2. I. Ulászló. (1440–1444.)
2. I. Ulászló. (1440–1444.)
Zavaros viszonyok. Albert végrendeletének mellőzése. Az özvegy királyné. Ausztria kormányzója Frigyes herczeg. Pártviszály Csehországban. Magyarország magatartása. A Czilleiek növekedő befolyása. Házassági tervek. A többség Ulászló lengyel királyt szemeli ki Erzsébet királyné férjeül. Országgyűlés. Erzsébet vonakodása. Követség Ulászlóhoz. A királyné a szent koronát eloroztatja. Fiat szül. Követeinek megtiltja a további alkuvást. Ulászló elfogadja a magyar trónt. A választási okmányok. Ulászló bejő. „Utószülött László” megkoronázása. Erzsébet fiával nyugatra vonul és ellenállásra készül. Országgyűlés Budán. I. Ulászló megkoronázása. Giskra, Erzsébet vezére, elfoglalja a felföldet. A királyné Frigyessel szövetkezik, akinek a többi között a szt. koronát is elzálogosítja. Hadi készületek. A polgár-háború kitörése. Csata Szegzárd mellett. A Czilleiek föllépése. Ulászló békére lép velök. Békealkudozás Erzsébet és Ulászló között. Cesarini Julián pápai követ. Követségének czélja. Békítő kisérletei Erzsébet és Ulászló találkozása Győrött. Békekötés. Erzsébet halála és jellemzése. Pártja élére Frigyes áll. Cesarini folytatja békítő kisérleteit. Fegyverszünet Giskrával és Frigyessel. A belháború szomorú következményei. Murád szultán Nádorfehérvárat ostromolja. Thallóczi hősi védelme. Hunyadi a török elleni harczok fővezére. Mezid bég megtámadja Erdélyt. Csata Szt.-Imrénél és Szeben alatt. Kemény Simon hősi önfeláldozása. A törökök veresége. Szehabeddin bosszuló hadjárata. A vaskapui győzelem. Cesarini keresztes háborút hirdet a törökök ellen. Az 1443-iki u. n. „hosszú” hadjárat. A külföld érdeklődése. Palaeologos János császár. Kastriota György. Brankovics György és István boszniai fejedelem segélyt igérnek. Fegyverszünet Frigyessel. Országgyűlés. A törökök békeajánlatai. A szegedi béke Cesarini izgatására felbontják s elhatározzák a hadjáratot. A várnai csata. Ulászló halála és jellemzése.
Albert nem a legkedvezőbb viszonyok között hagyta hátra országait. Magyarországot délen a török fenyegette, Csehországban a husziták s a katholikusok között nem tudott állandó béke létrejönni. Lengyelországgal sem volt még befejezve a háború s épen ekkoriban jártak a lengyel udvarnál török követek: kössön Lengyelország a szultánnal szövetséget s akkor a lengyel király könnyen megszerezhetné öccsének Csehországot, melynek trónjára már Albert korában ohajtották őt emelni a husziták. Mindennél nagyobb baj volt azonban az, hogy Albertnek sem fia, sem testvére nem volt, ki halálával a kormányt mindjárt átvevén, megakadályozta volna, hogy a csak imént egyesült Magyarország, Ausztria és Csehország külön-külön utat ne válaszszon.
A zavar teljes volt és nem volt, ki magát a viszonyokba találta volna. Az Albert kezében egyesült országok csakugyan egész külön uton haladtak, csak abban egyeztek meg, hogy Albert király végrendeletét mindenik elmellőzte. E szerint ugyanis meg kellett volna várni a királyné lebetegedését – teherben maradt férje halálakor, mely körülmény csak nehezíté a helyzetet – s ha fia születnék, azt Pozsonyban nevelni kilencz tagú gyámság alatt, melynek három-három tagja egy-egy országot kormányzott volna. Hogy a végrendeletet mellőzzék, abban a királyné is megegyezett. Mert szerette volna a hatalmat s férje életében is azon volt, hogy azt mintegy járószalagon vezesse. Különben a végrendelet jogaiban is sértette, a mennyiben Albert halála esetére az örökség egyenesen neki és csak utána az ő örököseinek volt igérve. Mindazonáltal maga sem törekedett uralkodói czímre; csak születendő fiának korlátlan gyámjaként akart szerepelni. Arról, hogy fia születik, meg volt győződve, annyira bízott Szent László segítségében, kinek megfogadta, hogyha fia születik, azt nevére keresztelteti.
Most lássuk, miként intézkedtek az egyes országok. Legelőbb határozott Ausztria, legkönnyebben is tehette. Mint örökös tartomány köteles volt a szülést megvárni, addigra azonban Frigyes stiriai herczeget, az ausztriai ház egyik ágának sarjadékát, ki nem sokára a római királyságot is elnyerte, választá kormányzóul, úgy hogy Erzsébet ott egyszerre elesett minden befolyástól. Csehországban az Albert idejében némileg lecsöndesült pártviszály a legnagyobb hévvel megujult s a kibontakozás annál nehezebbnek tünt fel, mert itt a politikai s a vallási viták egybe keveredtek. A katholikus pártnak több igen befolyásos tagja volt, de kevés alapja a cseh népben, mit azonban ellensulyozott az, hogy a melléktartományok katholikus érzelműek valának. Ez a párt volt leginkább az ausztriai ház mellett, de Erzsébethez különösen nem ragaszkodott s kész lett volna Firgyest is királylyá választani. Ellenlábasai voltak a táboriták, kik leginkább Lengyelországgal rokonszenveztek. Ez volt a legdemokratikusabb párt. Köztük volt még két párt: a mérsékeltebb s az erélyesebb kelyheseké, a melyekhez a tulajdonképi Csehország legnagyobb része tartozott. Nem is tudtak éveken át megegyezni, hogy ki legyen uralkodójuk, de Rokyczana, a prágai huszita érsek annyit mégis kivitt, hogy Csehország a trónt megüresültnek nyilvánitá, minek folytán Erzsébet ez országban is elveszté majd minden hatalmát.
Magyarország volt legnagyobb ragaszkodással a királynéhoz, akit Albert idejében is tulajdonképeni uralkodónak tekintett. Erzsébet értett ahhoz már férje idejében is, hogy a magyarok szeretetét magyar beszédével, a nemzet iránt mutatott jóindulattal a maga részére nyerje. Nem csoda tehát, hogy Magyarország is elmellőzte Albert végrendeletét. A főurak megerősítették az Erzsébet örökösödését biztosító okmányokat és Visegrádot a királyné kormányzósága elismeréseül kezébe is adták a szent koronával együtt. Ő viszont Garai László mácsói bánra s unokatestvérére bízta azt.
Ezzel azonban nem akart a nemzet lemondani minden befolyásról az ország ügyeire, csak azt akarta kimutatni, hogy nem a királyné ellenére, hanem mellette és vele akar a jövőről rendelkezni. Ebben a korban, midőn a király nem csak uralkodott, hanem kormányzott is, nő nem volt alkalmas a trónra. Különös okok is forogtak fenn, melyek Erzsébet uralkodását alkalmatlanná tették. Zsigmond szerencsétlen házasságának Czillei Borbálával ugyanis az a kellemetlen következménye is volt, hogy a királyi házra ez a sem nem német, sem nem magyar főuri család s annak többi rokonai kiváló befolyást nyertek. És ez Albert halálával mindjárt nagy mértékben érezhetővé vált: Czillei Ulrik, a kit Albert csak az imént fosztott meg Csehország kormányától, lett a királynénak majdnem mindenható tanácsosa. A királyné a nagyértékű Kosztajniczát adományozta neki és intézkedéseket tett az öreg királyné behivására is, noha a magyarok és Albert kiválóan gyűlölték őt. A királyné gyermeki szeretetének ugyan meg lehetett e tervet bocsátani, de más kérdés, vajjon lehetett volna-e azt a magyar rendek és Borbála közti viszony mellett észszerűen kivinni is? Mert a nemzet nagy része, noha szerette a királynét, inkább csökkenteni, mint növelni akarta a Czilleiek hatalmát.
Már ezek a körülmények is szükségessé tették, hogy a királyné uj házasságra lépjen, hogy férje ellensúlyozhassa a Czilleiek befolyását. Hogy ki legyen, az iránt több nézet merült fel. Voltak, a kik a szerb fejedelem legifjabb fiának, Lázárnak szánták a királynét, de ez a tervet ezekkel a szavakkal fogadta: „Keresztényt válaszszatok férjemül, ne pogányt!” A buzgó katholikus királyné az ó-hitű s a török szultánnal sógorságban álló szerbben pogányt látott. A nagy többség Ulászló lengyel királyt szemelte ki a királyné férjéül s általa királyul. És e terv mellett sok szólott. A lengyel király csak tizenhat éves volt ugyan, de elég érett arra, hogy maga állhasson a kormány élére vagy hogy sereget vezérelhessen. A magyarok pedig a hadvezérletre alkalmas király választására annál nagyobb súlyt fektettek, mert a török veszedelem fenyegető volt és ha hadvezéri szempontból a király helyettesíthető lett volna is vezérrel, nem volt helyettesíthető a hadsereg összeállítása szempontjából. Mert igen sokaknak volt az a kiváltságuk, hogy csak a király személyes vezérlete alatt tartoztak a harczban megjelenni. De a mi különösen ajánlotta a lengyel királyt, az volt, a mire már feljebb utaltunk, hogy mind Magyar-, mind Csehország részéről sok volt a függő kérdés Lengyelországgal szemben, melyek könnyen vezettek volna, ha nem is szövetségre ez állam s a törökök között, de legalább közvetett együttműködésre.
A királyné által újévre (1440.) összehívott országgyűlésen unokatestvére Garai László tolmácsolta a rendek óhaját. De a királynénál váratlanul kevés hajlandóságot találtak. Az kevésbbé háborgatta, hogy Ulászló még csak tizenhat éves, ő pedig harmincz, de hatalmát féltette s az ifjú király iránt, nem tudni mi okból, különös ellenszenvet tanusított. mindenkép arra akarta a rendeket bírni, álljanak el a Lengyelországba küldendő követség eszméjétől, vagy legalább kössék ki azt a föltételt, hogy ha fia születnék, az egész alkuvás semmis. A követség-küldésbe végre mégis beleegyezett s az január 18-án útnak is indult Krakkó felé. Tagjai voltak Thallóczi Máté horvát-dalmát bán, Perényi János tárnok-, Palóczi László főudvarmester, Dominis János zengi püspök, Marczali Imre és mások. Hozzájok csatlakoztak út közben Kassa, Lőcse és Bártfa városok képviselői is. A követség megbizó levele nem maradt reánk, de úgy látszik, hogy mint ily ellenkező nézetek kiegyenlítésekor történni szokott, kétes kifejezésekből állott. A királyné azt vélte, hogy csak az ő föltételével való alkuvást engedi meg, míg mások az ellenkezőt olvasták ki belőle. A rendek úgy látszik abban a hitben voltak, hogy csak meg kell kötni az egyességet Ulászlóval, a királyné majd bele nyugszik. Ez pedig, hogy a rendek befolyása alól magát lehetőleg kivonja, elhagyta Budát s előbb Visegrádra ment, majd folytatta útját Pozsony felé, miközben Komáromban megállapodott.
Erzsébet királyné.
(XVI. századi festmény a bécsi csász. udv. muzeumban.)
A különben is erőszakos hajlamú asszonyt rossz szelleme Czillei Ulrik képében folyton kisérte. Tanácsára az a terv érlelődött meg benne, hogy semmi esetre sem enged a rendeknek s hogy a koronát kezébe keríti. Azt hitte, hogy igy lehetetlenné teszi Ulászló királylyá választását. Ezért egy Ilona nevü udvarhölgyével, Kottaner bécsi polgár feleségével, a szent koronát a főurak pecséteinek feltörésével Visegrádból eloroztatta. A korona-orzás február 21-ikén éjjel történt, s alig érkezett meg Ilona másnap későn este a féltett kincscsel Komáromba, a királyné fiat szült. Képzelhetni, hogy az udvari nép közt nagy volt az öröm s hogy a korona megérkeztének a „király” – így nevezték Lászlót mindjárt születésekor – születésével való találkozásából sok kedvezőt jósoltak.
E közben Krakkóban már befejezéshez közeledtek az alkuvások, midőn egyszerre futár érkezik Erzsébettől, tudatva fia születését s megtiltva a további alkuvást. A lengyelek udvariasságból mindjárt fel is ajánlották, hogy az addigi alkuvások nem történteknek tekintessenek, de a követség azt vélte, hogy egygyel több az ok az alkuvár befejezésének siettetésére. Csakugyan már márczius 6-ikán elfogadta Ulászló a magyar trónt, 8-án pedig két okmányt irtak alá. Az egyikben kötelezé magát Ulászló, hogy Erzsébetet a koronázás előtt feleségül veszi, beleegyezvén az egybekelésnek a gyászév letelte utánra halasztásába és abba, hogy ha házasságából fiú nem születnék, utóda László legyen. A másik okmány a választás föltételeit tartalmazá. Ulászlót e szerint kötelezték, hogy a koronázás előtt esküvel fogadja az ország jogainak megtartását; hogy a szepesi városokat Magyarországnak visszaadja, az országot a török ellen lengyel erővel is védelmezi s végül, hogy Borbála királynét, ki akkoriban Lengyelországban lakott, Magyarországba nem bocsátja. A Magyar- és Lengyelország között vita tárgyát képező tartományok hovatartozásának megállapítására egy bizottság volt a két nemzet által választandó.
A magyar urak e föltételeket annyira kielégítőknek találták, hogy azokat négy nap mulva, márczius 12-ikén, megerősítették. Thallóczi és Marczali most a királynéhoz siettek, hogy őt az eredményről tudósítsák. A királyné látszólag igen szívesen fogadta őket, később azonban, mikor a velök jött urak eltávoztak, Czillei tanácsára fogságra vettette. A királyné mind határozottabb ellenkezésbe tette magát a rendekkel: elkezdett pártot gyüjteni s elhinté a polgárháború magvát. A koronázásban vélvén a hatalom legfőbb biztosítékát, miután értesült, hogy az április végén útnak indult s útjában mindenfelé kiváló szivességgel fogadott Ulászló már Buda felé közeledik, intézkedéseket tőn, hogy csecsemő fiát pünkösdkor – május 15-ikén – megkoronáztassa.
Május 14-ikén vonult az udvar Székes-Fehérvárra, követve a Tatán mintegy kétezernyi kisérettel egybegyült uraktól, kikhez a város kapitánya, az ötszáz lovassal a királyné elé siető Ujlaki Miklós is csatlakozott. A város kapuinál a polgárok fogadták a magas vendégeket. A lovasok leszálltak paripáikról s kivont karddal kisérték a csecsemő királyfit, kit dajkája karon vitt. Ez nap a szent korona is közszemlére volt kitéve. Másnap a székesegyházban megtörtént a koronázás Széchi Dénes esztergomi érsek, Czillei Ulrik, Ujlaki Miklós, Széchi Tamás, Frangepán Bertalan, Tamási László és sok más előkelő úr jelenlétében. Garai László elmaradt, mert a királyné eljárását egészben helyteleníté; neheztelt is, mivel Thallóczi és Marczali ügyében való közbenjárását visszautasíták. Elmaradt Hédervári Lőrincz nádor is, a ki sokáig halogatta a színvallást. Még két nap előtt a királynénál volt, de látva Ulászló előnyomulását, Fehérvár helyett Budára ment s Ulászlónak hódolt. Mikor a királyné kiséretével a templom ajtajához érkezett, az ajtót zárva találták. A polgárok, ősi szokás szerint, előbb magyar kérdést intéztek a leendő királyhoz: akarja-e szabadságaikat megtartani? s csak miután Erzsébet válaszolt csecsemő fia helyett, nyitották ki. Azután Ujlaki lovaggá ütötte a kis koronázandót, megadván reá a kellő kardcsapásokat, úgy hogy a királyné ijedten odaszólt: „Istenemre, meg ne sértse!” Mire Ujlaki nevetve mondá: „Nem.” Ezután fölkente az érsek Lászlót, s feje felé tartá a koronát. Majd emeltebb helyre ültették, a koronát föléje tartván, hogy mindenki lássa. De a gyermekkirály nem volt elragadtatva az őt ért nagy tisztességtől s keserves sírásra vette a dolgot. Ebből szintén jósoltak, természetesen nem sok kedvezőt.
A korona elrablása.
Piloty N. festménye.
A székesegyházból Szent Péter és Pál templomába mentek a koronázók, mind gyalog, kivéve Czilleit, a ki a koronát vitte s a nép közé apró pénzt szórt. A királyi hatalomnak ekkor használt többi jelvényei: az arany alma, a kard stb. mind utánzottak voltak, csak a korona volt a Szent Istváné.
Erzsébet azt hivén, hogy most már eléggé biztosítá fia ügyét, elhatározta, hogy nyugotnak vonul. Előbb Győrré ment, majd innét Pozsonyba, míg Lászlót Sopronba küldé. De tudta azt is, hogy e tettével a koczkát elvetette, s hogy a polgárháború most már elkerülhetetlen. Atyjának és férjének ellenségeivel: a huszitákkal lépett tehát összeköttetésbe. Sokat közülök zsoldjába is fogadott, akik Győr tájékán kezdtek gyülekezni. Május 25-én Ulászló is megérkezett Budára. Nagyon sokat használt ügyének, hogy a nagy összeköttetéssel biró s vitéz egri püspök, Rozgonyi Simon, pártjára állott; még többet Hunyadi János csatlakozása. Már ekkor úgy ismerte ezt a nemzet, mint a közügy legőszintébb bajnokát s példáját mind többen követték; annál is inkább, mert Hunyadi is azok közé tartozott, kiket a személyes hála inkább a királynéhoz kötött, de a kik a haza érdekeit személyes érzelmeik fölé helyezték. Rövid idő mulva olyanok is csatlakoztak Ulászlóhoz, kik László koronázásában is részt vettek; így Ujlaki Miklós, kit igen sértett, hogy a királyné a titkosabb tanácsba nem vette be, igy Rozgonyi István s mások.
A Budán tartott országgyülésen az urak, nemesek és polgárok elfogadták a Krakkóban megállapított föltételeket, elhatározták Ulászló megkoronázását, Lászlóét pedig érvénytelennek nyilváníták. A menedéklevéllel megjelent esztergomi érseket kényszeríték is, hogy a koronázást teljesítse, Garait pedig arra, hogy Visegrádot átadja. Megbizottak mentek oda, hogy az ország díszjeleit elhozzák. Már ezek is nagyon gyanúsnak találták a korona-szekrényt, melynek pecséteit a korona-orzók csak úgy, a hogy igazították volt helyre. Mikor pedig a gyűlésben a szekrényt felnyitották, megdöbbenve látták, hogy a korona hiányzik. A rendek közül sokan azt hivén, hogy az orzás Garai tudtával történt, reá rohantak. Ulászló alig tudta a főur életét megmenteni, de azt nem akadályozhatta meg, hogy pár napig fogva ne tartsák. A korona hiánya azonban csak nehány nappal hátra vetette a koronázást, de nem tette lehetetlenné. A rendek kinyilatkoztatták, hogy „a korona, a királyi diadéma ereje a hazafiak akaratában és helyeslésében áll” s a szent korona hatályát átvitték arra a koronára, amely annak pótlásául Szent István ereklyetartó szobráról vétetett.
I. Ulászló király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján négyelt pajzsban a magyar (fönt jobbról a pólyák, lent balról a kettős kereszt) s a lengyel czimer. A körirat: † WLADISLAVS D(ei) G(racia) R(ex) VNGARIE. Azaz: Ulászló, Isten kegyelméből Magyarország királya. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. Azaz: Szent László király.
A koronázást julius 17-én tartották meg ugyanazokal a szertartásokkal, melyekkel a Lászlóét. Csakhogy míg akkor boldognak, boldogtalannak jutott hely a székesegyházban, most a rendek is alig fértek be. S aztán a király azokat a szertartásokat is megtarthatta, melyeket László koronázásánál mellőztek: itéletet mondott Szent Péter és Pál templomában két perben, azután lóra ülve bejárta a várost s Szent Márton templomának tornyából a világ négy tája felé megtette a kardvágást. Pár napig az ősi királyi városban maradt még, miközben több kiváló hivét kitünteté.
Erzsébet minden erejét most arra fordítá, hogy kellő haderőt birjon összegyűjteni. Csakhogy ehhez pénz kellett, neki pedig nem volt. Egymásután zálogba vetette tehát ékszereit és adósságot csinált mindenfelé. Csakugyan sikerült is neki tetemes huszita csapatokat megnyernie, melyek az alacsony származású, de hadvezéri ügyessége folytán fölemelkedett Giskra János vezérlete alatt a felföldet rövid időn elfoglalták. A felföldi városok majd mind a királyné pártjára állottak s készséggel léptek szövetségre Giskrával, a ki harczhoz szokott csapataival majdnem teljesen elnyomta Ulászló pártját e vidéken. Rövid idő mulva csak Késmárk és Podolin voltak itt Ulászló hívei kezében. A csehek főereje azokban a nagyszámú apróbb erősségekben állott, melyeket minden alkalmasabb ponton emeltek. Innen zsarolták a népet, pusztították a városokat, fosztották ki az utazókat, mert zsold nem járt nekik.
Giskrának felföldi kapitánynyá emelésével Erzsébetnek sikerült Ulászlóra nézve Lengyelország segélyét majdnem teljesen hozzáférhetetlenné tenni. De ez nem volt elég. A királyné tudta, hogy ha Ulászlót ki akarja ütni a nyeregből, az ország szívéig kell és pedig rendes csapatoknak az ő érdekében előnyomulniok. De minthogy erre a maga erejéből képtelen volt, kénytelennek érezte magát, hogy Frigyessel szövetkezzék, a kivel addig nem a legjobb viszonyban volt, s akinek mellőztével annak öccsét, az életvidor, buzgó, de tulajdonkép semmi hatalommal nem rendelkező Albertet tette volt fia gyámjává. Frigyes adott is segítséget, de nem ingyen. Egymás után zálogképen kezébe kerité a királyné házi koronáját s némely más ékszereit, majd ausztriai jövedelmeit, a gyámságot László felett, a kinek, valamint a négy éves Erzsébetnek, anyjától elszakítva, hozzá kellett mennie nevelésbe. Egyidejüleg a gyermekkel a szent koronát is megkeríté, majd az özvegy királyné hitbéréhez tartozó ausztriai uradalmakat, melyeket nem sokára magyar birtokok, köztük a gazdag Sopron is követtek.
A királynét most egészen a hadi készületek foglalták el. Mialatt Giskra a felföldön egészen megfészkelte magát, úgy hogy onnan már ki is csaphatott, két más serege alakult a királynénak: az egyik Esztergom táján Széchi Tamás, az érsek öccsének vezérlete alatt, a másik a Dráva mellékén. Az utóbbi élén Garai László állott, a ki mint láttuk, eleinte semlegesen viselte magát, de a kiben a budai események annyira felkölték a bosszúérzetet, hogy a tőle kicsikart eskű ellenére épen ő lett Ulászló leghevesebb ellensége.
Ulászló ügyei, úgy látszék, nem állnak a legjobban. Széchi csapatai a király szeme láttára felgyujták a Budával szomszédos s a mai Császárfürdő táján állott Felhévvizet, Garai csapatai pedig dél felől nyomúltak mind közelebb a főváros felé. Ulászló érzé, hogy itt a döntő pillanat s az alvidékről haza hívta a legnagyobb magyar vezért: Hunyadit. Ezt és Ujlakit állítá a Garai ellen küldött csapatok élére. Hunyadi kimélni akarta a magyar vért s az összecsapás előtt békét ajánlott Garainak, de ez az ajánlatot gúnyosan visszautasítá. A csata, mely Szegszárd mellett vívatott, döntő hatású volt: Garai serege úgy szétszóródott, mint szélben a polyva. A diadalmas vezéreket a király erdélyi vajdákká tette. Most már Széchi csapatai is bátorságukat veszték s a király előnyomulása meg Esztergomnak általa történt ostromlása után fegyverszünetre léptek.
A következő 1441-ik évben a Czilleliek léptek fel. Vezérök: Vitovecz Szamobornál megverte Bánfi Istvánt, majd előnyomult a Dunán-túl. A király eléje ment, de mivel mindkét fél óvakodott a támadástól, nem került összecsapásra a dolog. E közben a király s a Czilleiek megkötötték a békét. (1441. ápril 19.) A ki látta, hogy Erzsébet eleinte teljesen Czillei Ulrik befolyása alatt állott, csodálkozni fog ezen, valamint azon is, hogy a Czilleiek nevével a polgárháborúban oly kevéssé találkozunk. Ennek oka először az volt, hogy a polgárháború elején Czillei Ulrik Rozgonyi Simontól elfogatván, csak túszok adása mellett nyerhette vissza szabadságát; másodszor Erzsébet szövetsége Frigyessel, kivel a Czilleiek is rossz lábon álltak. Vitovecz hadjárata meggyőzte őket arról, hogy döntőleg nem képesek föllépni s így használták fel a kibékülésre való alkalmat, melyet szamobori győzelmök nyujtott. Az egyesség szerint, mint Czillei grófok békét kötöttek Ulászlóval s mint magyar földesurak hűséget esküdtek neki.
Ez évben lanyhábban folyt a harcz. Erzsébet is kezdett békéről gondolkozni s nem egy körülmény mozdítá elő e hangulatát: Frigyes megtagadta tőle a segítséget, mióta nem volt mit zálogba vetnie; Csehországban Albert bajor herczeget választák meg királyul. Sőt Frigyes még kisebb dolgokban is bosszantá Erzsébetet: nem engedte, hogy gyermekeivel összejöjjön, s Garai Lászlót, azon czím alatt, hogy alattvalói rabolni járnak Stiriába, fogságra vetvén, a királyné közbenjárására sem ereszté ki őt. A Czilleiek, részint az ujabb béke következtében, részint, hogy Frigyes befolyása alól kivonják, szintén igyekeztek békére hajlítani a királynét. Erzsébet bele is egyezett, hogy alkudozásokat kezdjenek, de időközben jó hírt vevén Csehországból, a hol Albert Frigyestől való félelmében nem merte elfogadni a cseh koronát, elbízta magát s úgy viselkedett az értekezleten, hogy minden alkuvás lehetetlenné vált.
Cesarini Julián emlékérme és aláirása.
Az érem eredetije a londoni British Muzeumban. Fraknói V. „Cesarini Julián” cz. művéből
Az aláirás: J(ulianus) Cardinalis sancti Angeli ap(osto)lice sedis legatus. Azaz: Julián, a szt. angyalról nevezett biboros, az apostoli szentszék követe.
Az év vége felé tehát ujra kitört a harcz. Érdekes részletek nem hiányoztak benne; például mikor a lengyelek haza vonultak és Egerben bő megvendéglés után gondtalanul adták magukat éji nyugalomnak, rajtok ütött Talafuz nevü cseh vezér s mire a magyarok és lengyelek összeszedelőzködtek, a várost kirabolta s több helyt felgyujtotta. Azonban a rendbe jött magyar-lengyel sereg utolérte s elfogta a rablót. De az ilyenek, ha alkalmas tárgyat nyujtottak is a hegedősök dalainak, az ország állapotán nem sokat változtattak s csak pusztulást idéztek elő, a nélkül, hogy a vitás ügy eldöntését előmozdították volna.
Igy folytak a dolgok az egész 1441–2-iki télen át. Tavaszszal IV. Jenő pápa követet küldött, Cesarini Julián bíborost. Ez egyike volt a kor legnevezetesebb embereinek. Egy ideig a bázeli zsinatnak volt elnöke, de később a pápa pártjára állott. Kitünt tudományosságával, jártas volt a latin-görög klasszikusokban s a hittudományban; kitünt szónoklatának erejével és vitézségével is. Mint a huszita háború egyik vezérlő egyéniségével már volt alkalmunk megismerkedni vele. Most a török elleni harcz eszméjéért lelkesült. Hunyadi föllépése kelté föl benne s követségének czélja az volt, hogy a két magyarországi párt egymással kibékülvén, nagy keresztes háborút intézzen a törökök ellen.
Sok akadályt kellett legyőznie. Mindkét fél érezte ugyan a béke szükségét: Ulászló, mert a török elleni harcz lehetetlennek látszott, mig Erzsébettel meg nem békül; Erzsébet, mivel Frigyessel ujra a legrosszabb viszonyban volt. De Cesarini mindettől nem ijedt meg s egy tervnek megnyerte Erzsébetet. E szerint Ulászló lemondott volna a magyar királyságról s azt csak mint László gyámja bírta volna ennek felnőttéig; viszont kárpótlásul Magyarország örökre átengedte volna a szepesi városokat, továbbá Galicziát, Lodomériát és Moldvát Lengyelországnak; azon felül Ulászló nőül vette volna Erzsébet leányát: Annát s Magyarországot is örökölte volna László magtalan halála esetén. A király lengyel tanácsosai, a kik különben sem nézték jó szemmel, hogy urokat Magyarország egészen elvonja hazájoktól, készek voltak e tervhez hozzájárulni, de a magyarok, különösen Hunyadi János, a leghatározottabban ellenezték, mert az ország területi épségének csorbítását czélozta. Ám a buzgó férfit nem sértette meg első tervének meghiusulása. Tapasztalván, hogy Erzsébet indokolatlan személyes ellenszenve Ulászló irányában a főszirt, melyen eddig minden békítő kisérlet hajótörést szenvedett, azon működött, hogy Erzsébetet egy Ulászlóval való személyes találkozás eszméjének megnyerje. Csakugyan hosszas rábeszélés után fegyverszünetet kötöttek 1443. junius 24-ikéig s a királyné beleegyezett a találkozóba, melynek szeptember 22-én kellett volna megtörténnie. A királynénak azonban még aggályai támadtak s az összejövetel csak november 25-én történhetett Győrött. Ulászló nem volt ugyan szép ember, de nemes, mívelt modora és magatartása annyira elütött attól, a mit a királyné Frigyesnél tapasztalt, hogy rövid időn egészen megengesztelődött iránta. Megkötötték tehát a békét s a jó hírt deczember 16-án magyar, lengyel és német nyelven hirdették ki a győri székesegyházban. Pontjai nem maradtak reánk, de úgy látszik, hogy alapja az Erzsébet és Ulászló között kötendő házasság volt, és hogy az utóbbi arra is kötelezte magát, hogy Lászlót s a koronát kiszabadítja Frigyes kezéből. A hazafiak immár jobb reménynyel néztek a jövő elé. Fájdalom, Erzsébetnek három nap mulva bekövetkezett halála minden ilynemű kilátásnak véget vetett.
Erzsébetben sokan nagyszerű egyéniséget látnak, pedig nem volt az. Hatalomvágya mellett is erélytelen nő volt, de a mit fejébe vett, a mit helyesnek tartott, azon valódi asszonyi makacssággal csüggött. Buzgó vallásosságát dicsérik kortársai, s az is kiemelendő, hogy – atyjával és anyjával ellentétben – az erkölcsi tisztaság szempontjából semmi vád nem érheti. A magyarokat szerette s ezek is őt; sajnos, hogy a viszonyok a nemzettel ellenkezésbe hozták, mely Erzsébet élete végét megkeseríté, a hazán pedig évtizedeken át érezhető sebet ütött.
* * *
Erzsébet halála után Frigyes állott pártja élére. Most kissé erélyesebbnek mutatta magát: Garai Lászlót kibocsátá fogságából s a maga részére nyeré, Győrt áruló kapitányaitól magához váltá, Giskrával pedig megkezdette a harczot a felföldön. De Cesarini most sem szünt meg a béke érdekében működni, oly szépek voltak a török háborúra Hunyadinak mult évi (1442-iki) győzelmei után a kilátások. Hosszú alkuvás után végre sikerült a feleket egymáshoz közelebb hozni. Giskrával egy évi fegyverszünet jött létre; Frigyessel ugyancsak 1444-ben kötötték meg formailag, de tényleg már 1443-ban jött létre a török háború tartamára. A király készséggel fogadta, mert érezte, hogy mennyi kárt tett a belháború. Az utak bátortalanokká váltak, a kereskedő legfeljebb nagy összeg pénzen tudta magát megváltani a lépten-nyomon ráleső úri rablóktól. Nehány főúr, mint Szentmiklósi Pongrácz, egész nagy országrészben űzte a rablást; sőt külföldre is intéztek becsapásokat, melyeknek következménye többnyire békés polgárokon végrehajtott visszatorlás volt. A két uralkodó egymás híveinek jószágait elkobozva, saját embereinek adta. A szegény népnek így gyakran két földes ura volt: ma az Ulászló-párti földes úr szedte be a jobbágyi tartozásokat, holnap meg a László-párti. Hát még a hol a csehek megfordultak! Nem maradt ott semmi sértetlen.
Ulászló választásánál egyik döntő szempont a törökök részéről fenyegető veszedelem volt. Lássuk, mit bírt Ulászló rövid négy évi uralkodása alatt a legkitünőbb vezérrel szövetkezve véghez vinni, mi közben majd a László-párt, majd Frigyes szorítá sarokba.
I. Ulászló pecsétje.
A király faragott trónon ül, melynek kárpitját a lengyel sas diszíti. Fején liliomos korona, jobbjában a jogar, baljában az ország almája. A tróntól jobbra, fönt, Lengyelország czimere, melyhez a melléktartományok: Lithvánia, Kujávia, Lodoméria stb. czimerei sorakoznak.
Albert király utolsó évében a magyar sereg kudarcza igen bátorítólag hatott a törökökre. Azt kezdték hinni, hogy a magyarok is csak olyan ellenállást fejtenek ki, mint a görögök vagy a dél-szlávok. A következő évben tehát elérkezettnek vélték az időt Nándor-Fehérvár megtámadására. Tudták, hogy ha e várat beveszik, akkor Szerbia végkép meg van hódítva, míg ellenben, ha magyar kézen marad, addig Brankovics szerb fejedelemsége Nándorfehérvár védelme alatt kisebb-nagyobb területen fentartja magát. A vár parancsnoka Thallóczi János vránai perjel volt, feje a magyarországi János-vitézeknek, tehát pap is, katona is egy személyben, s testvére Máténak, a bánnak; oly ember, kinek esze, szíve helyén van s nem ijed meg a szultán óriási seregétől. Az ostrom alatt követek érkeztek Ulászlótól, akik emlékeztették Murad szultánt tavalyi barátságára, melyet irányában mint Lengyelország királya iránt tanusított. De a szultán most nem akart arra emlékezni. Csak az alatt a föltétel alatt volt kész a békére, ha a király Nándor-Fehérvárat átengedi, miről meg természetesen ez nem akart tudni. Folyt tehát tovább a küzdelem. Hat hónapig tartott az ostrom; tizenhétezer török vesztette el életét, de a vár mégis a mienk maradt. Thallóczi különösen a tűzi fegyverek használatában volt ügyes, amivel nem egyszer hozta zavarba a törököket. Értett már az aknázáshoz is s egy ízben, midőn a törökök Nándor-Fehérvárat aláaknázni s így fölvettetni akarták, ellenaknát ásatott s az aknán dolgozó törököket mind a föld alá temette.
Nándor-Fehérvár sikeres védelme több volt egy vár megtartásánál, több a Brankovics kezén volt szerb terület biztosításánál. Oly tény volt az, mely Hunyadinak igazat adva, harczra tüzelte a kereszténységet s lehangolta a már-már elbizakodott törököket. A magyar kormány nagyobb erőt ohajtván az alvidéken tartani, a törökök elleni harczok fővezérére, Hunyadira több tartományt bizott, melyek leginkább voltak kitéve a törökök támadásának. Az Albert korában viselt szörényi bánság mellé elnyerte Ujlakival együtt az erdélyi vajdaságot, majd a temesi főispánságot; a végvárak – köztük Nándor-Fehérvár – gondozását is reá bízták
A Nándor-Fehérvár ostromát követő évben nem történt nagyobb összeütközés a törökökkel. Az utóbbiak az imént szenvedett kudarcz hatása alatt álltak, míg a magyarok, javában dúlván a polgárháború, örültek, hogy nem kell a törökökkel is harczolniok. De a következő évben már elfeledték a törökök Nándort s ismét tetemes sereget állítottak talpra, mely Erdélyt volt meghódítandó. A vezérlettel Mezid bég, a szultán fölovászmestere volt megbízva. Serege nem csőcselékből, hanem rendes katonákból, különösen szpáhikból (lovasokból) állott. Hunyadi tett ugyan intézkedéseket, hogy összegyüjtse a magyar sereget, de erre akkoriban mindig hosszú idő kellett, az alatt pedig a törökök elárasztották Erdélyt. Még csak kis részben volt együtt a Gyula-Fehérvárnál gyülekező magyar sereg, midőn Hunyadi és Lépes György püspök, szemlét tartva, a török seregre bukkantak. Kisebb csapatnak vélvén, megtámadták és visszaszorították. Ekkor vették észre, hogy az egész török sereggel állanak szemben. Hunyadi szerencsésen visszavonult, de a püspök igen előre nyomult már; a törökök körülvették és megölték.
Mezid bég azt hitte, hogy az egész magyar sereg megsemmisült s csapatainak megengedte a rablást. Figyelmét első sorban Szeben, Erdély egyik leggazdagabb városa vonta magára. Azonban míg ennek ostromára készült, összegyült a magyar sereg is, mely csak azt várta, hogy a bég erejét a város ostromában elfogyaszsza, hogy aztán megrohanja. De a törökök neszét vették a magyarok közeledésének s csatára készültek. Tudták, hogy az egész magyarságnak Hunyadi a lelke, elhatározták tehát, hogy élve, vagy halva kézrekerítik őt. E szándékról Hunyadi kémek útján értesülvén, ahhoz alkalmazta a maga hadi tervét. Volt a seregben egy Kemény Simon nevű, termetre Hunyadihoz hasonló erdélyi nemes. Ez kérte magának azt a kitüntetést, hogy ő viselhesse a csata alatt a vezér ruháját. A sereget tehát úgy állították fel, hogy a törököket szemben ötszáz emberből álló csapat az ál-Hunyadi vezérlete alatt támadja meg. Oldalt Hunyadi volt a sereget megtámadandó, míg a török hadrend megbomlásával a várőrségnek kellett volna előrohannia. A tervet szerencsésen végre is hajtották. Kemény kis csapata sokáig hősiesen állott ellen az aránytalanul nagyobb ellenségnek, míg Hunyadi oldalról veszélyes támadást intézett. De a törökök csak egy czélt ismertek; azt t. i., hogy Hunyadit kézre kerítsék. E közben kivonult a várőrség, felfegyverezvén a csak kevesektől őrzött foglyokat is. A török sereget minden oldalról körülvették s teljesen tönkre tették. Húszezeren estek el, köztük a vezér fiastul, mások fogságba kerültek. A magyarok közül csak háromezren vesztek oda, köztük a derék Kemény is. A szebeni csata fényes tanusága egyrészt a magyarok lelkesedésének s Hunyadi iránti ragaszkodásuknak, másrészt a magyar seregben uralkodott kitünő rendnek; mert csak így lehetett egy összetett hadi műveletet oly pontosan végrehajtani.
I. Ulászló király aláirása.
[W(ladislaus) Rex manu p(ro)p(ri)a.]
A zsákmánynak egy részét s a törököktől eltanult vad szokás szerint az előkelőbb elesetteknek, köztük Mezidnek és fiának fejét, elküldték a királynak; a zsákmány egyéb részeit pedig kegyeletes czélokra fordította Hunyadi.
A szultán Mezid seregének tönkretételén nem kevéssé bosszankodott, annál inkább, mert a magyarok győzelmének hirére az egy idő óta a szultán felsőségét elismert oláh és moldvai vajdák azokhoz pártoltak. Első haragjában személyesen akart ellenök bosszuálló hadsereget vezetni, de haragja csillapultával utóbb mégis Szehabeddin rumili-i begler-bégre bízta seregét. Az oláhok Hunyadi tanácsára a hegyek közé vevék magukat. Szehabeddin Havasalföldön nem találván ellenállásra, nyolczvanezer emberével keresztűl-kasúl bejárta a tartományt s azt tűzzel, vassal pusztította. Annyira elbizakodott, hogy azt mondá: elég, ha a turbánját megmutatja s a magyar sereg tüstént megfutamodik. De midőn seregét a Vaskapu nevű szoroson keresztül akarta Erdélybe vezetni és némely rendetlen előcsapatai azon minden ellenállás nélkül már benyomultak, akkor támadták meg a veszélyről nem is álmodó török deréksereget Hunyadi hadai, melyeket a vezér a hegység emelkedettebb részein helyezett volt el. Hosszú és elszánt harcz után a mieink teljes diadalt arattak. Foglyul kevés török esett, majdnem az egész sereg elpusztult a csatában, vagy futás közben. Az egész tábor kétszáz zászlóval kezünkbe esett. A vaskapui győzelem még nagyobb volt a szebeninél s emlékére országszerte három napi hálaadást rendeltek el. A két csata híre egészen felvillanyozta a keresztény világot. Elérkezettnek vélték az időt a törökök végleges kiűzésére. A legbuzgóbbak egyike volt a nem rég ideérkezett szentszéki követ: Cesarini Julián bíboros. Egyre izgatta a magyarokat a szent háborúra, s hosszas küzdelmek után ki is vitte, hogy Frigyessel fegyverszünetet kötöttek. Majd mikor a magyarok elhatározták a hadjárat megindítását, keresztes háborút is hirdetett.
A magyar sereg ekkor sem volt nagy. Tudjuk, hogy mind a főurak, mind a nemesek katonasága nem tartozott külföldre menni, önként pedig annál kevésbbé volt hajlandó, mert Frigyes római király már eléggé kimutatta ravasz természetét, hogy ne bízzanak benne. Az országgyűlés elégnek vélte, hogy a rendesnél jelentékenyen nagyobb adót vetett ki. Igy a sereg legnagyobb része a Hunyadi gyűjtötte huszonötezer emberből állott, melyet részint ő és társa Ujlaki állítottak ki, részint Brankovics megbízásból Hunyadi költségén fogadott. A többi sereg mindössze valami tizenötezerre ment: a királyi dandár, egy-két főúr bandériuma, a lengyel segédcsapat, a Julián által gyüjtött pár ezer keresztes, végül az oláh vajdától hozott segélycsapat tevék alkotó részeit.
A király már 1443. julius 22-ikén indult el Budáról, de a hadműveleteket csak őszszel lehetett megkezdeni, oly lassan gyülekezett a sereg. Nándor-Fehérvár alatt keltek át a Dunán a magyar hadak s első fegyvertényök egy kisebb csata volt, melyben Izsák béget Szendrő alatt megverték.
Az 1443-iki hadjárat egyike a legdicsőségesebbeknek egész történetünkben és egyaránt tanusítja a mieink vitézségét s a sereg kitünő vezérletét. Az első jelentékenyebb összecsapás november 3-ikán történt, a Morava folyó jobb partján. A magyarok mintegy tízezren éjszaka megtámadták a mit sem gyanító törököket s egész reggelig tartó csatában teljesen tönkre tették őket, ámbár két annyian voltak. Ezután megkezdődött az előnyomulás Szerbián keresztűl, a Morava folyó partján fölfelé. A szerbek a magyarokat felszabadítókként üdvözölték s kalauzokkal meg élelemmel ellátták. Hunyadi maga tizenkétezer emberből álló hadtestével elől ment, utána lassúbb menetekben a fősereggel a király. Rövid idő mulva Hunyadi már Nis alatt volt s azt bevévén, fölperzselte, hogy ne szolgálhasson jövőre támaszpontul a törököknek. Innét Szófia felé volt előnyomulandó, midőn hírét vette, hogy három török basa is siet Nis fölmentésére. Még nem tudták, hogy e vár már elesett. Hunyadinak az volt most a teendője, hogy megakadályozza a basák egyesülését, mert az reá könnyen vészthozó lett volna. Ez teljesen sikerült is neki s a három sereget egy nap három külön csatában legyőzte.
A három megvert sereg maradványait egy ujabb csapattal közeledő basa szedte össze és hozta rendbe. E sereggel Hunyadinak szintén igen kemény harczot kellett állania. Azután bevárta a királyt. A magyar sereg tovább is vesztegelt e tájon, nem tudni, mi okból. Csak hosszabb idő mulva intéztek támadást a Balkán szorosai ellen. A Balkán mai napig egyike a legborzasztóbb hegységeknek. Alig vezet át rajta egyéb út, mint a melyet a hegyek tetejéről lezuhogó árvizek vagy patakok vájtak. Ily utakat a törökök könnyen elzárhattak. Elég volt, ha nehány fát levágtak s pár ezer embert a szorosok szádáinál elhelyeztek. Hogy a magyarok előnyomulását még inkább megnehezítsék, oly helyeken, hol kissé könnyebb lett volna haladniok, vizzel öntözték meg a havat, mitől szinte csonttá fagyott az. Hunyadit mindez nem ijeszté el. Meg volt győződve arról, hogy ily természeti akadályokon alig lehet máskép győzedelmeskedni, mint ha az emberek által támasztható akadályoknak elejét veszi. E czélból ki akarta a törököket erődített helyzetökből csalni s ez sikerült is. Visszavonulást rendelt el, mit a törökök futásnak vélve, a magyarok után eredtek. Most „megállj”-t parancsolt a magyar vezér s egy hosszú véres csatában a törököket ismét megverte.
E közben elérkezett karácson. A magyarok elesége fogytán volt, nem is voltak ily hosszantartó s távoli hadjárathoz szokva: mind oly okok, melyek felkeltették bennök a honvágyat. Maga a király is a hazatérés mellett volt, míg Hunyadi, Julián és Brankovics, ki a háború továbbvitelére százezer aranyat ajánlott fel, az előnyomulás mellett szólaltak fel. Ámbár a többség a hazajövetel mellett volt, a tovább harczolást sürgető párt, tagjainak tekintélye folytán, egy időre győzött. De midőn a Balkán szorosain való átkelés ismételt kisérletek mellett sem sikerült, maga Hunyadi is tanácsolta a hazaindulást.
A sereg február elején ért Budára s bevonulása egész diadalmenet volt. Legelől a keresztet vitték, azután nagyszámú zászlót s egyéb győzelmi jelet. Csak aztán lépdelt a négyezer fogoly török, köztük több vezér, majd a papság, végül a főurak kiséreteikkel s a király. Boldogasszony templomához érve Ulászló, a ki maga is részt vett a csatákban s meg is sebesült, leveté czipőit és mezitláb vonult a templomba, ahol térdre borulva adott hálát Istennek a kivívott győzelmekért. A törököktől elvett zászlókat s egyéb győzelmi jeleket hódolata jeléül Isten anyjának ajánlotta fel. Ezeket a templomban helyezték el, s ugyanott helyezték el a hadjárat alatt magukat leginkább kitüntetett férfiak czimereit. Ez utóbbi megtiszteltetésben részesültek: Hunyadi, Julián biboros, Brankovics, Ujlaki Miklós, Marczali Imre, Czudar Simon, Palóczi Simon, végül nehány lengyel és keresztes vezér.
Igy végződött az öt hónapig tartott „hosszú hadjárat.”
Szinte leírhatatlan az a hatás, melyet e hadjárat szerencsés kimenetele Európa-szerte gyakorolt. A törökök kiűzését mindenki rövid idő alatt bekövetkező eseménynek vélte. S nem csak a minden megkapóért hevülni tudó nép látszott ily lelkesültnek, hanem az európai kormányok is. Mindenfelől biztosítások érkeztek Ulászlóhoz: folytassa a harczot, az ő segélyök nem fog elmaradni.
Az egész mozgalom élén a szentszék állott, amely egy ismételt török hadjárattól igen sokat remélt. Azt hitte, hogy sikerül legyőzni a mohamedánokat és egyuttal beolvaszthatja az ó-hitűeket a katholikus egyházba. Ez időben ugyanis a konstantinápolyi császárok azt a politikát követték, melyet annak előtte hitsorsosaik: a szerb, bolgár és bosnyák fejedelmek űztek egész művészettel, t. i. ha nagy szorultságban voltak, Rómába küldtek követeket s bejelentették készségöket, hogy a katholikus egyházhoz csatlakoznak. Ezt igérte most Palaeologos János görög császár, a ki még mindig remélte, hogy az európai görög-lakta vidékeket ismét egyesítheti. Noha a fővároson Konstantinápolyon kivül alig birt már valamit, az igéretekben mégis nagyszavú volt s követei úgy beszéltek Budán, mintha parancsára egyszerre előállanának a Belizárok és Narsesek, hogy félvilágot hódító csapataikkal részt vegyenek a törökök elleni harczban. A komolyabb államférfiak ugyan aligha vették e beszédeket nagy figyelembe, de a nem gondolkozókra, a többségre, nagy hatással voltak azok. Igértek ezen kívül mások is sok szépet: az olasz fejedelmek vitéz katonákat, a pápa, Velencze, Genua, Burgund, Aragonia pedig tetemes számú gályákat, melyeknek tulajdonkép már a tavalyi hadjáratban kellett volna részt venniök, de nem készültek el.
Uj csillag is tünt fel Albánia bérczei között: Kasztriota György, Krója fejedelme, kit a törökök Szkender-bégnek neveztek. Fia volt János albániai fejedelemnek, ki országát a törökök elleni harczban elvesztette s hét nagyobb fiával együtt megöletett. György és öccse, mint egész kis gyermekek, kegyelmet nyertek. A szultán udvarába vitték őket, ahol mohamedánokká neveltettek. A fiatal Szkender-bég több ízben kitünteté magát, de azért eredetéről nem feledkezett meg s nem mondott le arról, hogy bosszút álljon családjáért. Csak alkalomra várt. Egy csatában, a hosszu hadjárat alatt, midőn a törökök megveretve zavarba jöttek, nehány barátjával megrohanta a vezérbasa titkárát s parancsot iratott vele, hogy Krója kapitánya a várat neki adja át. A levéllel aztán elment honába, kézre keríté a várat s kibontá a szabadság zászlaját. Rövid idő alatt az egész vidék hozzá csatlakozott. Vitézsége, vezéri ügyessége miatt mind hiresebbé lett, úgy hogy már 1444 tavaszán komoly szövetségesnek tekinték s nem tartották valószínűtlennek, hogy – mint kissé túlzóan igérte – harminczezer emberrel járulhat azokhoz, kik a kereszténység ügyéért harczra készülnek.
A háborúra való hajlandóságot Brankovics György is növelte. Miután Szerbiának ekkor még több vára török kézen volt, azoknak megszerzését elodázhatatlan feladatnak tartá s arra segélyt is igért. Végül István, a Hunyadi támogatásával Bosznia trónjára jutott fejedelem s az oláh vajda is ígértek segélyt.
Természetes, hogy midőn a külföld ennyi érdeklődést tanúsított ügyünk iránt, a magyarok sem maradhattak tétlenűl. Különösen Hunyadi és Cesarini Julián buzgólkodtak.
Egyik legfőbb teendőnek látszott, hogy a békét Frigyessel s a magyarországi László-párttal helyreállítsák. Az előbbivel a mult évben a fegyverszünetet forma szerint nem kötötték meg. Csak azt igérte, hogy a török háború alatt nem fog semmit ellenünk tenni, föltéve, hogy nem bántják őt. Most azonban rendes két évi fegyverszünetben történt megállapodás. Nem volt ily sikere a Giskrával, a László-párt felföldi fejével folytatott alkudozások. Meghívták őt az áprilisban Budán tartott országgyűlésre, de ott oly kihívóan viselte magát, hogy a nép meg akarta ölni. A király alig tudta katonai őrizet alatt, álruhában, Győrbe kísértetni.
Az országgyűlésen a hadjáratra való tekintetből nagyobb adót vetettek ki, azonkívül végzést hoztak, hogy „Isten dicsőségére, a keresztény hit oltalmára és öregbítésére, a katholikus egyház javára, kivált pedig Magyarország és határos részei fölszabadítására, a jövő nyár folyamán a király vezérlete alatt hadjáratot indítanak Görögország és Románia felé,” mire Ulászló király a pápai követ kezeibe tett esküvel külön is kötelezé magát.
Az országgyűlés szétoszlása után mind nagyobb mértékben folyt a készülődés. Az odaadás Hunyadin kívül legnagyobb volt az ifjú királyban, a ki ebben az évben sem ment haza Lengyelországba, noha ottani alattvalói hazatérését sürgették. A készületeket a pápa is előmozdítá, amennyiben erre az évre átengedte a királynak a magyarországi tized huszad-részét, valamint lengyelországi jövedelmeit. Pénzt nem küldött, mert szükséges volt rá, hogy az általa kiállított hajóhadat fölszerelhesse.
A törökök látva az ellenök tett készületeket, megijedtek; mert a hosszú hadjáratban kifáradtak s meggyőződtek a keresztény fegyverek erejéről. Ezen kivül Kis-Ázsiában is el voltak foglalva, egy lázadás elfojtásával, melyet a karamániai szultán támasztott volt. Követeket küldtek tehát Brankovicshoz, közbenjáróul kérvén fel őt s egész Szerbia visszaadását s két fiának szabadon bocsátását helyezvén kilátásba, ha a magyarokat békére bírja. Brankovics természetesen örömmel karolta fel ez ajánlatot, a mely rá nézve annyira kedvező volt. Első sorban Hunyadi Jánost iparkodott megnyerni a béke eszméjének, kinek – hálából és elismeréseül az érte hozott áldozatokért, de meg jutalmul a reá nézve oly előnyös béke leendő elfogadtatásaért is – átengedte a világosvári uradalmat. Minthogy a törökökkel kötendő béke oly előnyöket biztosított, melyeknél nagyobbakat a legszerencsésebb hadjárat esetén sem lehetett volna kivivni – mert a törökök jelentékeny pénzösszegen kivül Magyarország melléktartományainak visszaadását is igérték – Hunyadi kész volt annak pártolására. Brankovics s ő a szultánt erről nyomban értesítették s egyúttal felszólíták, hogy a béke megkötése végett Ulászló királyhoz ünnepélyes követséget küldjön.
Mindezt Hunyadi a király tudomására hozván, azt ajánlotta, hogy a béketárgyalásokat Szegeden tartsák. És pedig azért, hogy mindjárt meg lehessen indítani a háborút, ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre. A király Hunyadi tanácsára hadaival csakugyan Szegedre ment, a hova nemsokára a szultán követei is megérkeztek. Némi alkudozás után a békét julius közepén tíz évre csakugyan megkötötték, melyre mindkét fél ünnepélyesen megesküdött.
A béke értelmében a török megtartotta volna ugyan Bolgárországot, de köteles lett volna visszaadni egész Szerbiát Nissel együtt, továbbá hódításait Herczegovina, Bosznia, a mácsói s a szörényi bánság területén, valamint Albánia egy részét. Havasalföldet is vissza kellett volna bocsátania, azzal a kikötéssel mégis, hogy annak vajdája továbbra is adót fizessen a szultánnak. Ezen kivül az anadoli-i basáért külön váltságdíjat is igértek a követek. Minthogy nem lehetett tudni, ha vajjon a török békeajánlatok mögött nem lappang-e valami csel s nem akarnak-e csupán időt nyerni? a mieink kikötötték, hogy a békekötésben megnevezett várakat a törökök nyolcz nap alatt átadni kötelesek. Úgy látszik, ez főleg Julián biboros sürgetésére történt, a kinek a békekötés nem lehetett ínyére.
Alig hagyta el a török követség Szegedet, nagyon megváltoztak a viszonyok. Ugyanis a dogétól Julián bíboroshoz levél érkezett, a melyben jelenté, hogy Condolmieri Ferencz bíboros a pápai hajóhaddal a Dardanellák szorosába vitorlázott, ahová néhány nap mulva a burgundiai fejedelem gályái is követték; Velencze is küld hat vagy nyolcz gályát; a hajóhad a Helleszpontuszba érkezvén, egy része a Duna torkolatához evez, hogy a magyar sereget mielőbb a túlpartra szállítsa.
Más oldalról is jöttek tudósítások, melyek a már tavaszszal ígért segély megérkezését jelenték. Ily körülmények között sokakban felébredt a gondolat: nem volt-e kár a törökökkel megbékélni? Csak ezt várta Julián s elkezdett a békebontás mellett izgatni. Szavai annál nagyobb hatást tettek, mert híre érkezett, hogy Murád szultán hadaival julius 12-ikén Ázsiába kelt át. Ily módon remélni lehetett, hogy ha a hajóhad a szultánt megakadályozza a visszatérésben vagy a segítség küldésében, a törököket könnyű szerrel kiszoríthatják Európából. De eltekintve a várható előnyöktől, az is szólt a békebontás mellett, hogy Ulászló a szövetséges keresztény fejedelmek megkérdezése és tudta nélkül lépett békére, még inkább, hogy a törökök nem tartották meg a föltételeket, a mennyiben a kikötött várakat nem nyolcz, de húsz nap alatt sem adták át.
A várnai csatatér.
Wangenheim báró várnai német alkonzul eredeti fölvétele.
Jobbról egy török szent sírja; balról a sír őrének háza. A háttérben, balról, a devinai tó.
Ily körülmények között Julián a szentszék nevében a békekötést érvénytelennek nyilvánítá, a király s a körülötte levő urak pedig elhatározták, hogy mielőbb hadat indítanak a törökök ellen. Csak Hunyadi habozott. Végre megnyerték őt is azzal, hogy a bolgár fejedelemséget igérték neki, föltéve, hogy a hadjárat sikerül.
Oly gyorsan ment ez az átcsapás a háborús párthoz az országtanácsban, hogy már augusztus 4-ikén nyilt levelet bocsátottak ki az érdekelt európai államokhoz, melyben őket a törökök ellen ujból megindítandó háborúról értesítik. E levél szerint a király s a főbb urak esküvel kötelezték magukat a háborúra, „tekintet nélkül a török szultánnal netalán kötött vagy kötendő egyességekre, még ha azok esküvel volnának is megerősítve.”
Lázhoz vagy mámorhoz lehet hasonlítani az állapotot, melyben a magyarok ekkor voltak. De rövid időn elég jelenség mutatkozott, melyek alkalmasok voltak, hogy az elkábultakat kijózanítsák. Már itt volt a hadjárat megkezdésére kitűzött nap, szeptember elseje, s a külföldi segélyből még semmit sem lehetett látni. Szárazföldi segítség sem érkezett, kivéve nehány lengyelt s némi keresztes csapatokat, a melyekkel együtt tett a király egész serege valami tiz-tizenkétezer embert. Ezzel indult el Ulászló, hogy a törököket Európából kiűzze. Hozzá csatlakozott még Hunyadi az Al-Dunánál ötezer emberrel, majd Drakul vajda segélycsapata, mely négyezer emberből állott.
A király serege szeptember 20-án kelt át a Dunán Orsovánál, s Bodonon (Viddinen) meg Nikápolyon keresztül a Fekete-tenger felé vette útját. A Balkán szorosait, melyek a mult hadjáratban annyi gondot adtak, el akarták kerülni s a tenger mellett huzódni Gallipolis felé, hol a hajóhaddal együtt szándékoztak működni.
Török szent sírja Várnánál.
Wangenheim báró várnai német alkonzul eredeti fölvétele.
(A sír hihetőleg a várnai csatában elesett Karadsa anadolii begler-bég hamvait rejti magában. A vándor mozlimek elmentökben pénzt, kenyeret, zsírt vagy ruhájokról tépett rongydarabot szoktak a sírra tenni, kegyeletök jeléül.)
De korán belátták, hogy a hadjárat el van hibázva. Mind bizonyosabbá lőn, hogy Brankovics nemcsak nem ad segélyt, hanem egyenesen szövetségre is lépett a törökökkel, miután a háborúban már semmit sem nyerhetett. A törökök haza eresztették fiait s visszaadták neki – bár később a kitűzött határidőnél – a szerbiai várakat. Utóbb árulása Kasztrióta tudósitása folytán egész világossá lett; ugyanis Brankovics nemcsak megtiltotta neki az átvonulást Szerbián keresztül, hanem erővel útját is állotta.
Már Nikápolynál élénk tanácskozások folytak: vajjon nem volna-e jobb az egész tervet elejtve egy-két Duna-parti vár elfoglalása után visszafordulni? De ezt mégis nagy szégyennek tartották s azért tovább folytatták útjokat. Ulászló most nyilt levelet bocsátott ki a bolgárországi várak parancsnokaihoz, melyben őket felszólítja, legyenek békével, akkor embereikkel együtt átszállíttatnak Ázsiába, ellenkező esetben egytől-egyig kiirtatnak. A törökök, kik hallottak a keresztények óriási készületeiről, sokkal nagyobbnak vélték seregünket. Mindenütt ellenállás nélkül bocsátották át, úgy hogy elérkezett a Fekete-tenger partjára s ott bevette a Várna körüli erősségeket.
Ulászló itt a pápai hajóhad parancsnokától levelet kapott, melyben tudósítá, hogy a szultán éjnek idején, apró bárkákon seregével átkelt Európába, a nélkül, hogy a keresztény hajóhad ezt megakadályozhatta volna. E hír nagyon lehangolta seregünket, de azért folytatta az előnyomulást Várna felé, a hol a görög császár és Szkander-bég hadaival vélt találkozhatni. Nyomukban volt a nikápolyi basa, a kihez utóbb a szultán is csatlakozott, a magyarokénál ötszörte nagyobb seregével. Az utóbbi körülményről azonban a mieinknek nem volt tudomásuk. Erről csak nov. 7-én értesültek, mikor Várnához érkeztek. Meglepetve tapasztalák itt, hogy szövetségeseiknek hírök sincs, maguknak kell tehát megütözniök a törökökkel. November 7-én este hadi tanács folyt a felett: vajjon elfogadják-e a csatát, vagy pedig csak védőleg viselkedjenek? Julián azt tanácsolá: ne ütközzenek meg, hanem vegyék körül táborukat ágyúkkal és szekerekkel s várják meg, mig a hajóhad megérkezik és segítségökre lehet. E nézethez sokan hajlottak, de Hunyadi figyelmeztetett a hajóhadnak az imént is tanusított megbízhatatlanságára, figyelmeztetett arra, hogy a magyar sereg, melyben oly sok nehéz fegyverzetű van, a törökök által kifárasztatnék és csata nélkül tönkre tétetnék. Az ő nézete döntött.
A csata november 10-ikén vívatott. Reggel Hunyadi János felállítá a sereget, még pedig két harczvonalban. Az elsőnek balszárnyán, melyet a devinai tó védett, az ő emberei (5000 lovas) foglaltak állást, középen a király csapatai (körülbelül 4000 lovas) a nagy királyi zászlóval, jobbról az egri és boszniai püspökök, Thallóczi horvát bán banderiumai s a Julián gyüjtötte keresztesek. A második harczvonalban, a jobb szárny mögött, a váradi püspök banderiuma állott, némi lengyel csapatokkal, Szent László zászlaja alatt. A középső hadtest mögé a királyi banderium némely csapatait: magyarokat és lengyeleket, valamint oláhokat helyezett Hunyadi. Ugyanitt volt a király is, a kit ötszáz lovas vett körül. A sereg és Várna között volt a szekérvár, melyben a gyalogcsapatok s az ágyúk voltak elhelyezve.
)
A várnai csata tervrajza Köhler szerint.
A „Hadtörténeti Közlemények” 1888-iki évfolyamából.
Hunyadi oly kitünően vezérlé a kis, de kipróbált csapatokból álló sereget, hogy a győzelem már-már a kezünkben volt. A lovasság, a török sereg jobb és bal szárnya, már meg volt verve, még egy általános rohamra volt szükség a janicsárok ellen. Ekkor Ulászló lengyel hívei biztatására, hogy ne engedjen minden dicsőséget Hunyadinak, a vezér világos rendelete ellenére idő előtt merészen neki vágott a törököknek. Csakhamar körülvették és kisérőivel együtt levágták. Fejét aztán póznára tűzték s úgy hordták körül. A magyarok a király elestének hírére nem hallgattak többé Hunyadira, hanem futásnak eredtek. Már sötétedett s így sokan a szekérvárba menekülhettek. De hasztalan: a törökök másnap a szekérvárat megrohanták s az ott levők nagy részét felkonczolták vagy foglyul magukkal hurczolták. Csak kevesen menekülhettek. Julián bíboros szintén menekülni próbált, de menekülés közben magyar katonák körülvették s megölték.
A várnai csata.
Matejkó János festménye. A Nemz. Muzeum képtárában. A festő örököseinek engedélyével.
Hunyadi maga Oláhország felé tartott. Itt Vlád-Drakul vajda elfogatta, azonban, mihelyt ennek híre Magyarországba eljutott, Hédervári nádor sietett a vajdának tudtára adni, hogy az ország egész erejével fog fellépni, ha Hunyadit azonnal el nem ereszti. Vlád Hunyadit szabadon is bocsátá és személyesen Brassóba kíséré.
Várnánál a törökök győztek, de súlyos veszteségek árán. A lovasságot annyira szétverték a mieink, hogy semmikép sem lehetett összeszedni. Egyes rajok egész Drinápolyig futottak, hol ugyancsak nagy lehetett a rémület. Mert a lakosság már készületeket tett, hogy a magyarok elől Ázsiába vonuljon vissza. A többi csapatok is annyira ki voltak fáradva és oly rendetlenségbe jöttek, hogy a szultán még csak kisérletet sem tett a magyar menekülők üldözésére. Nem csoda, hogy a csata végén így kiáltott fel: „Még egyszer nem szeretnék így győzni!”
A várnai csata katonailag nem volt nagy veszteség a magyar nemzetre. Szép seregünk ugyan megsemmisült, de a törökök még többet vesztettek s a győzelmet felhasználni nem voltak képesek. Mégis óriási kára volt a nemzetnek, mert elvesztette a királyt. Ulászló ugyan nem volt valami rendkívüli – akár katonai, akár kormányzói – tehetség, de buzgó ifjú fejedelem volt, fáradhatatlan, mértékletes, igazságos, bőkezű és állhatatos, gyakran a makacsságig. Őszinte, nyilt föllépése, nemes magatartása kellemessé tette az egyébként nem szép, barna arczú ifjút. Mint külföldi eredetű fejedelemről megemlíthetjük, hogy tudott magyarul. Mikor Frigyes római király követei nála voltak, magyar izenettel bocsátotta őket vissza urokhoz. Az a nagy kár is származott a várnai csatából, hogy a keresztes háborúk eszméje a hadjárat nem sikerülése s magának Juliánnak eleste folytán valósággal kompromittálva lőn, annyival is inkább, mert utóbb mindenfelé Isten büntetésének tekintették a csatavesztést, az eskü megszegése miatt. Maga Hunyadi is így írt róla a pápának: „Nem a mi hibánk az ütközet alatt, nem az ellenség ereje és vitézsége, hanem a mi bűneink, a Mindenható igazságos ítélete vertek meg bennünket!”
I. Ulászló ezüst pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a lengyel sas. Hátlapján a mostani czimerünkkel teljesen egyező czimerpajzs: jobbról a négy pólya, balról a kettős kereszt, a pajzs fölött liliomos korona. A körirat: † MONETA VLADISLAI DEI GR(aci)A – † REGIS VNGARIE ET CETERA. Azaz: Ulászló, Isten kegyelméből Magyarország stb. királyának pénze.
