2. A kóborló hadjáratok.

Teljes szövegű keresés

2. A kóborló hadjáratok.
Az ország felosztása. A benszülött lakosság. A magyarok folytatják régi életmódjukat. Kóborló hadjáratok megkezdése. Betörés Olaszországba. A brendai csata. Felső-Itália pusztítása. Pannónia feldúlása. Braszláv herczegsége megszűnik. A magyarok Bajorországba, majd Karinthiába törnek. Kusaly esete. A morva birodalom bukása. Szászország pusztítása. Árpád halála. Árpád sírja. Zsolt fejedelem. A bajorok hadat indítanak Magyarország ellen, de Pozsonynál vereséget szenvednek. A pozsonyi csata következményei. Bajorország fölprédálása. Thüringia és Szászország megtámadása. Kalandozás Brémáig. Az alemannok és frankok földjének pusztítása. A lechmezei ütközet. (910.) Lajos király évi adót igér. Belső viszályok Gyermek Lajos halála után. A magyarok ismételten meglátogatják Déli Németországot. Arnulf herczeg győzelmet arat rajtok Öttingennél. A herczeg utóbb szövetségesök lesz. Elzász és Lotharingia pusztítása. I. Henrik király Berengár hívására a magyarok Itáliában teremnek, melynek déli részeit pusztítják. Berengár meggyilkolása. A magyarok bosszuló hadjárata. Pávia ostroma. (924.) Kalandozás Burgundiában, továbbá a pyrenaei hegyekig s az óceánig. Szászország megtámadása. Vezérök fogságba esik. Kilencz évi béke Henrik királylyal. Déli Németország ellen intézett hadjáratok. A szt.-galleni eset. (926.) Elzász és Burgundia pusztítása. A 932-iki nagy hadjárat. Henrik király készülődései. A merseburgi csata. A győzelem emléke. A magyarok a görög birodalomba törnek. Viszályok Németországban Henrik halála után. A magyarok ezeket hasznukra fordítják. Francziaország, Felső- és Déli-Itália bekalandozása. Utolsó hadjárat Északi Németország ellen. (938.) Olaszországi és spanyolországi hadjárat. A görög birodalom megrohanása; béke. (943.) Bajorország megtámadása. Berthold herczeg megveri a magyarokat a Traun folyónál. A külföldi hadjáratokban a fejedelmek nem vesznek részt. Anonymus Zsolt fejedelemről. Vál és Taksony fejedelmek. Taksony beront Itáliába. (947.) A görög birodalom ellen intézett ujabb támadás. (948.) A görög császárok térítési kísérletei: Bulcsu és Gyula. Hierotheosz, Turkia püspöke. A 950-ik év küzdelmei. A bajorok ismételten legyőzik a magyarokat. Felső Itália és a Rhone mellékének pusztítása. Kalandozás Aquitániába s az Atlanti óceánig. Liudolf herczeg pártot üt atyja: Ottó király ellen s a magyarokkal szövetkezik. Bajorország elözönlése. Konrád frank herczeggel egyesülve Lotharingiára törnek, majd egyedül Francziaországot és Burgundiát árasztják el. Részletek a 954-iki hadjáratról. Cambray ostroma. Németországban a béke helyre áll. A magyarok megtámadják Bajoroszágot. Augsburg ostroma. A Lech-mezei vereség. (955.) A csatavesztés okai. Bulcsu és Lél kivégzése. A Lehel-monda. A jászberényi kürt. A keleti őrgrófságok felállítása. Olaszországot is elzárják a magyarok elől. A görög birodalom ellen intézett utolsó hadjáratok. A kóborlások megszünése. A Botondról szóló monda.
Árpád és vitézei a haza elfoglalásában lassan, de biztosan haladtak előre. Alig telt bele öt év: a Kárpátoktól az Al-Dunáig s a Száváig, sőt még azon túl is, nyugatra a hajdani Noricum határaig, keletre a bérczes Erdélyig, minden földet a magukénak mondhattak.
Az elfoglalt területet azután törzsek és nemzetségek szerint fölosztották maguk között. A benszülött lakosság részint szétfutott, részint meghódolt. Voltak, akik megkísérlették az ellenállást, de leveretvén, szolgaságra jutottak; mások megadták magukat s ezek – eltekintve attól, hogy adót kellett fizetniök s némi szolgálatot teljesíteniök – bántatlanul maradtak.
Maguk a magyarok eleinte folytatták régi életmódjukat, a mire az új haza époly alkalmas, vagy talán még alkalmasabb volt, mint az, melyet odahagyniok kellett. Maga a vidék, a Duna és Tisza öntözte alföldi róna, sokban hasonlított a Don s a Dnjeper vidékére vagy az atelközi síkságra. Bővelkedett haldús folyókban és vadas erdőkben; a mellett elég terjedelmes legelőkre találtak itt, melyekben nyájaikkal ide-oda vándorolhattak. Előnye volt azonban uj hazájuknak az, hogy a szomszéd népektől, főleg az ellenséges besenyőktől és bolgároktól nem kellett tartaniok, mert természetalkotta sánczok: égig nyuló bérczek s hatalmas folyók választák el őket tőlük.
Azonban a harczi kalandokhoz szokott, szilaj nép nem maradhatott sokáig tétlenül. Kelet felé, legveszedelmesebb ellenségeiktől biztonságban érezvén magukat, északra, nyugatra és délnyugotra gyönge szomszédoktól környékezve, kiktől nem kellett félniök, csakhamar megkezdik kóborló hadjárataikat.
Majd minden évben kisebb-nagyobb csapatokban fölkerekednek, betörnek a szomszéd országokba, azokat pusztítva, öldökölve végig száguldozzák, és tömérdek foglyot hajtva maguk előtt, zsákmánynyal megrakodva, ismét szállásaikra térnek.
897-ben úgy látszik még nem volt befejezve a honfoglalás; mert nincs nyoma, hogy ebben az évben valamely külső országban kalandoztak volna.
898-ban indul ki első csapatjuk Olaszországba, mely bár a népvándorlás viharaitól sokat szenvedett, még mindig legműveltebb és leggazdagabb országa volt nyugati Európának. A bátor csapat, mely a Brenta folyóig nyomult elő, ezuttal csak kémlelni jött, a következő évre tartván fönn a támadást.
A tél a hadjáratra való előkészületek között telt el: némelyek fegyvereket kovácsoltak, mások nyilakat élesítettek, ismét mások az ifjakat gyakorolták be. Ekképen fölkészülvén, 899 kora tavaszán jelentékeny sereggel átkeltek az Alpokon és Olaszországra ütöttek. Senki sem várta az ismeretlen ellenség támadását, senki sem állott ellent. A magyarok a nyilt falvakat és városokat kényök-kedvök szerint fölgyujtották s a lakosságot leöldösték. Igy nyomultak Pávia városáig.
Berengár király első meglepetéséből fölocsúdva, sereget gyüjt és ellenök indul. A magyarok erre sietve visszavonulnak. Berengár serege legalább háromszor akkora volt, mint az övék s könnyen elvághatta volna utjokat, de nem üldözte őket kellő erélylyel, s csak az Adda folyónál találkozott velök. A magyaroknak még volt annyi idejök, hogy a folyón átusztassanak. De mert fáradtak, kedvetlenek voltak, vezéreik azt az ajánlatot tették az olaszoknak, hogy mindent kiadnak, amit zsákmányul ejtettek, csak engedjék őket haza. Ám az olaszok a biztos győzelem reményében gúnyosan visszautasíták a magyarok ajánlatát.
Ezek tehát rövid pihenőt tartván, folytatták utjokat s eljutottak a Brenta vizéig. A folyó tulsó partján megállapodván, ujabb alkudozást kezdének, mert teljesen ki voltak merülve, úgy, hogy sem a futást folytatniok, sem az ellenséggel megütközniök nem lehetett. Minden hadi szereiket, foglyaikat, sőt fölös lovaikat is átadni készültek most; azonfelül igérték, hogy soha többé Olaszország földjére nem lépnek, ha bántatlanul haza eresztik őket. Az olaszok büszkén utasították vissza ezt az ajánlatot is. „Bolondok volnánk – felelék – ha azt, a mi ugyis a kezünkben van már, a dög kutyáktól ajándékul fogadnók el.”
A kétségbeesés s a düh visszaadta a lankadt sereg bátorságát. Rövid tanácsot tartának s elhatározák, hogy az olaszokkal végső viadalra kelnek. Két kisebb csapatjok észrevétlenül átkelt a folyón s oldalba készült fogni az ellenséget; a derékhad pedig homlokban támadt az olaszokra, a kik biztosra vevén a győzelmet, gondtalanul heverésztek a táborban s épen vacsorájukat készültek elkölteni. Mint a villám, úgy csaptak rájuk a magyarok; mindenki fejét veszté s csak a menekülésre gondolt. A magyarok iszonyú pusztítást vittek véghez a menekülők soraiban, úgy hogy rövid pár órai harcz után húszezer halott hevert a csatatéren.
Szeptember 24-ike volt a gyászos nap, melyen a magyarok az olasz sereget egy csapásra megsemmisítették. Ellenállásra nem találván, kényök-kedvök szerint dúlták most Lombardit, majd átkeltek a Pó vizén s pusztították a sík vidéket Modena, Reggio és Piacenza városok felé. A Ticinót is átlépték s bekalandozták Turin vidékét, egészen a havasokig.
Egyik merészebb hadosztályuk Velencze ellen indult. Tömlőkön átúsztak a lagunákon s több szigetet foglaltak el; csak a Malamoccot s a Rialtot nem tudták bevenni. 900-ban, Péter és Pál napján (junius 29-ikén), Péter velenczei herczeg tengeri ütközetet vívott velök s futásra kényszeríté őket.
Tovább egy évnél dulták Itáliát. Luitprand cremonai püspök szerint (élt a X. században), mintha Jeremiás próféta jövendölése ment volna teljesedésbe szerencsétlen hazáján: „Íme én messze földről való pogányt hozok rátok, oh Izraelnek háza! Kegyetlen nemzetséget, régi nemzetséget, olyant, melynek nyelvén nem értesz, és nem tudod, hogy mit beszél. Tegze nyílt koporsó, erős mindnyája. És megeszi veteményeidet és kenyeredet, melyet a te fiaid és leányaid ettek volna meg; megeszi juhaidat és ökreidet, megeszi szöllődet és fügédet s nagy erős városaidat, melyekben bizol vala, fegyverrel összetöri.”
Miután Berengár túszokat és ajándékokat adott, a magyarok egy évi pusztítás után elhagyták Olaszországot és hazatértek. Utjokat Pannonián vették keresztül, a hol szintén nem csekély pusztítást tehettek. Mert a bajor püspökök a morvák ellen panaszlevelet küldvén a pápához, azzal vádolák a morva szlávokat, hogy egy csapat magyart fölbéreltek s a maguk embereit megnyírván, közéjök keverték s ezt a vegyes sereget a keresztényekre uszíták, úgy hogy egész Pannóniában alig áll már egyetlen egyház. Az egész tartomány pusztasággá változott.
Hiába adta hát Arnulf császár Pannoniát Braszláv herczegnek 896-ban hűbérül; a rohanó árt a herczeg nem volt képes föltartani s uralmának mihamarabb vége szakadt.
Ugyancsak a 900-ik évben Bajorországot keresé föl a magyarok követsége, azon szín alatt, hogy szomszédaikkal szövetségre óhajtanak lépni, voltaképen pedig azért, hogy Németország állapotát kipuhatolják; mert a következő évben ezt az országot is megtámadták.
Az Enns folyón túl elterülő Traungau-ig nyomultak elő és egy napon tíz négyszögmérföldnyi területet változtattak pusztasággá. Még mielőtt a bajorok ellenök fölkészülhettek volna, már árkon-bokron túl valának.
Egy másik csapatjok a Duna balpartján kalandozott; ezeket visszavonulás közben Liuthold gróf és Richard passaui püspök támadták meg s a Dunának szorították. Sokan a viadal közben, mások a Dunába ugratván, a folyó hullámai között lelték halálukat. Állítólag 1200-an pusztultak el ily módon, míg a bajorok csak nehány embert vesztettek.
A fenyegetett herczegség védelmére ekkor épült közel az Enns folyó torkolatához Anesapurch, a későbbi Ennsburg.
Ez azonban nem akadályozá a magyarokat, hogy 901-ben Karinthiába ne törjenek, mely alkalommal Laibach várán túl kalandoztak. Ha későbbi tudósításoknak hihetünk, ez a kalandozás vereséggel végződött rájuk nézve. 902-ben Morvaországot pusztítják, 903-ban pedig ismét Bajorországot keresik föl.
A következő évben megujult a harcz a magyarok s a szomszéd bajorok között. A magyar csapat vezére Kusaly volt. Ezt a bajorok, hadnagyaival együtt táborukba, lakomára hívták, egyezkedés ürügye alatt. A magyarok gyanutlanul elfogadják a meghívást; javában mulatnak, egyszerre csak gazdáik orvul rájuk támadnak s egytől-egyig felkonczolják őket. Ugyanekkor az éj homályában a vezéreitől megfosztott magyar tábort is megrohanták a bajorok és szétverték.
905-ben a morva birodalomra mértek halálos csapást.
Szvatopluk 894-ben elhalálozván, a fiai: Mojmir és Zventibald között támadt viszály a bajoroknak alkalmul szolgált, hogy folyvást dúlják a szerencsétlen tartományt. 901-ben végre a morvák belefáradva a folytonos viszálykodásba, másrészt a bajorok ismételt beütéseitől megtörve, a rengensburgi gyűlésen ünnepélyes követség által békét kértek Lajos királytól, Arnulf kiskorú fiától és örökösétől, és szövetségre léptek vele.
E szövetség éle hihetőleg a magyarok ellen fordult; azért meg-megrohanták a mindinkább gyengülő Morvaországot, s 905-ben vagy 906-ban véget vetnek Szvatopluk egykor oly hatalmas birodalmának. A halálos döfésről, melyet ép a magyarok adtak Morvaországnak, az egykoru följegyzések ugyan egy szóval sem emlékeznek; annyi azonban kétségtelen, hogy 907-ben Szvatopluk fiai már nem éltek s országukról sem történik többé említés.
Morvaország, bár a frankokkal szüntelen harczban állott, mégis rájok, de kivált Gyermek Lajos birodalmának északi részeire nézve, védőbástyául szolgált vala a magyarok ellen. Most, hogy megszünt, a magyarok a dalamincz szlávok hívására, kik a szászokkal harczban állottak, betörtek Szászországba (906), s azt széltében-hosszában pusztítván, nagyszámu foglyokkal hazatértek. A foglyok között különösen sok volt a nő, kiket rabszíjra fűzve magukkal hurczoltak.
Ez volt az utolsó táborozás, mit a magyarok Árpád életében külföldön tettek.
A fejedelem, ki nemzetének maradandó hazát szerzett, s ezzel örök hálára kötelezte, 907-ben elhúnyt. Holttestét a hagyomány szerint Ó-Buda fölött, egy patak forrásához temették, mely kőmederben foly vala alá Attila király városába. (Anonymus így nevezi Ó-Budát.) A honalkotó fejedelem sírja fölé utóbb a Boldogságos Szűz tiszteletére egyház épült, melyet Fehéregyházának neveztek. Sajnos, a török időkben a kis templom teljesen elpusztult; s bár ujabb időben Árpád nyugvó helyét több lelkes hazafi kutatta, nem akadtak reá.
* * *
Árpád halálával legkisebb fia Zsolt (907–947) lett a fejedelem; bátyjai: Liuntina (Levente), Tarkatzúsz, Jelek és Jutotzász úgy látszik még Árpád életében elhunytak s igy történt, hogy ő, a legifjabb, öröklé a fejedelmi méltóságot.
Ha Anonymusnak hihetünk, úgy Zsolt atyja halálakor csak 10–11 éves gyermek volt. E körülmény s általában Árpád elhúnyta kedvező alkalmul kinálkozék a bajoroknak a magyarok megtámadására. Csakugyan 907. nyarán, Lajos király jelenlétében, az Enns folyónál roppant sereg gyűlt össze. Maga a király a tartaléksereggel Ennsburgnál foglalt állást; serege pedig, mely jobbára nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopban nyomult a Duna mentén előre: a folyó bal partján Liutbold, a keltei határgróf, a jobb parton Dietmár a salzburgi érsek, Zakariás a szäbeni, Ottó a freisingeni püspökök s a bajor apátok vezették csapataikat; közepén a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona, a bajor főurakkal vonult alá.
A magyar sereg Pozsony táján gyült össze és elsőben a jobb parton táborozó főpapok seregének megtámadását határozá el. Miután több napon át folyton nyugtalaníták az ellenséget, augusztus 9-ikén minden oldalról rátámadtak a szakadatlan harczban kifáradt bajorokra és táborukat szétverték. Dietmár érsek, Ottó Zakariás püspökök s más főpapok elestek, s tábori készletök a magyarok kezébe jutott.
Még azon éjjel halkal átusztattak a magyarok a Dunán, s másnap hajnalban fölverték és csaknem megsemmisíték Liuthold gróf táborát.
A fővezér s számos bajor főur halva maradt a csatatéren s velök a bajorok ezrei, a nemesség színe-java.
Harmadnap a hajóhadat támadták meg a magyarok s könnyű szerrel ezen is győzelmet arattak. Sieghard herczeg futással menekült, de a vele volt urak közül többen odavesztek.
Ekképen a magyarok három nap alatt három sereget tettek tönkre. Nem elégedvén meg a kivívott győzelemmel, a magyarok a vert sereg nyomában támadólag léptek föl. Lajos király Ennsburg közelében szembe szállt velök, de vereséget szenvedett, s csak nagy bajjal, kevesed magával menekülhetett.
A pozsonyi csatának következménye volt, hogy a német uralomnak Pannóniában egyszer s mindenkorra vége szakadt; a német telepeket a Balaton környékén s a bécsi erdő keleti lejtőin a magyarok lovai letaposták. A keleti határgrófság szintén a magyarok hatalmába esett, kik nemcsak a bécsi erdőtől keletre fekvő területet, hanem egyes, attól nyugatra eső pontokat is megszállottak.
Az ellenök intézett támadást ekképen visszavervén, a magyarok a védtelen bajor földet áraszták el, hol főleg a kolostorokat s a templomokat dulták. A szerzeteseket, kiket kézre keríthettek, irgalmatalanul leöldösték vagy rabságra hurczolták; igy Wessobrunnban hét barát esett a kezökbe, kiket keresztre feszítettek.
Miután déli Bajorországot fölprédálták, a Lech vizénél visszafordultak. Regensburgon alul egy bajor csapat utjokat merte állani, de megveretett. A csapat vezére Schwarzenberg gróf s vele együtt több előkelő úr a magyarok fogságába jutott; nagy váltságdíjat igértek nekik, de a magyarok agyonnyilazták őket.
Ezen időtől kezdve jó sokáig az Enns folyó volt a határ Magyarország és Bajorország között.
A pozsonyi csata s a rákövetkezett diadalmas hadjárat arra ösztönzé a magyarokat, hogy kalandozásaikat folytassák.
908-ban az Elba melletti szlávokkal szövetkezve Thüringiát és Szászországot támadták meg; s miután Burghardot, a szorb határőrség grófját legyőzték, ellenállás nélkül egész az északi tengeri nyomultak, mi közben Brémát is kirabolták. 909-ben az alemannok s a frankok földjét pusztiták, de visszavonulások alkalmával Schärding közelében Arnulf bajor herczegtől, Liutbold fiától, vereséget szenvedtek.
Lajos király, hogy a veszedelmes szomszéd pusztításainak gátat vessen, 910-ben végre fegyverre szólítá az összes bajor, frank és sváb lovagokat. Ámde a magyarok, értesülvén a német király hadi készületeiről, az ellenök tervezett támadást megelőzték s Lajost saját országában keresték föl.
A király Augsburgnál, a Lech mezején állott hadaival, midőn a magyarok váratlanul, kora hajnalban rájok ütöttek.
A támadás első pillanatában a németek megzavarodtak, de csakhamar helyreállíták a csatarendet. Két órai elszánt küzdelem után már-már a németek felé hajlott a győzelem, midőn a magyarok futást színlelve hirtelen megfordulnak, a németeket magok után csalják, majd leseikből rájok törve, őket szétverik. A Lech mezejét a menekülni nem tudók összetiprott holttestei boriták, köztük Gebhard herczeg, a német sereg vezére, továbbá számos főúr és lovag.
A magyarok most ellenállás nélkül a Rajnáig száguldoztak. Lajos király az országaira zuduló vészt nem birván föltartóztatni, pénzzel igyekezett megmenteni birodalmát a végső romlástól. Roppant összeget fizetett a magyar hadak vezéreinek, még többet igért jövőre, évi adóul.
A szerencsétlen Lajos király e gyalázatot nem sokáig élte túl. Alig egy évre rá, hogy a magyarok a Lech mezején hadait megverték, meghalt, tizennyolcz éves korában (911.) Utódjául a németek Konrád frank herczeget választák, kinek eleinte sokat kellett küzdenie a függetlenségre törekvő német fejedelmekkel.
Németország belviszályait a magyarok nem késtek fölhasználni. 911-ben vagy 912-ben a frank földön át a Rajnáig, sőt azon túl hatolnak, s Thüringián keresztül térnek haza.
913-ban a bajor és sváb földet látogatják meg, melynek herczege, a vitéz Arnulf, az adóért jövő magyar követeknek kihivó választ adott. „Én parancsolni s nem szolgálni szoktam – mondá nekik. – Csak jőjjetek, hiszem, hogy megérzitek a bajorok vasökleit!”
Pusztító hadaik elől Arnulf vitézeivel várakba s a hegyek közé vonult; de midőn a magyarok a sváb földön kalandoztak, hadait összevonta és Erchanger meg Berchthold, valamint Udalrik grófokkal a visszatérő félben levő magyarokat Öttingennél, az Inn vize mellett éj idején meglepte és két tűz közé szorítván, teljesen legyőzte. Elszedte tőlük zsákmányukat s több ezer keresztény foglyot megszabadított. A magyarok közül állítólag csak harminczan menekültek meg a csatából.
E súlyos veszteség daczára a belviszályoktól dúlt Németország ezentúl is czélpontja maradt a kóborló magyar csapatoknak. 915-ben a Konrád ellen föllázadt s tőle elűzött Arnulf herczeg biztatására Thüringiát és Szászországot rohanták meg, mely alkalommal a gazdag fuldai apátságot is felgyujtották és kirabolták. Ugyanakkor a sváb földet és Wesztfáliát is feldúlták, majd (916 elején) a Weser mentén föl Bréma városáig nyomultak, a mely város ezuttal szintén szenvedett pusztításaiktól.
Ugyanezen év őszén a német papoktól a magyarokkal való szövetkezés miatt egyházi átokkal fenyegetett Arnulffal Regensburg falai alatt teremnek. Arnulf a várost segítségükkel hatalmába is keríté, de a Konrád hadaival vívott ütközet után kénytelen volt kivonulni onnan, és családjával magyar földre menekülni.
917-ben őseink a sváb földre törnek, meglepik és fölperzselik Basel városát, végig pusztítják Elzászt, sőt Lotharingiába is benyomulnak. Konrád király a hozzá hű tartomány földúlását tétlenül nézte, mert az ország nagyjai teljesen magára hagyták őt.

I. Henrik pecsétje.
918-ban Konrád király elhalálozván, tanácsára a frankok és szászok Henrik szász herczeget választák meg királyokul. Arnulf nem ismerte el Henrik fönhatóságát s ösztönzésére a magyarok 919-ben Szászországot keresték föl, a nélkül, hogy a készületlen Henrik útjokat állhatta volna.
De csakhamar fordult a koczka. Henrik ellenfeleit részint fegyverrel, részint emberséges bánásmódjával hódolatra kényszeríté. Ekképen egyesítvén az eddig széthúzó német törzseket, egy szebb jövő hajnala kezdett derülni Németországra.
A magyarok a változott viszonyok következtében Németországot nehány évig nem bántották, hanem a helyett inkább Olaszországra fordíták figyelmöket, a hol a velök szövetséges Berengár királynak egy idő óta épúgy kellett a pártütő nagyokkal harczolnia, mint előbb Konrád királynak Németországban. Szorultságában a magyarokat hívta segítségül s ezek 921-ben Bugát és Dursák vezérlete alatt a pártütőkön Brescia mellett győzelmet is arattak. Berengár birtokát ezuttal bántatlanul hagyták, hanem a helyett Alsó-Itáliát pusztitották. 922-ben február elején Apuliában kalandoznak; a telet tehát a félszigeten kellett tölteniök.
924 kezdetén a pártütők Berengárt orozva meggyilkolván, halálának hírére a magyarok Szalárd vezérlete alatt Felső-Itáliába rontottak, hogy szövetségesökért bosszút álljanak. Milanóig nyomultak el s azután a gazdag Páviát fogták ostrom alá, melyet nyilaikra tekergetett égő kanóczokkal fölgyujtottak és porrá égettek. A lakosokból valami kétszázan maradtak életben, a kik nyolcz véka ezüsttel váltották meg magukat. Páviától nyugotnak fordultak a magyarok; átkeltek a savoyai havasokon s betörtek Burgundiába, Berengár legnagyobb ellenségének országába. Itt egy szűk völgyben körülfogták őket, de ők keresztül vágván magukat, a Pyrenaei hegyekig s az Atlanti oczeánig kalandozának. Ám a meleg éghajlat következtében ragályos betegségek ütöttek ki soraikban, úgy hogy Felső-Itálián át visszatérniök kellett.
Ugyancsak a 924-ik évben egyik hadosztályuk a frank földre és Szászországba ront. Henrik király nem mert velök szembe szállani, hanem Werlaon város falai mögé vonult. Történt azonban, hogy a magyarok egyik vezérét – nevét nem ismerjük – Henrik király vitézei elfogták. A magyarok tömérdek aranyat, ezüstöt ajánlottak fel érte váltságdíjul; Henrik váltságdíj nélkül is hajlandó volt foglyát szabadon bocsátani, sőt évi adót is igért, ha a magyarok Szászországot kilencz évig bántatlanul hagyják. Ily értelemben csakugyan meg is kötötték a békét.
Szászországot adott szavukhoz hiven nem is bántották a magyarok, hanem a helyett Németország déli és nyugoti vidékeit keresték föl. 926-ban a Rajna balparti vidékén pusztítanak s Lotharingián át a Champagne vidékére nyomulnak; de leginkább dúlták úgy látszik a sváb földet. Augsburg városát sokáig hiába ostromolták; innen a Bódeni-tó felé fordultak, meglátogatván a többi között a szent-galleni kolostort is.
Itteni látogatásukat érdekesen irja le IV. Ekkehárd, a X. század második felében élt szentgalleni szerzetes: Engilbert a kolostor apátja értesülvén a magyarok Augsburg alatti táborozásáról és a sváb földön elkövetett dúlásaikról, minthogy a kolostort nem tartotta elég erősnek az ellenállásra, egy közeli hegy tetejére hamarosan kastélyt építtetett s ide vitette a kolostor kincseit; a vidék népét pedig a wasserburgi várba költöztette, mely a Bodeni-tó egyik félszigetén épült. Ő maga szerzeteseivel fegyvert ragadván, a kolostorban maradt. Teltek-multak a napok s már azt gondolták a szent-galleniek, hogy a magyarok másfelé kalandoznak, midőn az őrök egy lovascsapat közeledését jelenték. Csakhamar a kolostor előtt megjelentek a magyarok előszáguldói, úgy hogy az apátnak és társainak alig volt annyi idejök, hogy az egyházi szent edényeket összeszedjék s magukkal a kastélyba vigyék. A szerzetesek között volt egy Heribald nevű féleszű barát is, ki nem akarta társait a kastélyba követni, míg sarúra bőrt nem adnak neki. A menekülők magára hagyták tehát s ő föl és alá sétálgatva várta az ellenséget. Egyszerre csak berontottak a magyarok, tegezzel, szörnyű kopjákkal és dárdákkal fölfegyverkezve, s fölötte csodálkoztak a barát látásán. Kérdést intéztek hozzá s látván, hogy nincs helyén az esze, elnevették magukat s nem bántották őt. Csak midőn azt kérdezték tőle, hogy hol vannak a kolostor kincsei? s ő egy rejtek-kamarához vezette őket, a hol azonban holmi gyertyatartókon és aranyozott csillárokon kívül egyebet nem találtak, fenyegették pofonveréssel. A torony csúcsán szélkakas volt, melyről azt hitték, hogy aranyból való, Lét vitéz föl is mászott, hogy a szélkakast letörjék, de lebuktak a magasból és szörnyet haltak. Társaik máglyát raktak és holttesteiket megégették.
A templomban mindössze egy árva kelyhet találtak, melyről az ezüstöt lefejtették. A barátok pinczéjében két hordó bor maradt vissza, de azt nem bontották föl, hihetőleg mert afféle zsákmányban volt részök elég. Egyikök azonban csákányával az egyik hordóhoz vágott, de Heribald rákiáltott: „Ne bántsd barátom, mit akarsz? Mit igyunk majd mi, ha ti innen elmentek?” A tolmácstól megértvén, hogy Heribald mit mond, a magyar vitéz elkaczagta magát és társainak oda szólt, hogy a bolond hordóihoz ne nyúljanak. Azután kémeket küldöztek szét, maguk pedig a kolostor folyosóján és udvarán a gyepre heverészve lakomázni kezdtek. Heribald is ott volt közöttük egy fogoly pappal és saját vallomása szerint úgy jól lakott, hogy jobban soha. A barmok czombjait s más részeit félig nyersen, kés nélkül, fogaikkal tépve eszegették a magyar vitézek, a lerágott csontokat pedig enyelegve egymásra hajigálták. A bor tele kupákkal közepén állott s mindenki annyit ivott belőle, a mennyit akart. Neki hevülve azután énekre gyujtottak „iszonyuan kiabálva isteneikhez” s a két papot is kényszeríték, hogy velök énekeljen. A fogoly pap, a ki értette a nyelvöket, egy darabig dalolt is velök, azután könnyezve egy latin miseéneket kezdett, a miben Heribald is segíté.
A szokatlan énekre a magyarok mindnyájan oda csődültek s kitörő kedvvel tánczoltak és daloltak vezéreik előtt. Némelyek fegyvereiket mérték össze, hogy fitogtassák ügyességüket. Látván jókedvüket, a fogoly pap elérkezettnek vélte az időt, hogy szabadulásáért könyörögjön; keservesen könnyezve a magyar vezérek lábaihoz borult, de azok haragot színlelve fütyültek vitézeiknek, a kik vezéreik intésére a papot megragadták, késeiket kirántották s úgy tettek, mintha fejét akarnák venni.
E közben kémeik a közeli erdőből kürtszóval és kiabálva elősietének, jelentve, hogy a közelben fegyveres néppel megrakott kastély van. Erre ott hagyták a papot és Heribaldot és elvágtattak. Már sötétedni kezdett, a mikor a kolostorból eltávoztak; azért a falu nehány házát felgyujtották s a lángok fényénél kürtszó nélkül, zajtalanul vonultak el Konstancz felé.
