POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.

Teljes szövegű keresés

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.
Irta: Dr. Csánki Dezső

105. ábra. László (Venczel) király adománylevele Csák Mátyus részére, 1302-ből.
LETÖRT az Árpádok törzsének utolsó arany-ágacskája – e szavakkal siratja el egy egykorú irat III. Endre királyt. Meghidegült a kéz, mely egyensúlyban akarta tartani a nagy urak hatalomvágyát s a többi szabadok és nem szabadok érdekeit. A lappangó polgárháború azonnal kitört arra a kérdésre, ki lépjen a magyar királyi trónra az Árpádok nő-ági ivadékai közül. A társadalom fenekestül felfordult. A kisebbek megriadva csatlakoznak a királytevő hatalmasokhoz . . . Először a cseh VENCZEL, majd a bajor OTTÓ lép szent István trónjára, de mindkettő kiábrándulva hagyja el azt s az országot. Magára marad a harmadik trónkövetelő: KÁROLY, a Nápolyba szakadt Anjou-ház sarja, a pápa jelöltje. De hatalma, tekintélye egyiknek sincs. Árnyékkirályok ők, az igazi kiskirályok: a főurak mellett. A XIV-ik század első évtizedének eme zilált társadalmi és politikai állapotát találva jellemzi kiállításunk egy rendkívüli érdekű oklevele (105. ábra), melyben az egyik árnyék-király Venczel és a kiskirályok leghatalmasabbika: CSÁK MÁTYUS lép fel előttünk. E nevezetes 1302. évi oklevélben az ifjú Venczel király magyarosan Lászlónak nevezi magát, s mint ez már a középkorban szokásos volt, a bevezetésben szép nyugodalmasan elmondja, hogy a földkerekségén élő fejedelmek kötelessége, hogy híveikhez kegyeseknek mutatkozzanak s különösen azokra áraszszák bőkezűségüket, a kik mellett igaz hűség és kedves szolgálatok szólanak; hogy így híveiket az állhatatosságban megerősítsék, másokat pedig a jó példa követésére buzdítsanak. Ezért – folytatja az oklevél – mivelhogy a nemes kedves és hű férfiú, a Csák-nemzetségből való Mátyus nádor, néhai Péter nádor fia, már legkedvesebb atyánknak Venczel cseh és lengyel király úrnak és nekünk is sok kellemes és hasznos szolgálatot tett és teszen, hűsége és engedelmessége jutalmául, különösen pedig, mivel nevezett Mátyus nádor, mikor még Csehországban tartózkodtunk, Magyarország összes nemesei közül az első és legkiválóbb volt, a ki bennünket tanácscsal és segítséggel buzgón emelt, hogy Magyarország királyává választassunk s minket előrelátó és hűséges rábeszéléseivel a királyi méltóságra meghívott, Magyarországba saját és barátai hatalmával bevezetett és miután Székes-Fejérvárott, főkép az ő gondoskodásával a szent koronát elnyertük, e koronázás ünnepélyei alatt, másoké fölött kiemelkedő tisztelettel, méltósággal és egyszersmind sok költséggel és áldozattal szolgálta a mi dicsőségünket, ez érdemeit méltóképen, a mit tartozunk viszonozni s kivánván is meghálálni, mindazokat a királyi és királynői várakat, erősségeket, városokat és örökségeket, a melyeket nevezett Mátyus nádor szerzett s eddig bírt és bír, szabad akaratunkból néki és összes utódainak meg örököseinek adjuk s adományozzuk örök joggal, örökre; különösen pedig Trencsén várát és ispánságát (megyéjét), összes váraival, mezővárosaival, örökségeivel és falvaival, vámjaival és minden hasznaival, erdeivel, mezőivel, művelt és nem művelt földeivel, vizeivel és halászataival együtt. Ha pedig valaki ezen a mi királyi különös kegyelmünkből folyó adományunknak ellenmondani s nevezett Mátyust, avagy utódait és örököseit e birtokaiban háborgatni és akadályozni merészelné, mi őt és utódait minden támadás és akadály ellen megoltalmazni igérjük. A minek örök erejű bizonyságára jelen írásunkat kettős királyi pecsétünkkel megerősíttetni parancsoltuk. Íme a magyar király, hogy egy már is óriási hatalmú főurat megnyerjen magának, annak egész kis birodalmat adományoz, saját ügyére nézve mégsem nagy sikerrel.
Egy másik becses, korjellemző oklevél (106. ábra), a legelső ismeretes magyar lovagrendet: a Szent-György-rendet mutatja be. Eredetiben a Magyar Nemzeti Múzeum gazdag levéltára őrzi. Vastag hártyája itt-ott vízfoltoktól szenvedett, melyek néhol a rajta levő írást is elhomályosították. Alján hártyszalagon a rend pecsétje függ (107. ábra), melynek kissé töredezett előlapján a sárkány-ölő Szent-György lovas alakja elég tisztán látható; köriratából azonban már csak egyes betűk olvashatók. E körirat kiegészítve ekként hangozhatott: † (SIGILLUM) • MILITUM • (SANCT)I • GEORGII, azaz: Szent-György vitézeinek pecsétje. Az oklevél két részre oszlik. Első részében, mely az irat kétharmadára terjed, a vitéz rend beszél a rend hivatásáról, jogairól és kötelességeiről; a második részben, mely az oklevél alsó harmadának csak felét tölti ki, a királyi megerősítés következik.

107. ábra. A Szent-György-rend pecsétje 1326-ból.
A stílus, főleg a bevezetésben, telve középkori czikornyákkal, mondat mondatra halmozódik s egyik a másikba fonódva, nem könnyen értelmezhető. Mikor a rend szabályait pontonkint elősorolja, semmiféle sorrendet nem követ, egymás mellé nem tartozó pontokat egy mondatba foglal avagy egymás mellé dob, ezért több helyen, főleg a viszálykodásra, a tagokon ejtett sérelmekre s egymás támogatására vonatkozó részeknél ismétlésekbe esik. «Mi Szent-György czímével ékesített testvéri vitézi társaság összesége jelen levelünkkel jelentjük mindenkinek, a kit illet.» Ezután egy szövevényes mondatban előadják, hogy mily ok és szükség hozta létre e vitézi rendet. Hivatkoznak Isten indítására és rendeletére, «a kitől jön minden jó», tiszta szándékukra és igaz hitükre, a melyek segítségével Istennek és felebarátaiknak tetsző művet alkothatnak. E mű: a testvéri rend egyesülete, mely egyfelől, a szeretet kötelékéül szolgál Krisztusban, a kinek igája édes és terhe könnyű, másfelől a test védelmére a világban, melynek bajai és veszedelmei ellen az emberi gyarlóságnak kész gyógyszerre van szüksége, különben az emberi test szövetsége hamar szétmállik s a hivők felett az ellenséges gonoszság vesz erőt. Szükség ez különösen oly országban, a melynek területén a hitetlenek megszámlálhatatlan tömege lappang, üldözve az igazságot, a hol tehát a lakosságnak mindenütt támadásra készen kell állania, annál is inkább, mert az ország a hitetlen pogányok határait is mindenütt érinti. Végül szüksége van az ország urának oly kedve szerint való társaságra, a mely testét megvédje, életét és országát a hitetlenektől oltalmazza, hogy így a szent korona és az ország ura a hívők seregéből a hitetlenek sokaságát kigyomlálhassa. Azért a következő tisztelendő atyák és urak, ú. m.: Bleszló atya, Isten kegyelméből az esztergomi egyház érseke s ugyane hely örökös ispánja, Miklós győri, János nyitrai, László pécsi, Péter boszniai, Lőrincz váczi, Csanád egri és Henrik veszprémi püspök s a többi tiszteletes férfiak ú. m. prépostok és apátok, . . . a predikátori, minorita és remete-rendbeli testvérek és más igen sok egyháziak beleegyezésével, tanácsával és helyeslésével, az esztergomi káptalan jelenlétében e testvéri társaság számára a következő szabályokat alkottuk.
A kik e testvéri társaságba be akarnak lépni, azok közül minden gyűlölködés és egyenetlenség ki legyen zárva; kölcsönös szeretettel öleljék egymást, hogy ily módon egyesülve, a változó esélyekkel biztosabban szembeszállhassanak, szivük és testük tisztességét a jelenben vidáman munkálhassák, a jövőben pedig az örök életet elnyerhessék. A társaság tagjai térdig érő, csuklyás fekete posztó köpenyt viseljenek. A csuklya belsejébe e szavakat írják: «Valósággal igaz vagyok e testvéri társasággal szemben.» A ki e szavakat ott nem viselné, annyit fizessen, a milyen súlyúak a rend valamelyik tagjának ruháján található nagyobb betűk; s ha egy hónapon belül meg nem csináltatná, megcsináltatja a második hónapban, és így tovább. A ki pénteken a mise órájáig a köpenyt nem hordja, azon a napon bőjtöljön kenyéren és vizen . . . A rend kötelessége az egész anyaszentegyházat oltalmazni. Ha valamely vitéz tag meghal, az életben maradtak a temetés napján az ő lelki üdveért tíz misét tartsanak. Szent-György ünnepének előestéjén bőjtölni kell, Szent-György napján pedig e szentnek tiszteletére külön-külön egy-egy misét mondani s vigasztalásra egybegyűlni. A kik, terhes ügyekkel lévén elfoglalva, meg nem jelenhetnének, emberüket küldjék oda. Ha valakit elfognának közülök, annak kiszabadításán mindenki lovag tehetségéhez képest fáradozzék és a fogoly kiváltására egy márkát meghaladó összeget tartozzék fizetni. Pénteki napon (a Megváltó halála napján) szomorú arczczal kötelesek egybegyűlni, a mikor is senki társának sértő szavakat vagy rágalmakat mondani ne merészeljen, ebédig megáldozzon, aztán a rend üdvéért tíz Miatyánkot és tíz Üdvözlégyet mondjon s az egyháznak alamizsnát adjon. Vasárnap (a Megváltó feltámadása napján) vidám arczczal és jókedvvel gyűljenek egybe és ha valakit közülök szerencsétlenség ért, a többiek igyekezzenek ekkor őt megvígasztalni. Ha a lovagok közül valaki rendtársát vagy más valakit pénteki napon az ebéd idejéig rágalmazott, hétfőn a közös asztalnál hamúval kevert kenyérből éhgyomorra annyi falatot egyék, a hányszor rágalmazott. Minden hétfőn együtt kell étkezniök azoknak, a kik lakóhelyükön vannak, és ha valakinek elfogadható oka van arra, hogy a közös asztalnál ne étkezzék, a rend engedelmével távolmaradhat . . ., a ki pedig meg nem jelenik, egy dénárt fizessen a szegényeknek. Az ételmaradványokat szintén a szegények közt oszszák ki. Asztal előtt és után mindenki egy-egy Miatyánkot és Üdvözlégyet mondjon a dicsőséges Szűz és egy Miatyánkot Szent-György tiszteletére; és ha valaki a másik ellen gyűlölettel van, a többiek békítsék ki, és ha nem akar békülni, dobják ki a testvéri rendből. A harczjátékban a királyt kövessék . . . Ha csatában vagy várvívás közben valamelyik tag lováról leesik, vagy árokba bukik, a többiek ott ne merészeljék hagyni, hanem a mennyire lehet, gyakorolják a segélynyujtás emberi erényét. Általában egyik a másikat, még testvérrel (azaz: rendtaggal) szemben is, legalább tanácscsal segítse meg . . . és senki a másik ellen sem szóval, sem tettel ne mesterkedjék. Ha valamelyik lovag a királyi felséget és az országot fenyegető veszedelemről vagy bajról értesül, ezt nyiltan vagy titokban jelenteni tartozik. Két biró legyen (a társaságban), egy világi, másik egyházi s ha mind a két biró egyszerre meg nem jelenhetik, a jelenlevő ítél a helyettes vagy kirendelt biróval. Ezeken kívül a rend tagjai felett senki biráskodni ne merészeljen, még a király sem. A közülök kiküldött birák halogatás és személyválogatás nélkül szolgáltassanak igazságot és a ki nem a hozott ítélet szerint jár el, vagy magát ítélet alá vetni nem akarja, mint esküszegő vesse le a köpenyt, zárassék ki és mindenki támadjon ellene, hogy a sérelmet szenvedettnek igazságot szolgáltasson. Ha valaki valamely rendtársat megrabolt vagy megsértett, a megsértett félnek elégtételt adjon, hogy senkise szenvedjen közülök sérelmet senkitől. Továbbá mivel láttuk, hogy a testvérek közt viszálykodások vannak s egyik a másikat megveti, azért rendeljük és sértetlenül megtartatni akarjuk, hogy a társaság minden tagja bármelyik társát bárkivel szemben tanácscsal és pártfogással segítse és mindenben társa javára törekedjék . . . És mind az itt elmondottakat, mikor valaki e testvéri társaságba belépni akar, az elevenítő keresztfa és a szentek ereklyéinek érintése mellett sértetlenül vésse elméjébe. Minden vitéznek a társaságba belépése napjától fogva e nap évfordulójáig a maradásra és kilépésre tetszése szerint legyen szabadsága; ha pedig azon a napon a társaságot állásához képest erősíteni akarja, az elmondottakat élte végéig sértetlenül megtartani köteles, hacsak a társaság gonoszsága miatt ki nem zárja kebeléből. Továbbá senkise léphessen be e testvéri társaságba, hanem csupán a társaság valamennyi tagjának beleegyezésével; s azért oly módon kell eljárni, hogy mindenik testvér menjen el a rend birájához, a királyhoz és a rend kanczellárjához, a kik beleegyezésüket vagy bele nem egyezésüket elfogadják, és ha egyetlen ellenmondó találkozik is, az illetőt ne vegyék fel . . .
Következik a királyi megerősítés, következőkép. Az Úr MCCCXXVI. évében, Szent-György vértanu ünnepén ezeket a szabályokat hozta a Szent-György-társaság Károly urunk királyunk akaratával. Először, hogy a Szent-György-társaság (vagy rend) testvéreinek (azaz tagjainak) száma ne haladja meg az ötvenet. Másodszor: helyzetük javitása, a király úrnak teendő hűségfogadalom s egymás részére leendő igazságszolgáltatás végett minden halogatás nélkül gyűljenek össze évenkint háromszor, ú. m. Szent-György ünnepén, Szűz Mária születése napján és újév nyolczadán, még pedig úgy, hogy senkise mentegetődzék, hanem jöjjön el személye szerint, kivéve ha nagy betegség gyötörné, avagy ha nyilvánvalóan a király és az ország ügyében foglalatoskodik. Továbbá minden hónapban egyszer, hétfőn vagy kedden, rendi birájuk rendeletére, a kik az udvarnál vannak, gyűljenek össze s a király s az ország jó állapotáról és hasznáról értekezzenek. Ezután a rendtárs esküszegése esetében követendő eljárást szabják meg; aztán elhatározzák, hogy ha a társaság bármely tagja ellen idegenek követnek el sérelmet, a társaságnak akkori birája parancsot adathat a királylyal az illető vidék birájához, hogy a megsértett testvérnek haladék nélkül adjon elégtételt. Végül határozzák, hogy egyetlen rendtárs se tarthasson barátságot valamely másik rendtárs ellenségével . . . a társaságból leendő kizárás terhe alatt.
Maga a megelevenedett középkor ez az oklevél, a középkori társadalom és állam egész eszejárásával. Összekeverése vallási és világi elemeknek, dolgoknak és intézményeknek, egyháznak és államnak. A fő, vezető azonban az egyház. A társaság czélja is első sorban egyházi: mindenek felett a vallás, a hivők, az anyaszentegyház oltalma a hitetlenek és pogányok ellen s ezért egyszersmind a keresztény Magyarország és magyar király védelme mindenféle támadás ellen. Ezzel kapcsolatban a rend tagjainak kötelessége az ország sorsáról, előmeneteléről és hasznáról való tanácskozás és gondoskodás is, hogy ekként biztosabb legyen a jelen a földön és bizonyosabb a jövendő örök boldogság a másvilágon.

108. ábra. I. Károly czimerlevele Dancs Zólyom vármegye ispánja részére 1327-ből.
A tagok egyháziak és világiak a király pártfogása alatt, de a ki maga is csak egyik vezetőtag. Az egyházi tagok fölénye szembetünő, hiszen egyházi méltóságok, papok és szerzetesek alapítják ezt a rendet is a többi testvériségek (fraternitas) módjára, egyházi gyakorlatok, imádságok és büntetések szabályozzák vagy kisérik a rendtagok teendőit. A tagok, mint vitézek, katonák vagy lovagok s egyszersmind testvérek (milites et fratres) egyenruhát viselnek; s küzdenek a hitért, az országért és a királyért, egymást minden, a rend kebelében fölmerülő avagy kívülről támadó veszély ellen feltétlenül támogatják. Ezért a siker érdekében legfontosabb a tagok összetartása és egyetértése. Ennek ápolása végett pedig mindent elkövetnek az erkölcsök szelidítése, a fel-feltörő vad indulatok elfojtása és megfékezése érdekében. S e pontnál rátapintottunk ismét a XIV. század első évtizedeinek legfájóbb sebére: a viszálykodásra és erőszakoskodásra, a melyek a trón betöltésének bizonytalanságait nyomon követték. Eme rettentő bajok a huszas évek közepe táján már gyógyulóban vannak. A leghatalmasabb ellenség: CSÁK MÁTYUS, a vén oroszlán, kit még legyőzve sem mertek megközelíteni, meghalt (1321); a többi nagy urak, kiskirályok s az egész társadalom észreveszi s hovatovább érzi, hogy a trónján megerősödött Károly király keze jót tenni és sújtani egyaránt erős. Ez idő és állapot tükre oklevelünk is, melyben látjuk, miként kezdenek tömörülni egy eddig új, szokatlan, nem is magyaros formában a társadalom szelídülő erői a leányági Árpád király körül. Ezt mutatja KÁROLY királynak egy másik, a következő 1327-ik évből származó oklevele is (108. ábra), melyben a király egyik legkedvesebb hívét eddigelé szokatlan módon tünteti ki. DANCS ez, Zólyom vármegye ispánja. Erényei hűség és állhatatosság, a legbecsesebb tulajdonok egy belső viszályoktól szaggatott társadalomban, egy új dinasztiát alapító király szemében.

109–110. ábra. I. Károly kettős nagypecséte, 1323. évi okleveléről.
Az alattvalók erényei között a hűség és állhatatosság állanak első helyen – mondja a király – melyeket a fejedelmeknek a legnagyobb jutalmakkal és kitüntetésekkel kell ápolniok. És valamint az aranytól kapnak fényt a többi érczek, úgy a többi erények is a hűség tisztaságától tündökölnek. S mivel az oly igen kedves Dancs ispán hűségben és állhatatosságban mindig a legelső volt, s ezt királya felmagasztalásában és szolgálatában dicséretre méltó tettekkel bizonyította, a felséges úr e kitünő katonájának vitézi jelvényeit királyi kegyeinek jelével még fényesebbé tenni kivánja. Ezért megengedi néki örökös kiváltságképen, hogy valahányszor ő, a király személyesen indul ellenségei ellen, Dancs ispán aranynyal festett vagy aranyban égetett fegyvereket, ezeken jelvényeket, czímert és zászlót viselhessen; hogy ha pedig bármely katonát az övéhez hasonló aranyos fegyverben vagy czímerrel talál az országban, azt e fegyverek és czímer elkobzásával büntethesse.
Eddig nem ismert kitüntetés ez, mely azokat, a kik a király közelében élnek s érte harczolnak, a királyi felség fényével árasztja el; elevenebb udvari élet jele s az a társadalom, mely hasonló kitüntetés után eped, avagy annak értékét elismeri, nagyrabecsüli már királyát, tőle és a törvényes rendtől, és nem a saját öklétől várja előmenetelét.
Ez időtájt kezdenek nálunk czímerek divatba jönni, a mely alatt különben ekkor még nem azt értették, a mit ma, hanem csupán az úgynevezett sisak díszt vagy orom díszt (crista), a minőt ugyanez idő tájt, 1326-ban erenyei HERCZEG MIKLÓS kapott Károly királytól. A legrégibb czímer-javító levél hazánkban a KOLOS családé, mely 1332-ből szintén Károly királytól ered. Ezen azonban a czímer még mindig nincs kifestve. Legrégibb, teljes czímert adományozó oklevelünk (armalis) jóval későbbi időből: 1369-ből, NAGY LAJOS királytól való Kassa város számára, és Zsigmond királyé 1398-ból a Csentevölgyiek részére. Ezekre azonban még mindig nincs a czímer ráfestve. A legrégibb festett czímerű armalisok külföldön, jelesül Franczia-, Német- és Csehországban is csupán a XIV-ik század végéről valók, nálunk pedig 1405-ből, a mikor Zsigmond király a Tétényieknek, a ma is élő KAPY család őseinek és a Harasztiaknak az oklevél jobb felső sarkára szépen kifestett czímert adományozott.

111. ábra. Nagy Lajos király képe a bécsi képes-krónikából.
KÁROLY király – vagy olaszosan KÁROLY RÓBERT, CAROBERT – 1342-ig, fia: LAJOS pedig, a kit hálásan NAGY-nak nevez a történelem, ez évtől 1382-ig uralkodott. A két Anjounak eme több mint két emberöltőre terjedő uralkodása alatt a belső béke áldásait élvezte az ország. Nagy dolog ez a középkorban. A társadalom szabad osztályai állandóan fegyvert hordanak, mert hiszen az ő joguk és kötelességük a haza védelme, a melyre gyermekkoruktól fogva készülnek. A test- és fegyvergyakorlat mindennapi foglalatosságuk. A szegényebb a hatalmasabbnak szolgálatába szegődik s azzal él, ha állandó fegyverbarátságban. E katona-társadalomban könnyen kirepül hüvelyéből a kard; verekedés, vérontás hétköznapi látvány. Itt tehát nem sok foganatja van az irott törvény paragrafusainak; a mi a rendet fentartsa: erős kezű kormányzat kell ide, mely jutalmat oszt az érdemesnek, sújtja a bűnöst és tekintélyt tart. A királyi tekintély igazi kora ez; egy jó, erős király a legnagyobb áldás az országra. A XIV. század, mely oly nehéz viharokkal kezdődött, két ily uralkodót is adott neki.
A belső béke és fegyelem egymagában is meg szokta gyarapítani a társadalmakat; az Anjouk intézményekkel is boldogították azt. A mellett, hogy meghonosították a nyugoti katholikus, lovag-társadalom sok szép formáit, olasz mintára anyagi téren is előre vitték. Az a ritka korszak állott be, midőn a vallásosság és vagyonosodás egyensúlyt mutat. Egyszerre emelkednek fel a pompás csúcsíves stílű templomok a főurak váraival s a polgárság városaival. Utóbbiakban, különösen NAGY LAJOS kiváltságai nyomán, hirtelen fölpezsdül az ipar és kereskedés. Buda, Pozsony, Kassa, Brassó és más városok megannyi központjaivá válnak a belső, a külső országokból beáramló s az átmeneti kereskedésnek. Előmozdítja ezt a kitünő aranypénz, a melyet, megelőzve haladottabb nyugoti országokat is, flórenczi mintára Károly király veret először hazánkban. Az ezüstpénz is javul. Mindez kiemeli pólyáiból és rendszeresebbé teszi a fémbányászatot. Meghonsodik a czéhrendszer. A földművelés is új erőre kap; őserdőkben új vágások, és soltészségek keletkeznek. Birtokhatárok rendeztetnek.

112. ábra. Részlet Nagy Lajos 1351. évi törvényéből.
E közben az Árpádok társadalma, mely a rabszolgák, különféle szolgák és félszabadok annyi össze-vissza rétegeit mutatta, – átalakul. Egyes kiváltságos, kisebb népségeken kívül, mint a jászok, kunok, székelyek, szászok s a nagyrészt idegen eredetű városi lakosság két főosztályba csoportosul. Ez a nemesség és a jobbágyság. Utóbbi az előbbinek földjét műveli s azt kiszolgálja is. Ez állapotot tünteti fel NAGY LAJOS királynak 1351-diki, egyetlen – kiállításunkon is bemutatott – törvénye (112. ábra), mely különösen két, messze kiható elvet szentesít e két főtársadalmi osztály egymáshoz való viszonyában. Egyik hogy a jobbágyok termésüknek kilenczed részével nemes földesuruknak tartoznak; a másik pedig, hogy a nemesek birtokai firól-fira, ezek nem létében pedig a testvérekre vagy más vérrokonokra szállanak. E két alaptörvény, utóbbi ősiség néven, mint egy megkövesedett formában – ötszáz évig, egész 1848-ig – tartja a magyar társadalmat. Ezen épül fel az új honvédelmi rendszer is, mely bandérium (zászlóalj) néven vált ismeretessé. Elve az, hogy a haza védelme a kiváltságosok kötelessége, mint a kiknek joga hogy fegyvert hordozzanak és földbirtokokat tulajdonul bírjanak. De bár a nemesség csupán egyféle, a nagyobb birtok s a király környezetében viselt nagyobb méltóság, nagyobb hadi kötelezettséggel járnak. E nagyobb birtokosok és méltóságok zászlóaljai a bandériumok; melyekbe a kisebb nemesekéi csoportosulnak, s követik a királyt, mint még mindig legnagyobb birtokú, tehát legszámosabb bandériummal bíró hadurat.
E honvédelmi rendszeren alapultak Károly, de különösen Nagy Lajos király hadi és diplomácziai sikerei. Kétszer viselt Lajos király háborút a Nápolyország, s kétszer a nagyhatalmú és dúsgazdag Velencze ellen, melyet évi adófizetésre kényszerített, (1378–1381). Függésbe hozta a magyar koronától a tengerparti Dalmáczián kívül a Magyarországot dél és kelet felé félkörben kerítő Boszniát, Szerbiát, Bolgárországot, Havasföldet és Moldvát, majd Galicziát is. 1370-ben pedig, a mikor Kázmér lengyel király meghalt, megszerezte házának a lengyel koronát.
Ő volt az első magyar király, a ki 1366-ban az Európába nyomuló törökökkel, Magyarország eme későbbi halálos ellenségével diadalmas harczot vívott. Végül tiszteltté tette a magyar nevet s megállapítá királyi tekintélyét a nyugoti nagyhatalmasságokkal, főleg a császárral és cseh királylyal szemben. Erről tanuskodik a kiállításon a bécsi állami levéltárból bemutatott, sok szép pecséttel ékeskedő két oklevél. Ezek egyike 1353-ban kelt Budán, két egyenlő példányban s NAGY LAJOS királynak és hírneves kortársának, KÁROLY cseh királynak, majd római császárnak legbensőbb szövetségét tárja elénk, a melynek következése gyanánt jött létre aztán a házasság Károly fia ZSIGMOND, a későbbi magyar király, majd német császár és Nagy Lajos leánya MÁRIA között.
«Mi Lajos, – úgymond az oklevél magyar fordításban – Isten kegyelméből Magyarország királya, tudtára adjuk mindenkinek, hogy tekintve a belső szeretet ama lángolását és a tiszta vonzalom érzését, a melyekkel a fenséges fejedelmet, Károly urat, a rómaiak és csehek jeles királyát, legkedvesebb testvérünket, gyakorta való kegyes szeretettel . . . öleljük, különös hévvel arra törekszünk, hogy közte és közöttünk a feloldhatatlan kötelék egységét megerősíthessük. Ezért elhatározott lélekkel és megfontolt szándékkal igéretet teszünk magunkért, örököseinkért és utódainkért, Magyarország királyaiért és nevezett országunk koronájáért, jó hittel, minden csalárdság nélkül s kézemeléssel és a legszentebb evangéliumot érintve tett esküvéssel, hogy Károly királylyal, örököseivel és utódaival: Csehország királyaival örökös szövetségben (liga) és feloldhatatlan egységben (unio) maradunk, s őket bármely ember, király, fejedelem ellen, bármily méltóságú és állású legyen is, minden hatalmunkkal, gyakorta megsegítjük és híven támogatjuk, segítséggel és alkalmas tanácsokkal, kivéve mégis felséges Kázmért, a lengyelek királyát és Albertet, Ausztria herczegét és mindkettőnek örököseit. Megigérvén hit alatt, miként föntebb, hogy ha jövőben valamikor fiunk vagy leányunk születik, ezeket meg nem házasítjuk vagy férjhez nem adjuk a cseh királyok tanácsa, beleegyezése és különös engedelme nélkül, pecsétünk alatt kiadott jelen levelünk tanusága szerint . . . .»
A másik, szintén rendkívüli fontosságú okirat hasonlókép e két jeles uralkodó egymásközt való viszonyára vet világosságot. E viszony sohasem volt valami barátságos; királyunk főleg hálátlanságáért és kétszinűségeért neheztelt Károly császárra, a ki viszont nem jó szemmel nézte a magyar fegyverek diadalait; kezdte is félteni tőle családi birtokait s leginkább Sziléziát.

113–114. ábra. Erzsébet királyné kettős pecsétje 1338-ból.
E feszült helyzetben, midőn Nagy Lajos a garázdálkodó cseh martalóczok rablásaiért kárpótlást követelt a császártól, ez válaszul, Erzsébet anyakirályné irányában sértő kifejezésekre fakadt. Nagy Lajos ezt követeitől meghallván, megtorlásra készült ellene. Szövetségesei IV. Rudolf osztrák herczeg és Kázmér lengyel király voltak. Erős elhatározásuk, hogy a császárt megbuktatják s a mit meghódítanak, azon osztozkodnak. Ő maga hadat gyűjtött, hogy Morvaországba törjön. Seregei már Trencsénig jutottak, mikor a király elé Bolko, schweidnitzi herczeg, mint a császár követe, – egyébiránt Nagy Lajosnak is rokona – jelent meg, békét kérendő. Először is fegyverszünetet, majd békét és szövetséget kötöttek. Az erre vonatkozó, Brünnben, 1364. február hó 10-én kelt oklevél (115. ábra) így szól:
«Mi Károly, Isten kegyelméből dicsőséges római császár, mi Wenczel, éppúgy Isten kegyelméből Csehország királya és brandenburgi őrgróf, a már említett, nekünk kedves urunk és atyánk, Károly császár fia, azután mi János, szintén Isten kegyelméből Morva őrgróf, előbb említett urunk császárunk öcscse, mindenkori örököseink, fiaink és leányaink nevében egyrészről, továbbá mi Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, és mi Rudolf, Albert meg Lipót, hasonlókép Isten kegyelméből Ausztria, Styria és Karinthia herczegei stb. a saját és összes örököseink, fiaink és leányaink nevében másrészről, ezen különös szövetségünk erejénél fogva valljuk, elismerjük és közhírré teszszük ezen levelünk révén, . . . hogy mi mindkét részről előzetes megfontolás után . . . hív egyházi és világi fejedelmeink és báróink, esküdt tanácsunk tanácskozása alapján azon határozatból kifolyólag, melyet, a mint ismeretes, Kázmér úr, cseh király és Bolko, schweidnitzi herczeg, e dicső fejedelmek, azelőtt közöttünk mindkét részről hoztak, ettőlfogva a magunk és összes jóbarátaink, szövetségeseink és hűbéreseink érdekében barátságból és jóakarólag egyesültünk, kibékültünk és összebarátkoztunk, elvetvén minden félreértést, egyenetlenséget és viszályt, mely köztünk mind e mai napig akármi ügynek miatta szavaink, tetteink és cselekedeteink révén támadt volt. Legyen hát tökéletesen feledve minden eljárásunk és támadásunk, melynek folytán részünkről a másik fél, országa, alattvalói vagy javai tekintetében bármi módon szenvedett. És épen ezért ezen barátságunk és megbékülésünk erős bizonyságára, örök és ép állandóságára mi, az előbb felsorolt felek egymásnak hitünkre és fejedelmi méltóságunk szavára fogadtuk és megigértük, sőt a szent kereszt fájára téve kezünket, a szentekre, a megtestesült szent evangéliumra is megesküdtünk, hogy galádul, vagy a másiknak akarata ellenére a felek egyike sem fog egymás országára, fejedelemsége alattvalóira, uradalmaira, szabadságaira, jogaira, méltóságaira, sem hírnevére, melyeket most bír, vagy szerez . . . is törni, vagy az illetőt azokban gyengíteni, megkárosítani, sőt senkivel a ki az illetőt e tekintetben zavarni, megtámadni vagy kényszeríteni akarná, – akár hallgatag, akár nyilván, még csak egyerérteni sem, – kirekesztvén minden cselt és csalárdságot. És mindezeknek szembetünő bizonyságára és örök érvényére egyenkint és összesen, mi előbbemlített Károly római császár, Wenczel, Csehország királya és János morva őrgróf, a saját és örököseink nevében egyrészről, mi is Lajos, Magyarország királya és Rudolf, Albert meg Lipót, Ausztria herczegei, saját és utódaink nevében másrészről kiadtuk a parancsot, hogy e levelünkre pecséteinket ráfüggeszszék. Végeztük és adtuk Brünnben, szent Scolastica szűznek napján, az Úrnak 1364-ik esztendejében.»

116–117. ábra. Nagy Lajos második kettős nagy pecséte 1364-ből.
Ekkép nemcsak belsőleg volt erős az Anjouk Magyarországa, hanem külsőleg is a nemzetközi tekintély magas fokára emelkedett; mint ellenség félelmes, mint szövetséges keresett volt. A magyar királyi udvar nem ritkán látta ekkor a visegrádi nagy terjedelmű, fényes királyi lakba gyülekezni Európa számos fejedelmeit. S kiszélesült a magyarság látköre oly uralkodók alatt, a kik bár idegen földről származtak, magukat a magyarsággal azonosítván, egyforma érzékkel bírtak az ország európai helyzete s a magyar faj politikai hivatása iránt.* Nagy Lajos halálával változnak a politika tényezői. A királyok erős karja gyengül, ezzel tekintélyük is megapad. Leány-ágra jut a királyi családdal együtt a királyság is. E körülmény megbontja az eddig fönnállott összhangot. Túlfeszíti a főurak önérzetét, a kiknek egyedül engedett Nagy Lajos szerepet maga körül. Ehhez járul, hogy a természettől komoly, önérzetes, elfajulásában gőgös faj az asszonyi uralmat amúgy is nehezen tűri. Trónkeresők és uralkodók bárgyúsága (KIS KÁROLY), önzése és könnyelműsége (ZSIGMOND) és szívóssága (NÁPOLYI LÁSZLÓ) még jobban kiélezik az ellentéteket. 1401-ben a főnemesség összeesküszik Zsigmond király ellen, leteszi őt és maga alakul kormánynyá. S bár a leghatalmasabbak egyike: GARAI MIKLÓS újra trónra segíti a királyt, ennek trónja még sokáig nem mondható szilárdnak. Közben pedig a török áradat is mind előbb nyomul az ország határához. 1396-ban kezdi meg forma szerint az élet-halálharczot az útjában álló első igazi nagyhatalommal: a magyar királysággal. Ekkor vívja meg BAJAZID szultán a nagy csatát az aldunai Nikápolynál Zsigmond király hatalmas lovasseregével, mely a magyar hadakon kívül különösen Magyar-, Franczia-, Német-, Spanyolország meg Burgundia lovagvilágának érczbeöltözött vitézeiből verődött össze. A diadal a nagy szultáné lett, a király is csak alig hogy megmenekedett; a törökök részéről fenyegető veszedelem egész rettentő nagyságában tárult fel. Zsigmond király mind nagyobb szükségét látja, hogy a belső és külső bajok ellen trónját biztosítsa. E törekvésének egyik kifolyása a sárkány-rend alapítása 1408-ban, a mely, miként a Szent-György-rend Károly király korában – hivatva volt egy új közös jelvény: a sárkány alatt foglalni össze a királynak és főuraknak amúgy is rokon természetű érdekeit. A trónjára visszahelyezett király, a ki közben egy veszélyes trónkövetelő: Nápolyi László fölött diadalt aratott, a sárkány-rendben testvéreivé fogadja alattvalóit s viszont ezek uruknak és testvérüknek hűségüket és védelmüket igérik.
V. ö. e részben s az alábbiakra nézve dr. Csánki Dezső: «A renaissance és Mátyás király» czímű czikkét a Budapesti Szemle 1891. évfolyamában.

118–119. ábra. Mária királynő kettős nagy pecséte 1388-ból.
E második magyar vitézi rend alapító-levelének (120. ábra) bevezetésében, a keresztény vallásnak a szokott bőbeszédűséggel és nagyszerű szavakkal dicsőitése után az ország főpapjainak, bárói és nemeseinek részvételével a «régi ellenségnek: a sárkánynak és katonáinak, a pogányoknak és hitetleneknek» kiirtását s a «keresztény hitű nemzetek és saját országunk ellenségeinek hátráltatását s a Krisztus keresztje alatt győzedelmes hitnek teljes erőből való szolgálását» fogadja meg Zsigmond. Ennek jeléül és emlékére egy kör módjára görbülő, farkát nyaka köré csavaró, háta közepén feje tövétől egész hosszában, farka végeig fehér alapon vörös kereszttel ellátott sárkányt választ, miként a Szent-György-rend lovagjai – fehér mezőben vörös kereszt – hordani szokták. Az oklevél folyamán Zsigmond veszi át a szót, és feldicsérvén az ország nemeseinek, az ő híveinek, irányában és az ország ügyeiben mindenkor tanusított hűségét, odaadását, fogadja, hogy őket a jövőben nagyobb tisztelettel és becsüléssel tünteti ki, hogy annál fényesebben tündököljék dicsőségük. «Ennélfogva – folytatja Zsigmond király – országunk alulírt hű báróit s előbbemlített rendünket a sárkány-jelvény viselésére feljogosítjuk. Igaz hitünkre igérjük, hogy e rendünk tagjait, hű báróinkat becsülésben tartjuk, jogaikat elismerjük, érdekeiket őszintén és jogosan megvédjük, előmozdítjuk.» Megigéri azt is, hogy ha ezek valamelyikére neheztelni találna, sohasem jár el erőszakkal, dühhel, hanem a rend tagjai szolgáltassanak majd igazságot.

120. ábra. Részlet a Sárkány-rend alapitó leveléből, 1408-ból.
Azután a rend tagjai folytatják ekként: Mi pedig István despota, a ráczok ura, Hermann, czillei és zágoriai gróf, Frigyes gróf, az előbbinek fia, Garai Miklós, Magyarország nádora, stiboriczi Stibor erdélyi vajda, Thamássy Henrik fia János, szántói Lack Jakab erdélyi vajdák, Maróthi János macsói, ozorai Pipó szörényi bánok, Széchi Miklós tárnokmester, Korbáviai Károly gróf kincstartó, Széchényi Simon, a néhai Kónya bán fia, főajtónálló, Korbáviai János gróf főasztalnok, Alsáni György fia János főpinczemester, lévai Cseh Péter főlovászmester, Csáki Miklós erdélyi vajda, Bessenyő Pál, Pécsi Pál, Dalmát-, Horvát- és Szlavónország volt bánjai, Nádasdi Salamon fia Mihály, a székelyek ispánja, Perényi Péter azelőtt székely, most máramarosi ispán, Perényi Imre kir. titkos kanczellár, és néhai Garai Miklós nádorispán fia János, az ország főurai – a fenti rend kiválasztottjai – jól megfontolva, hogy mennyi jóakarattal, bőkezűséggel viselkedik irányunkban Zsigmond király Urunk, és hitvese Borbála királyné Úrnőnk, igaz hitünkre, egy szívvel-lélekkel igérjük, hogy Urunk királyunk és hitvese, Úrnőnk, királynénk, meg utódaik iránt engedelmesek leszünk, hűségünkben állhatatosan megmaradunk, javaikat – még a királynéit is, ha özvegységre jutna – megvédelmezzük«. Épúgy megigérik, hogy a királyt minden őt érhető veszély felől értesítik, őt utolsó lehelletükig megvédik, s egymás iránt igaz, őszinte testvériességet fogadnak. Majd ismét Zsigmond király, hitvese s a rend tagjai együtt fogadják, hogy Magyarország szent koronájának alattvalóit, bármily rendűeket, régi, igaz és törvényes szokásaikban sértetlenül meghagyják». Fentartják maguknak a jogot, hogy a rendet új tagokkal szaporíthassák; megállapítják a rend szabályait. Végül szintén Zsigmond király, Borbála királynő és a rend tagjai igérik, hogy a rend szabályait megtartják, és a mennyire csak lehet, Magyarország jövendő királyait is – koronáztatásuk alkalmával – e rend szabályainak megtartására megeskettetik. E nagyérdekű oklevél 1408. deczember 12-én kelt, s az Országos Levéltárban őriztetik. Hártyájáról egykor a király, királyné és 19 főúr pecsétje függött alá; e pecsétek azonban egytől-egyig elvesztek.
ZSIGMOND sokáig uralkodott még ezután, egész 1437-ig. Közben, 1410-ben német császárrá, majd 1419-ben cseh királylyá is megválasztották. Óriási területet, sok fajta, számos népet egyesített tehát, mindinkább komolyodó egyéniségének kormányzása alatt. Bár a Magyarországba is átcsapott huszita mozgalom sok vesződséget és bajt okozott, hosszú, «egyöntetű uralkodása szintén kedvezett a békés munkának, a vagyongyűjtésnek s ezzel az értelmi fejlődés, öntudatra ébredés lefelé való terjedésének. De a főúri rend – bár a hatalmat bírja – nem gyarapodik tovább. Sőt inkább lassankint gyengülni kezd, szaporodás, kihalás és hűtlenségi perek következtében, valamint azoktól a megalázó csapásoktól, melyeket maga Zsigmond mért reája (Laczkfiak, Horvátiak, Debrőiek stb. nótázása), s a bandérium-tartás állandó súlya alatt is. És csakugyan az 1435-iki törvény, bár a bandérium intézményét szentesíti, a hadi szolgálat súlypontját a nemesekre helyezi át, kik különben már az 1397-iki országgyűlésen is képviseltették magukat s a kiknek helyeslését – a megyék útján – az 1405-dik évi s előzetesen eme hadügyi törvényhez is kikérték.

121. ábra. Zsigmond római császári pecséte.
Ugyanez időben az immár megvagyonosodott városok szervezete és politikai állása szintén törvényben nyer kifejezést (1405). Csakhogy nálunk a városok beérik a saját vagyonuk és kiváltságaik szaporításával és élvezésével. Gazdag forrásaivá válnak a közjólétnek és a királyi jövedelmeknek, de idegen intézményeikkel, idegen észjárásukkal kiválnak a magyar nemesi társadalom testéből s a közügyekre csaknem teljesen semlegesek maradnak».*
L. id. h. 229–232. l. az alább következőkre is.
A jobbágyság állapota szintén javulni kezd, legalább azzal, hogy egyetlen joga vagy kiváltsága: a szabad költözködés, 1397-ben törvényes intézkedésben nyer kifejezést.
E törvény (decretum) (122. ábra.) kivonatos magyar fordításban következőkép hangzik:
Tudomására hozzuk mindeneknek . . . jelen levelünkkel, hogy mivel birodalmunk számos egyházfői, bárói és előkelői előadásából gyakorta hangzott Felségünk fülébe, hogy az ország különböző vidékein sok birtokos van, a kik mások birtokaira költözködni kivánó jobbágyaikat mindenféle birságok, adózások és szolgáltatások kivetésével terhelik s így azok békés elköltözését megakadályozzák, a minek következtében a királyi, egyházi, nemesi és más birtokok nem csekély pusztulásnak indultak; mi tehát, királyi tisztünkhöz képest, a közjó és az ország közös üdve fölött őrködni kivánván, méltónak és igazságosnak ítéltük, hogy mivel kezdetben minden ember egyenlőnek jött a világra, mindazok szabadoknak tekintessenek, a kiket nem a természet, hanem az emberi hatalom törekszik a szolgaság járma alá vetni, s nevezett bárókkal és előkelőségekkel egyetértőleg elhatároztuk, hogy azután jövőre a mi királyi polgáraink, vendégeink vagy jobbágyaink, a mi városainkból, mezővárosainkból, birtokainkról, szabad falvainkból és váraink tartományaiból a bárók és előkelők, egyházak és nemesek vagy bármely más birtokosok jószágaira, vagy megfordítva . . . és általában bármely szabad állapotú ember az egyháziak birtokairól a nemesek birtokaira s a nemesek birtokairól az egyháziak birtokaira . . . az engedélyt elnyervén s az igazságos földbért és más tartozásokat megfizetvén és kiegyenlítvén, szabadon és biztosan átköltözhessenek, jelen levelünk érvénye szerint . . . A következő megjegyzésekkel, hogy ha a jobágygyal bíró földesúr azokat a birságokat, a melyekben jobbágya valaha elmarasztaltatott, egy hónap leforgása alatt be nem szedi tőle, akkor a hónap elteltével az ilyen birságokat azon a jobbágyon többé ne követelhesse, s azt a jobbágyot vissza ne tarthassa; hanem hogy az épen és sértetlenül költözködhessék a hova akar . . .

122. ábra. Részlet az 1397. évi törvényből.
Ezután még néhány kisebb jelentőségű részlet következik s aztán így végződik a királyi levél: «És hogy eme szentesítésünkkkel ellátott határozat (decretum) mindig épségben maradjon, akarjuk és jelen levelünkben legszigorúbb királyi parancscsal meghagyjuk egyenként és összesen a megyék ispánjainak, alispánjainak és szolgabiráinak . . . hogy a mi királyi várnagyainkat, tisztjeinket, városi és falusi bíráinkat, valamint az egyházak, bárók, nemesek és bármely állású emberekéit, az egyházak igazgatóit és nemeseit és az ország más embereit és azok tisztjeit jelen királyi rendeletünk megtartására, saját kárukkal és sérelmükkel kényszerítsék és szorítsák, jelen levelünkkel általunk nékik adott királyi tekintélyünk őket erre felhatalmazván. A minek örök és nyomós bizonyságára jelen levelünket engedélyezni határoztuk. Kelt Nagy-Szombatban, Szent-Péter apostol bilincsének ünnepére következő hatodik köznapon, az Úr ezerháromszázkilenczvenhetedik évében».
Az állami pénzügyek kezelése is ez időben válik rendszeresebbé. Erre mutat Magyarországnak ez időből fenmaradt legrégibb adólajstroma.

123. ábra. Zsigmond kis pecséte 1403-ból.
Ma már megszoktuk, hogy kisebb falunak is vaskos adókönyve van, a melybe egy-egy adóról is többféle adatot jegyeznek be. Eme legrégibb, 1427-ből való adókönyvünk, bár egy egész vármegyének egy évi adózási adatait magában foglalja, mégis igen vékony, csekély füzetke, mely csupán 30 cm. hosszú és 11 cm. széles nyolcz levélből áll s ezek közül is csak öt van egészen beírva, a hatodiknak csupán egyik oldala. A fenmaradó két levél pedig borítékul szolgál s egyikén, mintegy a czímlapon, egyéb ráirkált szavak mellett e szó is olvasható: Gwmur, azaz Gömör, mely vármegyének adókönyve. Első lapja, mely kiállításunkon látható volt s a mellékelt 124. képen is szemlélhető, következő szavakkal kezdődik:

124. ábra. Részlet a legrégibb (1427. évi) adókönyvből.
Nota registrorum comitatus de Gwmwr sub anno domini Millesimo CCCC-mo XXVII-mo, azaz Gömörmegye lajstromainak jegyzéke az 1427. évről. Azután e szavak következnek: Item reambulatio Johannis de Basth iudicis nobilium, azaz: (ismét) Basthi János szolgabiró járása. Ezután az e járásban feküdt helységek soroltatnak fel, az illető helység birtokosának és a kapunak (porta), mely után az adót kivetették, római számmal írt összegével, ilyformán: Item Keregede regine X., azaz: (ismét) Kerek-Gede, a királynéé 10 forint; Item Syd Georgii palatini por(te) XXX, azaz: (ismét) Sid György nádoré 30 kapu és így tovább. A lap alján: Item Aynaskwalya domine regine XVI, azaz: (ismét) Ajnáskőalja a királynéé 16 forint. E járás, mely Gömörmegye délnyugoti részét foglalja magában, a harmadik lapnak mintegy közepéig terjed, s azután következik a 3–6 lapokon a VÁLI ISTVÁN szolgbairó járása, a megye közepetája; a 7–9 lapokon a HERÉNYI PÉTER szolgabiró járása, a megyének északkeleti, s végül a 9–11 lapokon a szentkirályi BORI (helyesebben: Biro) BALÁZS szolgabiró járása, a megyének délkeleti része. Az egészet a kapuk vagyis porták száma (4883) és az adóösszege (2900 forint és 28 dénár) zárja be.
Ezenkívül még a szomszédos Abauj és Sáros megyéknek is maradt fenn ugyanez évből adótajstromuk, melyek szintén az országos levéltárban őriztetnek.
Végül még egy nagyérdekű oklevelet (125. ábra) mutatunk be ez időszakból, mely Zsigmond királynak a törökök ellen vivott harczaira emlékeztet s egyszersmind történelmünk egyik legkiválóbb női alakját dicsőíti.

125. ábra. Zsigmond király adománylevele Rozgonyiné Szentgyörgyi Czeczilia részére 1430-ból.
Ebben Zsigmond király 1430. márczius 9-én Pozsonyban elbeszéli, hogy a rendkivül kedvelt nagyságos CZECZILIA asszony, ROZGONYI ISTVÁN temesi ispán felesége, Szentgyörgyi Péter gróf leánya, Galambócz vár vívásánál miként tüntette ki magát, s szerzett királyi jutalomra méltó érdemeket merészségével és tettvágyával, a melyeket felújítani és megörökíteni kiván, hogy a többi nőknek például s a tettre készmerészségre ösztönzésül szolgáljon. Mert – úgymond – nevezett grófnő, midőn (t. i. 1430-ban) mi és férje István úr seregünkkel Galambócz várát vívtuk, a többi asszonyoknál merészebb és kiválóbb lévén, Szent-László-vára nevű, általunk Galambócz várral szemközt a Duna partján épített várunkhoz jönni merészelt s mellőzvén a női nemnek törékeny, remegő és félénk természetét, merész szívvel és lélekkel, bátor katona módjára egy a Dunán levő felfegyverzett gályára szállt, s a folyón vitézül ide-odajárván, a megkezdett harcz előcsatározásaiba belevegyült, számos dicső hadi tettet vitt véghez, a gályáról puskákból, ágyúkból, számszeríjjakból és más hadigépekből Galambócz várát és a benne levő törököket sürűn lövette. A miért is, viszonzásul és méltó jutalmul, a nevezett grófnő kényelmesebb, bővebb és gazdagabb ellátására: 19 falut vagy falurészt és 3 pusztát Somogy-, egy falut Tolna-, egy pusztát Veszprém- és 3 falut Fejérmegyében, összesen tehát 23 falut, 4 pusztát adományoz neki, hogy azokat férje haláláig s ezután is, esetleges özvegysége idejében, a míg férje nevét viseli, azaz újra férjhez nem megy, bírhassa és használhassa.
Az oklevél hártyára van írva, alján a király rányomott pecsétjével, három első szava tintával szépen kifestve. Az Országos Levéltárban, a hol őrzik, egy másik, kevésbbé szép példánya is van.
Az Albert király halálára (1439) következő két évtized alatt ismér régi betegségébe esik vissza a magyar társadalom. A trónörökösödés miatt nehéz belső harczokban emészti magát. E szomorú időszakban a társadalmi és állami fejlődés roham-léptekkel halad előre. A hosszú békés évtizedek alatt erőt gyűjtött, most pedig a belső és külső erőfeszítések, mindennapos mérkőzések korszakában kifejti azt. E különben szomorú küzdelemben, mely a fölfegyverzett társadalmat fegyverének használatára, erőszakoskodásra, a lappangó szenvedélyek kiöntésére készti, egyszersmind nagy tehetségek válnak ki s a kisebb erő is érzi becsét és érvényesül. De ez a fejetlen állapot a legmagasabbra fokozza a főnemesség önérzetét s egy Garai Lászlónak és Ujlaki Miklósnak nagyravágyását a kormányzóság, sőt a királyság csalétkével csiklandozza. Kezdődik az időszak, melyben a politikai társadalom eme nagy erői egymás elleni szövetségben keresik egyensúlyukat. Ily szövetkezésre legérdekesebb példa eme két dinasztának nagy ellenlábasukkal, mondhatni halálos ellenségükkel: Hunyadi Jánossal, a kormányzóval való szövetkezése a legzavarosabb időben, 1450-ben.

126. ábra. Albert király nagy pecséte 1439-ből.
E szövetséglevél (127. ábra) kivonatos fordításban következőleg hangzik:
«Mi Hunyadi János, Magyarország kormányzója stb., Garai László nádorispán és Ujlaki Miklós erdélyi vajda, jelen levelünk rendiben mindenkinek tudtára adjuk, hogy jóllehet sok jót tettünk egymással s egymás tiszteletére és szeretetére vagyunk kötelezve s arra, hogy egymás dolgait előmozdítsuk, mégis e zavaros időkben, – miként az néha testvérek és jó barátok között is elő szokott fordulni – irigyeink, rosszakaróink vagy rágalmazók nyelve zavart, félreértést támaszthatna, barátságunk megbomlanék, ha e levelünk során nem gondoskodnánk arról, hogy ez meg ne essék. Ezért igaz, testvéri szövetségünk és barátságunk kapcsát felbonthatatlanná akarjuk tenni, s minden kétség és gyanakodás mételyét megszüntetni. Egymást tehát igaz szóval, keresztényi hittel jóakaró testvérekké, jóbarátokká fogadjuk, egymás érdekeit előmozdítjuk, egyikünk megtámadtatását közösnek veszszük. Ha valmelyikünk a másik veszélyéről tudomást nyer, azt vele tudatjuk. Mindent, amit fenséges László királyunk kiszabadítása és az országba hozatala érdekében tehetünk, egy szívvel-lélekkel megteendjük; s ha ez Isten segítségével sikerül s körünkben lehet, előtte egymást el nem hagyjuk, sőt egyik a másik érdekeit, hasznát mindig előmozdítandja . . . Egyikünk se fog a másik kárán meggazdagodásra vagy méltóságra törekedni. S mindezt megtartjuk akármelyikünk halála után, örököseivel szemben is . . . Tettük mindezt az országnak és László királynak előnyére, s ugyanazzal az esküformával erősítjük meg, mely a pesti országgyűlésen készült . . . Különösen kijelentjük, hogy ha valamelyikünk emberségéről megfeledten e végzésünk ellenére cselekednék, azt esküszegőnek, hitehagyottnak, becstelennek nyilvánítjuk és óva intjük, ne merjen valaha a többi becsületes ember, a bárók, vitézek és nemesek közt megjelenni. E levelünket három példányban adtuk, hármunk pecsétjével erősítve meg mindegyiket. Kelt Budán, 1450. június 17-ikén.» (A három pecsét ma is az oklevélen függ; mely az országos levéltárban van, hová a Hunyadi-ház levéltárával került.) E három nagyúr mindenike vasakarattal áll helyén, hogy érdekeit megvédje, terveit megvalósítsa. De Hunyadi mindig egyesíteni tudja saját érdekeit a haza érdekeivel. Ellentétben a másik két főúrral, a kik a legelőkelőbb családok ivadékai és óriási birtokok urai, köznemes családból származik s bár lassanként ő is nagy terjedelmű birtokokat szerez, mindig hivatkozhatik a haza iránt szerzett érdemeire, melyeket az uralkodóknak földbirtokok adományozásával kellett jutalmazniok. Azonkívül ő e nagy birtokai jövedelmét a haza védelmére igyekszik fordítani, a mi ekkor egyértelmű volt a haza megmentésével. Mert e zavaros állapotok közepette, midőn az ország északi részét az Albert király özvegyétől Magyarországra uszított husziták tartják megszállva, – hirtelen elemi erővel tör ki a déli határon a török veszedelem vihara is. Új hódítók lépnek fel, köztük II. MOHAMED, a ki nyiltan hirdeti, hogy az egész világot meg akarja hódítani; mert valamint egy Isten és egy próféta van az égben, egy úrnak kell lennie a földön is. E hódító útjában Magyarország és melléktartományai, főkép pedig Hunyadi János, mint napról-napra hiresebb hadvezér, állanak első helyen. Ha velük végez, nyitva az út Európa szivébe. Hunyadi egyformán érezte hazája eszményi hivatását, s a maga személyének rendkívüli fontosságát. S a mint magasabb méltóságokra emelkedik, szörnyi bán, erdélyi vajda, az ország főkapitánya, majd kormányzója lesz, – válik a határ egyszerű védőjéből országos hőssé, majd az egész kereszténység világhírű hősévé és megmentőjévé. A ki utoljára kelti és használja föl apostoli lélekkel a katholicismus régi lelkesedését, melyet a vagyon és műveltség élvezésének vágya, s az erkölcsök elvilágiasodása a nagy műveltségű Itáliában már kiirtott a szivekből. Miután az országban s az ország határán kívül vívott több csatában és hadjáratban mérkőzött meg a szultánokkal vagy vezéreikkel, 1456-ban egyesülve a lánglelkű KAPISZTRÁN JÁNOS baráttal, keresztes hadat szervez s visszaveri II. Mohamed szultán támadását Nándor-Fejérvártól (Belgrád), mely ekkor a török határ felé Magyarország végvára és védőbástyája volt. Egész Európa leste e titáni küzdelmet s föllélegzett a nagy diadal hírére, melynek örök emlékezetéül az akkori római pápa: III. CALIXTUS, a katholicismust védő Magyarország egyetlen igaz méltánylója és barátja, elrendelte az egész keresztény világban a déli harangozást.
Hunyadi János államférfiúi és diplomácziai működésének nevezetes két emlékét mutatta be kiállításunk a bécsi állami levéltárból, két régi szláv nyelven és betűkkel írott oklevélben, a melyek egyszersmind a magyar királyság és török császárság között ingadozó balkáni hűbéres országoknak Magyarországhoz való viszonyát illusztrálják. Ezek egyikében BOGDÁN moldvai vajda 1450-ben Hunyadi Jánosnak, mint Magyarország kormányozójának ünnepiesen hűséget fogad; a másik szerint pedig SÁNDOR, ugyancsak moldvai vajda, 1453-ban Hunyadi János kormányzóval örök békére lép.
Élesen világítja meg a Hunyadi-családnak és Magyarországnak a XV. század közepén szorosan egybeforrt történetét két más oklevél, melyek mindenikét a magyar állam levéltára őrzi, hová a Hunyadi-ház régi irataival került. Ezek egyikében az ifjú V. László király 1453-ban czímert adományozván a volt kormányzónak, tetteit egekig magasztalja; a másikban pedig ugyanő 1457-ben a már elhunyt kormányzó legidősebbik fiát, Lászlót, lefejeztetvén, e politikai gyilkosság megokolására apa és fiú állítólagos bűneit felsorolja.
A régi független magyar állam történetének páratlan érdekű emlékei ezek, melyekkel behatóbban kell foglalkoznunk. Hunyadi János gyors emelkedése, meggazdagodása és meglepő sikerei miatt csakhamar fölkelté a hatalmasok irigységét, a kiknek útjában állt. De ezenkívül működésének van két kiemelkedő jellemvonása, a melyek egyaránt magyarázzák ellenségeinek izzó gyűlöletét és híveinek lelkes ragaszkodását. A magyar államférfiak politikája eddig a főbb nemesség hatalmi erején alapult; Hunyadi az első, a ki észreveszi és felhasználja a vagyonban, értelmiségben és öntudatban egykép meggyarapodott köznemesség politikai befolyását. Mint politikus és mint hadvezér is e néposztályra támaszkodva vívja legszebb diadalait. Viszont a köznemesség szintén hamar észreveszi őt, csatlakozik hozzá, mint a kit magához hasonlónak és «Isten után egyedüli védő angyalának» tart és örömest látna magán a királyi széken is.

128. ábra. Hunyadi János kormányzó pecsétje 1450-ből.
A másik jellemvonás Hunyadi határozott magyarsága, a melylyel élesen állott szemben az idegeneknek ellenszenves, gyönge vagy bénító uralma és befolyása. Az osztrák Alberté, a ki az egyetlen magyarul nem tudó magyar király e században, a lengyel Ulászlóé, az V. Lászlóé, ki bármennyire színleli, hogy magyar, nem titkolhatja osztrák nevelését, a stájer Czilleieké s legújabban Ulriké, kit tulajdon honfitársai is rosszlelkűnek bélyegeztek, az osztrák Frigyesé, kinek makacs önzése ellen már ez időben fegyvert kell használni, végül a cseh Giskráé, kivel szemben magának Hunyadinak karja sem elég erős.
S hogy az ellentét még nagyobb legyen – Albert és Ulászló kivételével – épen annak a férfiúnak válnak ellenségeivé, a ki az e korbeli magyar társadalom: különösen a köznemesség, sőt a parasztság legfőbb vágyát, ösztönét: a török elleni harcz eszméjét oly öntudatosan és sikeresen képviselte. Valóban ekkor a magyar társadalom ez osztályai érzik legerősebben a magyar faj igazi hivatását s ezért bálványozzák úgy vezérüket, Hunyadit, a kinek neve egész Európában a mellett, hogy a kereszténység, egyszersmind a magyarság zászlaja, a ki csaknem fanatikus keresztény lovag létére öntudatos magyar politikus s bár idegen ősöktől származik, a latin szó ez absolut korszakában magyarul teszi le kormányzói esküjét.*
L. id. czikk 231. l.
Abban a küzdelemben, melyet Hunyadi János és utána nagyobbik fia László is, mint a köznemesség és a magyarság eszméjének képviselője vív a főúri és idegen, főleg német befolyással, a Hunyadiak fényes diadalát jelenti az az oroszlános czímerlevél (XVII. tábla), mely kiállításunk egyik ékessége volt. Kelt Pozsonyban, 1453. február 1-én.
Előljáróban azt fejtegeti benne a király, hogy a fejedelmi erények között a bőkezűség a legdicsőbb, a mely a királyi méltóságból sugár módjára ömlik az alattvalók érdemeire, s ő különösen, uralkodása kezdetén, fiatalon, ki akarja engesztelni az alattvalók lelkét s őket az engedelmesség útján megtartani . . . Ily gondolatok vezérelték – mondja a király – midőn tekintetes és nagyságos HUNYADI JÁNOS-t őszintén kedvelt hívét, előbb Magyarország kormányzóját, mint nagyszerű erényekkel, kiváló művek nagy számával és nagy érdemekkel teljes és kitünő férfiút, Besztercze városunk és kerülete örökös grófi tisztségébe és méltóságába emeljük, a mint ez más, erről szóló levelünkben bővebben és világosabban ki van fejezve. Hátra van még, hogy iránta való szeretetünket több és nagyobb nyilvánulásokkal folytatván, az ő megnövekedett méltóságához a dísz nagyobb jelvényeit és ékítményeit csatoljuk. Eddig ugyanis elődeink, a régi magyar királyok kegyelméből János gróf őseink és házának kegyes ajándékul adományozott czímerül, vagyis a nemesség jelvényeül sárga vagy kék mezőn természetes színű, szárnyait kissé emelő és csőrében arany gyűrűt tartó hollót viselt . . . Mi pedig most új dísze és magasabb méltósága jeléül, egyházfőink és báróink tanácsával, említett régi czímeréhez vörös színű oroszlánt adományozunk, a mely fehér mezőben, lábait szétvetve, harczra kész, ordító s dühös, nyitott szájjal ágaskodik s egyik első lábában, mintegy kézben, arany koronát tart s úgyszólva felajánl. Úgy hogy mindkét czímer színeivel egygyütt kereszttel szelt paizsban kettősen helyeztessék el; a paizs fölé pedig arany koronával és a szokásos foszlányokkal ékített sisak, oromdíszül pedig hasonlókép arany szárny helyeztessék. Hogy pedig úgy ne lássék, mintha ezt a czímerbővítésünket ok nélkül adtuk, annak magyarázatát és okát kifejteni nem mulaszthatjuk el. Mert a fejér mezőben ágaskodó vörös oroszlán magát János grófot jelzi, a ki a nemrég mult időkben, a mi távollétünkben, midőn tudniillik a zavargás az országban lecsillapult, a főkormányzói tisztet méltóságával és terhével egygyütt elvállalta, a mi nevünkben viselte, s mindazt, a mi az ország és a mi jogunk védelmére alkalmatos volt, őszinte hűséggel és buzgalommal – mely őszinteséget a fejér szín jelzi – megtette és gyakorolta, miközben, mivel sok dicső háborút, a maga és övéinek vére kiontásával, nagy lélekkel és – a mint mondani szokás – oroszlán bátorsággal viselt, a harczoló és vérző oroszlánhoz nem méltatlanul hasonlíttatik; az a hozzáadás pedig, hogy az oroszlán egyik első lábában arany koronát tart és felajánl, világosan jelenti, hogy nevezett János gróf koronánk jogait és birtokát saját munkájával és verejtékével a támadók kezéből kiragadván, hűségesen megtartotta, Felségünknek hódolatteljes készséggel felajánlta és visszaadta s bennünket annak birtokába szerencsésen bevezetett. – Ezután a szokásos záradék következik, mely az említett czím és czímer adományozásáról és viselésének módjáról szól. Kiadta a király saját megbízásából s az egyház és világi főurak tanácsával és elhatározásával JÁNOS váradi püspök, kanczellár, azaz VITÉZ JÁNOS, Hunyadi őszinte híve és barátja.

129. ábra. Részlet Hunyadi László halálos itéletéből, a király aláírásával, 1457-ből.
E pompázó szavakkal ékeskedő győzelmi emlék kiáltó ellentéteül a Hunyadi-ház rettentő vereségét és tragédiáját jelenti az ifjú királynak következő (129. ábra), itt magyarul kivonatosan közölt másik oklevele:
«László . . . stb. A dolog jövő emlékezetére. Az egész föld kerekségének alapítója minden tőle teremtett dolgot bizonyos renddel és szilárd törvénynyel erősítvén meg, az észszel bíró emberek között egyiket a másik fölé helyezte, s királyokat, fejedelmeket s hatóságokat rendelt és azoknak a nép közrendjét a végett alá akarta rendelni, hogy a nekik alárendelt népet egymás között jogossággal kormányozzák, jóindulattal szelidítsék s miként az érdemeket jutalmakkal tisztelik meg, úgy a vétkezőket és gonosztevőket gonoszságuk méltó tekintetbevételével büntessék és javítsák . . . Azért mindenkinek . . . tudomására akarjuk hozni, hogy midőn már régen szüleinktől a bölcsőben hagyatva s a felséges Frigyes úr, akkor római király, most császár, . . . a mi testvérünk, keze alatt neveltetvén, bizonyos Hunyadi János . . . erdélyi vajda seregével fölkelvén, először cillii és zagorjei grófságunkba, melyeket akkor hű és őszintén kedvelt rokonaink néhai Frigyes és Ullrik, Cilli stb. grófjai bírtak és utóbb osztrák herczegségünkbe betört és mind a kettőt . . . kizsákmányolta . . . később pedig a főpapok, zászlósurak és országunk nemesei által . . . nevünkben országunk kormányzójává rendeltetett s ebben a tisztben szintén, ha tett is valamit az ország védelmére, mindazáltal mily nagy bajokat hozott . . . híveinkre, ezen híveinknek panasza . . . mutatja nekünk . . . Ezek közül néhányat érdemesnek tartunk fölemlíteni. Ugyanis hányszor betört hívünknek, György ráczországi despotának földjére s jószágaira, néha a törököket is bevezetvén oda; az irántunk és országunk iránt hű havasalföldi és moldvaországi vajdánkat vagy megölette vagy kiűzette s azok helyébe másokat állított, a kikről azt hitte, hogy lekötelezettjeinek kell lenniök. És jóllehet ekközben, végre említett Frigyes római császár úrnak kezei közül kiszabadulván . . . maga Hunyadi János más főpapjainkkal és zászlós urainkkal . . . elénkbe jött és mi neki minden elülemlített kihágásait és bűneit megbocsátottuk és azonfelül nagy tisztségekkel és adományokkal jutalmaztuk, többek közt a beszterczei grófságot több más várainkkal neki adományozván s őt . . . ezen Magyarországunk főkapitányává tevén, a mikor elülérintett csehországi királyságunk koronájának felvételére indultunk, az országot minden jövedelmünkkel együtt rábíztuk . . . S midőn visszatértünk, néhány követet s főpapjaink és zászlósuraink közül is többeket hozzá küldöttünk, kérvén tőle azon hűségi kötelességnél fogva, melylyel nekünk tartozik, hogy királyi várainkat adja vissza s jövedelmeinkről mondjon le s ezekbe továbbra ne avatkozzék . . . Akkor ez a Hunyadi János az említett királyi várakat és jövedelmeinket akaratunk ellenére megtartván, sem felségünkhöz budai városunkba jönni, csak miután tőlünk legszorosabb formájú bátorságlevelet csikart ki, sem utóbb eltávozása után, többszöri hivásra visszatérni nem akart . . . Ezenkívül Ráczországba benyomulván, György méltóságos fejedelmet, Ráczországnak felségünk iránt hűséges despotáját Szilágyi Mihály által, a kit nándorfejérvári várunkban kapitánynyá rendelt, jobb kezének ujjait levágatván, elfogatta és addig letartóztatta, míg tőle azon Mihály által nagy összeg pénzt nem csikart ki. Azután pedig Hunyadi János maga elhalván s két fia, úgymint László és Mátyás, maradván tőle, kik az atyai gonoszságoknak nemcsak utánzói voltak, hanem a mit atyjuk éltében véghez nem vihetett, azt is betöltötték, midőn mi Magyarországunk főpapjai, zászlós urai és előkelőinek kérésére legközelebb ezen országunk és az egész kereszténységnek előmenetelére ausztriai herczegségünkből sok keresztest előreküldvén . . . megindultunk . . . főpapjaink és előkelőink tanácsából a törökök dolgában Futak városában tartandó gyűlést hirdettünk és meghíttuk mások között az elülemlített Lászlót, a megnevezett János kormányzó serdültebb fiát is . . . De ő eljövetelét tőlünk megtagadta, hacsak előbb őt és elülmondott Mátyás testvérét és atyját, néhai Hunyadi Jánost . . . a mi, vagy országunk nevében szedett jövedelmekről leendő számadás alól fel nem mentjük. És bár abban akaratjának eleget tenni nehezünkre esett, mégis, midőn azután . . . hozzánk jött, mi őt megérkeztekor tiszteletteljes szeretettel visszafogadtuk, igyekezvén néki tetszeni, hogy így őt az istentelenség útjáról eltérítsük . . . S ez a László felségünknek meg is igérte testi eskütétellel, hogy nándorfejérvári várunkat némely más hozzánk, mint királyhoz és az ország szent koronájához tartozó várral együtt bizonyos kitűzött határidőben kezeinkhez szolgáltatja, az elülemlített méltóságos fejedelmet, Ulrikot, Cilli grófját nagybátyánkat, aki a mi határozataink iránt készségesnek és szivesnek mutatta magát és a kit udvarunk ékességeül és ügyeink igen hűségesen szolgáló igazgatójául oldalunkhoz csatolva tartottunk, atyjává fogadta, magát neki tisztelő fiául ajánlva megesküdött, hogy soha semmi szín alatt a vele kötött atyai frigyet megszegni nem akarja. A melyeket így elvégezvén, azt szinlelte, hogy előre megy Nándor-Fejévárba és ott az udvarunk számára szükséges tisztességes vendéglátásra vonatkozólag is intézkedik . . . Valósággal azonban, midőn oda követnők s nándorfejérvári várunkhoz közeledtünk, jóllehet László előnkbe jött, mégis midőn . . . a várhoz eljutottunk, azt vélvén, hogy mint sajátunkba és miként igérve volt, a mieinkkel együtt szabadon bemehetünk és abban, miként más várakban, akár a sajátunkéban, akár alattvalóinkéban tisztelettel kell fogadtatnunk: de sokkal másképen történt, mint a hogy reménylettük. Mert alig hogy elülemlett nagybátyánkkal s Magyar- és Csehország más egyéb zászlós uraival s közvetlenül hozzánk tartozó csekély számú cselédséggel a várba beléptünk, intésére a vár kapui utánunk becsukattak s rajtunk olyan nagy gyalázat esett, hogy midőn kamarásaink és személyünknek szolgáló szolgáink, a kik udvarunk szokása szerint mellőlünk nem szoktak hiányozni, kérték, hogy hozzánk bebocsátassanak, a fegyverektől, melyeket mindig hordani szoktak, királyi udvarunk szabadsága ellenére megfosztattak. Óh, milyen vendéglátás volt ez! Észrevettük a vár tornyaiban és rejtekeiben a gyalogok és zsoldosok leselkedéseit s tapasztaltuk, hogy nem úgy fogadtak minket, mint királyt, hanem mint ellenséget; olyan éjjelünk volt, a melyet félelemmel eltelve töltöttünk el. Végre a következő reggel megmutatta a dolgok végét . . . Mert elülemlített László következő virradattal véres kezeit arra vetvén, a kit atyjává fogadott, jelenlétünkben néhány czinkostársával váratlanul kardjával megölte, lefejezte . . . és öt napig vérében hagyta feküdni s azután hozzátartozóinak és a mieink közül is néhánynak vagyonában és javaiban raboltatott . . . Felségünk személyét sem engedte, mint egy foglyot, öt napig a váron kívül menni. Az elülemlített László azonkívül letartóztatta királyi jövedelmeinket s a só-kamara kezelésében is saját magánhaszna miatt különböző károkat okozott . . . Megkisérlette az egészet saját hatalmának alávetni s nem szégyenlett olyanokra vetemedni, a melyek nekünk és országunknak ártalmára lettek volna, háládatlan lévén a jótéteményekért, melyekben néhai atyját és őt elődeink és mi nagylelkűen részesítettük. Végre minket és kiséretünket keze közé kapván, kénye-kedve szerint mintegy foglyok gyanánt tartott, azután Temesvár várához vezetvén bennünket, akaratunk ellenére ő és testvére, Mátyás, esküigéretet is és kötelező okiratot erőszakoltak ki arról, hogy neki és testvérének, Mátyásnak gonoszságaikat nem számítjuk be. És bárha azokat akaratunk ellenére tettük, mégis elhatároztuk, hogy azt megtartjuk és meg is tartottuk volna, ha János kormányzó nevezett fiait nyiltan rajta nem kapjuk, hogy végtére az uralkodás vágyától vezettetve, felségünk és tanácsosaink életének veszedelmére és halálára összeesküdtek, annyira, hogy ha meg nem előzhettük volna, három napon belől a megfogalmazott gonoszságot a mi és a mieink vérén valósággal végrehajtották volna. De a legfőbb igazságszolgáltató és könyörülő úr az elülérintett cselvetéseket és a személyünk ellen megfogalmazott jogtalanságot nékünk nyilvánvaló tette és a mi titkos ellenségeink és némely más bűntársaik ellen nagyságos és jeles híveinknek, úgymint Garai Lászlónak, Magyarországunk nádorának s rokonunknak, a kinek megöletése épen úgy, mint a miénk, el volt határozva, Ujlaki Miklós erdélyi vajdának és szlavóniai bánnak, ki nekünk fegyveres készülettel segítségünkre jött, továbbá Lindvai Pál főajtónálló, Buzlai László főpohárnok, Szomszédvári Czernin Henning főlovászmestereink, Holczner Konrád osztrák herczegségi kincstartónk, Rukkendar Farkas kamarásunk, Jodok véglesi kapitányunk hozzájárulásával és segítségével nekünk győzelmet adott, úgy, hogy őket, kik életünkre leselkedtek, nevezetesen elülemlített Lászlót és Mátyást elfogattuk és azután a jogi formák megtartása mellett ellenük hozott ítélet után Lászlót érdemei és bűntettei szerint nyilvánosan fejével lakoltattuk, minden másoknak, kik hasonlóan mesterkednek, elrettentésére, elülemlített Mátyást és más bűntársaikat életben hagyva. Hogy tehát elülemlített László nádor (és társai) . . . iránt ily hűségükért hálátlanoknak ne láttassunk, királyi szavunkra és keresztény hitünkre igértük nekik és ezen oklevelünk által a mi és királyi utódaink nevében igérjük, hogy őket vagy közülök akárkit, vagy örököseiket, bárki akarná az előrebocsátottakért bármiképen nyugtalanítani, velük nyilvános ellenségeskedést folytatni és ellenük ellenségesen hadat indítani, vagy nekik, akár közülük egynek valami kárt okozni szándékoznék, mi nekik védelmükre lenni, őket őrizni és védelmezni, kárukat is, ha ez okból valamiképen valamit szenvednek, nagylelkűen megtéríteni akarjuk és valósággal tartozunk. Mindezekre magunkat és királyutódainkat hit alatt köteleztük és e mostani irantunk védelme által köteleztetni akarjuk. Kelt a Krisztusban főtisztelendő atya Dénes úrnak, a Szent-Angyal bibornokának, esztergomi érseknek, főkanczellárunknak és őszintén kedvelt hívünknek keze által márczius huszonnegyedikén, az Úr mestestesülése ezernégyszázötvenhetedik évében, magyarországi uralkodásunk tizenhetedik, a csehországinak negyedik évében . . . László király, s. k.

130. ábra. V. László egyszerű pecséte 1455-ből.
E gyűlöletet lehelő, vérszagú, ferdítésektől, félremagyarázásoktól és koholmányoktól hemzsegő irat nyomán szinte magától támad föl alig egy év mulva a Hunyadi János kisebbik fiának, Mátyásnak királylyá választásában a Hunyadi-ház és az általa képviselt nemzeti ügy fényes diadala.

131–132. ábra. I. Mátyás kettős nagy pecséte 1458-ból.
HUNYADI (CORVIN) MÁTYÁS-sal egy erős, szilárd akaratú, sokoldalú, lángeszű uralkodói egyéniség jutott trónra. Két zivataros évtized végtelennek tetsző bajai után a sorsnak különös kedvezésekép oly férfiú, a minőre az ország boldogulása érdekében épen legnagyobb szükség volt. Duzzadó ereje az emelkedő olasz renaissance hatalmas eszméitől kap táplálékot és irányt. A sokoldalú művészség eme korszakában ő is minden téren alakító művész akar és legtöbbször tud is lenni. Alatta a társadalom csakhamar magához tér s a rend útján halad tovább. A főúri osztály ellensúlyozására jogaiba lép a köznemesség is, mely – mint láttuk – az ő megválasztatásával mutatta meg igazi erejét. Alkalmas alap az új uralkodónak, hogy reája is támaszkodjék nagy tervei végrehajtásában. Új eszközöket teremt. A régi hadrendszert kevésbbé veszi igénybe s új, állandó gyaloghadsereget állít fel, az úgynevezett fekete sereget, a mely e nemben a XV. század második felében a legelsők egyike volt Európában. Mellőzi a nemesség közvetlen felkelését a haza védelmére s e helyett új adókat léptet életbe, a mivel eddig nem is képzelt nagy jövedelmekhez jut. Elődei és közvetlen utódai 130–150 ezer forintos évi adóval kormányoznak; az ő jövedelmei, kivált uralkodásának utolsó időszakában, az 1480-as években, megközelítették, néha meg is haladták az évi két millió forintot.
Rendelkezései nem egyszer találkoztak ellenkezéssel alattvalóinál, de ő mindig érvényt tudott szerezni akaratának. A kitünő diplomatát és jeles hadvezért egyesíté magában. Ezekkel az uralkodói tulajdonokkal tartá fenn hatalmát veszedelmes időkben külső és belső ellenségeivel szemben s igyekezett megvalósítani politikáját. Terve volt: meghódítani Csehországot és Ausztriát, megszerezni a német császárságot s ez erőket egyesíteni hazája régi ellensége: a török ellen. Czélját teljesen nem érte el, de nagy sikereket vívott ki s azt a tekintélyt, melyet atyja, a nagy kormányzó a törökkel szemben megalapított, nemcsak megóvni, de gyarapítani is képes volt. Ezenkívül megverte a szövetséges lengyel és cseh királyok egyesült seregét, az 1478-iki békekötésben a cseh koronától zálogban elvette Morvaországot, Sziléziát, Lausitzot s megszerezte a cseh királyi czímet; majd több hadjáratban legyőzvén III. Frigyes császárt, tőle elhódította Alsó-Ausztriát, Stájerországot és Karinthiát. E hódításának külsőleg is legcsattanósabb jelenete Bécs városának 1485-ben történt bevétele, a melyre emlékeztetett kiállításunkon az a szép formájú német oklevél (133. ábra), melylyel e városnak kiváltságait 1488-ban megerősítette. Ez oklevelet Bécs város levéltárában őrzik. Tartalma a következő
«Mi Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország, Dalmát- és Horvátország stb. királya, Ausztria és Szilézia herczege, Morvaország és Luzáczia őrgrófja, elismerjük és általában mindenkinek tudtára adjuk, hogy elibénk jövén Bécs városa tiszteletreméltó, bölcs és különösen kedvelt polgármestere, birája és tanácsa, alázattal kértek, hagynók helyben, erősítenők meg kegyesen mindazon kegyeket, szabadalmakat, leveleket, kiváltságokat, tulajdonjogokat, jogokat, régi származású és jó szokásokat, melyeket Ausztria császárai, királyai, herczegei és más fejedelmek és urak adtak nekik és melyeket ezennel be is mutatnak. Tekintve alázatos kérésüket, előzetes megfontolással, igaz tudomásunkkal és királyi hatalmunknál fogva, szabadalmaikat, leveleiket, kiváltságaikat, tulajdonjogaikat, régi származású és jó szokásaikat egyenkint és összesen, minden egyes szavukban, fejezetükben, pontjaikban, záradékukban, tartalmuk szerint, úgy, akárcsak szószerint állanának e levelünkben írva, kegyesen érvényben és hatályban maradjanak, azokat mindenki megtartsa és végrehajtsa, használja és élvezze akadálytalanul. És ezért komolyan és határozottan parancsoljuk e levelünk rendiben főpapjainknak, ispánjainknak, urainknak, lovagjainknak, szolgáinknak és kapitányainknak, ügyvédőinknek, helytartóinknak, várnagyainknak, felügyelőinknek, tisztjeinknek, polgármestereinknek, biráinknak, tanácsainknak, polgárainknak és községeinknek, egyenkint és összesen, nemkülönben minden más alattvalóinknak és híveinknek, akármi méltóságban vagy állásban legyenek is, hogy Bécs városát az előbb említett, s királyi megerősítésünkben részesült szabadalmaiban, kiváltságaiban, tulajdonjogaiban stb. ne szorongassák, búsítsák vagy zaklassák, ép úgy akármi módon szabadságaikban ne gyengítsék, vagy kisebbítsék; hanem tiszteletben és hatályban tartsák, zavartalanul használni és élvezni engedjék, ha akárki fiának kedves az, hogy elkerülheti neheztelésünket. E királyi pecsétünkkel megerősített levelünk kelt Bécsben, Krisztus születése után, a tizennégyszáz és nyolczbannyolczadik évben, szt. Orbán napja előtti hétfőn, magyarországi uralkodásunk 31-ik, a csehországinak pedig 20-ik évében».
Államférfiúi működésének másik hatalmas emlékoszlopa az 1486-ik évi nagy törvény, egy terjedelmesebb, könyvalakú hártya-oklevél, ma szintén a bécsi állami levéltár tulajdona. E nevezetes irat (134. ábra), Mátyás királyt mint kiváló jogászt mutatja be, aki a Bécs megvívását követő hónapokat arra használta fel, hogy a magyar jogélet, különösen pedig a perjog terén elharapózott visszaélések megszüntetése, s a jelentkező hiányok pótlása tárgyában a legkiválóbb magyar államférfiakkal tanácskozzék.* E tanácskozás eredménye az említett törvény.
L. Fraknói. Magyarország története. (Athenaeum). Hunyadiak kora 303. sat. l.
«Illő – írja az elkészített munkálat bevezetésében – hogy a királyok és fejedelmek, kik felsőbb rendelésből a legmagasabb méltóság őrhelyét foglalják el, nemcsak a harczok, hanem a törvényalkotás terén is kitünjenek; hogy alattvalóik kormányzásában inkább a helyes és állandó intézmények erejével, mint a korlátlan hatalom vagy a kárhozatos visszaélések keménységével járjanak el. Ezért mi is, a mióta Istennek nagy és váratlan ajándékából, kimagyarázhatatlan gondviselésének rendelkezéséből, a királyi méltóság magaslatára érdemetlenül felemeltettünk, mindig azzal a gondolattal foglalkoztunk, hogy a rendetlenségeket és visszaéléseket, amelyek elődeink és a mi uralkodásunk alatt főképen az igazságszolgáltatás terén elhatalmasodtak, megszüntessük és kiirtsuk; továbbá, hogy olyan üdvös és állandó intézkedéseket tegyünk, a melyek mindenekelőtt az Üdvözítő dicsőségére, azután a mi és egész országunk díszére, javára, nyugalmának biztosítására szolgálván, örök időkre írott törvény gyanánt alkalmaztassanak; úgy, hogy azokat időnként önkényesen megváltoztatni, a mint ez ekkorig minden új király trónfoglalásánál történt, ne lehessen.» Legnagyobb jelentőségű része e törvénynek: a törvénykezési eljárás szabályozása. A rendkívüli törvényszékek eltöröltettek. Első fokban a vármegyei törvényszék ítél. A vármegyei hatóság áll a főispánból, kit a zászlós urak vagy más előkelő birtokosok közül a király nevez ki, az alispánokból, kiket a megyei nemesség előkelőbbjei közül a főispán nevez ki, a szolgabirákból és a «királyi emberekből», kiket a megyei nemesség a saját előkelőbb és vagyonosabb tagjai köréből választ. A vármegyei törvényszékek nyilvánosak, ítéletüktől a felebbezés a királyi törvényszékhez történik. A királyi törvényszék az ország rendes biráiból áll; ezek: a nádor, az országbiró, a királyi kanczellár, a tárnokmester, a főudvarmester, a horvátországi bán és az erdélyi vajda. Mint előadók, az ítélőmesterek működnek. A királyi törvényszék minden esztendőben két ülésszakot tart, a mely Magyarországon május 14-én és október 19-én, Erdély-, Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok területén január 23-án és augusztus 14-én kezdődik, és üléseit, a míg a szükség követeli, folytatja.
A végzeménynek (decretum) két befejezése van; az egyikben az országgyűlés, a másikban a király szól. Az országgyűlés «határozatképen» mondja ki, hogy «a királyi felség az előrebocsátott végzeményt minden czikkelyében, záradékában, fejezetében és pontjában mindenkivel tartassa meg; s azokat, a kik meg nem tartják úgy büntesse, hogy azért a rendek, a kik a végzeményt egyértelműleg, érett megfontolás után alkották, ő felségének hálásak lehessenek». A király pedig, a ki a végzeményt a bevezetésben «örök időkre érvényesnek» nyilvánítja, a megerősítő záradékban a végzések megtartására «összes utódait és az országot oly módon kötelezi, hogy azokat megváltoztatni, módosítani sem új király választásánál vagy koronázásánál, sem más egyetemes vagy részleges gyűléseken ne lehessen».

134. ábra. I. Mátyás 1486. évi törvényének kezdő sorai.
A király előterjesztésének – írja FRAKNÓI – az országgyűlésen történt kiegészítése és módosítása azt eredményezte, hogy a munkálat a rendszeresség jellemét elvesztette. A hetven czikkely sorrendjében a logikai egymásután hiányzik. Általános érvényű elveket formulázó tételek közé egyes konkrét szükségletekre vonatkozó rendelkezések vegyülnek; a szokástól szentesített régi gyakorlatot írásba foglaló czikkelyek új intézkedésekkel, reformokkal váltakoznak. És míg az eredeti munkálatból benmaradt a végzeményben az a nyilatkozat, hogy az «örök időkre törvény erejével lesz felruházva», olyan czikkelyek kerültek bele, melyeknek ideiglenes természete világosan ki van mondva. Mindazáltal ez a törvény negyedfél évszázadon át a magyar igazságszolgáltatásban vezérfonalul szolgált; s ez volt az első, mely megalkotása után nemsokára nyomtatásban is megjelent. Mátyás király hírnevének pedig azt a dicsőséget is megszerezte, hogy ő volt Magyarországnak első codificatora, összefoglaló törvényhozója. Mert VERBŐCZY későbbi hármaskönyve e nagyobbszabású munkálaton alapult.
De a mi Mátyás királyt hadi és diplomácziai sikerei mellett Európa első uralkodói közé emelte s hírnevét megörökíté, az az ő fényes udvara, melyet visegrádi, diósgyőri, tatai királyi várain és kastélyain kívül főkép Budavárában (135. ábra) tartott, a hol a tudósok és művészek díszes csapatát egyesíté személye körül. Eme budavári királyi palotájának képét kicsinyített gipszmintában mutatta be kiállításunk. E minta egy SCHEDEL nevű német író 1493-ban Nürnbergben nyomtatott világkrónikájának képe után készült, melyet rövid szöveg kisér.
«Buda Magyarország legkitünőbb városa, a királyok lakhelye. Fekszik a Duna partján . . . (Itt a régi Pannonia történetéről, a hunokról, Attiláról vagy Eteléről s Bledáról vagy Budáról, a gepidákról, dákokról stb. közöl ama korban ismeretes adatokat, azután ismét Buda városára tér át.) Egyik felől hegyes a vidéke. Ezen helynél sem erősebb, sem kellemesebb várat nem találsz csaknem egész Magyarországon. Számos igen nevezetes kolostora, s más nyilvános épületei által azon ország legjelesebb városa, s azért tartották méltónak, hogy királyi lak legyen s nagy templomokkal, kőfallal és királyi várral diszíték fel. Ezt a kitünő várat, valamint más várakat országszerte s különösen az előkelő Visegrádot, melyben a koronát őrzik CORVINUS MÁTYÁS magyar király csodálatos díszszel vette körül, úgy hogy valamennyi régi várnál különb és a legvastagabb falakról s legfényesebb termekről hires».
Maga az eredeti Schedel-féle kép, mely a budai királyi várat és Buda városát egy lapon akarja ábrázolni, azon kor nyomda-technikájának megfelelőleg, elég kezdetleges rajz. De van egy rendkívül becses tulajdonsága, hogy t. i. élethű, a mennyiben ily rajz hű lehet. Az óriási világkrónikában ugyanis több középkori város merőben koholt képekkel szerepel. Pávia és Marseille, ugyanegy formán fest; Nápoly, Bologna, Mantua, Ferrara, Siena, Perugia és Damascus falai, házai, tornyai és fekvése az utolsó vonásig egyeznek. De már a német városok: Nürnberg, a szerző szülővárosa, Augsburg, Regensburg és Bécs képei, mint látszik természet után készültek s hasonlókép Budavára is, melynek különösen a királyi várat ábrázoló része nemcsak hogy egyetlen rajzához sem hasonlít a hatalmas foliansnak, hanem egykorú és következő századból való leírásokkal meg is magyarázható. Különösen BONFINI, Mátyás királynak élte végén s aztán II. Ulászlónak is udvari történetírója írta le a XV. század végén fennállott budai királyi palotát, s ha dagályos leírásán sok helyütt nem bírunk is eligazodni belőle, egy és más régi utazók műveiből és régi rajzokból mégis megfejthetjük nagyjából Mátyás király palotájának ez egykorú ábrázolását.
Ehhez képest e várkastély legrégibb része a balkéz felől emelkedő legmagasabb torony tájéka. E tornyot Nagy Lajos király öcscse: István herczeg rakatta, kiről István-toronynak nevezték. Alatta balkézről volt a kincs- és levéltár, vagyis az ú. n. tárnoki-ház, s a főberjárat is. Innen jobbkéz felé, az egész képnek közepe táján állt a vártemplom.* E templom s az István-torony közt levő épületek a Mátyás király palotái. Itt volt a hires könyvtár is. Jobbra következnek a Zsigmond király építményei, legszélrűl az ú. n. friss palota. A templomtól balkéz felé a kőfal fölött fedett folyosó fut végig. A Dunaparton az istálló áll, a melyet szintén fedett folyosó köt össze a felső várral. Az egész várat kőfal övezi, a melyet a Duna felől a sarokban egy mellék-bejárat szakít meg.
E templom vagy kápolna mintánkon nem látható világosan, valamint általában az egész minta nem teljesen megfelelő. Helyesebb a dr. Baróti L. és dr. Csánki D. «Magyarország története» czímű művének ilynemű rajza, melyet Schedel képe után a szerzőkkel Dörre Tivadar készített.
Járjuk be már most a régi írók kalauzolása mellett e várkastély belsejét.*
E leírásunkat dr. Csánki D. «I. Mátyás udvara» czímű műve után, rövidítve közöljük.

135. ábra. Budavár I. Mátyás király korában.
A hegyen fekvő Buda városát mögöttünk hagyva, a Szent-Zsigmond-térre érünk, melyet ma Szent-György-térnek neveznek s egyszerre előttünk áll a királyi várpalota csinos tornyaival, tarka tetőzetével. Maga a tér, ha sokkal nem is, nagyobb lehetett, mint manapság. Gyakran itt rendezték az udvari látványosságot, lovagi játékokat. Valószinűleg e téren állott márvány-talapzatán Herakles érczszobra, melyet a király emeltetett bátyja, Hunyadi László emlékére. Most forduljunk arczczal a királyi palota felé. Középütt a bejárás; balkéz felől, homlokzatával a térre nézve Zsigmond király palotája, melyet még építésekor elneveztek «friss palotának», hogy a régiektől megkülönböztessék. Ennek ablakából parancsolta V. László király a bakónak a végzetes negyedik csapást Hunyadi László fejére. Jobbkéz felől az úgynevezett csonkatorony áll. Zsigmond király kezdte el építtetni, de nem fejezte be; Mátyás alatt rettegett börtönné vált, melyről a hagyomány évszázadok mulva is beszél. A királyi palotát harmincz lábnyi széles árok választja el a Szent-György-tértől, fölötte híd, a melyen át a várpalota főbejárásához érünk. Az épületek belül összeköttetésben állanak egymással s így több udvart és csarnokot zárnak magukba. Belépvén, jobb és baloldalt azonnal szemünkbe tünik egy-egy meztelen ércz-szobor, mind a kettő sisakkal a fején, bárddal és karddal fölfegyverkezve, fenyegető állásban, mintha őrökül volnának odaállítva. Márványtalapzatukra diadaljelek vannak bevésve, megannyi pompás domborművek. A tér közepén érczkút önti vizét egy márvány víztartóba; tetején a görög istennőnek, Pallas Athenének szobra áll. Még odább, már közvetlen a paloták mellett, a három Hunyadinak hatalmas gyalogszobra tünik elénk. Középütt Mátyás, sisakosan, lándzsával, pajzsára támaszkodva; jobbról atyja, balról – mintha szomorkodnék – bátyja, László. Ezt az udvart egy régebben készült csarnok öleli körül, fölötte az emeleten kettős oszlopú körfolyosó, melyet már Mátyás rakatott. Ide akarunk följutni. Lent a csarnoknak ama részén, mely a régi királyokról maradt épület előtt áll, pompás ajtó tünik szemünk elé. Porphyr-márványba van falazva; szárnyai érczből vervék s domborművekben Heraklesnek 12 félisteni munkáját mutatják. Fölött a porphyrba vésve egy vers, mely Mátyást dicsőíti. Ezen ajtó pompás kettős lépcsőre szolgál, a mely szintén a nagy király műve. Porphyr-márványból készült ez is, oldalt a falban érczből vert karos gyertyatartókkal. Ezen a lépcsőn jutunk föl a fölső, kettős oszlopú márvány körfolyosóra. Legszebb ennek az a része, mely az új palota előtt emelkedik. Innen eljuthatunk a palota többi részeibe is. Tágas és hosszú, csupa kőből, márványból készült, szoborművekkel ékesített folyosókon haladunk végig; van olyan is, a melynek hossza 209 lépés. Benyitunk a termekbe, szobákba. Számuk rendkívül nagy. Találunk termet, a melynek szélessége 18, hossza 44 lépés; mennyezete az égboltot ábrázolja. Odább a tanácsterem; s az összes épületekben, de kivált a Dunára néző részen hosszú sorát a pompás éttermeknek, nyári s odább téli tartózkodásra szánt lakásoknak, hálószobáknak, meleg és hideg fürdőknek, rejtett fülkéknek. A padlózat az akkori divat szerint csaknem mindenütt mozaik-, néhol földviaszszal összeégetett kőből van. Az ajtók és az ablakok vörös márványba illesztvék, a melyekbe itt-ott föliratok vannak bevésve. Az ajtószárnyak nehéz fából, érczből vannak, a király hollós czímerével, másokon nevével; az ablakok üvegtáblái az új épületben mindenütt érczfoglalványokba vannak illesztve. A falak fehérre vagy szinesre festvék s számos teremben történelmi s egyéb tárgyú festményekkel diszítvék. A mennyezetek bolthajtásra építvék s így kiválóan alkalmasak az égboltozat ábrázolására, a mint ezt Mátyás termeiben, csarnokaiban és folyosóin találjuk is. Pazarul használták továbbá az aranyozást, a faragványokat, a pompás szineket a diszítésül alkalmazott különféle alakok fölczifrázására. Egyik teremben a mennyezeten fából faragott és dúsan aranyozott ludakat, a másikban rózsákat, a harmadikban üstöt, mely alatt tűz ég, a negyedikben tekerődző kigyókat látunk s mindez merő aranyozott faragvány. A kályhák az akkori divat szerint nagyok, alakjuk művészi; római négyes fogatokkal és egyéb ó-kori emlékekkel vannak diszítve. Az ebédlőkben mázos téglákból rakott kályhákat találunk, a melyek nem csupán rikító szineikkel, hanem különféle állat-alakokkal is pompáznak. A fal melletti padok részint csiszolt márványból, részint díszesen faragott fából vannak; azonban faragványaikból nem sokat láthatunk, mert szőnyegekkel vannak leterítve. Hasonlóképen a székek, melyeken néhol a legdrágább, aranynyal-ezüsttel áttört szövetek ragyognak. A padokra, székekre és kerevetekre nagyobb kényelem okáért puha párnák vannak helyezve. A kerevetek, valamint az ágyak is, nagyrészt ezüstből vervék, felötlőbb részeik pedig dúsan aranyozva. Az asztalok többnyire négyszögletesek, de vannak kerek asztalok is. Lábaik nem tömör fából, hanem szintén deszkából készültek és faragványokkal vannak diszítve. Rendesen a szoba közepén vagy az ablakhoz közel állanak, felötlő helyen, hogy a rájuk helyezett üveges szekrények jobban szembe tünjenek. E szekrények – a külföldi divat szerint – művészi faragványokkal ékeskednek; belül arany és ezüst poharakkal, drágaságokkal és csecsebecsékkel vannak megrakva. Más asztalokon szobrok, apró képek és tükrök, víz-, homok- és ütő-órák, nemes fémekből vert czímeres gyertyatartók állanak. Az utóbbiak jobbára csak ékességek, mert a rendes használatra való karos gyertya- és fáklyatartók az oldalfalakból nyulnak ki, vagy mint az olajlámpák is, a mennyezetről függnek alá. Almáriomot csak ritkaságképen látunk, mert ez a bútor még nem igen divatos. Nagy ujdonság Mátyás udvarában is, ki jó ízlésével példát akarván adni, a leghiresebb olasz műfaragók egyikével készíttetett palotája számára egynéhányat. Akkor inkább még ládákat, fali szekrényeket használtak. A falakat kristálytükrök s előkelő művészek festményei diszítik; de kivált a szőnyeg az, a mivel – az európai divat szerint – leginkább pompáznak a különféle termek, szobák. Nemcsak a padlóra, hanem a falakra is, – ha rajtok friss falfestmény nincsen – állat-alakokkal, virágokkal, történelmi- és szentképekkel átszőtt drága szőnyegek vannak borítva. Ezenkívül az asztalok, székek, ágyak, padok is szőnyeggel letakarvák; az ablakokon és ajtókon pedig szines, képes selyemkárpitok pompáznak.
A lakásra szánt helyiségek után a várpalota templomait tekintjük meg. A Mátyás-alkotta épület hátsó részében vonuló emeleti folyosón haladva kerek terembe lépünk, a melyet ALAMIZSNÁS-SZ.-JÁNOS tiszteletére szentelt a király. Itt szokta naponként miséjét hallgatni; ez volt a tulajdonképeni udvari kápolna. Oldalt mellékajtóra akadunk, kinyitjuk, kicsiny folyosón haladunk végig s belépünk egy másik templomba; a múzsák templomába. Mátyás királynak nagyhírű könyvtára ez. Azon ajtót, a melyen beléptünk, egyedül a király szokta használni, mikor ájtatossága végeztével ide vonult vissza tudósai körébe. A könyvtár egymásba nyiló, művészi festésű üvegablakos két teremből áll; egyik a latin, másik a görög és más nyelveken írt könyvek számára. Előcsarnokul félköralakú terem szolgál, gyönyörű kilátással a Dunára. E teremben van fölállítva Mátyás csillagvizsgálója, melyet azonban a tudomány akkori állásának és a kor szellemének megfelelően inkább csillagjóslásokra, mint igazi tudományos kutatásokra használnak. Mennyezete az égboltozatot ábrázolja. A másik két terem mennyezete részint aranyozott, részint gazdagon szinezett művészi faragványokkal van diszítve. Butorzat kevés. Az egyik teremben a királynak gyöngyhímzésű szőnyeggel takart római kerevete áll; mind a kettőben hasonló takaróval borított háromlábú székek. A falak mellett álló könyvpolczok tömör fából készültek és művészek kezétől eredő faragványokkal vannak ékesítve. Rajtok a könyvek, nem fölállítva, mint most szokás, hanem lapjokra fektetve s nagyrészt lánczczal az állványhoz erősítve. Az összes állványokra aranynyal áttört biborbársony kárpit borul díszül s egyszersmind, hogy a könyveket a portól megóvja. Kilépvén a könyvtárból a csarnokba érünk, a melyben pompás művű kettős forráskút tünik a szemünk elé. Márvány-részét Flórenczben faragták, ezüstművét itthon verték. Az épületnek ezen részében vannak elhelyezve a vízművek is, melyek a palota kútjait ellátják ivóvízzel. A budai erdős hegyekből szurkozott óncsöveken vezetnek ide egy kristálytisztaságú forrást, minthogy maga a mészkőből álló várhegy vízben szűkölködik. Az említett csarnok közelében van a kincstár, a ruha- és a fegyvertár, szintén földszint. Gazdagság, műízlés és fény egyesülnek benne. Midőn 1483-ban a pápa követe itt járt, Mátyás megmutatta neki a kincstárát is. A követ, ki a királyt a folytonos háborúk miatt szegénynek hitte, elálmélkodott azon a kincshalmazon, a melyet itt arany és ezüst asztali edények, gyöngyökkel hímzett ruhák, szőnyegek, mindenféle ékszerek, templomi és más drágaságok alakjában fölhalmozva látott. Az egészet nem lehetett volna felrakni ötven társzekérre.
A csonkatorony melletti főkapun kiérvén balra tartunk s nemsokára szemünk elé tárul a várhegy nyugoti oldalán s lent a völgyben elterülő gyönyörű liget. Gondosan ápolt kövecses utakon és lépcsőkön haladunk lefelé. Már messziről föltünik egy pompás épület, s közel jutva egyszerre csillogó márványból épült palota előtt állunk. Előcsarnoka mozaikkal kirakott oszlopokon nyugszik. Ajtai olyanok, mint a római diadalkapuk; ebédlőtermei, hálószobái, a mennyezetek, falak és ablakok oly szépek, hogy a leghiresebb ókori épületekkel – a melyeknek mintájára épült – vetekszik. Odább haladunk. A tekervényes utak most tarka virágú rétek, rózsaligetek és ibolyaágyak, halastavak, díszes fasorok, lombok közé rejtett barlangok, fákból és cserjékből alkotott útvesztők (labyrinthusok) mellett vezetnek el. Itt-ott sodronyból készült madárházakra bukkanunk; egyik-másik oly nagy, hogy cserjeligetek és gyümölcsfák is elférnek benne, s mindenik telve hazai s messze földről hozott szárnyasokkal, köztük a király legkedbesebb madarai: a hollók. Odább ezüstszinű mázos cseréppel födött toronyszabású épületek akadnak utunkba; mindannyi egy-egy étterem, melyekből az üvegablakokon át gyönyörű kilátás nyílik a körülfekvő tájékra. Nyaranta e termekben s a szabadba nyuló erkélyeken szokta a királyi pár estebédjét elkölteni.
A művelt ízlésű nagy király gyakorta fényes ünnepeket, lakomákat tartott ezekben a pompás palotákban kortársai, az olasz fejedelmek módjára. Így mikor 1476-ban BEATRIX nápolyi királylánynyal mennyegzőjét ülte, a nagy teremnek, melyben a díszlakomán felterítettek, falait aranynyal hímzett piros selyemmel vonták be s még eme drága szőnyegek is tele voltak hintve gyöngyökkel és drágakövekkel. A királyi pár asztala mellett pedig merő aranyszálakkal font szőnyeg takarta a falakat. A terem közepén, a király asztala előtt négy-oldalas nagy pohárszék állt, melynek nem kevesebb mint nyolcz lépcsője volt. E pohárszék első lépcsőjén tálak és medenczék, a királyi pár asztalához szükséges poharak és borok állottak, a többi hét polczon pedig körös-körül termetes ezüst korsók, serlegek, poharak, fedeles kancsók, öblös kupák, nehéz tálak és tányérok. Csupán ez egy pohárszéken mintegy ötszázhatvan aranyozott ezüst edény volt fölhalmozva. Mellette pedig ezüstből vert két egyszarvú állat, ékességnek, odább egy embermagasságnyi ezüst szökőkút, és öt ezüst kenyérkosár, mindenik két-két akós. A terem másik részében egy kétakós ezüst hordó függött alá a mennyezetről több csappal. Ebben a legfinomabb ó-borokat tartották. A vendégek nyolcz más hosszú asztalnál helyezkedtek el, melyek mellett szintén hasonló pohárszékek állottak s maguk az asztalok is bőven meg voltak rakva drágánál drágább edényekkel. A királyi pár asztalán pedig minden darab színaranyból volt. Képzelhetni, milyen díszes társaság ült itt együtt. A pfalzi választófejedelem követe, a ki e lakodalmat leírta, alig tudott hová lenni bámulatában. Egy-egy főúrnak vagy úrnőnek ruházata egész vagyonnal fölért. S ilyen főurak szolgálták az ebédnél a királyt és szép menyasszonyát. A lakodalom majdnem egy egész hónapig eltartott, s ez alatt egymást érték a különféle udvari és népmulatságok, lakomák és látványosságok.

137. ábra. Kérvény I. Mátyás király kézjegyével.
Végül még egy kicsinyke emléket mutatunk be Mátyás királyról. Egy kis irat ez (137. ábra), melynek eredetijét a KÁLLAY családnak a Magyar Nemzeti Múzeumban letett levéltára őrzi. Több okért érdekes és nevezetes e különben nem sokat mutató, néhány soros oklevél. Először, mert a királyhoz szóló folyamodvány, s mint ilyen nemcsak hogy a legnagyobb ritkaság, hanem tudtunkkal a legrégibb ismeretes ily nemű irat is. Végül, mert a király keze írása van rajta. Ha magunk elé képzeljük a manapság különböző hatóságokhoz és a királyhoz naponként benyujtott csinos, sőt elegáns folyamodványok ezreit, bizonyára meglep a hatalmas magyar királyhoz szóló eme kezdetleges kérvénynek piczinysége és alakja. Kezdetlegességét mutatja, hogy nem első, hanem harmadik személyben szól. Fenséges fejedelem – úgymond – esedeznek Fenségedhez hívei: Kállai Pál, Herczeg Miklós és Parlagi György, hogy fenséged a néhai tekintetes Tretul Miklós örökségeit és birtokait, a melyek az ő magvaszakadása következtében jog és szokás szerint Felségedet illetik az ő őseik által és általuk Fenségednek tett hű szolgálataikért legkegyelmesebben nekik adományozni méltóztassék. Tehát a királynak három híve – előkelő híve – birtokadományért esedezik. A kérdéses Tretul Miklós nem valami nevezetes egyéniség, de annál jelentékenyebb birtokos. Birtokutódja az 1422-ben fimaradék nélkül elhunyt nevnai Treutel Miklósnak, a ki Zsigmond királynak nevezetes híve s különösen a délvidéken nagy terjedelmű birtokok ura volt. Egyik leánya: Borbála neje lett az olasz «Mikolo»-nak, a kinek fia aztán nagyapja után szintén nevnai Treutel Miklós nevet viselt, s különösen Valkó- és Pozsega vármegyében volt nagy birtokos (Nevna a mai Levanszka város Szlavoniában, Verőcze vármegyében). 1464-ben halt meg, s ekkortájt kérte fel uratlannak vélt jószágait az említett három úr. Ily adományozásra nem sokat kérették magukat hajdan királyaink, főkép ha a kérvényezők érdemes urak voltak, a kiknek a király egy és más szolgálataikért rendszerint adósuk maradt. Odaadták a felkért birtokot papiron; az adományosok dolga volt aztán a királyi adományt a valóságban érvényesíteni. Mert az adományozásra következő törvényes beiktatásnál (statutio) jelentkeztek azok, a kik az eladományozott birtokra egy és más czímen jogot formáltak. Most is úgy történt. A beiktatáskor a három új adományos az ellenmondóknak egész sorával állott szemközt, a kik rokonság vagy zálogjog czímén emeltek óvást a birtokba vétel ellen. Így jutottak e birtokok a lévai Csehek, Korógyiak, Rozgonyiak stb. kezére s a király «Legyen» szava ekként foganatlan maradt.
E szó a kis irat alján ovlasható: M. R. (Mathias rex) fiat.
Királyi aláírások aránylag későn jönnek divatba a középkori okleveleken. A hitelesség fő bizonyítékai a pecsétek. «Okát könnyű megtalálni. Oly korban, midőn a társadalom hatalmasai az írás ismeretét évszázadokon át egyetlen osztálynak: a papságnak engedték át, sőt időnként az azzal való foglalkozást természetszerű tájékozatlansággal le is nézték: másként nem is lehetett. Mi sem volt könnyebb, mint a pecsétet a hitelesitendő oklevélre rányomni, vagy hites közeg által rányomatni, a pecséten levő szentet vagy czímert, szóval a képet, mely a hitelességet megadta, kiki bevéshette emlékébe, ellenben az aláíráshoz nemcsak arra lett volna szükség, hogy a kiállító írni, hanem arra is, hogy legalább a birtokos, szabad vagy nemes ember – szóval: a kinek érdekében kiállították – olvasni tudjon. A mit kezdetben ez a helyzet szült, – czélszerűség, megszokás, törvények szentesítették később, úgy, hogy még a XV-ik században is, mikor az írás ismerete mind jobban elterjed, megtartja a pecsét ezt az egyeduralmát. S midőn e században lassankint a pecsét mellett az aláírás feltünedezik, mindkettőnek más-más szerepe, jelentősége van. A mi hitelesít, az most is a pecsét; az aláírás inkább az okiratban foglalt igéretre vonatkozó fokozott jótállás, kezeskedés. A mint hogy kezdetben rendszerint csak a legvitálisabb személyi ügyekben használja maga az uralkodó. Így jelenik meg 1441-ben I. ULÁSZLÓ királynak még teljesen kezdetleges aláírása azon az oklevélen, mely a legfontosabb személyi ügyben rendelkezik. MÁTYÁS király pedig 1459-ben, midőn egy szintén fontos rendelkezését tartalmazó oklevelét aláírja, – ez aláírásnak még mintegy comparatiója gyanánt – saját kezével azt is neve mellé jegyzi, hogy az oklevélben foglaltakat megtartandja: (Mathyas Rex propria manu, promitimus omnia premissa observare). Ez idő óta mind több ízben fordul elő az aláírás, a század vége felé a királyon kívül főpapok, főurak s nemesek is használják, de sohasem pecsét nélkül, hanem mindig csak a pecsét pótlékául, érvényének kiegészítése gyanánt.»*
L. Csánki D. Turul. 1887. 5. lap.

138. ábra. II. Ulászló király nagy pecsétjének előlapja 1493-ból.
Csupán ez egyszer a bemutatott kicsiny okiraton fordul elő pecsét nélkül a királyi aláírás, helyesebben: kézjegy, ellentétben egyéb fontos okiratokkal, egy pusztán ideiglenes jogot engedélyező királyi kanczelláriai – mint ma mondanók – aktán.
Mátyás király halálával társadalom és állam az összetartó erőt vesztette el, mely egymaga az összességért dolgozott.
Azonnal meglátszott ez az országon. Az időpont is épen válságos volt. Oly korba lépünk, midőn a nyugoti új eszmék kerítik hatalmukba az egész katholikus Európát, benne hazánkat is. Új világutak és új földrészek felfedezése s az anyagias műveltséggel párosult, elemi erővel fellépő olasz renaissance a fő mozgató eszmék. Nyomukban megdől sok, eddig bálványozott régi tekintély, főleg pedig a vallás régi ereje kezd ingadozni. A tekintély helyébe az egyéni erő művelése lép, mely elhagyva az egyházi tért, mindinkább a világira csap át. Az így lassanként támadó elvilágiasodás, melynek cziviliczácziónk oly sokat köszönhet, a vallással együtt az erkölcs alapjait is ingatni kezdé. Zűrzavar támad a lelkekben, a társadalmakban.
Az olasz renaissance áramlata, mely a mindennapi életet az újonnan felfedezett s mindjobban csodált antik-világ mintájára alakította át, Mátyás királyban még teremtő erejének egész fényével tündökölt. Belőle Augustust, Medicit, Caesart, azaz fölkent uralkodót, nagyízlésű műbarátot, hadvezért és hódítót csinált. A halálára kövekező évtizedek alatt azonban csupán bomlasztó, átalakító hatását látjuk. A tekintélyt a politikában azonnal megtagadják. Gyöngye uralkodókat keresnek és – sajnos, találnak is a cseh Jagellókban: ULÁSZLÓ-ban és fiában Lajosban, a kiknek erőtlen kormánya alatt a középkori Magyarország legvigasztalanabb korszakát éli.
A társadalmi rétegek mindjobban elkülönödnek egymástól, követelődzőleg lépnek fel, majd farkasszemet néznek és harczra kelnek egymás ellen. E korszakból valók a magyar országgyűlés legádázabb küzdelmei, melyekben egy BÁTORI, SZAPOLYAI, VERBŐCZI vezetése mellett fékevesztetten tör egymás ellen a fő- és köznemesség. Ez időszakból való a harmadik réteg: a parasztság feltámadása, mely a Hunyadi János korában még oly szent keresztet vivé saját urai ellen, égő dühhel és bosszúval. Egyetlen értékes terméke e bomladozó átalakuló világnak a középkori magyar jog – főleg nemesi jog – összefoglalása: VERBŐCZI hármaskönyve, melyet az ezredéves kiállításon ős példányban a jogszolgáltatás csarnoka mutatott be.
A történelmi kiállításon e korszakból az olasz renaissance befolyására emlékeztet ott néhány pompás czímerlevél, melyek közül a legdíszesebbet: a KANIZSAI DOROTTYÁÉT az Országos Levéltárból e helyen is (XVIII. tábla) bemutatjuk. E levél czímerképének s az e kép mellett látható virágoknak és pillangóknak még ma is üde, eleven színpompája méltó emléke annak a nagyasszonynak, a kit az ifjú király e korban oly ritka idealismussal dicsőít s a ki később – mint tudjuk – a rémes mohácsi csatatér halottait eltemetteté. E czímerlevél bevezetése a szokásos, hogy tudniillik semmisem illeti meg méltóbban a király fenségét, mint hogy bőkezűségét azokra áraszsza, a kik kitünő érdemek, avagy fenséges erények fényében ragyognak s hogy nemcsak a férfi, hanem a lélek és ész adományaival megáldott nő is felékesítendő a fejedelmek által a dicsőség jelvényeivel. Azu a szerénység, kegyesség, állhatatosság, ügyesség, hűség, vallásosság s a többi legszebb erények egész kara, a melyek KANIZSAI DOROTTYA asszonyt, előbb tekintetes és nagyságos GERÉB PÉTER, Magyarország hajdani nádorispánjának, utóbb pedig tekintetes és nagyságos PERÉNYI IMRE, ugyancsak volt nádosipánnak özvegyét annyira ékesíti, hogy a női erény ezen ékességeiben a legrégibb idő példáival méltán vetekedhetik, a ki a többi között a legtökéletesebb erénynek jeleit, a leghálásabb léleknek ezen tanubizonyságát is feltünteti. Jóllehet első férje halála után a minap e világból elköltözött Perényi Imre nádorispánnak lett hitvesévé és ez őt fényesen, nagyszerűen látta el és kiváló tiszteletben tartotta, mégis az elhunytnak emlékét és fenmaradt gyermekeit nem kevésbbé tiszteli és őrzi, mint tette azt, mikor az az élet levegőjét szívta. Az elhunyt Geréb Péter nádorral szemben is, kivel első házasságában sok éven át a legszebb egyetértésben élt, kitől nagy örökségek és a szerencse-javak nagy halmaza maradtak reá, melyeket azután veleszületett jóságánál fogva második férjére ruházott át; tehát ezen Péterrel szemben a kegyelet mintegy megmaradó kötelességeit, – melyekkel az ember halottak iránt tartozik – mindig a legnagyobb mértékben teljesítette; olyannyira, hogy ez oly tiszteletreméltó házasélet emlékének fentartására kérve-kért minket, hogy férjének czímerét a saját ősi czímerével egyesíthesse, összekapcsolhassa. Miután úgy látjuk, hogy ezen óhaja a szeretet forrásából, a leghálásabb kebel hevéből ered, ugyanazon nemes Kanizsai Dorottya asszonynak, a nemesség ezen jelvényét adtuk eltökélt szándékkal és Felségünk biztos tudtával, t. i. egy háromszögletű pajzsot, melynek talpát ezüst (a czímerfestményben az ezüst lekopott) pólyával bíró vörös mező foglalja el; e fölött két mező: a jobboldali kék mezőben arany koronából növő, balra tekintő, ragadozni kész, koronás arany oroszlán, kiöltött nyelvvel. Ezen czímerkép ugyanis férjének, az előbb említett Geréb Péternek czímeréből van véve és itt alkalmazva, melylyel kapcsolatban a nemes Dorottya asszony ősi, nemzetségi czímerének képe járul. A baloldali arany mezőben ugyanis fekete szárnyas sasláb, kiterjesztett karmaival, miként azt e levelünk élén festői művészet ábrázolja és pontosan feltünteti. Hadd hordja és viselje hát az említett czímert és nemessége jelvényét – más nemesek és főurak módjára – ezután gyürűin, kárpitjain, függönyein, sátrain, házain és bármi más helyen, igaz és valódi nemessége czímén, éljen vele, használja és örvendjen annak. E dolog emlékezetére és örök erejére adjuk jelen titkos pecsétünkkel – melyet mint Magyarország királya használunk – megerősített levelünket. Kelt Budán, Krisztus legszentebb testének ünnepe utáni szombaton, egyezerötszáztizenkilenczedik esztendőben, magyar- és csehországi stb. uralkodásunk negyedik évében.
Az uralkodó eszmék hatása alatt bomladozó országra – szomorú végzetképen – két ellentétes külső erő nehezedik, hogy hatalmába kerítse, tulajdonképen pedig, hogy még jobban szétzilálja s a megsemmisülés szélére vigye. Ezek egyike a Habsburg-ház trónkövetelése, a másik a török hódítás.
A Habsburgok trón-igénye egyidejű Ausztriába telepedésükkel. A szép, jókora és egységes magyar területre már habsburgi RUDOLF szemet vetett. Az ő ideje óta az uralkodó család levéltárában a szebbnél szebb, fontosabbnál fontosabb oklevelek: diplomácziai alkudozások és szerződések, eljegyzési és házassági iratok hosszú sorozata halmozódott fel, melyek mind e családnak a magyar trónra jutását igyekeztek biztosítani. Legnyomósabb e nemben az a szerződés, melyet Mátyás király 1464-ben, mikor a koronát III. Frigyestől visszaszerezte, ez uralkodóval a trónkövetelésre nézve kötött, a melyben a magyar koronát magtalan halála esetére a császárnak és utódainak igérte. Mátyásnak 1490-ben bekövetkezett halálakor azonban a királyválasztó magyarok a Magyarországtól meghódított Ausztria fejedelmét nem vállalhatták uroknak. De hogy II. Ulászló trónját megszilárdítsák, nem sokára el kellett ismerniök, legalább a jövőre nézve, a Habsburg-ház trónöröklési jogát.

139. ábra. A Habsburg-ház trónöröklési jogának elismerése 1492-ben.
Ily tartalmú oklevelet az 1492. márczius 7-ike és május 6-ika közti időből, nemkevesebb mint 15 darabot őriz a bécsi állami levéltár. Ezek legfontosabbikát, mely 1492. márczius 7-én kelt (139. ábra), kiállítottuk, és a következőkben ismertetjük:
«Mi Korvin János Szlavonia, Oppavia és Liptó herczege» . . . . így kezdődik a nevezetes hártya-okirat. Azután következnek sorban, ama kor szokása szerint legelől felsorolva azok a fő- és nemes urak, a kik az okiratot kiállították s pecséteikkel megerősítették. Összesen hetven pecsét függ az aránylag nem nagy méretű pergamenről. Aláírva nincs. A nylvános oklevelek aláírása – mint föntebb láttuk – ép ez időszakban Mátyás király halála után kezd hirtelen nagyobb mértékben divatba jönni, a mikor a trónbetöltés következtében beállott zavarok és bizonytalan viszonyok közepette sürűn keletkeztek az uralkodók, egyházi és világi főurak között érdekeik védelmére és megállapodásai biztosítására szolgáló mindenféle béke- és szövetség-levelek. De hogy mennyire készületlenül találta ez az új szokás még főurainkat is, eléggé mutatja az a körülmény, hogy a Miksa római és Ulászló magyar király között 1491. november 7-én kötött béke szerzői és aláírói közül BÁTORI ISTVÁN, ORSZÁG LÁSZLÓ és ROZGONYI LÁSZLÓ, írni nem tudván, a béke-oklevelet helyettük mások, t. i. az első helyett öcscse, a másik kettő helyett BAKÓCZ TAMÁS győri püspök írták alá.
Oklevelünkön KORVIN JÁNOS után az említett Bátori István országbiró és erdélyi vajda következik, azután a nagytekintélyű SZAPOLYAI ISTVÁN szepesi gróf, a ki Mátyás király halálakor Alsó-Ausztria és Bécs város főkapitánya volt s nemsokára nádorrá lett; a nagy hős és hadvezér KINIZSI PÁL s Alsó-Magyarország főkapitánya, a ki másfél éve a trónkövetelő Korvin János seregét a tolnamegyei Szabatony mellett elterülő Csont mezején szétverte; UJLAKI LŐRINCZ herczeg, a czímzetes bosnyák királynak egyetlen fia, Mátyás király keresztfia, a ki néhány év mulva királyát ökörnek merte nevezni; VINGÁRTI GERÉB PÉTER és LENDVAI BÁNFI MIKLÓS királyi ajtónálló mesterek, előbbi erdélyi befolyásos, hatalmas főúr, Mátyás királynak női ágon unokatestvére, utóbbi a zalamegyei Alsó-Lendváról, mintája azoknak az uraknak, a kiket Mátyás király előbb nagyon kedvelt, jószágokkal és más kegyeivel elhalmozott, utóbb pedig üldözőbe vett; GÚTI ORSZÁG LÁSZLÓ, királyi lovászmester, az említett írni nem tudó, de azért nagy befolyású államférfiak egyike, fia Mihálynak, a nagy nádornak, a ki eme legelső méltóságot, Mátyás királynak majdnem egész uralkodása alatt tántoríthatatlan hűséggel viselte, s ezért, és mint az ország első főbirája, birságokból szerzett óriási vagyont hagyott gyermekeire; LOSONCZI LÁSZLÓ királyi tárnokmester, a losonczi Bánfiak nemzetségéből, a guti Ország-ok rokona; GYÖRGY rácz despota, (azaz: fejedelem), a ki azonban e méltóságot mivel a fejedelemség a magyar király és török szultán kezére ment át, csupán mint czímet viselte s szerémségi nagybirtokos volt; Bátori András és György; bélteki Drágfi Bertalan királyi kamarásmester, Mátyás király sáfárja, bizalmas udvari embere és katonája, Perényi Imre, a ki, mint nádor, a következő évtizedekben nagy befolyásra és tekintélyre emelkedett; Perényi János; szaloniki Pankircher Vilmos, egy Mátyás alatt felemelkedett és Magyarország nyugoti határán több nagy uradalmat szerzett osztrák főúri család sarja; Palóczi Antal; dengelegi Pongrácz Mátyás, Jánosnak, Mátyás király unokatestvérének fia és több más főúr: a Rozgonyi, Kanizsai, Turóczi, lendvai Bánfi, Hédervári, meggyesaljai Morócz, györgyi Bodó, Homonnai, nádasdi Ongor, Jakosi, Paksi, Dombai, gersei Pető, Ráskai, szekcsői Herczeg, Buzlai, Dóczi (Péter és Imre Mátyás király kedves vezérei), pelsőczi Bebek, Telegdi (István erdélyi al-vajda, a kit később Dózsa György nyársba vonatott), rátoldi Gyulafi, Csetneki, Albisi Zólyomi, Váradi vagy Kis-Várdai, dobozi Dánfi, bajnai Bot, gimesi Forgács, macskási Tárnok . . . . . . . somkereki Erdélyi, Betleni, szamosfalvi Mikola, Barlabási, Szobi, Kendefi . . . . . . . , Magyarországnak Mátyás király korában legtöbbet szerepelt vagy emlegetett családjainak tagjai.
E férfiak, a többi zászlós urak, előkelők és köznemesek nevében tudtára adják mindenkinek, hogy e napokban mindazok a harczok, viszálykodások és ellentétek, melyek egyrészről Frigyes császár és Miksa római király, másrészről dicső emlékű Mátyás király és Ulászló király, valamint Magyarország között fennállottak, bizonyos tárgyalások útján, melyeket a nevezett felségek követeik útján tartottak, bizonyos megállapodások és czikkelyek szerint megszüntek s 1491 nov. 7-én örök béke és egyezség köttetett a nevezett uralkodók, országaik és alattvalóik között. Mely szerint ha Ulászló király fiúmaradék nélkül halna el, Miksát «a rómaiak, Magyarország, Dalmáczia és Horvátország királyát», avagy ha ő életben nem lenne, fiait vagy ezek egyenes fiutódait törvényes királyukká és urokká választani és elfogadni tartozzanak. «Mi tehát – folytatja az oklevél – örököseink és utódaink nevében e béke és egyezség pontjait, ez ügyben összehivott jelen budai gyűlésünkön elfogadtuk és elfogadjuk, és a nevezett fenséges római király úrnak, követe jelenlétében, egyenkint esküre emelt kezekkel esküdve igértük, esküszünk és igérjük, hogy ezt a tárgyalást, annak egyenkint és összesen minden pontját megtartjuk, s a már említett esetben fenséges Miksa király urat, avagy ha ő nem élne, fiait vagy unokáit, avagy ezektől egyenesen leszármazó örököseit, ezen egyezség czikkelyei értelmében királyunkká választjuk és fogadjuk. Szokott pecsétjeinkkel megerősített jelen levelünk értelmében. Kelt Budán, a mi és minden ország lakosok főgyűlésén . . . .»

140. ábra. Részlet a kettős házassági és trónöröklési szerződésből 1515-ből.
Ugyanily értelmű ünnepélyes okiratot adtak ki Budán Horvát- és Szlavónország bárói, előkelői és nemesei, 63 pecsét alatt. Ennek kiállítói között Egervári László dalmát-horvát-szlavon bán az első, ki szintén mint Mátyás király kedves embere emelkedett föl; utána következnek: Frangepán Bernát, Zeng, Veglia és Modrus grófja, Mátyás király udvarának utóbbi időben egyik nevezetes alakja; Károly korbaviai gróf, a Blagajiak, Zrinyiek, szomszédvári Henning János balsa-szentszábai (azaz herczegovinai) herczeg, Battyáni Boldizsár, a ki a nemrég elhunyt gerebeni Hermanfi László után Szlavóniában nagyterjedelmű birtokokat örökölt, a Bocskai, Róhfi, Pogány, Kasztellánfi, Pekri, Keglevics stb. családok tagjai. Egy más, 12 pecsétes oklevélben az egyházi méltóságok fogadják a létrejött egyezség megtartását. Közülük nevezetesebbek: ESZTEI és ARRAGONIAI HIPPOLIT a 12 éves esztergomi érsek és bibornok, Beatrix királyné unokaöcscse, a kit a királyné ellenállhatatlan pártfogására hétéves korában az esztergomi érsekség kormányzójává nevezett ki Mátyás király; LAKI TUSZ OZSVÁT zágrábi püspök királyi kincstartó, ERNUSZT ZSIGMOND pécsi püspök, BAKÓCZ TAMÁS győri püspök királyi fő- és titkos kanczellár, erős akaratú, nagy önzésű, de egyszersmind nagy tehetségű férfiú, e korszak legkiválóbb magyar politikusa, a ki 1497-ben, mint egri püspök, Hippolit érseket cserére bírván, esztergomi érsek lett s a későbbi szerencsétlen Dózsa-lázadás kitörésének egyik főokozója lett.
Ezenkívül Bátori István országbiró és erdélyi vajda, mint e magas méltóságok viselője s egyszersmind a szent korona őre, – Kinizsi Pál temesi ispán, mint Alsó-Magyarország főkapitányi állásában az ország egyik főméltósága, – Péter kalocsai érsek mint királyi titkos főkanczellár, – Bazini és Szentgyörgyi János, Péter és Simon grófok, mint örökös grófok és bárók, – Geréb László erdélyi püspök, a fönt említett, Mátyás királylyal rokon Péternek testvére, – Antal nyitrai püspök, – Ráskai Balázs, Budavár várnagya és udvarbirája, a ki e minőségében Mátyás király uralkodása végén s az ezt követő trónviszályokban mint a királyi palota fő őre nagytekintélyre tett szert, – bélteki Drágfi Bertalan mint újonnan kinevezett erdélyi vajda, – Kanizsai László mint új dalmát-horvát-szlavon bán, – Czobor Márton mint nándor-fejérvári bán, – végül Buda, Pest, Pozsony, Kolozsvár, Brassó, Besztercze, Nagy-Szeben, Segesvár, Medgyes városok és a hét szász szék, «a városi és polgári rendiek közül» állítottak ki – legnagyobb részt szintén Budán, a városok az illető városokban – hasonló tartalmú okleveleket.
A kényszerűség szülte emez okirat visszahatása az a hangos tiltakozás, mely a Habsburgok trónöröklése és általában minden idegen dinasztia, tehát maga a király ellen is 1505-ben a rákosi országgyűlésen elhangzott. A haza rémséges szétroncsolásának és csúfságos pusztulásának . . . legfőbb okai – dörgi bosszúsan az ekkor alkotott országos végzemény – az idegen származású királyok, a kik a szittya nép erkölcseit és szokásait meg nem tanulták, . . . örömestebb adták magukat dologtalan nyugalomra, mint fegyverforgatásra, sőt olykor kegyetlen ellenség módjára irgalmatlanul dúltak a hazafiak ellen, a népet tenger gyalázatba sülyesztették; ellenben azok, kik a magyar nemzet törzsökéből emelkedtek királyi polczra, az ország hasznát és gyarapodását eszközölték. Nehogy tehát ha mostani kegyelmes urunk a világból fiörökös nélkül talál kimulni . . . az országot idegen fejedelem bitorolja, és minket örök szolgaságra juttasson, . . . mostantól fogva örök időkre rendeljük, hogy valahányszor a király meghal, a nélkül, hogy fiörököst hagyna maga után, kire törvény és szokás értelmében az ország szállhatna, királyunkká külföldit egyszer sem választunk, hanem csakis magyart, a ki ilyen hivatalra képes és alkalmas, fogadunk. Ha pedig idegen fejedelem kisérletet tenne, hogy a trón birtokába fegyver hatalmával helyezkedjék be, ellene az egész ország köteles fegyvert fogni; s a kik ezen végzések ellen cselekednének mint hűtelenek és az ország ellenségei örök szolgasággal lakoljanak . . . .
A királynak tűrnie kellett e neki is szóló erélyes visszautasítást. De egy évtized mulva: 1515-ben annál hatásosabban erősíté meg a Habsburgok örökösödési jogát, a kikhez, hogy Szapolyai és pártja ellenében a saját és fia királyi hatalmát is biztosítsa, egész lélekkel csatlakozott. Ekkor köté a saját gyermekei: Lajos és Anna, és Miksa, illetve unokája Ferdinánd és Mária között azt a nagyhírű házassági és trónöröklési szerződést, mely a Habsburgokat végre is Magyarország trónjára juttatta. E szerződésnek egyik, a bécsi udvari levéltárból kiállított példánya (140. ábra), kivonatos fordításban ilyformán hangzik:
«Mi Miksa, isten kedvezése folytán római császár, stb. mi Ulászló, Isten kegyelméből Magyarország stb. királya, és mi Zsigmond, ugyancsak Isten kegyelméből Lengyelország királya stb. e levelünk tartalmánál fogva elismerjük és a dolog örök emlékére mindenkinek tudtára adjuk, hogy mivel magából, természetünk törvényéből kifolyólag mindazt, a mi országaink díszére, gyarapítására és alattvalóink javára nézve minket illet – hisz Isten rendelése helyezett azok élére – inkább békével és egyetértéssel, semmint akármi más törekvéssel akarván azt elérni, mi a köztünk fennálló jó barátságot és testvéri egyesülést (noha már régente fűz egymáshoz vérbeli kötelék) új és szorosabb kapcsokkal óhajtjuk megerősíteni, hogy – e példánkra a többi keresztény fejedelem is, egymás között a szent béke szövetségére lépve – a keresztény hit erős támaszt nyerjen, ellenségeiben pedig félelmet gerjeszszen. Ez okból a részünkről évek óta tervezgetett házassági kötelékeket – ha Istennek is úgy tetszik – döntésre juttatjuk, végleg szentesítjük. Megkötjük hát a következő szerződést:
Először is megültük főtisztelendő Tamás, esztergomi érsek úr jelenlétében és a szokott ünnepségekkel kapcsolatban a fenséges Mária úrnőnek, mi Miksa császár unokájának, az igen kedves és fenséges fiúnk, néhai Fülöp, Castilia királya leányának és Lajosnak, Ulászló király igen kedvelt fiának eljegyzését, kölcsönös és kifejezett beleegyezésükkel – a mennyiben koruktól telik – a gyürűk lefoglalásával s a házasságkötés e szavaival:
«Én Lajos téged Máriát törvényes feleségemül fogadlak». Mire Mária úrnő kijelenti, hogy: «Én Mária téged Lajost törvényes férjemül fogadlak»; olyképen, hogy ha a törvényes és alkalmas életkort elérendik, a házasságot szentesítő törvényt, a húsbeli kapocs által – a mint illik is – tökéletesítik. S hogy ez így is lesz, mi Miksa császár és Ulászló király, császári és királyi szavunkra fogadjuk.
Másodszor: Mi Miksa, a mai napon Ulászló király igen kedves leányával, a fenséges Anna úrnővel, házassági szerződésre léptünk, elmondván az egyház előtt, hogy: «Én Miksa téged Annát törvényes hitvesemnek fogadlak» s viszont «Én Anna téged Miksát törvényes férjemnek fogadlak». De egyúttal hites jegyzők s erre külön felkért tanuk előtt kijelentjük, hogy ha Miksának valamely más unokája, például fenséges Ferdinánd úr, Ausztria főherczege, vagy fenséges Károly úr, Burgundia herczege és spanyol fejedelem, hahogy néha Lajos franczia királynak Renáta leányával kötött szerződése alól felszabadul és a szentszék felmentése megérkezik, s Annával e levél keltétől számított egy éven belül egybe akar kelni, ezt mindkettőnk kifejezett beleegyezésével és akaratával tehesse, és akkor jelen szerződésünk semmisnek tekintendő. Különben, mi Miksa, ha Annának az előbbiekkel tervezett házassága egy évnek leforgása alatt nem létesül, ezen év letelte után három hónapon belül feleségül veszszük.

141. ábra. Mária királyné (II. Lajos neje) egyszerű pecséte 1524-ből.
Mi pedig Ulászló király, hő vágyunk lévén, hogy e házasságok létrejőjjenek, hogy igen kedves leányunkat Annát, illő és megfelelő hozománynyal tiszteljük meg, jelen levelünk erejénél fogva 200,000 magyar forintot biztosítunk neki hozomány fejében; úgy azonban, hogy ez összeget sem most, sem egybekelésükkor, hanem majd csak akkor fizetjük, a mikor kedves fiunk Lajos Mária úrnővel egybekél, ő neki is 200,000 magyar forint lévén biztosítva. Mert ha említett fiúnknak Mária úrnővel való egybekelése megtörtént, a hozomány kérdése mindkét részről ki lesz egyenlítve s annak fizetését követelheti a másiktól. Viszont pedig, mi Miksa császár egyik, sem Anna úrnőnek – a mint méltányos is – 25,000 magyar forint évi jövedelmet adunk, biztosítván számára egynéhány birtokunkat, hogy ebből udvarát fentarthassa.
Mária úrnőnek Lajos király úrral való egybekelése alkalmával, mi Miksa császár hasonlóan 200,000 magyar forintnyi hozományt biztosítunk, mely azonban – mint említve volt – Anna úrnő hozományával kiegyenlítődik.
Éppúgy mi Ulászló király kedves fiunknak Lajosnak, Máriával való egybekelése után, Mária úrnőnek magyar- és csehországi birtokokban 25,000 magyar forintnyi évi jövedelmet biztosítunk.
Jóllehet e két házassági szerződést főleg Isten dicsőítésére és a királyi vér fentartására kötöttük, mégis, ha az örök Isten úgy akarná (mindnyájan alá lévén vetve a halandóságnak) és a jegyesek valamelyikét, egybekelésük előtt vagy után, magához szólítaná, erre nézve megegyeztünk a következőkben:
Első sorban mi Miksa az esetben, ha Anna úrnőnek jegyese találna meghalni, egy év letelte előtt 100,000 forintot fizetünk, vagy ugyanannyit érő ékszert biztosítunk Anna úrnőnek. És ezért Ausztria tartományának főpapjai, grófjai, bárói, nemesei és városai, minden ingó és ingatlan vagyonukkal kezeskednek. Nemkülönben az őt megillető tisztességgel visszavezettetjük őt hazájába: Pozsonyba tudniillik vagy Znaimba, személyének, saját és övéinek minden vagyonában sértetlenséget biztosítva.

142. ábra. II. Lajos király pecséte 1523-ból.
Ha pediglen a menyasszonyok egyike találna elhalni, az életben maradónak leszen fizetendő a fentemlített 200.000 forint.
Ép úgy, ha a férjek egyike találna kimúlni, özvegyének kifizetendő a 200,000 forint, tartozik azonban a neki biztosított évi jövedelemről lemondani; mindamellett az említett összeg kifizeteig igénye van ezen évi jövedelméhez.
Miután mindezeket mi, Miksa és unokáink, és mi Ulászló, fiúnk és leányunk, a köztünk kötött szerződéseket előzetes alapos megfontolással szentesítettük, mindkét ország főurainak tanácsára elfogadjuk, megerősítjük, és egyúttal igaz hitünk és királyi szavunkra fogadjuk, hogy mindenben megtartjuk, s utódainkkal is megtartatjuk.
Mi pedig Zsigmond, Lengyelország királya, noha a fentiek nem jelenlétünkben, de tudtunkkal és akaratunkkal lőnek szentesítve, keresztény hitünkre és királyi szavunkra fogadjuk és igérjük, hogy ezen nemcsak Ő Felségeikre, hanem az egész kereszténységre nézve igen üdvös intézkedéseket megtartjuk, és gondoskodunk arról, hogy mindenki meg is tartsa.
Végül mindezek megerősítésére mi Miksa, Ulászló és Zsigmond királyok, felkértük a szent atyát. Ezeknek kétségtelen hitéül három megegyező levelet állítottunk ki aláírásunkkal és kezünk jegyével látva el azokat, megerősítvén egyúttal császári és királyi pecsétünkkel. És miután az elősoroltak Tamás esztergomi, és Máté gurki érsek tanácsából, közreműködésével létesültek, jelen levelünk nagyobb erejére, ők is aláírták. Kelt Bécsben, vasárnapon, szt. Mária Magdolna napján, július hó 22-ikén, az úrnak 1515-ik esztendejében stb.»

143. ábra. II. Lajos utolsó levele 1526. aug. 25-ikéről keltezve a mohácsi csatatérről.
A Habsburg-ház csakugyan Magyarország trónjára jutott. De előbb be kellett teljesednie a szerencsétlen ország szomorú végzetének, a leghatalmasabb török hódító: II. SZOLIMAN kezétől elbukott a mohácsi síkon. (1526. augusztus 29.) Gyönge, politikai és társadalmi tekintetben már is széthullott, hitében megingott, megvénhedett nemzet szállt itt harczra egy gyönge kis királylyal (II. Lajos) élén. Gyorsan, gyorsan, gyorsan – kiált a Budáról délnek haladó király, lomhán engedelmeskedő, gyanakvó, határozatlan híveihez. A BATTHYÁNYIAK dúsgazdag családi levéltára egész kis kötetre való ilyen levelet és rendeletet őrizett meg a kegyeletes utódok számára a haza eme legszomorúbb napjaiból. A legutolsó már a mohácsi táborban Szent Bertalan utáni szombaton, azaz augusztus 25-én kelt. Ez egész levelet (143. ábra) – latin nyelven – sajátkezűleg írta Lajos király. Így czímezte: «Főtisztelendő és nagyságos Simon, zágrábi püspök úrnak, Batthyáni Ferencz bán urunknak, és Horvátországunk többi urainak meg lakóinak, igazán kedves híveinknek». Lajos, Isten kegyelméből Magyar- és Csehország stb. királya. Főtisztelendő, nagyságos és kiváló, őszintén szeretett híveink! Írtunk már egyszer a mai napon nektek, el is küldöttük kamarásunkat hozzátok, kérve benneteket, sietnétek már hozzánk! Most is buzdítunk benneteket, és meghagyjuk nektek, siessetek hát hozzánk a lehető leggyorsabban! Az ellenség országunkat szemünk láttára már több helyen lángba borítja. A mint megérkeztek, Isten segítségével rögtön megmérkőzünk vele! Siessetek hát a leggyorsabban! Kelt mohácsi táborunkban, szombaton, a szent Bertalan ünnepe után, 1526-ban. Lajos sajátkezűleg. Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! – teszi hozzá lázas sietséggel. – Úgy igyekezzetek ám, hogy ha elébb nem, de holnap halnaltájt itt lehessetek!»
De hasztalan a kétségbeesett rimánkodás és kapkodás az utolsó pillanatban . . . A korán vénült ifjú király s a korhadt magyar birodalom, Magyarország eme legszomorúbb napján, egyszerre esett el Mohács mezején . . .
*
Miként az Árpádok századaiból, a vegyesházból eredő királyok időszakából is összeállítottuk kiállításunkon a királyok és királynék pecséteinek rézlemez-másolatait. Sőt gipsz-másolatban bemutatta a bécsi állami levéltár, az ott lévő óriási pecsét-anyagból az egyháznagyok, egyházi testületek, továbbá a világi méltóságok és főrangú személyek, világi testületek és városok, végül Magyarország hűbéres tartományai királyainak, herczegeinek, bánjainak, vajdáinak és knézeinek pecsétlenyomatait is. E helyütt, rövidség okáért, csupán a magyar királyok mint államfők pecsétjeiről ejthetünk néhány szót.
A királyi pecsétek ez időszakban sokkal változatosabbak, mint az Árpádok alatt, s használatukat a Hunyadiak századában már országos törvény szabályozza. Nagyság tekintetében három csoportra oszthatók, úgymint kicsinyek, középnagyságúak és nagyok. A kicsinyek az ú. n. gyürű-pecsétek, melyek vagy függnek az oklevélről (115. ábra 2. pecsét), vagy azokra vannak rányomva, a mikor is a viaszra papir-felzetet alkalmaztak. E pecséteket csupán ideiglenes jellegű okiratokra nyomták vagy függesztették. A középnagyságúak közül a függők félalma alakúak (133. ábra pecsétje), ha pedig az oklevélre vannak rányomva, szintén papir-felzetűek. Ide tartoznak a király nevében kiadott birói és titkos pecsétek. Végül a nagyok egyszersmind kettősök és lapos pogácsa alakúak, mint a XIII-ik századi Árpád-királyok pecsétei (109., 110., 113., 114. stb. ábra). Ily nagy kettős pecsét alatt tették örökös, végleges adományaikat királyaink. Valamennyin a királyi család és az ország czímerei vannak ábrázolva, a kettős nagy pecsétek egyik oldalán pedig ezenkívül a trónján űlő király, s rendszerint a másik oldalán a kapcsolt részek, melléktartományok vagy hűbérországok czímerei is.
Az ország czímere ez időszakban is első sorban az apostoli kettős kereszt. Erre mutat az a körülmény, hogy mikor a főrangúak 1401-ben Zsigmond királyt letették s külön kormánynyá alakultak, jelvényül a kettős keresztet vették fel; s ugyanezt tette az országtanács V. László kiskorúsága és Hunyadi János kormányzósága idején. Ezzel szemben a királyság czímeréül vehető a négy vágás, melyeken – mint láttuk – az Árpádok idejében még oroszlánok vannak ábrázolva. Ezek mellé helyezték királyaink két vagy négy felé szelt paizsban avagy külön saját nemzetségi czímereiket, és azon országok czímerét, a melyek fölött uralkodtak, vagy a honnan származtak; mint az ANJOU-k a liliomokat, ZSIGMOND király a brandenburgi sast és a cseh oroszlánt, ALBERT a morva sast és az osztrák pólyát, I. ULÁSZLÓ a lengyel sast, V. LÁSZLÓ, MÁTYÁS és a Jagellók a cseh oroszlánt sat. Mátyás király ezenkivül külön vagy szívpaizsban a csőrében gyürűt tartó hollót is alkalmazza; az Anjouk pedig főleg gyürű-pecséteiken családi jelvényüket, az inkább oromdíszűl szolgáló: patkót harapó struczczfejet is.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages