2. Károly Róbert magán-uralkodása. (1308–1342.)
2. Károly Róbert magán-uralkodása. (1308–1342.)
Országgyülés Pesten. Az országgyülés Károly érdekében nyilt levelet bocsát ki. V. Kelemen pápa Gentilis bíborost követül Magyarországba küldi. Gentilis a papságra s a köznemességre támaszkodik. Csák Mátét is megnyeri Károly ügyének. A kékesi találkozás. Ujabb országgyülés Pesten. Gentilis beszéde s annak hatása. Károlyt kikiáltják királynak. A budai zsinat és határozatai. Károlyt uj koronával Budán másodszor megkoronázzák. László vajda hosszas alkudozás után kiadja a szent koronát. Harmadszori koronázás Székesfehérvárott. Károly küzdelmei az oligarchákkal. László vajda. Csák Máté garázdálkodása. Károly megfosztja méltóságától és hadat indít ellene. Gentilis kiátkozza őt. A pápa követe elhagyja az országot. Csák bosszúja. Harcz Amadé nádor fiával. A rozgonyi csata. A szepesi szászok jutalma. A szepesváraljai templom freskója. A magyar főpapok Csák ellenében a pápához fordulnak. A németországi viszonyok. Frigyes osztrák herczeg és Bajor Lajos ellenkirályok. Csák betör Morvaországba. János cseh király Magyarországba tör. Holics ostroma. Csák a cseheket a vár alól elűzi. Harcz a Borsák ellen. A Debreczen melletti csata. A lázadók Erdélyre vetik magukat. Károly Debreczeni Dózsát küldi ellenök, a ki a lázadókat leveri. Az Amadéfiak ujabb lázadása. Visegrádot Széchenyi Tamás kiragadja Csák kezéből. Komáromot Károly király veszi vissza, Frigyes király segítségével. A Németujváriak megfékezése. Csák öregsége és halála. Az erdélyi szászok lázadása. Záh Feliczián merénylete. Károly viszonya a melléktartományokhoz. Dragutin és Milutin. Brebiri Pál elfoglalja Szerbiától Bosznia egy részét. Károly tulajdonul engedi át neki. A szerbek ismételten magyar területre törnek. A törökök első megjelenése hazánk területén. V. Kelemen Milutin István szerb király ellen keresztes háborút hirdet, utóbb szövetséget létesít ellene. Milutin a mácsói bánságot pusztítja. Károly visszaűzi és békére kényszeríti. Viszony Havasalföldhöz. Bazarába elfoglalja Szörény-vármegyét. Károly szerencsétlen hadjárata ellene. Szécsi Dezső önfeláldozása. Dalmácziai viszonyok. Zára fellázad a velenczei uralom ellen. A záraiak két évig daczolnak a köztársasággal, végre megadják magukat. Károly elveszti a többi dalmát városokat is. Mladen bán hatalmaskodása. Károly 1322-ben hadával Dalmácziába indul. Mladent fogva magával viszi. Megszünteti az örökös tengermelléki bánságot. Helyreállítja a bán tekintélyét. Boszniába külön bánt nevez ki. A horvát urak nyugtalankodása. A knini grófok. A dalmát parti városok Velenczéhez pártolnak. Károly belső uralkodása. Második házassága. Helyreállítja a rendet. A pénzügy rendezése. A kamara haszna. Károly arany forintokat veret. Dekretuma. Egyéb pénzügyi intézkedések. A hadügy rendezése. Behozza a banderiális rendszert. A zászlós urak. A lovagi szellem felköltése. Czímeradományozás. Vitézi rendek. Lovagi játékok vagy tornák. Károly király külpolitikája. Viszonya a pápához, Velenczéhez, Nápolyhoz. Kisebb fiát: Endrét eljegyzi Johannával, a nápolyi trón örökösével. Viszonya a Habsburgokhoz. Megsegíti Szép Frigyest Bajor Lajos ellen. A mühldorfi csata. Meghasonlása és háborúja Frigyessel,. Háború János cseh királylyal Ottó herczeg érdekében. Károly harmadik házassága Erzsébettel, Lokietek Ulászló lengyel király leányával. E házasság fontossága. A trencsényi találkozás. A visegrádi kongresszus. Károly király békebírói szerepe. Szövetség Lajos német király és Albert osztrák herczeg ellen. Károly bőkezűsége fejedelmi vendégei iránt. Háború az osztrák herczegekkel. A pozsonyi béke. Károly morva őrgróf leányát: Margitot eljegyzik Lajossal, Károly idősb fiával. Egyesség Károly őrgróffal. A lengyel rendek Lajost trónörökössé kiáltják ki. Károly király utolsó évei. A papság panaszai. Károly halála és uralkodásának jellemzése.
A szepesváraljai templom falfestménye.
Henszlmann: „Műrégészeti kalauzá”-ból.
Ily kedvezőre fordulván Károly Róbert viszonyai, párthívei országgyülést hívtak össze, hogy őt nyiltan elismerjék királyokul s az ország bajainak orvoslásáról gondoskodjanak.
A gyülést Pesten, a Ferencz-rendiek templomában tartották meg, 1307. október 10-én. Nyilt levelet bocsátottak ki innen, a melyben „az igazságot elébe tevén a szenvedélynek”, Károlyt és maradékait elismerik uroknak, királyuknak, s neki engedelmességet fogadnak; igérik, hogy a korona javait és jövedelmeit, valamint az egyházak s a nemesek elfoglalva tartott jószágait visszaadják; végül, hogy tiszteletben tartják a szolgaságban sinylődő nemesek jogait, mely szerint bárkinek szolgálatába állhatnak és saját ügyeiket végezhetik. Mindezekre a főurak a király, a főpapok és nagy sokaság jelenlétében esküt tettek le az esztergomi érsek kezébe, egyúttal felhatalmazták őt s a kalocsai érseket, hogy az esküszegőt, mint hűtlent s az ország nyilvánvaló ellenségét, egyházi átokkal sujtsák. Ámde a nyilt levelet az ország leghatalmasabb emberei: Csák Máté, a Németujváriak és László vajda nem irták alá, s így kérdéses lehetett, ha vajjon lesz-e sikere?
V. Kelemen pápa is ez időtájt buzgón karolta fel Károly Róbert ügyét. 1307. augusztus 10-én bullát adott ki, a melyben megerősítvén elődjének, VIII. Bonifácznak Károly javára hozott itéletét, Ottó királyt felelősségre vonja, s a maga jogainak előadása végett az év végeig a szentszék elé idézi. Egyuttal meghagyá az esztergomi és kalocsai érsekeknek, hogy Antal csanádi püspököt Rómába idézzék. Felelősségre akarta vonni, mint annak idején Bonifáczius János érseket, a miért Ottót megkoronázni merészelé.
Következményeiben még fontosabb volt a pápának azon tette, hogy két nappal az imént említett bullák kiadása előtt Gentilis bíborost követül küldé Magyarországba.
A bíboros a ki éles eszénél, erélyes és tapintatos voltánál fogva különösen alkalmas volt arra, hogy a rábízott követségben sikerrel eljárjon, 1308. május végén fényes kísérettel Spalatóba érkezett. A tengerparti vidéken augusztus végeig maradt. Szeptember elején Brebiri Pál és fia György kiséretében Zágrábba ment. Tisztelgésére itt megjelent nála Németujvári Henrik, a ki pedig korábban Ottónak volt a híve. Megérkezett Károly Róbert is, némi haddal, hogy a bíborost Budára kísérje.
Budára Gentilis október közepe vagy vége felé érkezett meg. Miután Károly Róbertet eddigelé is különösen a köznemesség s a papság támogatta, Gentilis első sorban ezekre támaszkodott. A papságot fegyelmezni törekedett, a köznemességet pedig nyomoruságos helyzetére figyelmeztetvén, egyenesen felhívta, hogy „vesse le nyakáról elnyomói terhes igáját, kövezze meg őket, hadd pusztuljanak, tetemeiken pedig a vadak osztozzanak.”
Az erdélyi és a szepesi szászokat is megnyeré, de az ellenpárti főurakkal csak nehezen boldogulhatott. László vajdának még Zágrábból írt levelet, úgy gondolkodván, hogy megalkudhatik vele. A Németujváriak ellen legnagyobb ellenségöket, Csák Mátét akarta fölhasználni.
Csák Máté a leghatalmasabb volt az oligarchák között. A Kárpátoktól a Dunáig tizenkét megye s mintegy harmincz vár fölött uralkodott. Mint valami fejedelem zsoldos hadat tartott, jobbára csehekből, sőt külön udvara is volt.
Gentilis bíboros.
Az assisii templom üvegfestménye. – A „Mon. Vaticana” II. sor. I. kötetének czímlapjáról.
A főpapok és főurak, a kiknek Gentilis szándékát előadta, élénken ellent mondottak neki, azt állítván, hogy Mátéra változékony, állhatatlan természete miatt támaszkodni nem lehet. Még ha esküszik is, sem lehet neki hinni – mondták – mert csak azért teszi, hogy csaljon.
A bíboros nem hallgatott a figyelmeztetésekre, mert remélte, hogy ha kedvez Csák Máté kapzsiságának s kielégíti becsvágyát, a király ellenségéből barátjává teheti. Felszólítá tehát: látogatná meg őt Budán. De mivel Máté kijelenté, hogy Budán nem érzi magát biztonságban, a bíboros november 10-én Visegrád közelében a Pálosok kékesi zárdájában adott neki találkozót.
Gentilis a találkozás alkalmával egyenesen azt a kérdést intézte a hatalmas főúrhoz: vajjon óhajtja, akarja-e a király s az ország nyugalmát? hajlandó-e a követnek szót fogadni s rendeleteinek engedelmeskedni? Csák Máté jelen volt barátaival félrevonulva rövid ideig tanácskozott, majd kijelentené, hogy kész magát a pápa s követe parancsának alávetni; hogy Károly Róbertet elismeri urának, királyának, kinek egyedül hűséggel tartozik; hogy tőle telhetőleg előmozdítja az ország nyugalmát, ellenségeivel békét köt; végre, hogy ezen s minden más kötésében csakis a király javát tartja szem előtt. Adott szava megerősítéseül azután két kezét a bíboros tenyerei közé tevé s békecsókot váltott vele. Mindezekről okiratot állítottak ki.
A kékesi egyezménynek voltak titkos pontjai is, nevezetesen: a pápai követ igéretet tett Csák Máténak, hogy őt a királyi tárnokmesteri méltóságra emelteti s hogy az ország első emberévé, zászlótartójává teszi; az elfoglalt királyi javakat megtarthatja, csak a tisztesség okáért adjon vissza némelyeket; az elfoglalt egyházi javakat azonban vissza kell adnia. Viszont Csák Máté jelen volt fiával s híveivel arra vállalkozott, hogy visszaszerzi a mások kezén lévő királyi javakat s azokat átadja a királynak.
Csák Mátéval ekképen létre jövén az egyesség, 1308. november 27-én, Pesten a Domonkosok zárdája mellett (a mai halpiacz táján) a szabad ég alatt országgyülést tartottak, a melyre számos egyházi és világi főúr, nemes s a nép roppant sokasága gyült össze. Németujvári Henrik bán személyesen jelent meg a gyűlésen, de Csák Máté és László vajda csak követeket küldöttek.
Gentilis bíboros pecsétje.
A „Mon. Vaticana” I. sor. II. kötetének czímlapjáról.
Gentilis bíboros megnyitván a gyűlést, a jelenvoltakhoz beszédet intézett: „Uram, nemde jó magot vetettél földedbe?” – e bibliai mondásból indult ki. A jelenlevők eleinte nagy tetszéssel hallgatták, midőn elszámlálta, mily szent és jeles királyokat engedett Isten Magyarország földjéből kisarjadzani. De midőn azt találta mondani, hogy valamint Szent István a római pápától nyerte a koronát, úgy illő, hogy most Szent István nemzetségének kihaltával ugyancsak a pápa jelölje ki azt, a kinek fejére a szent korona tétessék: minden oldalról a nem-tetszés moraja hangzott fel. Hangosan tiltakoztak az ellen, hogy a római pápa nevében a követ jelölje ki királyukat. A pápa, illetőleg az egyház csak megerősítheti, megkoronázhatja a királyt, de a választás joga kizárólag csak a nemzetet illetheti. Látván az urak ellenkezését, Gentilis egyet fordított a beszédjén, kijelentvén, hogy Károlyt a főpapok s nemesek kérésére és hozzájárulásukkal megerősíti a királyságban, a mely őt a régi királyoktól való származásánál fogva különben is jogosan megilleti. A jelenlévők erre Károlyt egyhangúlag királynak kiáltották ki, a pápai követtel kezet fogtak, Károlyt megölelték, megcsókolták, neki hűséget és engedelmességet fogadta, s igéretöket a bíboros előtt letett esküvel is megerősítvén, a királyt ősi szokás szerint ujjongva vállukra emelték.
Az országgyűlés szétoszlása után a követ Budán zsinatot tartott, a melyen a főpapokon kívül világi urak is vettek részt. A zsinat a következő határozatokat hozta: Károly királynak egyhangú megválasztatása országszerte kihirdetendő; a kik őt uroknak elismerni vonakodnának, azok egyházi átokkal sujtassanak, alattvalóik pedig egyházi tilalom alá vettessenek; a kik a király személyét megtámadják, mint felségsértők életök s javaik elvesztésével bűnhödjenek; a törvénytelenül lefoglalt királyi javak három hónap leforgása alatt egyházi átok terhe alatt visszaadassanak.
Miután Szent István koronája László vajda kezében volt, nehogy ellenkirályt állíthasson fel, a zsinat kijelenté, hogy ha a vajda a koronát bizonyos idő mulva vonakodnék kiszolgáltatni, uj korona készíttessék. A vajdával az ez iránt folytatott alkudozások csakugyan nem vezetvén eredményre, Gentilis uj koronát készíttetett, a melyet mise közben megáldván s az ország érsekei és püspökei által megkenetvén, az országnak és királynak ajándékozott, a legfoglalva tartott koronát pedig tilosnak, szentségétől megfosztottnak és elvetettnek jelentette ki. E koronával azután Károlyt az esztergomi érsek Budán, Boldogasszony templomában 1309. junius 15. megkoronázta, mely alkalommal Károly nemcsak latinul, hanem magyarul is elmondta a szokásos esküt.
Noha Károly már másodszor volt megkoronázva, sokan még mindig nem tekintették törvényes királyul, mert nem Szent István koronájával s nem Székesfehérvárott történt a koronázás.
Látván a nagy tiszteletet, melylyel a nemzet a szent korona iránt viseltetik, hogy annak oly nagy tekintélyt tulajdonít, „mintha a királyi jog benne sarkallanék”, Gentilis azon fáradozott, hogy László vajdát a korona kiadására bírja. De mivel ez szép szerével nem ment, 1309. deczember 25-én az ellenkező főurat egyházi átokkal sujtotta. Végre Tamás esztergomi érseknek, Amadé nádornak és Domokos mesternek sikerült a vajdával Szegeden egyességre lépni oly formán, hogy a vajda királyi jutalom reményében késznek nyilatkozott a koronának, továbbá a kezén volt királyi javaknak julius 1-ig leendő kiadására. Ez megtörténvén, Károlyt 1310. augusztus 27-én Székesfehérvárott Szent István koronájával harmadszor és véglegesen megkoronázták.
Azonban a harmadszori koronázás sem adta meg neki a kellő tekintélyt. Az oligarchák közül többen ezentúl is nyiltan daczolni mertek vele, az 1309-iki országgyűlésnek határozata ellenére a királyi javakat és jövedelmeket ezután is bitorolták. Károly királynak évekig tartó küzdelmekbe került, míg végre megtörhette e gazok hatalmát, kik lábbal tapodva isteni és emberi törvényt, a nyers erőszak uralmát szerették volna állandóvá tenni a rend s a törvény uralma helyett.
Károly Róbert.
A bécsi „Képes Króniká”-ból. Tull Ö. rajza.
László vajda, amint láttuk, megijedve a pápai követ fenyegetésétől, meghunyászkodott. Annál makacsabbul ragaszkodtak hatalmukhoz az oligarchia többi fejei: Csák Máté, Aba Amadé és fiai, a Németujváriak, Borsák, a Brebiriek és Babonikok.
Csák Máté ellenséges indulatát azzal is elárulta, hogy nem jelent meg az utolsó koronázáson, az országos gyűlésekről elmaradt s a királyi udvart is kerülte. Vakmerősége annyira ment, hogy épen azokon a vidékeken fosztogatta a királynak és hiveinek jószágait, a hol amaz tartózkodott. Különösen Buda vidékén portyázgatott gyakran s egy alkalommal (1311. junius 25-én) egész a vár kapujáig merészkedett.
Gentilis és Károly király eleinte atyailag intették s felszólították az okozott kár pótlására. De miután felszólításuknak nem volt sikere, a király türelmét vesztve, megfosztotta Csákot a tárnokmesteri méltóságtól, a melyre az általa gyűlölt Németujváriak egyikét: Miklóst emelte. Majd hatalmas sereggel, a melynek élére Debreczeni Dózsát állítá, ellene indult. E hadjárat lefolyásáról nincs közelebbi tudomásunk, úgy látszik azonban, hogy a királyra nézve ha nem is döntő, mégis szerencsés kimenetelű volt.
Röviddel utóbb Gentilis haragjának villáma is lecsapott Csák Mátéra. Miután a bíborosnak hozzá intézett követségeire s majd kérő, majd fenyegető leveleire nem is felelt, sőt folytatva garázdálkodásait, az esztergomi, váczi, egri és veszprémi egyházmegyékben iszonyú pusztításokat vitt véghez, mi közben még a templomokba menekült aggokat, nőket és gyermekeket sem kimélte. Gentilis a király, a főurak s a nemesek sürgetésére tehát 1311. julius 6-án megátalkodottsága és engedetlensége miatt ujból kiközösíté őt. Meghagyá neki, hogy az egyházak és kolostorok lefoglalt javait és jövedelmeit a budai zsinat által meghatározott időre bocsássa vissza, a szabad nemes embereket hagyja szabadon, a király és a királyné javait adja ki. Ha ezt teszi, nemcsak a rászabott büntetést kerüli el, de sőt mindazon kegyekben és kedvezményekben részesül, melyeket a bíboros a kékesi találkozás alkalmával igért. Ellenben, ha tíz nap leforgása alatt elmulasztaná megtenni, amit tőle kivánnak, az egész terület, a melyet magáénak mond, egyházi tilalom alá vettetik, alattvalói felmentettnek a köteles hűség alól, s aki máskép cselekednék, legyen az bármely méltóságú vagy állású ember, egyházi átokkal sujtatik. Egyuttal megparancsolá Gentilis az érsekeknek, püspököknek s más egyházi előljáróknak, hogy Csák Mátét és pártfeleit minden ünnep- és vasárnapon a templomban az egyházból kiközösítetteknek hirdessék ki; hogy őket kerüljék, s mindenki által kerültessék, míg csak az anyaszentegyház kebelébe bűnbánólag vissza nem térnek.
Gentilis bíboros nemsokára ezután elhagyta az országot. Károly Róbert uralmát teljesen megszilárdítania ugyan nem sikerült, de annyit mégis elérte ittlétének ideje alatt, hogy a mélyen aláhanyatlott királyi hatalmat ismét fölemelte, úgy hogy jövőben ellenségeivel sikerrel megküzdhetett.
Az itélet, amelyet Gentili Csák Máté és társai ellen hozott, nem tette meg a kellő hatást. A daczos főur bősz haragjában csak annál kegyetlenebbül pusztította az egyházak, főleg a nyitrai püspök s az esztergomi érsek javait. Meg akarta magát bosszulni rajtok azért, hogy a kiközösítő rendeletet kihirdetni merészelték.
Nyitra alá egyik hívét: Mihályfia Simont küldé összes fegyveres népével, a ki a várost csalárdul elfoglalván, felprédálta, felgyujtotta, falait és tornyait pedig lerombolta. Aztán a püspök jószágait foglalta el Csák Máté, mindenéből kifosztotta őt, tisztjeitől pénzt zsarolt, jobbágyait nehéz munkával terhelé, tömlöczbe vet s hallatlan módon kínozá, hogy pénzt csikarjon ki tőlök.
A Csákok czímere.
Nyáry A. „A heraldika vezérfonala” czímű művéből.
Utoljára még a püspök bevételeit is letiltotta, úgy hogy a szerencsétlen főpap elesett minden jövedelmétől.
Hasonlóképen járt el az esztergomi érsekkel és káptalannal szemben. Ezeknek birtokait is elfoglalták és kifosztották emberei.
Kegyetlenségeért a Vág- és Nyitra-vidéki vallásos magyar és tót lakosság meggyűlölvén őt, hogy a nép rokonszenvét megnyerje, az érsek s a püspök amúgy is megfogyatkozott jobbágyait uj gyarmatokra telepíté, ahol tizedet nem fizettek, s szinte városi szabadságot élveztek. A birtokán lévő papokat, a kik vonakodtak isteni tiszteletet tartani, elmozdította, helyökbe olyanokat nevezvén ki, a kik az ő parancsainak engedelmeskedtek.
Esztergom várát is készült megvívni Csák. Ennek hírére az érsek s a káptalan országos tekintélyű férfiak tanácsára ötszáz márkában kiegyeztek vele, noha háromszorta nagyobb kárt szenvedtek tőle. Titokban tiltakoztak is a kénytelenségből történt kiegyezés ellen. Csak a váltságdíjat a nyitrai püspök jobbágyaitól szedte, s noha kezeseket adott a pontos fizetésre, ezeket visszavette ismét, a nélkül, hogy fölvállalt kötelezettségének eleget tett volna.
János püspök is kénytelen volt kiegyezni vele. Máté azzal bíztatta, hogy ha hűséget fogad neki és kezeseket ad, ismét élvezheti jövedelmeit, kormányozhatja egyházát és vármegyéjét, melyet Károlytól hűsége jutalmául kapott. A püspök az alkura reáállott. Csák Máténak azonban esze ágában sem volt, hogy adott igéretét beváltsa. Nyitra-megyében továbbra is ő, nem a püspök gyakorolta a bírói hatalmat; a tized szedésében is korlátozta a püspököt, pusztíttatta erdőit, jobbágyaira adót vetett kis s őket mindenképen sanyargatta. A püspök mindezek miatt ismételve tett panaszt a hatalmas főúr előtt, de hiába. Látván, hogy csak gúnyt űz belőle, odahagyta Nyitrát, amiért azután Csák Máté bosszúból a püspöki várat és a székesegyházat felgyujtatta és leromboltatta. A püspök a távolból tiltakozott e kegyetlenség ellen s Mátét újból egyházi átokkal sujtá.
A rozgonyi csatatér.
Fényképről. Tull Ö. rajza.
Károly király és hívei belátták végre, hogy a királyság s az oligarchia egymás mellett meg nem állhatnak, egyiknek vagy másiknak buknia kell. 1312 tavaszán elhatározták tehát, hogy élet-halál harczot vívnak ellenségeikkel. A leghatalmasabbat: Csák Mátét megtámadni nem merészlé Károly király; arra gyöngének érezé magát. E helyett a kisebb zsarnokok erejét akarta megtörni, úgy vélvén, hogy ezek legyőzésével Csák Mátét is hódolatra kényszerítheti.
Elsőben néhai Amadé nádor fiait: Jánost, Miklóst, Dávidot, Lászlót, Amadét és Domokost akarta megpuhítani. Atyjok: Amadé nádor ép oly féktelenkedő főúr volt, mint Csák Máté, azzal a különbséggel mégis, hogy híve maradt a királyoknak, s hogy nem volt oly erőszakos. Ő is bitorolt királyi javakat, melyeken felül még Kassa városát is szerette volna hatalmába keríteni. E czélt azonban nem érte el, sőt a kassai polgárok egy lázadás alkalmával agyonverték őt.
A kassaiak s Amadé nádor fiai között kitört viszályt a király megbizásából végre Tamás érsek és István veszprémi püspök egyenlítették ki, 1311. október 7-én. Az Amadéfiak kötelezték magokat, hogy a kassai polgároktól atyjok haláláért s szenvedett kárukért elégtételt nem vesznek, Kassa városát a királytól szolgálataik jutalmául soha sem kérik, a polgárságnak jogait nem csorbítják, visszaadják a legfoglalt királyi javakat, Zemplén- és Ujvár-megyéket, valamint Lubló és Munkács várakat; igérték végre, hogy a király engedelme nélkül uj várat nem építenek, a nemességet szabadságában nem háborgatják s hogy a királynak örökké hívei lesznek. Minderre megesküdtek és kezeseket adta, készeknek nyilatkozván, hogy önként kiközösítésnek vetik magokat alá, ha esküjöket megszegnék. Mindamellett a kötött egyesség feltételeit nem teljesíték. Támaszkodtak Csák Mátéra, a ki ígérte, hogy minden hatalmával megsegíti őket, ha a király hadat indítana ellenök.
A rozgonyi csata.
A „Képes Króniká”-ból. – Az „Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czímű mű I. kötetéből.
Károly erre 1312 tavaszán egybegyüjté híveit, hogy az Amadéfiak kezén levő várakat megostromolja. Csák tudván, hogy az Amadéfiak legyőzésével rája kerül a sor, segítségökre sietett. Elvette a kevésbbé tehetős birtokosok várait, megerősíté azokat s megrakta a maga embereivel. Unokaöccsét: János országbírót, a ki a király kegyeit élvezte, rávette, hogy árulója legyen urának s élete ellen törjön. De e gonosz terv fölfedeztetvén, az áruló Mátéhoz menekülni volt kénytelen.
Az ellenségeskedést az Amadéfiak kezdették meg. 1312. márczius végén megtámadták Patak várát, de Szécsi Péter rajtok ütött és zsákmányukat elszedte tőlük. Bosszuból ezért most Szécsi birtokára, Szécsre vetették magokat. Lerombolták Péter házát és faluját felgyujtották. Hasonló dulást követtek el Zemplén várában is. 1312. április elején a király hadával az Amadéfiak főfészke: Sáros vára alatt termett. E vár parancsnoka: Miklósfia Demeter egy hónapnál tovább daczolt az ostromlókkal. Végre megérkeztek Csák Máté csapatai, közöttük 1700 cseh lándzsás, mire a király a Szepességbe huzódott. A lázadók seregei egyesültek, s miután Demetert és a Nagy vagy Szép Abát vezéreikké tették, Kassa ellen indultak, hogy Amadé nádor haláláért bosszút álljanak. Ámde a szepesiek grófjuk: Görgey István buzdítására oly hathatósan támogatták a királyt, hogy bátran szembe mert szállani a hűtlenekkel. Közeledésére abban hagyták Kassa vívását s a király elé siettek. Út közben megszállották a Kassa fölött emelkedő Furcsa-hegyet, míg a király serege az alant elterülő völgyben, a rozgonyi mezőn foglalt állást.
Károly és párthívei érezve a nap jelentőségét, meggyóntak és megáldoztak. Ez alatt ellenségeik a hegyről zúgó áradatként lerohantak s nagy hévvel rájok támadtak. Főleg a királyi zászlóaljra vetették magokat, mert az volt a czéljok, hogy a királyt élve vagy halva kézre kerítsék. Azonban Károly híveinek, első sorban Nagymihályi Gergelynek önfeláldozása s vitézsége folytán elkerülte a neki szánt halálos csapásokat. Számos jeles vitéz – közöttük Parcs Istvánfia Kakas mester, a Rátolt nemzetségből, Tamásfia László, Aladárfia Jakab, Kozma fia Ivánka mester, a Guthkeled nemzetségből, Péterfia Mihály, Görgey Jordán, István gróf öccse, Gyürki György és Mihály – hullott el oldala mellett. Az ország zászlója is, Gyürki György zászlótartóval együtt a porban hevert már, csupán Szécsényi Tamás, Apuliai Drugeth Fülöp és Nekcsei Sándor tartották még magokat. A király emberei a nehéz harczban mindinkább ellankadtak s már-már kimerültek, midőn megérkeztek a keresztes vitézek, a kik uj erőt öntve a lankadókba, levágták az ellenség vezéreit: Demeter mestert s a Nagy Abát, továbbá Amadé nádor két fiát: Miklóst és Dávidot, s végre a kitört kassai polgárokkal együtt a király javára döntötték el a csatát. (1312. jun. 15.)
Rozgonynál megtört az Amadéfiak hatalma, de azért még nem adták meg magokat, hanem váraikba rejtőzve, tovább daczoltak a királylyal, mígnem ennek hívei Lublót, Regéczet, Sárost, Hollókőt, Tobolt és Sirokot egymásután bevették. Kassa már előbb megnyitotta kapuit.
A rozgonyi győzelem kivívásában a szepesi szászoknak kiváló részök volt. Meg is jutalmazta őket Károly király: ujból megerősíté szabadalmaikat olyformán, hogy évenként 1400 márkánál többet fizetni, s a Szepesség határain túl katonáskodni ne tartozzanak, végül, hogy csak saját helyi hatóságaik itélhessenek fölöttük.
A rozgonyi győzelmet a szepes-váraljai templomban Henrik szepesi prépost érdekes falfestménynyel (lsd. a fejezet elején) örökíté meg. E falfestmény, mely középkori történet festészetünk legkiválóbb emléke, máig megvan. Isten anyját szemlélhetjük rajta, ölében a kis Jézussal, amint az előtte térdelő Károly királyt megkoronázza. Balról Tamás esztergomi érsek, aki a koronát fölajánlja; Károly király mellett kivont karddal Semsei Frankfia Tamás, a szepesi várnagy, az érsek mellett pedig Henrik prépost, kezében az ország almájával.
A két utóbbi között e felirat olvasható:
Ad te pia suspiramus,
Si non ducis, deviamus.
Ergo doce, quid agamus.
Virgo mei et meis, miserearis!
Anno domini MCCC decimo septimo.
Si non ducis, deviamus.
Ergo doce, quid agamus.
Virgo mei et meis, miserearis!
Anno domini MCCC decimo septimo.
Vagyis magyarul:
Hozzád kegyes Szűz fohászkodunk,
Ha nem vezetsz, eltévedünk.
Oktass tehát mit tegyünk?
Oh könyörülj rajtam és enyéimen!
Az Úrnak 1317-ik esztendejében.
Ha nem vezetsz, eltévedünk.
Oktass tehát mit tegyünk?
Oh könyörülj rajtam és enyéimen!
Az Úrnak 1317-ik esztendejében.
A rozgonyi diadal után Károly egy ideig az ország északi részében tartózkodott, hogy ott a békét helyreállítsa. Jutalmazott, büntetett, a megtért hűteleneknek pedig kegyelmet osztogatott. Az utóbbiak között voltak az Amadéfiak is. Ezeknek még a szolgáit is kegyeibe fogadta a király.
Sokakat a meghódolástól a Csák Mátétól való félelem tartott vissza, s méltán, mert az ellene elkövetett hűtlenségért kegyetlen módon szokott bosszút állani. Egy Bogod nevű nemest, aki elpártolt tőle, fogságra vetett és megvakíttatott; Elefánti Dezső Nyitra- és Pozsony-megyei birtokoson pedig úgy bosszúlta meg magát, a miért a királyhoz állott, hogy gyermekeinek kiszúratta a szemeiket, nejét pedig elzáratta és halálra kínozta.
Károly király éveken át kénytelen volt tűrni garázdálkodásait. A rozgonyi diadal után sem merte őt megtámadni, noha a Szepesség pusztításával tetézte bűneit. Kisebb súrlódások a király hívei s a hatalmas oligarcha között ugyan sürűn fordultak elő, de valami elhatározó lépés ellene nem történt.
János cseh király lovas pecsétje.
A király nehéz fegyverzetben, sisakosan, pánczélosan ül a lován, melynek testét díszes takaró fedi. A király pajzsán a lengyel sas, zászlóján a cseh oroszlán, a ló takaróján e kettőn kívül még a luxemburgi oroszlán.
A királynak e tartózkodása a főpapoknak, kivált a kárvallott esztergomi érseknek s a nyitrai püspöknek nem tetszett. Budán gyűlést tartottak tehát s a pápához egy feliratot intéztek, a melyben előadták, mennyit szenvedett Tamás érsek, hogy minden tehetségével Károly király javát és dicsőségét előmozdítani törekedett. Kérték ennél fogva ő szentségét, írjon Károly királynak, hogy annak idején az érseket Csák Máté javaiból kielégíteni igyekezzék. A pápa közbenjárására nem is volt szükség, mert Károly király Tamás érseket megerősíté Rozsnyó birtokában s más birtokot is adott neki; azonkívül az érsekségnek adta Komárom várát, városát és megyéjét.
Hogy oly sokáig nem történt elhatározó lépés Csák Máté ellen, annak oka a németországi viszonyokban rejlett. Ugyanis VII. Henrik király 1313 nyarán elhalván, a német választó fejedelmek két pártra szakadtak. Egyik Frigyes osztrák herczeget, a másik a bajor Lajost választá meg királyul. Mindketten fegyveres mérkőzésre készülvén, szövetségesek után láttak. Bajor Lajos János cseh királylyal szövetkezett, Frigyes pedig Károly királylyal.
Csák Máté is, úgy látszik, Frigyes részére állott, mert betört Morvaországba. János cseh király ezért nagy sereget gyűjtött össze, a melylyel 1315 tavaszán Magyarország ellen indult. Mihelyt Morvaország földjére lépett, Csák Máté szerte kalandozó hadai visszavonultak, út közben felgyujtván a kisebb erősségeket is, a melyeket megszállva tartottak.
A cseh király, előnyomulásában nagyobb ellentállásra nem találván, átkelt a Morva folyón és Holics várát fogta körül. E várat hosszasabban ostromolta. Végre megérkezett Csák Máté könnyű lovasokból álló hadával s nagy zajjal megrohanván a cseheket, elűzte őket a vár falai alól. Nemsokára közte és János király között egyesség jött létre.
Csák Mátét a király nyugton hagyván, egyéb ellenségeit iparkodott leverni. Mindenekelőtt a lázadó Borsák ellen indult. Ezeknek feje: Borsa Tamásfia Kopasz nádor korábban a királyt szolgálta, utóbb azonban elpártolt tőle, hihetőleg azért, mert az elfoglalt királyi javakat és várakat vissza kellett volna adnia. A lázadó főúrhoz Beke s László nevű öcséin kívül számos főúr csatlakozott, mint Petnefia Szécsi Péter, Zemplén- és Ung-megyék ispánja; a borsodi Ákosok; Majos, Mojs nádorfia; István, Borsa Tamás unokája; Dénes fiai és Lothár unokái, a Guthkeled nemzetségből; László erdélyi vajda fiai; Ajdud kun vezér és mások.
A lázadás a Felső Tisza vidékétől le Biharig dühöngött s utóbb Erdélybe is átcsapott. A lázadók terve az volt, hogy Károlyt megfosztják koronájától s helyébe Halics fejedelmét hívják meg a trónra. E czélból Szécsi Pétert ki is küldötték a fejedelemhez, a ki kész volt meghivásuknak eleget tenni, s Machk nevű határvárából ismételten be is tört az országba. Azonban Károly király hadat vezetett Machk ostromlására, s a fejedelem igyekezetét meghiúsítá.
A Kopasz nádor és társai ellen gyűjtött sereg fővezérévé Debreczeni Dózsát tette a király, a ki mellett Amadé nádor megtért fiát: Jánost, továbbá Micsket az Ákosok nemzetségéből, Elefánti Dezsőt, Berecz fiait: Jánost és Móriczot, a Guthkeled nemzetségből találjuk, más urakkal együtt.
A lázadók és a királypártiak kölcsönösen pusztították egymás birtokait, s egyes várakat foglaltak el. Végre Kopaszék döntő támadásra készültek a király vezére ellen, a ki hadával Debreczenben tartózkodott. Amazok úgy látszik tulsúlyban lehettek, mert Dózsa nem mert velök harczra kelni. Csak midőn a király Kenéz vezérlete alatt segítséget küldött Dózsának, merte a lázadókat megtámadni.
A debreczeni mezőn vívott csata a lázadók leverésével végződött. Közben a király is feljött Biharba, hogy a lázadók várait elfoglalni segítse. Először is Adorján várát vette ostrom alá, a melyet maga Kopasz nádor védelmezett. Adorján vára elfoglalása után Kopasz Sólyomkő várába menekült. E vár bevételét Károly király a Dorogokra: Joakhim és István urakra bízta, a kik a Sólyomkővel szomszédos hegy környékén két várat emeltek, s bár egyiket a Kopasz nádor segítségére érkezett Majos megostromolta, Kopasz, kifogyván minden eleségből, kénytelen volt mégis megadni magát. A király fejét véteté a hűtelen főurnak s szintúgy bánt el főbb czinkostársaival is.
Kiszorulván fészkeikből, a lázadók most Erdélyre vetették magokat, hogy ott László vajda fiaival szövetkezve, folytassák az ellentállást.
Károly király Debreczeni Dózsát és a Pécz nemzetséghez tartozó Lukácsot küldé Erdélybe, a béke helyreállítása végett. Dózsa csakhamar fényes győzelmet aratott a lázadókon, teljesen azonban nem sikerült őket leverni. Ez csak évek mulva történhetett.
Frigyes osztrák herczeg és római király pecsétje.
Körirata: † FRIDERICVS DEI GRACIA ROMANORVM REX SEMPER AVGVSTVS. Azaz: Frigyes, Isten kegyelméből a rómaiak fölséges királya.
1317-ben Amadé nádor fiai, a kik egy ideig a király hívei valának, ujból fegyvert ragadtak. Okot ez ujabb hűtlenségre az adott, mert a király a Balog-Semjéneknek, még az öreg Amadé nádortól elfoglalt jószágait visszaadatni rendelte. Lázadásuknak Micsk ispán vetett véget: szétkergette seregöket, bevette váraikat és elfoglalta birtokaikat. Ők maguk Lengyelországba menekültek. A király, hogy nevök is elenyészszék, feldúlatta a várukat, Ungvárt pedig eladományozta.
Szécsi Pétert szintén Micsk ispán verte le, és hasonló sorsban részesültek a borsodi Ákosok, Ernyefia István nádor fiai is. Ősi várukat Diósgyőrt a király nejének adta, míg a Borsák várait: Adorjánt, Kőrösszeget, Sólyomkőt a maga számára tartotta meg.
A király bőkezűsége hívei, valamint kegyessége azok iránt, a kik hűségére tértek, mind többeket hajlított hozzá. Hogyne, mikor eltiltotta, hogy az Amadéfiak, Kopasz nádor és társai lázadása idejében elkövetett károkért: a helységek pusztításáért, a templomok és czintermek feltöréseért bárkit törvénybe idézzenek, – kivéve ha embert ölt vagy jószágot foglalt – s mikor a megtért hűtleneknek javaikat visszaadatni rendelé?
A debreczeni csata és Adorján várának bevétele után végre a király Csák Mátét készült megtámadni. Már 1316-ban egyik híve: Szécsényi Tamás elfoglalta volt Visegrádot, most pedig ő maga seregével Komárom vára alá vonult, hogy azt visszavegye. S csakugyan e fontos vár is kezébe került, bár hosszabb ostrom után. Megvívásában szövetségese: Frigyes római király és osztrák herczeg is segítségére volt.
Frigyes főképen azért jött Károly királyhoz Komárom alá, hogy tőle segélyt kérjen vetélytársa ellen. Károly kész volt a kívánt segítséget megadni, de viszonszolgálatképen azt kivánta Frigyestől, hogy a Csallóközt és Pozsonyt, nővérének Ágnes királynénak jegybérét, adja vissza. Frigyes Pozsonyt a hozzá tartozó megyével együtt csakugyan átadta, s ezzel elérte azt, hogy Károly 1318-ban csapatokat küldött Morvaországba János király, Bajor Lajos szövetségese ellen.
Csák Máté hatalma ezek után egyre hanyatlott, úgy hogy a király a Németujváriak: János, Iván nádor fiai; Miklós, melléknevén: a Kakas, Miklós nádor fia; és végül András, Gergely fia megfékezésére is gondolhatott.
Károly seregei már 1314-ben harczoltak a Dráván-túli vidékeken a Henrikfiakkal. Az 1316-ik évben maga indult ellenök s némi sikert is aratott. A következő években is folytatták hívei a harczot, tartósabb eredményt azonban Károly csak akkor érhetett el, mikor a Németujváriak három főemberét: Miklóst, Lindvai András fiát a Guthkeled nemzetségből, Köcski Sándort, a Héder nemzetségből, és Lőrinczet az Osliak nemzetségéből a maga részére hódítá. A király s a Németujváriak pártja a Dunán túl kölcsönös kegyetlenséggel küzdött egymással, mígnem Amadé Miklós és Köcski Sándor elfoglalták Kőszeg, Kabold és Pölöske várakat és Szalafőnél nyílt csatában győzelmet arattak a király ellenségein.
A Henrikfiak e vereség után a szomszéd osztrák urakat hívták segítségül, de Károly hívei ezeket is legyőzték s az országból kiűzték. Még egy évtizeden át folyt a küzdelem a hatalmas család ellen, végre 1327 körül Köcski Sándor Jánost, a lázadók fejét, arra bírta, hogy Sárvárt, Németujvárt s a két Kőszeget átadja és a király hűségére térjen. Károly király Jánost és czinkostársait épúgy kegyébe fogadta, mint előbb az Amadéfiakat.
A Németujváriakkal folytatott küzdelmek alatt Csák Máté, úgy látszik, nyugodtan maradt. A Németujváriak és Csákok között régóta családi gyűlölség állott fenn. Csák ez okból nem hogy megsegítette volna őket, hanem inkább örült, hogy hatalmukat összetörik. Különben is a haladó korral forrongó vére mindinkább csillapodott. Mintha meghunyászkodott volna, mintha a hosszas küzdelembe belefáradt volna! Fia elhalván, már csak arra gondolt, hogy hatalmát haláláig biztosítsa. Károly király nem bántá őt, mert tudta, hogy napja meg vannak számlálva s nem akarta siettetni, a mit magától bekövetkezőnek hitt. Csakugyan 1321. márczius 18-ik napján meghalt a vén zsarnok, a hagyomány szerint abban az iszonyú betegségben, a mely Sullát s a gyermekgyilkos Herodest is megölte: testét ellepték férgek ezrei s ezek olták ki életét.
Alig hunyta le szemeit, Amadéfia Miklós megrohanta a Mátyus-földjét (így hívják még most is a Vág völgyét, Csák egykori birtokát) és Appony, Grogh, Preuge (Privigye) és Bajmócz várakat jó szerével elfoglalta. Ennek következtében a többi várak őrségei is a király hűségére tértek. Csupán Trencsény vára daczolt még egy ideig hatalmával, mígnem ostrom alá vette és elfoglalta.
Az országban ezek után sem állt helyre a nyugalom.
1323-ban ismeretlen okból az erdélyi szászok lázadnak föl. Miután Tamás vajda nem bírt velök, Károly király a kunokat küldé segítségére. Igy azután sikerült őket levernie. A velök vívott csatában Henning, a szászok grófja is elesett. Javait Károly Tamás vajdának adományozá; ez azonban Henning árváinak kétszáz gira ezüst váltságdíj fejében visszaadta azokat ismét. Károly a szászokat nem bünteté meg, sőt inkább megerősíté régi kiváltságaikat. Erre azután lecsendesedtek.
1330-ban Károly és családja ellen gyilkos merényletet követtek el. A merénylet hőse: Záh Feliczián, előkelő Nógrád-megyei nemes, korábban Csák Máténak volt egyik főembere. Utóbb átpártolt a királyhoz, aki elnézvén az esztergomi érsek birtokain elkövetett erőszakoskodásait, kegyelmébe fogadta őt, megtisztelé bizalmával, mig leányát, a szép Klárát a királyné fölvette udvarhölgyei közé. Történt egyszer – így beszéli a hagyomány – hogy Kázmér lengyel herczeg, Károly király harmadik nejének, Erzsébet királynénak öccse, nénjénél Visegrádon mulatván, a szép Klára iránt bűnös szerelemre gyuladt. Meg is ejté az ártatlan leányt, még pedig a királyné hozzájárulásával, a ki Klárát öccse kezére játszá.
Záh megértvén leánya gyalázatát, minthogy a csábító herczeg idő közben elillant, a királyi családon akart bosszút állani. 1330. ápril 17-én, husvét után való szerdán, a királyi palotába ment tehát, a hová különben is szabad bejárata volt. A király hozzátartozóival ép az ebédnél ült, midőn az agg nemes, dühtől eltorzult arczczal az ebédlő terembe lép s kardot rántva, azzal a király felé vág. Károly karjával fogá fel a fejének irányzott csapást, mi közben könnyű sérülést szenvedett. Most a királynénak esett a dühöngő s egy csapásra jobb kezének négy ujját levágja. Majd a királyfiakra sujtott gyilkos fegyverével, de Knészicsi Miklós és Drugeth Miklós, a kis herczegek nevelői, saját testökkel védték meg őket. A két hű ember halálosan megsebesült, de a gondjaikra bízott gyermekeknek nem esett bántódásuk: csupán hajfürtjökből és egyiknek sarujából vágott le egy darabot a merénylő. Ekkor azonban Celenfia Sándorfia János ráveté magát, üstökénél fogva a földre rántá, s tőrével nyakon döfé. A testőrök is berohantak, a kik azután Záhot összevagdalták.
Őrült tettével Záh egész nemzetségére gyászt hozott. Fiát, a ki lóra kapva, egyik szolgája kiséretében szökni próbált, elfogták s társával együtt lófarkhoz kötvén, halálra vonszolták. A szegény Klárának levágták orrát, ajkát, aztán lóra ültették s kényszerítették, hogy több város utczáin végig menve, azt kiáltsa: „Igy jár, a ki a királyához hűtelen!” Nénjének, Sebe asszonynak, a ki Kopay nevű úrnak volt a neje s több gyermeknek anyja, fejét vették. Férje börtönben végzé életét. Gyermekeit a keresztesek könyörületből a tenger távoli szigetére vitték s így a haláltól megmentették őket.
Záh Feliczián.
Madarász Viktor festménye. – Néhai Schopper György püspök hagyatékában.
Mindez azonban nem elégíti ki a király s a királyné bosszúszomját. A merénylet után nyomban összehívták az ország főbb tisztjeit. Ezek megjelenvén, a király előadá a történteket, megmutatá sebes karját, a királyné levágott ujjait, fiainak hajfürtjeit, valamint a maga és hozzátartozói vérfoltos ruháit, és elégtételt kivánt. A szolgalelkü urak – egytől-egyig Károly teremtményei – elnyomván magukban az igazság szavát, s kivetkőzve minden emberi érzületből, egy hétre a merénylet elkövetése után, azt a kegyetlen itéletet hozták, hogy a Záh nemzetség egyenes ivadékai irtassanak ki harmadíziglen, szintúgy Feliczián nővérei és leányainak gyermekei; a nemzetség többi tagjai pedig veszítsék el jószágaikat és szabadságukat. Csupán vejeinek testvérei és sógorai maradjanak büntetlenül, de ha kiderül rájok, hogy a merényletről tudomásuk s abban részök volt, ők is fejökkel s jószágaikkal lakoljanak.
Az itélet szerint Záh azért követte el a gyilkosságot, mert a király meg akarta fosztani méltóságától, büntetésül azért, hogy megtérése után is folytatá gonoszságait s nem rettent vissza még az ártatlan vér ontásától sem. E szerint sértett hiúsága adta volna kezébe a gyilkos fegyvert s nem a vérig sértett apai érzület. Az itélet megokolásából s abból a körülményből, hogy az egykoru hazai és külföldi kútfők egy szóval sem említik Klára gyalázatát, azt következtetik némely történetírók, hogy nem is ez volt oka Záh merényletének. Az itélet, véleményünk szerint, semmit sem bizonyít. Szolgalelkűségből hozták, s megokolása csak arra való, hogy megtéveszsze a közvéleményt. Az egykori kútfők hallgatása feltünő, de az a körülmények nem ismerésében is lelheti magyarázatát. A hagyományt ellenben igazolni látszik Feliczián dühössége, melylyel az egész királyi család, még a kis herczegek ellen is tör, továbbá a szerencsétlen Klára bűnhődése. Ha bűne csak az, hogy a merénylő Záh leánya, miért nem fejezték le, mint nénjét? Miért csonkítják meg és kényszerítik, hogy mások elrettentésére, városról városra járva, magát mint a hűtlenség bűnének áldozatát mutassa be? És a megcsonkítás módja: nem a szemet szemért, fogat fogért elvet juttatja-e eszünkbe, melyet éppen azért alkalmaztak rajta, mert – akaratlanul bár – mégis ő volt oka atyja merényletének? A nép méltán őt tekinté a legfőbb áldozatnak, azért fordult feléje rokonszenvével s azért szólt róla a hegedősök éneke még századok múlva is.
* * *
A trónviszályok s az oligarchák mozgalmai természetesen nem maradtak hatás nélkül a melléktartományokra sem.
Dragutin szerb király, V. István veje, már 1289 táján, IV. László gyönge uralkodása idején elfoglalta Boszniát, s ezt utóbb átengedte öccsének: Milutinnak, a ki mint szerb király IV. István nevet viselt.
A pápa nem örömest látta, hogy Bosznia, az eretnekek fészke, eretnek fejedelem uralma alá került. Ép azért szívesen vette, midőn Brebiri Pál tengermelléki bán 1301-ben vagy 1302-ben, a szerb király és természetes fia között támadt viszályt fölhasználva, megtámadta Szerbiát, s miután a szerb királyt egy csatában megverte, Bosznia egy részét elfoglalta. Károly király, a ki a Brebirieknek le volt kötelezve, – tudjuk Brebiri György, Pál bán fia volt az, a ki őt 1300 nyarán Dalmácziába hozta – az elfoglalt tartományt tulajdonul engedte át Brebiri Pálnak, a ki ennek következtében a horvátok bánjának s Bosznia urának czímezte magát. 1308-ban a boszniai bánságot örök jogon ruházta reá és utódaira Károly király. Brebiri Pál buzgó katholikus volt. Buzgalmáról Dalmácziában nem egy templom és kolostor tett tanúságot; egyik leánytestvérét, Sztaniszlavát, kolostorba is adá. Ily körülmények között remélni lehetett, hogy Boszniában helyre fog állani a katholikus vallás uralma. Csakugyan a XIV. század elejétől kezdve a katholikus vallás mind inkább tért foglalt Boszniában s rövid idő alatt úgyszólván uralkodó vallássá lőn.
A szerbek felhasználva a magyarországi zavarokat, 1305-ben jelentékeny sereggel a magyar határon is áttörtek és foglalásokat készültek tenni, azonban Pál bán visszaverte őket. E beütések és foglalások 1313-tól kezdve mindinkább ismétlődnek. Milutin István fejedelem 1313-ban még kis-ázsiai török zsoldosokat is fogadott fel, 1000 lovasból s 500 gyalogosból álló csapatot, a melylyel a magyar területre törvén, azt rabolva, pusztítva bekalandozás. Ekkor jelentek meg először hazánk területén a törökök.
V. Kelemen pápa 1314-ben keresztes háborút is hirdetett a szerb király ellen, melynek azonban nem sok eredménye lehetett; legalább nincs tudomásunk róla. Milutin egy ideig azzal kecsegteté a pápát, hogy katholikussá lesz, sőt, amennyire tőle függ, Konstantinápolyban is katholikust ültet a császári székbe. Föl is szólítá a pápát, hogy küldjön Szerbiába szerzeteseket, papokat s szentelt lobogót, a melylyel Kis-Ázsiában a pogány törökök ellen akar harczolni. Csakhamar azonban mást gondolt s a küldött szerzeteseket és lobogót visszautasítá. Úgy látszik, országa függetlenségét féltette a pápai beavatkozástól.
1318 táján a pápa hatalmas szövetséget létesít a kétszínű szerb fejedelem ellen. Megnyeri Tarenti Fülöp herczeget, a kinek Albánia birtokára voltak némi követelései, továbbá Károly Róbertet, a ki Szerbiára való jogát látta veszélyeztetve, végül Mladen bánt, Pál bán fiát, a ki Bosznia birtokát féltette a szerb szomszédtól. Azonban a szövetség Milutin tudomására esvén, 1319 tavaszán váratlanul beront a mácsói bánságba s a szomszédos magyar területre, Mácsó várát más erősségekkel együtt elfoglalja s a vidéket elpusztítja. Károly király Amadéfia Miklós ispánt küldé a mácsói bánságba, a ki télvíz idején átkelvén a Száván, az ellenséget feltartóztatá. Majd ugyanazon év nyarán Károly király maga is a Száva vidékére indul. Hadai visszaveszik Mácsót, Nándor-Fejérvárat s más erősségeket és egész Maczedóniáig nyomulnak elő.
Károly király erről értesítvén XXII. János pápát, ez felszólítá Ulászló lengyel, Frigyes római, János cseh királyt, továbbá Lipót osztrák és Henrik karantán herczeget, hogy a magyar királyt az eretnekek elleni harczban segítsék. Károlynak ugyanis az volt a szándéka, hogy egész a tenger partjáig nyomul elő s leveri az eretnekeket. Milutin ily körülmények között jobbnak láttak elismerni a magyar király felsőbbségét s áttérni a katholikus hitre. Példáját követte fia: Uros, a ki atyjának 1321-ben bekövetkezett halála után trónra jutván, leveleket és követeket küldött Fülöp herczeghez s a pápához, a melyben bizosítá őket, hogy népével együtt a katholikus hitre tér. S hogy a herczeg s Károly király jóakaratát annál is inkább megnyerje, nőül kérte Fülöp herczeg leányát, Károly unokatestvérét.
Kevésbbé sikerült Károlynak a magyar uralmat a magyar korona másik melléktartományában, Havas-alföldön helyreállítani. Ennek vajdája Bazarába 1324-ben hatalmát kiterjeszté a szomszédos Szörény-vármegyére, a melynek várát is megszállotta. Károly király Szécsényi Tamás erdélyi vajda és Szécsi Dénes korábbi szörényi bán tanácsára 1330-ban elhatározta, hogy a hűtelen vajdát kiűzi. Csakugyan jelentékeny sereggel benyomult Szörény-megyébe s azt várával együtt elfoglalván, Szécsi Dénes gondjaira bízta. Bazarába erre követeket küldött a királyhoz s hadi kárpótlásul hétezer márka ezüstöt ígérvén, késznek nyilatkozott Szörényről végkép lemondani, a köteles adót évenként megfizetni, azonfelül egyik fiát kezesül adni, ha a király seregével visszatér. Ha nem teszi – tevé hozzá – népével együtt nem kerüli ki a veszedelmet. A király kevély felelettel bocsátá vissza követeket: „Mondjátok meg uratoknak, hogy ő az én juhaim pásztora; majd szakállánál fogva húzom ki odujából.” S tüstént parancsot adott hadainak, hogy tovább induljanak. De az idő késő őszre járván, a sziklás, kopár vidéken csakhamar hiány mutatkozott eleségben és takarmányban egyaránt. A király ily körülmények között kénytelen volt Bazarábával egyességre lépni. Az egyesség szerint a vajda hűséget esküdött és kalauzokat adott, a kik a királyt és seregét a legrövidebb úton országából kivezessék. Ámde a kalauzok a magyar sereget szűk hegyszorosba vezették, mely egy felől sánczczal volt elkerítve, míg a meredek sziklafalakon tömérdek oláh leselkedett, a kik, midőn a sereg a szorosba érkezett, óriási szikladarabokat hengerítettek a mélységbe s nyilaikat meg dárdáikat szórták le az alant tolongó vitézekre. Ezek a szűk helyen nem védhették magukat támadóik ellenében s futásnak sem eredhettek. Négy napig tartott e kétségbeejtő állapot, mi közben számos jeles vitéz és sok kun lelte halálát. Maga a király is nagy veszélyben forgott, csak vitézei önfeláldozásának köszönheté, hogy megmenekült. Szécsi Dezső, Dénes bán fia, fölcserélte vele fegyverzetét, mások lovaikat engedték át neki. A derék Dezső vitézt az oláhok kegyetlenül megölték. A király azonban néhány híve kiséretében, a kik mint a kőfal vették körül s védték az ellenség fegyverei ellenében, szerencsésen megmenekült. Bazarába ezentúl függetlenül uralkodott, csak Károly utódának: Nagy Lajosnak sikerült Havas-alföld vajdáját fönhatóságának elismerésére bírni.
Károly király pecsétjének előlapja.
Tull Ö. rajza. Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről, mely a király egyik 1323-iki oklevelén függ.
Középen a király trónuson ülő alakja. Fejét liliomos korona ékesíti, jobbjában liliomos jogar, baljában az ország almája. A tróntól jobbra és balra az egyesített Anjou-magyar czímer: egy felől kék mezőben arany liliomok, más felől a négy pólya. A körirat: † KAROLUS DEI GR(aci)A HUNGARIE DALMACIE CROACIE RAME S(er)UIE GALICIE LODOMERIE. Azaz: Károly, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria …
Dalmáczia is kivonta magát a magyar uralom alól.
A dalmát városok kezdetben legbuzgóbb pártolói voltak Károly Róbertnek, mert remélték, hogy mint a nápolyi királyi ház sarja s mint a pápa védencze, megoltalmazza őket Velencze ellenében. Csupán Zára, Dalmáczia egyik legfontosabb városa, volt velenczei uralom alatt, ámbár némileg elismerte a magyar király fönhatóságát, a mennyiben az 1244-ben kötött béke értelmében, Velencze beleegyezésével, a kikötő vámjövedelmének két harmadát a magyar királynak fizette. A dalmát városok szívesebben voltak a magyar király, mint Velencze uralma alatt, mert ez sokféleképen korlátozta szabadságukat és kereskedelmöket is gátolta.
Dezső vitéz föláldozza magát királyáért.
Molnár J. festménye. A Nemzeti Múzeum képtárában. A Képzőművészeti Társulat műlapjáról.
Zára a többi dalmát városhoz képest kedvezőtlen helyzetben volt. Fellegvárát a velenczei őrség tartotta megszállva, grófját a város a Velencze által kijelölt három férfiú közül választhatta csupán, kereskedésében is meg volt szorítva. Igy azután nem csoda, hogy 1311-ben, élvén a kedvező alkalommal, fellázadt a velenczei uralom ellen.
Ugyanis néhány évvel előbb, 1309-ben, Ferrara öröklése felett az Anjou-ház mellékágának egy törvényes s egy törvénytelen fia között harcz támadván, a törvényes örökös a pápát s a nápolyi Anjoukat, a törvénytelen pedig Velenczét hívta segítségül. Velenczének sikerült megszállania Ferrara várát, mire a pápa a köztársaságot egyházi átokkal sujtá. Ez az átok végveszélylyel fenyegeté Velenczét, mert életerét: kereskedelmét támadta meg. Szabad zsákmánynak hirdetett minden velenczei hajót s minden velenczei árút, azonkivül eltiltott minden közlekedést Velenczével. A pápa egyházi büntetése természetesen készséges végrehajtókra talált. Olasz-, Franczia- és Angolországban megrohanták s kirabolták a velenczei bankházakat s a kelet áruival megtömött raktárakat, és miután a keresztény népekkel való közlekedés egyelőre megszünt, a köztársaság csakhamar kénytelen lett volna meghódolni a szentszék akaratának, ha keleti, mohammedán népekkel nem állott volna összeköttetésben. A pápa nem elégedvén meg azzal, hogy Velencze kereskedelmét egyelőre tönkre téve, még keresztes háborút is hirdetett a köztársaság ellen. Felszólításának számos olasz város engedett, s egyesülvén a nápolyi király hadaival, a köztársaság embereit kiűzték Ferrara területéről, az odaküldött szárazi és tengeri sereget pedig megsemmisíték.
7
Károly király pecsétjének hátlapja.
Tull Ö. rajza.
Középen a kettős kereszttel ékesített korona, mely fölött egy kisebb kettős kereszt látszik. Oldalt, mindkét felől, az Anjou-magyar czímer. A folytatólagos körirat: † COMANIE BULGARIEQUE REX PR(in)CE(p)S SALERNITAN(us) ET HONORIS AC MON(n)TIS S(an)CTI ANGELI D(omi)N(us). Azaz: Kumánia és Bulgária királya, Salernói herczeg és Szt. Angyal hegyének ura.
Károly király pecsétjének hátlapja.
Tull Ö. rajza.
Középen a kettős kereszttel ékesített korona, mely fölött egy kisebb kettős kereszt látszik. Oldalt, mindkét felől, az Anjou-magyar czímer. A folytatólagos körirat: † COMANIE BULGARIEQUE REX PR(in)CE(p)S SALERNITAN(us) ET HONORIS AC MON(n)TIS S(an)CTI ANGELI D(omi)N(us). Azaz: Kumánia és Bulgária királya, Salernói herczeg és Szt. Angyal hegyének ura.
Ugyanakkor belviszály is ütött ki a városban. Gradenigo Péter doge s a velenczei arisztokráczia tovább is folytatni akarta a harczot a pápa ellen, de az ellenpárt, melynek élén Tiepolo Boemund állott, a béke mellett kardoskodott. Tiepolo maga is egy dogénak volt a fia. Atyja 1289-ben elhalván, a velenczei nép őt választá fejedelméül, de az arisztokráczia nem akará, hogy a dogei méltóság örökös legyen s azért a választást meghiúsítá. Boemundot ez elkeseríté, valamint az, hogy mikor Brebiri Pál bán nővérét feleségül vette, ellenségei törvényt hoztak, mely szerint a dogénak szláv származású felesége nem lehet. Tiepolo tehát számítván a nép támogatására, összeesküvést szőtt, a melynek Gradenigo Péter dogé megbuktatása volt a czélja. De az összeesküvés fölfedeztetvén, sokakat kivégeztek, a Tiepolokat megfosztották családi nevöktől és czimeröktől, magát Boemundot pedig Zára vidékére száműzték.
E zavarokat használta fel Zára, midőn 1311 tavaszán fellázadt a velenczei uralom ellen. Az őrség egy részét a záraiak lemészárolták, a két velenczei tanácsost, köztük Giustignan Jánost, elfogták és börtönbe vetették. A város grófja: Morosini Mihály csak álruhában menekülhetett. A záraiak természetesen a magyar királyhoz pártoltak, a kinek felsőbbségét különben is elismerték. Számítottak a hatalmas Brebiri Pál tengermelléki bánra és Bosznia urára is, kinek családja valamennyi dalmát városban grófi méltóságot viselt s akitől leghamarább remélhettek segítséget arra az esetre, ha Velencze városukat megtámadná. Ép azért Brebiri Pált grófjuknak kiáltották ki.
A köztársaság erélyes intézkedéseket tett Zára visszaszerzésére. Eleinte a szigeteket igyekezett elfoglalni, ily módon akarván kényszeríteni a várost a visszapártolásra. Pál bán e miatt a pápánál emelt panaszt, kérvén őt, hogy Velenczét a szigetek háborgatásától tiltsa el. Azonban ép akkor a köztársaság a szentszékkel fegyverszünetet kötött, s így a záraiak a pápa közbenjárására nem számíthattak többé. De föllépett érdekökben Károly király: levélben inté a köztársaságot, hagyjon fel Zára károsításával, ne bántsa a város polgárait, mely jog szerint a magyar koronához tartozik. Felszólításának azonban nem volt sikere, s ép úgy nem volt sikere a király második és harmadik üzenetének sem, noha utolsó levelében megtorlással fenyegeté a köztársaságot.
Velencze nagy későre válaszolt a király üzeneteire. Azt állítá, hogy Zára az ő birtoka s az volt emberemlékezet óta. Hivatkozott e tekintetben az 1244-ben kötött szerződésre. A szerződés szerint a magyar királynak csak annyi joga van Zára városához, a mennyiben a kikötő jövedelmének kétharmadrésze őt illeti. Ezt a jogot a köztársaság mindenkor elismerte. Zára elpártolása nem egyéb lázadásnál, melyért lakolni is fog, hacsak önként engedelmességre nem tér.
A záraiak csakugyan tettek is lépést a kiegyezésre, de hasztalan. Egy hónappal későbben, 1311 október 12-én Károly király megerősíté szabadalmaikat, a melyeket III. Béla királytól nyertek volt.
Miután Velencze 1311 nyarán nem boldogult, 1312-ben a legnagyobb erőfeszítéseket tette, hogy Zárát visszahódítsa. Kölcsönöket vett fel s az adót följebb emelé, egyszersmind szárazi sereget és hajóhadat küldött Zára alá. Amannak Da-Malo Renier, emennek Giustignan Belletto volt a parancsnoka. Az utóbbi testvére volt annak a Giustignan Jánosnak, kit a záraiak lázadásuk alkalmával börtönbe vetettek. Zárát polgársága és Mladen bán védelmezte, a kit apja rendelt volt oda. Egy viharos éjjel, mikor a velenczei hajók egymástól jó távolságra a zárai kikötőben horgonyoztak, s a tengernagy hajóján betegen feküdt, a záraiak számos sajkán kiindultak, s mielőtt a többi hajók észrevették volna, elfoglalták a nagy hajót a benne feküdt tengernagygyal együtt. Ő is, mint testvére, börtönbe került, a hol meghalt.
1312 nyarán az erélyes Soranzo János választatván meg dogenak, első gondja volt Zára ellen folytatni a harczot és bosszút állani Giustignan elfogatásáért. Velenczében minden fegyverfogható embert összeírtak s forma szerinti sorozást tartottak. Morosini Theofil az újonnan kiállított sereggel szeptemberben ért Zára alá. Azonban a záraiak és Mladen bán most is meghiusították a velenczeiek támadásait, a kik tél közeledtével végre is visszavonulni voltak kénytelenek.
1313-ban a köztársaság külföldi zsoldosokat, az ugynevezett katalánokat fogadta fel. Ezeknek Dalmasio de Banoli volt a parancsnokuk, egy kalandor lovag, aki Ferrara alatt csapatával Velencze ellen harczolt, s most jó pénzért Velencze zsoldjába állt. Csapatjában volt ezer hosszú lándzsás lovag, ezer gyalog és ezer számszerigyász. Mindegyikök havonként nyolcz aranyat kapott s három hónapi szolgálatra volt kötelezve.
Az ostromló had partra szállása akadálytalanul történt. Dalmasio és a velenczések a város közelében ütöttek tábort, míg a velenczei hajóhad a kikötőt zárta el. Mladen bán is jelentékeny sereggel a város alá érkezvén, mintegy ezer lépésnyire a velenczei táborhelytől megállapodott. Seregében németek – teutonicusok – is említtetnek. Három hónapig Mladen és a velenczések farkasszemet néztek egymással a nélkül, hogy ütközetbe bocsátkoztak volna. Végre is Zára megunván a dolgot, kisérletet tett a Velenczével való kibékülésre. Erre Velencze felhatalmazta vezéreit és kormánybiztosát, hogy belátásuk szerint cselekedjenek. Mladen bán, a ki nem akart tudni a békéről, ekkor Dalmasiót katalánjaival titkon a maga részére nyeré s vele együtt a velenczei tábort megsemmisíteni készült. Dalmasiót az átpártolásra az bírta rá, hogy a három hónap elteltével a köztársaság csak egy hóra akarta szerződtetni csapatát s erre az időre is csak fél zsold mellett; míg Mladen bán 5000 aranyat ígért neki s azt, hogy zsoldosaival együtt bebocsátja Zárába, a melynek kapitánya lesz. Egy Lelio nevű olasz azonban elárulta titkos tervöket, minek következtében a velenczeiek éjjel odahagyták táborukat s a hajókra menekültek.
A záraiak nem szívesen látták a zsoldosokat falaik között. Hisz korábban Velencze ellen is az volt a legnagyobb panaszuk, hogy helyőrséget kellett tartaniok. Három hét mulva, hogy őket befogadták, megadta magát Zára Velenczének körülbelül ugyanazon föltételek mellett, mint 1244-ben, Dalmasio pedig velenczei hajókon Apuliába vitorlázott. A magyar király joga a vám kétharmadára nézve a szerződésben határozottan fentartatott.
Károly király nem tett kísérletet Zára visszafoglalására s úgy látszik, az ostrom idején sem küldött a záraiaknak segítséget. Az egészet mintegy a Brebiri család magán-vállalatának tekinté. Velenczével háborúba bonyolódni már azért sem lehetett szándékában, mert nem akarta koczkára tenni a többi dalmát városokat. Óvatossága daczára mégis elveszté azokat. Zára ostroma alatt a dalmát városok és Mladen bán között meghasonlás támadt, minek az lett a vége, hogy az utóbbiak egymás után Velenczéhez pártoltak. Ugyanis Mladen bán a dalmát városokat erővel kényszeríteni akarta, hogy Zárát Velencze ellen megsegítsék. Ezek pedig kereskedői érdekeiket féltvén, a köztársasággal jó barátságban akartak maradni, annál is inkább, mert Velencze őket nem bántotta, sőt kedvökben járt. Egyik-másik, mint például Trau, nyiltan Velenczével is tartott. Ezért Mladen bán seregével 1314-ben Trau alá vonult, hogy megbüntesse. Ráüzent a városra, küldjön neki tiszta lapot, melyre olyan feltételeket írhasson, a minőket tetszik. A trauiak megtagadták a kérést, fegyveres ellenállásra készültek, s miután nem érezték magukat elég erősnek, Velenczét hívták segítségül. Mladen most bosszúból a város szárazi birtokait pusztította, nemsokára azonban elvonult a város alól, miután a trauiak 10000 lira lefizetésére kötelezték magukat.
Trau ellen Sebenico is segítette volt Mladen bánt, noha a két város között békeszerződés állott fönn. Trau városa ezért megneheztelt Sebenicora. A városi podesta elfogván két sebenicói polgárt, azokat felakasztatta, egy odavaló papot pedig megkínozván, börtönbe vetett. Miután Trau nem akart ezekért elégtételt adni, Sebenico 1316 tavaszán háborút üzent. Ütközetre kerülvén a dolog, a sebenicóiak győztek, a kik a trauiakat városuk falai közé kergették s békére kényszerítették.
Mladen bánnak nemcsak a dalmát városokkal, hanem a horvát urakkal is meggyűlt a baja. Ezek is megunták hatalmaskodását s ellene fordultak; így a corbáviai grófok és Nelipecz knini gróf, a kik pedig a Brebirieknek rokonai voltak. Mladen bán Traut szólítja fel, hogy neki az említett grófok ellen segítséget küldjön. Ugyanakkor Sebenico a corbáviai grófokkal szövetkezik. Mladen bán erre seregét Sebenicó ellen vezeti. A várost nem tudta bevenni, kegyetlensége azonban, a melylyel egy sebenicói nemes családdal bánt, a sebenicóiakat csak még inkább elkeseríté. Ugyanis a család fejét fiaival együtt kicsalván táborába, börtönbe veté, a hol rövid időn meghalt, fiait pedig, kiknek egyike korábban podesta volt, lefejezteté. Mind többen lettek ellenségei, utoljára öccse: Pál is ellene fordult. Mladen bán görcsösen ragaszkodván hatalmához, a hegyek között lappangó vlakkok-ból, egy harczias pásztor népből, sereget gyűjtött s ezekkel Dalmáczia szárazi részében nagy erőszakoskodásokat követett el. Katonái kirabolták a templomokat és kolostorokat, kifosztották a kereskedőket, üldözték a papokat, erőszakoskodtak a nőkön, sőt a dalmácziai városok szárazi birtokait is elfoglalták, a melyekre maguk között sorsot vetettek. Scardona püspöke, a knini grófi család egyik tagja, a szószékről megrótta Mladen bán erőszakoskodásait s egyházi átokkal fenyegeté őt. Mladen ezért elfogatta, börtönbe vetette s egyik rokonával meggyilkoltatta. E kegyetlenkedése még inkább fellázítá a horvát urakat, a kiknek egy része a szerencsétlen püspökkel rokonságban volt.
Trau is megint ujjat húzott Mladen bánnal. 1320-ban száműzte párthíveit s szövetkezvén Sebenicoval, 1322 tavaszán mindkét város elszakadt a magyar birodalomtól s Velenczéhez pártolt. Spalato még hű maradt egy ideig Magyarországhoz, de egy Mladen elleni vállalatban Velenczével s a hozzápártolt dalmát városokkal tartott. A Brebiriek főtámaszai Almissa és Scardona voltak. Sebenico és Trau, Velenczétől segítve, észrevétlenül meglepték e városokat, kirabolták és fegyujtották.
Károly király, hogy véget vessen a folytonos viszályoknak, 1322-ben húszezer emberből álló sereggel Dalmácziába indult. Már akkor Mladen bán hatalma meg volt törve. A horvát és bosnyák főurak, élükön Babonik István horvát bánnal, megverték rendetlen hadait s őt magát Poglizzába, majd Klissába kergették. Szorultságában Mladen a királyhoz fordult, majd megjelent knini táborában s ajándékokkal s hűsége biztosításával igyekezett őt kiengesztelni. Azonban Károly király, a ki tudta, hogy Mladen bán főoka a dalmácziai zavaroknak, őt táborában tartotta s azután fogolyként magával vitte Magyarországba. Hogy Károly miért nem maradt huzamosabb ideig Dalmácziában, hogy az ottani zavarokat lecsillapítsa, annak az volt az oka, hogy hírét vette a műhldorfi szerencsétlen csatának, a melyben szövetségesét: Frigyes királyt, a kit jelentékeny haderővel támadott, ellenfele Lajos bajor király legyőzte és elfogta. E szerencsétlenség hírére sietett haza.
Hogy a Brebiriek erőszakoskodásainak egyszer mindenkorra véget vessen, Károly király megszüntette az örökös tengermelléki bánságot. Mladen helyébe Mihály sárosi és zempléni főispánt nevezte ki egész Szlavonia bánjának. Ugyanakkor helyreállítá a bán tekintélyét, a mely a korábbi királyok uralkodása alatt nagyon aláhanyatlott volt, a mennyiben a főuri családokat a királyok a bán hatósága alól kivették volt. Boszniába is külön bánt nevezett ki, Kotrománovics István személyében, a ki különben sógora volt.
Károlynak intézkedése, a melylyel az exemtiót megszünteté, természetesen nem tetszett a horvát uraknak; az sem volt ínyökre, hogy nem közülök valót, hanem magyar embert helyezett föléjök. Ez volt oka folyton megujuló nyugtalanságuknak. Mladen utódai tovább is halálos ellenségeskedésben állottak velök. A horvát főurak ellenök szoros szövetséget kötöttek, a melybe a Velenczéhez pártolt dalmácziai városokat is bevonták. A horvát urak közül különösen a knini grófok emelkedtek ki, a kiknek feje: Nelipecz, majdnem ugyanazt a hatalmat gyakorolta, mint előbb Mladen bán. A folytonos viszályban a dalmát parti városok sokat szenvedtek, s ezért egymás után Velenczéhez pártoltak; így Spalato 1327-ben, Nona 1328-ban. Azonban a magyar király főnhatóságát mindegyikök elismerte ezentúl is. Természetesen ez a fenhatóság csak névleges volt; tényleg Velencze volt az úr a dalmácziai városok fölött.
* * *
Károly király uralkodása két korszakra oszlik. Uralkodása első felében, körülbelül 1323-ig, azon fáradozott, hogy leverje a lázadó oligarchákat, helyreállítsa a királyi tekintélyt és birodalmának integritását. Második felében uralkodásának országa megszilárdításán s családja hatalmának gyarapításán látjuk őt fáradni.
Kezdetben, mikor a lázadókkal volt elfoglalva, az ország belső ügyeivel nem igen gondolt. Királyi székét Temesvárra helyezé, a hol első nejének halála után lovagi játékokkal és szerelmi kalandokkal tölté idejét. Tétlensége főleg a főpapokat bántá. Össze is gyűltek 1318-ban Kalocsán s elhatározták, hogy a királyt egyházi átok terhe alatt az egyházak védelmére s országgyűlés tartására kényszerítik. Végzésöket László pécsi és Ivánka váradi püspök adták tudtára a királynak, ugyanakkor a pápánál is emeltek panaszt ellene. Károly erre magába szállt s azonnal két rendeletet bocsátott ki: egyiket tisztviselőihez, a melyben meghagyja, hogy az idegen kézen lévő egyházi javakat az illető püspök felszólítására azonnal adassák vissza, a rendelettel ellenkezőket pedig, mint lázadókat büntessék. A második rendeletben tudtára adá az ország rendeinek, hogy julius elsejére a Rákoson országgyűlést tart, a melyen maga is meg fog jelenni. XXII. János pápa is inté, hogy vegye védelmébe az egyházat s javítsa meg magánéletét. Károly ugyanis mióta első felesége meghalt, ágyasokkal élt. A pápa intésének szintén megvolt a kellő sikere, mert a király még az országgyűlés előtt követséget menesztett Csehországba, Tamás ispán vezérlete alatt, hogy János cseh királytól leánytestvérei egyikének kezét számára megkérje. Tamás ispán a neki bemutatott herczegnők közül az ifjabbikat: Beatrix-ot választá, s miután megtörtént az eljegyzés, őt urához Magyarországba vezeté.
Ezen időtől kezdve Károly király mind nagyobb tevékenységet fejt ki országa kormányzásában. Mindenekelőtt a rend helyreállítása feküdt a szívén. E czélból 1320-ban az ország különböző vidékeire bírákat küldött ki, hogy megszüntessék a rendetlenségeket, rendezzék a birtokviszonyokat s kivált az elfoglalt királyi jószágokat nyomozzák ki és vegyék vissza.
Azután a pénz- és a hadügy rendezése foglalkoztatá kiválóan.
Trónralépte alkalmával Károly király az ország jövedelmeinek forrását elapasztva, a királyi kincstárt üresen találta. Elődei példáját követte kezdetben ő is: rossz pénzt vetetett, még pedig elég nagy mennyiségben. Ezzel azonban korán sem segített a létező bajokon. 1323-ban az ország rendei minden jobbágy-kaputól fél fertót, vagyis tizennyolcz dénárt ajánlottak meg az évenkénti pénz beváltásból befolyó jövedelem, az úgynevezett kamara haszna fejében. Egyúttal kérték a királyt, hogy jövőben jó pénzt veressen. Károly örömmel engedett kivánságuknak. Az összes kincstári jövedelmet a megajánlott adóval együtt aztán bérbe adta.
Flórenczi arany.
Előlapján Keresztelő Szent János. A körirat: S(anctus) IOHANNES B(aptista). Hátlapján Flórencz városa czímere: a stilizált liliom. A körira: FLORENTIA. Az első flórenczi aranyat 1252-ben verték.
A bérleti szerződések közül több fenmaradt, a melyek élénk világot vetnek az akkori pénzügyi viszonyokra s a király pénzügyi politikájára. Az 1323-ban kelt szerződés szerint a bérlő a IV. Béla király alatt divatozott régi báni fillérek mintájára olyan filléreket tartozott veretni, melyekből egy, három bécsi s két régi báni fillér értékének, vagyis egy garasnak felelt meg.
Még részletesebb intézkedéseket találunk az 1335 márcizus 26-án kelt szerződésben, a melynek értelmében Károly király a körmöczi kamarát – kamarának nevezték az olyan helyet, a mely a kincstári jövedelmek beszedésével volt megbízva – 600 márkáért Ipoly mesternek, az árvai várnagynak adta bérbe, az esztergomi érseknek fizetendő tizeddel együtt. Ebben a király nemcsak azt szabja meg, hogy a kamara-ispán milyen pénzt verjen, hanem az ellenőrzés, a pénzbeváltás s az adóbeszedés módját is. A mi az elsőt illeti, a király kötelességévé teszi Ipoly mesternek, hogy a florenczi aranyok mintájára finom aranyból olyan forintokat tartozik veretni, a melyekből négy megy egy finom márka ezüstre. Ez az intézkedés kiváló figyelmet érdemel, mert Károly király volt az első királyaink között, a ki arany pénzt veretett. A szerződésben továbbá megszabja a király, hogy dénárokat is kell veretnie Ipoly mesternek a budaiak mintájára, a melyekből hatvannégy ment egy márka finom ezüstre. Kis dénárokat is verhet, de csak egyforma minőségben. Az ellenőrzést az esztergomi érsek embere gyakorolja, míg a nemes érczet a pénzverő műhelyek mellett lévő királyi hivatalok vizsgálják meg; ugyancsak ők ügyelnek arra is, hogy a pénz egyenlő minőségben veressék. A pénzbeváltás idejét a városok bírái s a megyék ispánjai kihirdetni kötelesek. A beváltó tisztek büntetés terhe alatt eljárásukról számolni tartoznak. Az adóbeszedésnél az ispán tisztjei, továbbá a tárnok s az érsek emberei működnek közre, felelősség terhe alatt.
Egy 1338-ban márczius 29-én kelt szerződésben Károly király Frischko szomolnoki és körmöczi kamaraispánt kötelezi, hogy a többi kamarákkal egyforma dénárokat verjen, még pedig kis és nagy dénárokat. A nagy dénárokban annyi ezüst legyen, mint a széles bécsiben. (Egy széles bécsi dénár a mai pénzértékben 5–27 krajczárnak felel meg). A kis dénár félannyi értékű, mint a nagy; a márkában 8 pensa van. Minden fizetés az uj pénzzel történjék, a melyből hat márka ezüst dénár ér egy márka tizenként karátos aranyat. A pénzen rajta legyen az ispán jegye; ő felelős a pénzhamisításért. Zsarolás megakadályozása végett kiköti a király, hogy három nehezék régi pénzért két nehezék új pénzt adjanak.
Károly Róbert-féle arany forint.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapja egészen olyan, mint a flórenczi aranyoké s innen kapta a nevét is. Hátlapja szintén olyan, csak a körirat más, t. i. KAROLV(s) REX.
Legnevezetesebb szerződése Károlynak az 1342. február 2-án kelt, a melyet mint Károly király decretumát a Corpus Jurisba is fölvettek, pedig az is csak egyszerű bérleti szerződés, a melyet a király a rendek beleegyezésével a körmöczi kamaraispánnal: Ipoly mesterrel kötött. Ipoly mester 800 márka bért fizetett a kamara összes jövedelmeiért, a melyekhez az esztergomi érsek tizede is be volt tudva. Az érsek kártalanítását a királyné vállalta magára. A kamaraispán 10 2/3 latos ezüstből tartozott veretni a márkát, a mely tizenkét pensával, illetőleg 480 dénárral érjen föl. Minden márka szinezüst (egy márka = 16 lat) egy fél márka rézzel legyen vegyítve. Az arany értékét a király kilenczven uj veretű dénárban állapítja meg. Hat dénár ér egy széles garast, tizenöt széles garas pedig egy arany forintot. A pénzbeváltás vasárnap történjék a piaczon, asztalok mellett, még pedig a kamara ispánja vagy megbizottja s az esztergomi érsek, a királyi kincstartó, a megyei főispán, a járási szolgabíró s a legközelebbi káptalan kiküldöttei jelenlétében. Beváltó helyek a szabad királyi városok, továbbá a király s a királyné mezővárosai. Négy bécsi széles garast, vagy az öt év óta forgalomban lévő, vagy még régibb, bécsi mintára veretett magyar garast három uj garassal váltják be. A pénzhamisítók ellen szigorú intézkedés történik. A kinél nyolcz pensánál több, régibb veretű pénzt találnak, azt mint pénzhamisítót büntetik. A pénzhamisításért első sorban a kamaraispán felelős; neki kötelessége a pénzhamisítást megakadályozni s e czélból a kormány segítségét is igénybe veheti. A kopott, valamint az idegen pénz a forgalomból kitiltatik. Aranyat, ezüstöt csak a kamarában lehet beváltani. A nyers aranyat és ezüstöt az országból kivinni nem szabad; a ki teszi, elveszti becsületét és vagyonát. Az uj pénz állandóan forgalomban marad. Minden megyében, minden kaputól vagy portától, a melyen egy szénával terhelt szekér ki és bejárhat, tizennyolcz dénárt tartoznak fizetni, még pedig uj pénzben; fizethetik régiben is, de ráfizetés mellett. A ki a kapuadót tizenöt nap alatt nem fizeti meg, három márkát fizet büntetésül; azonkívül a beszedő hivatalnok mindaddig a telkén marad, míg tartozását le nem rójja. Mindamellett a szerződés eltiltja a kamaraispánt az erőszakoskodástól. A hátralékban levő királyi városok tizenkét márkát fizetnek büntetésül. A nemesek igazolványt tartoznak felmutatni, hogy birtokaikról az adó megfizettetett; az igazolványt a kamara ispánja állítja ki, egy garas díj mellett. A kapuadó fizetése alól fel voltak mentve: a szegények, a szolgák, a királyi vagy úri banderialisták, az egyházak s a különösen kiváltságoltak, de az uj pénzt ők is tartoztak elfogadni. A kapuadót, miután a pénzbeváltásból befolyó jövedelmet helyettesíté, kamara hasznának nevezték. Ez volt az első szabályozott egyenes adó Magyarországon.
Károly király nemcsak jó pénz verésével akart segíteni az ország pénzügyi állapotán, hanem egyébképen is. Az eltulajdonított várbirtokokat visszavette, a kereskedelmet előmozdította, a sójövedelmet gyarapította, a bányákat szorgalmasabban műveltette, megadóztatta a városokat, a papságot, sőt még a pápának fizetett adók egy részét is a maga számára foglalta le. Előbb, ha valaki birtokain arany vagy ezüst érczet fedezett fel, köteles volt azt bejelenteni és birtokát bizonyos váltságdíjért a királyi kincstárnak átengedni. Ennek természetesen az volt a következménye, hogy a birtokosok, ha találtak is nemes érczet, azt gondosan eltitkolták. Károly király 1327-ben kimondá, hogy a föld, a melyen nemes érczet találnak, jövőben is a birtokos tulajdona marad, sőt a megnyitandó bánya jövedelmének harmad része őt illeti.
A papság az előtt nem fizetett adót. Károly király a főpapoknak kötelességökké tette, hogy nagyobb ünnepeken, kivált uj év alkalmával ajándékokat adjanak, még pedig minden érsek 200, minden püspök pedig 50 ezüst gírát évenként. Az elhalt püspökök javait is a kincstár számára foglalta le. A pápák ez időben szintén szedtek adót az eretnekek és pogányok ellen viselendő hadjáratok költségeire. A megürült egyházi javadalmak jövedelmeinek felét is maguk számára követelék; az 1322-ben tartott zsinat határozata értelmében pedig a papság összes jövedelmeinek tizedét szedették. Károly király a magyar papság megadóztatását nem ellenzé, de a tőlök beszedett pénz egy harmadrészét a maga számára foglalta le.
-
Károly Róbert ezüst garasa.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a királynak trónuson ülő alakja, fején a koronával, kezében a jogarral s az ország almájával. A körirat: † MONETA KARVLI REGIS HVNGARIE. Azaz: Károly, Magyarország királyának pénze. Hátlapján az egyesített magyar-Anjou-czímer az Anjouk sisakdíszével: a strucztollal ékesített koronából kiemelkedő és csőrében patkót tartó struczmadár. A körirat: † HONOR REGIS IVDICIVM DILIGIT. Azaz: A király tisztessége megkívánja az igazságot.
Károly idejéből a Magyarországon járt pápai tizedszedőknek több kimutatása maradt reánk, melyek rendkívüli becscsel bírnak, nemcsak egyháztörténeti, de más szempontból is. Megtudjuk belőlök az egyes egyházmegyék felosztását, továbbá, hogy mely helyeken voltak plébániák, kik voltak a plébánosok, mennyit fizettek tized gyanánt stb. A tized mennyiségéből a jövedelem nagyságára s így a plébánia népes vagy kevésbbé népes voltára lehet következtetést vonni. Hogy az adatok helyrajzi szempontból is igen fontosak, mondani is fölösleges. Számos helység e tized-lajstromban kerül elő először. Nevök eredetökre s a XIV. századi nemzetiségi viszonyokra is világot vet.
Szerencsés pénzügyi politikájával Károly király elérte azt, hogy nemcsak fényes udvart tarthatott, hanem jelentékeny kincseket is hagyhatott hátra pénzben, arany és ezüst edényekben, díszművekben és ékszerekben.
A hadügy rendezése szintén kiváló érdeme Károly királynak. Kezdetben itt is a régi nyomokon halad: visszaveszi az eltulajdonított várjószágokat, az elszéledt vagy az urakhoz szegődött várjobbágyokat pedig kényszeríti, hogy előbbi állapotukba visszatérjenek.
A megbomlott várrendszert azonban neki sem sikerült helyre állítania.
Minthogy a várföldek nagy része az utolsó Árpádok pazarlásai vagy bitorlás következtében egyes főurak kezébe került, a király elhatározta, hogy franczia és olasz mintára a hadi kötelezettségeket a földbirtokhoz köti. Behozta tehát az úgynevezett banderiális rendszert, a melynek némi nyomával már az utolsó Árpádok alatt is találkozunk. Ugyanis rábirta az urakat s a főpapokat, hogy birtokaik és jövedelmeik arányában kisebb-nagyobb csapatokat állítsanak ki. Azoknak, a kik nagyobb csapatokat állítottak ki, megengedé, hogy saját czímeres zászlójuk alatt vezethetik a harczba. S míg ezeket az un. n. zászlós urakat a legtöbb esetben a megyei hatóság alól kivette, a szegényebb nemeseket, kik azelőtt csak a tized- és pénzügyekben tartoztak a főispán hatósága alá, mind személyökre, mind jószágokra nézve a főispánok hatalma alá veté. A királyi tisztségeket régibb törvények ellenére központosítá, úgy hogy például egy-egy főispán három s több megyét igazgatott. Mindezzel még inkább magához akarta fűzni az urakat, s minél nagyobb bandériumok kiállítására ösztönözni őket. A lovagi szellem felköltése és ápolása végett czímereket is osztogatott és vitézi rendeket alapított, mint az aranysarkantyús vitézek s a Szent-György-lovagokét; továbbá meghonosítá a nyugaton széltében dívott lovagi játékokat vagy tornákat, melyeken az urak valamely kitűzött jutalomért viadalra keltek egymással. Ily lovagjátékokban olykor maga a király is részt vett s midőn egy alkalommal a Hunt-Páznán nemzetségből származott Istvánnak kiüté három fogát, fájdalmának enyhitéseül három biharmegyei falut: Somot, Somogyot és Pósát adományozta neki.
XIV. századi magyar lovas főúr.
Dörre Tivadar rajza. A „Képes Krónika” nyomán.
A pénzügy s a hadügy sikeres rendezése lehetővé tette Károly királynak, hogy nagy szabású külpolitikát űzzön. E politikának első sorban családja hatalmának gyarapítása volt ugyan a czélja, de kihatással volt az országra is.
A pápákkal, a kiknek trónját köszönheté, mindvégig jó viszonyban volt Károly király. Elnézte nekik, hogy a magyar püspököktől s általában a papságtól adót szedetnek, s hogy a korona sérelmére a megürült püspöki székeket önhatalmulag töltik be. A pápákkal való barátságos viszonyt már azért is fenn kellett tartania, mert csak így remélheté, hogy Nápolyt illető terveit megvalósíthatja.
Hasonlóképen jó viszonyban állott Velenczével, noha a köztársaságra Dalmáczia miatt neheztelnie nem csekély oka volt. Miután azonban tengeri hatalommal nem rendelkezett, másrészt Nápolyt családjának megszerezni óhajtván, minden ellenséges lépéstől tartózkodnia kellett.
Nápoly trónja a szent-széknek Anjou Károlylyal 1264-ben kötött szerződése értelmében az első szülöttet illeti meg. Ennélfogva Károly halála után fia: II. vagy Sánta Károly, V. István veje, lett Nápoly és Sziczilia királya. Ennek elsőszülött fia volt Martell Károly, a ki 1295-ben elhalálozván, legöregebb fiát: a kis Károly Róbertet illette volna a nápolyi trón. De mivel neki Magyarország koronáját szánták nagyszülei, Nápoly trónját pedig harmadik fiuknak: Róbert herczegnek, arra kérték a pápát, hogy ily értelemben változtassa meg az örökösödés rendét. VIII. Bonifácz pápa úgy látszik attól tartott, hogy ha Magyarország és Sziczilia egy király uralma alá kerül, könnyen kivonhatná magát a hűbéri kötelezettség alól. Ez lehetett oka, hogy eleget tett Sánta Károly kérésének, az örökösödés rendjének megváltoztatását azzal okolván meg, hogy a trón csak azt illetheti, ki az uralkodóhoz a vérség kötelékénél és koránál fogva is legközelebb áll. Csakugyan, mikor 1309-ben Sánta Károly meghalt, fia Róbert lett a király.
Károly ez ellen nem tehetett, de Nápolyra való igényeiről azért nem mondott le; nevezetesen követelte a salernói herczegséget s a szent-angyalhegyi vagy garganói uradalmat. Róbert király ezt nem engedte át, noha Károly érdekében a pápa is fölszólalt. Károly király mindazonáltal, hogy kifejezze a nevezett birtokokra való igényét, felvette a salernói herczeg és Szent-Angyalhegy urának czímét.
Bajor Lajos, római király.
Münchenben lévő síremlékéről.
Róbert királynak egyetlen fia: Károly calabriai herczeg, 1328-ban elhalálozván, az öreg király unokáját: Johanna herczegnőt nevezte ki örökösévé. Utóbb azonban a pápa közbenjárására elhatározta, hogy Johannát eljegyzi Lajos herczeggel, Károly király elsőszülött fiával, Johanna hugát: Máriát pedig Lajos öccsével: Endre herczeggel. Ily módon tehát a két uralkodó család összeházasodván, kiegyenlítést nyert volna a közöttük fenforgott viszály. A házassági szerződést hosszas alkudozás után a pápa beleegyezésével 1332-ben kötötték meg. Károly király nyomban elindult Nápoly felé, hogy a szerződést megerősítse, de betegsége miatt útközben kénytelen volt visszafordulni. Utóbb Róbert király kérésére elhatározta, hogy kisebbik fiát: Endre herczeget magával viszi Nápolyba. Csakugyan 1333 nyarán fényes kísérettel útra is kelt.
Nápolyban időzése alatt azután úgy egyezett meg Róbert királylyal, hogy ennek halála után Endre lesz utódja; a házassági szerződést pedig akkép módosították, hogy Endre vegye el Johanna herczegnőt. Meg is tartották az eljegyzést a kis Endre és Johanna között, másnap pedig Róbert király kinevezte Endrét Calabria herczegévé, vagyis trónörökössé. Károly király egy ideig Nápolyban mulatott, gondoskodván fia neveléséről s háztartásának berendezéséről, 1334 elején azután hazatért. Ekképen családjának megszerezte Nápoly trónját, a mi kiváló érdekkel bírt Magyarországra nézve is, mert csak ily módon lehetett remélni, hogy visszaszerzik és megtartják Dalmácziát.
Nyugati szomszédaival és rokonaival: a Habsburgokkal Károly király benső viszonyban állott. 1305-ben megsegíté Albrecht királyt és fiát Rudolf herczeget Venczel cseh király ellenében. Mikor pedig Albrecht fiát: Szép Frigyest a német fejedelmek egy része királyukká választá, 1322-ben tetemes segítséget nyujtott neki, hogy ellenfelét: Bajor Lajost leverhesse.
A magyar csapat, mely 6200 lovasból, köztük 4000 kunból állott, Köcski Sándor vezérlete alatt a Duna jobb partján nyomult elő Passauig. Itt egyesült Frigyes seregével, melyben mindössze 2200 embert számláltak. Az Inn folyó jobb partján Mühldorf-hoz érkezve, tábort ütöttek. Itt ütközött meg Frigyes ellenfelével szeptember 28-án, de vereséget szenvedett. Ő, valamint öccse: Henrik herczeg a bajorok fogságába esett. Hadaik futásnak eredtek s velök a magyarok és kunok is, a kiket Frigyes a tartalékba helyezett volt. Frigyes évekig volt Bajor Lajos foglya. Henrik herczeg a Lajossal szövetséges János cseh királynak jutott a kezébe, a ki szintén fogságra vetette.
Károly király szerencsétlenségében sem hagyta el szövetségeseit. 1323-ban ujból segítséget ígért nekik János cseh és Lajos római király, valamint örököseik ellen. Egyuttal azon fáradozott, hogy őket a cseh királylyal kibékítse. Ez sikerült is neki. János király, a kivel Károly második felesége után sógorsági viszonyban állott, megígérte, hogy Lajost nem segíti az osztrák herczegek ellen, ellenben Henrik herczeget méltányos feltételek mellett szabadon bocsátja.
A Frigyessel való jó viszony azonban rövid idő mulva felbomlott, mert az osztrákok Pozsonyt visszavették, Frigyes pedig leányát eljegyezte Henrikkel, Bajor Ottó fiával, a kitől tartani lehetett, hogy mint trónkövetelő lép fel. Frigyessel és testvéreivel tulajdon öccsük: Ottó herczeg, Albert király legifjabb fia is meghasonlott, mert méltatlanul bántak vele. A herczeg Károly királyhoz fordult közbenjárásért. Károly védelmébe vette a herczeget, felszólalt érdekében és el volt határozva, hogy szükség esetén fegyverrel is támogatja. E czélból 1327 elején Nagy-Szombatban János királylyal is szövetségre lépett, a melynek megerősítéseül elsőszülött fiát, László herczeget, a ki azonban nemsokára elhalt, János király leányával eljegyezte.
1328 nyarán Károly király hadával, a melynek számát az egykorú kútfők 80000-re teszik, a Duna mindkét oldalán benyomult Ausztriába és azt széltében pusztítá. Ugyanakkor a cseh király is betört, de csak 2300 vitézzel. Frigyes király mit tehetett egyebet? Békéért könyörgött, a mit meg is nyert, miután öccsét kielégíté. A békét 1328-ban szept. 21-én kötötték meg. A herczegek megigérték, hogy Henrik bajor herczeget Magyarország ellen sohasem fogják megsegíteni, sőt ha más valakinek segítségével Magyarországra támadna, fegyvert ragadnak ellene. Igérték továbbá, hogy nénjöket Ágnes királynét rábírják a lemondásra Pozsonyt illető jogáról, a Muraközt pedig, melyet V. István óta bitoroltak a németek, Károly királynak visszaadják. Viszont Károly király is visszaadja mindazt, a mit a háború folyamán Ausztriában elfoglalt. A cseh királylyal a herczegek külön kötötték meg a békét.
Szép Frigyes 1330 elején elhalálozván, Károly király fentartotta a régi barátságot Ottó herczeggel s ennek bátyjával: Alberttel. Ottó a következő évben valami okból ellenségeskedésbe keveredett János cseh királylyal. És Károly király szövetkezett vele János király ellen is. 50000-nyi hadát Csehország ellen indítá, de az őszi időjárás visszatérésre kényszeríté a szövetséges magyarokat és osztrákokat s így a hadjárat eredménytelenül maradt. De mégis volt eredménye, amennyiben János király békére lépett Károly királylyal, igérvén, hogy átadja Holicsot és Berencset, a mely várakat egy István nevű cseh főúr, Csák Máté veje tartott elfoglalva.
Károly királynak harmadik felesége, mint tudjuk, Lokietek Ulászló lengyel királynak leánya volt, a kivel 1320-ban kelt egybe. E házasságnak köszönheté, hogy fiának Lajosnak megszerzé a lengyel koronát. Apósát Károly segíté trónra s később is híven támogatá, nemcsak a csehek, hanem a pogány lithvánok s a német lovagrend ellen is.
János cseh király mellszobra.
Az „Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czímű mű XI. kötetéből.
Mikor 1333-ban Ulászló király meghalt, a lengyel rendek Károly király ajánlatára Ulászló fiát, Kázmér herczeget választották királyukká. Miután Kázmér királynak nem volt fiörököse, Károly király oda törekedett, hogy a lengyel koronát a maga családja számára szerezze meg.
A Lengyelországgal való szövetség azért is nagy fontossággal volt Magyarországra nézve, mert ily módon inkább lehetett ellentállani a tatároknak s a pogány lithvánoknak, a kik közül az elsők Magyarországot, az utóbbiak pedig Lengyelországot fenyegették. A tatárok Károly idejében egy alkalommal be is törtek az országba, de kiűzettek.
Lengyelországra a cseh király is tartott igényt. Hogy tehát tervét keresztül vihesse, Károly királynak János királyt rá kellett bírnia, hogy lemondjon Lengyelországra való igényéről. 1335 nyarán ez iránt Trencsényben folytak az alkudozások a magyar, a lengyel s a cseh király meghatalmazottjai között. Később odaérkezett a cseh király és fia: Károly morva őrgróf, a későbbi IV. Károly császár, s az ő jelenlétökben úgy egyeztek meg, hogy a cseh király huszezer márka fejében lemond minden jogáról Lengyelországra, viszont a lengyel király a sziléziai és masoviai herczegségekről, a melyeknek hűbéresei a cseh királyt ismerték el urokul.
IV. Károly császár mellszobra.
Az „Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czímű mű XI. kötetéből.
Az ügy végleges elintézést 1335 őszén Visegrádon nyert. Fényes kísérettel megjelentek itt Kázmér lengyel király, János cseh király fiával: Károly morva őrgróffal és vejével: Henrik bajor herczeggel. Ott volt továbbá Rudolf szász herczeg, Boleszló sziléziai és Ulászló lengyel herczeg, valamint számos püspök és főúr.
Már előbb, szeptember 3-án Károly király szövetségre lépett János cseh királylyal, kötelezvén magát, hogy őt és fiait, Róbert nápolyi és Kázmér lengyel király kivételével, bárki ellen megsegítik, s hogy Albert és Ottó osztrák herczegekkel az ő tudta és beleegyezése nélkül békét nem köt.
A mi a cseh és lengyel király között kötött előleges egyezményt illeti, azt Visegrádon jóváhagyták. János király lemondott a lengyel koronáról, a Kázmér által fizetendő 20000 ezüst márka fejében, a mely összeghez Károly király még 500 arany márkát adott hozzá. Azután szövetséget kötöttek Lajos német király és Albert osztrák herczeg, Károly magyar király és fia: Lajos herczeg.
A lengyelek s a német lovagrend között fenforgott viszályt is kiegyenlítették János és Károly királyok, mint felkért békebírák, még pedig olyformán, hogy Pomeránia a német lovagrend kezén marad.
A fejedelmek e kongresszusa október második felében és november elején tartatott meg. Károly király fejedelmi bőkezűséggel látta el vendégeit és nagyszámú kíséretöket. Naponként a cseh király asztala számára 2500, a lengyel királyé számára pedig 1500 kenyeret sütöttek a királyi konyhán, borból 180 átalag fogyott el minden nap, míg a lovak 25 köböl zabot kaptak. Egyik ünnepély felváltotta a másikat. Különösen november 19-én, Erzsébet királyné nevenapján rendeztek fényes ünnepélyt, s mikor János király és fia távozni készült, Károly gazdag ajándékokkal kedveskedett nekik. Kétszáz gira értékű mosdóedényt, aranynyal és drága gyöngyökkel kirakott ötven billikomot, ötven tegezt, két kardövet, egy sakktáblát, két nagybecsű nyerget, egy csákányt, mely maga 200 gírát ért, egy remek gyöngykagylót s végül gazdagon felszerszámozott nemes lovakat kaptak a vendéglátó, bőkezű magyar királytól.
A Károly és János király között kötött szövetség éle főleg az osztrák herczegek ellen irányult, a kikkel János király ellenkezésbe jutott Karinthia miatt, melyre házassága révén másodszülött fia: János herczeg tartott igényt, s melyet az osztrák herczegek régibb szerződések alapján a maguk részére foglaltak el. Az 1336. év tavaszán megnyílt háborúban Károly király annál készségesebben támogatta szövetségesét, mert az osztrák herczegek ujabban is okot adtak a neheztelésre. Ugyanis a maguk részére csábították a Németujváriakat és más urakat, a kik hűséget esküdtek nekik s igérték, hogy a herczegek tudta és beleegyezése nélkül Károlylyal nem kötnek békét. Az is bosszantá a királyt, hogy a herczegek egykori ellenségökkel Lajos császárral szövetkeztek, a ki kérésökre megengedte, hogy a Magyarországon levő császári hűbéreket tetszés szerint eladományozhatják. Mintha ily hűbérek léteztek volna! János király hadával betörvén Ausztriába, annak északkeleti részét könnyű szerrel elfoglalta. Ottó herczeg nem mert vele szembe szállani, sőt a magyar sereg közeledtének hírére kereket oldott, mire aztán hada is visszavonult. Május elején Károly és Kázmér királyok is megjelentek a harcztéren. Ily körülmények között a herczegek jobbnak látták békére lépni ellenfelökkel. Károly király egyelőre csak fegyverszünetet kötött a herczegekkel, melynek lejártával, 1337. tavaszán újból folytatni akarta a háborút. De mivel vezére Laczfi István már előbb elfoglalta volt a Lajta hegységet, maga pedig a Muraközt tulajdonosaitól, a Valseektól 4000 márka ezüstön visszaváltotta, másrészt mivel a Németujváriak és a többi urak ismét a király hűségére tértek, megelégedett az eredményekkel s a maga részéről is hozzájárult a János királylyal kötött békéhez. A békeokmányban, melyet Pozsonyban 1337. szeptember 11-én írtak alá, Károly király határozottan kiköté, hogy az osztrák herczegek a hűtelen magyar urakat jövőben pártolni ne merészeljék.
Ugyanazon évben Károly morva őrgróf ismét vendégül időzvén Visegrádon, Margit nevű leányát eljegyezte Lajos herczegnek, Károly király elsőszülött fiának, egyszersmind megujította Károly királylyal a régi szövetséget. Kötelezte magát, hogy ha Kázmér király magtalanul elhalna, a lengyel korona elnyeréséhez Károly királynak segítségére lesz, viszont Károly biztosítá a herczeget, hogy sógorát, Kázmért nem fogja támogatni, ha az 1335-ben kötött egyezség ellenére őt a sziléziai herczegség birtokában háborgatná; ő és örököse sem fogják háborgatni a herczeget, ha Lengyelország koronáját elnyerniök sikerül. Érdekes, hogy a házassági szerződés értelmében a kis Margit herczegnőt a visegrádi udvarba hozták, hogy megtanulja a magyar nyelvet s a magyar udvarban nyerje neveltetését.
Miután Károly királyt Lengyelországot illető tervei megvalósításában többé nem fenyegette semmi veszély, már csak az volt hátra, hogy maguk a lengyelek is elismerjék fiát: Lajos herczeget trónjuk örököséül. Sógora: Kázmér, lemondván a reményről, hogy fiúgyermeke lehessen, 1339. május havában csakugyan rávette a lengyel rendeket, hogy Lajos herczeget trónörökössé kiáltsák ki. Az örvendetes hírt maga Kázmér hozta meg Visegrádra, számos egyházi s világi úr kiséretében, a kik Lajos herczeget jövendő urokul üdvözölték s trónörökösödését ünnepélyes okmányban is elismerték.
Kázmér lengyel király mellszobra.
A „Mittheilungen der Central-Commission” 1872. évfolyamából.
Károly király életének utolsó évei zavartalan békében folytak le. Ez időben legfőbb gondját képezte az ország belügyeinek rendezése s a külügyi politikájával kivívott eredmények biztosítása.
Csupán a papsággal jutott némi ellenkezésbe, a mely főleg a megürült püspöki székek ideig-óráig való be nem töltése, az ujonnan kinevezett püspökök önkényes megadóztatása, továbbá a főpapoktól megkivánt ujévi ajándékok miatt neheztelt a királyra. Mindezért 1338-ban XII. Benedek pápánál panaszt is tettek ellene. Felhozták a többi között, hogy őket háborúban való részvételre kényszeríti, hogy világi törvényszék elé idéztetnek, melyek olykor párviadallal akarják eldönteni a peres ügyeket, minthogy pedig az egyházi törvények értelmében azt el nem fogadhatják, elesnek jogaiktól. Azt is felemlítették, hogy a király nem tart országgyűlést, hogy önkényesen intézkedik, a nemeseket itélet nélkül megfosztja tisztségöktől s szabadságuktól stb. A pápa, a kinek a király ép ez időben adott ujabb engedélyt tized-szedésre, nem tett egyebet, mint hogy az egyházi sérelmek miatt szelíd hangon meginté őt. A főpapok ezzel meg nem elégedvén, 1339-ben ismét panaszszal járultak a pápához, különösen a miatt, hogy a kalocsai érseki széket Károly két év óta betöltetlenül hagyá, s az érsekség javait embereivel megszállatta. A pápa nem késett a királyt ujabban meginteni, mire ez megunva a gyakori vádaskodásokat, a pápához intézett válaszában határozottan kijelenté, hogy a megürült püspökségeket védelmébe venni nem csak joga, de kötelessége; különben a kalocsai érsekség birtokai az ország határészélén lévén, ki vannak téve az eretnek szerb és boszniai fejedelmek pusztításainak s ez az oka, a miért azokat nagyobb haderő tartja megszállva. Ez ellen a pápa nem szólhatott s tényleg a kalocsai érseki szék Károly haláláig betöltetlenül maradt.
Egyik utolsó intézkedése volt Károly királynak a körmöczi kamara ispánjával kötött szerződés, a melyről már előbb megemlékeztünk. Néhány hónappal későbben, 1342. julius 16-án, hosszas betegség után meghalt, Lajos, Endre és István nevű fiúkat hagyván hátra.
Károly király egyike volt a legkiválóbbaknak, a kik Szent István koronáját viselték. Midőn III. Endre halálával az országba jött, csak kevés volt híveinek száma. Az urak többsége ellenséges indulattal viseltetett iránta. Ez ellenséges indulatot azonban lassanként felváltá a tisztelet és ragaszkodás, s méltán. Mert Károly a trónra érdemtelen árnykirályok letüntével a hatalom birtokába jutván, erős kézzel megfékezé a zabolátlan olygarchákat. Majd helyre állván az országban a béke, szerencsés pénzügyi intézkedéseivel uj forrását nyitja meg a királyi jövedelmeknek. Elősegíté az ország vagyonosodását és a hadügy rendezésével megveté hatalmának alapját. Csakhamar mint „királyné” emelkedik ki hazánk a szomszéd országok közül, s a magyar király szava döntő lesz az európai ügyekben. A német, a cseh és a lengyel király versenyeznek barátságáért, s midőn közöttük viszály merül fel, őt kérik fel azok kiegyenlítésére. Visegrádi udvara a legfényesebbek egyike Európában; nemcsak az ország főurai és főpapjai, hanem a külföldi fejedelmek is sűrűn fordulnak meg benne. A visegrádi kongresszus mutatja, mily előkelő helyet foglalt el a magyar király az európai fejedelmek sorában. Házassága révén rokonságba jut a lengyel királylyal, s e házasságot felhasználja, hogy családjának megszerezze a lengyel koronát; mig rokonával, a nápolyi királylyal kötött szerződése családjának a nápolyi trónra nyitott utat. Alattvalói őszintén megsiratták, mikor meghalt. Temetése nagyszerű pompával ment végbe. Holttestét Visegrádról a Dunán Budára szállították, a hol Nagy-Boldogasszony templomában ravatalra helyezték. Három napig maradt e helyen. Harmadnap aztán Székes-Fehérvárra vitték s ott a királyok kriptájában örök nyugalomra helyezték.