A kastélybeliek a tűz láttára azt hitték, hogy kolostoruk ég; megtudván a magyarok távozását, utánok eredtek, utócsapatjokat megtámadták s nehányat megöltek, egyet pedig megsebesítettek közülök. Az utóbbit a szerzetesek magukkal vitték és ápolgatták; ez később megkeresztelkedett és megházasodván, családot alapított. A mint a visszavonuló csapat az utóhad kürtszavából az ellenség közelségét megérté, nyilt téren hadi rendbe állott; szekereiket, podgyászukat körbe állíták s őröket rendeltek melléjök, maguk pedig a fűbe heverészve, csendesen iddogáltak és aludtak. – Hajnalban Engilbert apát az ellenség üldözéséből visszatért s miután nehány bátor embert magához vett, a kolostorba ment. Heribaldnak hült helyét találván, azt hitték, hogy a magyarok megölték őt és sajnálkoztak rajta. Pedig egy közeli hegy tetején, a bokrok között lappangott, a fogoly pappal együtt; majd a kastélyba mentek, a hol őket nagy örömmel fogadták. Elmondták a magyarok viselt dolgait, s midőn Heribaldot társai faggatták: hogy tetszettek neki Szt.-Gallen vendégei? azt felelé: „Ej nagyon is jól. Mondhatom, hogy kolostorunkban vígabb embereket még nem láttam. Ételt-italt bőven adtak, nem úgy, mint a mi fösvény pinczemesterünk, ki ha kértem, alig adott innom. De azt is meg kell adni, hogy garázda népség. A templomban s a kolostorban úgy viselkedtek, mint a barmok. Egyszer intettem nekik, hogy legalább az Isten házában legyenek csendesebben. Az volt a következése, hogy jól nyakon ütöttek. No de hibájokat tüstént helyrehozták s megkínáltak borral.
A szent-galleni szerzetes ez elbeszéléséből látjuk, hogy a kóborló magyarok koránsem voltak oly vérengzők, kegyetlenkedők, a milyeneknek őket a külföldi krónikások gyülölségből festik; nem egy vonás emlékeztet népünkre, mely szilaj természete mellett engesztelődő s kedélyes is tud lenni.
S egyébképen is érdekes a szent-galleni szerzetes tudósítása. A toronyból lebukott vitézeket társaik megégetik; úgy látszik táborozás közben igy tettek halottaikkal, míg itthon lovastul, fegyverestül temették el őket. Az ősi költészet némi nyomait is föntartá számunkra Ekkehárd, irván, hogy lakmározás után „iszonyúan kiabálának isteneikhez.” Mit nem adnánk érte, ha a pogánykori vallásos költészetnek csak egyetlen verse maradt volna reánk! De legérdekesebb, mit tudósítónk a magyarok fegyverzetéről, harczmódjáról ír; említi nyillal teli tegzeiket, kopjáikat, hajító lándzsáikat és csákányaikat; kiemeli, mily gondosan kutatják át portyázóik az erdőket és rejtek-helyeket, nehogy meglepjék őket, mily hirtelen állanak csatarendbe az első vezényszóra; hogy világítják meg éjjeli útjokat s mily csendben vonulnak tovább, tudván, hogy a közelben ellenség van; hogy inti vigyázatra a megtámadott utócsapat az előhadat, hogy állítják körbe szekereiket és podgyászukat, éji őröket rendelvén melléjök.
Szt. Gallenből rabolva, gyujtogatva Konstancz felé húzódtak. A Fekete-erdő rengetegeiben hajókat építettek s a Rajnán átkeltek Elzászba, a hol Liutfrid gróf szembeszállt velök, de legyőzetett. Azután a Jura-hegységen át Burgundiára törtek, Besancont és környékét földulták, s a Saone és Rhône vidékét kalandozták be.
929-ben újból Burgundiát pusztitják, 932-ben pedig nagy hadjáratot intéznek nyugatra: elárasztják keleti Frankóniát, a sváb földet, majd Wormsnál átkelvén a Rajnán, Franciaországot dulják, a honnan Olaszországnak véve útjokat, visszatérnek.
A fegyverszünet idejét Henrik király ügyesen használta föl, hogy lejártával a magyaroknak sikeresen ellentállhasson; mert el volt készülve rá, hogy ujból megtámadják. A német hadsereg jobbára gyalogságból állott, a mely gyöngének bizonyult a magyar könnyű lovasság rohamával szemben. Henrik tehát mindenek előtt szaporítá lovasságát s azt folyvást gyakorlá. Azután várakat építtetett, védelmül a fenyegetett lakosságnak, támaszul a nyilt mezőn harczoló seregnek. Tapasztalásból tudta ugyanis, hogy a magyarok a várak vivásához nem értenek. E védelmi intézkedés más tekintetben is üdvös vala: kedvezett a városi élet kifejlődésének. Hogy seregét foglalkoztassa és mindinkább gyakorolja, Henrik az Elba mellékén lakó szláv törzsek, a heveldek és dalaminczek ellen hadat indított s őket leigázta. E hóditásával egyuttal országát biztosította kelet felől a magyarok ellen, a kik Szászországot rendesen a dalaminczek földjén át támadták meg, még pedig ezek szövetségében.
De nemcsak saját tartományát, Szászországot, hanem az egész német birodalmat óhajtotta biztositani a magyarok támadása ellenében. Németország N. Károly utódai alatt folytonos belviszálynak volt a szinhelye; a német törzsek szüntelen harczban állottak egymással, a pártoskodó fejedelmek nem ritkán maguk nyitottak utat az ellenségnek, melylyel szemben a király egyedül saját hatalmára s nem az egész németségére támaszkodhatott. Henrik erélyes, de a mellett igazságos kormányával e bajoknak véget vetett: megszüntette a pártoskodást, a fejedelmeket a királyi tekintély elismerésére birta s az egész német nemzetet egyesítette.
Ekképen fölkészülvén, mikor 932-ben, a fegyverszünet utolsó évében, a magyarok követei a szokásos adóért megjelentek, Henrik őket hidegen és üres kézzel visszautasította. A magyarok erre roppant hadat állitottak ki, melylyel Szászországot megtámadni készültek; előbb azonban felszólíták a dalaminczeket, hogy Henrik ellen velök szövetkezzenek. Ámde ezek nem akartak vagy nem mertek a hatalmas német királylyal kikötni s a magyar követeknek ajándék helyett kövér kutyát dobtak oda.
A magyarok úgy látszik biztosra vették a győzelmet, mert seregöket három részre oszták: egyik Itáliát, a másik Francziaországot és Burgundiát támadta meg, s csak a harmadik sereggel rontottak be Szászországba.
Közeledésök hirére Henrik általános fölkelést rendelt el, minek folytán óriási sereg gyült össze.
A magyar sereg, hogy Henriket erejének megosztására kényszerítse, két felé válva nyomult elő. Egyik hadosztály kisebb csapatokban Thüringiát pusztitá; ezeket Henrik csapatai egyenkint megtámadták és szétverték. A keleti hadosztály Szászországot kalandozta be s nagyobb része egy város – ugy látszik Merseburg – ostromával volt elfoglalva, a hol Henrik nővérét s annak kincseit remélé kézre keríthetni. A város már-már végromlásra is jutott, midőn Henrik hadaival fölmentésére érkezett.

Henrik készülődései a magyarok ellen. Widukind „Szász történetei” egyik lapjának facsimiléje.
(Eredetije a drezdai kir. könyvtárban.)
Henrik készülődései a magyarok ellen.
(Widukind szövegének olvasása és fordítása.)
Itaque
A
recentis victorie leticiam augebant nuptie re-
minapi győzelem örömét a királyi nászünnepély
gales, que eo tempore magnifica largitate cele-
növelé, melyet azon időben nagyszerü pompával ültek
brantur. Nam rex dedit filió suo ottoni conjogem
meg. Mert a király fiának Ottónak nőül adá
filiam ethmundi regis anglorum, sororem adalsta-
Ethmund angol király lányát, Adalstan nővérét,
ni, que genuit ei filium nomine ludolfum, virum
akitől Ludolf nevű fia született, egy hatalmas
magnum meritoque omnibus populis acrum, filiam quoque,
férfiú, kit valamennyi nép méltán szeretett, lánya is lett tőle,
nomine ludgardam, que nupserat conrado fran-
Ludgarda nevű, kit Konrád frank herczeg-
corum duci. Rex autem cum iam militem haberet
nek jegyzett el. A király pedig, miután már lovas csatában
equestri proelio probatum contra antiquos hostes, videlicet
kipróbált serege volt, elhatározta, hogy a régi ellenséggel, t. i. a
ungarios praesumpsit inire certamen, et convocato
magyarokkal viadalra kel, és összehíván
omni populo tali oratione est eos affatus: Olim ex omni
az egész népet, ily beszédet intézett hozzá: Mily nagy
parte confusum a quantis periculis imperium vestrum
veszélyektől szabadult meg birodalmatok, mely annak előtte minden részé-
modo sit liberum, vos ipsi melius nostis, qui civilibus
ben bomlott vala, azt ti legjobban tudjátok, kiket belső
discordiis et externis bellis totiens attriti labora-
viszálykodás és külső háborúk annyiszor lesujtot-
batis; at nunc propitia nobis summa divinitate,
tak; de most az istenség kegyelme,
nostro labore, vestra virtute pacatum collectumque cer-
a mi fáradozásunk s a ti vitézségtek folytán lecsöndesítve és egyesítve szemlé-
nitis, barbaros superatos el servituti subiectos.
litek, a barbárok le vannak győzve és szolgaságra vetve.
Quod superest, necesse habemus, ut contra communes hostes
Hátra van még, hogy közös ellenségünk,
avares pariter consurgamus. Vos huc usque filios
az avarok ellen egyesült erővel fegyverre keljünk. Eddigelé fiaitoktól
filiasque vestras expoliavi et erarium eorum replevi,
és leányaitoktól fosztottalak meg benneteket, és azok kincstárát töltöttem meg,
nunc templa templorumque ministros ut expoliem
most a templomokat s a templomok szolgáit kifosztani vagyok
cogor, absque nudis corporibus nulla nobis alia re-
kénytelen, miután a meztelen testünkön kívül semmi egyéb-
A magyarok erre rögtön abbanhagyták az ostromot és tűzjelekkel szerte kalandozó csapataikat összegyűjték. Másnap, 933. márczius 15-én, Henrik serege föltünt Merseburg közelében. A magyarok eléje vonultak s nemsokára megkezdődött a viadal. A németek „kyrie eleison!” a magyarok rémséges, „huj huj!” kiáltással rontottak egymásra. A magyarok nyílzáporát a német lovasság pajzsaival fölfogta, azután gyors rohamban, tömött sorokban nekik vágtatott, mielőtt nyilaikat másodszor kilőhették volna. A magyarokat a váratlan támadás megdöbbenté, csatarendjük fölbomlott, a közéjük rontott németekkel kézviadalra szálltak, de legyőzettek. Egykorúak állítása szerint 36,000-en estek el közülök; még több hullott el futás közben. E számok kétségkivül túlzottak; bizonyosnak látszik azonban, hogy a magyaroknak jelentékeny veszteségük volt. Az egész magyar tábor a győzők kezébe került s tömérdek fogoly nyerte vissza szabadságát.
A győztes Henrik, kit serege nyomban császárrá kiáltott ki, a győzelem örömére országszerte hálaadó ünnepet rendelt s a magyarokkal vívott csatát merseburgi palotájának mennyezetére lefesteté.

A pozsonyi csata.
Geiger J. P. rajza.
A győzelem emlékét a németek a Merseburg közelében levő Keuschbergen, a hol állítólag Henrik elsánczolt tábora volt, évről-évre most is megünneplik. A bucsú napján, közvetlenül a prédikáczió után, a pap egy régi krónikából felolvassa a „magyarok csatájáról” szóló tudósítást, igy tartván ébren a nagy esemény emlékét. A sánczokat, melyeket Henrik tábora körül emelt, a jelen század 40-es éveiben hányták szét; némi maradványaik azonban még fenállanak. Egy jókora követ is mutatnak, a melyen Henrik állt, mikor a csatát vezette. A hagyomány szerint Keuschberg nevét és eredetét is Henriknek köszönheti. Ugyanis Henrik a csata előtt táborából minden tisztátalant elüzött, azért nevezik a helységet Keuschbergnek (keusch = tiszta, szűz); a győzelem helyén pedig hálából kápolnát építtetett, mely későbben templommá bővülvén, egy új helységnek lett a középpontja.
Henrik életében nem háborgatták a magyarok Németországot. 934 tavaszán a keleti birodalomra csapnak; áttörnek a Balkán magaslatain, elözönlik Thrácziát és Konstantinápolyig száguldoznak. Románosz Lakapénosz császár Theofanész patricziust küldé ki, hogy a magyar had vezérével békét kössön s a foglyokat megváltsa. Theofanész ügyesen járt el megbizatásában; a békét csakugyan megkötötte, s a császár nem kimélte kincstárát, hogy a foglyokat a magyarok kezéből kiszabadítsa.
Henrik hirtelen halála után (935) Németország ismét belviszályok színhelyévé lőn. A csehek fölhasználván az alkalmat, lerázták a németek igáját; Eberhard a frankok herczege pedig bosszuból, a miért Ottó király, Henrik fia, pénzbirságra ítélte s pártfeleit megszégyeníté, a király megbuktatásán törte a fejét, mi végből összeesküvést szőtt ellene, a melybe Henrik herczeget, Ottó öcscsét is belevonta.
A magyarok értesülvén a németek viszálykodásáról, rögtön fegyverre kaptak. Bajorországon keresztül, melynek herczege, Arnulf, szintén függetlenségre vágyott s a magyarokkal folyton jó viszonyban állott, 936-ban a sváb és a keleti frank földre ütöttek, onnan szándékozván Szászországba rontani; Ottó király azonban a szász föld határáról elűzte s a Rajnán túl, Metz városáig üldözte őket.
Most Francziaországot pusztíták, a hol jóformán semminemű ellenállásra nem találtak. Elzász és Lotharingia húsz év alatt immár harmadizben látta őket; Lotharingiából a nyugati frank földet támadták meg, melynek királya, Tengerentúli Lajos, Laon városába zárkózva, tétlenül nézte országa pusztítását. Átkelvén a Szajnán, a Champagne sikságát szintén eláraszták a magyar hadak, majd a Loire vizén is átléptek s egész Aquitániáig és az Óczeánig száguldoztak.
937 nyarán Burgundián és Savoyán kersztül Felső-Olaszországba nyomultak, mely alkalommal egyes csapataik Dél-Itáliáig jutottak; feldulták Capua és Benevent vidékét s Nápolyon túl egész Nola városáig zsákmányoltak. Visszatértükben megsarczolták a monte-cassinói kolostort, a Szt. Benedek rend anyakolostorát, és roppant zsákmánynyal terhelve igyekeztek hazafelé, de az Abruzzok szorosaiban az olaszok bekeríték őket s nagy részöket levágták. A főhaderő azonban Felső-Olaszországon át kincsekkel megrakodva visszatért a merész hadjáratból, mely egy évnél hosszabb ideig tartott s melyben Német-, Franczia- és Olaszországot kalandozták be.
938-ban Németországban ismét viszályok támadtak; Eberhard herczeg, Arnulf fia és utóda, Ottó ellen pártot ütött. Ottó legyőzte őt és Eberhard nagybátyjára, Bertholdra ruházta a bajor herczegséget. Ugyanakkor a trónkövetelő Tankmár, Henrik király természetes fiának lázadását is elfojtá. Eberhard herczeg bosszúból Tankmárral, utóbb pedig Giselbert lotharingiai herczeggel szövetkezett Ottó megbuktatására.
A magyarok a kedvező alkalmat fölhasználva, 938-ban Bajorországon át Thüringiába s innen Szászországba törtek. A Bode partján ütöttek tábort s innen küldték szét csapataikat a tartomány pusztítására. Egy ily csapatjok a Wolfenbüttel táján fekvő Stedieraburg (Stetternburg) alá érkezett. Már sötétedett s mindannyian esőtől átázva, a hosszú úttól kimerülve valának. Nyomorult állapotukat látva, a vár őrsége bátorságot kap s hirtelen, nagy zajjal rájok támad. A magyarok sok lovat s nehány zászlót vesztettek és futásnak eredtek. Midőn a közel fekvő várak őrségei észrevették zavarodásukat, rájok rontottak, nagyobb részöket levágták s vezéröket egy mocsárba kergették, a hol elmerült.
Hasonlókép járt egy másik csapat, mely északi irányban nyomult volt elő. Ezt egy áruló szláv kalauz bokrokkal benőtt posványos vidékre csalta, a hol körülvétetvén, jobbára fökonczoltatott. E csapat vezérét fogva Ottó elé vitték, aki csak nagy váltságdíj mellett bocsátá őt szabadon. A Bode mellett táborozó csapat erre fölszedte sátrait és sietve haza takarodott.
Ez volt utolsó hadjáratuk, melyet Észak Németország ellen intéztek.
940-ben ismét Olaszországot támadták meg. Hugó király, Berengár utóda, tíz véka ezüst pénzzel engesztelte ki őket s arra bírta, hogy Abderrahman kordovai kalifa országára törjenek. Csakugyan ellátogattak Spanyolországba, de a tikkasztó nyári melegben több napon át kietlen pusztaságon haladván keresztül, fölhagytak kalandos vállalatukkal, nehogy kelepczébe kerüljenek. Bosszúból azután a Hugótól melléjük adott kalauzt, a kit árulónak tartottak, majdnem agyon verték.
943-ban a keleti birodalmat keresték föl. A császár nem mervén velök szembe szállani, ismét Theofanész patricziust küldé hozzájuk, hogy békére bírja őket. A békét meg is kötötték öt évre s annak biztosítására több előkelő férfiut kezesekül hagyának Görögországban.
E közben Ottó király véget vetett a németországi bonyodalmaknak s hatalmát mindinkább megszilárdítá; majd az Elba melléki szlávokat szorítá engedelmességre s a dánokat is hódolatra kényszeríté.
Ugy látszik kelet felé is törekedett terjeszkedni Ottó, hogy a magyarokat az Enns folyótól visszaszorítsa. Ez lehetett oka, hogy őseink 944-ben Bajorországba törtek. Ezúttal azonban nem kedvezett nekik a szerencse, mert Berthold herczeg a bajor és karantán hadakkal a Traum folyó mellett augusztus 11-ikén útjokat állta és fényes győzelmet aratott rajtok.
* * *
Őseink eddig leírt hadjárataiban a fejedelmek nem vettek részt. A külföldön kalandozó csapatok vezérei közt sem Árpád, sem Zsolt nem említtetnek. Zsoltról általában mitsem tudnak az egykorú kútfők, kivéve Konstantin császárt, s ő is csak annyit mond róla, hogy Árpád negyedik fia volt. Anonymus azonban még azt is tudja, hogy Zsolt kissé selypített, hogy „fehér bőrű, lágy, szőke hajú, közép termetű, harczias vezér volt, keménylelkű és uralkodásra vágyó, a mellett alattvalóihoz nyájas beszédű és kegyelmes, úgy hogy mind az előkelők, mind a vitézek nagyon szerették.” Ám e képhez a vonásokat a görög mondák hősei szolgáltatták s így hűségre nem igen tarthat igényt. Tudván azt, hogy Anonymusnak mennyire nem erénye az igazmondás, s hogy elbeszélésének nagy részét maga költötte, nem merjük hitelesül elfogadni azt sem, a mit az oroszoknak a nyugati határ mentén való megtelepítéséről, Zsoltnak a besenyőkkel való barátságáról, fiának Taksony-nak házasságáról (947–973?) – állítólag besenyő nőt vett volna feleségül – s a fejedelem lemondásáról elénk ad. Annál kevésbé hihetünk neki, mert Konstantin szerint Zsolt után nem is Taksony, hanem Vál, Árpád unokája, Jutotzász fia, viselte a fejedelmi méltóságot.
Taksony valóban harczias fejedelem volt. 947-ben egy nagy sereg élén találjuk, mely Itáliába rontott s egész Otrantóig, a félsziget legdélibb pontjáig száguldott. II. Berengár király tíz véka ezüstöt fizetett a magyaroknak, mi végből országának minden lakosát, állítólag még a kis gyermekeket is megadóztatta s a templomok kincseit elszedette.
948-ban a keleti birodalmat támadta meg egy magyar sereg, mely egész Konstantinápolyig barangolt s gazdag zsákmánynyal és sok fogolylyal készült visszatérni. A görög sereg nyomon követte őket, egy éjjel rajtok ütött és a zsákmányt elvette tőlük.
A gyönge byzanczi udvar, hogy a magyarokat berohanásaiktól visszatartsa, azon volt, hogy őket a kereszténységnek megnyerje. Akkor épen Bulcsu (Bölcs?) karchász járt Konstantinápolyban. Konstantin császár rávette őt, hogy megkeresztelkedjék, patricziusi méltóságra emelte és gazdagon megajándékozta. Alig hogy Bulcsu visszatért hazájába, megjelent a magyarok második főembere, a gülász (Gyula), a ki szintén fölvette a keresztséget és hasonló megtiszteltetésben részesült. Bulcsu hazatérve, csakhamar hűtlen lett a keresztény valláshoz. Nem úgy Gyula: ő egy Hierotheosz nevü szerzetest is magával vitt, kit Theofilaktosz Turkia (Magyarország) püspökévé szentelt, s aki a magyarok közül sokakat megtérített.
A görög császárnak e térítési kísérleteiről alább lesz szó; itt csak arra akarok utalni, hogy a görög udvar politikája nem volt egészen eredménytelen, mert ha Bulcsu később meg is támadta több ízben a keleti birodalmat, Gyula ezt nem tette, sőt a fogoly keresztényeket honfitársaitól megvette és szabadon bocsátotta.
Míg keleten szép szerével törekedtek a birodalmat a magyarok ellenében biztosítani, addig nyugaton a németek fegyverrel próbálták őket visszaszorítani.
948-ban ismeretlen helyen szerencsével, a következő évben Lohe (?) közelében szerencsétlenül harczoltak velök.
Jelentékenyebbek voltak a 950-ik év küzdelmei. Henrik bajor herczeg, I. Ottó testvéröcscse, ez évben két csatában győzte le a magyarokat, sőt állítólag országukba is benyomult, a honnan kincsekkel megrakodva s az előkelők nejeit és gyermekeit rabokul hurczolva tért haza.
A szenvedett kudarczok ellenére 951 tavaszán Felső-Itálián s az Alpokon átkelve a Rhône mellékét pusztítják; innen Aquitániába s a Loire mentén az Atlanti óczeánig nyomulnak elő.
Nemsokára ismét Németországra fordítják figyelmüket.
953-ban Liudolf, Ottó király fia, valamint Konrád herczeg, a király veje pártot ütvén, a magyarokhoz fordultak segítségért. A velök való szövetkezés eszméje hihetőleg Arnulftól, a 937-ben elhalt Arnulf bajor herczeg fiától eredt, ki szintén Ottó ellenségeihez csatlakozott, mivel atyai örökségét Ottó saját öcscsére Henrik herczegre ruházta volt.
A pártütők hívására a magyarok 954 tavaszán elözönlék Bajorországot. Ottó ellenök indul, de a magyarok Liudolf embereinek kalauzolása mellett kikergetik a király hadait, nagy sietve átvonulnak a frank földön és virágvasárnapján (márczius 19.) már Wormsnál állanak. Miután Konrád herczeg fényesen megvendégelte és megajándékozta őket, egyesültek a herczeg hadaival s az ő vezérlete alatt Lotharingiát pusztíták. Majd magukra hagyatván, a Maas balparti vidékét áraszták el, a honnan Francziaországra és Burgundiára törtek. E hadjáratban sokan hullottak el közülök, részint az ellenség fegyverétől, részint betegségek következtében; mindamellett nagy részök gazdag zsákmányt és számtalan foglyot hozva magával Felső-Itálián át szerencsésen hazatért.
Az egykorú évkönyvek a magyarok 954-iki hadjáratáról számos érdekes részletet őriztek meg. Főleg Konrád ellenségeinek birtokait pusztíták. A Sambre mentén fekvő lobesi kolostor szerzetesei kétszáz aranyban megalkudtak velök, hogy a kolostort nem bántják. Megígérték és kezeseket is adtak. A szerzetesek azonban nem bízván bennök, egy közeli hegyre vonultak s azt szekerekkel, karókkal és sövénynyel körülkerítvén, úgy a hogy megerősíték. Fehérvasárnapon (ápr. 2.) hajnal hasadtával egyszerre csak porfelhőt látnak az uton, és föltünnek a magyar sereg pánczélos, sisakos vitézei. Miután a kolostorban visszamaradtakat részint megölték, részint megkorbácsolták és rabokul elhurczolták, a hegytetőn levő sánczot kezdték ostromolni. Az ostrom alatt Szt.-Ursmár és Szt.-Ermin kápolnájából galambok repültek ki s a magyarok táborát háromszor megkerülték. Nyomban reá roppant zápor keletkezett, melytől megereszkedvén az ijjak húrjai, a magyaroknak abban kellett hagyniok a nyilazást. Erre iszonyú ijedtség szállta meg őket és futásnak eredtek. Négy nappal ezen esemény után, április 6-án, Bulcsu hadai Cambray városát szállották meg. Fölgyujtották és kirabolták a külvárosokat, s miután a vidéket három nap fosztogatták, magát a várost rohanták meg. De mivel makacs ellenállásra találtak, a város közelében elfolyó Schelde partján tábort ütöttek, hogy magukat kipihenvén, új támadást intézzenek a város ellen. Ekkor történt, hogy egy előkelő magyar ifjú, Bulcsu unokaöcscse, nehányad magával Cambray falaihoz közel talált nyargalni; ezt az őrség észrevévén, nehányan kitörnek s a kis magyar csapatot üzőbe veszik. A bátor ifjú nem akarván meghátrálni a sokkal nagyobb szám elől, vakmerően üldözői közé ront, de csakhamar körülveszik és hősi küzdelem után levágják. Fejét a cambrayiak a diadal jeléül dárdára szúrták s a többi magyar elrettentésére a vár fokára tűzték. Bulcsu vezérnek hírül esvén rokonának és bajtársának halála, rögtön riadót fuvat és csapataival Cambray falai alatt terem. De a magyarok rohamát a Fulbert püspöktől lelkesített őrség most is visszaverte. Ekkor Bulcsu követeket küldött a városba, hitére igérvén, hogy ha rokonának fejét kiszolgáltatják, az összes foglyokat s a zsákmányt, mit a vár környékén szereztek, visszaadják és elvonulnak. De miután elutasító választ nyert, emberei nyílveszszőikre égő kanóczokat alkalmaztak s a várost felgyujták. Ekképen kielégítvén bosszúvágyukat, tovább mentek.
Míg a magyarok a Rajnán túl kalandoztak, Németországban egyre folyt a belháború, Ottó ügyei azonban nemsokára kedvező fordulatot vettek. A pártütő Konrád herczeg és Frigyes mainzi érsek a király hűségére tértek. Fia, az állhatatlan Liudolf, még folytatta egy ideig a küzdelmet, meg-megbékült és ismét fegyverre kelt; majd Ulrik és Harbert püspökök közbenjárására fegyverszünetet kötött, bűnbánólag megjelent atyja előtt, és lábaihoz borulva bocsánatért esedezett. Ottó király megbocsátott neki, de a sváb herczegségtől megfosztá; ezt a király Burghárd herczegre, Henrik bajor herczeg vejére ruházta. Konrád megtartotta a frank herczegséget, de Lotharingiát Ottó király öccsének, Brunó kölni érseknek adományozta. A bajor herczegséget megtartá másik öccse, Henrik herczeg, a szász herczegséget pedig a hű Billung Ottó nyerte el. Ekképen helyreállt Németországban a béke s a megtámadott királyi tekintély ismét megszilárdult.

I. Ottó pecsétje.
955 tavaszán a békét megzavarták az Elba melléki szlávok, a kik a rajtok elkövetett kegyetlenségek miatt föllázadtak a németek ellen és Szászországba törtek.
Ottó junius vége felé a szász föld védelmére sietett s ekkor váratlanul a magyarok követei jelentek meg előtte. Bevallott czéljuk volt, hogy a királylyal egyességre akarnak lépni, tulajdonkép azonban csak azért jöttek, hogy Németország belső viszonyairól tájékozást szerezzenek. Ottó némi ajándékokat adott nekik és elbocsátá őket.
Nemsokára Henrik herczegtől futár érkezék s jelenté, hogy a magyarok óriás sereggel (állítólag százezer emberrel) Bajorországba törtek. Egykori szövetségesöknek Arnulfnak egyik fia, Werner vezette őket. Ottó a hír hallatára elszántan felkiáltott: „Inkább haljak meg, mintsem eltürjem tovább e gyalázatot!” Azonnal megparancsolta a herczegeknek, hogy dandáraikkal keljenek föl és gyülekezzenek Augsburg irányában; mert előre lehetett gondolni, hogy Augsburgot, az Ottóhoz hű Ulrik püspöknek székhelyét fogják megtámadni.
A magyarok Bulcsu és Lél (Leel) vezérlete alatt a Duna jobb partján nyomultak elő s Bajorország déli részét pusztítva, egész a Fekete-erdőig kalandoztak. Erejökben elbizakodva, azzal dicsekedtek, hogy ha csak a föld alattok meg nem hasad, vagy az ég rájok nem szakad, senki őket meg nem győzheti.
Egy jelentékeny hadosztályuk a népes Augsburgot fogta ostrom alá. E város akkoriban jóval kisebb volt, mint ma, de mint püspöki székhely s mint déli Bajorország kereskedelmének középpontja, tekintélyes állást foglalt el a fejledezni kezdő német városok között. Püspöke, a hőslelkű és szent életű Ulrik vagy Udalrik, a kyburgi és dillingeni grófi család sarja, a gondjaira bízott várost, amelyet csak kis sánczok és rothadt karózat védett, a magyarok gyakori berohanásai ellen biztosítani akarván, kőfallal vette körül. E falak nem voltak magasak; nem voltak ellátva védbástyákkal sem, s a város fekvése is olyan volt, hogy nem nyujtott különös előnyt a védelemnek. Mégis egyszerű körfala a körüle huzódó mély árokkal elég biztonságot nyujthatott a magyar lovasság hirtelen támadása ellen, kivált oly elszánt védelem mellett, aminőt Ulrik püspök vezérlete alatt a parancsainak engedelmeskedő őrség, a város polgársága s a vidékről a város falai közé menekült nép kifejtett.
Amint a magyar sereg a város falai alá érkezett, a külvárost, s Szent Afra egyházát azonnal fölgyujtá, magát a várost pedig bekeríté. Az őrség, mely Ulrik püspök öccse, Diepold gróf vezérlete alatt állott, tüstént kirohanásra készült; de a püspök e lépés esetleges káros következményeitől tartva, a kirohanást a legkomolyabban eltiltá; sőt az egyik kaput, melyet a magyarok tömeges rohama betöréssel fenyegetett, el is torlaszoltatá.
A magyarok ezután a keleti kapu ellen intéztek támadást, melyen át a helyőrség ivóvizért a Lech folyóhoz szokott kijárni. A viadal e kapu előtt a legnagyobb elkeseredéssel folyt. Ulrik püspök a magyarok első rohamát vissza is verte; püspöki ornátusban, sisak és pánczél nélkül, úgy lovagolt vitézei között, mit sem törődve a nyilak és kövek szertehulló záporával. Miután a magyarok ismételt sikertelen roham után egyik vezéröket elvesztették, nagy zsivajjal táborukba visszavonultak.
Ulrik püspök a rákövetkező éjjel kijavíttatta a körfalak karózatát; a kapuk védelmére sáncztelepeket hányatott s hogy Isten oltalmát megnyerje, a székesegyházban buzgón imádkozott. Ugyanekkor parancsára a városba menekült apáczák ünnepélyes körmenetben végig vonultak a város utczáin, míg mások a templomban földre borulva könyörögtek a boldogságos szűzhöz a város megmentéséért. Másnap reggel Ulrik püspök megáldoztatta vitézeit és buzdító beszédet intézett hozzájuk. „Ha szinte a halál árnyékának völgyében járnék is, nem félek a gonosztól.” A zsoltár e szavaival biztatta vitézeit s e szavak különös hatással lehettek rájok, kik tanui valának, mikép állott előtte való nap a szent fériu sértetlenül a legnagyobb nyilzápor közepette. Csakhamar a magyarok rendezett tömegekben ismét a város ellen nyomulának, némi ostromszereket, faltörő vasat, ásót, kapát hozva magokkal. De az őrség elszántsága, melylyel a támadókat fogadta, lehangolta a magyarok merészségét; a fegyelem bomladozni kezdett soraikban, úgy hogy a hadnagyoknak a vonakodó legénységet korbácsütéssel kellett előrekergetni.
A rohamot tulajdonképen még meg sem kezdték, midőn kürtszó hallatszott s jelt adtak a visszavonulásra. Ép e pillanatban érkezett a magyar táborba Berthold, Arnulf fia, és jelenté, hogy Ottó király a német hadakkal Augsburg fölmentésére közeledik. Bulcsu és vezértársai nyomban tanácsot tartottak és elhatározták, hogy fölhagyva a város vivásával, sietve Ottó elé indulnak.
A király táborában ott voltak a bajorok, frankok, svábok és szászok, egyedül a lotharingiak maradtak honn, nyilván azért, mert a Rajnáig kalandozó magyarok utjokat elvágták.
A mint az Augsburghoz észak felől közeledő német sereg előhada a szembe jövő magyarok előcsapatait megpillantá, Ottó övéi ösztönzésére elhatározta, hogy másnap megütközik az ellenséggel.
Augusztus 9-ike volt, Szt.-Lőrincz napjának szombatja, s erre a napra Ottó általános bőjtöt rendelt, azzal is ki akarván érdemelni Isten segitségét.
A német sereg a Lech folyót balról szegélyző cserjés magaslaton csatarendben nyomult elő; itt az ellenség kevésbé vehette észre mozdulatait s ha észreveszi vala is, nyilaival nem igen tehetett benne kárt. Az első három dandárt a bajorok, a negyediket a frankok képezték; amazokat a távollevő beteg Henrik herczeg helyett Eberhárd gróf, ezeket Konrád herczeg, a király veje vezette. Az ötödik dandár a szászoké vala, Ottó személyes vezérlete alatt; itt lengett a Mihály arkangyal képével díszített birodalmi zászló. Azután a svábok két dandára következett, Burghard herczeggel az élükön, legvégül pedig ezer nehéz fegyverzetü cseh lovas, Boleszláv herczeg parancsnoksága alatt, kikre a tábori podgyász őrizete volt bízva.
A nyolcz hadosztály közül egyikben sem volt sokkal több ezer lovasnál; a szolgák és csatlósok száma lehetett öt-hatszor annyi. A németek számát tehát 15–20,000-re tehetjük; kevesebben voltak, mint a magyarok, de jobban voltak fölfegyverezve; a mellett teljes erővel támadhattak, míg a magyarok a portyázásban, meg a hosszas sikertelen ostromban kifáradva s némileg elcsüggedve indultak a harczba.
A támadást a magyarok kezdették. Éjnek idején egyik hadosztályuk lopva átkelt a Lech folyón s a német sereget megkerülve hátba fogta. A váratlan támadásra a cseh dandár megzavarodik és futásnak ered, a gondjaira bizott podgyászt zsákmányul a magyaroknak engedvén. Ezek most a svábokra vetették magukat, a kik szintén nem birták a támadást visszaverni, hanem futva a királyi dandár felé huzódtak. E válságos pillanatban Ottó Konrád herczeget a frank lovassággal a magyarok ellen küldé, a kinek sikerült is őket visszaszoritani. A podgyász és a zsákmány nagy része ismét visszakerült s a foglyok megszabadultak. Örömriadással köszönték a német vitézek Konrád herczeget, midőn csapatával a királyi táborba visszatért.
Alig hogy megvirradt, Ottó misét mondatott s meggyónván, magához vette az úr testét. Előbb azonban letérdelt seregének szine előtt s fogadást tett, hogy ha Isten meggyőzni engedi ellenségeit, a nap védszentjének, Szt.-Lőrincznek tiszteletére Magdeburgban püspökséget alapít s épülőfélben levő ottani palotáját székesegyházzá alakíttatja át. Miután a vezérek hűséget fogadtak neki, a vitézek pedig engedelmességet vezéreiknek, mindannyian összeölelkeztek, egymástól kölcsönösen bocsánatot kértek és megesküdtek, hogy mind halálig segíteni fogják egymást.
Mise végeztével Ottó lelkesítő beszédet tartott vitézeihez. Emlékeztette őket eddigi győzelmeikre s az ellenség túlnyomó száma ellenében Isten segélyével biztatta. „Jobb a dicső halál – így fejezé be beszédét – a nyomorult szolgaságnál az ellenség járma alatt!” Majd fölemelte a szent lándzsát, melynek nyelében állítólag Krisztus keresztjének nehány szöge volt, s a szászok élén támadásra vezette seregét.
A merész rohammal, a mely a magyar hadállás egész harczvonala ellen volt intézve, elérte Ottó azt, hogy a magyarokat legrettentőbb fegyverök: a nyíl használatában megakadályozta. A küzdelem ekképen kézi viadallá vált, melyben a magyarok a pánczélos lovasság s a nehéz fegyverzetű gyalogság ellenében hátrányban valának.
Reggeltől estig folyt a harcz; végre a magyarok jobb szárnya megfutamodott s elnyargalva Augsburg falai alatt, a Lech folyó tulsó partjára igyekezett. Csakhamar megbomlott a magyar hadrend s kiki futásnak eredt. A futamodókat részint a harczmezőn érték utól és vágták le, részint a közel helységekben kerítették be, a hol rájok gyujtván a házakat, úgy pusztították el őket. A sereg zöme a németektől szorítva, a Lech folyónak ugratott. Sokan elmerültek a megáradt folyó vizében, s akik szerencsésen át is usztatták, a meredek tulsó partra nem bírván fölkapaszkodni, visszahanyatlottak s a vízbe fultak. A magyar szekértábor megvivásával véget ért a küzdelem.

Az augsburgi csata.
Echter M. festménye Münchenben.
Ezer meg ezer magyar holtteste borítá a csatatért, de a győztes németek is sok embert veszítettek. Legérzékenyebben érinté őket a hős Konrád herczeg eleste, kinek oly nagy része volt a győzelem kivívásában. A harcz hevében, midőn fáradságtól s a melegtől eltikkadva, sisakját szellőzteté, egy nyílvessző furódott nyakszirtjébe, mely földre teríté őt.
Hogy őseink Augsburgnál vereséget szenvedtek, nagyrészt maguknak köszönhették. Ugyszólván megfeledkeztek régi, kipróbált harczmódjukról s mindent szokásuk ellen tettek. Egy várat fognak rendszeres ostrom alá, holott mint lovas nép ahhoz nem értettek. A helyett, hogy ők lepnék meg a németeket, Ottó császár őket lepi meg, mikor a sikertelen ostromban már ki voltak fáradva. S mintha a szokott elővigyázatról végkép megfeledkeztek volna, nem is tudják, hogy a Dunától északra nagy hadsereg gyült össze és ellenök készül; mert különben a sereg átkelését könnyen megakadályozhatták volna. Hiba volt az is tőlük, hogy a német sereg közeledésére nem a Lech jobb partjára vonulnak vissza, hanem szembe mennek az ellenséggel. Csak a német seregnek váratlan megkerülése és hátba fogása emlékeztet régi harczmódjukra; sajnos, ez sem sikerült, mert ugyanakkor a derékhad nem intézett támadást szemben vagy oldalt, minek következtében az ellenség a megkerülő hadosztályt visszaűzhette. Legnagyobb hiba volt azonban az, hogy a nehéz fegyverzetü, jól vezérlett német sereggel elfogadják a homlokban való megütközést, mikor mögöttük a kiáradt Lech folyó gátolta őket szokott mozdulataikban. S mindezeket a hibákat a folytonos győzelmek, miket hadjárataikon oly könnyű szerrel kivivtak, növelték nagyra bennök. Elbizakodottakká, hanyagokká, könnyelmüekké lettek, a fegyelem meglazult soraikban s szokott óvatosságuk helyébe gondatlanság lépett.
A magyarok sokat felejtettek régi harczmódjukból, a németek pedig sokat tanultak tőlük. A rendezett csatasorban való előnyomulás s különösen a seregnek több hadtestben való fölállítása egységes vezérlet mellett, a régi magyar harczmód sajátsága. A németek a magyarokat Augsburgnál saját harczmódjuk szerint verték meg.
Soha annak előtte ily fényes, ily elhatározó győzelmet nem nyertek a magyarokon. Nem csoda, hogy Ottót hadai nyomban császárrá kiáltották ki. Az éjt a király Augsburg városában, a hős lelkü Ulrik püspöknél tölté. Másnap hajnalban seregével átkelt a Lech vizén, hogy üldözőbe vegye s lehetőleg megsemmisítse a futó ellenséget. Parancsára, melyet gyors futárok hirdettek minden felé, a föld népe tömegesen fölkelt, megszállotta a folyók átjáróit, lefoglalta a csónakokat és dereglyéket, rátámadt a menekülő magyarokra, s vagy a vizbe ugratta, vagy bekerítvén, fölkonczolta őket. Így folyt az üldözés napokon keresztül egész a magyar határszélig, mi közben Ottó serege is nem egy csapatot vágott le. Sok magyar vitéz a németek fogságába esett; ezeket megfosztották arany nyaklánczaiktól s a ruhájok alján csüngő sok arany dísztől, azután halálra kínozták vagy elevenen eltemették őket.
Menekülés közben Bulcsu, Lél s még egy harmadik vezére a magyaroknak, kit egy XII. századi német iró Assur (talán nem személynév, hanem a magyar az úr, a hogy a vitézek vezéröket szólíthatták), egy XIII. századbeli krónika pedig Sur néven említ, szintén a németek kezébe került. Regensburgba vitték őket, Henrik herczeghez, ki a városnak Magyarország felé néző keleti kapuja előtt mindhármukat fölakasztatta.
Az augsburgi vereségről krónikáink is megemlékeznek. Hogy mily rettentő volt a csapás, melyet Ottó király a magyarokra mért, onnan is kitetszik, hogy a nemzeti hagyomány szerint az egész magyar seregből csak heten érkeztek haza. A németek levágták füleiket, s úgy bocsátották őket vissza Magyarországba. „Menjetek el magyarjaitokhoz – így szóltak hozzájuk – és mondjátok meg nekik, hogy a kínok ezen helyére többé ne jőjjenek!” E szerencsétlenekre itthon szomorú sors várt. A miért nem akartak inkább együtt halni bajtársaikkal, a község arra ítélte őket, hogy veszítsék el mindenüket, még nejöket és gyermekeiket is, s mezitláb járjanak sátorról sátorra, koldulva s a nemzeti gyászról énekelve, mind halálig. A nép magyarkáknak, gyász-magyaroknak csufolta őket, maradékaikat pedig elnevezte Szt. Lázár szegényei-nek, mert Szt. István király az esztergomi Szt. Lázár-ispotály hatósága alá adta őket. A fogoly vezérek halálát sem titkolják krónikáink, de halálukban is a dicsőség fénykoszorújával övezik homlokukat, mintegy kiengesztelve bennünket sorsukkal. Halálukat így beszéli el a krónika: az augsburgi csatában Lél és Bulcs híres hadnagyok a németek fogságába esvén, Konrád császár (!) elé vezettettek. A császár kérdé tőlük, hogy miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez? „Mi – válaszolák – a nagy Isten bosszuja vagyunk, kiket ostorul küldött reátok; ha nem üldöznénk benneteket, rabjaitokká lennénk!” Fölindulva e feleleten, a császár halált mondott fejökre, de megengedé, hogy olyan halált válasszanak maguknak, a milyent akarnak: „Hozzák elő kürtömet, – mond Lél – hadd fújjam meg utoljára s azután majd válaszolok.” Elhozzák a kürtöt, de alig emeli ajkaihoz Lél, előlép s oly erővel vágja a császár fejéhez, hogy az rögtön szörnyet hal. „Eredj – kiált föl a vezér büszke haraggal – eredj előttem a másvilágra, hogy ott engem szolgálj!” Mintegy e szavak magyarázatául hozzáteszi a krónika, hogy a magyarok hite szerint, a kiket életökben megöltek, azok a másvilágon szolgáik lesznek.
Jász-Berényben a városházán díszes faragású elefántcsont-kürtöt őriznek, melyről azt tartják, hogy a Lél-é volt; s bizonyságul a kürtön látható csorbára és repedésre hivatkoznak, melyek akkor estek volna rajta, mikor a magyar vezér a császárt főbe ütötte. Azonban e helyi hagyománynak nincsen semmi alapja. A kürt nem arra szolgált, hogy belefújjanak, hanem arra, hogy belőle igyanak, lévén csak egy nyílása. De eltekintve ettől, Lél-é már azért sem lehetett, mert a rajta látható faragványokról itélve, sokkal későbbi korból való. A XVII. században találták Jászberény közelében, még pedig a földbe elásva; valaki ráfogta, hogy a Lél kürtje, melylyel a német császárt agyon ütötte, s így terjedt el a mese, melyet, bár tudós férfiak igyekeztek támogatni, alaptalannak kell tartanunk.

A jászberényi kürt.
(Állítólag Lél kürtje.)
A nép kedvencz hőseinek szégyenletes halálát nem tudta elképzelni megtorlás nélkül. Igy keletkezett az a hagyomány, melyet krónikáink közül úgy látszik a Kézaié őrizett meg leghívebben. Szerinte a magyarok másik serege, mely Augsburgtól távolabb vala, értesülvén társaik veszedelméről, egy erdőbe gyülekezék, a honnan a császár seregének elszéledése után, a Rajna felé tartó nagyobb csapatot űzőbe vevé. Utól is érték a mezőn s körülvévén, annyira szorongatták, hogy végre is megadta magát. A magyarok a kezükbe esett vitézeket, számszerint nyolcezret, egytől-egyig lefejezték, így állván bosszut társaikért.
Ottó megelégedett a magyarok meggyöngítésével. A kivivott fényes győzelem ellenére nem lépett föl támadólag. De hogy egyszer s mindenkorra bevágja a magyarok útját, birodalma keleti határán őrgrófságokat állított föl; egyet a Mura mellett, Karinthia keleti részein, egyet pedig a Duna mellékén, a mai Alsó-Ausztria területén. Olaszországot már előbb, 951-ben zárta el előlük; ugyanis Berengár királyt hódolatra kényszerítvén, a friauli és a veronai határgrófságok, valamint a trienti és isztriai grófságok területét elvette tőle és Németországgal egyesíté; e részek kormányát öccsére, Henrik bajor herczegre bizta.
Nyugat és délnyugat felé nem is kalandoztak többé a magyarok, hanem inkább a keleti birodalmat látogatták. 958 tavaszán átkeltek a Dunán s a Balkán hegységen, elborították Thrácziát és Konstantinápolyig száguldoztak. Konstantin császár, Pothosz Argüroszt, a testőrség parancsnokát küldé utánok, midőn a zsákmánynyal haza felé készültek. Ez éjnek idején véletlenül megrohanta őket, elvette zsákmányukat s a magokkal hurczolt foglyokat megszabadította. 961-ben ujból betörtek Thrácziába. Leon Fókász, a császár hadvezére, kis számú hadával nem mervén őket nyílt csatában megtámadni, erdős vidéken, észrevétlenül táborukhoz közeledék, s egy viharos éjjel három oldalról rájok törvén, nagy részöket levágta. E veszteséget megbosszulandók, a következő évben újból Görögországban teremnek; de ezúttal sem kedvezett nekik a szerencse. A görögök Thrácziában ismét győzelmet arattak rajtuk s közülök sokakat foglyul ejtettek.
963-ban Nikefórosz Fókász foglalta el a császári trónt, ki, hogy birodalmát a magyarok becsapásaitól megoltalmazza, Péter bolgár fejedelemmel, a 941-ben elhalt Simon fiával lépett szövetségre. Mivel azonban a görögök a bolgárokat nem segíték, Péter utóbb a magyarokkal kötött egyességet. Az egyesség értelmében ugy látszik szabad utat nyertek Bolgárországon át a keleti birodalomba.
Most a bolgárok is merészebbekké lőnek s 966-ban Nikefórosz császártól a szokott adót követelték. A császár a követelésen felindulva seregét rögtön a bolgárok ellen indítá, nehány erősséget be is vett, de a Balkán járatlan szorosaiban s azon túl a mocsáros, ingoványos lapályon nem akarván seregét veszélyeztetni, visszavonult.
Nem bizván saját erejében, a császár Szvatoszláv kievi orosz fejedelmet hívta segítségül. Szvatoszláv kapott az alkalmon s 968-ban berontott Bolgárországba, legyőzte Péter hadait, több várost és várat földult s roppant zsákmánynyal megrakodva tért haza. A következő évben elfoglalta egész Bolgárországot, s miután a bujában elhalt Péter fiait, Boricsot és Románoszt foglyul ejté, a fegyverrel szerzett országot többé nem akarta kezeiből kiereszteni.
Nikefórosz császár most a szorongatott bolgárokkal szövetkezék s készületeket tett az oroszok ellen való hadjáratra, de palotaforradalomnak esett áldozatul, mielőtt a hadjárat megindult volna. Utódja, a harczias Tzimiszkész János mindjárt uralkodása elején fölszólítá Szvatoszlávot, hogy takarodjék el a bolgár földről. Szvatoszláv kihivó választ adott, sőt szövetkezvén a besenyőkkel s a magyarokkal, táborával átkelt a Balkánon, Thrácziát végig pusztította s megállapodott Arkadiopolisznál, a hol az ellene jövő Bardászszal, a császár vezérével, megütközni készült. Bardász gyöngeségének tudatában nem mert nyílt csatába ereszkedni, hanem a város falai közé zárkózott. Onnan aztán alkalmas pillanatban kirontott a gondtalanul táborozó ellenségre, s elsőben a besenyőket, majd az oroszokat s végül a magyarokat legyőzte.
E vereség után Szvatoszláv a Balkánon át visszavonult a bolgár földre, a hol seregét a görögök a Duna mentén fekvő Dorüsztolon (Szilisztra) közelében, 971-ben megsemmisíték. A Dorüsztolon mellett vívott csatában úgy látszik a magyarok, mint az oroszok szövetségesei, szintén részt vettek.
971-en tul nem bántják többé a keleti birodalmat s végkép abban hagyják a külföldön való kóborlást.
A görög birodalom ellen intézett hadjárataik érdekes emléke a Botond vitézről szóló monda, melyet krónikáink őriztek meg. Az augsburgi csata után történt, hogy egy ízben a magyarok Konstantinápolyig nyomultak s a várost megszállották. Az ostrom alatt a görögök egy óriást küldtek ki a magyar táborba, a ki hetykén azt kívánta, hogy két magyar birokra keljen vele. Ha mindakettőt legyőzi, – ugymond – a császár semmivel sem tartozzék; de ha őt győzik le, a császár fizessen adót a magyaroknak. Szégyen és bosszuság fogta el a magyarokat, mikor ez ajánlatot hallották; de megfelelt az óriásnak Botond. Eléje lépett és így szólt: „Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a magyarok között. Végy magad mellé két görögöt: egyik elszálló lelkedet fogja föl, a másik testedet temesse el. Mert bizonyos lehetsz felőle, hogy adófizetőjévé teszem a császárt nemzetemnek!” A magyarok vezére, Apór, ekkor parancsot ad Botondnak, hogy menjen bárdjával a város érczkapujának s mutassa meg rajta erejét. Botond csakugyan odamegy s egy csapással olyan rést vág az érczkapun, hogy egy öt esztendős gyermek könnyen átbujhatott volna rajta. E közben elkészült a vívó-tér, melyet a magyarok lóháton álltak körül, míg a görögök a falakra gyülekezének, hogy a párbaj szemtanui legyenek. Előáll végre a görög óriás s a mint meglátja Botondot, gúnyosan kérdi: miért nem vett maga mellé még egy magyart segítségül? Botond szó nélkül megragadta s rövid birkózás után úgy a földhöz vágta, hogy nem is kelt föl többet. A görög császár s a császárné, a kik egy bástyáról nézték a párbajt, elszégyelték magukat, s pirulva visszasompolyogtak palotájukba. Csakhamar megjelentek a császár előtt a magyar követek s követelték az adót, de a császár mosolyogva elutasította őket. E szószegésen megbosszankodva, abban hagyták Konstantinápoly ostromát s egész Görögországot végig pusztítva, sok kincscsel és számtalan fogolylyal nagy vígan hazatértek.

Az augsburgi csata.
Kanckfuss H. rajza.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages