1. Albert. (1437–1439.)
1. Albert. (1437–1439.)
Királylyá választása, koronázása. Uj korszak a magyar nemzet történetében. E korszak felosztása. Albertnek koronázásakor tett igéretei. Székhelyét Budára teszi át. Megválasztják római királylyá. Budai zavarok. Cseh viszonyok. A huszitaság elterjedése Magyarországon. Marchia Jakab inquisitor működése. A kiüldözött husziták Moldvába vonulnak. A ferencziek biblilája. Pórlázadás Erdélyben. A nemesség és parasztság között kötött egyesség. A kápolnai unió. Ujabb viszály. A kolozsmonostori csata. Murad betör Erdélybe. Országgyülés Budán. Végzései. Fölkelés a törökök ellen. Kudarcz Szendrő alatt. Szendrő eleste. Albert betegsége és halála. Jellemzése.
Csak pár nap mult el Zsigmond király halála óta – deczember 18-ika volt – s a magyar nemzet már is sietett elhunyt uralkodója utolsó kivánságát teljesítve, Albert osztrák herczeget, Erzsébet herczegnőnek, Zsigmond egyetlen leányának férjét, királylyá választani. A koronázást is megtartották ujév napján.
Oly simán ment az egész, hogy senki sem hitte volna, hogy Albert uralkodásával uj korszaka kezdődik a magyar nemzet történetének. S mégis így van. Eddig a magyar nemzet önálló politikát folytatott, figyelmét egyaránt fordítva északra és nyugotra, délre és keletre. Innét kezdve nem állott ez módjában; mert három századon át a törökkel való viszony volt egész kül- és beléletére döntő hatású.
E hosszú időt azonban nem tekinthetjük egy korszaknak történelmünkben. Mindenek előtt két főrészre oszthatjuk: a mohácsi csata előttire és utánira. Az elsőben a török még csak külellenség, a másikban már belföldi, miután lábát már a magyar nemzet nyakára tette. De a mohácsi vész előtti idő sem egy jellegű. Hunyadi János és Zápolyai nem egy kor emberei. Történetünk e részét is három korszakra oszthatjuk: az első Hunyadi János kora, a második Mátyásé, a harmadik a Jagellóké. Hunyadi János támadó háborúkkal akarja a törököt tőlünk távol tartani, sőt visszavetni. Mátyás beéri azzal, hogy erélyes intézkedéseket tegyen, de csak a megtámadások visszaverésére és megtorlására. A Jagellók alatt pedig már a védelem sem jut ki s út nyílik a török támadó föllépésének.
A Zsigmondtól a mohácsi csatáig terjedő időszak első részét Hunyadi János korának nevezzük. Nem volt ő király, sőt többnyire a kormánynak sem állott élén, mégis legnagyobb volt befolyása. Mert a nemzet ő benne találta fel eszméinek, aggodalmainak képviselőjét. Nem a gyáva, lemondó agodalomnak, hanem annak, mely belátva a veszélyt, annak orvoslásáról is gondoskodik. Látta, hogy a török az utolsó években a közte és Magyarország között elterülő dél-szláv országocskákat majdnem teljesen meghódította; érezte és tapasztalta, hogy az ilykép szomszéddá vált török Magyarországot folytonos hadi lábon állásra fogja kényszeríteni. Ezt pedig egy középkori európai állam sem birta volna ki. Az volt tehát az ő nézete: fellépni teljes erővel a török ellen, egyszer-kétszer minden erőt összeszedni s így, ha nem is Európából kiűzni, de legalább a Balkánon túl visszavetni a kereszténység ádáz ellenségét. Igaz, tervei nem sikerültek teljesen. Alacsony sorsból emelkedett fel s nem állott rendelkezésére, ami egy királynak, vagy legalább egy született főurnak. Annyit azonban minden esetre elért, hogy a török az ő halálakor ott állott, ahol Zsigmond uralkodása elején, s mint egy ember működésének eredménye, ez is elég vagy inkább sok.
Más körülmény is tette Albert trónra léptét nevezetessé. Ő volt az első királyunk a Habsburg-családból, ő alatta egyesült először, bár most még csak rövid időre, az a három állam: Magyarország, Csehország és Ausztria, a melyek alapját és főalkotórészét teszik a mai osztrák-magyar monarchiának.
Albert király és neje: Erzsébet.
(Később kori emlékérem.)
Az érem előlapjának körirata: IMP(erator) CAES(ar) ALBERTUS PI(us) FE(lix) AUG(ustus) REX GER(maniae) HUN(gariae) GOH(emiae). Azaz: Albert császár, a kegyes, szerencsés és felséges Németország, Magyarország, Csehország királya. A hátlap körirata: ELISABETHA ALBERTI II. ROM(anorum) IMP(eratoris) CONIUNX. Azaz: Erzsébet, II. Albert császár neje.
E kitérés után vegyük fel ismét előadásunk fonalát. Mielőtt Albertet megkoronázták, meg kellett igérnie, hogy a magyar ügyeket el nem hanyagolja, hogy az országban fog lakni s hogy a római (német) királyságot a nemzet beleegyezése nélkül el nem fogadja. Viszont halála esetére biztosították Erzsébet örökösödését Magyarországon, Albert becsülettel szavának is állott. Székhelyét Budára tette át, február 9-ikén Ausztriában helytartókat nevezett ki s midőn márczius 18-án megválasztották római királylyá, látván, hogy többeknek ez nem tetszik, a római királyi czimet el akarta utasítani. Csak miután a birodalmi gyűlés, meg a bázeli zsinat követeinek rábeszélésére a magyarok is belenyugodtak, fogadta azt el, azzal a kikötéssel, hogy székhelye azért Buda marad.
Az ősi szokás szerint Székes-Fehérvárott tartott koronázás után a király visszatért udvarával Budára. Itt azonban nem valami kellemes jelenetnek lőn tanúja. E város lakói vegyes nemzetiségüek voltak: olaszok csak kevesen, de a magyarok és a németek majdnem egyenlő nagy számmal. Az utóbbiak közült sokan meggazdagodván, Zsigmond korában igen nagy hatalomra jutottak. Elbizakodottságuk annyira ment, hogy eltörülvén azt az ősi szokást, mely szerint a biró felváltva a két nemzetből választatik, a magyarokat a birói hivatalból kizárták. A tizenkét tagú városi tanácsba is csak két magyart engedtek bejutni. Ez a szűkkeblűség igen sértette a magyar pártot. E pártnak egy Ötvös János nevű polgár volt a vezére, a ki minden szükséges alkalommal fel is szólalt a magyarok jogai mellett, amivel a németek haragját nem kis mértékben vonta magára. Ezek most elbizván magokat, hogy német király jutott a trónra, Ötvöst egy czinkosuk házába vitték, agyon kínozták, majd nehéz követ akasztván nyakába, a Dunába dobták. A magyar polgárság már zúgni kezdett s a németekre gyanakodni e derék polgár eltünte miatt, mikor nyolczadnapra a tett elkövetése után a Duna kivetette a hullát. A magyar polgárság erre kezet fogva a nagy számmal jelenlevő nemesekkel, nagy zavart csinált, a vezérlő németek házaira tört és soknak árúit prédára hányta. A nagy zajt észrevette egy a magyarok előtt nagy tekintélyben álló barát, kezében a kereszttel kirohant az utczára s csitította a népet. De megjelenése csak olaj volt a tűzre. „Az Isten is velünk van!” kiáltozták s még nagyobb hévvel rontottak a németekre, mire a barát visszavonult. Oly heves lőn a küzdelem, hogy végre egy főurat küldtek békéltetőül a harczolók közé. Ez a Garai volt, a mácsói bán, ki utalva az elhunyt tiszteletre méltó nevére s arra, hogy emlékét ily kihágásokkal beszennyezni nem szabad, rábirta a magyarságot, hogy szétoszoljék.
Albert király pecsétje.
A trónon elhelyezett czimerek: fönt a birodalmi és Magyarországé, középen Csehországé és Dalmácziáé, lent Ausztriáé és Luxemburgé, legalul ismét Magyarország. A körirat: ALBERT(us) DEI GR(ati)A ROMANO(rum) REX SEMP(er) AVGVS(tus) AC HVNGARIE BOHEMIE DALMACIE CROACIE RAME SERVIE GALICIE LODOMERIE COMANIE BVLGARIEQ(ue) REX AVSTRIE ET LVXENB(ur)GEN(sis) DVX. Azaz: Albert, Isten kegyelméből a rómaiak fölséges királya, továbbá Magyarország, Csehország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária királya, Ausztria és Luxemburg herczege.
Nem oly simán, mint nálunk, ment Albert választása Csehországban. A katholikus rendek ugyan május 6-ikán mellette nyilatkoztak, de a kelyhesek ellene voltak, mert a huszita háborúk idején ő volt a katholikus ügy egyik zászlóvivője; ezek tehát a lengyel király öccsét, Kázmért akarták királynak. Albert látva, hogy csak gyors cselekvés teheti az ő ügyét kedvezővé, magyar és osztrák csapatokkal benyomult Csehországba s magát junius 29-ikén megkoronáztatta. De akkorra már a lengyelek is felkészültek s betörtek Sziléziába. Északi-Magyarországon is történt velök összeütközés. Azonban háborúra még sem akarták vinni a dolgot s fegyverszünetet kötöttek, melynek értelmében a következő ujév napja körül Boroszlóban nagy békealkuvás lett volna tartandó. Az alkuvás azonban csak a fegyverszünet meghosszabbítását eredményezte. Ugyanekkor egy kellemetlen dolgot is kellett Albertnek végrehajtania. Ugyanis Czillei Ulrikot, a királyné unokatestvérét, az elmult évben Csehország kormányozójává tette; most valami ármánykodásának jutván tudomására, állásától megfosztá őt.
Boroszlóból, hol lábtörése tovább tartóztatta, mint különben szándéka volt, Magyarországba sietett, hol nem egy ok kivánta jelenlétét. A belnyugalom sem állott a legjobb lábon. A Zsigmond idejében kitört pórlázadást csak az elmult évben csendesítették le s hatásai még érezhetők voltak.
E lázadásnak sokkal nagyobb volt a jelentősége, hogysem teljesen mellőzhetnők. Már feljebb volt alkalmunk arra a körülményre hivatkoznunk, hogy a XV. században kettős egyházi reform-mozgalom indult meg: a főpapoké s a népé. Az utóbbi Husz föllépése folytán Csehországban érte el tetőpontját. De másutt sem maradt hatás nélkül. Igy hazánkba is utat találtak Husz tanai. Történetirásunk keveset beszél a huszitaságról Magyarországon, mert előkelő emberek itt nem csatlakoztak hozzá. De a nép közt nagy számmal voltak, kik erdőkben, barlangokban vagy pinczékben tartottak éjnek idején összejöveteleket, hogy ott az ő meggyőződésük szerint tisztelhessék az Istent s két szín alatt vehessék magokhoz az úrvacsorát. Zsigmond királynak e körülmény már évek előtt annyira fölkelté figyelmét, hogy 1435 végén behívott egy Marchia Jakab nevü híres inquisitort, ki addig Boszniában működött. Marchia nagy szónok volt, de a hol a szó nem használt, erősebb szerektől sem idegenkedett. Hittérítői utjában folytonosan kisérték az illető püspök fegyveres csapatai, s nem egy máglya lobogott fel parancsára. A huszitaság körülbelül azon az úton jött hazánkba, melyen egykor a német bevándorlók jöttek s utóbb a protestantismus is behatolt. Első sorban a felföldön terjedt el, majd tovább a Tisza vidékén, a nagyváradi püspökség területén és Erdélyben. Innét az ország alsó vidékére, a kalocsai érseki megyébe is eljutott. E tájak főpapjai már megütközve tapasztalták, hogy a nép vonakodik gyermekeit a plébánosnak által megkereszteltetni s hogy elhanyagolja a bőjtöt. Néhol oly hírek terjedtek el, hogy a plébánosokat le akarják ölni. E hír, ha nem is volt igaz, de jellemzi a helyzetet. A főpapok nemcsak szivesen fogadták, de egyenesen meg is hivták megyéikbe a buzgó inquisitort, nem úgy, mint a pécsi püspök, ki egyházi átokkal fenyegette. A huszitaság nagyobb elterjedésének az idejekorán való erélyes föllépés elejét is vette. A nép nagyrészt visszatért a régi hitre, csak némely buzgóbbak maradtak meg hitökben s kerestek menedéket abban a tartományban, hova egykor a mármarosi oláhok is vonultak a vallásos üldözés elől, t. i. Moldvában. Ott Husz nevű várost alapítottak, magyar isteni tiszteleteket hoztak be s utódaik még 1600 táján is fentartották felekezeti sajátságukat. E mozgalomnak volt köszönhető egy bibliafordítás is, melyet irodalomtörténetünk „a ferencziek bibliája” név alatt ismer, s a melynek fordítói Tamás és Bálint nevű barátok valának, kik a huszitasághoz csatlakozva, az üldözés elől szintén Moldvába menekültek.
A vallási szabadság utáni vágygyal mindig együtt jár a polgári szabadságra törekvés. S lehet-e ezen csodálkozni? Ha az elnyomott nép – mert a középkorban vagyunk – az Isten előtti egyenlőséget hallja, nem ébred-e fel benne a méltatlankodás a földi egyenlőtlenség felett? S valahányszor a középkori paraszt elkezdett sorsáról gondolkozni, mindannyiszor fellázadt, mert békés uton nem volt mód, hogy sorsán könnyítsen. S hogy még könnyebb legyen az átmenet a vallási ujításról a politikaira, arra mintha csak alkotva lett volna a tized-ügy. A tizedet elvetették a reformátorok s ezt a földesuri terhek alól való felszabadulással hamar összekapcsolta a nép. Igy történt, hogy ugyanazokon a vidékeken, a melyeken Marchia 1436-ban az eretnekeket üldözte: Szabolcsban, Szatmárban, Erdélyben – 1437-ben kitört a pórlázadás.
E lázadás nem volt oláh lázadás, mint sokan hinni hajlandók, mert magyarok kezdték. Hisz a mozgalom csak katholikus között folyt, de oláhok is csatlakoztak hozzá, mert reájok, mint ó-hitüekre, szintén kiterjedt a hittérítők figyelme. A lázadás Erdélyben, Déva táján ütött ki, s csakhamar elterjedt az egész tartományban. Nemcsak a pórok vettek benne részt, hanem úgy látszik a kisebb polgárság is. Legalább egy kolozsvári polgár szerepel a vezérek között s Kolozsvár és Nagy-Enyed városok is rövid időn a lázadók kezébe kerültek, kiknek ügyes vezérei, mint Budai Nagy Antal, Kardos János és mások úgy vezették a hadi műveleteket, hogy a nemesség a parasztokat, kiknek első ízben küldött követeit a vajda lenyakaztatta, rövid időn elismerte háborút viselő félnek s a békéről kezdett alkudozni velök. Julius 6-ikán meg is kötötték azt. A nemesség és parasztság egymásnak kölcsönösen elengedte a szenvedett sérelmeket. A kilenczedet s majdnem minden egyéb földesuri haszonvételt eltörölték, kivéve a robotot s évenként tíz pénznyi adót minden jobbágy után; a tizedre nézve pedig kimondták, hogy az oláh jobbágyok az alól megválthatják magukat.
Albert király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján az egyesített, kettős magyar-cseh czimer. A körirat: † ALBERTVS D(ei) G(racia) R(ex) VNGARIE. Azaz: Albert, Isten kegyelméből Magyarország királya. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. Azaz: Szt. László király.
Érdekes, hogy a jobbágyok a robotot s az adózást a Szent István által nekik adományozott „szabadság” szerint igérik teljesíteni. Ily rendelése a királynak nem volt, de a népnek annyira vérévé vált az állami intézmények eredetét e nagy uralkodó nevével összekötni, hogy még a jobbágyok is azt vélték, hogy részökre is adott szabadságlevelet. Látszik, hogy még ő bennök is megvolt a magyar fajt jellemző konzervativ vonás. De legnevezetesebb pontja volt az alkunak, hogy a jobbágyságnak ezentúl joga legyen, hogy évenként a Bábolna-hegyen összejőjjön és vizsgálatot tartson: vajjon megtartja-e a nemesség az egyességet? A ki nem tartja meg, arra nézve kimondották, hogy ne részesüljön a többi nemesek védelmében. Az egész egyességből kitünik, hogy a nemesség csak a legnagyobb szorultságban egyezhettette e föltételekbe, különösen az utóbbiba, mely már-már megsemmisíté az egész nemesi intézményt. Oly engedmények voltak ezek, minőket semmi esetre sem lehetett megtartani s így nem csodálhatni, hogy a nemesség szövetségesek után nézett. Csakugyan szeptember közepén Kápolnán a nemesek, székelyek és szászok „testvéri uniót” kötöttek, mely szerint egymást minden ellenség ellen segíteni tartoznak, kivévén a királyt, kinél egyik nemet a másikért térdet hajtva fog könyörögni.
Ezen egyesség után nem sokára ismét kitört a viszály. Végleges intézkedésre most már a királyt kérték fel s így jött létre október 6-ikán a fegyverszünet, melynek föltételei a nemességre nézve már kedvezőbbek voltak. De ezt sem tartották meg sokáig. Az elkábított paraszt vezérek már a nemesség kiirtásáról kezdtek gondolkozni, mignem a nemesség elnyomván a Szamos-melléki pórlázadást, erősebben kezdett föllépni. A kolozs-monostori csatában leverték a lázadókat. Maga Nagy Antal elesett, a többi vezetőt pedig Tordán karóba huzták. De még soká tartott, míg az egyes pórcsapatokat le tudták győzni s a kezökben volt városokat bevenni. Kolozsvár csak 1438-ban jutott a nemesek kezébe s még februárban sem volt a lázadás tüze eloltva.
Albert király.
(XVI. századi festmény a bécsi csász. udv. muzeumban.)
Erdély viszonyait Murad szultán is felhasználta, hogy nagyobb becsapást tegyen. Vlád-Drakul havasalföldi vajda kiséretében személyesen vezette a sereget; Szebent hiába ostromolta, de Medgyest, Segesvárt, Szász-Sebest és Brassó külvárosait felgyujtotta s hetvenezer foglyot hurczolt el magával. A nemesség ez alkalommal nem tüntette ki magát, nem mervén a csak imént elfojtott pórlázadás után birtokait elhagyni. A vajda érvényesíteni akarta ellenök a törvényt, mely a táborban való meg nem jelenésért birtokkobzást rendelt. De ha helyesen tette is, hogy mint tisztviselő a törvények szigorú végrehajtása mellett volt, nem kevésbbé helyesen járt el a királyné, ki a jószágvesztésre itéltek számára, tekintettel a fenforgó rendkivüli körülményekre, kegyelmet eszközölt ki.
A Boroszlóból hazajött királynak egyik legeleső teendője volt, hogy május havában (1439.) Budán országgyülést tartson. Ez alkalommal a rendeket ujból rábírta Erzsébet örökösödésének elismerésére, viszont ő is több fontos végzésbe volt kénytelen beleegyezni. Ezek között legfontosabb az, mely szerint a nádort ezentúl a király nem maga nevezi ki, hanem csak a rendek hozzájárulásával. Ugyanekkor a királyné udavartartásáról is bőkezűen gondoskodott a nemzet, de kikötötte, hogy udvari népe magyar legyen. Mint német eredetű királyt Albertet is kötelezték, hogy csak magyarokat nevezzen ki tisztviselőkké, hasonlóan kötelezték a főurakat is. Czillei Ulrikra és a szerb fejedelemre gondoltak, kiket mint magyarországi nagybirtokosokat a magyar főurak közé számítottak. Az is határozatba ment, hogy a király leányai csak a rendek beleegyezésével mehetnek férjhez.
Szendrő.
Konkoly-Thege Miklós eredeti felvétele nyomán.
Ugyanez az országgyülés általános fölkelést rendelt a Szerbiát megtámadott törökök ellen. A fölkelés gyülekező helyéül Titelt tűzték ki, a Tisza torkolatánál. Albert király el is utazott oda, de a nemesség csak váratott magára. Az udvari főurakon kivül is csak nehány lelkes úr jelent meg, mint Hunyadi János, Ország Mihály és mások, a köznemesek közül meg épen kevesen. Valóságos szégyen volt e fölkelés. Brankovics jött segélyt kérni a Szendrőt ostromló törökök ellen s a magyar király nem küldhetett segélyt, mert nem volt kellő számú katonája. Az egybegyült seregnek épen elég dolgot adott, hogy a török seregnek mellékesen Magyarország felé intézett becsapásainak gátat vessen. De még ennek a feladatnak sem felelt meg jól s egy alkalommal, midőn kissé nagyobb török sereggel ütköztek meg a magyar csapatok, ezek „a farkas, a farkas!” kiáltással szétszaladtak. Ily körülmények között Brankovics Gergely, a fejedelem idősebb fia, Szendrőt három havi hősi védelem után feladni volt kénytelen. A szultán elfogott öccsével, Istvánnal együtt megvakíttatta őt. Időközben vérhas is kezdett a magyarok közt pusztítani s a sereg rövid időn felbomlott. Egyetlen eredménye a hadjáratnak az volt, hogy a táborban jelen volt előkelők a következő évre telkenként száz dénár adót vetettek ki, melyet a jobbágytalan vagy másnak szolgálatában álló nemes is tartozott fizetni.
Maga a király is megbetegedvén, haza indult. Budán meg sem állva, Bécsbe akart menni, azt hivén, hogy szülőföldjének levegője meggyógyítja. De Neszmélyen, október 27-én, utolérte őt a halál. Holttestét a magyar királyok temetkező helyén, Székes-Fehérvárott helyezték örök nyugalomra.
Albert mondhatni épen nem hasonlított apósához és elődéhez Zsigmondhoz. Nemcsak nem bírt annak mozgékonyságával, hanem inkább merev, mozdulatlan volt. Ahhoz sem értett, hogy bármikor beszélhessen valakivel. Ehhez járult, hogy magyarul nem tudott – egyetlen királyunk a középkorban. Ez sok kellemetlenségre adott okot s Aeneas Silvius erre czélozva, Albert fiához, Lászlóhoz intézett tanácsaiban így szól: „Tudod, mily hasznára volt nagyatyádnak a nyelvek tudása, atyádnak pedig mily kárára azokban való járatlansága.” De voltak jó tulajdonságai is. Meleg vallásosságát kortársai dicsérik. Komorsága mellett a kardot soha sem tette le. „Szelid ember volt és hozzáférhető” irja róla Thuróczy; a cseh Bartos pedig így emlékezik meg róla: „Jó volt, bár német, vitéz és szelíd.” Kiemelendő még nyilt, őszinte jelleme, úgy hogy egészben nem nagytehetségű, a diplomácziai fogásokhoz nem értő, de jóravaló, becsületes fejedelemnek mondhatjuk őt.
Albert király ezüst pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján négyelt pajzsban a magyar és cseh, valamint a cseh s a német birodalmi czimer. A körirat: † MONETA ALBERTI. Azaz: Albert pénze. Hátlapján a király képe. A körirat: † REGIS VNGARIE ETC. Azaz: Magyarország stb. királyáé.
