értekezlet, a király Törös János kamarai tanácsost küldötte Rákóczy táborába. A császár annyira óhajtotta a kibékülést, hogy Rákóczy kérelmére Esterházyt távol tartotta az alkudozásoktól. A fejedelem ugyanis Regéczet is követelte, s az udvar attól tartott, hogy a különben is elkeseredett nádor várának elvesztése miatt neheziti majd a tárgyalást. Midőn Rákóczy az Ipolyon és Nyitrán át a Vág felé közeledett, a magyar király, a svéd s a franczia kormányok küldöttei kisérték útjában.
De a rimaszombati táborba más követ is érkezett, a ki kellemetlenebb vendég volt a három előbbinél. Bégzáde Mehemet csausz azt a parancsot hozta a portárol, hogy Rákóczy hagyjon békét a német birodalomnak, s ne lépje át a hét megye határát.
A porta nem elégedett meg azzal a 40,000 tallérral, melyet Rákóczy a támadásra való engedelemért fizetett. Követelte az erdélyi adónak ötezer aranynyal való növelését, s a hét megye után húszezer tallér évi adót kivánt. Oszmán budai pasa 1644-ben nagyon gyarló katonai segitséget adott Rákóczynak, erős gyanu támadt ellene, hogy a németek megvesztegették. Mazullá lett, nem épen Rákóczy kedvéért, hanem mivel „a német pénzt ki akarták sajtolni belőle”. Rákóczy megigérte, hogy 1645 február elsejére megküldi a megyékért a húszezer tallért, de az ötezer arany fizetését kereken megtagadta Erdély nevében.
A húszezer tallér még április elsején nem volt beadva, de a vezér oly hangon beszélt az erdélyiekkel, hogy lehetetlen volt tovább halasztani az igéret beváltását. Serédi átadta az összeget április közepén, de az igért athnamet nem kapta meg.
Czernin gróf, a kit az udvar 1644-ben a portára küldött a szőnyi béke ratificatiója végett, szintén izgatott Rákóczy ellen. Úgy látszik, hogy Czernin már tudtára adta a portának a hét megyének átengedését s azt is, hogy a császár nem szeretne többet átengedni a fejedelemnek. A porta szerette volna a császárt is kizsarolni, s 400,000 forintot követelt a bécsi udvartól a zsitvatoroki béke alapján. Mindamellett Ibrahim szultán, a ki most egész szenvedélylyel a velenczei háborúra készült, azzal az üzenettel bocsátotta el Czernint, hogy békében akar élni a római császárral.

Gróf Czernin Hermann.
Egykoru festmény a Czernin grófok neuhausi kastélyában. Az eredetiről rajzolta Dussek Ede Adorján.
Bizonyos, hogy a porta nem jó szemmel nézte a svédek előre haladását. A gyenge római császárt kényelmesebb szomszédnak tartotta, mint a harczias svéd államot. De még inkább tartott attól, hogy Rákóczy elfoglalja Magyarországot. Az alkalmatlan vazallus hatalmának ily nagy emelkedése valódi veszedelem lett volna a törökre. Azért akarta volna megállitani a porta Rákóczyt Rimaszombatnál 1645 júniusában.
De Rákóczy azt felelte, hogy élet vagy halál, de felvett útját örökké való gyalázatjára meg nem változtathatja.
Torstenson nem győzvén megvárni Rákóczyt Ausztriában, Morvaországba fordult, s Brünn ostromához fogott. Július 6-ikán érkezett meg a svéd vezértől Douglas tábornok 1800 lovassal Rákóczy nagytapolcsányi táborába. S igy teljesítve volt a gyulafejérvári szerződésnek az a pontja, mely a svéd csapatküldésre vonatkozott. Rákóczy nagyon örült a kitűnő svéd lovasságnak. Kemény János, Rákóczy Zsigmond és Bakos Gábor ekkor elfoglalták Nagy-Szombatot, majd a fejedelem parancsára Morvaországba indultak. Július 27-ikén Rákóczy György is morva földön táborozott Rampersdorfnál, Lundenburg mellett. Nem azért kelt át, hogy részt vegyen a hadviselésben. Már Holicsban tudta, hogy a békesség kezén van.
Torstensontól a gyulafejérvári szerződésben kikötött pénzt követelte. A svédek meg is fizették az 1644-re járó százezer tallért, de Rákóczy még 37,500 tallért követelt, mint az 1645-re eső jutalék felét. A svédek azt mondották, hogy a szerződés csak évi s nem havi segélyről szól. A 37,500 tallért soha sem fizették meg, noha Rákóczy még évek mulva is követelte tőlük. A francziák rosszabbul bántak vele. A Des Hameauxnak küldött 100,000 tallérból De la Haye 27,000-et fizetett le Konstantinápolyban, de a többit Rákóczy soha sem látta. A franczia diplomaták azt mondották, hogy Rákóczy békét kötött a császárral a munkácsi szerződés ellenére, s igy ők sem tartoznak fizetni. Kárpótlásul megigérték, hogy fel fogják emliteni az erdélyi fejedelmet a westphaliai béke okiratában a franczia korona szövetségesei közt. Meg is emlitették az utolsóelőtti helyen.

Magyarország a linczi béke korában. 1645/48.
Egykoru hivatalos adatok alapján tervezte Dr. Acsády Ignácz.
Rákóczy szövetségeseivel szemben a török tilalomra hivatkozott. A svédek s francziák kételkedtek a mentség komolyságában, de kénytelenek voltak elismerni, hogy Rákóczy a szerződések értelmében a porta tilalma miatt fel van mentve a hadakozás kötelezettsége alól. Néhány száz embert hagyott a fejedelem a svéd táborban, a kik el is vesztek Brünn előtt.
Valóban nem a török tilalom volt a főoka annak, hogy Rákóczy megbékült a császárral. Nyugtalanitotta az a császári sereg, mely Leopold főherczeg vezetése alatt júliusban Dévényhez szállott. A fejedelem már úgy is unta a háborut és tudta, hogy ha tovább fárad is, jobb békét nem remélhet.
Július 4-ikén a császár már elfogadta Rákóczy követeléseit, csak abban nem birt megnyugodni, hogy a fejedelem egyes megyéket örökjogon is birjon. Augusztus 8-ikán a császár elfogadta Rákóczy személyes kivánságait, s 20-ikán az országos érdekű pontokat. 22-ikén a fejedelem rampersdorfi táborában kötelezvényt irt alá, melyben lemond a svéd és franczia szövetségről. Ezt a békekötést nevezi történetirásunk a linczi békének, mivel a császár a diplomát Linczben irta alá, 1645 deczember 16-ikán.
A császár tömérdek vagyonnal gyarapitotta a Rákóczy családot e békében. Átadta a fejedelemnek Tokajt és Tarczalt, Regéczet, Szatmárt és Szabolcsot, a tokaji hétszőlőt, Ecsedet, Nagy- és Felső-Bányát örökjogon, azonkivül a hét megyét élete végéig.
Nagyobb jelentőségűek voltak az augusztus 20-ikán elfogadott pontok. III. Ferdinánd megerősitette az 1608-iki koronázás előtti I. törvényczikket s a királyi hitlevél VI. czikkét. Biztositotta a jobbágyok vallásszabadságát. Megtiltotta a papok elűzetését, s elrendelte az elűzöttek visszahivását. Megigérte, hogy az 1638-iki és az azóta fölmerült sérelmeket elintézi a következő országgyűlés, mely egyszersmind a vallásháboritók ellen el fogja rendelni a megtorlást. Általában a következő országgyűlés, melyet a király a diplomák kicserélése után három hónap alatt fog egybehivni, intézkedni fog mindazokról az 1608-iki törvényeken alapuló sérelmekről, melyeket a rendek a nagyszombati béketárgyalás ideje alatt felsoroltak.
„Az Úr Isten dicsőségére nézve s talán külső szabadságára nézve is hazánknak egy magyar fejedelem is azt végbe nem vitte, a kit mi mostan” – irja Rákóczy a linczi békéről.
Kiérezhetjük e sorokból boldog örömét s nem tagadhatjuk, hogy jogos büszkeséggel tekinthetett művére. Midőn Bethlen megerősitette Bocskay művét, a magyar protestantismus még nem fogyatkozott úgy meg erőben, mint Rákóczy idejében. A linczi béke azon a ponton épit bástyákat, a hol a legnagyobb volt a veszély; különös nyomatékkal védelmezi a jobbágyok lelkiismereti szabadságát, mely erősen meg volt támadva már Pázmány életében, s még inkább Lósy és Lippay érsekek kormánya alatt.
III. Ferdinánd már deczember 27-ikén kiadta az utasitást a béke végrehajtására kiküldött bizottság számára. 1646 márczius végén kezdődött a királyi biztosok tanácskozása az erdélyi fejedelem küldötteivel Tokaj városában. Az erdélyi biztosok azt mondották, hogy uruk már mindent megtett, a mivel a diploma szerint tartozott. Kivonta katonáit a királyi területből, átadta a királyi és bányavárosokat, most a királyon a sor, hogy teljesitse az elvállalt kötelezettséget. Május közepén a következő pontok voltak még a vita tárgyai: az erdélyiek elvették a hét megyében a jezsuiták birtokait, a hét vármegye rendjei nem akarták még letenni a királynak a hűségesküt, melyre kötelezve voltak a nikolsburgi s linczi béke értelmében. Nem akarták letenni mindaddig, a mig a zavarok alatt és a békekötés után elfoglalt javakat és templomokat a király vissza nem adja jogos birtokosaiknak.
A király tehát elrendelte a templomok visszaadását. A fejedelem örömmel értesült az engedékenységről, de kijelentette, hogy a hét megye esküjét elhalasztja az országgyűlés befejezéséig. A tokaji értekezlet eloszlása után még sok vitás pont maradt elintézetlenül, úgy, hogy a hét megyének formális átadása csak 1648 elején mehetett végbe.*
Linczi Béke Okirattára, 314–405. Szilágyi, I. Rákóczy György, 394. A két Rákóczy Családi Levelezése, 336. 338. 342. 344. Huber, Geschichte Oesterreichs, V. 573. Révay naplója, id. h. A portai dolgokról l. Beke és Barabás, 721. 726. 767. Szentpáli budai követjárásról irt jelentéseit nem kell nagyon komolyan vennünk. Rampersdorfban kelt, tehát a svédek és francziák számára készült. (Beke és Barabás, 783); l. még Czernin: Zweite Gesantschaftsreise. (Neuhaus, 1879.) 63. 64. 154. A svéd és franczia dolgokról Szilágyi, Okmánytár, 327. 330. 332. 336. 461. A tokaji tanácskozásról Zsilinszky, A linczi béke története 234–323.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages