7. Avar uralom Magyarországon.
7. Avar uralom Magyarországon.
Az avarok első megjelenése Európában. Viseletök, származásuk, életmódjuk, fegyverzetök. Alattvalóikkal kegyetlenül bánnak. Az avar hringek. Vallásuk, papjaik. Az avarok mint Justinianus császár szövetségesei. Harczaik a Fekete- és Kaspi-tenger táján lakó népekkel. Kalandozásaik nyugaton. A longobárdok szövetségében elverik a gepidákat. Elfoglalják egész Magyarországot. Birodalmuk kiterjedése. Baján khagán. Jellemző adomák róla. Sirmium elfoglalása. Betörések a keleti birodalomba. Fegyverszünet. Ujabb háborúk. Priscus benyomul Avarországba és ismételten győz. Baján halála. Az avarok az északi és nyugati tartományokat pusztítják. Heraklius császár. A perzsák s az avarok Konstantinápolyt készülnek elfoglalni. A horvátok és a szerbek megtelepítése. Az avarok hatalma hanyatlik. Bajorország megtámadása. Bajorok és avarok szövetkeznek a frankok ellen. N. Károly hadat indít az avarok ellen. Az avar hringek. Az avarok közt meghasonlás támad. Megölik a khagánt és a jugurt s a Tudunt teszik fejedelmökké. Károly ujabb hadjárata. Fia Pipin a Tiszáig nyomul s beveszi a khagán székhelyét. Tömérdek hadi zsákmány. Az avarok meghódolnak. N. Károly Pannóniát s a Vágig terjedő országrészt Bajorországhoz csatolja. Az avarok s a kereszténység. N. Károly végkép leveri az avarokat. Uralmok jellemzése. Előkészítik az egységes magyar állam keletkezését. Avar műveltség. Avar leletek.
Az avarok 558-ban jelennek meg Európában. Akkor érkeztek első követeik Konstantinápolyba, a hol hunos viseletökkel s hosszú fonatokban lelógó pántlikás hajokkal általános feltűnést keltettek.
A követség feje Kandik, megjelenvén Justinianus császár előtt, fölajánlá ura, a „győzhetetlen khagán” szövetségét a birodalom minden ellensége ellen, föltéve, hogy a császár évdijat és ajándékokat küld neki, népének pedig földeket enged át, a hol megtelepedhetnek. Justinianus követve a hagyományos római politikát, mely szerint egyik barbár népet a másik ellen kell fölhasználni, hogy hatalmukat gyöngítve, a birodalomra nézve kevésbé veszélyesek legyenek, az avar követeket megajándékozá, a khangánhoz pedig egy főtisztjét küldé, aki ajándékok s évdíj igérete mellett csakugyan szövetségre lépett vele.
A birodalom határán megjelent új népet tulajdonképen vár- és kunok-nak hítták. Korábban az avaroknak voltak alattvalói. De midőn ezek hatalmát az Altai-hegység táján lakó turkok megtörték volt, előbbi uraikkal ők is a turkok szolgái lettek. Uj gazdáik kegyetlensége elviselhetetlen lévén, kedvező alkalommal elhagyák Volga-melléki tanyáikat és nyugatra indulának. Az általok fölzavart népek avaroknak nézték őket s rémülve menekültek előlük; ők pedig látván, mily varázsa van az avar-névnek, meghagyták a népeket tévedésükben s eredeti nevüket az avar névvel cserélték föl.
Mint említők, az avarok vagyis a vár-kunok hun módra ruházkodtak; de nemcsak viseletök, nyelvök is a hunokra emlékeztetett s bizonyos, hogy ezekkel rokonságban valának. Mint a hunok, úgy ők is az ural-altai népcsalád kötelékébe tartoztak, de vajjon e népcsalád török vagy finn-ugor ágához álltak-e közelebb? Meg nem mondhatjuk. Két törzsre voltak oszolva, mikor Európában megjelentek s utóbb más rokon törzsekkel is gyarapodtak.
Az avar nép lovas nomád nép volt. Fejedelmök, a khagán, 60000 lovast is tudott harczba vinni. Csatában az első sorba alattvalóikat, a szlávokat állíták ki; ha ezek támadása nem sikerült, akkor előrontottak maguk, nyilakat, lándzsákat szórva az ellenségre, kit színlelt futással lesbe csaltak s megsemmisítettek. Nyíl és lándzsa szolgált fegyverökül; testök vértezve volt, s vasból vagy bőrből készült vért takarta elül vezéreik lovait is. Alattvalóikkal, kik nagyobbrészt szlávok valának, igen kegyetlenül bántak: hadi szolgálatra kényszeríték, csatában a legveszélyesebb pontra állíták, súlyos adókkal terhelték őket, télen át pedig megszálltak nálok, elszedték eleségöket, marháikat, s nejeikkel meg leányaikkal kényök-kedvök szerint bántak. Az orosz Nesztor, a legrégibb orosz krónikás, ki a XII. században élt, szláv hagyomány alapján azt írja róluk, hogy a szláv asszonyokat az avarok barmok gyanánt szekereik elébe fogták. Mint gonosz óriásokról emlékeznek róluk a szláv regékben még most is. Rabló hadjárataikban összeharácsolt kincseiket kör-alakú sánczok mögé rejték, melyeket az egykorú német írók hring-eknek, azaz gyűrűknek neveznek. Vallásukról csak annyit tudunk, hogy az eget, földet, tüzet s a vizet tisztelték és hogy bálványaik is voltak. Papjaikat bokolabra néven említi Theophylaktus görög író, hozzá tévén, hogy e szó bűbájos papot jelent.
A szövetség megkötése után az avarok megrohanták a velök rokon hunugurok-at, sabirok-at, az utigurok-at és kutrigurok-at, kik a Kaspi- és Fekete-tenger vidékén laktak, s valamennyiöket legyőzvén, kényszeríték, hogy hozzájuk csatlakozzanak. Miután a Dnjeper mellett lakó szláv népeket is leverték, lassanként az Al-Dunához érkeztek.
561 táján csapataik már a thüringiai erdő vidékén kalandoznak. Sigibert a frankok királya, az Elba mellett szembeszáll velök és megveri őket. A szenvedett kudarcz azonban nem riasztá el a bátor népet; újból támadnak s ezúttal nekik szolgál a szerencse. Sigibert végül ajándékokkal megkérlelik hagánjukat és szövetségre lép vele.
Ez időtájt készült Alboin a gepidák ellen való harczra. Alboin első feleségéről sógora volt Sigibertnek s bizonyára ennek közvetítésével kötött egyezséget az avarokkal, miről már az előbbi fejezetben volt szó.
A gepidák leverése után ezeknek országát foglalták el az avarok, majd a longobárdok elköltözése után Pannóniát is, s ekképen egész Magyarország az övék lett. Ellentállásra nem találván, a szomszéd néptörzseket is hatalmuk alá hajtották, úgy hogy birodalmuknak a keleti Alpok s a Duna, továbbá az Ádriai-tenger s az Al-Duna, meg az északi szláv népek vetettek határt.
Hatalmuk Baján fejedelem idejében volt a legnagyobb. E ravasz, kapzsi, bosszuálló, hitszegő, a mellett kevély és hiú embernek nem volt semmi Attila imponáló nagyságából. A keleti birodalomnak azonban ép oly réme volt, mint emez; főleg mióta II. Justinus császár, Justinianus utóda, oktalan dölyffel elutasítá követeit s megvonta tőle a fizetni szokott évdíjat.
Hogy miképen bánt Baján a császárokkal, kitűnik a következő két esetből. Egyszer Tiberius császártól azt kivánta, hogy csináltasson neki arany ágyat. A császár csináltatott egyet tömör aranyból, melyet az ahhoz értők nem győztek eleget csodálni és azt követe által ajándékul küldte a khagánnak. Ez azonban egykedvűen, filymálva fogadta s mint csunyát, szegényest és hozzá nem méltót, visszautasította. Egy más alkalommal az az ötlete támadt, hogy mint a császároknak, neki is legyenek betanított elefántjai. Kérelmére a császár küldött neki egyet, melynél ügyesebb nem volt állatkertjében. Baján alig vetett rá néhány pillantást és azonnal visszaküldte.
Alig foglalta el Baján a gepidák és longobárdok földjét, már is nyilt ellenségként lépett föl. Követelte Sirmium-ot, melyet a gepidák a longobárdokkal vívott harcz idején a rómaiak kezére játszottak volt, s követelését azzal támogatta, hogy a gepidák az ő rabszolgái lévén, minden, a mi a gepidáké volt, őt illeti. Bonus, a sirmiumi római őrség parancsnoka, visszautasítá e kívánságot, mire a khagán tizezer kutrigurt Dalmáczia pusztítására küldött. Justinus kénytelen volt megujítani az évdíjakat, miután vezérét Tiberiust az avarok megverték; Sirmiumot azonban egyelőre megtarthatta a császár. De nem telt bele néhány év és Baján a várost csalárdul mégis hatalmába ejté. (582.)
Avarkori régiségek.
Arany szíjvég. (A kunágotai leletből.); I. Justinus császár (518–527.) aranyérme. (A szt.-endrei leletből.); Arany gyűrű (A szt.-endrei leletből.); Arany függő; Ezüst karperecz. (A szt.-endrei leletből.); Arany függő; Arany fülönfüggő; Phokasz császár aranyérme. (A szt.-endrei leletből.); Arany szíjvég. (A kunágotai leletből.)
(Hampel: „A régibb középkor emlékei Magyarhonban” czímű művének I. kötetéből.)
Ugyanis fürdőépítés ürügye alatt Tiberius császártól, I. Justinianus utódától, Baján ügyes mesterembereket kért. Tiberius mi rosszat sem sejtvén, küldött neki, köztük ácsokat is, a kikkel aztán a khagán a Száva torkolatánál hidat kezdett veretni. Ez ellen Singidunum parancsnoka tiltakozott, s ekkor Baján, hogy megnyugtassa őt, késznek nyilatkozott esküt tenni arra, hogy a hídveréssel rossz szándéka nincsen. Kivont kardját ég felé tartá s úgy esküdött meg, hogy ha ellenséges szándékból építené a hidat, kard veszítse el őt s az avar népet, az ég szakadjon rájok, a mennybeli isten tüzes nyila csapja agyon őket, a körül elterülő hegyek és erdők omoljanak fejökre, a Száva vize áradjon ki és nyelje el valamennyiöket. Megesküdött a bibliára is, melyet a singidunumi püspök tartott eléje. S míg követei Konstantinápolyban fölkeresték a császárt, Baján serényen folytatta a híd építését, s amint elkészült vele, Sirmiumot ostrom alá fogta. Ismerve a város szorult helyzetét, Theognis tábornoknak, a római fölmentő sereg parancsnokának, találkozást ajánlott. A találkozás a Száva balpartján történt, a hova Theognis hajón, Baján pedig lóháton ment. Megérkezvén, Baján leszállott lováról, s drágakövekkel kirakott mennyezet alatt arany székre ült; melle és arcza elébe pajzsokat tartatott, hogy orvtámadás ellen biztosítva legyen; úgy értekezett a római vezérrel. A találkozás nem vezetett eredményre. Baján most Sirmium fölött is hidat veretett, Moesiát és Thrácziát pedig szlávjaival elárasztá. E tartományok jajveszéklése végre arra birták a császárt, hogy Sirmiumot föláldozza. A lakosság mindent hátrahagyva, kivonult a városból, melyet Baján azonnal elfoglalt, a császár pedig a három éven át elmaradt évdíjat, 240,000 aranyat volt kénytelen megfizetni.
Elfoglalta Singidunumot és Viminaciumot is Baján, majd Alsó-Moesián keresztül a Fekete-tenger mellékére rontott. Pedig a császárok nyolczvan-, sőt százezer aranyat fizettek neki évdíjul, csak hogy birodalmukat békében hagyja.
Baján váratlan támadása nagy zavarba ejté Tiberius utódát, Maurikios császárt (582–602.), mert seregének nagy része a perzsák ellen hadakozott. Mit tehetett mást? Az évdíjat húszezer aranynyal megtoldotta s Baján ujra békét fogadott. De azért alattomban folytatta a háborút, szláv és bolgár alattvalóival, kiket a birodalomra zúdított s kikkel aztán a zsákmányon osztozott. A császár rájövén e turpisságra, Baján követét elzáratta, mire a khagán bosszúból megtámadta és lerombolta a Duna melléki városokat: Ratiariá-t, Durostorum-ot (Szilisztria táján), Marcianopolis-t, s Thráciá-t végig pusztította. Végre 587-ben Adrianopolis mellett egy nagy csatában a rómaiak megverték, egymásután visszafoglalták a Duna-melléki városokat és Bajánt öt évi fegyverszünetre kényszeríték.
A fegyverszünet ideje alatt mindkét fél erősen készült a háborúra; lejártával Maurikios császár, ki ez időtájt szerencsésen befejezé a perzsákkal vívott háborúját, seregét Thraciába indítá. E közben Baján is megérkezett nagy sereggel, melyhez a távollakó szláv népek is csatlakoztak, s Priscust, a római sereg vezérét, visszaszorítá. Tartván azonban attól, hogy a császár háta mögött megtámadja országát, békére lépett.
A következő években Priscus a Szereth-melléki szlávok, az avarok szövetségesei ellen viselt irtó háborút, a mi miatt aztán Baján is fegyvert fogott. Ujra beveszi Singidunumot s Dalmácziába tör; Priscus viszont Felső-Pannoniára ront, s ott bevárva az avarokat, a magukkal hozott zsákmányt elveszi tőlük. Baján ezért Thráciát támadta meg. Szerencsére, seregében pestis ütött ki, a mely egy éjjel hét fiát elragadta. A diadalmi mámort gyász váltotta föl. Baján csaknem megőrült fájdalmában s szüntelenül ezt kiáltozá: „Isten ítéljen köztem és a császár, az avarok és a rómaiak között; ő tudja, hogy ki szegte meg a békét!” A császár ekkor követeket küldött hozzá, hogy vele alkudozzanak; a bánatos khagán tizenkét napig várakoztatta őket, míg maga elé bocsátá, de aztán békére lépett. Határul a keleti birodalom s az avarok országa között a Dunát jelölték ki; az évpénz pedig húszezer aranynyal fölemeltetett. A fogságba esett római katonákért a khagán egy-egy aranyat követelt váltság-dijul, s mivel Maurikios ezt megadni vonakodott, a foglyokat, szám szerint 12,000 embert, megölette s úgy tért vissza országába.
A következő évben (600-ban) ujra kitört a háború. Priscus a Duna partján összegyüjté a római sereget, s miután az avarokat visszaverte, átkelt a folyón és benyomult a khagán országába. Öt csatában megverte Bajánt, kinek négy fiát a rómaiak egy mocsárba szoríták. Valamennyien ott vesztek s maga Baján is csak nagy nehezen menekülhetett a Tiszán át. Priscus csapatai követték és a folyó közelében három gepida falut fölprédáltak. Baján még egy csatát vívott a rómaiakkal, de ezt is elvesztette. A rómaiak könnyű szerrel megsemmisíthették volna az avarok hatalmát, de nem folytatták a háborút, hanem visszavonultak. Nyilván a Konstantinápolyban kitört lázadás, melyet Phokas vezér támasztott, s Maurikios császár erőszakos halála volt az oka, hogy a háborút abban hagyták.
Baján e hadjárat után nem sokára meghalt. (602.) Utódjával Phokas, a ki császárrá lett, békét kötött. Az avarok egy ideig csakugyan nem bánták a birodalmat, hanem inkább az északra és nyugatra fekvő tartományokat pusztították. 610-ben Felső-Itáliába rontanak, beveszik Friaul fővárosát: Forum Juliit és dús zsákmánynyal s tömérdek fogolylyal hazatérnek.
616-ban ujra kezdődött az ellenségeskedés az avarok és a rómaiak közt. Az avar khagán a Heraklius császárral (610–641.) való találkozás és alkudozás ürügye alatt, nagy sereggel jött, s majd hogy el nem fogá az üdvözlésére elébe siető császárt. Ugyanekkor csapatai Konstantinápolyig nyomultak, de a várost nem merték megtámadni, csupán külvárosait pusztíták. A khagán ártatlanságát bizonyítgatta. A rómaiak, a kik a perzsák ellen készültek, hittek neki s békére léptek vele.
622-ben Heraklius császár megindítá hadait a perzsák ellen; ezek szorultságukban az avarokkal szövetkeztek, hogy velök együtt támadják meg Konstantinápolyt. (626.) A merész vállalat nem sikerült; a római hajóhad lehetetlenné tette a perzsák átkelését a szlávok dereglyéin, a várost sem bírták megostromolni az avarok. Hírét vevén annak, hogy a császár serege a perzsákon fényes diadalt aratott, sietve visszavonultak.
Heraklius mint győztes tért vissza Perzsiából. Csakhamar uj, a perzsáknál még veszélyesebb ellensége támadt: az arabok, kik között ez időben lépett föl a próféta Mohammed, megalapítván vallását, melynek karddal való terjesztését híveinek kötelességévé tette. Heraklius nem boszulhatta meg magát az avarokon, mégis, hogy ez oldalról birodalmát biztosítsa, a Duna és Száva mentén megtelepítette a szerbek-et és horvátok-at, mintegy élő sánczot emelve az ő s az avarok birodalma között. (630 körül.)
A horvátok (hegyi lakók) a Kárpátok északi lejtőin a Felső-Odera és Visztula mentén laktak. Heraklius császár fölszólítására: foglalnák el az avarok által bírt földek egy részét, egyik törzsük Dalmácziába költözött. Elismerték a császár felsőbbségét, egyébként saját törvényeik és fejedelmeik vagy zsupán-jaik alatt éltek. Az általuk megszállott vidék az Ádriai-tenger hosszában Isztria délkeleti szögletétől a Cettina folyóig, továbbá a Kulpától a Verbászig terült el. A tartomány latinos lakossága a tengerparti városokba (Zára, Trau, Salona, Epidaurum) és szigetekre (Arbe, Veglia, Cherso és Lussin) szorult. Heraklius császár, hogy még szorosabban a birodalomhoz kapcsolja a horvátokat, gondoskodott megtérítésükről is. Térítőik a pápától küldött püspökök és papok valának. A horvátok ennélfogva a nyugati egyházhoz csatlakoztak és abban meg is maradtak.
Példájokat az Elba vidékén lakó szerb törzsek is követték. Heraklius császár Moesiát, a parti Dáciát és Dardániát engedte át nekik, de ezzel nem voltak megelégedve s a Macedoniát környező hegyektől Dyrrachiumig (a mai Durazzo) és Epirus közepéig elterülő vidéket is megszállották. Ők is megtartották saját fejedelmeiket és fölvették a keresztséget. S szintén Rómából küldött hittérítők oktatták őket Krisztus hitére, mégis, midőn a keleti egyház a nyugatitól elszakadt, az előbbihez csatlakoztak.
Az avarok hatalma különben ez időtájt mindinkább hanyatlott. Szláv alattvalóik egy része – a karantánok s a szomszédos szláv törzsek – megunván nehéz igájukat, föllázadtak ellenük és kivívták függetlenségüket. Belső meghasonlás is fogyasztá erejüket. Ugyanis 630-ban meghalván a khagán, a bolgárok, a kik az avarokkal szövetséges viszonyban voltak s Pannóniában laktak, azt kívánták, hogy közülök valót emeljenek e méltóságra, s jövőben a khagán fölváltva az avarok és bolgárok sorából választassék. Az avarok visszautasíták e követelést, mire a bolgárok fegyvert ragadtak. Megveretvén, közülök tízezren a frankoknál kerestek menedéket, de vesztökre, mert Dagobert, a frankok királya, egy éjjel valamennyiöket levágatta. Csak hétszázan kerülték el a veszedelmet, s ezek a karantánokhoz menekültek. A pannóniai bolgárok sorsáról Don-melléki testvéreik értesülvén, Kuvrat fejedelem alatt szintén kivonták magukat az avarok felsősége alól és Heraklius császárral léptek szövetségre.
630-on innen az avarok a keleti birodalmat nem háborgatják többé; de annál inkább a nyugatra lakó bajorok földjét. Ezek végre is a Szárhegyig szorítják vissza őket.
Midőn a VIII. század második felében a frankok mind hatalmasabbakká válnak, a bajorok, kiket Pipin frank király hódolatra kényszerített, főleg Liutberga, Thassilo herczeg nejének ösztökélésére, ki a N. Károlytól, Pipin fiától legyőzött Desiderius longobárd királynak leánya volt, az avarokkal szövetkeznek a frankok ellen. Ez kitudódván, N. Károly Thassilót kolostorba záratta, országát pedig a frank birodalomhoz kapcsolta. (788.) Mégis az avarok egy serege Friaulba, egy másik Bajorországba tör, de a frankok kiverik őket.
Bajorország elfoglalásával a frankok az avarok szomszédai lettek. A határ kérdésében nem tudván velök megegyezésre jutni, N. Károly elhatározta, hogy ellenök hadat indít s hatalmukat megtöri. Két évig tartó készülődés után 791. tavaszán ellenök indult. Két felől intézte a támadást: a Duna és a Dráva felől. A Duna mentén vonuló sereg két részre oszlott: egyik a folyó jobb partján, a másik a balparton nyomult elő; az elsőt maga N. Károly vezette; az élelemszállító hajókat a bajorok úsztatták lefelé. Ellentállásra csak a Kamps folyó táján talált a frank király; ott volt az avarok első erőssége, egy másik a hajdani Comagenae városánál, a mai Königstettennél. Károly mind a kettőt megvevén, pusztítva a Rábáig hatolt s a folyó torkolatánál lévő erősséget szintén elfoglalta.
Az avarok szállásaikat, mint említők, köralakú sánczokkal vették körül, melyeket az egykorú német írók hring-eknek, ring-eknek, azaz gyűrűknek neveznek. Egy szemtanu elbeszélése szerint, ki részt vett N. Károly háborújában, kilencz ilyen hring volt; egyik a másikba volt foglalva s az ország közepén, a Tisza körül volt a fő-ring, a khagán székhelye. A sánczok széles gyepüből állottak; folyók vagy hegyek mentén, 20 lábnyi távolságra, sorjában ugyanoly magas czölöpöket vertek a földbe, s a két czölöpsor közét kövekkel s agyaggal töltötték meg. Az egészet aztán földdel borították be s beültették bokrokkal. Egyik ring a másiktól körülbelül 30–40 mértföldnyire esett. A ringeken belül voltak az avarok falvai, szállásai, oly messzire egymástól, mennyire a trombitaszó elhallatszott. A közlekedés czéljából a kerítéseken, de nem közel egymáshoz nyílások, kapuk voltak.
A balparti sereg ezalatt a Vág folyóig jutott, míg Pipin, a király fia, az itáliai sereggel az Alpokon átkelve, a Dráva völgyén ereszkedett alá, s a Dráva-Száva közén emelkedő erősséget, melyben tömérdek kincs volt fölhalmozva, hatalmába ejté.
A háború folyamán az avarok között meghasonlás támadt. Megölték a khagánt meg a jugurt, s a Tudunt (mindkettő főméltóság volt nálok) tették fejedelmökké. Ez 795-ben követeket küldött N. Károlyhoz: kegyelmébe ajánlá magát s késznek nyilatkozott a keresztség fölvételére. A frank király azonban vagy mert nem bizott a Tudun őszinteségében, vagy mert el volt határozva, hogy a háborút folytatja, 796-ban Avarországot ujból megtámadta. Hadai egy részét a Duna balpartján Pipin vezette, míg Olaszország felől Erik, a friauli határgróf ütött Pannóniába. Pipin egész a Tiszáig jutott s ott bevette az avarok főerősségét s a khagán székhelyét. Mérhetetlen kincs – állítólag tizenöt szekérre való arany, ezüst és selyem – került a győzők kezébe, melyet Nagy Károly hívei s az egyházak között osztott fel. Még idegen fejedelmeknek is juttatott belőle, így a távoli Mercia (Angolország) királyának, a kinek kardot és selyempalástot küldött. Erik gróf is sikerrel oldotta meg feladatát, elfoglalván Alsó-Pannóniát egész a Dráva torkolatáig.
Hogy mily pusztítást vittek véghez N. Károly hadai Avarországban s mennyi kincs esett a kezükbe, kitűnik N. Károly életírójának, az egykorú Eginhardnak leírásából. „Hány csatát vívtak (N. Károly hadai) – úgymond – mennyi vért ontottak, mutatja a minden lakostól üres Pannónia s azon helynek, ahol a khagán székhelye volt, oly pusztulása, hogy még nyoma sincs ott emberi lakásnak. A háborúban a hunoknak (értsd: avaroknak) összes nemessége s minden dicsősége elveszett; az annyi idő óta összegyüjtött kincsek mind zsákmányul estek. Nem is emlékezhetni egy háborúra is, melyből annyira meggazdagodtak volna a frankok, mint ebből; addig szegények voltak, de most meggazdagodtak.”
Nagy Károly lovas szobra.
(Eredetije Párisban, a Carnevalet-muzeumban.)
A megrémült Tudun s az előkelő avarok megjelentek most Aachenban, a hol a Tudun N. Károlynak hűséget fogadott s az őt kísérő urakkal együtt megkeresztelkedett. N. Károly az elfoglalt terület egy részét, az egykori Pannóniát, Bajorországhoz csatolta és bekebelezte birodalmába; szintúgy tett a Vágig terjedő országrészszel is.
A kereszténység, melyet korábban a bajorok felől Szt. Rupert terjesztett közöttük, bár nem sok sikerrel, most is csak nehezen vert gyökeret e pogány nép szívében. 799-ben fegyvert fognak, megrohanják Bajorországot, s kormányzóját, Gerold grófot, ki N. Károly sógora volt, meglepik és megölik.
N. Károly bosszúra gerjedve, ujból haddal támad rájok s négy évig tartó háborúban végkép leveri őket. (803.)
Az avarok uralma közel harmadfélszáz évig tartott, tovább, mint a rómaiakat kivéve bármely népé, mely a magyarok bejövetele előtt hazánk területén megfordult. Mind végig műveletlen nomádok maradtak, s a velök jött szlávokkal a római czivilizácziónak utolsó maradványait is kiirtották Pannóniában; érdemök mégis, hogy a Kárpátok alján, a Közép-Duna vidékén lakó népeket uralmok alatt egyesítették, s így előkészítették az egységes magyar állam keletkezését.
Az avarok műveltségéről alig tudunk valamit, ép azért kiváló figyelmet érdemelnek az avarkori sírleletek. Érmekkel datált sírleletet, vagyis olyant, melyben avarkori régi pénzek is fordulnak elő, eddigelé hármat ismerünk, jelesül: a kunágota-it, I. Justinianus (527–565) aranyával; a szentendre-it, I. Justinus (518–527) és Phokasz (602–610) aranyával; végül a puszta-tóti-t Constantinus Pogonatus (668) aranyával. A sirokban előkerült tárgyak között vannak olyanok, melyek kétségkívül byzanczi (görög) eredetűek; ilyenek például a kunágotai arany lemezek, melyek közül egyiken bacchikus jelenetek vannak ábrázolva. Barbár jellegűek azonban a Kunágotán és Puszta-Tótiban talált ezüst és arany boglárok, melyek a szíjvégek díszeül szolgáltak; a végükön tölcséralakú karpereczek, minők Kunágotán és Szent-Endrén kerültek elő; a háromszögű, arany gyöngyökből összerakott fülbevalók Szent-Endréről, melyekhez hasonlókat másutt is találtak nálunk, Barbár ízlésűek az arany hajtűk is, melyeket szintén a szent-endrei sírból hoztak napvilágra. A szent-endrei lelet legnagyobb nevezetességének két kengyelvasat tartottak, azt hivén, hogy ezek a legrégibbek s hogy a kengyelvasat az avarok hozták Európába. Azonban kengyelvasat a keszthelyi sírmezőn s más népvándorlás-kori sírokban is találtak; ezek tehát minden esetre régibbek a szent-endreinél. A pusztatóti sírlelet közel száz darabból áll. Ezüst edényei, arany szíjvégei a kunágotaiakhoz hasonlítanak, míg arany-rekeszekbe foglalt granátokkal díszített boglárai, gyűrűi, hajtűi és csattjai, a népvándorláskori, hasonló technikával készült ékszerekre emlékeztetnek.
Kengyel a szt.-endrei leletből.
(Hampel: „A régibb középkor emlékei Magyarhonban” czímű művének I. kötetéből.)
