II. FEJEZET. Az ország állapota és népessége.

Teljes szövegű keresés

II. FEJEZET.
Az ország állapota és népessége.
Idegen törvények hatása. Királyi tanács. A két párt. A király. A seniorok és comesek. Ispánok, birtokosok. A miles; a polgár; a rabszolga
Ilyenképen tükröződik vissza Magyarország akkori képe azon tiszteletre méltó törvénykönyben, melyben idegen szokást és erkölcsi felfogást, amint az részben a kánoni törvényekben, részben a német jogkönyvekben, – mint a lex Salicában – részben a Karolingok császári és királyi capitulareiben ki volt már fejezve, először alkalmaznak a magyar nemzetre. Első lépés volt ez azon a pályán, melyen azóta Magyarország előre haladott. Oly elveket és szabályokat, melyek idegen, gyakran eltérő viszonyok közt jöttek létre és váltak be, kellett rámérni a nemzeti élet testére. Kettőre volt tehát szükség: az idegen szavak és fogalmak olyatén szabására, hogy azok a hazai viszonyok meztelenségét befödjék, de meg arra is, hogy a nemzetet olykép hajlitsák, oly helyzetbe hozzák, hogy reá illő legyen az idegen köntös. E kettős munkásságban áll azóta a magyar törvényhozás története.
A törvényt a király hozza, hatalmának teljéből, vagy megkérdezve tanácsát. Tanácsa alatt családjának felnőtt férfi tagjait kell értenünk, az érsekeket, a püspököket, udvarának fő embereit, jobbágyait, végre azokat, kik az országot igazgatták nevében: az ispánokat. Ugy látszik, mint Nagy-Károly birodalmábán, itt is szokás volt a királyság főembereinek évi szeptemberi gyülése a király körül, Esztergomban vagy Fejérvárott, mely azon időben kezdett nagyobb jelentőségre jutni. Itt számot adtak a királynak az elmult év eredményeiről és főeseményeiről, tanácskoztak a szükséges intézkedésekről és megállapodtak a teendőkről, miknek végrehajtásához, mihelyt hazatértek, azonnal hozzáfoghattak. Az ilynemü királyi tanács nemcsak nálunk, hanem ama korban egész Európában azokból állott, kiknek hozzájárulása biztositotta a királyi akarat keresztülvitelét, kiknek távolmaradása vagy ellenkezése képes volt az ország egyik vagy másik részében megakasztani minden ujitást. Mert e kezdő társadalomnak jellemző vonása nemcsak nálunk, hanem az egész világon a gazdagságnak, a politikai befolyásnak aránylag csekély számu kézben való egyesitése. Az ország békéje és nyugodt haladása most már attól függ: minő viszonyban állanak ezek a főemberek ahhoz, ki nemcsak hatalmasabb és gazdagabb náluk, hanem egyuttal az egész nemzetnek ura: a királyhoz.
Nincs tudomásunk arról, mikép történt a tanácskozás, kiváló személyiséget sem ismerünk azon korból a királyon és még néhány főpapon kivül, de azért elképzelhetjük, mi körül folyt a vita és mint oszlottak meg a pártok. Árpád családjának tagjai közt nem szüntek meg a fél pogány Géza-féle traditiók: még sokkal később is teljes erővel törtek azok elő, úgy hogy e körben kell keresnünk a nemzeti szempontok leghatározottabb, legerősebb képviselőit. Velök tartottak a törzsfők ivadékai, „kiket nem szabad kirekeszteni a fejedelem tanácsából”. És hogy is lehetne kirekeszteni azokat, kikben ezernyi vitéz tiszteli még mindig természetes urát, kiknek távoltartása egyenlő a békebontással, belső háborúval? Ezek már belényugodtak a kereszténységbe, de egyaránt irtóztak az idegen szokások befogadásától és az ősi állapotoknak, melyekben hatalmuk gyökerezett, minden megrenditésétől. Másrészt ott van a sok főpap, csupa idegen, ki a kánoni és császári törvényhozáson kivül mást nem ismer, kinek szemében bűn mindaz, mi a kereszténység teljes diadalának útját állhatja, kinek igyekvése az, hogy minden ország, minden nemzet egygyé váljék. Ott vannak az udvari méltóságok közt Gizella földiei, ott a pogányok elleni küzdelemre István szolgálatába fogadott pánczélos vitézek előkelői, kiket nagy adományokkal gazdagitott, fontos méltóságokra emelt a hálás király. Ezek nemcsak keresztények, hanem németek is: idegenek az országban, a magyar urakban ellenségeiket látók, a királyban nemcsak urokat, nemcsak a kereszténység előharczosát, hanem oltalmazójukat tisztelők. Az az ellentét, mely azóta mindig uralkodott történetünkön, már István korában teljes erővel kellett hogy nyilatkozzék a királyi tanácsban.
A döntő a király. Ő mindkét tábor fölött áll, mert mindegyikhez tartozik. Mint Árpád utóda, született vezére a magyarnak, kinek hűséggel tartoznak mindnyájan; mint fölkent királyt s a kereszténység védő bástyáját tisztelik a püspökök, kiket ő hivott be, kiknek ő nyujt hatáskört és javadalmat; mint királyuk rokonáért és bőkezü pártfogójukért, kinek hűséget esküdtek, készek érte véröket ontani a német zsoldosok. Ő maga már nem az a „gyermek”, ki ellen Kupa és a somogyiak fellázadtak. Az ország gondja, az elvállalt magasztos feladat hamar megérlelték. Nyugodt, komoly, igazán magyar természetü férfiu vált belőle, lelkének belső szilárdsága meglátszott külsején is: alig látták őt valaha mosolyogni.* Nem tünt ki hatalmas termetével, mint egyik nagy utóda; az a hatalom, melyet az emberek fölött gyakorolt, szellemi, erkölcsi tulajdonságain alapult. Fáradhatatlanul munkálkodott az isten által reá bizott népek jólétén, emelésén, minek legfőbb eszközét másban mint a kereszténységben nem láthatta. Kereszténynyé, hogy úgy mondjuk: európaivá akarta tehát tenni nemzetét, de nem mint azon kivül álló, az idegenekre hallgató pártfő, hanem mint népének igazi atyja, pásztora. Mig élt és uralkodott, nem lehetett kétség a felől, hogy a nemzet lehetőleg közeledni fog a Karoling mintához, de a felől sem lehetett kétség, hogy hatalmas, önálló, igazságosan kormányzott tagja lesz az európai népcsaládnak és a két császárság közt függetlenül fentartja sajátosságát.
Hartvik, 21.
Ilyen tehát a „rex”, kinek czime ugyanaz, mint a frank, olasz, angol vagy német királyoké, de kinek hatalma elejétől fogva más alapon nyugszik. Mig családja egyetért vele, sokkal hatalmasabb, mint amazok, mert oly különálló tekintély, minőnek nyugaton a már örökös herczegek és grófok örvendenek, nálunk már Géza ideje óta nincs. Helyzete sajátságos azon értelemben is, hogy az idegen, általa betelepitett és meggyökerezett egyházi és világi erőkkel szinte korlátlanul rendelkezik.
Őt is, a törvény betüi szerint „senior”-ok, „comes”-ek veszik körül, mint a nyugati „rex”-eket. Tudjuk, hogy a szó mit jelent a külföldön: a régi királyi tisztviselőkből fejlődött, de örökössé vált, hűbéres uri osztályt. Mi a szó tartalma nálunk?

Szent-István kardja.
A prágai székesegyházban.
Rajzolta Dörre Tivadar
A comes, ispán, az a mi a frankok birodalmában volt a Meroving időben, a minek megmaradt ott Nagy-Károly után is egészen addig, mig a királyi hatalom kezéből kivette a gyeplőt a herczegek és grófok örökössé váló aristocratiája. Németországban épen akkor folytattak a szász királyok küzdelmet azért, hogy e rend ismét az legyen, ami eredetiben volt: az egész népességnek közvetlen a királyhoz csatolója. De e törekvésök csak ott sikerült, hol még volt nagyszámú szabad osztály: mint Bajorországban és Szászországban. Nálunk Géza nagyrészt elháritotta azon akadályokat, melyek utját állották volna annak, hogy az egész országot közvetlenül a király emberei igazgassák. Ezek az ispánok kormányozzák a várakat és az azokhoz tartozó területeket, megyéket, ők látnak törvényt, ők vezetik az oda telepitett katonákat, reájok van bizva az új törvények végrehajtása. A mellett ők kezelik a király jövedelmeit, úgy a jószágaiból, mint a birságokból befolyókat és tudjuk, hogy a törvény egy bizonyos részt állapit meg e jövedelemből részökre. Az országnak ők alkotják első rendjét: hatóságuk, kiterjed nemcsak tulajdon vitézeikre, hanem a vár megyéjének területén lakó összes népességre. Viszont számadással, felelőséggel tartoznak a királynak, kihez igazságtalan itéletök ellen mindig fölebbezni lehet.
Ezek a kis királyok, mert a maga területén mindegyik teljes mértékben egyesitette a királyi hatalom minden hatáskörét, Magyarország legkiválóbb, legelőbbkelő férfiai. Azok az urak voltak, kik Géza idejében elfogadták, István alatt már hirdették a kereszténységet, a királynak személyes bizalmasai, békében, háborúban kipróbált férfiak, kiknek becsületességére és igazságosságára volt bizva a királyi vagyon és a nép gondja viselése egyaránt. Lehetett köztük idegen eredetü is, de legtöbb mégis magyar volt és pedig valószinűleg azon vidék legelső seniorja, melynek kormányzására meghivták. Igy eleve is biztositva volt részére az engedelmesség és a király részére akaratának végrehajtása. A régi pogány aristocratia összeolvadását a keresztény udvari előkelőséggel jelöli a magyar jobbágy szó, melynek eredete valószinüleg még a vezérek korába vezethető vissza. A jobbágy valószinüleg megfelel a bolgár „boliász”-nak, a melyből a szláv bojár eredt. Ez elnevezésben összeforr a magas származás a király által adományozott méltósággal.
Nem hivatalos, hanem birtokos aristocratia az, melyet a törvény „senior” névvel jelöl. Nem is fordúl elő más összefüggésben, mint úgy, hogy valakinek ura. A rabszolga birtokosát és a fegyveresek bérben tartóját egyaránt seniornak nevezték. Ez osztályhoz tartoznak mindazok, a kik akár nagyobb, akár kisebb birtokot önállóan birnak és cselédséggel rendelkeznek. Ebbe az osztályba olvadnak belé úgy a régi törzs- és nemzetségfőknek, mint a vezérek korában felemelkedett és meggazdagodott hősöknek és az adományban részesülő idegeneknek előkelő családjai. Az aránylag csekély számú ispánnal szemben, mert alig volt több ötven vármegyénél, ők képviselik az önálló társadalmat. Természetes, hogy a király a comeseket soraikból választja ki. A törvény meg is jelöli némileg a hivatalos emelkedést, a mennyiben kimondja, hogy az a senior, a kit királyi palota, vagy város élére állitanak, ez által az ispánok rendjébe emelkedik.
Mint aránylag szabad osztályról van szó a „miles”-ekről. Ez az osztály akkor külföldön különösen a pánczélos lovasokat foglalta magában: később egyértelmü lett a lovag szóval. Azok tartoztak hozzá, kik szolgálatba léptek valami uralkodóhoz, püspökhöz, herczeghez vagy grófhoz és földbirtok vagy zsold fejében hűséges katonáskodásra voltak kötelezve: Világos tehát, hogy a miles külföldi értelmében akkor nem jelent nemest, de még csak szabad embert sem, hanem némileg kötött viszonyban levőt. Nem szenved ugyanis kétséget, hogy a későbbi lovagi osztály legnagyobb része ministerialisokból, németül Dienstmannokból került ki.*
Nitzsch K. W., Ministerialität und Bürgertum. Lipcse, 1859.
Nálunk némileg más ezen osztály eredete. A régi vitézi rendből fejlődött, mely Géza és István idejében letelepedett, földet kapott. Ebben állott a nemzet, a királyság igazi ereje. Ezért István, fiához intézett intelmében, egy sorba állitja mileseit a fejedelmekkel és ispánokkal, „mert ők a birodalom bástyái, a gyöngék védői, az ellenség leküzdői, a határok terjesztői, ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülök senkit se taszits szolgaságba és ne nevezd szolgának, ők harczoljanak érted, de ne szolgáljanak. Harag, gőg, irigység nélkül, békén, nyájasan, szeliden uralkodjál és soha se feledkezzél meg arról, hogy az emberek mind egy állapotúak.”*
De institutione morum. IV.

Szent-István.
Turóczi krónikájának brünni kiadásából
Ha csak e szavakat tekintenők, személyesen szabad, joggal, politikai súlylyal biró osztályt kellene a vitézekben keresnünk. De a törvények szavai és intézkedései mást is mutatnak. A király jószágai és rabszolgái közt a vitézeket is elsorolja, mint tulajdonát. De nemcsak a királynak van milese, hanem van minden seniornak is. El van tiltva, mint látjuk, hogy az egyik úr a másiknak vitézeit magához csábitsa. De legbiztosabb jele a személyes lekötöttségnek az a törvény, mely elszökésükről és megkeresésükről intézkedik a szolgákéval együtt. „Ha valakinek milese vagy szolgája máshoz szökött és az, kinek milese vagy szolgája megszökött, elküldött értök, hogy hozzák vissza és ezt a küldöttet valaki bántja vagy megveri, az a sértő fizessen tiz tinót.” Ilyen rendelkezést csak bérszerződés és annak egyoldalú megszegése magyaráz meg. A „miles” szó tehát egyaránt magában foglalja a királynak szabad, letelepitett katonáit és egyes egyházi és világi uraknak fegyveres cselédségét. Mert abban az időben ki lehetett volna el békében, biztosságban megbizható, fegyveres kiséret nélkül.*
Lásd a klastromok alapitó leveleit és adományait.
A büntetések kiszabásánál a vitéz a jobb módú szabad emberrel áll egy sorban?* Ő is birtokos, sőt elnyomó is lehet, mert arról van szó, hogy más szabad embert rabszolgájává akar tenni.* Voltak tehát más közszabadok is: „a kisebbek, közemberek, polgárok.” Ezek mind meg vannak különböztetve a szolgáktól. Ők a letelepedett, de nem katonáskodó cselédek, az udvarok, a falvak, a majorok lakói. Valószinű, hogy legnagyobb részben a régi szláv lakosság maradványai. Azok, kiket udvarnokoknak, várnépnek szoktak később nevezni.*
XV. pont a feleséggyilkosságnál „miles, vel alicuius vir ubertatis.”
XII. pont.
Feltűnő, hogy a magyar falusi gazdaember, ellentétben az urral, zsellérrel vagy mesteremberrel, mai napig „polgár”-nak nevezi magát, még pedig az ország több részében. Ez az elnevezés, mint általános volta bizonyitja, igen régi eredetü lehet. Mivel pedig itt római értelemben vett polgárokról nem lehet szó, a német „Bürgerre” kell gondolnunk, eredetileg szintén nem más, mint udvarnok, cseléd, várnépe. Nitzsch, i. m.

Szent-István állítólagos szobra a bambergi székesegyházban.
Schnaase, Sighart és Lübke III. Konrád szobrának tartották. Dr. Riehl Berthold müncheni egy. tanár legutóbb (Arch. Ért. 1895. 77. l.) kimutatta e feltevés helytelenségét s hajlandó igaznak tartani a régi hagyományt, mely a szobrot Szent-István király ábrázolásának tulajdonítja
Valamennyiök alatt nyugszik a szolgaságnak az egész társadalmat hordó rétege. Ők a nem szabad cselédek, pásztorok, mezei munkások, kiknek becsülete, élete egészen urok kényétől függ, legyen az úr akár előkelő, akár közrendű. A nők a kézi malmot forgatják és az isten embere, Szent-Gellért, midőn egy ily rabnő énekét hallja, örvend annak, hogy egy ily szolgáló „másnak hatalma alatt vigan, panasz nélkül teljesiti kötelességét”. Nem is mulasztja el a szegény asszonyt dúsan megajándékozni. De a püspök egyúttal úr is volt és midőn egyszer kocsisa feldöntötte, megparancsolta, hogy korbácsolják meg vagy tegyék bilincsbe. Hogy ezt akkor hogy értették, kitünik abból, „hogy a szolgák a bűnös embert egy czölöphöz kötözték és meztelen hátát valami állatnak vérével bekenték.” Itt sikerült a kegyes csalás: a püspök sirt és lábait csókolta az elitéltnek, de hát nem minden senior volt Szent-Gellért.* A jogtalannak vérével és becsületével való kiméletlen és erőszakos rendelkezés, a lelki durvaságnak és erkölcstelenségnek legbővebb forrása tehát, a szent király uralkodása, a kereszténység befolyása alatt sem apadt ki. A lakosság egy nagy része kivül maradt minden jogon, erkölcsön, nevelésen és ez a viszony az örök igazság bölcs rendelkezése szerint egyuttal megmételyezte a korlátot nem ismerő uralkodó osztályt. És bárminő számos volt a rabszolga, nem szünt még meg a behozatal. Csehországban egy 1039-iki törvény elrendeli a bűnösöknek Magyarországon való eladását.* Gyér még a népesség: szükség volt uj munkáskezekre a föld birtokba vételéhez.
Legenda, 14.
A házasságtörők ellen. Cosmae Chron. Mon, Germ. IX. 4.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages