II. Zsigmond kora. (1387–1437.)
II. Zsigmond kora. (1387–1437.)
Zsigmondot a rendek behívják. „Az ország főkapitánya és ura” czímmel az ország kormányának élére állítják. Benyomul Horvátországba. Szövetsége Velenczével. Királylyá választása és koronázása. Novigrád ostroma. Erélyes föllépés a lázadók ellen. Mária kiszabadul a fogságból. Erzsébet erőszakos halála. Mária útja. A királyi pár hálája Velencze iránt. Országgyülés Székesfehérvárott. Bűnbocsánat Károly párthívei részére. Harczok a lázadókkal. Dalmáczia Zára kivételével Tvartkó birtokába jut. Palisnai és Tvartkó halála. Tvartkó utóda: Dabisia a lázadókat nem segíti. Dobor és Osztrovicza bevétele. Dabisia meghunyászkodása. Horváthi János elfogatása és kivégzése. Hédervári Kont István és társai. Murád szultán megveri a szerbeket s a bolgárokat. Lázár fejedelem ellenséges föllépése. A rigómezei csata és következményei. Bajazid meghódítja Bolgárországot. Havasalföld és Moldva magatartása. Zsigmond haddal megy ellenök és fejedelmeiket hódolatra kényszeríti. Hedvig királyné Vörös-Oroszországot elfoglalja. Az uj-szandeczi béke. A törökök Konstantinápolyt első ízben ostromolják. Becsapnak Magyarországba. A nagy-olasz-i vereség. Zsigmond hadat vezet a törökök ellen. Követsége Bajazidhoz a bolgár várak ügyében. Védelmi intézkedések a törökök ellen. Külföldi mozgalom. Boucicault János föllépése. Zsigmond követséget indít Francziaországba. A követség eredménye. Zsigmond szövetsége Mircse havasalföldi vajdával. Az 1395-iki hadjárat. Az oláhok álnoksága. Mária királyné halála. Jellemzése. Zsigmond folytatja készületeit a törökök ellen. Idegen segédcsapatok érkezése. Az 1396-iki hadjárat. Bodon és Orsova megvétele. A nikápolyi vereség. Zsigmond menekülése. Bajazid kegyetlensége. A hangulat Magyarországon. Izgatás Dalmát- és Horvátországban. Az elégületlenek Nápolyi Lászlót Kninben királylyá választják. Zsigmond hazaérkezése. A temesvári országgyűlés. Végzései. A kőrös-udvarhelyi gyűlés. Zsigmond önkénykedése. Növekedő elégületlenség. Zsigmond Venczel királyt, utóbb Józsa morva őrgrófot utódává jelöli ki. Viszonya a pápához. Letétele és fogsága. Versenytársai: Jagelló Ulászló, Vilmos osztrák herczeg, Józsa morva őrgróf és Nápolyi László. Az utóbbi pártja a legjelentékenyebb. Zsigmond szabadon bocsátása. Külföldi törekvései. Szövetsége IV. Albert osztrák herczeggel. A pozsonyi örökösödési szerződés. A nápolyi párt ujabb föllépése. Nápolyi László Aldemariscót helytartóul Dalmácziába küldi. A dalmát városok Lászlónak hódolnak. A zalatnoki országgyűlés. A pápa is Lászlónak fogja pártját. A „bullások” izgatása. Acciajoli bíboros beküldése. Lászlót Zárában megkoronázzák. Előnyomulása Győr felé. Zsigmond hívei visszaszorítják. Visszatér Nápolyba. A királyi kegyúri jog visszaállítása. A placetum regium behozatala. A boszniai pártoskodás elnyomása. Bosznia felosztása. Nápolyi László a dalmát városokat és szigeteket eladja Velenczének. Zsigmond törvényhozói működése. Az 1405-iki országgyűlés. A városok ügyeinek rendezése. Egyéb intézkedések. A megyék hatásköre. A sárkányrend megalapítása. Zsigmond házassága Czillei Borbálával. Német- és csehországi törekvései. Viszonya bátyjához: Venczel királyhoz. Csehországi hadjárat. Beavatkozás Ausztria ügyeibe. Zsigmondot német királylyá választják. Viszonya Lengyelországhoz. A thorni béke. A lublói összejövetel. Zsigmond és Jagelló Ulászló védő- és támadó szövetséget kötnek egymással. Intézkedés Vörös-Oroszországról és Moldváról. Zsigmond vendégül látja Ulászlót. A budai ünnepélyek. Diplomácziai alkudozások. Viszony Velenczéhez. Háború Zsigmond s a köztársaság között. Ozorai Pipo. A mottai és bellunoi győzelem. Békealkudozások. A háború folytatása. A szepesi városok elzálogosítása. Szövetség Génuával. A háború ismételt kitörése. Az 1433-iki fegyverszünet. Dalmáczia elvesztése. A pápák babyloni fogsága. Egyházi szakadás. A pisai zsinat. XXIII. János pápa. Wicleff János és Husz János föllépése. Zsigmond buzgólkodása az egyházi szakadás s a Husz-féle eretnekség megszüntetése körül. A konstánczi zsinat. Az ellenpápák letétele. V. Márton az egész egyház pápája. A konstánczi zsinat eredménye. Concordatumok. Husz János és Prágai Jeromos megégetése. Brandenburg elzálogosítása. Rendetlenség az országban. Borbála királyné ledérsége és bűnhödése. A törökök Hervójával szövetkezve becsapnak az országba. Kisebb betöréseik. Készülődés ellenök. Az 1419-iki hadjárat. A főváros szépítése. A „friss” palota. Béke a törökkel. Venczel halála. Zsigmond elnyeri a cseh koronát. A huszita mozgalmak. Vezetői: Ziska János és Huszinetz Miklós. A huszita felekezetek: kelyhesek, táboriták, orebiták és ádámiták. A brünni országgyűlés. Zsigmond oktalan föllépése. Seregét a husziták Prága alól visszaverik. Zsigmond cseh királylyá koronáztatja magát. A husziták leteszik s helyébe Vitold lengyel herczeget választják királyukká. Zsigmond ujabb hadjárata a husziták ellen. Diplomácziai alkudozások. A kézsmárki összejövetel. Kibékülés Ulászlóval. Ziska halála. Taktikája. Pártoskodás a husziták között. Az aussigi csata. A husziták pusztításai. Becsapásaik Magyarországba. A taussi vereség. Ujabb betörések Magyarországba. A bázeli zsinat. Zsigmond császárrá koronázása. A husziták kibékítése. A négy pont. A mérsékelt husziták felülkerekedése. A Hrzib melletti csata. Török portyázások. Mánuel görög császár terve. A fegyverszünet meghosszabbítása. István szerb fejedelem és unokaöccse: Brankovics György Zsigmondnak hűséget fogadnak. Dán oláh vajda visszahelyezése. István szerb fejedelem halála. Brankovics Magyarországhoz csatlakozik. Az 1428-iki hadjárat. Galambócz vívása. Rozgonyi Cziczelle. Fegyverszünet. Török álnokság. Szerbország feldulása. Brankovics s az oláh vajda a szultánnak hódolnak. Béke a törökkel. Vlád-Drakul vajda. A törökök Erdélyt és Szörényt pusztítják. Az 1435-iki országgyűlés. A honvédelem szabályozása. Egyéb intézkedések. Ujabb összecsapás a törökökkel Szendrő alatt. Hunyadi János első feltünése. A honvédelem érdekében hozott törvény. A magyar hadsereg alkatrészei. A katonaság fölszerelése. A lőpor első használata. Harczmód Zsigmond korában. A fölkelés módozatai. Zsoldosok. Fegyelem. Zsigmond intézkedése Magyarország trónjáról. Borbála királyné cselszövényei. Zsigmond halála, jellemzése.
A királynők fogságban, a nádor halva: Magyarországnak ily körülmények között nem volt kormánya. Hogy a bajon segítve legyen s a németek és csehek részéről is némi segély vagy legalább semlegesség biztosíttassék, a diakovári vésznap hirére Budán összegyült rendek elhatározák, hogy Zsigmondot behivják s őt „Magyarország főkapitánya és ura” czimmel a kormány élére állítják. De e czim sem szerzett neki nagy hatalmat s csak akkor tehetett valamit, mikor sikerült neki néhány előkelő családot, mint a Garaiakat, Maróthiakat, Frangepánokat a maga részére nyernie. Ezek segélyével aztán 1387 elején Horvátországba nyomult. De nemsokára abban hagyta hadjáratát, mert a lázadók oly hireket terjesztettek, mintha a királynőket azon esetben, ha Zsigmond őket szorongatja, elviszik Nápolyba. Még hadjárata alatt alkudozásba lépett Velenczével és kieszközlött annyit, hogy a köztársaság nehány hajót czirkáltatott a magyar tengerparton s ekkép a királynőket az elszállítás ellen biztosítá.
Velencze Zsigmond és Mária pártján állott a nápolyi párttal szemben, s erre jó oka volt. Valami gyöngédséggel nem viseltethetett ugyan azon Lajos leánya irányában, ki porig alázta, de fölül emelkedett a haragtartáson, tekintve azt, hogy rá nézve az volna a főveszély, ha Magyarország és Nápoly koronája egy főn egyesülne. Ezen főokon kívül még az is hathatott a köztársaságra, hogy érdekében állott Venczellel, Zsigmond bátyjával jó lábon állania s hogy Magyarországgal való üzleti összeköttetések az utolsó években ismét gyarapodtak.
Zsigmond a királynők érdekében megtevén, a mit tehetett, visszatért Budára, azon szándékkal, hogy a maga részére a magyar királyi koronát megszerezze. E czélból a pártján álló urak Budán, 1387. márczius havában gyülést tartottak, a melyen őt királylyá választották s meg is koronázták. E tény magában helyes volt. A nemzet beleunt azon félszeg politikába, melyet a királynők Zsigmond irányában folytattak s a politikai cselszövényeknek ily határozott eljárással végét szakítani czélra vezetőnek mutatkozott. De nem volt helyes mód. Azzal, hogy Zsigmond, mint ez a választási okmányból nyilván kitünik, csak egy párt által választatott királylyá, megkönnyíté uralma törvényességének megtámadását. Sajnos, hogy Zsigmondnak hosszú kormánya alatt e hibával gyakran találkozunk, t. i. hogy a pillanati sikerért a jövőt koczkáztatá.
Mint király megköté Velenczével a szövetséget, melynek következtében Barbadico János április végén jelentékeny erővel ostromolni kezdé Novigrádot, támogatva a szárazföld felől Frangepán János által. A most már a királyi jövedelmek felett rendelkező Zsigmond egyébként is erélyesen lépett fel. Vezérei, kik között Losonczi László, a Szentgyörgyi Tamás helyére kinevezett bán, Maróthi János, a Kanizsaiak és Garai Miklós, mácsói bán, a meggyilkolt nádor fia voltak a kiválóbbak, nem egy csatában verték meg a fölkelőket. Különösen az utóbbi fejtett ki nagy erélyt. Először is tönkre tette a Temes-vidéki lázadókat, azután átkelt a Dunán, több erősséget bevett, köztük Pozsega várát. Itt foglyul esett Horváthi János, ki a feladáskor kötelezte magát Mária kiszabadítására. Addig kezesül Simontornyai István őrizetére bizattak. Ez azonban elszöktette őt Boszniába, hol a lázadás főistápolójától, Tvartkó királytól segélyt nyert, melylyel az idő közben igen erélyesen szorongatott Novigrád fölmentésére indult. Utközben azonban a Frangepánok által elfogatván, csak oly feltétel alatt bocsáttatott szabadon, ha kötelezi magát, hogy a királynők szabadulását kieszközli. Palisnai most már, hogy Horváth is csak kedvezőtlen hireket hozott számára, kész volt a várat feladni, szabad elmenetel föltétele alatt. De mielőtt Máriát szabad lábra helyezte volna, jónak látta megesketni, hogy sem rajta, sem Horváthin nem fog soha bosszút állani. Mária junius 4-én szabadult ki kilencz havi fogság után. Erzsébet ezt nem érte meg. Fogsága alatt rejtélyes módon végzé életét; némelyek szerint megfojtották, mások szerint megmérgezték. Az egész dolgot nagy titokban tartották, úgy hogy biztosat róla nem mondhatni.
Máriát velenczei hajón előbb Nónába szállíták, a hol Zára város nevében Paulus de Paulo történetíró, kinek műve egyik forrása e kor történetének, üdvözölte, majd Zenggbe, hol Velencze küldöttsége tisztelkedett nála. Innét julius 1-én indult el s pár nap mulva Zágráb tájékán találkozott férjével, Zsigmonddal, kivel e városban egy hónapnál tovább mulatott. Részint itt, részint már utazása közben minden felől kapta az üdvözlő leveleket Mária. A legelsők egyike volt a pápáé, ki egyuttal a Velencze iránt való háladatosságra is emlékezteté. De ez fölösleges gondoskodás volt. Mária nyiltan kimondá, hogy szabadulását Velenczének köszönheti, s hogy csak akkor érzé magát szabadnak, midőn velenczei hajóra lépett. Barbadicot anyagilag is szépen jutalmazá. Zsigmond pedig megerősíté a Nagy Lajos és Velencze közt 1381-ben kötött turini békét. Az, hogy Velencze ennyi szolgálat után ezen terhes béke megerősítését kedvezményül kérte a magyar királytól, kétségkivül igen jelentékeny tanusága Magyarország ekkori hatalmának, melyet ezen zavarok, ha csorbítani képesek voltak is kissé, de meggyöngíteni nem.
Zsigmond király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján váltakozva a magyar és brandenburgi czimer. A körirat: † SIGISMVNDI D(e)I G(racia) R(egis) VNGARIE. Azaz: Zsigmondé, Isten kegyelméből Magyarország királyáé. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. Azaz: Szt. László király.
Zágrábból a királyi pár Székes-Fehérvárra utazott, hol idő közben az országgyülés összejött. A fiatal királynő a rendek őszinte részvéte mellett panaszlá el sorsát. E gyülés más tekintetben igen fontos. Mint láttuk, Zsigmond királysága egy párt választásán alapult s még azt sem lehetett tudni: vajjon Máriának is nincs-e ellenére? Mária tehát eloszlatá a kételyeket s férjét e szavakkal „Imhol a ti királytok!” mutatá be a rendeknek. De ez alkalommal Károlynak a tulajdonképeni Magyarországban levő hivei is elismerék, kikötvén az addigiakért, még Horváthi és Palisnai részére is a bünbocsánatot. Mária ugyan nem mondott le a királyi jogokról s mig élt, férjével mindvégig közösen uralkodott, de a hatalom tulajdonkép mégis Zsigmond kezébe került.
A királynő kiszabadultával nem volt még vége a lázadásnak. Zsigmond és hivei éveken át változó szerencsével harczoltak a Károly-, vagyis most már László-pártiak ellen. E harczoknak azonban szomorú következményök lett. az ország területi épségére. Ugyanis Dalmácziát nem tudta a központi kormány kellőleg védelmezni, minek következtében Tvartkó azt Zára kivételével 1389-ben meghódította s azontúl magát „Ráczország, Bosznia és a tengermellék királyá”-nak czimezé.
Szerencse volt az országra, hogy midőn a bosnyák fejedelem hatalma tetőpontján állott, a lázadókat két nagy csapás sujtá. Ugyanis Palisnai meghalt 1390-ben, Tvartkó pedig 1391 elején. Abban elveszett a lázadás szellemi fővezetője, ebben pedig anyagi főpártfogója. Tvartkó utóda: Dabisia maga is belviszályokkal lévén elfoglalva, a lázadókat nem segíté. Zsigmond e körülményt felhasználni óhajtván, 1393-ban Garai Miklós volt mácsói, most horvát-dalmát bán és Maróthi vezérlete alatt tetemes sereget küldött ki, mely a lázadók főfészkeit: Dobort és Osztroviczát bevette. Ezen erélyes föllépésnek az a haszna is volt, hogy Dabisia megijedvén a királyi fegyverek szerencséjétől, késznek mutatkozott, hogy Dalmácziát egészen visszabocsátja, Zsigmond felsőségét elismeri, sőt azt is elfogadja, hogy halála után Bosznia közvetlenül Magyarországhoz csatoltassék. Dobor várában volt Horváthi János is, de az a bevétel előtt kimenekült. Nem sokára azonban utolérték, Pécsett tüzes fogókkal csipdesték, majd lófarkhoz kötve vonszolták s felnégyelt hullájának egyes részeit a város kapuira függeszték.
A Doborból elillant fölkelők egyike volt Hédervári Kont István, fia Miklósnak, Nagy Lajos egyik kitünő nádorának. Ez társaival, kiket a nép „bujdosók”-nak nevezett, az üldözés elől a szerémi rengetegekbe vette magát. Egy alkalommal az elfogatásukkal megbizott Vajdafi György álmukban lepte meg őket. Vitéz férfiak voltak s talán keresztül vágják magukat, ha fegyverre kerül a dolog, de az esküvel igéré, hogy bocsánat eszközöl ki számokra Zsigmondtól, ha szép módjával követik. Ezek bíztak az igéretben, de útközben Vajdafi Karom nevű helységnél vasra verette őket. Ők ezt is Zsigmond parancsának tulajdonítván, elhatározták, hogy ha eléje vitetnek, nem fogják őt királyul tisztelni. Igy is történt. Zsigmond ezen annyira dühbe jött, hogy őket azonnal törvényes itélet nélkül lefejezteté a budai Sz. György-téren, saját palotája az u. n. „Friss-palota” előtt. Kontot, mint vezért, hagyták utolsónak. „Száz halálnak néztem már szemébe, ettől sem rettegek” mondá, s hanyat fekve, s a bakóra nézve fogadta a halálos csapást.
E jelenetnél Csóka nevű fegyver-hordója oly keserves sírásra fakadt, hogy maga a király is megszánta. „Ne sírj fiam, – mondá neki – ezután én leszek a te urad, hatalmasabb és bőkezűbb az eddiginél!” „Neked bizony, cseh disznó, nem szolgálok” felelt fájdalmában és dühében Csóka, mire a király intett s őt is lefejezteté.
Kont és társainak kivégeztetése egyik leghibásabb tette volt Zsigmondnak. Nem mintha a halált nem érdemelték volna meg; arra rászolgáltak azzal, hogy hazaárulóképen a bosnyák fejedelemmel szövetkeztek s a haza épségét neki feláldozták. De a magyar nemzet törvényszerűségét kivánó szelleme visszaborzadt a mód önkényes voltától. A törvénylátás nélküli kivégzés vértanukká tette ez embereket s még száz év mulva is verseket énekeltek tiszteletökre.
Mig Magyarországon a különböző pártok azzal voltak elfoglalva, hogy egymást pusztítva az államot gyöngítsék, addig délen mindinkább elhatalmasodott a török.
1375-ben Murád nagy hadat indított a szerbek és bolgárok ellen. Mindkét nép, ez gyávább, az hősiebb védelem után megveretett. Mindkét fejedelem köteles lett a szultánt főurául elismerni, a bolgár fejedelem oda adá leányát a „nagyúr” háremébe, a szerb meg arra köteleztetett, hogy évenkint ezer font ezüstöt fizessen adóul s bármely hadjáratban ezer lovassal támogassa a szultán seregét.
Lázár fejedelem, így hívták a szerbet, tizenkét évig tűrte a megalázást. Most elkezdett szomszédaival a török elleni közös fellépés iránt értekezni s ezen alkudozásnak volt gyümölcse, hogy midőn a török 1387-ben rablóhadjáratra indult, a huszezernyi seregből csak ötezer ment haza. De ez nem marad bosszulatlanul. Bolgárország nagyjából már 1388-ban megtöretett, a következő évben pedig Lázár volt a soros.
Törökök.
XIV. századi rajz a nürnbergi muzeumban.
A szerb fejedelem tudta ezt előre, megmozdított tehát minden követ a maga érdekében. Bosznia ujra föllépett egész erejével, az albánok is megjelentek a harcztéren, sőt azt is képes volt Lázár kieszközölni, hogy Garai Miklós mácsói bán is segélyül jöjjön. Pedig láttuk, hogy a bosnyák fejedelem ekkor nagy ellensége volt hazánknak. A csata Bosznia, Albánia és Szerbia határán, a Rigómezőn, vívatott. Hosszú és véres volt a harcz, de kétes kimenetelű. A törökök magukat mondják győzteseknek, míg a keresztény világ az ellenkező nézeten volt. A csatában mindkét fél elveszté vezérét. Murád orgyilkosságnak esett áldozatul. Egy Kobilovics Milos nevű szerb valami fontos ügyet színlelve, a szultán sátrába jutott, s ott átdöfé őt. De Murad még élt annyi ideig, hogy meglátta, a mint Lázárt elfogták s előtte lenyakazták, és hogy fiát Bajazidot maga helyett a trónra ültették.
De ha a csata eldöntetlen volt is, hatása mégis felért egy győzelemmel a törökökre nézve, mert a benne részt vett fejedelmek minden erejöket ezen összecsapásra fordították, míg a török a veszteséget meg sem érzé. Ennek volt következménye, hogy István, az atyjánál különben is sokkal hitványabb uj szerb fejedelem, sietett, hogy az uj szultánt testvérének a hárembe adásával megkérlelje, elfogadván egyszersmind a régi függő viszonyt is, adózással és katonaállítással.
Bajazid, kit a török krónikások „ilderim” (villám) melléknévvel szoktak czimezni, a következő évben meghódította Bolgárországot. A töröknek az Al-Duna körüli ezen terjeszkedése a Dunától éjszakra fekvő melléktartományainkra is érezhető hatással volt. E hatás azonban reánk nézve épen nem volt kedvező. Mind általánosabbá vált a hit, hogy Magyarország nem képes a törökök ellen kellő védelmet nyujtani. Havasalföld vajdája: Mircse, továbbá Moldváé: István ez okból a lengyel királylyal Jagello Ulászlóval léptek szövetségre, ki Lengyelország hatalmát addig hallatlan nagygyá tette. De Zsigmond ezt nem volt hajlandó tűrni s a nemzet is teljes készséggel jelent meg zászlai alatt. Mircse látván a magyar nemzet által kifejtett erőt, kinyilatkoztatá, hogy ama szövetséggel nem volt szándéka Magyarországtól elszakadni, hanem azt csupán a török ellen kötötte, egyszersmind megujítá hűségi esküjét. Másként István. Ez eltorlaszolta az erdélyi havasokon keresztül vezető szorosokat s azt hitte, hogy most már bátran daczolhat a magyarokkal. De rosszul számított. Kanizsai István, a székelyek főispánja, rettenthetetlen s a helyszinnel ismerős székelyeivel széthányatta az akadályokat s az azokat védő moldvaiakat visszaűzte. Erre a magyar sereg bevonult Moldvába, a vajdát több csatában megverte s székhelyét Szucsavát is, mely város jelenleg Bukovinához tartozik, bevette. Most már ő is belátta, hogy van még erő a magyar nemzetben. Fényes kisérettel járult tehát Zsigmond elé, térdre borult előtte, ruhája szélét csókolta s ujra letevé a hűségi esküt. Zsigmond megbocsátott a megalázott vajdának és szerencsésen visszatért országába.
Mindez történt 1390-ben. De ugyanebben az évben, ugyancsak a Kárpátokon túl más események is történtek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a hazafiak örömét a moldvai hadjárat sikere felett megzavarják. Hedvig királyné ugyanis a lengyelek ismételt unszolására, de saját nagyravágyásától is indítva, személyesen vezetett hadat az őrséggel csak gyéren ellátott Vörös-Oroszországba, melynek egy részét, mint láttuk, közvetlenül Nagy Lajos halála után szakíták el a lithvánok. Hedvig az említett tartományt Lengyelországhoz kapcsolta, miután a kormányzó: Kapolyi János a túlhatalom elől kardcsapás nélkül visszavonult. Ezt Zsigmond kénytelen volt eltűrni, mert nagy szüksége volt Hedvig jóakaratára, kit a nemzet egy része szeretett volna Mária halála esetén, mi a királyné beteges állapota miatt csak pár év kérdése lehetett, a király mellőztével trónra emelni. Ezért 1394-ben az Uj-Szandeczen kötött békében ideiglenesen lemondott Vörös-Oroszországról. Az ideiglenes lemondás azonban állandó lett s e tartomány Lengyelországnak 1772-ben bekövetkezett első felosztásaig annak birtokában maradt.
Az 1391-iki év szintén fontos a török hatalom terjeszkedése történetében. Ekkor kezdték el későbbi fővárosukat, Konstantinápolyt ostromolni, ekkor intéztek ujabb becsapást a tulajdonképeni Magyarországba, mely azonban a nagy-olasz-i vereségökkel végződött. Ez évben kezd el Magyarország hadi lábra helyezkedni ellenök, hozzák a törvényeket a „török haború tartamára”, nem sejtve, hogy az több mint háromszáz évet jelent. A következő esztendőben már Zsigmond személyesen vezetett ellenök sereget, melyben németek és csehek is vettek részt, köztök a király rokonai: Józsa, meg Prokop, a brandenburgi és morva őrgróf. E hadjáratot Bolgárország felé intézték és folyama alatt több várat szereztek meg részünkre. Pár év mulva azonban ezeket, mint Bodont (Viddin), Szilisztriát, Nikápolyt stb. ismét elfoglalák a törökök. Zsigmond most követséget küldött Bajazidhoz, azzal a megbízással, hogy követeljék az elfoglalt várakat vissza. De ez csak ürügy volt. Jól tudta, hogy Bajazid arra nem lesz hajlandó, de miután akkoriban állandó követek nem voltak a külföldi udvaroknál, más országok állapotáról, fejedelmeik gondolkozásáról csak ily módon lehetett tudomást szerezni. E tekintetben ez a követség is megfelelt czéljának, mert Bajazidnak s általában az akkori török nemzetnek felfogását igen világosan tanusító választ kapott. A szultán ugyanis abba a terembe vezette a követeket, mely a bolgár háborúban szerzett zászlókkal és fegyverekkel volt diszítve s így szólt hozzájok: „Térjetek vissza uratokhoz s mondjátok meg neki, hogy jogom Bolgárországhoz ezekben a fegyverekben van, amelyeket itt láttatok!”
Az utolsó évek alkalmasak voltak arra, hogy a magyarok mindinkább meggyőződjenek a török veszedelem egész komolyságáról s csakugyan ekkor igen tetemes rendkivüli adókat ajánlott meg a nemzet. De már a külföld figyelmét is fölébreszté a mohamedánok terjeszkedése Európában. Különösen Francziaországban, a lovagok hazájában, támadt egész mozgalom. A franczia lovagoknál ugyanis még ekkor sem ment ki a divatból a Szentföldre való zarándoklás, s ez utakból a „hitetlenek” elleni gyűlölet folyton táplálékot merített. Ilyen keletre zarándoklott lovag volt Boucicault János. Utjában azon, mint látni fogjuk, nem helyes meggyőződésre jutott, hogy a törököket nemcsak Európából, hanem Jeruzsálemből is, könnyű szerrel ki lehetne űzni. Hogy a viszonyokkal jobban megismerkedjék, előbb a görög császár, majd a török szultán szolgálatába lépett. A szultánnal egy kisázsiai hadjáratban is részt vett. Visszatérvén keletről, előbb Zsigmond udvarában izgatott a keresztes háború mellett, majd Nyugot-Európában tett körutat eszméje érdekében. És csakugyan működésével roppant lelkesedést keltett. Igy tulajdonkép nem volt egyéb formaságnál, hogy Zsigmond 1394-ben Kanizsai Miklós tárnokmestert elküldé Francziaországba, hogy fesse le a Magyarországot fenyegető veszélyt, kérjen segítséget s ajánlja fel a vezéri szerepet VI. Károly királynak. Ez félkegyelmű lévén, a felajánlott szerepet nem vállalhatta magára, de a francziákra nem téveszték el hatásukat Bajazid hírül vitt nyilatkozatai, hogy lovait Szent Péter templom főoltáránál fogja abrakoltatni és hogy Rómából keresztény fejedelmekkel környezett udvarából fog az egész világnak parancsokat osztogatni. Csakugyan már 1395-ben megjelent 600 franczia lovag Magyarországon D’Eu gróf franczia connétable vezérlete alatt.
János burgundi herczeg és neversi gróf pecsétje.
A pecsét a viselet és a fegyverzet szempontjából kiválóan érdekes. A herczeg tetőtől talpig vasba van öltözve. Még lovának fejét is vaslemez borítja. A sisak tetején, valamint a pajzson és a lótakarón az Anjou-liliomok. Az utóbbin a burgundiai czimer is látható. A körirat: † SIGILLUM JOHANNIS DUCIS BURGUNDIE, COMITIS NIUERNENSIS ET BARON(is)… Azaz: János, burgundiai herczeg, neversi gróf… pecsétje.
Ugyanez időtájban Zsigmond szövetséget kötött Mircse havasalföldi vajdával s az oláh bojárokkal. E szövetség szerint a vajda köteles volt mindannyiszor személyesen részt venni a török elleni háborúban, valahányszor a magyar király részt vesz abban, ha pedig másnak áll vezérlete alatt a magyar sereg, úgy seregével támogatja azt, minden esetben tartozván azt élelemmel ellátni.
Már 1395 tavaszán vezetett Zsigmond sereget az Al-Dunához. A törököt visszaszorította s Kis-Nikápolyt bevette. E hadjáratban az oláhok csakugyan buzgón segítették, de midőn a nagyobb hadviselést a segélycsapatok meg nem érkezte folytán azok ellenére, kik attól tartottak, hogy a magyar sereg visszavonulta után a törökök rajtok állanak bosszút, a jövő évre halasztotta, hogy a törököt kiengeszteljék, az oláhok a szorosokat eltorlaszolták s a sziklákról méregbe mártott nyilakkal lövöldöztek a haza vonuló magyarokra. Maga a király is életveszélyben forgott s csak annak köszönheté menekülését, hogy az őt környező lovagok a rálőtt nyilakat pajzsaikkal felfogták. Szerencsére Garai Miklós és Perényi Péter csapatai megmászták a sziklákat s a nyilasokat leölték vagy a mélységbe lökdösték. Igy menekült meg a magyar sereg.
Annak, hogy Zsigmond az 1393-iki hadjáratot oly korán abbanhagyta, más oka is volt; az t. i., hogy neje: Mária királyné május 17-én elhunyt.
Ő egyike volt a legszerencsétlenebb asszonyoknak. Leánya Magyarország leghatalmasabb királyának, örököse, majd uralkodója egy nagy birodalomnak, de abból, a mi egy nőt boldoggá tehet, vajmi kevés része volt. Tizenkét éves korában királylyá lett, neve alatt sok cselt szőttek, letették őt a trónról, majd arra visszahelyezték. Tizenhat éves volt, midőn kilencz hónapig fogságban sínlődött, mi közben nem egyszer kellett a halálnál is borzasztóbb félelmeket kiállnia. Mikor pedig a börtönből kiszabadult, a még élte virágában levő nő már elaggott és végkép meg volt törve. Nem élt boldog családi életet, melyben szenvedéseiből felüdült volna, mert sem ő nem szerette Zsigmondot, sem az őt. Igy élete csak a szenvedések hosszú lánczolata volt.
Halála Zsigmondra mégis nagy csapás volt, mert magyarországi uralma csak e házasságon alapult s ha a nemzet megválasztotta is királyul, nem lehetett biztos a felől, nem nyer-e túlsúlyt Hedvignek vagy Nápolyi Lászlónak pártja? Azért sietett haza Kis-Nikápoly bevétele után.
De csakhamar látta, hogy komolyabb mozgalom nem támad, azért folytatta előkészületeit a török elleni hadjáratra. Elment Prágába, hogy bátyját, Venczelt a csehekkel és németekkel kibékítse, ki aztán fáradozásai jutalmául Németország helytartójává nevezte ki. E hivatal sokszor elvonta ugyan, mint látni fogjuk, Magyarországtól, ez alkalommal azonban mégis kieszközlé, hogy számos német lovag csatlakozott seregünkhöz Hermann nürnbergi várgróf, János nürnbergi gróf s a németrend nagymestere, Czillei Hermann és mások vezérlete alatt. Ezután Kninbe utazott Zsigmond, fogadta az oda érkezett franczia és rhodusi (Rhodus a Johannita-rend birtoka volt) hajókat, melyek a Velencze által kiállított hajókhoz csatlakoztak.
Alig tért innen vissza, már gyülekezőben voltak Budánál mind a magyar csapatok, mind a külföldiek. Valamennyi közt kitüntek a francziák. Francziaországban a nép tömegesen kivánta fölvenni a keresztet. De a vezérlő férfiak célszerűbbnek tartották, hogy kisebb csapatot küldjenek s azt minden szükségessel ellássák. A francziák száma 10–12,000 volt, köztük négy királyi herczeg, u. m. a Félelem-nélküli János (Jean Sans Peur) neversi gróf, a burgundi herczeg fia, Bourbon Jakab, lamanche-i gróf, Fülöp és Henrik bari herczegek, az említett connétable, továbbá Vienne-i János tengernagy, Bouccicault, a hadjárat lelke, az agg Coucy gróf és Guy de Trémouille herczeg. Ezek saját költségökön számos hajót rakattak meg élelmi szerekkel, de a fényűzési czikkek, u. m.: cselédség, táncosnők, arany, ezüst asztali készletek sem hiányoztak.
Az egész keresztény sereg közel százezer emberből állott, úgy hogy nyolc napra volt szükség, hogy a Dunán átkelhessen. A hadjárat terve nem volt előre megállapítva, mert azt hitték, hogy a szultán Ázsiában van s nem is merészel ellent állani. Ez az elbizakodottság egyik főhibája volt a seregnek. Boton, Orsova könnyű szerrel kezünkbe estek. Az első bevételénél Zsigmond a fiatal neversi grófot háromszáz társával lovaggá ütötte. Racsovát már ostrommal kellett bevenniök, Nagy-Nikápolyt pedig hat napig hiába vívták.
Ekkor érkezett a híre, hogy Bajazid kétszázezer emberrel közeledik. A francziák nem akarták ezt hinni, sőt Boucicault a kémnek, mint álhírek terjesztőjének, a fülét akarta levágatni. De nemsokára megczáfolták a törökök Boucicault nézetét, oly gyorsan jelenvén meg, hogy a keresztény seregnek nem volt ideje, hogy kedvező csatateret kiválasszon, hanem Nikápoly alatt háttal a Dunának, tehát visszavonulási út nélkül, kellett állást foglalnia, 1396. szeptember hó 28-án.
A hadi tanácskozás a legnagyobb rendetlenségben folyt le. A törökök hadrendszerével ismerős magyarok, élükön Zsigmond királylyal, az első sorba oláhokat, bosnyákokat s magyar könnyű lovasságot akartak helyezni, de a francziák, kik becsületbeli dolognak tekinték, hogy az első sorban harczoljanak, az elsőséget nem akarták másnak átengedni. Hiába magyarázták nekik, hogy a török előcsapatok a nép söpredékéből állanak, kár lenne a legjobb erőt ellenök fordítani. Megmaradtak nézetök mellett, Zsigmondban pedig nem volt annyi erély, hogy ellenökre is végrehajtsa azt, a mit czélszerűnek tartott. Ennél fogva a sereget a következőkép állították fel: első sorban álltak a francziák és angolok, élükön a neversi gróffal, a connétable-lal s Coucy-val; a második sorban magyar és német csapatok Zsigmond alatt, a harmadikban csehek, lengyelek, bosnyákok Garai Miklós horvát bán alatt. A szárnyakon magyar könnyű lovasok és oláhok foglaltak állást. Ez utóbbiak most ismét hozzánk csatlakoztak. Bajazid seregét a keresztényekkel szemben állítá fel, de a javát, mintegy negyvenezer embert, elrejté egy domb mögött. A támadást részünkről a francziák kezdték meg. A török sereget nagy vitézül áttörték, mi közben mintegy tizenötezren vérzettek el csapásaik alatt. De a szerencse elkapta őket. Józanabbjaik s a megállapodás ellenére, mely szerint az első támadás után az őket követő második hadrendet kellett volna bevárniok, oly gyorsan törtettek előre, mintha ellenség nem is volna előttök. Hogy a megszalasztott törököket üldözhessék, leszálltak lovaikról s a mint egy dombra felértek, nagy meglepetésökre feltünt előttök a szultán negyvenezer embere. De nem sok idejök maradt az ámulatra. Mert a törökök átmentek a támadásba. A francziák ekkora már kifáradtak és egymásután hullottak el vagy estek fogságba. Részöket a szárnyakra vetették, mire általános zűrzavar támadt, melyben csak Zsigmond állt még vagy tizenkétezer emberrel egy darabig ellen. De már el volt veszve a csata s ezek a csapatok is csakhamar ingadoztak. Zsigmond maga is életveszélyben forgott s csak nagy nehezen tudott a hajókhoz menekülni. A Dunán lehajózva, a Fekete-tengeren keresztül való utat választá, a két Kanizsai, Czillei Hermann, Neillac Filibert, a János-vitézek nagymestere, és Garai Miklós kiséretében, miután Bebek Detrét nádorul, Pásztói Jánost országbíróul haza küldé Garai Jánossal együtt.
Nikápoly.
A csekélyszámú hajókon csak kevesen menekülhettek meg. A keresztények legnagyobb része foglyul esett. S most következett a legborzasztóbb. Bajazid szultán megtudván, hogy a csata hatvanezer emberébe került, elrendelé, hogy a húsz esztendőn felüli foglyok furkós bottal agyonveressenek. A mészárlás reggeltől délután négy óráig tartott, mikor végre a basák a szultán lábához borulva kérték, szüntesse meg a további vérontást. Csakugyan abban hagyta az öldöklést s a megmaradt foglyokat osztályra bocsátá. Eleinte csak a neversi grófnak, kinek királyi származását megtudta, akart megkegyelmezni, megengedvén neki, hogy még huszonnégyet kiválaszszon társai közül. Ezek között voltak a francziák vezérei, az elesett Viennei János kivételével, és két német, kiket a herczeg lovagiasságból megszabadított. Váltságdíjokat kétszázezer aranyban állapították meg, melyhez Zsigmond százezerrel járult, a Velencze által évenként fizetett hétezret kötvén le egy olasz bankárnál. De ezek is csak a következő 1397-ik év derekán térhettek vissza hazájokba, azzal a tanúlsággal, hogy a török sokkal félelmesebb ellenség, mint vélték. Ez volt az első nagy csata, melyet a keresztények, a délszlávoktól eltekintve, a törökök ellenében vívtak s elvesztettek. Az anyagi veszteségnél nagyobb volt az erkölcsi, mert egy részt igen lehangolá Európa népeit s elvette a nyugotiak kedvét ujabb keresztes háborútól, másrészt nagyban nevelé a törökök büszkeségét és bátorságát.
* * *
A Zsigmond által az ország igazgatásával megbizott férfiak szerencsésen haza érkezvén, közhírré tették a király megmenekülését s átvették a kormányt. De a hangulat sehogy sem volt kedvező. Sokan voltak, akik azt hivék, hogy Bebek és társai csak állítólag Zsigmond megbizottjai s hogy az, ha megmenekült volna, bizonyosan haza jön vala a legegyenesebb úton. Mások elhitték ugyan Bebek állítását, de mégis tetették magokat, mintha nem hinnék. Ezt pedig azért tették, hogy Zsigmond halálának örve alatt más fejedelmet válaszszanak.
Az izgatás ismét Dalmát- és Horvátországban volt a legnagyobb. Az elégületlenek élén Laczfi István és Simontornyai István állottak, szövetségesök pedig Osztója volt, ki Dabisia halála után Boszniának tetemes részét hatalmába keríté, mig annak más részét Tvartko Sura, a boszniai királyi család sarja, ragadta magához, mindkettő a Zsigmond és Dabisia közt kötött béke ellenére. Az elégületlenek Lászlóval már régóta összeköttetésben állottak. Most a Kninben tartott országgyülésen királylyá választották őt s követséget küldtek hozzá, jönne mentől előbb az országba. De Lászlónak nápolyi koronája is megtámadtatásoknak volt kitéve s nem akarván azt a bizonytalan magyarországiért koczkáztatni, bejövetelét elhalasztá s beérte azzal, hogy Laczfit és Simontornyait kormányzókká nevezte ki.
Igy állottak az ügyek a Száván túl, midőn Zsigmond egy szép téli napon, 1396. deczember 21-ikén, Raguzában kikötött. A város nem mert neki ellentállani, hanem inkább kétezer arany ajándékkal tisztelte meg. Azután tovább utazott a király Spalatóba. Egy ideig kénytelen volt a tengerparton vesztegelni, míg hívei Garai és Maróthi Horvátország és Bosznia útban eső részeit megtisztították. E részek kapitányává a király Hervóját nevezte ki. A tulajdonképeni Magyarországba érkezvén, azt széltében-hosszában beutazta, jelenlétével czáfolván meg a haláláról költött hireket. Majd a hangulatnak kedvezőbbé tételére hiveinek s az ingadozóknak számos birtokot osztogatott, s hogy a nemzet zömét is a maga részére nyerje, 1397. szeptember 29-ikére Temesvárra országgyűlést hirdetett.
Ezen az országgyülésen a főrendeken kivül a nemesség megyénként négy-négy követ által képviselve jelent meg; nehány város is hivatalos volt. Itt erősíté meg Zsigmond az arany bullát és Nagy Lajos 1351-iki törvényét; elrendelték azon adományok visszavételét, melyeket a király csak a lázadás lecsillapítására osztott ki, továbbá Zsigmond nagy számú tisztviselőit szívesen nem látván, kimondák, hogy azok Stibor erdélyi vajda, Eberhard zágrábi és Makár erdélyi püspökök kivételével hivatalaiktól megfosztandók. A jobbágyoknak a földesurak által gyakran kétségbe vont szabad költözési joga ismét biztosíttatott. Legfőbb teendője volt azonban az országgyűlésnek, hogy intézkedéseket tegyen a törökök ellen. Ezekről alább bővebben fogunk szólni.
A temesvári végzéseknek egy hiánya volt. Ugyanis a horvát és dalmát rendek közül csak kevesen jelenvén meg, e vidékeknek érdekeit ott behatóbb tárgyalás alá venni nem lehetett. Pedig épen ezek igen ki voltak téve a törökök berontásainak. E hiányon segítendő, Zsigmond 1398. február végére, – miután Garai, Maróthi s az ujabban Varasddal megadományozott Czillei Hermann működése folytán a rend a Dráván túl némileg helyre állott – Kőrös-Udvarhelyre gyűlést hívott össze a horvát, dalmát, szlavóniai rendek s nehány határos megye részére. Mit határoztak itt a fődologra: a török elleni védelemre vonatkozólag? nem tudjuk. Csak egy szomorú tényről tudósítanak krónikáink. Zsigmond ugyanis megint régi hibájába esett, t. i. tekintet nélkül a jövőre, sőt királyi szavának megszegésével eltette láb alól ellenségeit: Laczfit és Simontornyait. Szabad menetet-jövetet biztosító királyi levél kiséretében meghivta őket a gyűlésre s midőn bízva a királyi szó szentségében és csapataikba, megjelentek, nehány Zsigmond pártján álló előkelő által megölettek.
Venczel római és cseh király pecsétje.
A király fején liliomos korona, jobbjában jogar, baljában a birodalmi alma. Fönt két czimer: jobbról a német birodalmi sas, balról a cseh oroszlán. A körirat: S(igillum) PACIS PER D(omi)N(u)M WENTZESLAV(m) ROMANORV(m) ET BOEMIE REGE(m) ORDI(n)ATE. Azaz: A Venczel római és cseh királytól elrendelt béke pecsétje.
E ténynyel a király elrettenteni akarta ellenségeit, de az nem sikerült. Sőt ellenkező eredményre vezetett, amennyiben a nemzet jelentékeny része mindinkább elfordult tőle. Egyébként is több oly dolgot vitt véghez, amelyet a nemzet nem látott szívesen. Az idegenek a temesvári végzések ellenére még mindig hivatalaikban maradtak. Az eladományozott koronajószágokat nemcsak vissza nem szedte Zsigmond, hanem ujabban is többet adott el vagy vetett zálogba. Czillei Hermann, a ki a nikápolyi csata óta a királynak bizalmas embere volt, az egész zagorai kerületet nyeré adományúl, Frangepán pedig zálogul Ozalyt, tizenkétezer aranyért. A záloglevélben azt is kimondja a király, hogy ez a temesvári gyülés végzései ellenére van, de mégis érvényesnek kivánja tekinteni.
A király elleni rossz indulatot nevelte az a körülmény is, hogy a nemzetet meg sem kérdezve, 1396-ban bátyját: Venczel római királyt, majd 1400-ban Józsa morva őrgróf-unokatestvérét jelölte ki utódává. A legközelebbi okot azonban Zsigmondnak a pápával ellenséges viszonyba jutása szolgáltatta. E viszonyokról alább még bővebben fogunk megemlékezni, itt csak annyit tartunk szükségesnek elmondani, hogy ez időben két pápa volt. Venczel, VI. Károly franczia király és Zsigmond elhatározták, hogy az egyházi szakadás megszüntetése czéljából mindeniket leteszik s helyettök ujat választatnak. A franczia király csakugyan le is tette az avignonit, de Zsigmond és Venczel nem birtak a rómaival. Sőt ez megfordítván a dolog végét, kieszközölte, hogy Venczelt 1400-ban a német választó fejedelmek egy része letévén, helyébe Ruprecht pfalzi választó-fejedelmet emelé a római királyi székre. Most pedig Zsigmond ellen fondorkodott, ki különben is épen ez időben nem nagy mértékben birta a nemzet bizalmát.
Ily viszonyok összeműködése volt, hogy a magyar főurak között szövetség alakult Zsigmond letételére. Az összeesküvők 1401. április 28-án fegyveresen bementek a királyi palotába, szemére vetették a királynak törvényszegéseit s őt foglyul Visegrádra vitték. Ugyanekkor elkergették Zsigmond nagyszámú német, cseh, lengyel és franczia udvaronczait, „mint bitang marhát” – mondja a köztük volt Windeck, ki Zsigmondnak később életirója lett.
Eddig könnyű volt az uraknak együtt haladni. Még Zsigmond hívei sem bánhatták, ha jó leczkét kap, mely elveszi kedvét a törvényszegésektől, de most elváltak utaik. A leggyorsabb volt Jagelló Ulászló lengyel király pártja. A király maga is szép sereggel jelent meg a határon, hívei pedig Tapolcsányon gyűlést tartván, meghívták a trón elfoglalására. A lengyel fejedelem ettől nem is lett volna idegen, de csak arra az esetre volt hajlandó fellépni, ha a nemzet nagy része hozzája áll. Látván, hogy ez nem következik be, abban hagyta a dolgot. Vilmos osztrák herczegnek épen csekély volt a pártja a nyugoti határszéleken. Józsáról pedig, ki a Zsigmonddal való örökösödési szerződés czímén betört s több várost elfoglalt, szó sem lehetett. Igy tulajdonkép csak Nápolyi László pártja volt jelentékeny és veszélyes. Lehet, ha ez gyorsan fellép, mutathat is fel sikert, de mire rászánta magát a bejövetelre, már megváltozott a helyzet.
A közhangulat a Zsigmond elfogatása óta bekövetkezett állapotot mind kiállhatatlanabbnak találta, úgy hogy Zsigmond hivei, kik az összeesküvéskor, az elégületlenekhez kényszerültek csatlakozni, hogy őt nagyobb bajtól megmentsék, most már kivihették, hogy Zsigmond Garai őrizetére bizatott s fogságát Siklósban folytatta. Az is jól hatott a nemzetre, hogy Stibor, Zsigmond egyik legbuzgóbb hive, első dolgának azt tekinté, hogy a minden hazafi által ellenségnek vélt Józsát kiűzze. Garai Miklós lassanként oda vitte a dolgot, hogy az előkelők nagy része hajlandó volt Zsigmondot azon föltétele alatt, hogy elfogatásáért sohasem áll bosszút, kiszabadítani. Már augusztus második felében a király futár által tudósítá bátyját kiszabadulásáról, októberben pedig Pápán ünnepélyes okmányban az összeesküvőket bocsánatáról biztosítá.
Mikor Zsigmond fogsága után kibékült a főurakkal, azt hitte, hogy állása teljesen biztosítva van s bátran fordíthatja figyelmét a külföldi viszonyokra. Ő a trónon jó magyar emberré vált, rendesen magyarosan viselkedett, s talán minden nemzet közül a mienkhez ragaszkodott a legjobban, de családi viszonyainál és hajlamainál fogva mindig voltak külföldi törekvései. A luxemburgi családban majdnem ő volt az egyetlen tehetséges és tevékeny ember, gyakran a túlságig is tevékeny, mi kapkodóvá tette és működését a sikertől megfosztotta. Ne csodáljuk tehát, ha felébredt benne a vágy, hogy félbolond bátyja helyébe a császári székbe emelkedjék. Ezen törekvései foglalták el most is. Leghűbb szövetségese IV. Albert osztrák herczeg volt. Hogy ezt jobban a maga részére nyerje, kinevezte helytartójává Magyarországon azon alkalmakra, midőn távol lenni kényszerül. Majd örökösévé is rendelte a Józsával kötött szerződés megsemmisítésével s e szerződés elfogadására a Pozsonyba összehítt egyházi és világi főurakat is rábirta. A szerződést közülök száztizen, mind a legelőkelőbb állásokban, irták alá, továbbá két város: Pozsony és Sopron.
De Zsigmond tévedett, mikor azt hitte, hogy közte s az urak között ismét szent a béke. A nápolyi párt ujra felütötte fejét a Száván túl s a letételétől félő pápa, kinek tervei tavaly kudarczot vallottak, újra elkezdett áskálódni. Nemsokára új követség ment Nápolyba, hogy László királyt meghívja. László sohasem tett le a reményről, hogy Magyarországot megszerezheti. A magyar királyi czímet minden más czímei élén viselte s magyar voltát még ruházatában is szerette fitogtatni. Ismeretes volt bátorságáról, mindamellett bizonyos félelemmel viseltetett a magyarországi fellépés iránt. Talán atyjának árnyéka tünt fel előtte elrettentő például? Az ujabb meghívásra is csak annyit tett, hogy Aldemarisco tengernagyot helytartóul hajókkal és katonákkal Dalmácziába küldte át.
Szokás ez az ujabb lázadást és László fölléptetését abból magyarázni, hogy a nemzet törvénytelennek tekinté Zsigmond és Albert közt kötött örökösödési szerződést. Igaz, hogy ezt a nemzet alig ismerte volna el kötelező erejűnek, de aligha lázadt volna fel miatta. A jelen esetben meg épen lehetetlen volt, mert a szerződés csak 1402. szeptemberben köttetett s a rendek által 1402. szeptember 21-én fogadtatott el, míg Aldemarisco megérkezése – pedig annak kiküldésére, csapatainak fölszerelésére, áthajózására is idő kellett – már 1402. augusztus 26-án megtörtént. Az örökösödési szerződés talán egy-két embert birt később a csatlakozásra, de az egész összeesküvés és lázadás előidézésében semmi része sem volt.
Aldemarisconak Zára szeptember 3-ikán hódolt, de Zsigmondot mindez igen kevéssé háborgatta. Azt hitte, hogy ráér még morva rokonaival veszekedni, kik ellen tiz-tizenkétezer emberből álló csapatot vezetett. Elégnek tartotta híveit, Bessenyei Pált és Péchi Pált, nehány dandárral Dalmácziába küldeni, hol azok Bebek Imre vránai perjel és Hervója János által megverettek. Bessenyei maga is foglyul esett s Nápolyba küldetett. Erre a még habozó dalmát városok is Lászlónak hódoltak.
Hívei mindinkább szervezkedének. Országgyűlést tartottak 1403. áprilisban Zalatnokon, a hol érvénytelennek nyilváníták a kérdéses örökösödési szerződést. Kormánytanácsot állítának, pénzt verének, a lengyelekkel alkudozásba léptek, minek egyik alapföltétele lett volna a magyar nemzetnek végleges lemondása Vörös Oroszországról. Lászlót pedig ujra felszólíták, hogy jőjjön be. Ez még mindig habozott, pedig a pápa sikert remélvén, egyenesebben kezdé pártolni. Hadviselésére három évre a nápolyi királyság papságának tizedét engedé át s leveleket írt a főpapoknak, melyekben Lászlót ajánlá. E leveleket többen fel is olvasták hiveik előtt. Alsóbb rendű papok is, kiket „bullás”-oknak hivtak, meg voltak bízva az izgatással. Majd titkos consistoriumban a pápa Magyarország királyává emelte Lászlót. Igaz, hogy ehhez joga nem volt, de IX. Bonifácz, kinek pápasága sem volt teljes érvényű, mindent megengedettnek tartott, s László ügyének előmozdítására Acciajoli biborost, valami egyházi megbizás szine alatt, beküldte az országba.
Végre juliusban sok nógatás után rászánta magát a „nagy lelkű fejedelem” (il magnanimo – igy nevezték Lászlót) trónkövetelése érdekében a személyes föllépésre. Fogadtatása igen szépen ment véghez, augusztus 5-ikén pedig Zárában Kanizsai János esztergomi érsek által, Accijoli bíboros s számos magyar úr jelenlétében, a szokásos formaságok megtartásával – igaz, hogy nem a szent koronával, mert az Zsigmond kezében volt – megkoronáztatott. Az egész Dunántúl mellette volt s előnyomulása valóságos diadalmenet: a nép papjai vezérlete alatt, zászlókkal, szent ereklyékkel vonult eléje, sikert kérve vállalatához. Talán ha Budára megy, még mindig jókor érkezik, de ő a helyett Győr felé vette utját.
Időközben Zsigmond pártja is szervezkedett. Maga a király körülbelül egyszerre érkezett az országba Lászlóval, de nem talált hasonló lelkes fogadtatásra. Csak miután a Morvában vele volt kun zsoldosai haza jöttek, kezdettek párthívei ezek körül csoportosulni. Hívei között Stibor, Garai Miklós – kit még a mult évben Bebek Detre helyett nádorrá tett – és Maróthi János voltak a legbuzgóbbak. Ezek szervezkedvén, nemsokára már át mertek a Dunán kelni s a László-pártiakat Stibor és Garai vezérlete alatt Pápa-Pinkócznál derekasan megverték. Ezután pedig egymásután bevették Győrt, Ó-Budát, Esztergomot. Az utóbbi helyen az érsek személyesen járult a királyhoz, hogy kegyelemért könyörögjön, mit ez nem is tagadott meg, csak a főkanczellári tisztet vette el tőle.
Nápolyi László aláirása.
(Ladislaus Rex manu propria.)
László letéve a sikerről, visszavonult Horvátországba, majd Bebek Imre Maróthi által megveretvén, Boszniába és Dalmácziába. E közben Zsigmond többi vezérei a Tisza vidékét tisztogatták meg a lázadóktól s a püspöke által lázadóvá tett Eger is könnyű szerrel megadta magát. László hatalma nemsokára annyira meggyöngült, hogy a dalmát városok sem tartották szükségesnek, hogy parancsaihoz alkalmazkodjanak. Zsigmond még egy fontos lépést tett ügye érdekében. Látván eddigi uralkodása alatt, hogy az erőszakosság gyakran épen az ellenkező hatást szüli, mint amelyre czéloztak vele, 1403. októberben közbocsánatot hirdetett, sőt még az idő közben elkobzott s eladományozott jószágokat is visszaadatni rendelé. Most mindenki sietett a király pártjára visszatérni. Csak kevesen voltak oly makacsok, mint Ludányi Tamás egri püspök, ki Lengyelországba vándorolt s ott élt hat évig. Utóbb ő is kegyelmet nyert, de püspökségét nem kapta egyelőre vissza. László belátta, hogy ő reá nézve a magyar korona nem elérhető, s nemsokára visszatért Nápolyba, miután a gaz Hervóját helytartójává és spalatói herczeggé nevezte ki.
E hadjáratnak volt egy igen fontos következménye, melynek hatása napjainkig érezhető. Tudvalevő, hogy Magyarországon a keresztény vallást a királyok alapítván meg, az egyházi tisztviselők kinevezését magoknak tartották fenn. E jogról azonban később lemondtak királyaink. Zsigmond most, hogy ezzel is bosszút álljon a római udvaron, 1404. április 6-ikán oly rendeletet bocsátott ki, mely szerint ezentúl senki se merészeljen pápai rendelet alapján bárminemű egyházi hivatalt elfogadni, hanem csakis az ő kinevezése alapján. Igy szállott vissza a magyar királyra a főpapok kinevezésének joga, melyet a konstanczi zsinat is megerősített s a melynek a király mind mai napig gyakorlatában maradt. Továbbá e rendelet hozá be az úgynevezett placetum regium-ot vagy királyi tetszvény-jogot, mely szerint tilos az apostoli széktől, a biborosoktól s egyéb pápai tisztviselőktől érkezett levelet vagy iratot a király engedélye nélkül elfogadni, kihirdetni vagy végrehajtani.
Magyarországban már teljesen helyre állott a béke s a király és nemzet üdvös működését fejtettek ki a törvényhozás területén. Csak a Száván túl és különösen Boszniában folyt még a pártoskodás. Végre a magyar kormányférfiak elhatározták, hogy ezen zavarokat tovább nem tűrik, annál kevésbbé, mert László hívei jó ideje már a törökkel is czimboraságban állottak. A fellépést megkönnyíté egy világtörténeti esemény: az angorai csata. Ebben Bajazid szultán Timur mongol nagykhán foglya lett. Fogságában nemsokára elhalálozván, fiai között megbomlott az egyetértés s a török birodalomban belzavarok dúltak több mint tiz éven át. A törökök most nem segíthetvén a boszniai pártosokat, a magyar kormányférfiak elérkezettnek vélték az időt, hogy a lázadás burjánját tövestül kitépjék. Igaz, hogy ez kissé korlátolt felfogásra mutat. Nagyobb szabású politika most minden más ügyet félre téve, a török ellen megkezdte volna a nagy háborút, melylyel a Balkánon túl mindenesetre visszavetheti, de kellő erélylyel űzve a dolgot, Európából is kiszoríthatta volna. S Bosznia ekkor magától hullott volna kezünk közé. De nálunk csak kisebb czélt tűztek ki: egy boszniai háborút. Három évi hadjárat után, 1405–1408-ig, teljesen tönkre tették csapataink Tvartkó Sura erejét. Bevették Dobor várát, hol nagy számú pártos került a királyiak kezébe, a kik közül százhuszonhatot nyakaztak le, fejeiket a vár alatt elfolyó Drinbe hajigálván. Maga Tvartkó foglyul Budára hozatott s több éven át Zsigmond udvarában élt. Boszniát most felosztották: északkeleti része a mácsói bánsághoz csatoltatván, Maróthi János gondjaira bizatott, az éjszaknyugati Horvátországhoz, s igy Czillei Hermann hatalma alá jutott; egy kis rész Szerbiához csatoltatott. A hűségre tért s Budán a királytól térden állva bocsánatot kérő Osztója meghagyatott az általa birt déli részekben, mire nem volt méltó, mert mint nem sokára látni fogjuk, ismét lázadó lett. Ily viszonyok között Hervója is jónak látta igénybe venni Czillei közvetítését. Majd személyesen Budára lovagolt s ujra meghódolt. Hódolatának jutalma volt, hogy Zsigmond a spalatói herczegségben megerősíté.
Most már épen senki sem volt, a ki Nápolyi László zászlóját lobogtatta volna Magyarországon. Felmentve érezte magát minden kötelezettség alól a nemzet iránt s gondolván, hogy legalább a veszett fejszének nyele kerüljön, alkudozásba lépett Velenczével s annak a kezében volt városokat és szigeteket, valamint minden jogát Dalmácziára 1409-ben százezer aranyon eladta.
* * *
Eddig is volt alkalmunk tapasztalni, hogy Zsigmond királyban sem a műveltség, sem a tevékenység nem hiányzott. Sőt ő már nem volt szoros értelemben vett középkori uralkodó, hanem a „renaissance”-korszak fia, minővel – csakhogy magasabb fejlettségű alakban – Mátyásban ismerkedünk meg. Ismerős levén a külföldi viszonyokkal, nem egy intézményt ültetett át hozzánk. Látván, hogy másutt mennyire haladtak a szokásos törvények összegyűjtésében és szabályozásában, a hol kiválóan szükségesnek vélte, ő is elkezdett rendszeres törvényeket alkotni.
Midőn a fogságból, majd a László-féle trónköveteléstől megszabadult, első dolgának tekinté, hogy figyelmét a törvényhozásra fordítsa. Tartott országgyűlést 1404-ben és kétszer 1405-ben. Az utóbbi év első országgyűlésének eredményei kiváló fontossággal birnak. Ezen országgyűlésen vették tárgyalás alá a polgárok jogait és kötelességeit, a mely tárgyak megvitatására a városok képviselőit is meghívták. Megszabták, hogy a városokban első folyamodásilag azok birája és tanácsa döntsön minden polgári és büntető ügyben: onnét a fellebbezés a tárnokmesterhez s ha szükséges, attól a király személyéhez intéztessék. Némely város a tárnokmester előtt más vele egyenlő szabadságú városhoz viheté ügyét. Polgárt itélet előtt letartóztatni nem szabad. E határozat oly emberekre, kik gyakran utaztak, kiváló fontosságú volt. A városi polgárok a közönséges „kamara haszna” nevű adón kívül a királynak csak a szabadság-levelökben megszabott adót vagy újévi ajándékot tartoztak fizetni, továbbá hat forintot a királyi fő-ajtónálló-mesternek. Egyszer egy évben kötelesek a királyt ebéddel és vacsorával megvendégelni. Ugyanakkor minden czéh a főlovász-mesternek egy-egy tárgyat tartozott adni. A mi az adónak a polgárok közti felosztását illeti, erre nézve kimondták, hogy az a viszonosság alapján történjék; ha a király valakit felment az adó alól, a kamara köteles fizetni helyette.
Ezek főbb pontjai a városokról hozott törvénynek. Nagyon el van terjedve az a hit, mintha a városok ezen jogokat ekkor nyerték volna. Ez azonban nem áll. Mindezek a jogok és terhek már a XIII. században fenálltak, kivévén a főajtónállómester s a főlovászmester javára való adózást, a mi csak az Anjou-korban honosodott meg. E törvénynek tehát abban áll a fontossága, hogy a mely jogok addig csak az egyes városoknak adott kiváltság-levelekben foglaltattak, azokat most országos törvényben egyesítették.
Ugyan e törvény sürgeté a városoknak falakkal való megerősítését, mi nagy teher volt a városokra, de függetlenebbé tette azokat a körüllakó főuraktól s biztosabbá az ellenséggel szemben. Megszorítá továbbá a budai polgárok árú-megállító jogát. E jog abban állott, hogy a ki Buda mellett akár vizen, akár szárazon valamit szállított, köteles volt árúját Budán kirakni s ott eladni; tovább nem vihette. A mily kedvező volt ez a budai polgárokra, természetesen ép annyira bénítólag hatott a többiekre, a miért is az országgyűlés elhatározta, hogy e jogot a budaiak jövőre csak a külföldiek irányában gyakorolhatják.
Az 1404/5-i törvényhozás még több más hasznos rendszabályt is alkotott. Addig az országban annyiféle mérték uralkodott, a hány jelentékenyebb város volt benne, azonkívül némely részeken külföldi mérték is divatozott. Most határozatba ment, hogy ezentúl csak a budai mérték bírjon az egész országban érvénynyel. Szabályokat hoztak a bányaügyben is és pedig szabadelvűeket. Nagy Lajos azon intézkedését, mely szerint a nemes érczeket tartalmazó föld a kincstár által mindig becserélhető, megszüntették, s csak a féltermésnek beszolgáltatását s a nyers fémnek ki nem szállítását kívánták.
A jobbágyok szabad költözése ismét biztosíttatott s az országgyűlés oly intézkedést is tőn, mely annak biztosítására kiválóan alkalmas. A földesurak közt ugyanis szokás volt a jobbágyokat az elköltözésben azon czím alatt akadályozni, hogy régi tartozásaik vannak. Most megszabták, hogy minden egy hónapnál régibb jobbágyi tartozás elévült. De ezen szabadelvű törvényt a Drávántúli vidékekre, hol a törökök becsapásai következtében tömeges elköltözéstől lehetett tartani, nem terjesztették ki.
Szabályozták a pénzügyet is. Az addig szokásban volt „kis forintot” eltörölték, s az arany forintot, mely száz dénárra oszlott, állapíták meg egyedüli forgalmi eszközül. A ki ezt teljes értékében elfogadni hajlandó nem volt, összes eladó árúinak elvesztésével bűnhődött.
Zsigmond korában már a megyéknek is nagy hatáskörük volt, olyannyira, hogy az 1405-iki első törvényt, mielőtt megerősítették, a megyék elé terjeszték véleményadás végett. Fennmaradt egy okmány, mely szerint Garai nádor ez iránt Pest és Pilis megyékben gyűlést hívott össze, a mely a kérdéses törvényt „az ország dicsőségére, lakosainak javára és gyarapodására szolgálónak találta s minden ellenmondás nélkül örömmel megerősíté.”
Zsigmond király ezüst pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a kettős kereszt. A körirat: MON(eta) SIGISMVNDI. Azaz: Zsigmond pénze. Hátlapján a pólyás czimer. A folytatólagos körirat: † REGIS VNGARIE ETC. Azaz: Magyarország stb. királyáé.
Zsigmond érdekesebb intézkedéseinek egyike a „sárkányrend” felállítása. A boszniai háború befejezte után elvette Zsigmond a többször említett Czillei Hermann leányát: Borbálát, kivel már 1401-ben váltott jegyet. Egyrészt házassága emlékére, másrészt a háborúban szerzett érdemek elismerése jeléül alkotta az említett lovag-rendet. A rend tagjai kötelezték magokat, hogy harczolnak a hitetlenek, eretnekek s az állam többi ellenségei ellen, engedelmességgel viseltetnek a király iránt, fentartják az állam egységét és békéjét, továbbá alkotmányát és régi szokásait. A lovagrend tagjai két csoportra oszlottak: a nagy- és kis-sárkányosokra. A nagy-sárkányosok száma a királyt és királynét is beleértve legfeljebb huszonnégy lehetett. Közéjök csak magyar országnagyok voltak felvehetők. Szabad bemenetelök volt bármikor a királyhoz, részt vehettek a titkos tanács üléseiben s a közöttük támadt ügyeket tanácsokban döntötték el. Jelvényök arany lánczon függő veres kereszt volt, mely körül arany kigyó tekergőzött, farkát nyaka körül kerítve. A kereszt első oldalán ez volt olvasható: „O quam clemens et misericors est Deus” (Oh mily kegyelmes és irgalmas az Isten); a hátsón pedig: „O quam pius et justus.” (Oh mily kegyes és igazságos). A kis-sárkányosok száma nem volt megszabva. Lehettek külföldiek is, s a nagy-sárkányosok előjogaival nem birtak. Jelvényök is egyszerűbb volt: csak a sárkányból állott. Zsigmond e rendre nagy súlyt fektetett s megigérte, hogy rajta lesz, hogy alapszabályaira utódai a koronázáskor megesküdjenek. Csak néhányat fogunk fölemlíteni e kitünő rend tagjai közűl. Nagy-sárkányosak voltak: Czillei Hermann, a király apósa s fia Frigyes; István, a szerb fejdelem, Garai Miklós nádor és öccse János, Stibor vajda, Maróthi János, Ozorai Pipo, Bessenyei Pál, Perényi Péter stb. E renddel diszítették fel később Hervóját is, ki a királylyal kibékülvén, a következő évben született Erzsébet herczegnőnek keresztapja is lett. De semmi sem mutatja jobban azt a nagy tekintélyt, melyben a sárkány-rend állott, minthogy külföldi uralkodó herczegek is törekedtek azon kitüntetésért, hogy a kis-sárkányosok közé felvétessenek, így pl. Ernő ausztriai herczeg.
* * *
Előadásunk fonalán eddig is több ízben volt alkalmunk említeni Zsigmondnak német- és csehországi összeköttetéseit és törekvéseit. Talán ha bátyja Venczel és unokatestvérei Józsa és Prokop nem lettek volna nőtlen emberek és szellemre is másként álltak volna, akkor talán Zsigmondnak sem jut eszébe Német- és Csehország ügyeivel foglalkozni. De így különben is nyugtalan természetű lévén, szükségkép feltámadt benne a vágy azon országok uralmára.
Zsigmond, mint láttuk, 1396-ban igen jó lábon állott bátyjával Venczellel, ki őt németországi helytartójává nevezte ki, s a kivel ekkor örökösödési szerződést kötött. De Venczellel nemsokára felbomlott a jó viszony és Zsigmond Józsával kötött szövetséget s azt nevezte ki a maga utódává. E közben Venczel nem birván a római szent birodalom – így nevezték ekkor hivatalosan Németországot a hozzá tartozó északi Olaszországgal – zavaros viszonyaiba rendet hozni és erélytelensége is biztatásul szolgálván a pártütésre, négy német választó fejedelem – összesen hét volt – szövetkezett ellene. 1400-ban letették és helyette Ruprecht pfalzi választó fejedelmet emelték a római királyi székre. E mellett működött, habár nem nyiltan, IX. Bonifácz pápa is.
Venczel most Zsigmondhoz fordult, a kivel már pár éve nem a legjobb lábon állott, abból indulván ki, hogy ez, ha bátyja sorsa közönyös is előtte, a család érdekeinek egy más családból valónak trónra emelése által való sértést nem fogja egykedvűen tűrni. Zsigmond kész is volt a segítségre, de a következő föltételek alatt: Venczel nevezze ki Csehország kormányzójává, viselje az összes költségeket s azok biztosítására kösse le Sziléziát és Luzácziát. E föltételek Venczelt dühbe hozták, mert ha Ruprecht a római királyságtól akarja megfosztani, mi csak czím és legfeljebb teher, Zsigmond saját birtokait akarja tőle a segély czímén elszedni. Ott is hagyta Kuttenbergben a nélkül, hogy csak búcsút is vett volna tőle. De midőn Venczelnek haragja elmúlt, ismét szeretett volna Zsigmonddal kibékülni. Fejébe vette, hogy neki a római császári czímet meg kell szereznie, ezt pedig csak római út által szerezhette meg. Ekkor tudniillik az volt a szokás, hogy Németország uralkodója a választás által a „római király”, a Rómában való koronázás által a „római császár” czímet nyerte el.
A maga erejét és erélyét nem tartván erre elegendőnek, felhívta öccsét ujabb találkozóra 1402-ben. Ez nem is mulasztotta el a megjelenést, annál kevésbbé, mert Venczel illő útravalót is küldött neki. A találkozás szép csöndesen folyt le. Venczel Zsigmondnak minden kivánságába beleegyezett. „Teljesen engedelmeskedni akarunk neki s minden dolgainkról tanácsa szerint intézkedni, úgy a római szent birodalomban, mint Csehországban” mondja a szerződés harmadik pontjában Venczel. Zsigmond így teljesen hatalmába keríté bátyját. Szándékában volt, hogy őt kielégíti czímekkel, maga pedig minden hatalmat megszerezvén, majdan Venczel czímeit is elnyerje. Igy saját hasznára vélt működni, midőn a római út érdekében nagy diplomácziai működést fejtett ki. A tervet eleinte nem jó szemmel néző osztrák herczegeket rábírta szabad út nyitására, a velenczei herczegnél pedig kivitte, hogy Velencze ne adjon hajókat Ruprechtnek, a ki hasonlólag Rómába készült.
Egyszer csak az jutott Zsigmondnak eszébe, hogy Magyarország viszonyai nem engednek neki ily hosszú távollételt: kisérje Venczelt Milanóig Czillei Hermann, onnét pedig a milanói herczeg. Venczelnek ez az intézkedés sehogysem tetszett. Ilyen, majdnem hadsereg nélküli római út nagyon könnyen ellenségei kezébe juttathatta volna. Váltig tiltakozott tehát ellene, de nem ért el vele egyebet, mint hogy Zsigmond „további intézkedésig” az osztrák herczegek őrizetére bízta. A herczegekkel kölcsönös örökösödési szerződést kötött, sőt Albertet a magyar rendek által is utódává választatta, arra az esetre, ha figyermek nélkül hal el.
Venczelt még Rómába akarta vinni vagy küldeni, de már e tájban megkezdődött Nápolyi László föllépése s a pápa nyilt állásfoglalása Zsigmond ellenében, minél fogva Venczel megkoronáztatása lehetetlenné vált.
Venczel is megunta bécsi, különben tisztességes, fogságát s onnét megszökött, úgy látszik, Vilmos osztrák herczeg segítségével, ki Zsigmondnak soha sem volt jó embere. Haza érkezvén, Józsával és Prokoppal szövetkezett, kik mióta Zsigmond a csehországi kormányzóságot megszerezte, annak ellenségei voltak. Zsigmondot meg is fosztotta kormányzói hivatalától. Zsigmond nem kevéssé haragudott terveinek dugába dőlte miatt. Legelőször is az osztrák herczegekkel éreztette neheztelését. Háborúval fenyegette őket s meg is indul, ha a téli hidegek meg nem akadályozzák. E közben lecsillapult haragja s midőn Albert, Lipót és Ernő herczegek személyesen jöttek bocsánatot kérni, ismét békére hajlott, annál is inkább, mert félesztendőre hatszáz lándzsát – valami 3000 embert – igértek neki Csehország ellen.
A hadjáratot 1404-ben meg is kezdte Albert herczeg kiséretében. De Znaym ostroma alatt kiütött az ostromlók között a vérhas és Zsigmond annál inkább elvonult, mert ő és Albert is megbetegedtek. Vajjon a vérhas ragadt-e rájok, vagy pedig megmérgezték őket? mint a kortársak hitték, nem tudni.
Zsigmondot egy orvos a következő módon gyógyította: felakasztotta lábánál fogva olykép, hogy melle a földet érte, s az alá egy vánkost tétetett. Egy szája is lefelé volt fordítva, hogy azon kijőjjön a méreg. E helyzetben lógott huszonnégy óra hosszat. Erős természeténél fogva kiállta a bajt, akár vérhas, akár mérgezés volt, s orvosa kétségkivül teljesen meggyőződött gyógymódja sikeréről.
A szegény Albert herczeg meghalt, ami Zsigmondra is kár volt. Az osztrák herczegek között most az ő ellensége: Vilmos nyerte el a főhatalmat, minek rövid időn kölcsönös örökösödési szerződés lett eredménye egyrészt Venczel, Józsa és Prokop, másrészt az osztrák herczegek között. Igy Zsigmondnak évek hosszú során át kifejtett működése kárba veszett s egy időre leszorult a politikai cselszövények teréről.
Passivitása nem tartott soká. Már 1406-ban alkalom nyilt, hogy Ausztria ügyeibe avatkozzék. Albert özvegyének ugyanis panasza volt Vilmos ellen, hogy nem jól gondoskodik a kiskoru Albert, az elhunyt Albert herczeg fia dolgairól. Zsigmond ezt különben is ellenségének tekintvén, kész volt Albert özvegyének igényeit fegyverrel is támogatni. A háború kitörése annál fenyegetőbb volt, mert Vilmos nehány magyarországi rabló becsapásainak megtorlásaul békés mosonymegyei polgárokat akasztatott fel. Az osztrákok megrettenvén, nagy követséget küldtek Zsigmondhoz, ki azt eleinte igen keményen fogadta, de később mégis megengesztelődött. Engesztelődése annál biztosabb lett, mert Vilmos herczeg nemsokára ezután meghalt.
Két év mulva Ernő és Lipót herczegeknek Albert gyámsága feletti versengése szolgáltatott okot a beavatkozásra. Nem nagyszerű, de igen pusztító háborút viseltek egymás ellen, ami az osztrák tartományokat már-már véginségre juttatta. De ez nem volt elég. Lipót egy cseh rabló főúrral is szövetkezvén, az becsapott Magyarországba, a hatalmas Stibor egyik rokonának birtokába. Ezzel ez is ki volt híva és szintén hadjáratot indított Ausztriába. Hogy tehát valamikép helyre álljon a béke, az osztrák rendek Zsigmondot kérték fel békéltetőül. Ez először is esküvel kötelezte a herczegeket arra, hogy határozatainak mindenben engedelmeskednek, azután egy tizenhat tagból álló osztrák bizottságnak állott élére, melylyel a herczegek viszonyát egymáshoz és Alberthez szabályozta. Egyszersmind csehországi örökösödésök felett is intézkedett, mely csak akkor fogott életbe lépni, ha ő is maradék nélkül hal el.
Míg így Németország keleti részében döntő szóval intézkedett, addig az egész római szent birodalom ügyei akkép változtak, hogy neki ismét nagy szerep jutott. Ruprecht király ugyanis 1410-ben elhunyván, ismét felmerült a római királyválasztás kérdése. Venczel és pártja ezt fölöslegesnek találta, mikor a törvényes uralkodó életben van, de az a párt, mely Ruprechtet a királyi székre emelte, nem semmisíthette meg addigi tetteit azzal, hogy most Venczel hűségére térjen. Egyik rész Zsigmond magyar királyt óhajtá uralkodóul, a másik rész valaki másban akart megegyezni. A cselszövényeknek egész gomolya támadt, de a dolognak utóbb mégis az lett a vége, hogy a törvényesen kitűzött választási időben Zsigmond pártja jelent meg, sőt szeptember 20-ikán egyhangulag megválasztá. Igaz, hogy e párt csak két választó fejedelemből állott, kiknek szavazatához Zsigmond saját szavazata, mint brandenburgi választó fejedelemé járult. Ez azonban kétes érvényű volt, mert Brandenburg zálogban volt Józsánál, aki szintén igénylé a brandenburgi választói jogot. Ellenben a többi választó fejedelmek – miután Venczel is a római királyi czím megtartásával hozzájok csatlakozott, négyen, sőt Józsát is számítva öten, – ezt választották meg október 1-én. Igy a római szent birodalomnak egyszerre három uralkodója volt, mindnyájan ugyanazon család tagjai.
Józsát 1411 január 8-án elragadta a halál s így újra kezdődtek a cselszövények. Utóbb azonban mindnyájan, Venczel is, kivel Zsigmond teljesen kibékült, megegyeztek abban, hogy Zsigmondot ismerik el római királynak, s ez év július havában csakugyan ujra megválasztották őt.
Ő volt az első magyar király, ki e méltóságra emelkedett. A nemzet a királyát ért ezen megtiszteltetés által magát is megtisztelve érezvén, nem csekély örömmel fogadta azt. Államférfiainknak ekkép mód nyílt, hogy gyakrabban érintkezzenek nyugot-európaiakkal s így látkörüket szélesebbé tegyék. De káros is volt Zsigmond római királysága, amennyiben gyakran igen sokáig kényszerülvén a külföldön tartózkodni, nem szentelhette idejét osztatlanul hazánknak.
* * *
Zsigmond legkétesebb viszonyainak egyike volt az, melyben a lengyel királylyal, Jagelló Ulászlóval állott. A helyzet egészben véve az utóbbira volt kedvezőbb, de mindkét fél óvakodott attól, hogy a másikkal határozottan ellenséges lábra álljon. Mikor Mária meghalt, a lengyel király kész volt betörni s csak Kanizsai János esztergomi érseknek gyors előnyomulása riasztotta vissza; s mikor Zsigmond fogságban volt, ujra kész lett volna trónkövetelőül fellépni. De mind a kétszer látta, hogy nagyobb összeütközés elkerülhetetlen. Jobbnak találta tehát, hogy előle visszavonul.
Zsigmond.
Dürer A. festménye a nürnbergi városházán. Az „Arch. Értesitő”-ből.
Zsigmondot a német császári koronázási diszben ábrázolja. Fönt balról a német birodalmi, középen a cseh, jobbról a magyar czimer (a kettős kereszt); a német birodalmi czimer alatt a magyar pólyás, ezzel szemben pedig a brandenburgi czimer.
Már néhány év óta jó viszonyban, azaz egymás háborgatása nélkül – mert barátságról nem lehetett köztük szó – éltek, midőn ujra kitört a viszály, habár tulajdonképi háborúra ekkor sem került a dolog. Lengyelországnak ugyanis háborúja volt a német lovagrenddel, amely Poroszországot birta. Az utóbbi megnyerte Zsigmondot részint azzal, hogy mintegy becsületbeli kötelességére – németországi helytartó volt s ekkor már a római királyságra törekedett – hivatkozott, részint kilátásba helyezett pénzbeli segedelemmel. A szövetséget csakugyan megkötötték s a rend nagy hasznát is vette. Mert Lengyelország a tannenbergi csata után (1410. julius 15.) a rend összes birtokait elfoglalta volna, ha Zsigmond hadat nem izen és Stibort Lengyelországba nem küldi.
Ennek következtében a háborúskodó felek között nem sokára (1411. február 1.) béke jött létre Thornban, melybe Zsigmondot is belefoglalták. Ez eleinte igen megneheztelt a német lovagrendre, hogy tudta nélkül kötött békét, de később mégis kiengesztelődött, különösen miután látta, hogy Németországban mily lelkesedést kelt annak ügye, hogy választófejedelmek s más hasonló állásúak lépnek fel érdekében. Sőt annyira ment, hogy midőn az ellenségeskedés ujra kitörőben volt – egyik fél sem tartotta meg híven a béke feltételeit – 1412. január elején szövetségre lépett a lovagrenddel s kötelezte magát, hogy személyesen indít hadat.
De ez alkalommal a legfényesebben kitünt, hogy Zsigmondnál a magyar érdekek állanak első helyen. Mig a német király a renddel szövetkezett, addig a magyar király beleegyezését adta, hogy a magyar és lengyel nagyok a béke fölött tanácskozzanak. A magyarok ugyanis nem tekintették a német rend ügyét a nemzetre fontosnak, ellenben igen a Lengyelországgal való békét, s ugyanez volt a lengyelek felfogása is. Igy csakugyan fegyverszünetet kötöttek a következő (1412.) és augusztus 15-ikéig. Elhatározták továbbá, hogy a királyok márcziusban a béke állandósítása czéljából Lublón összejövetelt tartsanak. Igy ellenkezésbe jött a magyar király a vele egy személyben levő római királylyal s az előbbi győzött. Zsigmond és Ulászló közt az összejövetel megtörtént s öt napi tanácskozás után nemcsak a béke jött létre, hanem valóságos védő és támadó szövetség is bárki ellen. Hogy a kibékülés könnyebben menjen, a Vörös-Oroszország feletti határozást az utódokra bizták, a mennyiben megegyeztek abban, hogy ha közülök valamelyik elhal, halála után öt évvel jőjjön össze egy vegyes, magyar-lengyel bizottság s az döntsön a két állam igényei felett. Ulászló maradjon továbbá még Moldva főuraságának is birtokában, de annak vajdája köteles legyen a magyar királyt minden a török ellen való vállalatában segíteni, ha pedig ezt nem teljesítené, a tartomány Magyar- és Lengyelország között felosztassék.
Zsigmond, úgy látszik, igen meg volt az ügyek állásával elégedve. Éreztetni akarta tehát Ulászlóval egész teljességében a magyar királyi vendégszeretetet. Lublóról Kassára utaztak, ott töltötték el a husvéti ünnepeket, azután Tokajon és Debreczenen keresztül Nagy-Váradra mentek. Ott és e város vidékén fél hónapot időztek, leginkább vadászattal mulatván. E közben nehány órára nagy ijedelmet idézett elő az a körülmény, hogy Zsigmond lováról lebukott s pár óra hosszat eszmélet nélkül feküdt. A körülötte volt főemberek már komolyan kezdtek az ország sorsán aggódni, midőn a király magához tért s az egész veszedelem elmult. Innét Budára mentek, hova a lengyel királyné is megérkezett. Ekkor már nem Hedvig volt Ulászló neje, mert az 1399-ben elhunyt, hanem a magyar királynénak unokatestvére: Czillei Anna. Ez is eljött atyafilátogatóba. Különösen a pünkösdi ünnepeket ülték meg nagyszerűen. A kortársak nem győzik eléggé magasztalni a fényt, a melyet itt láttak. A jelenlevők között a főszemélyeken: Zsigmondon és Ulászlón kívül említik Vitoldot – keresztény nevén Sándort, – Lithvánia nagyfejedelmét s a lengyel király öccsét, Tvartkót, Bosznia királyát, ki mint tudjuk, legyőzetése óta félfogolykép Budán lakott, István szerb fejedelmet, Albert és Ernő osztrák herczegeket, Hervóját, Spalató herczegét, s még kilencz, leginkább német herczeget. Itt volt a két Czillei s kivülök még tizenkilencz gróf s huszonhat más főúr a magyarokon kívül; itt voltak az angol s a franczia udvar, valamint a római pápa követei, a krakkói, trieri és passaui püspökök, végül lovagok Európa minden nemzetéből, még pedig óriási számmal. Mondják, hogy voltak itt magyarok, lengyelek, csehek, németek, lithvánok, poroszok, szerbek, bosnyákok, oláhok, móczok, francziák, angolok, olaszok, svájcziak, sőt törökök és tatárok is, kik hosszú szakállukkal és kucsmáikkal a nyugotiaknak igen feltüntek, ámbár a magyarok is szakállasok voltak s kucsmát hordtak, de nem oly nagyot, mint amazok. A lovagok számát egy jelenvolt ezerötszázra becsüli, az apródokét, kik kiséretökben voltak, háromezerre, a lovakét pedig nem kevesebbre negyvenezernél. Elgondolhatjuk, hogy az udvarmesteri hivatalnak nem csekély gondot adott, hogy ennyi emberről s állatról gondoskodjék! Az ünnepélyek fényét a lovagjátékok különösen emelték. Ezekben az említett nemzetek mind részt vettek. Szépségök- s ügyességöknél fogva különösen kitüntek a Maróthi János kiséretében volt ifjak, de a dijakat, úgy akarta a vendégszeretet, mégis külföldiek nyerék el: a lovagokét, aranynyal patkolt lovat, egy sziléziai, az apródokét, mely ezüst patkós paripa volt, egy osztrák. Hogy a Buda és Visegrád közti rengetegekben lakó vadakra nem virradtak jó napok, azt bárki elgondolhatja. Nem egy vadászat tovább eltartott egy hétnél.
Hosszú idő telt el így mulatozva. A lengyel király csak julius végén tért vissza országába. Előbb meglátogatta Zsigmonddal Székes-Fehérvártt Szent István sírját, még nehány vadászatot tartottak, azután Mária-Nostránál búcsút vettek egymástól. Zsigmond ezúttal átadta Ulászlónak a lengyel koronát s a többi lengyel királyi jelvényeket, melyek negyvenkét év előtt kerültek Magyarországba, a lengyel király pedig drága prémekkel, paripákkal, sólymokkal kedveskedett gazdájának.
Zsigmond aláirása.
Mulatozás közben diplomácziai alkuvások is folytak. A magyar és lengyel tanácsosok egy tervbe vett nagy keresztes hadjáratról értekeztek; Ulászló a Zsigmond felhívását elfogadó, de cselszövényei miatt majdnem kiutasított Ernő herczeg érdekében emelt szót a királynál, Zsigmond pedig a Lengyelország s a német lovagrend közti békét igyekezett helyreállítani. Ulászló már Lublón fogadta el őt közvetítőül, míg most a német rend félvén, hogy a magyar és a lengyel király közti barátság azt elfogulttá teszi, kibújni igyekezett és nem Zsigmondot, hanem a német választó fejedelmeket szerette volna felkérni békéltetőkül. De Zsigmond kinyilatkoztatá, hogy ő fogja a békét a két fél között helyreállítani, még ha a rend fegyverrel akarna is ellenszegülni. Erre ez is kénytelen volt megnyugodni s miután mind a lengyelek, mind a lovagrendiek előadták panaszukat, Zsigmond 1412. augusztus 24-ikén kimondá a lehetőleg mindkét felet kielégítő itéletét.
* * *
Zsigmond uralkodása kezdetén jó viszony állott fenn Magyarország és Velencze között. Ez az utóbbi években megváltozott. Velencze hamar belátta, hogy már nem kell félnie attól, hogy Magyarország és Nápoly egyesüljön, ha pedig e félelem nincsen, nem áll érdekében Magyarország helyzetét Dalmácziában erősíteni. Megkezdte tehát szép csöndesen aknamunkáját, hogy ezeket a vidékeket magához csatolja. Mindenek előtt azon igyekezett, hogy a dalmát városokban pártot szerezzen, vagy köztük békebiróul szerepeljen. De a nyiltabb működéssel sem váratott magára sokáig. Alig hogy Nápolyi László kitakarodott az országból, alkudozásba lépett vele a kezén maradt dalmát részek átengedése iránt és mint láttuk 1408-ban meg is vette azokat, valamint László igényeit Dalmácziára százezer aranyon, tekintet nélkül arra, van-e tulajdonkép joga Lászlónak e birtokokra, sőt arra is, hogy ez alkuvások ellen Zsigmond egyenesen tiltakozott. Más okok is járultak ehhez, alkalmasak arra, hogy a jó viszonyt megzavarják. Velencze azt a hétezer aranyat, amelyet a turini béke értelmében évenként fizetni tartozott, már több év óta minden felszólítás daczára fizetni elmulasztá. Sebenico városát patricziusai árulásával megkisérlette magához rántani s csak a polgárság magyar érzelmének tulajdonítható, hogy nem szerezhette meg. A többi dalmát városokat is háborgatta kereskedelmökben, hogy kénytelenek legyenek hozzácsatlakozni. Mint római királynak is oka volt Zsigmondnak, hogy Velenczére nehezteljen. Ugyanis Felső-Olaszországban számos várost és vidéket – mint Páduát, Veronát, Vicenzát – magához rántott, főurok: a római király engedélye nélkül, azok urait elűzte, sőt Carrarai Ferenczet, Pádua urát, kivel feljebb mint Nagy Lajos bajtársával ismerkedtünk meg, le is fejezteté. Mindezek az okok közreműködtek abban, hogy a háború 1411-ben Velencze és Zsigmond között kitört.
A magyar seregnek, mely tizezer emberből állott, Ozorai Fülöp vagy Pipo (így ejtik Firenzében a Philippo, azaz Fülöp nevet) volt a vezére. Ez Olaszországból, Firenzéből (Florencz) szakadt Magyarországba. Mint vitéz férfiú megnyerte Zsigmond király tetszését, kivált midőn egy csatát Boszniában az ő ügyes fellépése folytán nyert meg. Ekkor már temesi főispán volt, s mint ilyen bizták meg a sereg vezérletével. Itt is igen kedvezően folyt a hadjárat. Rövid idő alatt hetvenkét várost és kisebb-nagyobb várat vett be Ozorai Pipo, majd Conegliano és Sacile között nyílt csatában teljes diadalt aratott a nagyobb számú velenczeieken. Számos fogoly és tizenkilencz zászló esett a mieink kezébe, melyek Budára küldetvén, ott 1412. Vízkeresztkor a nép újjongása között hordoztattak meg. Zsigmond megörülvén a sereg sikeres működésének, ujabb sereget szerelt föl, melyet Marczali Miklos erdélyi vajda parancsnoksága alá helyezett s a melyben ifjabb Carrarai Ferencz és Della Scala Brunero is jelen voltak. A seregnek az volt a rendeltetése, hogy azt Padua, ezt Verona birtokába visszahelyezze.
De ekkor már nem álltak a magyarok ügyei oly jól, mint az év első napjaiban. Ozorai Fülöp visszavonult Friaulba, minek folytán számos vár a velenczei sereg élén állott vitéz Malatesta Károly kezébe került. Ekkor tájban rövid időre Udine is a velenczeiek kezébe esett. Savorgnanoi Trisztán gróf csellel vette be, t. i. magyar zászlót vitetett csapatjával, melyet az őrség segélycsapatnak vélvén, bebocsátott.
Mi volt Pipo visszavonulásának oka? biztosan meg nem mondhatni. A krónikák többnyire azt beszélik, hogy a velenczeiek két palaczkot küldtek a magyar vezérnek, melyekben szinleg malvasiai-bor volt, de valósággal aranyokkal lettek volna megtöltve. Ez birta volna a kapzsi olasz Pipót a visszavonulásra. Hogy azonban ez az állítás megfelel-e a valóságnak, azon kételkedhetni, annál is inkább, mert nem tapasztaljuk, hogy ezért Pipót a vezérlettől elmozdították volna.
Marczali mindamellett diadalmasan előnyomult. Mottánál nagy csatában győzött, mely alkalommal kilenczezeren estek a velenczeiek közül foglyul s öt zászló került magyar kézre. A magyarok vesztesége is tetemes volt, de a legnagyobb volt a derék vezérnek eleste. Erre Velencze megijedt. Elküldé Budára követeit, hogy békét kérjenek s XXIII. János pápa közbelépését is kieszközlé. A magyarok készek is voltak a békére, de a föltételeket annál inkább magasra szabták, mert e közben hírt vettek Pipónak Bellunónál aratott ujabb győzelméről, valamint arról, hogy a Brebiri grófok bevették Osztroviczát, a mely várat a boszniai bán: Hranics Szandál Velenczének ötezer aranyon eladott volt. A föltételek, melyek mellett a magyar kormányférfiak hajlandók valának a békére, a következők voltak: Velencze adjon vissza mindent Magyarországnak, a mit Dalmácziában szerzett, adja vissza a Carrariaknak s a Della Scalaknak is birtokaikat, engedjen szabad útat birtokain keresztül Zsigmondnak, ha az Rómába vagy általában Olaszországba akar menni, és fizessen hadi költség fejében hatszázezer aranyat. Velencze túlságosoknak találta e föltételeket. Különösen Zárát vonakodott kiadni, e helyett késznek jelentvén magát arra, hogy Magyarországnak felsősége elismeréseül évenként egy bíbor szőnyeggel betakart paripát küld a királynak. Zsigmond ezt gúnynak vette s oly annyira megharagudott, hogy nehányat a zsákmányolt velenczei zászlók közül a követek ablaka előtt sárba tiportatott. Erre természetesen teljesen megszüntek az alkudozások, de a háború részünkre nem a legkedvezőbben indult. Ozorai Mottánál megveretett, Sebenico pedig az ellenség kezébe került.
Zsigmond azonban el volt határozva, hogy nem tágít. Kanizsai János esztergomi érseket elküldte tehát a lengyel királyhoz, hogy némi kölcsönt eszközöljön ki. Csakugyan szerzett is harminczhétezer hatvanad cseh garast (valamint 155–185,000 frt), oly föltétel mellett, hogy zálogba adja Podolint, Lublót és Gnezdát a hozzájok tartozó birtokokkal, azon fölül tizenhárom szepesi koronavárost, mint Iglót, Poprádot, Szepes-Szombatot, Váralját, Felkát, Bélát stb. Igy jutott ez a része az országnak lengyel kézre s ámbár gyakran volt szó visszaváltásáról, még sem került vissza egész Lengyelország felosztásáig.
Zsigmond király császári pecsétje.
A császár díszes trónon ül, német császári koronázási díszben. A tróntól jobbra a német birodalmi s a cseh, balra a két magyar czimer, lent Brandenburg és Dalmáczia(?) czimere. A körirat: † SIGISMVNDVS D(e)I GR(aci)A ROMANOR(um) REX SEMP(er) AVGVST(us) AC HV(n)G(arie) DALMAC(ie) CROAC(ie) RAME S(er)VIE GALLICIE LODOMER(i)E COMAN(ie) BVLGARIEQU(e) REX MARCHIO BRA(n)DEMBVRGENS(is) NEC NO(n) BOHEMIE ET LVCEBVRGENSIS HERES. (?) Azaz: Zsigmond, Isten kegyelméből a rómaiak felséges királya, valamint Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária királya, brandenburgi őrgróf, úgyszintén Csehország és Luxemburg örököse. (?)
Zsigmond most Genuával is szövetkezett. E város tetemes hajóhadat küldött az Ádriai-tengerbe, hogy a dalmát városokat, különösen Traut, a velenczeiek ellen megvédelmezze. Ezután Zsigmond negyvenezer ember élén személyesen indult a háborúba. A harcz roppant kegyetlenséggel folyt, a foglyokat kölcsönösen megcsonkították, a városokban az ellenpárti polgárokkal méltatlanúl bántak s e borzalmak különösen azért növekedtek, hogy ugyanaz a város egy-két hónap alatt több ízben is változtatta urát. De a nagy pusztítások mellett sem bírt egyik fél a másiknak nagyobb mértékben ártani. A magyar sereg elnyomult ugyan Veronáig és Vicenzáig, de egyiket sem vehette be, sőt ez utóbbi alatt a téli időben tetemes veszteségeket szenvedett. Zsigmond ezután seregével Isztriába vonult, hol nehány Velenczéhez tartozó városban a nép fellázadt s kitűzte a magyar lobogót. Azonban itt is csak nehány kisebb várost vett be, mig a főerősségek: Capo d’Istria és Pola, Velencze kezén maradtak. Az eredménytelen, de mégis tömérdek pénzt elnyelő háborúba így mindkét fél mindinkább beleunt s szivesen fogadták Czillei Hermann közvetítését. Béke ugyan nem tudott létre jönni, mert mind Magyarország, mind Velencze erősen ragaszkodott álláspontjához; de azért fegyverszünetet kötöttek, öt évre, úgy hogy mindenik félnek birtokában maradjon, a mi a fegyverszünet kötésekor kezén volt, Velencze pedig fizessen hadi kárpótlásul kétszázezer forintot.
Még tartott a konstánczi zsinat, mikor a fegyverszünet ideje letelt. Velencze követei ekkor megjelentek Zsigmond előtt a béke megkötése iránti ajánlattal s mellettök szót emelt az uj pápa: V. Márton is. De ismét nem tudtak megegyezni, mert Zsigmond nem akart a dalmát városokról lemondani. E közben érkezett a hír, hogy Velencze megkezdte a háborút. A király és egész környezete, ámbár az alkuvások idejére nem volt fegyverszünet kikötve, mégis igen megbotránkoztak, sőt némelyek a követek letartóztatását is sürgették. Zsigmond erre ugyan nem volt hajlandó, de egyébként minden eszközt megragadott, amelylyel Velenczének kárt okozhatni vélt. Több dalmácziai polgárnak kalózlevelet adott, melynek erejénél fogva azok jogosítva voltak a velenczei kereskedő hajókat elfoglalni, kirabolni; a dalmát városokat pedig kötelezé, hogy a velenczeiek hajóit nemcsak be nem fogadják kikötőikbe, hanem minden kitelhető módon ellenök működjenek. Továbbá úgy vélvén, hogy Velenczét, mint kereskedő hatalmat, leginkább kereskedésének megakadályozásával károsíthatja, elrendelé, hogy se magyar, se német kereskedő ne merészeljen velenczeitől venni fűszert vagy egyéb keleti árút, mint az szokásban volt, hanem vagy a genuaiaktól vegyék, vagy egyenesen keletről, Magyarországon keresztül szállítsák azt. A gondolat helyes volt, de kivihetetlen, bár Zsigmond a Német- és Magyarország felé vezető utakon vámokat állított fel, a velenczei árúkat elkoboztatta s a fuvarosokat még külön is megbirságolta. Mert a keleti kereskedést a török hódítása miatt nem lehetett Magyarországon keresztül vezetni, Genua kereskedését pedig Magyar- és Németországgal nemcsak a távoli fekvés gátolná, hanem az a körülmény is, hogy az odavezető út legalkalmasabb vonalai Velencze kezében voltak. A rendes háború is kitört, kevesebb nagy ténynyel, de nagy eredményekkel. Velencze 1419-ben s a következő években az általa felfogadott nyolczezer török segélyével, Raguza, Knin és Veglia hijján, az egész magyar kézen volt Dalmácziát elfoglalta. Fegyverszünet csak 1428-ban jött létre, két évre.
Harmadszor is kitört a háború 1431-ben. Részünkön állott Milano és Savoie (Szavója) herczege, de Firenze város s a velenczei eredetű IV. Jenő Pápa a köztársaságnak fogták pártját s annak érdekében folytattak alkudozásokat. Igy jött létre az 1433-i fegyverszünet, öt évre, mely szerint minden birtokviszony abban az állapotban maradt, a melyben volt, s csak a hadi költségekért adott a gazdag köztársaság némi kárpótlást. Mire pedig ez a fegyverszünet lejárt, már akkor nem volt Zsigmond az élők között, s bár a nemzet fájlalta ily nagy fontosságú birtoknak, mint Dalmácziának elvesztét, még sem tartotta időszerűnek, hogy azt Velenczétől visszakövetelje. Igy is végzetszerű s mindkét résztvevő félre igen káros volt e háborúskodás, mert természetes ellenségekké tette azt a két népet, mely leginkább volt érdekelve a törökök előnyomulásában s a melyek egyesült erővel ekkor még képesek lettek volna az ellenség terjeszkedésének határt szabni.
* * *
A pápák a XIV. század elején elhagyták Rómát s székhelyöket a Francziaországban fekvő Avignonba tették át. Ez nem volt előnyére a pápai hatalomnak, mert a franczia királyok igen nagy befolyást nyertek az apostoli szék intézkedéseire. Több oldalról támadtak tehát felszólalások, melyek sürgették a Rómába való visszaköltözést. De az mindig elmaradt. Végre két asszony: sienai Katalin és a svéd Brigitta, a nép szentjei ezen korban, egyik a ferenczesek, másik a Domokos-rendiek pártfogója, szónoklataikkal oly nagy hatást tettek a népre s az agg XI. Gergely pápára is, hogy az 1376-ban visszaköltözött Rómába. Gergely nemsokára elhunyván, a rómaiak kierőszakolták, hogy egy olaszt választottak pápává, a ki a VI. Orbán nevet vette fel. Ámde ezzel a választással a franczia bíborosok nem voltak megelégedve. Elhagyták Rómát, a nápolyi királyságban levő Fondiban gyűlést tartottak s ott VI. Orbán választását, mint kierőszakoltat, megsemmisítvén, helyébe egy franczia bíborost választottak meg, a ki VII. Kelemennek nevezte magát. Róma VI. Orbán kezében levén, Kelemen székhelyét ismét Avignonba tette át. Igy egyszerre két pápa volt a katholikus egyházban, a hívek nem nagy épülésére. Az egyik a másikat álpápának czimezte, kiátkozta és viszont. A botrányt, mely ebből származott, növelte az, hogy mindenik pápának megvoltak a maga országai, amelyek elismerték; még inkább, hogy a kormányférfiak néha megváltoztatták állásukat, ha a politikai helyzet a másik pápához való csatlakozást tette szükségessé vagy ajánlatossá. Azok, kiknek az egyház ügye szivökön feküdt, hamar belátták, hogy ha az egyházi szakadás sokáig tart, az egyház tekintélye nagy csorbát szenved, sőt az sem volt lehetetlen, hogy a katholikus egyház maga is ketté szakad. De segíteni a bajon nem volt könnyű. Azt ugyan hamar belátta mindenki, hogy csak egy pápának szabad lennie, de sem a római, sem az avignoni biborosok nem akarták addigi eljárásokat megtagadni, hogy azzal pápájok halála után a túlélőt mintegy elismerjék. Nem is tudtak többre menni, mint hogy a rómaiak IX. Bonifácz halála után csak azon föltétel alatt választák meg VII. Inczét, majd XII. Gergelyt, hogy lemondanak, ha a másik pápa is lemond. Ugyanezt kötötték ki az avignoni biborosok XIII. Benedek megválasztásakor. Már annyira kétségbe voltak esve a kiegyezés felett, hogy mind hangosabb lőn a kívánság: avatkozzék be a világi hatalom s szüntesse meg az egyházi zavarokat. Venczel római király a XIV. század utolsó éveiben csakugyan buzgólkodott is ezen ügyben; értekezett VI. Károly franczia királylyal, öccsével Zsigmonddal s más fejedelmekkel is, de mint láttuk, nemcsak hogy nem sikerült tervét kivinnie, hanem IX. Bonifácz pápa még a trónról való letételét is kieszközölte.
A biborosok látván a nép hangulatát az egész kereszténységben, elhatározták, hogy rendbe hozzák az egyházat a világi hatalom segélye nélkül, e végből Pisában közös zsinatot tartottak 1409-ben. Ezen letették a két pápát s helyettök egy Cossa Boldizsár nevű biborost választották meg, a ki mint pápa a XXIII. János nevet vette föl. A választás nem volt szerencsésnek mondható. Az uj pápa igen eszes, ügyes, sőt ravasz ember volt, de hiányzottak benne azok a magasabb tulajdonok, melyeket a keresztény világ a pápában, kivált abban az időben, megkivánt. Kitünt, hogy az egyházi szakadást az egyházi férfiak maguk nem képesek megszüntetni, hogy az egység csak akkor állhat helyre, ha a kormányok egyenként kötelezik magokat, hogy a közös határozatnak alávetik magokat. Az történt ugyanis, a mit sokan előre jósoltak volt, hogy e zsinat után a helyzet csak annyiban fog változni, hogy nem két, hanem három pápa lesz az egyházban. Mert a legtöbb állam elismerte ugyan az uj pápát, de a letetteknek is maradt pártjok s azok nem szüntek meg tovább is mint pápák működni.
E zavarok idézték elő, hogy mind többen-többen kezdtek azon gondolkozni, nagyok úgy, mint kicsinyek: mi módon lehetne nemcsak most megszüntetni a viszályt, hanem hasonlóknak jövőre is elejét venni? Mig a főpapok s az egyetemek az egyházjavítás alatt „főben és tagokban” (reformatio in capite et in membris) körülbelül azt értették, hogy ne csak a bíborosoknak legyen befolyások az apostoli szék intézkedéseire, hanem a mentől gyakrabban összehivandó egyetemes zsinatokon is döntő részt vegyenek az egyház ügyeinek intézésében, addig egyesek tovább mentek s gyökeresebb reformokat sürgettek. Ilyen volt az angol Wicleff János, előbb oxfordi egyetemi tanár, majd lutherworthi plébános, ki irataiban a régi egyszerűség helyreállítását sürgetvén, kikelt az egyházi czeremóniák, a római egyház felelősége, a papok gazdagsága, továbbá a szerzetes-rendek ellen. Sőt dogmatikus eltéréseket is állított fel, igy például elvetette azt a tant, mely szerint a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változik át (transsubstantiatio) az úrvacsorájában. E tanok megdöbbenték az akkori előkelő egyházi férfiakat, még inkább az az elv, melyet Wicleff felállított: a szabad kutatás elve, hogy t. i. a bibliát kiki saját belátása szerint magyarázhatja.
Angliában nem is keletkezett a Wicleff fellépése folytán nagyobb mozgalom, de igenis Csehországban. Ide egy Faulfisch Jeromos nevű, Angliában utazott cseh ember több művét vitte Wicleffnek s azokat bemutatta mesterének s barátjának Husz János-nak, ki a királyné gyóntatója, egyetemi tanár s a leghiresebb prágai egyházi szónok volt.
Ezek az iratok igen megnyerték őt, mert már előbb gyakran szólott a papok világias élete, a búcsúk s egyéb visszaélések ellen. Föllépése országszerte nagy lelkesedést idézett elő. Rövid időn megnyerte a prágai egyetemnek a németekkel nem jó viszonyban élő cseh tanárait, s ezeknek segélyével csakhamar az egész országban elterjedt a „huszitaság.” Maga Venczel király sem volt ellenére, már csak bosszúból is a pápa s a németek ellen.
Zsigmond császár.
(Szürke és fehér márványkövekből készült mozaikkép a sienai székesegyház padlóján. Domenico Bartolo tervezte 1431 körül.)
Ily viszonyok között foglalta el Zsigmond a római királyi széket. Tényleges hatalom e czimmel alig volt összekötve, mégis egész Európában első fejedelemnek tekinték annak viselőjét. Tőle várták most az egyház bajainak – a szakadásnak s a Husz-féle „eretnekség”-nek – orvoslását. Zsigmond ezt meg is igérte, és csakhamar hozzá is fogott, hogy az említett bajokat megszüntesse. Rövid időn Európa fejedelmét sikerült is egy közönséges zsinat eszméjének megnyernie, ezután a pápák részvétét akarta kieszközölni. Elutazott tehát 1413-ban Olaszországba, miután Velenczével a fegyverszünetet Triesztben megköté, s Magyarországban helytartójává feleségét Borbálát, melléje pedig tanácsosokul Garai Miklós nádort és Kanizsai János esztergomi érseket kinevezé. XXIII. János pápát rá is birta nemcsak a zsinat kihirdetésére, hanem arra is, hogy ott személyesen megjelenjék s hogy annak helyét és idejét csak az ő beleegyezésével állapitsa meg. Ezt 1414. november elsejére, azt Németországban a Boden-tó partján fekvő Konstáncz városára határozták. Zsigmond aztán összeköttetésbe lépett a másik két pápával is. XII. Gergely nem igérte ugyan meg eljövetelét, de védője Malatesta Károly, Rimini ura, biztosítá a királyt, hogy követeket fog küldeni. XIII. Benedek követei pedig, kik Zsigmondot Lodiban keresték fel, úgy nyilatkoztak, hogy e pápától is jót lehetett várni.
A következő 1414-ik évet a király leginkább Németországban tölté. November 8-ikán Aachenben római királylyá koronáztatott. Ez ünnepélyre eljött felesége is Magyarországból s vele jöttek nagy számmal magyar urak.
E közben megérkezett Konstánczba a pápa s a zsinatot november 5-ikén megnyitá. Ily fényes gyülekezetet a nyugati keresztény világ addig nem látott soha, de talán azóta sem. Valami negyvenezerre becsülik a jelenvoltak számát, kik között fejedelmek, államférfiak, főpapok, tudósok, polgárok, csatlósok stb. valának. A jelenvolt magyarok közül elég legyen felemlíteni magát a királyt és a királynét, aki férjét Aachenből ide is követte. Kiséretök oly nagy volt, hogy nem kevesebb, mint ezer lóra volt szükségök. Ott volt Garai Miklós nádor háromszáz lóval, egyik fia negyvennel, Kanizsai János esztergomi érsek százhatvannal, Ozorai Pipo hatvannal, Endre kalocsai érsek tizennyolczczal stb. Képviselve voltak a magyar városok közül: Buda, Fehérvár, Pozsony, Sopron, Nagy-Szombat, Kassa, Brassó, Nádor-Fehérvár, Kolozsvár, Spalato, s a Duna torkolatánál fekvő Kilia. Képviselve volt a Zsigmond által 1410 táján alapított ó-budai egyetem is. A képviselők neveiből tudjuk, hogy az egyetemen nemcsak theológiát, jogot és bölcsészetet, hanem az orvosi tudományt is tanították.
A zsinat igen lassan haladt működésében. Maga az ügykezelő-szabályok megállapítása is hosszú időt, mintegy félévet vett igénybe. E közben oly fontos kérdés fölött is döntöttek az egybegyült atyák, mely a zsinat egész működésére igen érezhető hatást gyakorolt: értem a szavazás kérdését. János pápa ugyanis nem szivesen ment el Olaszországból, mert az olasz főpapok legnagyobb részt az ő pártján állottak. Ugy segített tehát magán, hogy őket magával vitte, remélvén, hogy majd leszavazzák a többieket. De a többi egyházi atyák ezt nem akarták, tudván, hogy ekkor czéltalan az egész összejövetel. Elhatározták tehát, hogy a szavazás nemzetek szerint történjék. Egy-egyet alkottak az olaszok, a francziák, az angolok, a negyedik nemzetet pedig a németek, magyarok, lengyelek, csehek, skandinávok együttvéve. Mindezekhez később még ötödikül a spanyol nemzet is járult.
A zsinat legelső dolgának tekinté, hogy a pisai zsinaton letett két pápát állásától megfossza, s hogy a nagy reményekkel idejött XXIII. Jánost is letegye. A pápa eleinte azt hivé, hogy ez csak formaság lesz, s hogy ujra megválasztják. Megnyugodott tehát, min Zsigmond annyira megörült, hogy lábához borult, s azt megcsókolá. De nem sokára meggyőződhetett János pápa arról, hogy reá nézve a tiara örökre elveszett. Megszökött tehát s Frigyes tiroli herczeghez menekült Schaffhausenbe. Zsigmond azonban elfogatta és visszaszállíttatta, Frigyes herczegre pedig kimondta a birodalmi átkot. E kiátkozásnak a svájcziak vették legtöbb hasznát, mert büntetlenül elfoglalhatták a Habsburg-háznak ősi, Svájczban fekvő birtokait. Ugyanez év (1415.) julius 4-ikén kinyilatkoztatá XIII. Gergely Malatesta utján lemondását, ha XIII. Benedek is hasonlókép cselekszik. Zsigmond elhatározta, hogy az utóbbi pápát személyesen felkeresi egy tizenöt tagú bizottság élén, egyúttal rábirja a spanyolországi udvarokat, hogy csatlakozzanak az egyetemes zsinathoz. Az összejövetel XIII. Benedekkel megtörtént Perpignanban, de a makacs öreg hajthatatlan maradt. Megvolt azonban ennek az összejövetelnek is a haszna: a jelenvolt arragoniai király ugyanis kijelenté, hogy elejti Benedek ügyét és hogy követeket küld a zsinatra. Innét Franczia- és Angolországba utazott Zsigmond, hogy ezen országok királyait kibékitse egymással. Fáradozásait kevés siker koronázta. Utjából csak 1417. elején, tehát mintegy másfélévi távollét után, tért vissza Konstánczba.
A zsinat ezalatt nagyobb dolgot nem vitt véghez. 1417. julius 26-ikán kimondták ujra XIII. Benedek végleges letételét. Eddig általában megegyezett a zsinaton jelenlevők nézete, de most eltérések kezdtek nyilvánulni. Zsigmond, valamint a német s az angol nemzet, továbbá a nemzetétől különvált párisi egyetem azt kívánták, hogy addig a pápaválasztás ne ejtessék meg, míg az egyház óhajtott reformja főben és tagokban ténynyé nem lesz. De a biborosok elég eredménynek tekinték a külső egység helyreállítását. Reformokat tulajdonkép nem is kivánván, szeptember 9-én egy jegyzéket olvastak fel, melyben a pápa-választás elodázhatlan szükségét vitatták.
Zsigmond igen haragudott ezért s mindenkép ellenkezett, s midőn a bíborosok nyakaskodtak, még fogságra is akarta őket vetni, de miután a jegyzék mellett három nemzet: az olasz, franczia és spanyol nyílatkozott – nem akarván saját művét, az annyi fáradsággal helyreállitott egységet veszélyeztetni, végre ő is bele egyezett abba, hogy elsőben meglegyen a pápa-választás. A választás november 11-ikén ejtetett meg. Della Colonna Ottó lőn felkiáltással az egész egyház pápája, ki magát a nap szentjének tiszteletére Márton-nak (V.) nevezte.
A következés igazat adott Zsigmond aggodalmainak. Mártonnak első dolga volt, hogy sürgette a zsinat feloszlását, mert – úgymond – a lázadások és rablók által háborgatott egyházi államba haza kell mennie. És a zsinat 1418. április 22-ikén csakugyan bezáratott. Eredménye az egyház külső egysége helyreállításán kívül édes-kevés vala. Kimondtak nehány elvet: hogy az egyetemes zsinat fölötte áll a pápának, a reformok szükségesek, s hogy szabályos időközökben egyetemes zsinat tartassék. Csakhogy mindezeket a római kuria rövid idő alatt, legalább gyakorlatilag megsemmisíté. A reformból mindössze annyi lett, hogy a pápa s az egyes államok között megállapodások (concordatumok) jöttek létre. Magyarországra nézve a zsinat megerősíté a király kinevezési jogát a főpapokat illetőleg, tárgyalta a főpapok panaszára XXIII. Jánosnak egy rendeletét, mely szerint jobbágytalan nemesek ne fizessenek tizedet – a jobbágyakkal birók ez alól már fel voltak mentve – s hogy a tized egy negyedét a plébánosok húzzák. A zsinat ez iránt nem hozott határozatot, de határozathozatalig fentartandónak vélte az addigi gyakorlatot. Később egy törvény határozott ez ügyben és pedig a pápai rendelet értelmében.
Még egy irányban működött volt a zsinat: a huszita mozgalom lecsendesítését is kötelességének tekinté. E czélból Huszt előzetesen megidézték. Miután Zsigmond királytól szabad oda- és visszamenetelt biztosító levelet nyert, már a zsinat megnyitására megjelent. Mégis XXIII. János pápa s a bíborosok azonnal fogságra vetették. A jelenvolt cseh előkelők siettek erről tudósítani a távollevő királyt, a ki szégyenelvén levelének ily megsértését, nagy haragra lobbant s a cseh urakat felszólítá: ha nem eresztik ki börtönéből Huszt, törjék fel az ajtót, s bocsássák szabadon.
De a miért a távol levő fejedelem nagyon haragudott, azt eltűrte a jelen való. Zsigmond látván, mennyire kivánják a zsinatban résztvevők Husz elítélését, gondolta, hogy fogságban maradhat, mig később alkalom nyílik megszabadítására. Később ő is beleélte magát abba a gondolatba, hogy az eretnekeknek tett igéret nem kötelező s csak húzni-halasztani igyekezett a pert, remélvén, hogy Husz állításait vissza fogja vonni. De Zsigmond nem jól számított. Husz kinyilatkoztatá, hogy nem fél annyira a tűzhaláltól, mint az Isten haragjától; már pedig mint buzgó, vallásos meggyőződésű ember azt bekövetkezőnek vélte, ha állításait megtagadja. Igy oda jutott a dolog, hogy Husznak meg kellett halnia. 1415. julius 6-ikán mondták ki fölötte az itéletet, Zsigmond jelenlétében. Husz még egyszer felszólalt, felemlíté a szabad oda- és visszamenetelt biztosító levelet és Zsigmondra nézett. Szégyenpír fogta el a királyt, amint Husz szemrehányó tekintete reá esett. Ezután Husz letérdepelve hangosan imádkozott, kérte Isten bocsánatát biráira, mit ezek részint megütközéssel, részint kaczajjal fogadtak.
Még aznap végrehajtották rajta az itéletet. Először miséző papi ruhába öltöztették s kelyhet adtak kezébe. Aztán borzasztó átkok között egyenként megfosztották a papi jelvényektől s átadták a világi hatóságnak, kérvén egyszersmind, hogy ne öljék meg. De ez csak forma volt. Az egyház soha sem kivánhatja senkinek vérét, de abban a korban eretnekség miatt elitéltnek nem volt más büntetése, mint a tűzhalál. Délután papiros-sapkát nyomtak Husz fejébe, melyen két ördög volt rajzolva, s úgy vitték a vesztő helyre. Az egész úton imádkozott és zsoltárokat énekelt, s annyira meg volt győződve eljárásának helyességéről, hogy éltének majdnem utolsó pillanatában is egy, bár keserű élczet mondott. Látva ugyanis, hogy egy öreg paraszt nagy fáradsággal máglyájához fát hord, igy szólt: „Oh boldog együgyűség!” Ezután a néphez akart szólni, de azt nem engedték neki. Hangosan imádkozott tehát és énekelt, mig csak lelkét ki nem adta.
A zsinat nem látta be, hogy egy uj vallásnak legfőbb támasza, ha vértanui vannak. A következő évben hasonlókép tűzhalálra itélte Faulfisch (máskép Prágai) Jeromost, kí Husznak védelmére jött volt Konstánczba.
Látni való, hogy a zsinat mily kevéssé felelt meg a bele helyezett reményeknek. Zsigmond maga is, kinek ez a zsinat s az egyház-egységének helyreállítása egyike a legnagyobb odaadással, a legnagyobb következetességgel s egyszersmind óriási költséggel véghez vitt tetteinek, alig volt az eredménynyel megelégedve. Mert a reform, amelyet oly melegen óhajtott, teljesen elmaradt. S mindezért az elismerés csak kevéssé kárpótolhatta, mert ha a felsőbb körökben tudták is működését méltányolni, a Husznak adott szó megszegése mindenkit sértett. Oly általánosan gyalázták e tettéért, hogy a zsinat kénytelennek érezte magát azt egyházi átok terhe alatt eltiltani. Ezzel persze kimondta azt is, hogy a szószegés csakugyan megtörtént.
Költségei fejében V. Márton pápa egy évre átengedte Zsigmondnak Németország tizedét. De ez csekély kárpótlás volt, ha meggondoljuk, hogy Magyarországi óriási jövedelmeitől eltekintve, a Józsától örökség utján ujra reá szállott Brandenburgot is elnyelte a zsinat, melyet Hohenzollerni Frigyesnek négyszázezer aranyon adott zálogba, de soha vissza nem váltván, annak családjánál maradt, s alapul szolgált a később hatalmassá vált Poroszországnak.
Husz máglyára hurczolása.
Egykorú rajz a prágai egyetemi könyvtárban.
A király 1419 elején jött haza majd ötévi távollét után. Ez alatt nem egy dolog történt, mi a legkevésbbé sem volt alkalmas arra, hogy neki kellemes meglepetésül szolgáljon. Az országban sok rendetlenség támadt az erélytelen kormány miatt, mert a Borbála mellé rendelt Garai nádor s az esztergomi érsek magok is igen hosszú ideig távol voltak, s midőn az utóbbi haza jött, rövid időn elhunyt. Megtörtént, hogy a föispánok megidéztek némelyeket oly ügyekben, melyekben magok is felek voltak, vagy hogy még oly embereket is kiraboltak, a kik Olaszországba utaztak, hogy a királyné részére ékszereket vásároljanak.
Időközben a királyné is oly viseletet tanusított, mely férjére nem a legkellemesebben hatott. E nő egyike volt a legszebb, de egyszersmind a legrosszabb s a legerkölcstelenebb asszonyoknak. Zsigmond maga sem levén a férji hűségnek mintaképe, elnézéssel viseltetett szép feleségének ledérsége iránt. De midőn hazajött, már az ország szélén megütötte a hír a fülét, hogy Borbála minden szemérmet levetkőzve egész nyiltan űzi szerelmeskedését valami Valerod nevű németrendi lovaggal. Erre elhagyta türelme s a magyar urak tanácsára elhatározta, hogy nejét számkiűzi udvarából. Egy Nagy-Várad vidékén levő pusztára küldé, hol oly nyomorúságra volt kárhoztatva, hogy néha napján kenyér és bor sem került asztalára; ruhák váltása is tilos volt, úgy hogy, mint az egykorú s a király szolgálatában állott Windeck írja, a királyné s a kiséretében volt nők köntösei tele voltak szennyel és féreggel. Zsigmond még csak látni sem akarta nejét, de különös, hogy megengedte, hogy lánya, a tízéves Erzsébet is osztozzék anyja sorsában. A király annyira kerülte a találkozást feleségével, hogy midőn magának volt Nagy-Várad táján dolga, azt Budára szállíttatta, innét pedig Holicsba küldte. Már majdnem egy évet töltött Borbála ily nyomorúságos állapotban, midőn Zsigmond Holics táján járt. Ekkor sikerült nehány tanácsosnak kieszközölnie, hogy az asszonyt a király maga elé bocsáta. Térdre borúlt előtte s könnyezve kérte férje bocsánatát, aki most már csakugyan megengedett neki.
E kitérés után, mely Zsigmond családi életét nem tüntetheti fel valami vonzó színben, térjünk vissza az ország dolgaira. Budára érve, összehivta Zsigmond a városok bíráit. Úgy látszik némi pénzsegélyt óhajtott tőlük nyerni, mire kétség kívül szüksége volt, mert nagyobb vállalatra készült a törökök ellen. Ezek ugyanis nem mulasztották el a király távollétét felhasználni s 1415-ben szövetkezve Hervójával, kit Bosznia nagy részének uralmára segítettek s titokban Velencze által is támogatva, nagy becsapást tőnek. A magyarok szép sereget küldtek ellenök Maróthi János, Garai János és Csupor Pál vezérlete alatt. Ezek már majdnem meg is verték a török-bosnyák sereget, midőn Hervója ügyes cselt gondolt ki. Azon az oldalon ugyanis, mely a mieink által leginkább szorongattaték, némi távolban dombokra kis csapatokat küldött, amelyek azt kiabálták, hogy a csata meg van nyerve, a magyarok a másik szárnyon futnak. Ez lelket öntött a lankadókba, mig a magyarok a bekerítéstől félve visszavonultak. De a visszavonulás valóságos futássá fajult, úgy hogy a vezérek is mind fogságba kerültek. Garai nem tudni mi módon megszökött, Maróthi négyezer aranynyal váltotta meg szabadságát. De Csupor iránt Hervója nem ismert kegyelmet. Csupor ugyanis egy alkalommal ökörnek nevezte volt őt; hogy a sérelmet megbosszulja, Csuport ökörbőrbe varratta s vízbe vettette.
Hervójától ugyan a következő évben megszabadult a nemzet; a hazaáruló ekkor meghalt, de a viszonyok nem sokkal javultak, mert most meg Osztóját segítették a törökök egész Bosznia birtokába, s ha nagyobb hadjáratban gátolta is őket az a körülmény, hogy idő közben Velenczével tűztek össze, folyton intéztek kisebb hadjáratokat Magyarországba s annak déli részén keresztül Ausztriába. Már ekkor kezdődnek azok a lovagias kalandok a magyarok és törökök között, melyek a spanyolok és mórok közti háborúkra emlékeztetnek s a minőkben történetünk oly gazdag. Ilyennek volt tanuja legközelebb Temesvár vidéke. A betörő törököket a derék temesi főispán, Maczedóniai Péterfia Miklós hevenyében összeszedett csapatával megtámadta, a csata hevében előnyomult a törökök parancsnokához, Ikács béghez, azt párviadalban leszúrta, s midőn lováról lebukott, maga is leszállt a nyeregből s a török vezért serege szeme láttára megölé.
A török terjeszkedésének híre a konstánczi zsinatra is hatott. Ki is küldték az asti-i püspököt, hogy nálunk török háborúra serkentsen s tovább menve a lengyel királyt s a lithván nagy fejedelmet is igyekezzék egy nagyobb keresztes háborúra bírni. Ebből ugyan nem lett semmi, de Ozorai Pipo hazajövén, gondjait az alvidék védelmi állapotba helyezésére fordítá.
Természetes ily viszonyok között, hogy a magyarok a király hazajövetele után első dolognak tekinték, hogy a törököt visszaszorítsák. Zsigmond nem is ellenkezett, ezért hívta egybe a városok bíráit Budára, s egyébként is szokott tevékenységét ezen ügynek szentelé. Oly nagyban kezdték a készületeket, hogy egy Szerecsen Miklós nevű embert, ki a nikápolyi csata után fogságba esett s csak tizenkét év mulva szabadult ki, Mezopotámia szultánjához küldtek, egy Józsa nevű kikeresztelkedett törököt pedig a krimi tatár khánhoz, mert szövetségbe óhajtottak velök lépni. De hogy működésöknek valami eredménye lett volna, arról nincsen tudomásunk. Ez év hadjáratáról egyébként is keveset tudunk. Zsigmond Nagy-Várad táján gyűjtötte össze hadait. A Vaskapun keresztül Bolgárországba nyomult, s Nis és Nikápoly között megverte a törököknek nyolczvanezer emberből álló seregét. Ez után Bosznia felé fordult, megverte Osztóját s Bosznia északi részét Tvartkó Surának adta hűbérül, ugyanannak, kit évek előtt fejedelemségétől megfosztott vala, de a ki Budára levén bellebbezve, mint látszik, jobb nézetekre tért.
Ezen évben Zsigmond a főváros szépítésén is fáradozott. Nagyszámú munkást hozatott Francziaországból, kiket Párisban tartózkodása idején fogadott szolgálatába, s azokkal uj és fényes palotát kezdett magának a budai várban építeni. Ez volt a később u. n. friss palota. Tervezett egy hidat is, Buda és Pest között. A hídfő el is készült. Zsigmond franczia mintára egy toronynyal akarta azt megerősíteni, a melyből kivetett hosszú kötéllel a Dunát el lehetett volna zárni. Sajnos, hogy mindezek a munkálatok félig-meddig készültek csak el. Zsigmond figyelmét és pénztárát rövid időn más dolgok vették igénybe, ő pedig nem volt az az ember, ki ügyes kezeléssel háborús időben is tudjon – kivált folyvást – valamely békeműre áldozni.
Ez év vége felé Zsigmondot a török szultán követei is felkeresték, hogy békét ajánljanak neki. Ő ezt igen szivesen fogadta, mert szerencsés hadviselése ugyan lelket öntött a magyarokba s egy török háború aligha lett volna eredménytelen. De az év nyarán (augusztus 16-án) elhunyt bátyja Venczel s ő lett Csehország törvényes királya. A huszíták azonban nem igen voltak hajlandók annak elismerni, szükségessé vált tehát, hogy ez oldalon egész erővel föllépjen. Ez volt oka, hogy megköté a fegyverszünetet a törökkel, öt évre.
* * *
Husz megégetésének hirére egész Csehország forrongásba jött. Még nagyobbá növekedett a mozgalom, midőn a zsinat Faulfisch-t is kivégeztette. Maga Venczel király is eltűrte e mozgalmat, sőt úgy látszék, hogy nem veszi kedvetlenül. Az ujítók jelvénye a kehely lett, mert az úgynevezett huszíták az úrvacsorájának két szín alatti osztogatását hozták be, ámbár Husz maga ezt nem tanította. Megkezdődött a kölcsönös üldözés katholikusok és huszíták között, mely egyszersmind a csehek és németek közti harczczá fajult. A huszíták kezdték elűzni a katholikus egyházhoz ragaszkodó papokat, míg némely német városok a huszitákon kegyetlenkedtek embertelenűl. A huszita-mozgalom vezetői trocznowi Ziska János és Hussinetz Miklós, Husz szülőhelyének ura, valának, s rövid idő alatt annyira kezökbe kerítettek minden hatalmat, hogy Venczel király, kit addig mindenfelé a husziták pártfogójának tartottak, saját trónját féltvén, ellenök fordult. De nem sok idő volt a köztük való viszályra, mert Venczel 1419 nyarán elhunyt.
Most már csak Zsigmond élt a luxemburgi házból, őt illette tehát a cseh korona. De ehhez jutnia nem volt könnyű dolog azon férfiúnak, ki a konstánczi zsinatok oly elsőrendű szerepet játszott, azon a zsinaton, mely a cseh nép apostolait kivégezte. Mennyire általános volt ellene a hangulat Csehországban, mutatja az, hogy Zsigmond nem is merte oda hívni össze a cseh országgyűlést, hanem Brünnbe, Csehország melléktartományának, Morvának fővárosába. De mégis elég számosan jelentek meg itt, nemcsak katholikusok, hanem husziták is. Látni való, hogy ha Zsigmond jobb politikát folytat, még ekkor nagyobb harcz nélkül megszerezheti Csehországot. Csak az kellett volna, hogy siessen mentől előbb Prágába és hogy a husziták mérsékelt része iránt jó indulatot tanusítson. Már ekkor voltak ugyanis pártok ezek között: igy a mérsékeltek, kikhez a főurak, a nemesség s a városok legnagyobb része is tartozott. Ezeket kelyhesek-nek nevezték és csak a következő ujításokat, az úgynevezett „négy pontot” követelték: az úrvacsorája mindkét szín alatt osztandó: Isten tanai szabadon hirdetendők a szentírás nyomán, papok által; a felesleges egyházi javak világi czélokra fordítandók: minden törvényszegés egyaránt fenyítendő, akár világi, akár egyházi követte legyen el; a szentségek díjtalanul osztogatandók; a pénzért való bucsú-osztás megszünik. Mellettök azonban már gyökeresebb ujításokat követelő felekezetek is alakultak. Ilyenek voltak a Ziska vezérlete alatt álló táboríták, és a Krussinát követő orebiták, kik politikai ujításokra is törekedtek, demokrata szellemben, sőt oly túlzó felekezet is akadt, mint az ádámiták, kiknek alapítójok valamint Zelan János nevű premontrei szerzetes volt, s akik azok ujításaival sem elégedve meg, vagyon- és nő-közösséget sürgettek. Ezen túlzó felekezetek irányában szerettek volna a mérsékelt huszíták vagyis a kelyhesek a királyban támaszt nyerni, de Zsigmond teljesen félre értve a viszonyokat, a brünni országgyülés alkalmából hozzá hódolattal járuló prágai követeket szitkokkal fogadta, s azon izenettel bocsátotta el, hogy a régi állápotoknak helyre kell állani, ha kegyelmes királyokul és nem irgalmatlan urokul óhajtják. Másik hibája pedig az volt eljárásának, hogy nem ment egyenesen Prágába, hanem Boroszlóba, hogy ott a német lovagrend s a lengyel király közti ügyben a közvetítő szerepét folytassa. Ott tartozkodása alatt, a békéltetésen kívül, még oly dolgokat vitt véghez, melyek szintén csak olajat öntöttek a Csehországban már úgyis kigyuladt tűzre. Boroszlóban ugyanis az előző évben fellázadtak a czéhek a régi polgárok ellen, s ezeket kiszorítván a városi tanácsból, magok közül alkották meg a tisztikart. E lázadókat Venczel is megfosztotta városi tisztségeiktől, de büntetésökre nem talált okot. Ellenben Zsigmond huszonhármat közülök lefejeztetett. Ugyanekkor az ott tartozkodó pápai követ egy huszítát megégettetett. A nagy közönség Boroszlóban járt vásárosok útján értesülvén a történtekről, azokat összezavarta, minek folytán egész Csehországban az a hír terjedt el, hogy az említett huszonhárom ember is huszitaság miatt veszté el életét.
Csak miután így valami félév mult el a brünni országgyülés óta s a prágai mérsékelt husziták is Ziska karjaiba vetették magokat, nyomult Zsigmond Prága elé. De a polgárság Ziska vezérlete alatt a királynak valami 125,000 emberből álló seregét, ámbár a prágai királyi vár s a Kleinseite nevű városrész annak kezében volt, diadalmasan visszaverte. Zsigmond most visszavonulásra határozta el magát, alkuvásra óhajtván kisérletet tenni.
Jelenet a huszita háborúkból.
XIV. századi rajz a nürnbergi muzeumban.
A nagy sereggel véghez vitt hadjáratnak nem volt egyéb eredménye, mint hogy Zsigmond magát a királyi várban 1420. julius 28-ikán cseh királylyá koronáztatta. Az alkuvásnak nem lett sikere. A husziták mindinkább neki hevültek s a katholikusokat országszerte szorongatták. A prágai polgárok bevették a Visegrádnak nevezett prágai királyi várat s azt lerombolták, azután országgyülést tartottak, melyen Zsigmondot, „mivel már Magyarországnak is királya”, a trónra alkalmatlannak nyilvánították. Arra nézve: ki legyen helyette az uralkodó? nem voltak egyezők a nézetek. Ziska általában ellene volt a királyságnak, Hussinetz maga vágyott a koronára, de legtöbben a lengyel Ulászlót akarták a trónra emelni. E választás ugyan ellenkezett volna azzal a megokolással, hogy Zsigmond azért nem lehet király, mert már más országnak uralkodója, de mint remélték, alkalmas lesz, hogy őket Zsigmond bosszujától megvédje. Ulászlónak fel is ajánlották a trónt, de ez azzal a kifogással, hogy nem akar eretnek nép felett uralkodni, azt ismételten visszautasítá; azonban folyton úgy vitte az alkudozást, hogy némi reményt nyujtson arra, hogy vagy ő, vagy öccse Vitold elfogadná. Később csakugyan Vitoldhoz fordultak, a ki hajlandó is volt az ajánlatot elfogadni s helytartójául öccsét Koributot, máskép Zsigmondot küldé Csehországba. Koribut aztán nagy számu nép jelenlétében két szín alatt vette magához az úrvacsoráját, hogy huszitának lássék.
Zsigmond, ki a cseh-lengyel alkudozásokból kétségkivül megtudott annyit, hogy a közte s husziták között ismételten megkisérlett alkudozások aligha vezetnek eredményre, egy ujabb hadjáratra szánta el magát. Ez alkalommal Kuttenberg felé nyomult, minek hírére e város buzgó katholikus német lakói a köztük levő huszitákat a város érczkohóiba dobálták. Zsigmond ügyesen intézte hadi műveleteit és sikerült is Ziskát úgy a hegyek közé szorítania, hogy semmi reménye sem volt a menekülésre. De a kitünő vezért itt sem hagyta el lélekjelenléte. Éj idején gyalogjait a társzekerek közé helyezve, nagy csörömpöléssel egyenest Zsigmond táborának ment s bántatlanul átvonult rajta. A király csapatai valami kisértetnek gondolták s annyira demoralizálódtak, hogy vissza kellett vonulniok. Csak Csehország határán tért vissza régi bátorsága a lovasságnak, mely azután helyt állott Ziska seregével szemben és kivitte, hogy a gyalogság is nagyobb veszteség nélkül tudott visszavonulni.
Zsigmond ennyi baj után beleunt a háborúba. A vezérletet vejére, Albert osztrák herczegre bízta, míg maga ismét arra a térre lépett, melyen legotthonosabb volt: a diplomácziaira. Nem sokára ki tudta vinni, hogy közte s a lengyel király között közeledés történt. Ugyanis a boroszlói kibékítés óta, mely alkalommal Zsigmond a német fejedelmek kivánatára a német-rendnek kedvezett, feszűlt viszonyban volt vele. Ennek következménye volt az 1423-ban Kézsmárkon tartott összejövetel. A lengyel király itt teljesen kibékült, sőt 30,000 emberből álló segély-hadat is igért Zsigmondnak, Koributot pedig visszahívta. Ulászló király azonban nem volt őszinte. Csak ujabb összejövetel után küldött némi csapatokat, de ugyanakkor betört Koribut is, most már maga lépvén fel trónkövetelőül. Zsigmond erre a lengyel segédcsapatokat, melyeknek segítsége ily viszonyok között igen kétes becsű volt, visszautasította. E helyett ismét Ziskával lépett alkudozásba, kinek nagyszerű ajánlatokat tett. De mielőtt határozottabb eredményre jutottak volna, meghalt az ősz vezér, 1424-ben. Ziska egyike volt a legtehetségesebb katonáknak. Gyülevész parasztokat annyira be tudott gyakorolni és fegyelmezni, hogy azok bármely rendes hadsereggel szemben képesek voltak megállani. Rendszerének czélszerűségét az tanusítja a legfényesebben, hogy serege nemcsak az ő életében ért valamit, hanem halála után is megállotta a sarat. Majdnem csupa gyalogságból állott, akik védelmökre szekereikből maguk körül bevehetetlen tábor állítottak, s e mellett mégis megtartották mozgékonyságokat. Nevezetes, hogy a csaták eme kitünő intézője vak volt, előbb csak egyik szemére, majd Kuttenberg ostroma után, egy nyillövés következtében, mindkettőre. De parancsai akkor is a legczélszerűbbek voltak, s híre oly nagy vala, hogy elég volt jelen lennie, hogy a legutolsó paraszt is bátran rohanjon a harczba.
Halála után megszünt az egyesség a husziták között, melyet ő, bár tulajdonkép a táboritáknak volt a feje, szigorú pártatlansággal fenn tudott tartani. Ezentúl a belháborúk folytonosak voltak s csak olyankor szüntek meg, ha valami nagyobb külső támadás történt. Igy 1426-ban tetemes német birodalmi hadsereg támadta meg a cseheket, de az az aussigi csatában teljesen tönkre tétetett. Tizenötezeren estek el belőle.
Ennyi háborús év alatt a cseh köznép majdnem teljesen elvadult, s minthogy az ország nagy része elpusztult, élelmi szerek dolgában nagy szükségben volt. Nem természetes-e, hogy az ujabban szerzett haditudományát a kenyér előteremtésére igyekezett felhasználni? A zsákmányoló hadjáratok terhét legelőbb Csehországnak a lázadásban nem részes melléktartományai: Morvaország, Szilézia és Luzáczia érezték meg, valamint Szász- és Bajorország.
Az időnkint be-benyomuló és csúfsággal hazatérő német seregekkel való harczok mind vakmerőbbekké tették őket. Már 1430-ban megkezdték becsapásaikat Magyarországba. Ekkor egy Velko nevű volt a vezérök. Már számos falut és nemesi lakot raboltak ki, midőn Stiborral találkozván, ez zsákmányuk nagy részétől megfosztotta őket s kétezer ember elvesztésével visszavonulásra kényszeríté. A következő évben nagy német sereg, negyvenezer lovas és kilenczvenezer gyalogos, ment ellenök. A sereg három hadtestre oszlott. Az elsőnek Cesarini Julián biboros, a pápa követe, s a szász herczeg, a másodiknak Hohenzollerni Frigyes brandenburgi őrgróf, a harmadiknak a bajor fejedelem állott az élén. Ellenállás nélkül nyomultak Csehországba, melynek nagy részét elárasztották. Egyszer csak hallják, hogy Prokop vezérlete alatt az összes husziták serege közeledik. Erre aztán oly dolgok történtek, minőket csak a német birodalmi hadsereg évkönyvei mutathatnak fel. A sereg kezdett felbomlani, sokan haza mentek, úgy hogy Taussnál már csak a sereg töredékét tudta a brandenburgi őrgróf összegyűjteni. De ekkor még gyalázatosabb jelenetek történtek. Több fejedelem csak úgy volt kész megütközni, ha a Csehországgal szomszédos, s így annak sikerében leginkább érdeklett szász választó-fejedelem esetleg káraikért felelősséget vállal. Hiába hivatkozott arra, hogy a háborút nem ő, hanem a birodalom viseli: a fejedelmek egész sora, élökön a bajor herczegekkel, csapatostul felkerekedett s társait cserben hagyva eltávozott. Távozásuk oly gyorsan történt, hogy hadi készleteik ott is maradtak. Ezzel a még megmaradt sereget a brandenburgi választó is ott hagyta. Nem csoda, hogy a pápai követ: Cesarini biboros nem tudott a németekbe lelket önteni, s hogy annyira futásnak vették a dolgot, hogy a husziták alig voltak képesek őket Riesenbergnél utolérni, hol nekik a végtiszteletet megadták. E diadal annyira felvillanyozta a cseheket, hogy még ez évben nagyobb becsapást intéztek hazánkba. De itt nem német birodalmi haddal volt dolguk. Rozgonyi Miklós előbb a Likavát bevett, s Prokop és Kolovrat vezérlete alatt Nyitra meg Nagy-Szombat táján pusztító táboritákat verte meg, majd az ezektől Ziska halála óta különvált, fővezért nem ismerő, hanem csak egyes kapitányok alatt álló árvák (orphaniták) ellen fordult. Legyőzte őket Illavánál, hol közülök ötezren estek el. E csatavesztések azonban nem hangolták le őket. 1432-ben és 1433-ban folytatták becsapásaikat. Egész a Szepességig kalandoztak, Kézsmárkot kirabolták s a szepesi prépostot fogva magukkal vitték.
Ziska.
(Régi rézmetszetről.)
Zsigmond mindezeket látva, meggyőződött, hogy a huszitákkal kibékülni nem lehet, ha csak vallási engedményeket nem kapnak. Ilyenek adására azonban nem érezte magát feljogosítva, s így nem csupán a konstánczi zsinaton megkezdett, vagyis inkább megkezdeni akart egyházi reform véghezvitelének vágya volt egyedüli oka annak, hogy oly buzgón működött egy ujabb zsinat létrehozásán.
A zsinat 1431-ben Bázelben, IV. Jenő pápának minden ellenzése daczára csakugyan megnyilt. Zsigmond a zsinaton mint római császár akarván szerepelni, ugyanez évben elindult nyolczszáz magyarral s ugyanannyi svájczival Olaszországba, gondolván, hogy míg a zsinat az alakuló üléseket tartja, addig császárrá koronáztatja magát. De nem így történt. A pápa mind Zsigmond, mind a zsinat ellenében határozottan ellenséges indulatot tanusított. Az utóbbit még 1431 végén feloszlatottnak nyilvánítá, Zsigmondot pedig csak az alatt a feltétel alatt igérkezett megkoronázni, ha a Velenczével folytatott háborúját befejezi s ha a zsinatot nem pártolja. Ennyi elbizottság azonban sok volt. Zsigmond kinyilatkoztatá, hogy inkább koronázatlan marad, hogysem ily feltételeket elfogadjon, a zsinaton részt vett főpapok pedig a pápát törvényszékök elé idézték. Most már a pápán volt a sor, hogy megijedjen. Félt, hogy a zsinat le fogja tenni, azért Zsigmondot a koronázásnak tovább nem halasztásával megkérlelni igyekezett. Igy jutott Zsigmond 1433. május 31-én a császári koronához.
Azonnal Bázelbe sietett, hogy személyes befolyásával elősegítse a huszitákkal való kibékülés ügyét. Ezek engedtek a zsinat és Zsigmond kívánságának, s követeket küldtek Bázelbe, kik között leginkább kitünt egy Rokyczana János nevű kelyhes pap, éles eszével, finom élczes modorával és ügyességével, míg a táboriták vezére, a harczokhoz szokott Prokop, nem volt az az ember, a ki e téren mozogni tudjon. A zsinaton ugyan nem tudtak megegyezni, s 1433 derekán haza is mentek a husziták, de még ez évben követeket küldött utánok a zsinat, hogy velök a kibékülést kieszközölje. A kiegyezés művében az oroszlán-rész Rokyczanát illeti. Mikor a táboriták valamely rabló hadjáraton voltak, felhasználta az alkalmas időt arra, hogy az alkut hitsorsosaival elfogadtassa. Az egyezkedés alapjául a kelyhesektől felállított u. n. „négy pontot” vették, csakhogy mindegyiket megszorították némileg. Igy például az első, vagyis az úr vacsorájáról szóló, ily alakot nyert: „Az úr vacsorája Cseh- és Morvaországban míndenkinek, a ki kivánja, két szín alatt nyujtatik, de a papok a hívőt kötelesek arra figyelmeztetni, hogy egy szín alatt is teljes foganattal szolgáltatható ki.” Ezt az egyességet 1433. november 30-ikán Prágában kötötték meg, mely alkalommal a zsinat követei Rokyczanának fáradozása jutalmául a prágai érsekséget igérték. A követek most visszamentek Bázelbe, s az atyák örülve annak, hogy a husziták a fődolgokban megadták magukat, készséggel hozzájárultak az alárendeltebb fontosságú kérdésekben tett engedményekhez.
Zsigmond császárrá koronázása.
(Reliefkép Szt. Péter templomának érczkapuján, Rómában. Ez érczkaput IV. Jenő pápa rendeletére Filarete Antal és Donatello Simon készíték 1447-ben.)
De a békekötés csak a kelyhesekkel volt meg. A táboriták és orebiták amazokat árulóknak nyilváníták, s most első sorban ellenök kezdték meg a harczot. A zsinat azonban nem akarta őket cserben hagyni s azonnal nyolczezer aranyat adott ügyök előmozdítására; a továbbira nézve pedig egyetemes huszita-adót vetett ki, mely az összes katholikus között mindenütt volt szedendő. A zsinat határozatának hozatalában magyarok is vettek részt, s így, mint a magyar tanácsosok hozzájárulásával hozott végzést, közlé azt Zsigmond a megyékkel. A rendek a huszita-adót egy évre, de csakis egy évre, elfogadták. Azonban alig hozták meg e határozatot, változás állott be a viszonyokban. Neuhaus Menyhért mind nagyobb rendet hozott a mérsékeltek közé s döntő csatára készült. Hosszabb kölcsönös kerülgetések után a Cseh-Brod közelében levő Hrzib mellett vívták az elhatározó ütközetet, melyben a kelyhesek tökéletes diadalt arattak. Tizenháromezer táborita és árva feküdt a csatamezőn, köztük legjelesebb vezéreik: a két Prokop. Ekkép túlsúlyra jutottak azok, a kik Zsigmondot hajlandók voltak királyul elismerni, de ezek is csak föltételek mellett. S hosszú alkudozásba került, míg 1436-ban meghódolt a királynak a cseh nemzet.
* * *
A huszita háborúk igen nagy mértékben vették igénybe a magyar nemzetet és királyát. Ezeknek volt következményök, hogy a törökök ellenében határozottan, kellő erélylyel nem lehetett föllépni. Zsigmond tehát azon volt, hogy időnként ellenök viselt háborúkban kitüntesse ugyan, hogy a magyar államnak megvan a kellő ereje, hogy ellenök is síkra szálljon, de elejét ne vegye az időről-időre meghosszabbított fegyverszüneteknek. Mint láttuk, 1419-ben öt évre kötöttek fegyverszünetet. Ámde a törökök a fegyverszünet alatt csak azt értették, hogy ilyenkor rendes hadjáratot nem viselnek, nem pedig egyszersmind a rablásoknak is elmaradását, a melyeket különben minden nagy hatalma mellett, a legnagyobb jóakarattal maga a szultán sem volt képes megakadályozni. Igy történt, hogy egy nagyobb rabló csapat már 1421-ben Erdélybe nyomult s Brassó városát kirabolta, de azért mind Murad szultán, mind Zsigmond fennállónak tekinték a fegyverszünetet.
Mikor a fegyverszünet vége felé közeledett, 1424-ben Mánuel görög császár Budára utazott, hogy Zsigmondot nagyobb terv kivitelében való részvételre megnyerje. Zsigmond kitünő szívességgel fogadta őt, a nagy ünnepélyek sem maradtak el, de a királyt nyolcz heti itt tartózkodása alatt sem nyerhette meg tervének Mánuel. E terv az volt, hogy Magyarország, Velencze s a konstantinápolyi császár közösen támadják meg a törököket. Zsigmond király ugyan épen nem idegenkedék ily eszmétől, de az említett viszonyok, valamint az a körülmény, hogy Velenczével ellenséges lábon állt, továbbá, hogy ez időtájban Murad szultántól követek jöttek, kik a béke megerősítését kérték, inkább javallák, hogy az utóbbiak szavára hallgasson. Csakugyan kevéssel a császár elutazása után, ismét meghosszabbították a fegyverszünetet.
Letelvén 1426-ban a fegyverszünet, a nemzet nagy jelentőségű eseményeknek nézhetett eléje, mivel a fegyverszünet újabb meghosszabbítása elmaradt. A „keleti kérdés” azzal nyert még jelentőségben, hogy ez évben megjelent István szerb fejedelem, unokaöccsével: Brankovics Györgygyel Budán, kérvén Zsigmond királyt, mint Szerbia főurát, erősítse meg Brankovicsot örököseül. Egyuttal kötelezé magát, hogy nehány, előbb közvetlenül Magyarországhoz tatozott, vagy védelmi szempontból kiváló fontosságú helyet halálával visszabocsát a magyar király birtokába. Tizenhét ily erősség és város képezte volna a visszabocsátás tárgyát, köztük Mácsó, Nádor-Fehérvár, Galambócz, Szokol, Szomszédvár stb. A viszonyt, mely Zsigmond s a szerb fejedelem között fennállott, a Brankovics részére kiadott adománylevél oly élénken világítja meg, hogy nem mulaszthatjuk el nehány pontjának közlését. „Miután hivünk István, Ráczország deszpotája – így szól az oklevél – bölcsen meggondolván, hogy Ráczország összes jogaival és tartozékaival egyetemben nekünk (t. i. a magyar királynak), szent koronánknak és Magyarországnak mindig és régtől fogva alá volt s alá van vetve, s hogy felségünknek, szent koronánknak és Magyarországnak jogához tartozott mindig és jelenleg is” kötelezé magát öccsével s a rácz nép előkelőivel, „hogy irányunkban és szent koronánk, valamint Magyarország egyházi meg világi főurai és főbbjei s maga ezen Magyarországunk irányában mindenha hű és engedelmes lesz.” És csak mikor a szerb fejedelem mindezekről biztosítá Magyarországot, mondá ki Zsigmond király a következő ígéretet: „Ráczországot különös kegyelemből adományozzuk azonképen, mint országunk báróinak szoktunk adományokat tenni, Brankovics Györgynek és örököseinek.” E szerződés által Szerbia, mely addig Magyarországgal csak igen laza kapcsolatban állott, hazánk valóságos részévé vált. Természetes, hogy ily alávetése Szerbiának Magyarországra kötelességeket is rótt. Mert míg egyrészt a szerb fejedelem köteles volt csapatait bármikor a magyar király rendelkezésére bocsátani, addig Magyarországnak is erkölcsi és politikai kötelességévé lett, hogy hűbéresét, a mennyire lehet, védelmezze.
Zsigmond maga is érezte az Al-Dunánál való föllépés szükségét s ezért nagy hadi készületeket tőn, míg a husziták elleni vezérséget, mint említők, vejére: Albert osztrák herczegre bízta. Legelőször is Oláhországra fordította figyelmét, melynek Dán nevű vajdáját, kit a törökök elűztek, visszahelyezé. E vidékkel ekkor nagy tervei voltak: Magyarországot az Al-Dunához telepítendő német-rendi lovagok segélyével közvetlenül a Fekete-tengerig akarta kiterjeszteni, s ezért a Duna torkolatánál Szent-György nevű várat építtetett, melyről ma is a Duna egyik torkolatát nevezik.
E közben – 1427. junius 19-ikén – meghalt István szerb fejedelem. Most abban kellett hagynia Zsigmondnak Oláhország ügyét s a helyett Szerbiára fordítani figyelmét. Az uj szerb fejdelem teljesen hozzánk akart csatlakozni. Az egyesség szerint a Magyarországnak kiadni kötelezett várakat békésen át is adta, minek jutalmául a magyar királytól óriási adományokat nyert; így egy palotát a budai várban, továbbá Tokajt, Munkácsot, Vílágosvárat, Debreczent, Szatmárt, Becsét stb. Csak Galambóczot nem vehették át a magyar megbízottak, mert várnagya áruló módon a törökök kezére játszotta.
Galambócz vára romjai.
Most nagy készületek történtek a törökök ellen viselendő háborúra. A szerb fejedelem azzal, hogy adományokat nyerte s a várakat átadta, szorosabban Magyarországhoz kapcsoltatott, a boszniai pedig azzal, hogy a királyné öccsét, Czillei Hermannt nevezte ki, mint rokonát, örökösévé. A visszanyert területek két kormányzóságra oszlottak, egyik az ismét rendbeszedett mácsói bánság volt, a másik pedig a nádorfehérvári kapitányság, melynek élére a király Thallóczi Mátét állítá. Galambócz várának ellensúlyozására Zsigmond a László-vára nevű erősséget emeltette, leginkább olasz építő-mesterek által. Őrségében tetemes számú olasz ágyús volt alkalmazva. A következő 1428. évben csakugyan Zsigmond teljes erővel meg is kezdte Galambócz ostromát, mintegy a nagyobb támadó föllépés előjeléül. A szárazföldi sereg átkelt a Duna jobb partjára – ott fekszik Galambócz – s onnét vívta a várat, a vízi oldalról meg a Rozgonyi István vezérlete alatt álló, fürge magyar gályák működtek. Közben-közben pedig egetrázólag hangzottak a László-várából Galambóczra irányzott ágyúlövések. A vár védelmére itt állott török hajók már el voltak sülyesztve, a várfalakon óriási szakadások tátongtak. A magyaroknak mind szárazi, mind vizi serege a legnagyobb tűzzel, a legnagyobb buzgalommal működött. Még a női nem is részt akart venni a vár vívásának munkájában. Szentgyörgyi Cziczelle, Rozgonyi István neje, ki férjét elkisérte a táborba, maga is hajóra szállott, s hősi tetteket vitt véghez, melyek nevét ismeretessé tették költészetünkben. „Egy árva szó sem beszéli Zsigmond győzedelmét; mind a világ, széles világ Rozgonyi Cziczellét” mondja a költő.
Hőstetteit maga Zsigmond beszéli el egyik oklevelében, hogy fönmaradjon emlékök s a női nemnek például szolgálhassanak. Elmondja, hogy midőn Galambócz várát hadaival ostromolta, „e másoknál bátrabb és kiválóbb nő” a Galambóczczal szemközt fekvő Szent László-várához mert jönni, hol egy fölfegyverzett gályára lépve, s félre téve a női nem természetes félénkségét és gyöngeségét, bátor szívvel a Dunán ide-oda evezett, majd az ostromlott várhoz közeledett, majd eltávozott ismét, s az ostromban maga is részt vett, amennyiben gályájáról ágyúval s más ostromszerekkel lövöldöztetett a törökökre. Kiváló hősiességét jutalmazandó, Zsigmond 1430-ban három Tolna-megyei falut adott neki örök adományképen.
De korai volt a magyar tábor öröme. Már-már azon a ponton volt Galambócz, hogy megadja magát, midőn a távolban lófarkas zászlóval turbános csapatok tüntek fel és pedig oly váratlanul, hogy a magyar sereg épen semmi intézkedést sem tett ily támadás esetére. Zsigmond ily körülmények között legjobbnak vélte, ha a szultánnal alkuba bocsátkozik. Csakugyan fegyverszünetet is kötött vele oly föltétel alatt, hogy a magyarok abban hagyják Galambócz vívását, a törökök pedig őket békén át hagyják kelni a Dunán. De mintha csak a konstánczi zsinat iskolájába jártak volna, gondolván, hogy a „hitetlenek” – a törökök azoknak tartották a keresztényeket, mint ezek őket – irányában tett igéret nem kötelező, megtámadták a félig átkelt magyar csapatokat. Képzelhetjük a zavart, mely az átkelő magyarok között támadt! Magát Zsigmondot alig tudták megmenteni s csak annak köszönheté szabadulását, hogy Rozgonyi István csónakba ragadta, mig az utána rohanókat egy Zavisz nevű lengyel lovag, a Vitold lithván fejedelemtől küldött csapat vezére, saját életének feláldozásával feltartóztatta.
E csata alkalmával a veszteség emberben csekély volt, s mindössze valami kétszáz főre ment. László-várának erősen működő ágyúi ugyanis, mihelyt az árulást észrevették, ujra megszólaltak s a törököket távol tartották a Dunától. De a sereg mégis tönkre volt téve. A fegyelmet a galambóczi visszavonulás annyira meglazítá, hogy a csapatok teljesen feloszlottak és Zsigmond király maga is kénytelen volt Nándor-Fehérvárra vonulni. A törökök most nem lévén akadályozva magyar sereg által, széltében-hosszában dúlták Szerbországot, honnét néhány ezer család bujdosott el s keresett békés otthont Magyarországon. Brankovics György ezt látva meghódolt a szultánnak, ötvenezer arany évi adót és háború esetén katonák állítását igérvén a béke díjáúl. Ugyanekkor a töröknek hódolt az oláh vajda is, a ki hatezer emberrel Zsigmond seregben vett részt, most pedig jónak látta, hogy a szultán haragját lehetőleg eltávolítsa magától.
Ily szomorú eredménynyel végződött az oly szép reményekkel megkezdett 1428-iki hadjárat. Zsigmond nem tehetett mást, mint hogy a birtokállapot alapján a törökökkel három évre békét kötött. Be kellett érnie oly tényekkel, hogy például Sziszmán bolgár király egyik utódának az alvidéken birtokot adományozott, hogy onnét Bolgárországban a nép között izgasson a törökök ellen. Azt pedig valóságos nagy eseménynek tekinté, hogy Vlád nevű oláh herczeg őt 1431-ben Nürnbergben fölkeresvén, kijelenté, hogy a törökhöz pártolt Dánt elűzte, egyúttal kéré, hogy őt a vajdai tisztségben megerősítené. Zsigmond ezen annyira megörült, hogy buzogányt és zászlót adott Vládnak a fejedelemség jeléül, s a sárkány-rend tagjai közé is felvette. Innét mellékneve: Drakul. Sőt magyar csapatokat is adott segítségére. De Vlád is követte az oláh vajdák kétszínű politikáját. Miután a magyar király megerősíté, a török szultánt igyekezett megnyerni. A következő évben már bajtársuk volt a törököknek Erdély pusztításában és rablásában. Ugyanekkor puszították el Szörény-várát is, hol csakugyan voltak már Zsigmond királytól oda telepített német lovagok. Ezzel vége is volt e vidéken megkisérlett működésöknek, mert Zsigmondnak azon, élte utolsó évében fölmerült tervét: hogy a német lovagrendet mindenestől át kellene az Al-Dunához tenni, már komolyan nem vehették.
Ez után pár évre ismét megszüntek a török háborúk. Zsigmond király elment, hogy magát császárrá koronáztassa s hogy a bázeli zsinatban részt vegyen; így négy éven át nem volt Magyarországon. Távollétére öttagú kormányzóságot nevezett ki, az agg, de tevékeny Garai Miklós nádor elnöklete alatt. Ez oly jól intézte az ország ügyeit, hogy még a törvények előkészítése sem szünetelt s az országtanács épen ez időben terjedelmes javaslatot dolgozott ki a honvédelem ügyében. Némileg gyöngyült a kormány, midőn Garai 1433-ban meghalt s helyét az addigi országbíró: Palóczi Máté foglalta el, úgy hogy a korona tanácsosai már nagyon sürgették a király hazajövetelét. Erre az utolsó évben némileg megzavart rend teljesen helyreállott s 1435-ben a király fontos országgyűlést tarthatott.
Az országgyűlésen két törvényczikket alkottak: egyik a honvédelmet szabályozza, a másik egyéb intézkedéseket tartalmaz. Egyiknek határozatai sem ujak. Csakhogy az, a mi addig a szokáson alapulván, szorosan nem volt megállapítva, most a törvény által szabatossá tétetett. Miután a honvédelemről alább bővebben megemlékezünk, itt csak a másik törvény határozataival fogunk foglalkozni. E törvény különösen bőven fejtegeti a módokat, melyek szerint a gyöngébb magát a hatalmasok ellen védelmezheti, mire alkalmat leginkább az utóbbi időben bekövetkezett zavarok szolgáltattak, de a mire a középkorban különben mindig volt alkalom. Elrendeli, hogy a megyékben az összes nemesség válasszon a birtokos nemesek közűl szolgabirót, a ki e hivatalt, ha csak huzamosan nem kénytelen távol tartózkodni a megyétől, vagy más közhivatalt nem visel, huszonöt gíra birság terhe alatt köteles elfogadni és legalább egy évig viselni, de ezután öt év leforgása előtt nem kényszeríthető arra. Szabályozza a magszakadás ügyét, három gíra birságot vet a jobbágyait költözni nem engedő földesúrra, eltörli a fölösleges vámokat, megszabja a köziratok elkészítéséért járó díjakat, mely díjszabás érdekes pillantást enged vetni az akkori törvénykezési eljárás alakiságába. Középkori magánjogunk tanulmányozásánál e törvénykönyv mindig elsőrendű kútfőűl szolgál.
Zsigmond uralkodásának utolsó évében ismét összecsapásra került a dolog a törökökkel. A király nem késett nehány dandárt Szentmiklósi Pongrácz vezérlete alatt a törököktől megtámadott Szendrő védelmére küldeni. a sereg teljesen megfelelt rendeltetésének, megverte a törököket s nehány vezéröket bilincsbe küldte a királyhoz.
A győzelem kivívásában jelentékeny része volt egy alacsony származású férfiúnak, ki azonban magát részint a husziták elleni háborúban, részint mint egy Velencze ellenében Milano segélyére küldött dandár vezére, már eddig is annyira kitünteté, hogy a csatában mint hadosztály-vezér vett részt. Oly férfiú volt ez, minőt csak századok szülnek egyet, kit pár év mulva az egész keresztény világ bálványozott. Neve: Hunyadi János.
* * *
Említettük volt előadásunk fonalán, hogy az 1435-iki országgyűlésen hozott törvények egyike a honvédelmet tárgyalja. Az erre vonatkozó törvényjavaslatot a magyar országtanács Zsigmondnak a római koronázási út alkalmából való távolléte alatt dolgozta ki, elküldte az akkor Sienában tartózkodó királynak, ki helyben hagyván, azzal a meghagyással küldé vissza, hogy oszszák ki a megyék között, s miután azok tanulmányozták, vegyék az országgyűlésen tárgyalás alá.
Az 1435-iki törvény lényegileg csakugyan ennek alapján készült el. A törvény kiválóan érdekes. Ez sem tartalmaz ugyan valami nagy ujításokat, czélja csak az, hogy megerősítse azt a szokást, mely akkor fennállott, a mennyiben czélszerűnek találták. De ép ezért válik fontossá, mert nem oly intézkedéseket tartalmaz, melyek csak a papiroson voltak, hanem a melyeknek a nemzet már vagy száz éve gyakorlatában vala.
A honvédelemnek három fő-eleme volt e törvény szerint: 1. A királyi bandérium, melyet a királyi jövedelmekből tartottak fenn; az úgynevezett tiszti bandériumok, melyeket a királyi főtisztviselők, mint a nádor, az erdélyi vajda, a bánok a király zsoldján tartottak; s végül a főpapok által a tized fejében kiállitott csapatok. Ezek képezték mintegy a rendes katonaságot. 2. A nemesek által birtokuk arányában kiállított csapatok. 3. A nemesek személyes fölkelése. – A nemesség által birtokai arányában kiállított katonaság részben önálló bandériumokat alkotott. Azoknak a gazdagabb birtokosoknak ugyanis, kik ötszáz embert vagyis egy zászlóaljat (bandériumot) vagy annak felét, illetve negyedét állították ki, azoknak megengedték, hogy saját zászlaik alatt, mint önálló hadtesteket vezessék. Az ily bandériumoknak megvolt az az előnyök, hogy a bennök szolgáló legénység békében is együtt lévén, megtanult együtt működni s így sokkal hasznosabb része volt a seregnek, mint azok a csapatok, melyek csak a hadjárat alkalmából szervezkedtek. A szegényebb nemesek azonban természetesen nem állítottak ki bandériumokat, hanem minden harminczhárom jobbágy után egy embert küldtek fölszerelve a megye zászlaja alá. Ez azonban nem úgy értendő, mintha a harminczharmadik jobbágyot valósággal a táborba küldték volna, hanem akkép, hogy ennyi jobbágy birtokosa tartozott egy embert fölszerelni. Lehetett az bárki. Többnyire kunok, székelyek és ráczok, valamint szegényebb nemesek vállaltak ily szolgálatot. A kiknek pedig harminczhárom jobbágyuk sem volt, azok közül többen álltak össze egy-egy katona fölszerelésére. A megye zászlaja alatt összegyült katonaságot, melyet, miután „porták” vagyis jobbágytelkek után vettetett ki, portális katonaság-nak szoktak nevezni, a főispán vezette a harczba. A nemesi fölkeléskor minden nemes tartozott a táborba menni. Nem csoda tehát, hogy sokan szegények lévén, minden fegyver hiányában botokkal mentek az ellenségre. Ez a része a seregnek természetesen nem sokat ért s az 1432-iki javaslat szerint az ilyenek közül több közösen lett volna köteles egy embert fölszerelni. De az 1435-iki törvény a régi szokást nem szüntette meg, csak arra adott engedélyt, hogy az osztatlan testvérek közül egy üljön fel, s hogy az a nemes, a ki valamely bandériumban szolgál, e teher alól ment legyen.
A kölni dómkép.
Lochner István mester festménye.
A kölni dómkép a középkori német festőművészet remeke. Festője Lochner István mester. A kép középső részén Máriát szemléljük a kis Jézussal, a mint a három király hódolatát fogadja. A balról térdelő alak nyilván Zsigmond király és császár, akit a mester bizonyára a nagy zsinat idején, szülővárosában, Konstánczban látott. A császár arcza tökéletesen hasonló Dürer arczképéhez. Érdekes Zsigmond kisérete: szakállas, bajuszos alakok, sajátságos formáju süvegekkel, melyek a kunok süvegeire emlékeztetnek. Ugy látszik, magyarokat és kunokat akart ábrázolni a festő. Törökök is láthatók a képen.
Voltak más elemei is a magyar seregnek. A kiváltságos népeknek, mint a kunoknak, jászoknak, székelyeknek az volt fő-kötelességök, hogy katonát állítsanak, de ezzel tartoztak a városok is. Minden városra nézve meg volt szabva, hogy mennyi katonát tartozik kiállítani és fölszerelni. Így Buda, Fehérvár tiz-tiz embert szolgáltatott. Voltak azonban városok, a melyek kiváltság-leveleik értelmében határozottan fel voltak mentve a katonaállítás alól; ilyen volt pl. Győr. E számok igen csekélyeknek látszanak, de tekintetbe kell venni, hogy akkor a katonatartás igen drága volt. Midőn Buda tiz embere egy éven át a pozsonyi várban volt, az a városnak 1680 arany forintjába került, mi abban az időben igen nagy összeget képviselt. Volt eset arra is, hogy valamely várost a katonaállítás terhe alól bizonyos összeg pénzért fölmentettek, de rendesen csak egy időre.
A városok nemcsak azzal vettek részt a honvédelemben, hogy a sereghez katonákat állítottak, hanem mint erősségek is. Hazánkban már a legrégibb időktől fogva voltak várak, de azok csak arra szolgáltak, hogy a megye központját alkossák. A végvárak is csak táborhelyek voltak tulajdonképi, állandó lakosság nélkül. A középkorban, mikor állandó hadseregek nem voltak, a várakba becsődített nép nem volt alkalmas azok védelmére, s e váraknak csekély értéke igen ismeretes volt. Legjobb várőrségnek találták tehát a polgárságot, mely házát, tűzhelyét, vagyonát védte a vár védelmekor s a melynek mindene függött annak megtartásától. Ezért már a XIII. században nagy figyelmet fordítottak királyaink a városok erősítésére s már ekkor ilyenekül ismerjük Budát, Székes-Fehérvárt, Sopront, Győrt stb. Még erélyesebben folytatták a működést ez irányban az Anjou-királyok: Károly és Lajos, valamint utódjuk Zsigmond. Ez megerősíté Kis-Szebent, Kézsmárknak pedig tizenkét évre adómentességet engedett, hogy falait tökéletesíthesse. Így tőn Eperjessel, s még több más várossal is. Az erődített városok természetesen vajmi kevésben hasonlítottak a mai komáromi vagy péterváradi erődítményekhez. A fősúly arra volt fektetve, hogy a falak mentől magasabbak legyenek, hogy azokról kényelmesebben lehessen megakadályozni az ellenség betörését. Ez okból szerették a tornyokat is. Lényeges része volt még minden „kerített város”-nak a vár árka, melybe rendesen valamely folyót vagy patakot lehetett vezetni az ellenség közeledtekor. Az erődítés egyéb részeire, pl. a bástyákra kevesebb figyelmet fordítottak.
A mi a magyar katona fölszerelését illeti, az a lényegben megegyezett a külföldiekével, de a nemzeti viselet befolyása mégis megérzett rajta. Először is a tulajdonképi sereg csupa lovasból állott. A lovak száma annál nagyobb volt, mert a magyar vitéz rendesen legalább két lovat vitt magával. A ruházat dolmányból állott, mely majd rövid, majd hosszú volt, továbbá szűk nadrágból, mint látszik. A magyar katona fején rendesen nem volt a mozgást gátló nehéz sisak, hanem kalpag vagy hegyes prémes süveg. Csak némely nehezebb fegyverzetűek használtak sisakot, például a királyi testőrök, valamint többnyire a városoktól kiállított csapatok is. Védelmi fegyverül általában bőrpaizs szolgált, melynek ha egyik rétege megkopott, helyébe mást lehetett tenni. Használtak továbbá pánczélinget s a lovak védelmére némi takarókat is. A tulajdonképeni fegyverek a dárda, kopja s a kard valának; az utóbbi azonban nem mint az ősmagyaroknál görbe, hanem hosszú, egyenes volt. A külföldiek szemében a magyar sereg legfélelmesebb fegyvere akkor is a nyil volt. A magyar katona hosszú fanyeregben ült. Kengyele sem hiányzott, hisz azt épen tőlünk tanulták a többi európai népek, de meg tudott ezek nélkül is ülni a lován. A nyereg hevedereiből ütöttek össze némi sátort is. Tulajdonképeni sátraik csak némely csapatnak, például a városiaknak voltak. A magyar ló nem volt valami szép faj. Aligha különbözött nagyon azoktól, amelyeket most „macskalovak”-nak neveznek, de kitartó volt a fáradsággal szemben, és nem kényes, ami az ételt és italt illeti. Mint egy olasz iró (Villani) csodálkozva említi, a magyarok a harczi paripákat szántásra is szokták használni, nem úgy, mint a külföldiek, akik nehéz csatalovaikat kizárólag csak a harczban használták.
Zsigmond korában uj elemet vett föl a magyar hadsereg. Ez a tűzérség volt. A lőpornak használata a khinaiaknál már a legrégibb időben ismeretes volt, csakhogy leginkább csak tüzijátékoknál alkalmazták. Később a mongolok nyilaik végére kötött lőpor-zacskókkal gyujtották fel a városokat. Az ő révükön ismerkedtek meg e találmánynyal az európai népek is, sőt a nyugoti írók egyhanguan Magyarország tájaira teszik a lőpor hadi alkalmazásának megkezdését Európában. Olaszországban 1280 táján már élt egy híres tűzmester, a kit Verona azért fogadott szolgálatába, hogy érdekében Trento (Trient) városát felgyujtsa. Eleinte igen kis ágyúk voltak használatban, melyekből ólom-golyókat lövöldöztek, s a melyekről nem lehetett tudni, vajjon puskák-e vagy ágyúk? Csak később kezdtek el nagyobb ágyúkat alkalmazni. Az ilyenek belső üregének átmérője tizenkét tenyérnyi volt s hatszáz fontos kőgolyókat kellett belőle kilőni. Az ágyúkat kezdetben csak a várak vívásánál alkalmazták, de már a crecy-i csatában (1346.) is használták. Nálunk mindazáltal majdnem az egész középkoron át csak a városoknak voltak ily hadi szereik, s a királyoknak háború idején azoktól kellett kölcsön kérniök. Az ágyúk kezelőit puskásoknak, vagy tűzmestereknek hívták. Ezek készítették a puskaport és rakétákat, ők adtak mintát az ágyúöntőknek s a csatában az ágyúzást is ők vezették.
A magyar seregben kevés volt a lovag abban az értelemben, a melyben e szót a nyugotiak használták s igy nem csoda, hogy az ottani lovagi szokásokból is mentől kevesebb honosult meg nálunk. A mik meghonosultak is, leginkább csak külsőségek voltak, mint a tornajátékok, czímerek, jelvények. Ellenben a magyar sereg nem tanulta el a lovagi seregek főjellemvonását. Ez abban állott, hogy a háborúból valóságos párbajt csináltak, melynél majd semmi sem függött a vezérlettől, az ügyes elrendezéstől, hanem csakis a személyes erőtől és vitézségtől. A magyarok a bevándorló ősök szokásaiból sokat megtartva, rendezett s a mai u. n. szétszórt csatarendhez hasonló harczmódot alkalmaztak.
„Az ő háborújok nem a mezőn való kitartásban áll, hanem elő-, hátra- és oldalt-nyomulásban, nyilazásban, az ellenség prédálásában; nem a kiállásban, hanem az ellenség megrontásában s megzavarásában mesterek” – mondja egy egykorú olasz író. Azt rólok is kiemelik, hogy nem szeretik életöket ok nélkül koczkáztatni, a mit pedig a vezérlet mindig megkivánhat s korunkban meg is kiván. Az is nagy előnye volt a mi seregünknek, hogy nem alkotott tömör csatarendet, hanem kisebb tiz-tizenöt emberből álló s önálló mozgással bíró csapatokból állott. E csapatok mindegyike tudott, ha kellett, előnyomulni, ha kellett visszavonulni, míg a nyugotiaknál az egész hadseregnek egyszerre kellett mozdulnia.
Az egész magyar haderő valami százhúszezer emberből állott. A fölkelés módozataira nézve az volt megállapítva, hogy első sorban a királyi bandérium a tiszti és főpapi bandériumokkal tartozik az országot védelmezni. Ha azok nem elégségesek, kiállanak a főurak zászlóaljai s a megye zászlaja alatt összegyült portális (telek) katonaság. Ezekkel egy időben többnyire a kiváltságos népek s a városok katonáit is fegyverre hivták és csak ha mindez elégtelen volt, következett a nemesek személyes fölkelése. Minden hadköteles tartozott ugyan fegyverre kelni, ha az országot bármely részen veszedelem fenyegette; de természetes hogy kisebb becsapások idején, nem lévén szükség az egész ország erejére, csak a fenyegetett vidék erejét vették igénybe. Zsigmond korában részletesen megszabták: mely főúr, tisztviselő, főpap s megye tartozik ezen s ezen a részen fölkelni. A török háborúk miatt különösen nagy rész a török határon való támadáskor volt köteles fölkelni és pedig miután ezek gyakran kis csapatokban támadtak, a törökök ellen fölkelők is számos csapatra – így a Horvátország felé, az Unna felé, Ozora felé, a Temesköz felé, Erdély felé fölkelők – voltak oszolva. Ez természetesen nem akadályozta azt, hogy az ellenség nagyobb támadása esetén a más vidéken fölkelőket is be ne hívják. Külföldi hadjáratra alig volt a királynak hadserege. Saját bandériuma és a főtisztviselőké erre elégtelenek voltak s így többnyire zsoldosokat volt kénytelen fogadni. Mindazáltal az a zsoldos rendszer, melylyel Német- és különösen Olaszországban találkozunk s mely szerint egész sereg ember adja egy-egy condottieri vezérlete alatt bérbe karját és kardját, nálunk ismeretlen maradt. Nálunk leginkább csak egyes embereket fogadtak szolgálatba, különösen kunokat és ráczokat. Ezekből rendes csapatokat szerveztek, melyekben nem voltak észlelhetők a zsoldos rendszer ama kinövései, melyek azokat a külföldön valóságos elemi csapássá tették.
A mi seregeink fegyelmét illeti, az a középkori viszonyokhoz mérve elég jó volt. A katona köteles volt mindent pénzen vásárolni. A vidék népétől csak fát, lovai számára pedig nyáron legelőt, télen szénát követelhetett. Sóval az állam látta el. A vezérek kemény büntetés terhe alatt utasítva voltak, hogy falvakban és vetéseken ne táborozzanak, hanem csakis műveletlen földön. Csak egy tekintetben állott a fegyelem nem a legkitűnőbben: az a szokás uralkodott ugyanis, hogy a fölkelők csak két hétig tartoztak részt venni a táborozásban. Ezért az 1435-i törvény szigorú büntetést szab azokra, kik a hadjárat befejezte előtt elhagyják a tábort, valamint azokra, akik szántszándékkal elkésnek.
* * *
Zsigmond élete utolsó szakát Prágában tölté, hogy Csehországnak annyi belviszály alatt rendetlenségbe jött ügyeit rendbe hozza. De feltünt már mindenkinek, hogy nem sokáig fog már élni. Öröksége elég nagy volt arra, hogy a felett cselszövényeket folytassanak. Zsigmond ugyan kijelölte volt utódját: leányát Erzsébet-et, kit a magyar rendek már 1411-ben elismertek utódául, s vele férjét Albert osztrák herczeget. De másként gondolkozott az anyai érzelemből kivetkőzött Borbála. Ő nem akart férje halálával „anya-királyné” lenni, hanem tovább akarta élni világát. Erre legalkalmasabbnak találta a házasságot egy gyermekkel: Ulászlóval, a lengyelek királyával. Tervének főeszközei lettek volna rokonai, a Czillei grófok, azonkivül összeköttetésbe lépett a cseh, kivált pedig a huszita előkelőkkel, kik a buzgó katholikus Albert helyett jobb szerettek volna királyt az irányokban mindig bizonyos jóindulatot tanusított Jagelló-házból. A lengyel udvar pedig a viszonyokat felhasználni akarván, azt az ajánlatot tette Zsigmondnak, fogadja fiaiul a lengyel királyt: Ulászlót s annak öccsét Kázmért; ők vegyék el a fi-utódokkal nem biró Albert leányait s örökösödjenek mind Magyar-, mind Csehországban. E terv Zsigmond családjára nem lett volna káros, csak Albert személyére; úgy látszik tehát, hogy ennek tetszésétől tette függővé. Ez azonban nem lévén hajlandó annak elfogadására, az egész elmaradt s most Borbála nagyobb reménynyel, mint valaha, űzte cselszövényeit. Már Zsigmond élete sem volt az áruló környezetben biztos, azért a magyar tanácsosok jónak látták, hogy Prágát levegő-változtatás színe alatt hagyja el s jőjjön Magyarországba. De a hazát nem láthatta meg többé. Znaymnál, Morvaországban, annyira erőt vett rajta a bágyadtság, hogy tovább nem mehetett. Itt érte el a halál 1437. deczember 9-ikén, a legnagyobb türelemmel kiállott betegség után. Halála előtt arra kérte a körötte levő magyar urakat, ismerjék el vejét: Albertet királyokul. Csehországra nézve ez iránt Albert jogait fejtegető végrendeletet is tőn. Azután meghagyta, hogy holttestét Nagy-Váradon temessék el, első felesége: Mária mellé. E kivánságát teljesíték is. A hullával egy kocsin hozták ide a király által Znaymban őrizet alá helyezett Borbála királynét, a kit Albert csak akkor bocsátott szabadon, mikor a kezén volt városokat és várakat illő évdíj fejében neki átadta.
A mi Zsigmond jellemét illeti, az leginkább kitünik történetéből; itt csak nehány vonással akarunk járulni képéhez. Ő igen kellemes ember volt. Magas, nemes alakja, gyöngén piros arcza, hosszú sürű, gondozott szakálla, szőke kissé göndör haja, magas homloka vala. A kortársak egyező tanusága szerint már külseje mutatta a királyt, de modora nem kevésbbé. Leereszkedő, nyájas volt a legszegényebb emberek iránt is, kiknek családi ünnepélyeiken egész készséggel vett részt. A nők iránti lovagiassága pedig nem ismert határt. Igaz, hogy e tulajdona néha hibává vált, mert valóságos életfeladatául tekinté a női szivek meghódítását. Műveltsége is kitünő volt. Sok nyelvet tudott, ügyesen beszélt bármikor és bárkivel, a tudományok iránt való tiszteletét pedig számos alkalommal tüntette ki. „Egy napon ezer tudatlant tehetek lovaggá, de ezer év alatt sem egy tudatlant tudóssá” mondá, mikor egy nemességre emelt jogász azok padjára akart ülni, s nem a tudósokéra.
Élczes, jószivű ember volt. A vallás iránti gondosságának elég tanujelét láttuk. Ezért már kortársai szentté akarták emelni, de az „advocatus diaboli” alkalmasint sokat tudott volna felhozni ellene. Hires volt bőkezűségéről, a mi azonban gyakran pazarlássá vált. Ismeretes az az adoma, hogy egy éjjel, midőn nagyobb összeg pénz volt nála, nem tudott aludni, mig összehivott udvaronczai között ki nem osztotta. „Elvittétek aranyaimat, de visszaadtátok álmomat” mondá nekik. Különben rendesen pénzzavarban volt. Ezért zálogosítá el Brandenburgot, ezért a szepesi városokat is. Szellemi tehetségei nem voltak mindennapiak. Kiterjedt látköre lévén, minden érdekelte s fejedelmi állását magas szempontból fogta fel. Ebből következett, hogy Európa minden országában nagy tiszteletben állott, hogy a fejedelmek közti viszályokban oly gyakran hivták fel békebirónak, hogy soha annyi idegen uralkodó nem kereste fel a magyar királyi udvart, mint az ő korában. Egyszersmind elmondhatjuk, hogy ő volt az utolsó római-német császár, a ki e czimben nemcsak kitüntetést, de kötelességet is látott. Mint magyarok kiemelhetjük hazánkhoz való ragaszkodását. Nem egyszer tüntette ki a magyarokat a németek és csehek rovására.
De a hibák sem maradtak el. Érzékiségét, pazarlását említettük; a pillanati eredmény utáni kapkodást is tapasztaltuk. Sok dologba kezdett, amit csakhamar abban hagyott. Mint családjának minden tagja ingatag és szenvedélyes volt, s indulatba jöve, megfeledkezett minden tekintetről mások iránt, sőt saját becsületéről is. Ilyenkor a különben kegyes király kegyetlenné lett, s bár e hibáját békülékenységével gyakran sikerült helyrehoznia, mégis sokak tiszteletét és szeretetét vesztette el miatta.
Zsigmond rézpénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a cseh kétfarkú oroszlán. A körirat: † SIGISMVNDI R(egis) VNGARIE. Azaz: Zsigmond, Magyarország királyáé. Hátlapján a kettős kereszt. A körirat: † MONETA D(ei) G(racia) R(egis) VNGARIE. Azaz: Isten kegyelméből Magyarország királyának pénze.
