A XVI. ÉS XVII. SZÁZAD HADTÖRTÉNELMI EMLÉKEI. | A magyar nemzet története

A XVI. ÉS XVII. SZÁZAD HADTÖRTÉNELMI EMLÉKEI.
Irta: Dr. Szendrei János

HADI viszonyaink s magyar fegyverzet sajátságos fejlődése e két század tényeivel oly szoros kapcsolatban van, hogy azokat együttesen kell tárgyalnunk.

Mátyás király halála után fekete serege nagy részét sietnek zsoldjukba fogadni a szomszéd fejedelmek. Mindamellett a magyar hadsereg még sokáig kitünő hírnévnek örvend s a szerencsétlen mohácsi csata után sem mondható e részben elzüllöttnek. A XVI. század elején az országgyűlések új és új törvényeket hoznak a hadügy érdekében, A banderialis rendszer fentartatott, de kimondatott, hogy egyesek megválthatják magukat. A hadi viszonyokat hátrányosan befolyásolta a Dózsa-féle parasztlázadás, mely után az 1514-iki budai országgyűlés kimondta, hogy parasztoknak jobb kezük elvesztése alatt tilos fegyvert hordani.

Ulászló alatt Wlczek Venczel hadvezér megpróbálta a cseh és magyar csapatokat a Mátyás-féle tradicziók alapján újra szervezni, különös súlyt helyezve a szekerekre, mint szekérvárakra is. Az ő előírása szerint a csaknem kizárólag magyarokból álló lovasság a magyar, a gyalogság egy része a cseh, egy másik csapat pedig a morva, sziléziai és bosnyák zászlóval volt ellátva.

A magyar huszárnak azonban akkor is megvolt a híre. Midőn Ulászló fiával Lajossal 1515-ben a bécsi ünnepélyekre bevonul, az osztrák és cseh csapatok mellett általános feltünést kelt a magyar huszárság festői szép csapata, kik, mint az egykori feljegyzés mondja, részben törökösen voltak öltözve és kezükben lobogós kopját viseltek, melyen két részbe osztva vörös és fehér zászlócskát hordtak. Csodálkozás tárgya volt ügyességük a lovaglásban, a mennyiben képesek voltak a legsebesebb vágtatásban egyik lóról a másikra átugrani.

A gyermek II. Lajos alatt számtalan politikai viszony hatása folytán a hadi viszonyok rohamos hanyatlást mutatnak.

1523-ban a török-veszélylyel szemben elrendeli az országgyűlés az általános felkelést. A banderiumokra nézve elrendeli, hogy azok lovon és ne kocsin jelenjenek meg. Minden birtokos tíz jobbágytól egy lándzsást, vagy legalább íjjal és nyilakkal ellátott gyalogost tartozott volna kiállítani, míg egyes vármegyék és városok puskások kiállítására köteleztettek. A szászok maguk helyett székely lándzsásokat fogadtak zsoldba és Segesvár városa a hadi gépekhez kőgolyók, podgyászkocsik, élelmiszerek és a hadi gépek kezeléséhez «balistáriusok» állítására köteleztetett.

1526-ban Szulejmán török szultán 200,000 főnyi hadsereggel és 300 ágyúval átlépvén a magyar határt, Lajos király is védelemre gondolt. De a korábban hozott védelmi törvényeknek nem volt foganatjuk, úgy, hogy a magyarság ezen óriási hadsereggel szemben augusztus 29-én Mohács mezején csak 28 ezer harczost és 80 ágyút tudott szembeállítani. De még ily számviszonyok között is lehetett volna győzelemre gondolni, ha a csapatok nagy része és a tábor nem zárkózik szekértáborba, ha a Dunán némi hajóhadat tart s ha nem áll a hadsereg túlnyomóan nehéz pánczélzatú vitézekből. Mohácsnál épp úgy, mint századokkal előbb Muhinál elhanyagolt ősi fegyverével a könnyű lovassággal verték meg a magyart.

Az egykorú török történetírók is ekként írják le és magyarázzák a dolgot. KEMÁLPASAZÉDE Mohács náméjában írja, hogy a magyarokon levő pánczélingek voltak azon hálók, melyek megfogták e szerencsétleneket s melyek miatt nem bírtak elfutni.

DSELÁLZÁDE Musztafa, ki mint Szulejmán történetírója maga is jelen volt a mohácsi csatában, még részletesebben írja le azt. Elmondja, hogy a török vezérek azonnal látták a magyarok vesztét, mert szekérvárba zárkóztak, s mert, mint mondja, a «szerencsétlen magyar nemzetnek az a szokása a csatában, hogy tetőtől talpig vasba és aczélba öltözik és lovát is abba burkolja, s mindegyik lóháton ülve, a mellette levőt magához lánczolja. Testüket lándzsa nem járja, kard nem fogja, nyil nem sebzi. Csatasoruk úgy volt elrendezve, hogy minden lovas mellett két puskás gyalogos állott. A lovasok lándzsájukat egyenesen magasra tartották, mikor azonban rohamra indultak, egyszerre lebocsájtották, s a ló nyakára hajolva vágtattak előre.

Dselálzádénak a bécsi udvari könyvtárban levő művét elsőrangú és becsű forrássá teszi reánk nézve azon körülmény is, hogy miniaturszerű finomsággal kidolgozott aquarellképben is bemutatja a mohácsi csatát. Ezen egyidejű forrásműből az alábbiakban adjuk a gyászos emlékű mohácsi vész leírását.

A kép egyik felét a török, a másikat a magyar hadsereg foglalja el, míg középen a török sereg ágyúi állanak szemben a magyar sereg középpontjával. E képen az akkori magyar és török sereg hadi viseletének hű képével ösmerkedünk meg. Ott látjuk a török tábori zenészeket, azután a hegyes süvegű janicsárokat és az előtérben a könnyű török lovasságot, a spáhikat.

Szemben velük áll a magyar hadsereg az előtérben előre szegezett lándzsákkal rohanó teljes burgundi vértezetű nehéz lovasságával, a tölcséres puskájú, ugyancsak vértezett puskásokkal, közöttük a nagy zászlóvivőkkel, s a lóháton hosszú trombitákat fuvó s dobokkal ellátott lovas zenekarral. De legjobban érdekel bennünket a középütt lovagló király, II. Lajos alakja, a ki kétfejű sassal diszített lótakaróval, vértezett lovon, maga is aranyozott teljes burgundi vértezetben, sisakján aranyozott koronával s ebből hosszan hátra lelógó strucztollal van öltözve. Ez alak maga a legnagyobb bizonyíték a kép hűsége mellett.

A magyar hadsereg élén tehát II. Lajos magyar király állott, melléje pedig fővezérekül Tomori Pál kalocsai érsek, Szapolyai György szepesi gróf és a Horvátországban sereggyűjtéssel foglalatoskodó Frangepán Kristóf állíttattak.

A hadsereg a királyi dandárokon és zsoldosokon kívül részint a személyes hadrakelésre kötelezett nemesekből, részint pedig az országos és egyházi méltóságok, valamint a birtokosok és királyi városok által kiállított harczosokból állott, a kik bandériumokba osztattak. A harczosok fele könnyű és nehéz gyalogságból, valamint tüzérségből, másik fele pedig könnyű és nehéz lovasságból állott.

A magyar nemzeti hadsereg még nem is gyülekezett, midőn a török már betört az országba és Pétervárad ostromlásához fogott. Alapy György védelmezte ezen várat 1000 harczossal tizennégy napon át, míg az július 27-én romba lőve, bevétetett.

További útjában a török hadsereg az ujlaki (illoki) várkastélyt vette ostrom alá, melyet három napi küzdelem után augusztus 8-án szintén bevett.

A többi kisebb végvárak őrségei harcz nélkül megadták magukat a török hadseregnek, mely Eszéknél a Dráván át épített hídon átkelve, augusztus 25–28-ika közt gyülekezett Baranyavár és Kisfalud környékén, alig egy napi menetre a magyar hadseregtől, mely a Mohácstól délre elterülő síkságon táborozott.

Pétervárad ostroma alatt Tomori Pál 2000 lovassal figyelte meg a török hadsereget és 40 naszádjával több ízben sikeresen megütközött a török dunai hajóhaddal. A török előnyomulásával egy időben Tomori Bácson és Dályán át Eszékre sietett, később az átkelt ellenséggel szemben foglalt állást mindaddig, míg a király seregével egyesülendő, Mohácsra nem vonult vissza. Haderejét útközben Perényi Péter temesi bán és más főurak dandárjaival 5000–6000 emberre szaporította.

A törökök 1526. augusztus 29-én reggel szürkületkor a magyarokat megtámadandó, Baranyavár-Kisfalud környékéről megkezték előnyomulásukat.

Elől haladt Bali szendrői bég könnyű lovasságával és Khoszrew bég boszniai hűbérlovasaival, továbbá Ibrahim nagyvezér a rumili sereggel, 150 ágyúval és 4000 janicsárral. Ezt követte Behram basa az anatoli csapatokkal és 150 ágyúval s végre Szulejmán szultán a rendes lovassággal, a többi janicsárokkal, testőreivel és udvarával.

A magyarok még a reggeli órákban értesültek a törökök közeledéséről és ezen hírre a csapatokat két harczvonalban (a második harczvonalat öt sorral) harczra rendezték; a második harczvonal szárnyain kevés gyalogság állott és az egészet könnyű lovascsapatokkal vették körül.

Déltájt megérkezett Ibrahim nagyvezir seregtestével a mohácsi mező déli szélére, a honnan már láthatta a magyarok felállítását. E helyt Bali és Khoszrew béget 10,000 könnyű lovassal fedetten Nagy-Nyárádra, a magyarok jobb oldala felé irányította, seregtestének többi részeivel pedig a magyarokkal szemben felvonulván, a hadi népnek és szolgáknak megparancsolta, hogy a tábor ütéséhez és a tábori podgyász lerakásához lássanak. A törökök ugyanis nagyon fáradtak voltak és azért elhatároztatott, hogy a csatát csak másnap fogják megkezdeni. Ez időben az anatoli sereg és a szultán csapatai még nem voltak a harczmezőn.

Délután három óra felé Nagy-Nyárád irányában lándzsahegyek villogása árulta el Bali bég csapatainak mozgását. Tomori fővezér ezen a magyarok jobb oldalára nézve veszedelmes csapat kikémlelése, esetleg eltérítése végett a király őrzésével megbízott Ráskay Gáspárt csekély lovasságával küldte ki. Valamivel később Tomori, midőn látta, hogy a törökök nem támadnak, a magyar vezérek közül pedig egyesek a várakozásba belefáradván, már a táborba akartak visszatérni, a királynak azon javaslatot tette, hogy támadja meg a szemben levő törököket, mert kisebb a veszedelem most, midőn az ellenséges csapatoknak csak egy részével, mint másnap, mikor az egész sereggel kellend megütközni. A király elfogadta ezen javaslatot és támadásra fuvatott. Épp ez időben látták a magyarok a szultán seregtestét a déli láthatáron levő magaslatokról leszállani.

A harczot a magyar tüzérség vezette be és a tüzelés megkezdésével egyidejűleg a magyarok első harczvonala is a következő módon vonult előre: Perényi lovasteste Ibrahim nagyvezir jobb szárnyát vette iránynak, a középen álló tízezer gyalogos pedig rohamlépéssel haladt a szemben levő rumili lovasság felé, míg Batthyány lovassága Bali bég ellen küldetett.

Perényi, bár ügyet sem vetett a török ágyú- és puskagolyó záporának, egyenes irányban a török tüzér- és janicsárvonalon még sem tudott áttörni, miért is jobbra huzódva, a török első harczvonal közepe felé tartott, a melyet az őt követő Tomorival, illetve annak gyalogságával egyetemben vissza is szorított. Batthyány ez alatt sikerrel harczolt Bali bég csapatai ellen Nagy-Nyárádnál, áttörvén ezen nálánál hatszorta nagyobb lovastestet; de végre is elkeseredett harcz után a túlerő elnyomta.

Mialatt a török első harczvonal hátrált, Báthory András, a harczoló gyalogság egy részének parancsnoka, a királyhoz vágtatott hátra s kérte őt, hogy a biztosnak látszó győzelem kiaknázásához a második harczvonallal nyomulna előre. A király engedve ezen felszólításnak, az egész második harczvonalat a török sereg közepe felé előre vezette. Ezen 10–12,000 magyar lovas vitéz a harczoló első harczvonallal egyetemben előbbre vitte a rohamot a török seregnek időközben megérkezett anatoli seregtestéig, melynek tüzérsége a legnagyobb pusztítást tette.

A döntést a törökök előnyére az időközben a harcztérre megérkezett és harczba vezetett szultán seregteste, valamint Batthyány visszaűzése után a magyarok jobb oldalába és hátába megjelent Bali bég lovasteste hozta.

A harczba vezetett friss török lovasságnak és a janicsárok tüzének az elkeseredett küzdelemben megfogyott magyar vitézek egy ideig még ellenálltak, a zavar azonban nőttön-nőtt, míg a nagy tömeg a még életben maradt magyarokat teljesen elnyomta és minden irányban hátrálásra kényszerítette.

Felhőszakadás vetett végett a másfél órai harcznak és a törökök üldözésének, mely csak a harcztér környékére szorítkozott.

Veszteség: A magyarok részéről 24,000 fő, az összes hadiszerek és a tábor. 2000 fő fogságba esett és augusztus 31-én megöletett.

II. Lajos király a harczból megmenekült ugyan, de Mohácstól északra lovastúl a Csele-patakba esett és ott lelte halálát. A kevés számú megmenekült elszéledt az országban.

A törökök vesztesége legalább is ugyanannyira becsülhető.

A török, nemcsak tömegével, de helyes taktikájával is túlszárnyalt bennünket s fegyelmezett gyalogsága mellett főleg könnyű lovasságával multa felül a mi nehéz lovasságunkat.

A török hadsereg törzse nagy és legvitézebb része vagy napi zsoldon volt, vagy a kormánytól hűbérbe adott birtok fejében tett hadi szolgálatot. Ez a hadsereg szervezeténél fogva korában a világ legvitézebb hadserege volt. És ez a vitéz török hadsereg nem mohamedánokból, hanem a meghódított keresztény nemzetek elrabolt gyermekeiből állott. E hadseregnek két főrésze volt, a gyalogos és lovasok osztálya. A gyalogosok voltak a janicsárok s a lovasok a szpáhik.

Minden öt évben egy-egy török csapat ment ki a meghódolt keresztény falukra, hol összegyűjtötték a hét évestől a fölserdült korig való minden fiúgyermeket s abból kiválogatták a legszebbeket és legegészségesebbeket. A gyermekeket előbb Kis-Ázsiában, később Konstantinápolyban nevelték mohamedánokká. Zárdai laktanyákban laktak, minden nélkülözést tűrve s megszokva a feltétlen, vak engedelmességet. Csákójuk gombját mindeniküknek egy tokba feltűzött fakanál képezte. A testületi szellem fokozására nagyban befolyt, hogy e csapat Szulejmánig csak akkor tartozott csatába menni, ha a szultán személyesen vezette őket. Fokozta hősiességüket a vallási fanatizmus, a mennyiben a janicsárok egy bizonyos papi rend tagjai is voltak, kiknek nősülniök sem volt szabad. Egész élete, minden vágya a harcz volt, vallási meggyőződésénél fogva még jövő életbeli boldogságát is csak a hitetlenek, saját egykori rokonai és testvéreinek kiírtásában látván.

Mihely a török valamely területet elfoglalt, az egészet kiosztotta katonái között, a kik ezért azután folyton harczra készen tartoztak állani. Katonaságuk ez a része volt a hűbéres lovas szpáhik osztálya.

Ebben a sajátságos, de józan és szigorú szervezetben volt az az erő, mely Magyarország nagy részét másfél százados rabigába hajtotta.

A mohácsi vészszel azonban csak hosszan sajgó sebet kapott nemzetünk, de nem szállott sírba, mint hirdették, és harczi dicsősége másfél százados török elleni harczaiban számtalanszor ragyogott fel. A magyar lovasság, a huszárság mindvégig világra szóló fegyvernem marad.

Ha most már a fegyverzetet illetőleg az előző korszakra is visszatekintünk, látjuk, hogy a XIV. századtól a XVI. század közepéig a régi ősmagyar harczmodor és fegyverzet a nyugati lovagi fegyverzettel együtt és egymás mellett fejlődik. Éppen ez adja meg a magyar fegyverzetnek azon sajátságos képét, mely egyebütt sehol fel nem található. A keleti és nyugoti befolyások nyilvánulásai ezek, a melyek közül a korszak végén a török támadások kényszerítő hatása alatt a harczmodor és fegyverzet lassankint egészen keleti formák szerint alakul át.

A jelzett viszonynál fogva éppen tárgyalt korszakunkban, a kézíj és nyíl mellett ott találjuk a nehéz számszeríjat, a régi magyaros szablya mellett a keresztény középkor keresztalakú markolattal biró egyenes kétélű kardját és pallosát. A különböző formájú alabárdok, lándzsák és csatabárdok mellett a buzogányt, mely úgy látszik, a XIII. század közepe táján beköltözött kunok révén terjed jobban el hazánkban. Főképen a lovasság használta. A XV. század közepétől fogva már Olasz- és Németországban is feltünik, mint rendesen a magasabb tisztség jelvénye, mint vezéri bot. A törököknél nemzeti fegyver lévén, velük való gyakori harczolásunk után a XVI. és XVII. században mindinkább elterjed. A III. Béla király sírjában talált jogar és a koronázási jelvények között századok óta őrzött jogar szintén buzogányalakúak, s azt mutatják, hogy e fegyvernem hazánkban mily régi keletű. Több typusa közül már ILOSVAI említi, hogy Toldi Miklós «hét tollú buzogányt» hordott. Ezen kívül ösmert formái a gömbfejű, a tüskés csatacsillag és a lánczos buzogány.

A támadó fegyverek sorában utolsó helyen említjük meg a csákányfokost, mely szintén typikus magyar fegyverré fejlődött s a mely szintén ezen korszakban lép föl. Eredetileg a bárdból fejlődött ki. Mint NAGY GÉZA mondja: «A míg a vért sodronygyűrűkből állt s ennek túlnyomó használata eltartott a XIV. század végéig, nálunk a bárdszerű vágó fegyvernek volt kelete, mely egy súlyos csapással ketté metszette a vassodronyt; a XIV. század vége felé azonban a teljes vasöltözés kezdett divatba jönni s a XV. század közepén túl már Európa-szerte általánossá vált, ekkor tehát beállt a szüksége egy olyan támadó fegyver alakulásának, mely át tudjon hatolni a pánczél lemezén; erre pedig a csákány és bárd régi alakjában már nem alkalmas. A csákány tüskében végződő fokának kifejlődését tehát a XIV. sz. végére vagy a XV. század elejére tehetjük s a milyen arányban terjedt a vaspánczél, olyan arányban nőtt a tüskés csákány jelentősége is, úgy hogy a XV. század vége felé, s még inkább a XVI. század folyamán az éllel ellátott pengerész már fölöslegessé vált és kezdenek elterjedni azon csákányok, melyeknél a penge madár-orrhoz hasonló alakot vesz föl s ezzel egyidejűleg kifejlődött a gömb vagy négyszögalakú tompa fok, mely a pánczél és sisak behorpasztására szolgált s egyúttal a csapás súlyát is emelte».

E korszakban lép fel végül nagyobb arányokban az újabb kor egész hadrendjét megváltoztató új fegyvernem, a lőfegyver: a puska. A XV. század elején csak egyszerű vascsőből áll, gyúlyukkal ellátva. Eleinte ezen formájában igen keveset lehetett vele az ellenségnek ártani, mert nem lehetett vele czélozni. Korszakalkotó volt e tekintetben a XV. század végén a puskaagynak feltalálása, mely lehetővé tette a czélzást. A kanóczgyujtós szerkezet még a XV. század végén csak emeli ezen hatást, a kereklakatos kovás szerkezet pedig a XVI. század elején még inkább fokozza azt. A védő fegyverek során első helyen kell említenünk a sisakot. A XIV. században még a fazéksisak dívik nálunk, míg e század végén a csúcsos sisakformák jönnek divatba, a XV. század elején pedig a kalapforma franczia formák hódítanak. A Bécsi Képes Krónika képeiről úgy látszik, hogy az ősi, rézlemezekkel díszített és egyszersmind védett süvegek is tartották magukat. a XVI. század elején lép föl a keleti csúcsos formájú, nyakvédővel és orrvédő vassal ellátott magyar huszársisak, melynek legszebb példánya a Zrínyi Miklósnak tulajdonított sisak, s a mely forma egészen a XVII. század végeig fentartotta magát nemcsak nálunk, hanem mint specialis magyar forma egész Európában. A török formától megkülönbözteti, hogy a vízíren kívül elől ellenzővel bír, mely utóbbi a mozlimoknál vallásos okokból nem fordul elő.

A sisak szó is tőlünk ered. Hasonló formában vették át tőlünk a lengyelek, csehek, horvátok, oroszok, sőt a német «zischägge» is innen származik.

A vértet illetőleg már az előzőekben kimutattuk, hogy annak két neme volt használatban az egész korszakon keresztül, a sodronypánczél és a tulajdonképeni vért, a sín- vagy lemezpánczél. Csak fájdalommal említhetjük fel e helyt is, miszerint nálunk, hol a pánczélos vitézek tízezrenkint vonultak csatába, sem nyilvános, sem magángyűjteményben nem maradt fenn egyetlen számbavehető teljes vértezetünk. E tekintetben való szegénységünk bizonyára azonnal szemébe tűnik gyűjteményeink szemlélőjének.

A védő fegyverek során utolsó helyen említjük a paizst, melyről már szintén ismételten szólottunk. Itt csak megemlítjük, hogy a kis kerek paizsot felváltotta a háromszögű német forma, majd a négyszögletű olasz forma, mely valószinűleg Pávia városa után pavizi-nek neveztetett, melyből a középkor végén a paizs szó alakult. A XIV. században azután fellép a speciális magyar tárcsaforma, mely némi török befolyás alatt változva, a XVII. század közepéig fentartja magát.

Mint fentebb is említettük volt, a mohácsi katasztrófa megbénította ugyan a nemzetet, de nemsokára éppen e szerencsétlenség hatása alatt újra szervezi hadi erejét s másfél századon át ernyedetlenül és vitézül küzd, mígnem hősileg fölszabadítja magát a török járom alól.

A török veszély állandósága fegyverbe szólítja az egész harczraképes nemzetet. Már az 1528-ban Budán tartott gyűlés kimondja, hogy a főurak és nemesek személyenkint és jobbágyaikkal együtt lóra kelni tartoznak. 1545-ben a nagy-szombati országgyűlés határozatai értelmében személyes és portai fölkelés rendeltetik el. Most már minden tíz porta egy lovast s tíz pap szintén egy lovast tartozik kiállítani. A ki ezen rendeletek ellen vétett, elvesztette vagyonát. Az 1552-iki pozsonyi országgyűlés ezen felül még minden húsz paraszt birtok után egy gyalogost vetett ki.

Erdély hasonló erőfeszítéseket tett különösen a fölfegyverkezés dolgában, ezt illetőleg bennünket különösen az érdekel, hogy a fegyverek nagyobbára helyben készültek. Így különösen a medgyesi paizsgyártók és kardcsiszárok fedezték a szükségletet. 1536-ban az erdélyi három nemzet országgyűlése mondta ki az általános fölkelést, megkövetelvén a nemességtől és vagyonosabbaktól a jó lovat, a fölszerelésben a pánczélt, sisakot, paizst, kardot és lándzsát, a kevésbbé tehetősektől, ha gyalogosok is, a sisakot, paizst, lándzsát, kardot, buzogányt vagy fokost, nyilat és ívet, vagy legalább alabárdot vagy nyársat. A székelyek különben mindannyian hadi szolgálatokra, legalább az utak és városok őrzésére voltak kötelezve és zsoldra csak akkor tarthattak igényt, ha Erdély határain túl harczoltak. Egy ötödrészüknek mindig készenlétben kellett lennie. 1573-tól fogva azután ők is minden huszadik ember után egy lovast és egy gyalogost, az egész szászság pedig 1575-től kezdve összesen csupán ezer embert tartozott kiállítani.

Az oláhok Szamosujvár, Kővár, Görgény és Dáva környékén puskás csapatok szervezésére kötelezettek. Mindezekből fejlődött ki utóbb az erdélyi katonai végvidék és határvédelem.

Ezenkívül utóbb Erdélynek még egy külön állandó hadseregféléje is volt. 1552 óta az erdélyi két vajda évenkint tizenötezer forintot kapott, a miért köteles volt Erdély védelmére kétezer lovast és ezer gyalogost föntartani.

Horvátországban körülbelül hasonlóképen fejlődtek a viszonyok. A török betörése esetén kötelezve voltak a főurak és nemesek az egész környéket ágyúlövések, hírnökök és tüzi jelek által föllármázni. A törökség elleni harczok folytán fejlődik ki itt a horvát-szlavon katonai határőrvidék, egyrészt az adriai tengertől a Dráváig, másrészt pedig a Drávától Belgrádig. E részben jelentékeny lépést tett I. Ferdinánd 1559-ben «Haramia» név alatt egy határőrezredet állítván föl s annak önálló ezredesévé Lenkovich Jánost nevezvén ki. Érdekes, hogy a hadrakelést még a XVI. században, sőt egész a XVII. század utolsó tizedéig a régi módon, véres kardnak vagy lándzsának körülhordozása által hirdették ki s az azt hordozó maga is véres ruhába volt öltözve. 1530-ban Ferdinánd is ily módon hirdetett hadat Zápolya ellen. A főurak bandériumaikat tárogatókkal gyűjtetik egybe.

Az egyes csapatnemek, ha azok idegen gyalogosok voltak, rendesen «Knechtek»-nek, vagy «Drabantok»-nak neveztettek. Ekkor lép föl egy új magyar csapatnem, a gyalog «hajduság», mely vitézség tekintetében csakhamar méltó társa lesz a huszárságnak. Eredetöket illetőleg az ország több részében állítólag a régi hajtók, csőszök és vadászokból keletkeztek. Állítólag már Dózsa pórhadának is ezek képezték legerősebb elemét és szétvert soraikból keletkeztek volna a portyázó szabad hajdúk. A törvény üldözi őket, de tekintélyes hadnagyaik alatt lassankint odáig emelkednek, hogy minden valamire való hadjáratnál nélkülözhetetlenekké lesznek.

A magyar drabantok okmányainkban 1556-ban lépnek fel először, a mikor kétszáz ilyen említtetik gróf Zrínyi hadseregében, Ugyanígy 1552-ben először olvassuk, hogy Schreiber Wolfgang kapitány kétszáz hajdút vezet a törökök ellen.

A huszárság azonban most is a magyar fegyvernem, a mely folytonosan beszéltet magáról az egész világon. Egy I. Ferdinándhoz intézett hadi jelentés hangsúlyozza, hogy lovasságot illetőleg legnagyobb szükség a gyors és vitéz huszárokra van, a kik Magyarországon, Erdélyben és Horvátországban nagy mennyiségben állíthatók.

Beosztásukat illetőleg száz emberből álló Compagniákat képeztek. Így 1535-ben az erdélyi hadjáratban tiz ilyen csapat huszár vonult fel és egy hónap alatt 7061 forintba került. A smalkaldeni háborúkban, szokatlan viseletükért, a németek török huszároknak nevezik őket és általános rettegés tárgyai. Ferdinánd e háborúba Nyáry Ferencz vezérlete alatt ezerkétszáz huszárt küld, kik egy szemtanú leírása szerint könnyű paripákon, tárcsapaizszsal és kopjával voltak felszerelve. A mühlbergi csatában 1547-ben három órán át galoppban lovagoltak, míg az ellenséges lovasságra akadtak, előbb átusztatták az Elbét és mégis oly hévvel támadták meg János Frigyes herczeg csapatait, hogy az képtelen volt velük szemben megállani s maga is foglyul esett.

Mint kiváló fegyvernemet kell már a XVI. század elején említenünk a naszádosokat, kiknek első rendszeres szervezetüket az újabb korban úgy látszik I. Ferdinánd adta meg. E vízi erő is főleg a török ellen szerveztetett s a dunai várak védelmében tünt ki. Főállomásuk Komárom volt. Egy ily naszádon rendszerint két kisebb ágyú és harmincz ember volt. Harminczegy naszádon 1545-ben összesen kilenczszáz legény volt s havonkint 2674 forintba került. Több régi, várostromot ábrázoló metszeten látjuk e naszádokat szerepelni. Látjuk ezeken, hogy a naszádosok lobogós kopját viseltek és tárcsa-paizsaik által védve eveztek. Belőlük fejlődött ki a csajkások intézménye, mely egészen az újabbkorig fennállott. A történelmi arczképcsarnokban bírjuk Fejérvári Lászlónak, a csajkások komáromi kapitányának, – ki a XVIII. században élt – arczképét. Érdekes ez főleg costümtani szempontból.

A tüzérséget illetőleg bátran mondhatjuk, hogy a többi európai hadi államok színvonalán állott, hiszen alig volt nemzet, mely a török háborúkban csatatéreinken meg nem fordult volna. Spanyol, olasz, német és később a franczia tűzmesterek mind itt próbálták ki tudományukat.

A tábori tüzérség mindamellett igen lassú léptekkel fejlődik. I. Ferdinánd korából bírunk egy feljegyzést, hogy egy tábori ágyú öt óra lefolyása alatt csak 30 lövést volt képes tenni.

Báthory István már nagy súlyt fektet tüzérségére s 1575-ben Szent-Pál mellett azzal nyeri meg a csatát Békés Gáspárral szemben. Ugyanő hozza ez időtájt ismét divatba a már a XV. század óta ismert, de nem eléggé méltányolt tüzes golyókat is.

A ruházatot illetőleg tulajdonképen egyenruháról még szó sem lehet. A fegyvernem meg volt állapítva, nagyjából a ruházat is, de az még sem volt soha egyforma. A XVI. századból már maradtak reánk képes ábrázolások, melyek fogalmat nyujtanak akkori hadi viseleteinkről. Ilyenek szép számban vannak a Lanfranconi-féle metszet-gyűjteményben, Ernst Lajos gyűjteményében és a történelmi arczképcsarnok metszetosztályában. HANSEN HANGEN-nak 1534-ben Bécsben megjelent és «Der Hungarn Chronica» czimű müvében érdekes fametszetek vannak, melyeken a magyar lovasok lobogós kopjával, szablyával és tárcsa-paizszsal, fejükön pedig tollas kerek kalpaggal vannak ábrázolva. Tizenegy évvel később jelenik meg BONFIN-nak szintén a magyarok történetét tárgyazó munkája német kiadásban, melyben szintén fametszetű képek vannak. E képeken lovas és gyalogos magyar vitézeket látunk, tollas kalpagban, szablyával és lobogós kopjával. Ezeken kívül az egykorú metszetek egész sora bizonyítja az íjnak és az orrvédő vassal ellátott sisaknak, melyről mint specziális magyar formáról már fentebb szólottunk volt, ezen korszakban való használatát.

Az íjjal még Bethlen Gábor udvarában a XVII. században hölgyek és apródok czélba lőnek; nyilpuskák láthatók a XVIII. század elejéről még az Esterházyak fraknói várában is.

Ez időben a XVII. század elején a megyei bandériumok is sok tekintetben átalakulnak. Mindegyik saját zászlója és kapitánya alatt jelenik meg, de főparancsnokuk a nádor és a mi a hadviselés módjára nézve a legjellemzőbb, már felerészt gyalogosokból és felerészt lovasokból állanak.

E közben a hajdúság mint szabad «bandák» ismét szerepre jut, úgy hogy 1555-ben a budai vár parancsnoka, Tuighun basa, kénytelen ellenük külön hadjáratot inditani, mely alkalommal három főfészküket: Kaposvárt, Korothnát és Babocsát beveszi.

A XVII. század elején Bocskay István fejedelem alatt játszanak ismét vitézi szerepet. Ő kiváltságokkal halmozza el őket s maga Rudolf is azon igyekszik, hogy megnyerje a hajdúkat. Ekkor kezdenek megtelepedni s alkotják a mai hajdúság virágzó városait.

Ezen közben idegen csapatok is bőven szerepelnek harcztéreinken, a mi a fegyverzetre és harczmodorra épp úgy, mint a török harczmodor, átalakító befolyással volt. Már 1590-ben sziléziai fekete lovasokat küld Rudolf Magyarországra. Nemsokára kétszáz gyalog zsoldos érkezik oda, kiket hivatalosan is banditáknak hívnak. Ugyanekkor lépnek föl a «ráczok», a kik magyarországi szervekből vannak toborozva. Székely Mózes 1603-ban 2500 magyar huszárral megy Erdélybe, a kik között azonban 400 tatár van.

A XVII. századi magyar hadviseletre egy megbízható forrásunk van DILLICH VILMOS-nak 1600-ban megjelent könyvében, a melyben úgy lovasságunkról, mint gyalogságunkról hű leírást és fametszetű képeket találunk. E szerint a tizenhetedik század elején huszárjaink orrvédős hegyes sisakot, pánczélinget, szablyát és jobb czombjuk alatt hegyes tőrkardot, jobb kezükben lobogós kopját viseltek. A nyeregben ezenkívül nagyobb pisztolyt (puffer) hordtak. A kapitányok a pánczél felett vörös fegyverkabátot s tiszti jelvényül buzogányt viseltek. A hajdúkról azt mondja, nem viseltek sem pánczélt, sem sisakot. Majdnem úgy öltözködnek, mint általában a magyar parasztok. Fegyverük szablya, kurta puska és jobb oldalukon az övben balta. Felső ruha gyanánt úgy ők, mint a huszárok kurta köpenyt viseltek. A cs. kir. belügyminiszterium bécsi levéltárában van egy kézirat e korból, egykorú tollrajzokkal. Ezek is megegyeznek Dillich rajzaival azon különbséggel, hogy a szlavoniai gyalogság kerek nemezkalpagot és lándzsát, a horvát gyalogság pedig sisakor és puskát hord.

A tűzi fegyverek mellett, mint már fentebb is említettük volt, az íj és nyíl még folyton szerepet játszik. Medgyesen még 1592-ben virágzik a nyílgyártók (sagittarii) czéhe.

Egyéb hadi intézményeinket illetőleg nem érdektelen tudni, hogy a magyar törvények 1596-ban először intézkednek tábori kórházak felállításáról, e czélra minden porta után tíz denárt vetvén ki adóban.

Mint szintén érdekes dolgot említjük föl, hogy a tizenhetedik század elején alkalmaztattak nálunk tábori zenészekül czigányok. 1613-ban Bethlen Gábor táborában találunk róluk először írásbeli feljegyzést.

Az e korszakban szerepelt különböző magyar csapatnembeli elnevezések közül megemlítjük még a mezei hadakat, a puskásokat, a székely lándzsásokat s az erdélyi kék drabantokat, a minő csapatai Bethlen Gábornak s 1644-ben Rákóczy Györgynek voltak.

A harminczéves háborúkban újra európai hírre tesznek szert a magyar lovasok, a huszárok és a Wallenstein alatt küzdő horvát karabélyosok. E vitéz lovasság, mely működését Isolani alatt kezdte meg, szintén rendkívüli mozgékonysága által tünt ki. Fegyverzetük 1626-ban állott először is a karabélyból, mely ez esetben kurta kereklakatos puska volt. E karabélyok nagy valószinűség szerint Olaszországban készültek. Zrínyi Miklós kitünő lovassága számára Velenczéből szerezte a karabélyokat. A horvátok fegyverei voltak még a kopja, a hegyes tőrkard, a szablya, a pisztoly és a csúcsos magyar sisak. Taktikájukat illetőleg érdekes, hogy az ütközetben előre lovagolva, előbb pisztolyaikat, azután karabélyukat lőtték ki s egy kanyarodással, miközben nagy ügyességgel újra töltöttek, visszatértek csapatjukhoz. A horvát karabélyosok között különben nagyon sok volt a magyar vitéz. Azok voltak ők a harminczéves háborúban, a mik a későbbi dragonyosok, a mennyiben, ha a szükség úgy kivánta, a lóról leszállva harczoltak.

E korra esik Zrínyi Miklósnak, a költőnek és hadvezérnek, a szigetvári hős unokájának szereplése is. Nagy mint hadvezér és hadtudományi író egyaránt. A magyar-török háborúk alapos és beható tanulmányozásából kétségtelenné vált előtte, hogy a török kiűzése csak a magyar vezérek, magyar tisztek alatt álló magyar hadseregnek sikerülhet. Önerejéből akarta a nemzetet a török járom alól fölszabadítani s e czélból egy állandó magyar hadsereg alakítására hívja fel az országot. Ez az ő eszménye, erről ír verseiben, röpirataiban és könyveiben egyaránt lelkes hangon. Azután hozzá fog nemzete hadi kitanításához. «A török áfium ellen való orvosság». «Ne bántsd a magyart» és «Tábori kis tracta» czímű hadtudományi műveiben.

Taktikáját illetőleg szaporítani akarja a gyalogságot, de a mellett a könnyű lovasságot kétszerte nagyobb számban felállítani, úgy hogy négyezer gyalogra nyolczezer lovas essék.

A mi pedig őt magát illeti, mint hőst, azt írja magáról:

Nem irom pennával,
Fekete tentával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

Zrínyi hatása kortársaira s általában azonkori hadi viszonyainkra kétségtelen.

A tizenhetedik század második felében a toborzás dívik. Főurak és hadvezérek engedélyt nyernek reá s azután megkezdik a verbuválást. Így alakul a Zrínyi huszár- és hajdú-ezred, a gróf Esterházy- és Nádasdy-hajdúcsapat 1664-ben. Így toborozza újra Pálffy János 1689-ben a Czobor Ádám huszárjait s így alakít Bagosi Pál ezredes 1702-ben egy magyar legiót, mely az állandó hadsereg legrégibb magyar gyalogezredének vetette meg alapját. Báthory István lengyel király már 1586-ban szervez huszárezredeket, kiket még festőibbé tesz a vállaikra erősített szárnyakkal. Ezek a híres repülő lovasok.

És ez időtől fogva a tiszta magyar nemzeti fegyvernem mindig a huszárság, melyhez hadi történetünk legfényesebb harczi tényeinek emlékei fűződnek. Nyugot-európai szomszédaink sietnek átvenni tőlünk e fegyvernemet már a tizenhetedik században s közülök a németek és francziák a mai napig is még egyenruhájukat is fentartották.

Richelieu bibornok már 1635-ben megbízta Bonnet lovagot, hogy a magyar huszárok mintájára könnyű lovasságot szervezzen. Ezen «Hussards-Hongrois» nevű ezred, melyben magyar, horvát és német zsoldos katonák szolgáltak, rövid idő alatt nagy hírre emelkedett. Egyik vezére eleitől kezdve galanthai Esterházy György báró volt, ki Beaumont lovaggal együtt 1686-ban a Franche Comtéban hősi halált halt. Később, miután az ezred magyar katonái elhaltak, feloszlatták azt; 1686-ban azonban, midőn nagyszámú magyar emigráns, nevezetesen Thököly hívei, Francziaországban menedéket keresett, XIV. Lajos király őket zsoldjába fogadta és a lovassági ezredekben alkalmazta. 1692-ben Louvois tábornoknak feltünvén a merész és daliás magyar lovasok, a király beleegyezésével egy magyar huszárezred felállítását határozta el, Corneberg bárót bízván azzal meg. A «Hussards-Hongrois» egyik részét Esterházy Sándor váró vezényelte. E huszárok 1693-ban a Neckar mentén harczoltak, a mikor Esterházy annyira kitünt, hogy a király maître de camp-pá tette. 1697-ben végre a ryszviki béke megkötése után a király az ezredet teljesen feloszlatta. Erre Esterházy Sándor és hívei abba a huszárezredbe léptek, melyet Miksa Emánuel választófejedelem toborzott saját költségén a franczia király számára. Noailles marquis lett ennek az ezrednek új parancsnoka, a melyben Esterházyn kívül még a vitézségéről híres Ráttky György, Bornemissza és Berzeviczy is magasabb rangot nyertek. A szatmári béke után Bercsényi László és Esterházy Dániel Francziaországba menekülvén, 1719-ben kezdették a Törökországban élő magyar emigránsokból szervezni a franczia hadseregben létesített három huszárezredet, ú. m.: a Bercsényi-, a Chamborand-, a Royal-Nassau-huszárokat.

A XVII. század végén a könnyű lovasságnál a sisak és pánczél mindinkább elmarad s helyette prémes és tollforgós kucsma, párduczkaczagány és a tarsoly lépnek fel.

A ruházat azonban még mindig nem nevezhető teljesen egyenruhának. A posztót a legénység a tizenhetedik században igen gyakran fizetés gyanánt kapta. Leggyakoribb volt a velenczei posztó. Így Zrínyi Miklós is 1663-ban tizenötezernyi hadának a posztót Velenczéből hozatta.

A tüzérség fejlődésével nagy szerepet játszanak a magyar csapatok mozgó ütegei, úgynevezett «seregbontó» kis taraczkok. Gärtner András szász tűzmester 1700-ban egy oly mozsarat talál fel, a mely egy percz alatt huszat lő, ugyanő a kézi granát dobására csinál egy golyószórót. Mindezeket a mi török harczainkban próbáljuk ki először.

A tizenhetedik század végén hadtörténetünk egy magasztos tényének fölemlítésével tartozunk végül. 1692 január 24-én gróf SZÉCHÉNYI GYÖRGY, Magyarország primása, a rokkant harczosok számára 175,000 frtos alapítványt tesz, melylyel alapját vetette meg a mai rokkantsegélyezés intézményének is.

Ha most visszatekintünk az egész korszakra, fegyvertani szempontból, kétségbevonhatatlanul látjuk, hogy századokon át ellenünk harczolt legnagyobb ellenségünk, a török, minden ponton befolyásolja harczmodorunkat és így természetesen fegyverzetünket is, de hogy ehhez könnyű volt az alkalmazkodás, mert hiszen ez a törökös harczmód, mely főleg a könnyű lovasságban kulminált, már benne volt a mi vérünkben és gyakorlatunkban is.

Az egyes fegyvernemek felszerelését és ruházatát már ismételten leirtuk. A XVI. és XVII. században a lovasság fegyvere a szablya, itt-ott még a nyíl, a lobogós kopja, a paizs, a huszársisak, a mellvért, a sodronypánczéling, a pisztoly és utóbb a karabély. Mint külön lovas fegyvernem képét bírjuk Ábrahám a S. Clara metszetében, mely szerint az vas fejtakaró lemezzel bíró sodronysapkát, sodrony-pánczélinget, baljában kerek paizsot, jobbjában a hosszú, háromélő hegyes tőrkardot, bőr nadrágot s magyaros hosszúszárú sarkantyús csizmát viselt. Főczéljuk volt, hogy tőrükkel a nehéz vértezetű ellenség pánczéljának réseit kikeressék.

Mindeme specziális magyar fegyvereknek leggazdagabb gyűjteménye a gráczi tartományi hadszertárban maradt fenn, úgy hogy az ott levő 28,000 darab fegyverrel még ma is 8000 embert lehetne XVI. és XVII. századbeli fegyverzetbe öltöztetni. Ez a Zeughaus akkor emelkedett legnagyobb jelentőségére, midőn az akkori felső-szlavon végvidék: Zágráb, Kőrös, Kaproncza, Ivanic, s az egész Dráva és Adria közti vidék a gráczi generalatus hatósága alá került. Innen szervezték a török ellen a védelmet s ezért építette 1642-ben II. Károly főherczeg e raktárt. Hogy a gráczi fegyvertár magyar fegyverekre nézve oly érdekes példányokat tartalmaz, az éppen a török ellen kifejtett kölcsönös védelemben leli indokát. E réven jutottak érintkezésbe és ismerték meg a német hadurak a magyar fegyvert s használták a XVI. és XVII. század döntő harczaiban.

A török fegyverzet befolyása a magyarra főleg a szablya, sisak és paizs formájában s a lószerszámban nyilvánul. A XVII. században legjelesebb vitézeink keleti eredetű ilyen fegyverekkel harczolnak, a mikhez legnagyobbrészt hadi zsákmány gyanánt jutottak s így annak viselése már csak ezen szempontból is dicsőség volt.

Ugyancsak e korszakból szállott át hagyomány gyanánt a hadi zászlóknak rendkívül való megbecsülése. Első sorban kell itt említenünk azt a zászlódarabot az ország czímerével és Magyarország védasszonyának képével, a melyet a mohácsi csatában ezer veszélylyel mentett meg a Batthyányak egyik őse. Hogy mily fölfogással viseltettek a hadi zászló iránt, annak legszebb példáját ZRINYI MIKLÓS «Tábori kis traktájá»-ban a zászlótartónak adott utasításban olvassuk: «Ha az egyik kezeket meglövik és abban hordozod a zászlót, tehát az másikba veszed, ha ezen is seb vagy lövés esik, az szádba veszed. Ha pedig teljességesen látod az ellenséget, hogy hatalmat veszen tirajtatok és az zászlót tovább meg nem tarthatod és oltalmazhatod, akkor magadat belé takarod és hozzád szorítod és életedet is e mellett veszteni akarod».

Ezenkívül még e korszakban is tartja magát az ősrégi szokás, hogy csata előtt a zászlótartók sarkantyúit ünnepélyesen leoldják, nehogy elfuthassanak a zászlóval.

A fegyverzetet illetőleg felemlítjük még, hogy a XVII. század végén jelenik meg harcztereinken az újabb kor harczászatában oly nagy szerepet játszó szurony. Buda 1686-iki ostrománál használják először magyar földön. Egyenes fanyele volt, a melyet a puska csövébe dugtak.

Egyik érdekes találmánya e századnak az úgynevezett «spanyol rohamgát». A rohamgát egyenes, hosszú gerendákból állt, melyeket kocsikon vittek a gyalogság után. Ha ellenséges lovasság támadta meg a csapatot, a gerendák átfúrt lyukaiba dugva pikáikat, azt maguk előtt mint védőeszközt állították fel, úgy hogy a lovasság meg nem közelíthette őket.

Körülbelül hasonló rendeltetése volt az apró három csúcsú vas súlymoknak, melyeket szintén a lovasság ellen szórtak el tömegesen a földön.

E korszak lángoló vitézi élete nem mondott le még a tornákról sem s gyakoriak voltak a huszártornák és lovas játékok. Gróf Batthyány József köpcsényi kastélyában tizenkét kép maradt fenn, mely a németeket figurázza ki, hogy milyen ügyetlenül végzik a magyar lovagjátékokat. E mellett azonban az ily tornák hű képét hagyták reánk. Kiállításunkon az egész sorozatot bemutattuk.

425. ábra. XVI-ik századbeli buzogányok és tárcsa-paizs.

A lovagjátékok, melyek, mint fentebb kimutattuk, a XVI. században még tartják magukat, egyik kedvencz formájuk gyanánt tartják fenn a magyar huszártornát. ilyenek tartattak tiroli Ferdinánd főherczeg prágai, pilseni és innsbrucki udvaraiban, valamint a szász udvarnál is 1550 és 1560 között. Fegyverzetük volt a lobogós kopja, a szablya, könnyű tárcsa-paizs, buzogány és könnyű sisak, olykor vasálarczczal és vassodrony pánczélinggel, mely utóbbi fölé hosszú szines posztóból vagy selyemből való köpenyt öltöttek. Egy részük néha törökös, nagy bokrétájú sisakkal volt ellátva. E torna hű képe maradt reánk a bécsi műtörténeti múzeumban őrzött festett képekkel ellátott kódexben.

426. ábra. Tárcsapaizs a XVI. századból. A herczeg Esterházyak fraknói várából.

A tornajátékokban ezentúl a külföldön is előszeretettel szerepeltették a magyar huszárok festői öltözetét. Így 1548-ban Móricz választófejedelem Torgauban vörös, kék, sárga és zöld ruházatú huszárokat szerepeltetett. 1553-ban pedig a drezdai udvarban tartott tornán vitézkedtek magyar huszárok.

A huszártornák jellemző felszerelése a könnyű tárcsapaizs, melynek a többiektől eltérőleg felső része csúcsban végződött. E fából készült paizsok bőrrel vagy pergamenttel voltak bevonva s mindkét oldaluk festve. Felső részökre, vagyis a paizsfőre forgós tollbokréták vagy zászlócskák tüzettek. Igen valószínű, hogy a huszár-tornázás egyik feladata az ellenfél paizsának az ékességeitől való megfosztásában állott, mint az általános és régibb kardtornázásnál is a küzdő felek legfőbb czélját sisakorom díszeik levágása képezte. Egyébiránt, hogy a fent említett, felzászlózott és egyéb oromdíszekkel feldiszített paizsok a magyar könnyű lovasságnál különben is divatoztak. kitünik LISTHI JÁNOS-nak II. Miksa koronáztatásáról irott emlékiratából.

A tornák helyett a XVII. században a czélversenyek és carrousel-ek jöttek divatba. E lándzsákkal, karddal és pisztolyokkal űzött udvari lovagjátékok Olaszországból származtak Francziaországba, hol azok leginkább IV. Henrik és XIII. Lajos királyokban találtak buzgó kedvelőkre. A carrouselnek négy főneme volt: 1. A fejczéltalálás; ennek czéltárgyait leginkább török- és szerecsenfejek képezték. E czéljátéknem különösen a bécsi udvarnál dívott s abban többi közt III. Károly főherczeg is nagy ügyességgel birt. 2. Karikaszúrás, mint már fentebb is említettük, a XV. század vége felé üzött lovagjáték, mely később II. Lajos királyunk budai udvarában is ismeretes volt. 3. Bábczélrohamok (Quintanrennen). A forgó báb (Fachino) egyik kezében tárcsát, a másikban suhángot tartott, ha a czélfutó személy lándzsájával a tárcsát találta, a suhángtól ütleget kapott. A czéltalálás a bábú arczba szúrásában állott, a mikor is az megszünt forogni. Néha e bábok az elemek után elnevezett négyszeres czéltárgyul is szolgáltak. Ugyanis, ha a légczélpont találtatott el, akkor abból madarak, a tűzpont eltalálásánál pedig röppentyűk szállottak ki. A vízczélpont eltalálásánál a báb szája vízsugárt bocsátott ki, végre a bábállvány talapzatának eltalálásával, mely a földet képviselte, egy nyúl vagy róka ugrott ki. 4. Női czélversenyek. A nők, urak által hajtott szánokról és phaetonokról űzték lándzsa vagy hajítódárda czélvetési játékaikat. Az ily játékok némely udvaroknál még a XVIII. században is nagy divatban voltak.

A XVI. és XVII. században váraink építészeti berendezése nagyjából ugyanaz maradt, a mi a középkorban volt. A belső vagy felső várat, vagy a hol ez hegyen épült, az úgynevezett fellegvárat, rendszerint a külső vagy alsó vár, az úgynevezett váralja vette körül. Ebben lakott a várjobbágyság, majd később a polgárság s a mesteremberek. A fellegvárban középen, mintegy az egésznek magvát képezve, állott az őrtorony, a donjon, mely a vár védőinek legutolsó menhelye volt. E mellett állott a várúr lakháza, a palota, s ebben vagy a donjonban a lovagterem, ezután jött a vártemplom vagy várkápolna, esetleg tisztek lakása s a legénység szobái és a lovak istállói, az élés-, fegyver- és lőszertár a bástyák casamatáiban. Az épületcsoportot bástyák, sarkaikon kiugró tornyokkal és rondellákkal fogták körül, melyeken ormozat s kisebb-nagyobb lőrések voltak az ágyúk, a puskák és nyilazás helyéül. Az egészet a földrajzi fekvéshez képest mély árok, sáncz vette körül, a legtöbb esetben vízzel tele eresztve, melyen át felvonóhíd vezetett.

A váraljak vagy külső várak, a várjobbágyok s a vár részére dolgozó iparosokból alakultak, később azonban oly iparosokból is, a kik ott iparuk védelmét keresték. Itt tehát megfordítva volt a dolog, mint a városoknál, hol a polgárság s az ipar nem keresett más falak között védelmet, hanem városát maga vette körül falakkal. Az elsőre példák nálunk: Árva, Szepes, Znió, Sáros, Fraknó, Krasznahorka, Véghles és Boldogkőváralja, az utóbbiakra nézve pedig Pest, Eperjes, Lőcse, Kassa, Székesfehérvár, Pécs, Kolozsvár, Brassó stb.

Várainkat tehát már e korban következőleg oszthatjuk fel: végvárak, egyéb királyi várak, erődített városok, kastélyok és kolostorok.

Végvárak alatt értjük ezen korszakban különösen a Horvátországban s a török határon levő várainkat, e mellett azonban bent az ország belsejében is azon várakat, a melyek a török által elfoglalt részek határán vagy közelében vannak, tehát a magyar birtoknak ott is véghatárán állanak, így például: Eger, Diósgyőr, Szendrő, Szolnok, Fülek, szintén végházak és végvárak voltak, holott a három első Borsodban, a negyedik az akkori Külső-Szolnok, Fülek pedig Nógrád vármegyében, tehát jóformán az ország közepén feküdt.

Felösmerve a végvárak rendszerének roppant fontosságát, törvényeink szakadatlanul élénken gondoskodnak róluk már Ulászló alatt; II. Lajos alatt pedig számüzetéssel büntetik a végvárak elvesztőit. E korbeli legnevezetesebb várainknak különben hű rézmetszetű képeit bírjuk Orteliusnak 1603-ban megjelent művében. Az építést és felszerelést illetőleg, érdekes tudnunk, hogy Erdélyben Nagyszeben városát Ferdinánd király erősítette meg, még pedig Bécs mintájára. Már a Dózsa-féle lázadás után kimondatott, hogy minden megyében legalább egy központi várnak kell lennie, s hogy különösen a végeken levő magánvárakat a tulajdonos jó karban tartozik tartani.

I. Ferdinánd 1554-ben rendeli, hogy a nemesség minden száz porta után köteles egy négyesfogatú kocsit adni a várak építésén dolgozó közmunkához.

A határőrvidéken 1579-ben július 13-án Károly főherczeg egy róla Károlyvárosnak nevezett erőd alapfalait rakatván le, az alapzatba 900 török koponyát falaztatott be, hogy ez által is kifejezze azt, miszerint az a török ellen emeltetett.

1597-ben Tata ostrománál Pernstein János tűzmester először használ petárdákat, melyek úgy a császári, mint a magyar sereg előtt nagy feltünést keltenek.

1601-ben Smith János egy jelző tüzi táviratozást talált föl, melylyel a körülzárolt várak őrségét nagy távolságokból lehetett értesíteni. Ez égő fáklyák útján történt. Az eszmét, úgy látszik, még Polybiustól vette, maga az intézmény változott formában, de ma is megvan.

Csak mint érdekességet említjük fel, hogy Selmeczbánya városának volt 1533 évszámmal egy ágyúja, melyen a következő felirat volt: «Die Stadt Schemnitz liess mich machen, wen ich tref, der thut nicht lachen».

Egy, a bécsi hadi tanácshoz 1577-ben intézett hivatalos jelentés alapján néhány nevezetesebb várunk fölszereléséről a következőkben értesülünk:

Kassán van: Quartauner nevű ágyú 3, golyó hozzá 1850, Singerin 7, golyó hozzá 1997, Quartierschlange 6, golyó hozzá 50, Falkon 8, golyó hozzá 764, orgonalöveg 2, mindenféle gátpuska 439, golyó hozzá 96,644, kézi lőfegyver 967, golyó hozzá 7721, lőpor 757 mázsa 28 font.

Egerben van: Quartauner 1, golyó hozzá 391, Singerin 1, golyó hozzá 236, Quartierschlange 6, golyó hozzá 965, Falkonet 6, golyó hozzá 1950, Falkon 14, golyó hozzá 6589, Scharfetindl 1, golyó hozzá 1138, Haubitz 3, vasmozsár 1, golyó hozzá 3981, pisztoly 280, golyó hozzá 7030, agynélküli puska 149, lőpor 100 tonna stb.

És ez a felszerelés a XVII. században, mint azt a folytonos török háborúk szükségessé teszik, lényegesen gyarapszik. Az Esterházy-család levéltárában levő s a végházak munitiójáról 1661-ben készült kimutatás szerint azt látjuk, hogy Szatmártt a várőrség 200 huszár, 200 hajdú s 5 tüzérből, Kassán pedig 200 hajdú és 16 tüzérből állott. Mindössze a végvárakban 6031 ember állott rendelkezésre, kik között 175 tűzmester volt.

Egyike volt a legjobban felszerelt magyar váraknak a XVII. század elején az ecsedi vár, melynek 1619-ben készült leltárából látjuk, hogy a különböző bástyákon 30 nagyobb löveg vagy ágyú, taraczk és mozsár állott a hozzá való 7000 golyóval, továbbá 318 várpuska 35,000 golyóval és 158 tonnában 223 mázsa lőpor.

A XVI. század közepe óta a Franczia-, Spanyol- és különösen Németországban mindinkább tökéletesített tűzfegyverek minden neme alkalmazásra talál hazánkban, midőn, mint már említettük volt, a megújuló török harczokban Európa csaknem minden hadi népe megfordul harczmezőinkön. Természetes, hogy ez a viszony várépítészetünket és tüzérségi technikánkat is nagy mértékben befolyásolja, a mennyiben úgy tábori, mint vártüzérségünk tűzmesterei között számos spanyolra, francziára és több németre akadunk, bár alig néhány évtized mulva a magyar öntőházak, Kassa, Tokaj, Sárospatak és Gyulafehérvár szolgáltatják a legnagyobb ágyúkat. Hogy pedig magyar mesterek is hírnévre tettek szert, elég, ha csak a híres Orbán mestert vagy Báthori Zsigmond ágyúöntőjét, az 1592-ben élt Hajmási Albertet, Rákóczy György magyar ágyúöntőit s a Buda 1686-iki ostrománál olyannyira kitünt Tüzes Gábort említjük.

Maguk az ágyúk és fegyverek elnevezése is érdekes adatul kinálkozik a fentebb elmondottakra.

E tekintetben legtanulságosabb reánk nézve a tokaji várnak, melyet I. Rákóczy György erdélyi fejedelem szereltetett fel a maga öntődéiből, 1649-ben készült leltára. Érdekesen látjuk kidomborodni azt a szokást, hogy az ágyúkra kiöntött alakok után az egyes ágyúkat a legkülönbözőbb állat néven nevezik, sőt a mythologiából és ókori történelemből vett nevek sem ritkák. Így vannak itt: oroszlán, pelikán, sas, fülemile, ló, Marcus, Curtius, Hircus, Fortuna, Tactus, Auditus, sőt Barát, Kis Baba, Angyal stb. nevű ágyúk.

Az egyiken, mely 1597-ben öntetett, Mauricius, a másikon pedig, mely 1558-ban készült, Francz Olomuczer ágyúöntők eddig ismeretlen neveit fedezhetjük föl.

Az új ütegek 1645 és 1646-ban készültek, s mindannyian Rákóczy György nevével és czimerével vannak ellátva. A régebbiek közül találkozunk Báthory Boldizsár ágyújával 1590-ből, Bocskay Istvánéval, Miksa császáréval 1570-ből, Rudolf császáréval 1579-ből, Frater Györgyével 1545-ből, Serédy Benedekével 1554-ből Báthory Istvánéval 1570-ből, Perényi Péterével 1540-ből és végül pelsőczi Bebek Ferenczével 1545-ből. Ez utóbbi ahhoz az üteghez tartozott, melynek oly szép története van a közelmultban is, s a mely az Andrássyak ősfészkét, Krasznahorka várát diszíti.

Általában a magyar várak felszerelése sokat köszön I. Rákóczy György fejedelemnek s ő volt az, a ki a magyar ágyúöntés művészetét Magyar- és Erdélyországban az eddig elért legmagasabb fokra emelte. Munkácsot, Tokajt, Regéczet, Szerencset, Kassát, Ónodot, Szatmárt és Sárospatakot egészen újra szereli fel, mely munkában neki Debreczeni Tamás jószágigazgatója és Anthoni nevű ágyúöntőmestere jár kezére. Ugyancsak ő alkalmazza később Maxell Bertalan ágyúmestert is, a ki leginkább a gyulafehérvári ágyúöntőházban dolgozott.

Híresek voltak Rákóczi György «Seregbontó»-nak nevezett kis taraczkjai, de különösen nevezetes «Farkas» nevű, Nagyszeben 1660-iki ostrománál használt nagy ostromágyúja, a melyet nyolczvan pár ökör vontatott s a melyről egykorú följegyzés mondja, hogy «kevés párja volt az egész keresztény világon».

Az újabb korban a hadi technika általános fejlődésével a várépítészet és tüzéri technika is igen megváltozik. Montecuccoli hadművében azt tartja, hogy csak olyan helyeket kell megerősíteni, illetőleg ott várakat építeni, a mely helyeket az ellenség el nem kerülhet.

Mint általában a magyar hadrendszert, a várak védelmi öveit is a törökség törte meg tömérdek ostromával s tette hosszú időkre hasznavehetetlenekké. Ezenközben azonban a magyar halált megvető hősiességgel annyi alkalmat nyujtott magát a világ előtt dicsővé tenni, hogy e hírnévvel szinte kárpótlást nyujtott annyi kiomlott hősi vérért. A sok közül csak Zrínyi Miklós szigetvári és Szondi drégelyi hősi halálát említjük fel.

A kiállítva volt XVI. és XVII. századbeli hadtörténelmi emlékeink gazdag és fényes sorozatából a következőket emeljük ki:

II. Lajos király vértezete. Számos körülmény arra mutat, hogy ez csakugyan a szerencsétlen király hiteles emléke, mind a mellett részünkről az alább előadandók alapján szükségesnek tartjuk, hogy ez további kutatások által minden kétséget kizárólag beigazoltassék. (428. ábra.)

428. ábra. II. Lajos király vértezete. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította Ő csász. és apost. kir. Felsége.

A bécsi udvari gyűjteménybe az ambrasi gyűjteményből került, mely gyűjtemény megteremtője tiroli Ferdinánd főherczeg, a nagy műbarát volt. Még az ő életében 1535-ben jelent meg gyűjteménye első nyomtatott katalógusa, melyben vértezetünk mint Lajos királyé szerepel.

A gyűjtemény legrégibb leltárai tehát már határozottan II. Lajos nevére írják e pánczélt s művezetének stílusa csakugyan meg is felel a kornak és divatnak, a mennyiben akkor a német ruházat dívott, mely szerint II. Lajos is rendesen öltözködött, a mint azt egykorú emlékérmein és pénzein kivert arczképein láthatjuk. BECHEM BERNÁT által Körmöczön veretett ezüst tallérjának előlapján a király egész pánczélos lovagalakja látható és e pánczélzat formája, a mint az a finoman vésett érmen megállapítható, azonos a szóban forgó pánczélzattal. Fegyverzetünk hitelességére vonatkozó adat még az is, hogy ez lehet azon pánczélzat, melyet Lajosnak, 1515 július 23-án, későbbi ipja, I. Miksa császár, teljesen fölszerelt ló kiséretében ajándékozott, a mint arról FUGGER is a következőleg emlékezik meg: «Ein geligertes (lótakaró) Ross und über das einen goldgeätzten köstlichen Kürass nach dem Ebenmass seines Leibes, mit welchem ein Edelknabe angethan ihm das Pferd zuritt».

Jagello Lajos akkor még csak kilencz éves volt s azután fejlődésében teljesen visszamaradt, úgy, hogy szerencsétlen halála idejében sem volt nagyobb egy tizennégy éves fiú rendes nagyságánál. Koraszülött volt, két éves korában már magyar, három éves korában pedig cseh királylyá koronáztatott, tíz éves korában trónra lépett, tizennegyedik évében már teljes szakállal bírt, 15 éves korában megházasodott, 18 éves korában megőszült s húsz éves volt, midőn Mohácsnál elesett. A bécsi gyűjtemény pánczélzata csak egy méter és 27 cm. magas és összesen 12’8 kilogramm súlyú, így hát lehet ez az a pánczél is, melyet Miksa császár a kilencz éves fiúnak küldött.

Fő jellemző vonása a vértezetnek az I. Miksa császár idejében divatos burgundi sisak (burguinot), mely a közönséges sisaktól abban különbözik, hogy alsó része kidudorodó és belül homorú gyűrűt képez, mely a pánczélnak beleillő kidomborodására rátolatik és ilyenformán pánczél és sisak egy darabból állónak látszik, míg a közönséges tábori sisak alul csak egyszerű abroncscsal bír, mely a pánczél gallérjára ránehezedik.

A nyak és gallérja, melyre a sisak rá van tolva, mozgatható összeköttetésűek, hogy a lovag fejét forgathassa. Két részből állanak, melyek azonban szögecsek által zárt egészszé vannak egybeerősítve. A vállak kardcsapások fölfogására epaulettekkel bírnak, melyek kis csapocskákkal erősítvék a hátra és a mellre e czélból csatolt szíjakba. A mélyen lenyuló vállszárnyak elől egymásba toltak, tehát mozgathatók, míg hátul feszesek. A jobboldali elől kivágással bír, hogy ne képezzen akadályt a mellre erősített, behajtható horognak (Rüsthaken), melyben a nehéz lándzsa nyugodott és mely jelen esetben nem bír rugóval, tehát nem önműködő, mint számos más pánczélnál.

Érdekes a csuklós könyök is, kiálló pupjával s alsó és felső kagylójával, melyek a kar összehúzását megengedik, a mennyiben akkor a felső, illetőleg alkar azokba belefekhetik. A vaskeztyűk hasonló diszítésűek, mint a pánczél és behajtható ujakkal bírnak. A mellnek I. Miksa idejében divatozott, gömbölyded alakja van és a hónaljnál mozgékony betétekkel bír. Hozzáfűződik a rövid has, hosszú, nyúlványos derékkal, mely három egymásba tett abroncsból áll, hogy a lehajlást megengedje és ki van alul vágva úgy, hogy a pánczél alatt hordott pánczéling kilátszik. Ez fölváltva szögecselt és forrasztott szemekből készült.

Az egész díszes vértezet munkája igen hasonlít I. Fülöp castiliai királynak ifjúkori fegyverzetéhez, a mennyiben ahhoz hasonlóan bemélyedő és rézsút fekvő vonalak által, négyszögletű mezőkre van osztva, melyek mindegyikét előbb bepréselt, azután chemiai úton kimaratott és végre bearanyozott keresztalakban alkalmazott viráglevélforma dísz tölti ki, mely ékítményt LEITNER helytelenül lombdísznek mondja, holott az nem egyéb, mint az azon korbeli s különösen a landsknecht-viseletet jellemző hasított diszítmény utánzata. E divat jellemző sajátsága volt, hogy a ruha számtalan négyszögletű darabkákból volt összevarrva (verhauene oder gemutzerte Tracht), mely négyszögletű darabok négy helyen ki voltak hasítva, mely hasítékokon azután az arany fonalakkal átszőtt vászon vagy a színes selyeming kilátszott.

A fegyverzet czombfedői paizsalakúak és szíjjal vannak a czombhoz erősítve. A czomb hátul szabad. A térdkagylók csuklósak. Az alsó lábszárat sima és ízlésesen alakított cső védi, melynek közepén és szélein finoman tausirozott s aranyozott lombdiszítményű ornamentika van alkalmazva.

A czipők eltérően a Miksa-korabeli, túlságosan hegyes czipőktől, inkább a landsknecht-viseletre emlékeztető, tompa és vágott végű lábfedők, melyek ismét úgy vannak diszítve, mint e pánczél felső részei.

Az egész fegyverzet szélein zsinórutánzat fut végig és ehhez kimart és aranyozott s hímzést utánzó sáv fűződik. A mell felső szélén, a diszítés közepén, egy női fejjel ábrázolt, a német heraldikusok által úgynevezett «Jungfrauenadler» fordul elő, mely a Nürnberg városa hármas czimerpaizsának egyikén előforduló alakhoz teljesen hasonlít, miért is kétségtelennek látszik, hogy az egész fegyverzet ott készült német munka.

Különösen érdekes azonban a pánczélzatunk mellén látható E és S betűs monogramm, mely technikájára nézve azonos a többi ornamentikával. Ugyane két betű külön is előfordul a két válltarajon s ismét mind mnogramm a fegyverzethez tartozó Küris-nyereg elő- és hátsó ívén is. E két betű jelentősége még nincsen eldöntve s LEBER igen helyesen utalja e talány megoldását a magyar történészek föladatai körébe. Ugyancsak ő azt gyanítja, hogy az S betű «sempert» jelent, mint a mely szó fegyverzeteken elég gyakori. Így előfordul a párisi múzeumban Bayard lovag fegyverzetén: «Semper Save». Valamivel valószinűbb LEITNER véleménye, ki azt hiszi, hogy ezen két betű monogrammha szent Erzsébetnek, II. Endre király leányának és későbbi thüringiai grófnénak, kinek emléke ez időtájt még igen nagy tiszteletben állott a magyaroknál, s I. Miksa idejében valóban nagyon el volt terjedve a vallásos szokás, a vérteken és paizsokon önválasztotta védszentek képeit vagy nevét, majd vallásos mondatokat viselni. Ezen fölfogást is igen megerőtleníti azonban az, hogy ez esetben a latin nyelv mondatszerkezetének megfelelőleg az S betűnek kellene elől állani, holott a monogrammban inkább az E betű van elől. Megvallom, csodálom, hogy mindannyian nem jöttek arra a legközelebb eső gondolatra, hogy ez a monogramm a híres fegyverkovács neve, ki a remekművet készítette. Mert hiszen, ha azt a bátorságot vette magának, hogy egy királynak dolgozva, a fegyverzet előkelő részén nem annak, hanem saját székvárosának czimerét alkalmazta, bizonyára megtehette azt is, hogy egyszersmind nevének kezdőbetűit is megörökítette, a mi azon korban különben is rendkívül elterjedt divat volt úgy az aranyműves ötvösöknél, mint a fegyverkovácsoknál. Még nagyobb valószinűséget ad e föltevésnek azon körülmény, hogy a legtöbb ily díszes kivitelű vérten, különösen a nürnbergi pánczél- és fegyverműveken, a fegyverkészítő vértverő vagy kovács rendesen beveri mesterjegyét s e mellett a nürnbergiek rendesen Nürnberg város czimerét is. A mi pánczélunkon a leggondosabb vizsgálat daczára mesterjegy nem található; hanem igenis ott van díszes helyen Nürnberg czimere, a mikor is a szokásnál fogva a monogramm nem lehet más, mint a készítő mester jegye.

Nürnbergben átvizsgálván a városi számadási könyveket, az adófizető polgárok névsorát és a czéhek jegyzőkönyveinek egy részét, azt találtam, hogy az 1516–1526. évekig, a meddig II. Lajos király uralkodott, négy olyan fegyverkovács neve fordul elő Nürnbergben, a kiknek neve megfelel az E és S, valamint az S és E betűk monogrammjainak is.

Tárgyalt fegyverzetünkhöz még egy díszes mívű Küris-nyereg tartozik, mely kék selyemmel van bélelve és elől és hátul egy-egy, a fegyverzettel azonos diszítésű arczélívvel bír. A mellső íven a magyar nyergeket jellemző keskeny bak nyúlik fel. A hátsó ív a szúrással járó tornáknál használt nyergekhez hasonlóan, nagyon magas. A hozzá tartozó kengyel és szíj hiányzik. Az íveken, mint már említők, az ismert E és S betűk fordulnak elő. A nyereg hossza 40 centiméter, a támla magassága 12 centiméter.

E hadtörténelmi ereklyénkről szólva, mindjárt megemlítettük, hogy annak hitelessége még megállapítandó. Bizonyára magam volnék az első, ki a nélkül is gyér ilynemű emlékeinket mentül többel szaporítani óhajtanám, de e mellett mindnyájunknak, kik e kérdéssel foglalkozunk, föladata és kötelessége az igazság keresése és szigorú kritika gyakorlása.

Tévedésekre pedig, mint azt szakembereink igen jól tudják, nagyon sok eset van. Hogy csak egy nagyon közel eső példát említsek fel, a régi bécsi Zeughausban egy pánczélzatot Corvin Mátyásnak tulajdonítottak, így van az a régi leltárakba is beírva, sőt a termet, melyben el volt helyezve, Corvinus-teremnek hívták, úgy, hogy a külföldi irodalomba is így került bele a kérdéses pánczél. Egy kissé szakszerű és behatóbb vizsgálat azután kimutatta, hogy az a XVII. században készült s mint a mellén levő kissé elmosódott czimer is mutatja, György János brandenburgi választófejedelemé volt.

II. Lajos pánczéljára vonatkozólag is vannak ily el nem oszlatott kételyeink. Azt, hogy a régi katalógusok, illetőleg leltárak, a szerencsétlen véget ért ifjú királynak tulajdonítják, mint a föntebbi esetből láthatjuk, teljesen hiteles bizonyítéknak el nem fogadhatjuk, annyival kevésbbé, mert e leltárak semmiféle fölvilágosítást nem adnak arra nézve, hogy a kérdéses fegyverzet miként és honnan került eredetileg az ambrasi gyűjteménybe. Azon körülményt, hogy a pánczélzat rendkívüli kicsinységénél fogva megfelelt Lajos király fejletlen, gyermekes testalkatának, teljes bizonyítéknak szintén nem fogadhatjuk el, mert hiszen fiútornák számos esetben tartattak, s úgy a bécsi, mint az összes nagyobb európai múzeumokban mindenütt találunk ily kicsiny, 10–15 éves fiúk használatára való pánczélzatokat és fegyverzeteket.

A mi pedig a fegyverzet egyik jellemző sajátságát, a rajta többször előforduló monogrammot illeti, mint föntebbi tárgyalásunkból kitünik, igaz ugyan, hogy szentek, különösen pedig a boldogságos Szűz Mária és szent György alakját vértekre gyakran kivésni s paizsokra festeni szokták, de hogy nevük kezdőbetűit alkalmaznák, igen-igen ritka eset. Részünkről csupán az I. H. S. betűk ilynemű használatára tudunk példákat. A monogramm egybeállítása pedig ellene mond annak is, hogy az szent Erzsébetre akarna emlékeztetni.

Ha tehát ezen felül azon föltevést sem fogadhatnók el, hogy az a fegyverkovács mesterjegye volt, úgy nem marad más hátra, minthogy azt a tulajdonos neve kezdőbetűinek tekintsük, mely esetben azután az többé egyáltalán nem volna II. Lajos királynak tulajdonítható.

431. ábra. Török pánczéling a XVI. sz. eleje. Kiáll. Abdul Hamid szultán Ő felsége.

Török pánczéling és sisak (431. ábra). A pánczéling (zirich kürte) nagyszemű lánczszövetből felálló nyakkal (jakalik). A szövetet egy sor préselt és két sor szegecselt vassodronyszem képezi. Az ujjak végét, valamint a gallér szélét préselt sárgaréz karikasor szegi be. A gallér alját egy szegecselt sárgarézsor köti össze a vállal és háttal. A mell elejét hosszúkás, kissé domború négyzetalakú négy pár, felső lapjukon reczézett vaslemez alkotja, a melyeken sárgaréz-kapcsok vannak megerősítve. A lemezeken kufi írásban részben Allah neve, részben pedig olvashatatlan, hiányos szavak vannak ezüsttel beverve és arany arabeszkekkel körülvéve. A mell bal oldalán kufi föliratú arabs mondattal díszített vas körlemez van megerősítve. A háton öt sor vaslemez képezi a pánczélinget. Az egész pánczéling súlya 14 kiló. Ezen pánczélinghez tartozik egy tompahegyű kupalakú sisak (zirich külah) vörösrézből, kivűl tűzben aranyozva, a melynek a tarkóborító sodronyszövete azonban hiányzik. A sisakon II-ik Mohamed fegyvertári bélyege van beütve. A konstantinápolyi Szent Iréne-fegyvertárból kiállította Abdul Hamid szultán Ő Felsége.

Püspöki harczi kalap (432. ábra), vaspántokból álló sisakkal együtt. A széles, felhajtott karimájú kalap nemezből készült s karimája a belső oldalán piros bársonynyal borított s aranynyal és ezüsttel szőtt paszománttal szegett. A kalap belseje hálózatosan átvarrt, zöld bársonynyal bélelt és két oldalán egy-egy félméter hosszú széles, zöld selyemszalaggal bír, a melyek azonban már foszlányokban vannak. Az ostromsisak maga egy vasabroncs körül megerősített hét darab 2 cm. széles vasléczből és két keresztben álló széles vaslemezből áll, mely utóbbiak, mint a fejtető keresztlemezei, az abroncshoz hozzá vannak forrasztva és szögecselve. A hét vaslácz közül három hosszabb s végükön kifelé hajlók s a kalap karimáján keresztül menve, részben tarkó-, részben orrvédőül szolgálnak. A sisak ormán jeruzsálemi kereszt áll aranyozott sárgarézből, körülötte öt tolltartó hüvelylyel. A kereszt mindkét oldalán: IN HOC † SIGNO † VIN † CES † fölirat van bevésve. Állítólag a mohácsi csatatéren találtatott s az ott elesett Tomory Pál érseké lett volna. A bécsi udvari fegyvergyüjteményből kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

Zrínyi Miklós sisakja. (L. a 184. lapot követő XXXVI. táblát.) Rendkívül szépen tagolt, a keletre emlékeztető alakkal. Karcsú, tizenkét szeletre osztott szövegének hegye gombban végződik. Elől rövid ellenzője van, a melyen keresztül az orrvédő vas jár. Az orrvédő vastól balra a tollforgó tartó van elhelyezve, mely kékre futtatott vaspléhből készült és valószinűleg újabb munka. Hátul három csuklón járó kapcsos lánczczal megerősített rövid nyakvédője van, míg kétoldalt szépen diszített s középen szívalakú domború, aranyozott tagolattal ékített fültakarók lógnak le. A bordázott sisak diszítése kékes alapon olvasztott arany ékítmény az arabs felé hajló motivumokkal, azonban már oly stílben, a mint az hazánkban átalakult az ötvösök kezei alatt s a mint azt később kecskeméti Ötvös Péter hires ötvösmintakönyvében is megtaláljuk. A sisak bélése fehér finom szőr és átvarrt kék vászon, a mely a fövegben még fehér selyemmel is borítva volt.

Súlya 2 kiló 200 gramm. E sisak Zrínyi Miklós volt horvát bán és Szigetvár hős kapitányának tulajdonát képezte s így az 1566 előtti évekből származik. Zrínyi Miklós a magyar nemzet egyik legnagyobb hőse. Született 1518-ban. Már állítólag Bécs 1529-iki táborozásánál résztvett, 1531-ben a magyarországi török háborúkban annyira kitünt, hogy a király által több ízben kitünteettetett. 1566-ban, midőn Szulejmán szultán roppant sereggel ostromolta Szigetvár várát, mint annak kapitánya hősi halált halt. A törökök által levágott feje Csáktornyán, teste pedig Szigeten temettetett el. Ez a sisak az ambrasi várkastély inventáriumában már 1586-ban előfordul.

A bécsi udvari fegyvergyűjteményből kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

432. ábra. Püspöki harczi kalap. Ő cs. és ap. kir. Felsége bécsi udvari fegyvergyűjteményéből.

Zrínyi Miklós szablyája, gyöngén görbülő aczélpengével, a melynek hosszú fokéle van. Vastagon aranyozott, egyenes keresztvasa végei felé vékonyodik és karimával ellátott gömbben végződik. A keresztvas végei felé többszögletű. A nagyon gyengén hajló, csaknem egyenes, – vászonnal és e fölött barna selyemmel bevont markolat fája két helyen át van fúrva. E lyukak szélei ezüst boglárkával vannak beszegve. A két lyukon a kardzsinor volt keresztülfűzve. Az ezüst markolat kupakján a Zrínyi-család czimere van bevésve, a melyen érdekes az, hogy az eddig ismert czimerektől eltérőleg a sisakoromdísz egy koronás növekedő sárkány. A czimer körül N C de Z (Nicolaus Comes de Zerin) és 1567 van bevésve. A fahüvely elvágott végű és aranyozott ezüst foglalványokkal bír. A csúsztató mindkét oldalán művészi arabeszk vésetekkel diszített. A vászonnal és fekete bársonynyal bevont hüvely négy hordkarikával bír. Alakja tiszta magyar, mint a minő a XVI. és XVII. században nálunk és Lengyelországban divatos volt. E kard, a hagyomány szerint Zrínyi Miklós tulajdonát képezte s mint ilyen legbecsesebb hadtörténeti ereklyéink egyike. Azonban, ha csak a markolat végébe vésett czimer volna e részben az irányadó, úgy kételyeink merülhetnek fel, mert ott az 1567. évet látjuk bevésve, már pedig Zrínyi Miklós Szigetvárnál 1566-ban esett el és így a czimer e kardba egy évvel később vésetett be, a mikor a család valamely más tagjáé volt. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

411. ábra. Bosnyák kard a XVI-ik századból. Asbóth János tulajdona.

Bosnyák kard, (411. ábra) kétélű, egy kézre való. Egyenletesen keskenyülő pengével, melynek két oldalán a keresztvastól a penge egyharmad hosszában széles, lapos vércsatorna fut. A keresztvas sárga rézből öntött ívalakú görbülettel bír, melynek végei stilizált sárkányfejeket képezve a penge élei felé hajlanak. Az összenyomott hengeralakú famarkolat eredetileg bőrrel volt bevonva, alul-fölül arabeszkszerű vésetekkel diszített sárgaréz-pánttal körülvéve. A markolatfej befelé karajolt, sárgarézből öntött hatszögű lap, kétoldalt magasan kiülő gombokkal és állatfejjel. Az egész vésett arabeszkekkel van diszítve. Találtatott Mostar mellett (Boszniában), egy régi sírban. XVI. század. Kiállította: Asbóth János.

412. ábra. Pallos a XVI-ik századból. Teleki Sámuel gróf tulajdona.

Pallos, (412. ábra) magyar, jobb oldalra való, egyenes, egyélű pengével, a melyen a markolattól kezdődőleg két szélesebb homorú vájat fut végig, a melyből a felső mintegy 21 ctm.-től kezdve két ágra oszlik s mélyebbé lesz. A penge mindkét oldalán stilizált virágdísz van bevésve. A keresztvas aranyozott ezüstből, egyenes, keskeny s hosszú tüskéjű. A markolatkupak hegyes, tojásdad alakú, domború levéldíszszel, aranyozott ezüstből. A markolat, valamint az aranyozott, ezüst foglalványokkal ellátott hüvely piros bársonynyal bevont. XVI. század. Kiállította: gróf. Teleki Sámuel.

413. ábra. Kardnyárs a XVI-ik századból. Gróf Wilczek János tulajdona.

Kardnyárs, (Runka), (413. ábra) egyenes kardalakú, kétélű, hosszú aczélpengével, melynek közepén a csúcsig lapos borda fut végig s a penge felé görbülő, félholdalakú keresztvasa is lapos és kétélű. A kardnyárs nyaka rugós szerkezetű csuklóvason a nyélhez lehajtható s ez esetben a keresztvas két szára is a pengére feküdve borul össze. A hüvelytok és nyak hadi jelvényekkel és lombdíszszel gazdagon bevésett s ugyanily lombvésetekkel borított a nyél végét befedő vastok is. A nyél eredetileg bársonynyal volt borítva és sárgarézfejű szögecskékkel czifrázva. Ezen alakjában a dísztestőrség fegyveréül szolgált. Kiállította: Wilczek János gróf.

414. ábra. Díszpartizán a XVI-ik századból. Gróf Wilczek János tulajdona.

Díszpartizán, (414. ábra) vasból, egy vasgömbből kiinduló, széles, levélalakú lándzsával és ívalakú, végén lefelé görbített, hosszú tüskékkel, melyek egy-egy állatfejalakú gombban végződnek. A tíz lapra alakított nyéltok a rúdra való erősítéshez hosszú két vasfüllel van ellátva, melyek a nyolczszögletű tölgyfarúdra vannak szögezve. A partizán vésett és bevert apró pontokból képezett lombdiszítéssel behintett s az aranyozás nyomait viseli magán. XVI. század második fele. Kiállította: Wilczek János gróf.

415. ábra. Pallos a XVI-ik századból. Teleki Sámuel gróf tulajdona.

Pallos a XVI. századból. (415. ábra). Kiállította: Gróf Teleki Sámuel.

416. ábra. Hegyes tőrkard a XVI-ik századból. Gróf Teleki Sámuel tulajd.

Hegyes tőrkard, (416. ábra) háromélű, homorú lapú pengével. A penge mindhárom lapjába nap, hold és csillag és egy püspöksüveges fő P. M. betűk és stilizált virág van mint mesterbélyeg beütve és aranyozva. E bélyeget Münich Péter solingeni XVI. századi fegyverkovács használta készítményeinek jelzésére és ki van adva W. Boeheim: «Waffenkunde» 650. lapján, ahol azonban a stilizált virág hiányzik. A markolatkupak gerinczlemezén nyíló tulipánt látunk bevésve, amelyhez hasonlók, négy csipkés levéllel a hüvely foglalványain is díszül szolgálnak. A hüvely fekete bőrrel bevont koptató pánttal bír. A markolat és hüvely foglalványai aranyozott ezüstből készültek. XVI. század. Kiállította: Teleki Sámuel gróf.

Báthory István erdélyi fejedelem hadi díszvértje, (LXXI. tábla) vasból, kékre futtatva és széles vonású aranynyal tausirozott diszítményekkel ékítve, mely utóbbiak mind ugyanazon keleti motivumokkal bírnak, mint a milyenné azok hazánkban átalakultak az erdélyi ötvösök kezei alatt és a mint azt fentebb Zrinyi sisakján is láttuk. A vért alja úgynevezett félrákpánczélzat, a mely három részből van összeszegecselve. A hónaljnál szintén külön lemez, a gallérnál pedig három egymásba tolható lemez van egybeszegecselve. A mell közepén a kiugró mellél két oldalán a keresztre feszített Jézus alakja van aranyozott vésetben. E két hátterében egy tornyos vár részlete látható, bizonyára Báthorynak valamely vára, vagy a készítés helye. A hat lemezből álló rákczombvért diszítése teljesen egyezik a mellvért diszítésével és szíjazat által rézcsattok segélyével van a vérthez csatolva.

A sisak magyar-keleti alak, kissé nyomott csúcsos és 30 kúpszeletre csiszolt sisaksapkával, három lemezből álló, középen szívalakúan kidomborodó halántékvérttel, rövid rákfarkas nyakvérttel és finoman áttört orrvédővel bír. Aranynyal tausirozott gazdag, keleties diszítése hasonló a vért ékítéséhez. A halántékvért apró szegekkel több sorban kivert. A sisak piros selyemmel bélelt s minden fülvértről két piros és sárga selyemmel borított szalag lóg le. Az egész fegyverzet 1565 körül készülhetett. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

418. ábra. Számszeríj a XVI. századból. Gróf Wilczek János tulajdona.

Számszeríj, (418. ábra) halászati és vadászjelenetekkel vésett elefántcsonttal teljesen borítva; ezért feltehető, hogy nem hadi, hanem vadász czélokra szolgált. A kurta, vastag íj aczélból van és vastag, pattintó húrja czérnasodrattal van körülcsavarva. A számszeríj hátán czímerpaizs van, mezejében egy küllős kerékkel. Ez alatt N. A. van bevésve. XVI. század eleje. Kiállította: Wilczek János gróf.

417. ábra. Keleti sisak a XVI-ik századból. A berlini porosz királyi hadszertárból.

Sisak, (417. ábra) keleti alak, magas, csúcsos sisaksapkával, a mely negyven keskeny czikkre osztott. Minden egyes czikk aranyozott és étetett arabeszk diszítésű. A csúcs, a bordák fölött négy részre osztott s minden egyes részben stilizált madarakat ábrázoló, étetett és aranyozott diszítésű. Az ellenző két oldalán leszegett és az orrvédő leszorítására egy erős rugóval ellátott. A halántékvértek domborúak s a mellső oldalon félkörű kivágással bírnak. A nyakvért két lemezből áll. A fül, a nyakvért és ellenző szintén aranyozott arabeszk diszítésű. A sisak baloldalán az orrvédő vas mellett 20 ctm. magas, aranyozott ezüst forgó-tartó van alkalmazva, amelynek felső része áttört művű. Ezen forgó-tartó azonban eredetileg nem tartozott ezen sisakhoz, hanem valószinűleg egy janicsár fövegről került oda. XVI. század. Kiállította: A berlini porosz kir. hadszertár.

439. ábra. Keleti sisak a XVI-ik századból.

440. ábra. Keleti sisak a XVII-ik század elejéről.

419. ábra. Csákányfokos 1645-ből. Péchy Tamás tulajd.

Csákányfokos, (419. ábra) vasból, madárcsőr-alakú, vésett tüskével. Nyele vésett művű, ezüst pánttal bír és barna bőrrel bevont, a mely körül hármas ezüst sodrony csavarodik. Az ezüstpánt egyik oldalán babérkoszorú által körülvett czímer, a másik oldalán szintén babérkoszorúban, korona alatt monogramm és 1695. évszám van bevésve. A czímerpaizsban és a koronás sisak oromdísz fölött egy-egy kiterjesztett szárnyú galamb látható. Kiállította: Péchy Tamás.

423. ábra. Puska a XVII-ik századból. A hg. Esterházyak fraknói várából.

Puska, (423. ábra) rövid kereklakatos, hátracsapó, kovás úgynevezett kurlandi szerkezetű. Csöve sima, nyolczoldalú, hosszúkás réz czélgömbös. Az irányzék hiányzik. A csőbe A. x K. betűk vannak bevésve. A kovatartó vésett munka és sast ábrázol. A szerszámlemez, a serpenyőfedő és ellenző szintén vésett munka, úgy úgy szintén a kerékborító, a rugó könyöklemeze és a kovatartó csavarlemeze is, amely három utóbbi rész sárga rézből van és az utolsó kettős stilizált sast mutat. A fegyver tusa és ágya palisander fából készült s gazdagon van renaissance stílben, csont és gyöngyház betétekkel diszítve. Az ágyon a csontbetétek állatokat, nyulakat és rókákat ábrázolnak. A tusa ötoldalú, a szélesebb lapon két groteszk angyalalak között kerülékalakú csontpaizsban egy gyöngyházlemezbe bevésett medve fölött N. S. betűk látszanak. A tusában golyótartó van bevésve. A cső belűl hatoldalú. A XVII. századból. A fraknói várból. Kiállította: Esterházy Pál herczeg.

421. ábra. Hadi lobogó a XVII. századból. A hg. Esterházyak fraknói várából.

Zászló, (421. ábra) kétszárnyú, vörös damasztból stilizált nagy levél- és virágdíszszel beszőve, a melyre nagy, aranyos lángnyelvek vannak ráfestve. Az egyik oldalon czímer. A koronát két díszesen kiszínezett angyal tartja. A másik oldalon Magyarország védasszonya van igen szépen színezve Patrona Hungariae körírással. A zászló szélén aranyozott, stilizált levél és virágdíszszel. A széleken végig rojtok, a két szárny csúcsán pedig nagy, vörös bojtok vannak. A zászló a rúdra vörös posztó segélyével van erősítve. A nyél fehérre festett, két kék karika után egy vörös, azon alul egy sastoll. A zászló négy szélben szabott. A fraknói várból. Kiállította: Esterházy Pál herczeg.

422. ábra. Fegyverek és hadi lobogók a XVII-ik századból.

Fegyvercsoportozat, (422. ábra) melyben főleg tisztán magyar typusú fegyvereket állítottunk össze. E helyt csak a kiválóbb darabokat említjük föl.

Lovas zászló, hasonló az alább leírthoz, az egyik oldalán azonban felhőkoszorúban, aranymezőben álló kereszt, s szalagfölírással IN. HOC. VINCES. A XVIII. századból. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Zászló, kétszárnyú, sárga selyemből. Egyik oldalán az osztrák czímer, aranyos lángnyelvektől körülvéve; másik oldalán a Szűz Mária képe. A széleken két aranyos sávval és igen keskeny rojttal beszegve. A szárnyak csonkák. A fraknói várból. Kiállította: Esterházy Pál herczeg.

Lovas zászló (korneta), virágos, piros damasztselyemből, mind a két oldalán arany rojtokkal. A zászló mindkét oldalán stilizált babér-körzet van aranyszálakból kihímezve, a mely körzetnek közepén az egyik oldalon egy kiterjesztett szárnyú sas, fölötte köríves szalagon DVX. IN. HOSTES. PARITER. ET. CLYPEVS fölírás, a másik oldalon pedig az osztrák birodalmi sas s a paizsban M. A. monogramm látható. A zászló a nyolczoldalú, csatornás nyélre négy sor aranyozott gömbösfejű szöggel van fölerősítve. A nyél lándzsa alakú, aranyozott sárgaréz csúcsban végződik, a melynek lapján áttört művű C. VI. (III. Károly) betűk vannak. A lándzsa tokján két, egy méter hosszú zsinegen egy-egy bojt lóg. A piros-feketére festett rúdon karikás vas vállszallag-kengyel s az alján pedig erős vashűvely van megerősítve. A XVIII. század elejéről. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Hóhérpallos, széles, kétélű pengével. Markolata két kézre való. Egymással váltakozó vas és sárgaréz dróttal van körülsodorva s a sodratok két végén sárgaréz drótfonatú gyürűvel beszegve. A markolat egy nyolczlapúvá reszelt, körtealakú, nagy vasgömbben végződik, melynek csúcsában még egy kisebb gomb ül. Keresztvasa egyenes, a markolatnál kétfelé kiszélesedő lapos vas, két végén szintén körtealakú gömbökben végződve. A teljesen ép s közepén mindkét oldalt végig gyengén kidomborodó pengén egy oldalon jeruzsálemi kereszt alatt JESSUS (így) MARIA, s ez alatt hasonló, két kisebb kereszt között JOSEPH felirat ez alatt a hét tőrtől vérző boldogságos Szűzanya képe, alatta MATER DOLOROSA felirat. Ez alatt halmok fölött a kétfejű sas, mellében paizson L betű (Leopold császár monogrammja). Ezt követi egy czímerpaizs mezejében felhőkből kinyuló karral, hohérpallost emelve kezében. A sisaktakaró foszladékából két oldalt kiemelkedő s feltartott kezében hohérpallost tartó pánczélos vitézt látunk.

A korona mellett balra V. R. – jobbra S betű – paizs alatt, ezáltal ketté választva A N | NO és ez alatt 1675. évszám. Innen a keresztvasig terjedő négyszögű teret csillag alakban, négy ágban képezett, szintén bevésett virágdísz tölti ki. A pallos másik lapján hasonló keresztek közt, mint fönnebb mondatott, ET VERBUM (CARO) FACTVM EST, ez alatt a fölfeszített Krisztus képe, szívéből egy kehelybe kiomló vérsugárral s a kereszt mögött hullámos vonalban alkalmazott szallagon NOLO MORTEM PECCATORIS s a halmos mező alatt CANSÚMMATUM (így) EST. A következő négyszögben Leopold császár talpig pánczélos alakja, sisak nélkül. Parókás fejét babérkoszorú fonja körül s kezében a birodalmi almát tartja. Az ez alatt következő mezőben az Igazság Istenasszonyának menés közben ábrázolt, vésett képe, jobbjában pallost, baljában mérleget emelve. E kép alatt IUSTITIA felirat bevésve. Az utolsó mezőt a markolatig hasonlóan vésett virágdísz foglalja el, mint fönnebb említtetett. A fekete bőrrel bevont fatok a nyílásnál és közepén egy-egy sárgaréz pánttal van ellátva, végén sárgaréz befoglalással, melynek belső szélei félhold alakot mutatnak. A bőrbevonat halpikkelyszerűen benyomott, több csíkú mezőre van tagolva s közepén kétoldalt, egy szélesebb csíkba, az angyali üdvözlet jelenete többszörösen be van vésve. A fraknói várból. Kiállította: Esterházi Pál herczeg.

Puska, porosz, gyalogsági, kovásszerkezetű lobbantyúval, hengerded, vastagfalú, csővel, mely a lőporkamaránál egy bevésett, homorú, széles pánttal van ékítve. A cső és puskaszerszám feketére festett tölgyfa agyba van illesztve, melyen a tusaborító és sátorvas, valamint a puskavesszőtartó gyürűk és a foglalvány sárgarézből vannak. A tusanyakon egy kerülékalakú, bemélyített rézlapon korona alatt F. R. Fridericus Rex. (Nagy Frigyes) betűkből összefont monogramm látható. A lobbantyúlapon POTZDAM : MAGAZ van bevésve. Puskavessző vasból. Szíjazat és szurony hiányzik. XVIII. század első feléből való hadizsákmány. A fraknói várból. Kiállította: Esterházy Pál herczeg.

424. ábra. Különféle XVII-ik századbeli keleti jellegű fegyverek.

A renaissance épület földszinti, középtermében a többek között volt felállítva egy csoportozat (424. ábra) mely a következő fegyverekből volt összeállítva:

420. ábra. Puska 1599-ből. Gróf Andrássy Géza tulajdona.

Puska, török (csakmak tüfengi) Csöve szallagos, dömöczkölt aczél, alsó harmadában nyolczoldalú, kétharmadában hengerded alakú, török, előrecsapó kovásszerkezettel. A vékony, görbe nyakú, háromszögben végződő lapos tusa, valamint az ágy egyrésze vésett diszítésű sárgaréz, vas és rhombalakú gyöngyház lemezbetétekkel diszített. XVI. század vége. A marosvásárhelyi Teleki-múzeumból. Kiállította: Teleki Sámuel gróf.

Puska, török, előrecsapó, kovásszerkezettel, (csakmak), hasított nyeregalakú irányzékkal és czélgömbbel. A nyolczoldalú cső egyik oldalán török kovácsbélyeg (tanga) van beütve. A cső vége 3 ctm. hosszúságban vésett diszítésű. A tusa (kundak) hajlott és aranyozott lombdiszítéssel ékített sárgaréz lemezzel borított. A lemezek szögecselve vannak. XVIII. század. Kiállította: az egri róm. kath. lyceum múzeuma.

Díszfélvértezet. Lemezes, olasz brigantin módra készült ezüstözött rézlemezekből, melyek szegecselt rézkarikák által vannak egymáshoz fűzve. A lemezek arabeszkszerű, kivert művű diszítéssel bírnak s a mellén három sorban nagyobb bogláralakú, rézből öntött és kék, valamint piros álékkövekkel és három sorban aranyozott, csillagalakú pitykékkel diszített. A mellett öt soronként 38 drb, a hátat hat sor, az oldalakat pedig két-két sor lemez képezi, a melyekhez alul köröskörül három lemezből csoportosított öv kapcsolódik, két sor lánczszövet segélyével. XVII. század. Kiállította: Teleki Sámuel gróf.

Huszársisak, magyar, rákfarkas, rövid nyakvérttel, széles halánték- és fülvédővel, keskeny ellenzővel. A félgömbalakú sisaksapka hat szallag által, hat egyenlő czikkre osztott s mindenik rész étetett és aranyozott, magyaros stilizált liliomalakú virág és lombdiszítéssel bír s azonkívül a szallagokon aranyozott sárgaréz boglárokban ékkövet imitáló csiszolt szögfejek ékítik. A sisakormon bogláros gomb van alkalmazva. Az öt lemezből álló nyakvért és a fül tájékán kidomborított és átlyukasztott halántékvértek vésett és aranyozott arabeszk diszítésűek. Az egyik halántékvért belső fölülete szarvasbőrrel bevont. Az orrvédő hiányzik. XVII. század eleje. Kiállította: Andrássy Géza gróf.

Paizs, kerek, feketére festett vasból, belül bőrrel bélelve. A paizs széle huszonnégy félkörű szelvénynyel, egy-egy sárgaréz rozettával ékített. Belül két csattos bőrszíj és egy bőrrel bevont fogantyú van alkalmazva, a melynek szögei a paizs fölületén szintén sárgaréz rozettákkal diszítvék. A paizs közepén kiálló gomb van. XVI. század. Kiállította: a gráczi tartományi hadszertár.

459. ábra. Lófelszerelés a XVII-ik századból. A nyereg Batthyány Strattmann Ödön herczegé, a drágaköves kantárzat Festetics Tasziló grófé, a lótakaró pedig gróf Teleki Samu tulajdona.

Ugyan-e teremben több műlovon mutattuk be a XVI. és XVII-ik század gazdag lószerszámait és fölszerelését, az egyik ily lófelszerelés (459. ábra) a következő kiváló tárgyakból állott:

460. ábra. Lófelszerelés a XVIII-ik századból. A nyereg gróg Szirmay Alfréd, a csótár hg. Batthyány Strattmann Ödön, a dísz-lószerszám pedig gróf Teleki Sámuel tulajdona.

Kengyel, keleti eredetű, a külső részén bordázott és fölfelé összehajló lapból áll s a talpalló előrészéről egy csúcsosan karajolt félholdalakú lap függ le s a kengyelszíjtartó tengely előtt egy domborított hosszegyközényű, két vastag bordával ellátott lap van a kengyelszárakhoz forrasztva, melyen vésett és áttört művű virágok vannak, részben lombdísz, részben félhold csillagokkal, a talpallóról lefüggő lapokon pedig csillag és körkörös diszítések vannak áttörve s mindegyiken három-három boglár alkalmazva. XVI. század. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Nyereg, kápás, piros bársonynyal borítva oldallapjai, valamint a nyeregborító párna aranyzsinórral van körülszegve.

Az előkápa és hátulsó támla külső lapjai ezüstlappal borítottak s azok fölött áttört művű, aranyozott, ezüst lombdiszítés van alkalmazva. Az előkápa fejének belső oldalán a kiterjesztett szárnyú, egyfejű koronás lengyel sas, a hátsó kápa belső lapján pedig egy koronából kikelő koronás fejű sas, nyíllal átlőtt nyakkal, (a Kéri család czímere) áttört művű, aranyozott ezüstből van alkalmazva. A kengyelszíjak piros selyemmel vannak átszőve s a nyereg faváza belül nyárfahéjjel van beragasztva XVII. század. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattman Ödön herczeg.

Zabla, vasból. Az oldalszárak többszörösen meggörbültek s a legnagyobb hajlásban diszítéssel bírnak. A feszítőtengely két kúp alakú, csúcsán lehajló és füles kapcsokban végződik. A szárak végén nyolczas szemekből álló láncz lóg. A két tengelyt fonott lánczok képezik. A XVIII. századból. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattman Ödön herczeg.

Kötőfék, ezüstből, nyolczasalakú lánczokból, öt nagy ezüst karikával, aranyozott sárgaréz orrpánttal, a mely bevésett diszítésű s közepén ékkő számára való rekeszes foglalványnyal bír, melyből azonban a kő hiányzik. Ezüst paszománt kötelékkel. A XVIII. századból. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Dísz-lószerszám, áll kantár, nyakló, homlokdísz és szügyelőből. Az összes készlet bőrlapra varrott, arany és ezüst hímzésű szövetre erősített ékkövekkel diszített. A homlokdísz koronaalakú. A kantár nyakrészén van 9 boglár ŕ 1 chrysoprás és 7 türkiszből = tehát 72 ékkő, a két pofaszáron ŕ 8 boglár 1 chrysoprás 7 kis türkisz és egy-egy végboglár, 3 chrysoprás és 6 türkisz = 154 ékkő. A homlokpánt áll hat boglárból ŕ 1 nagy chrysoprás és 7 türkiszből = 48 ékkő. A két kerek bogláron van ŕ 1 nagy chrysoprás, 3 hiacint, 2 gránát, 4 türkisz = 22 drb. A kantárt tehát összesen 224 drb ékkő diszíti, míg a nyaklón 17 boglár ŕ 3 chrysoprás és 7 türkisz = 170 drb és a két végbogláron 7 chrysoprás, 3 nagy és 7 kis türkisz, összesen 41 drb ékkő van. A koronaalakú homlokdíszen a következő ékkövek vannak. A közepén egy nagy chrysoprás, 1 nagy és 2 kis smaragd, 2 nagy hiacint körülvéve hat-hat igen kis rubinttal, 1 gránát, 36 kisebb türkisz, 3 nagyobb türkisz, 2 rubint, összesen 86 ékkő. A kantár és nyaklón összesen 521 ékkő van alkalmazva, a melyből 1 hiányzik. A szügyelő ékkövei, a két száron 22 aranyozott ezüst, hatszögű boglárban ŕ 3 nagy chrysoprás és 7 kis türkisz és két végboglárban ŕ 3 nagy chrysoprás és nyolcz türkisz, összesen 72 chrysoprás és 168 türkisz. A szűgyszáron van három boglár ŕ 3 nagy chrysoprásból és 7 türkisz és egy végboglár 8 nagy chrysoprás, 4 nagy és 7 kis türkiszszel, összesen 39 ékkő, tehát 57 drb. Az egész szügyelőben van tehát összesen 346 drb ékkő, rekeszes foglalványban alkalmazva. A kantár 521 ékkövével együtt tehát az egész szerszámban 867 ékkő van. XVII. század. Kiállította: Festetics Tasziló gróf.

442. ábra. Fegyvercsoport, középen Savojai Eugén vértje az Armeria Reale olasz királyi fegyvergyűjteményből.

Ugyan-e teremben egyik szekrény belsejében pompás fegyvercsoportozatot láttunk csillogni, (442. ábra) melyben a többek között ott látunk egy remek török nyerget (ejer) magas kápával (ejerin önkasi) és ugyanolyan támlával (ejerin ard kasi). A bőrrel bevont nyereg faváz (kaltak) előlapja a kápával együtt igen szép perzsa motivumu virágokkal vésett, cizellírozott és niellós növényornamentikával diszített, aranyozott ezüstlemezzel borított. A kápa és támla valamint a nyereg felső része és az ülő (kalabi) sötétkék bársonynyal (labsiverdi katife) bevont és a kápánál és a támlánál aranyszálakkal hímzett. A tehénbőr nyeregvánkos (tegelti) és az oldalszárnyak (ejer hasaszi) szintén sötétkék bársonynyal födvék s keleti stílű virágokkal (csicsekli), aranynyal hímzettek (szom szirma isleme) XVII. század. Kiállította: a karlsruhei nagyherczegi régészeti és néprajzi múzeum.

Csótár, (a nyereg mellett) kék bársonyból, két részből, melyek közül egyik lótakaró, másik nyeregtakaró csótár. Széle nehéz, arany rojttal van körülszegve s a lótakaró háromszögalakú két csúcsáról arany bojtok lógnak le. A csótár mezeje féldomború, arany hímzésű magyar motivumokkal gazdagon van borítva. XVIII. század. Kiállította: Batthyány-Strattman Ödön herczeg.

427. ábra. Magyar rohamsisak a XVII-ik századból. A turini Armeria Reale olasz királyi fegyvergyűjteményből.

Sisak, (a nyereg mellett fent) fényezett, csiszolt vasból. E sisak (427. ábra) alatt külön is reprodukálva van. A sisak-sapka félgömbalakú, sima, míg a széleit két ctm. széles, domborúan kivésett lombdísz ékíti. Hasonló díszszallag fut végig a sisaksapka közepén, az ellenző és rák farkas nyakvért, valamint a halántékvértek szélén is. Az orrvédő háromszögalakú, szélein kikanyarított és lombdíszszel ékített lemezben végződik. Ormán aranyozott forgótartó hüvelyt látunk a sisakhoz odaszegecselve. A belül barnavörös bőrrel borított halántékvértekben egy-egy kis bojtban végződő kötőzsinór lóg le. XVII. század. Kiállította: a turini Armeria-Reale olasz királyi fegyvergyűjtemény.

Félvért, nehéz, sima vasból. Áll mell- és hátvértből. Az előbbinek közepén kissé kiemelkedő borda látszik, a melyen vésett lombdiszítés fut végig, a jobb oldalon pedig a szűz Máriának mária-czelli képe a gyermek Jézussal s körülötte angyalok vannak bevésve.

A mell hátsó széle keskeny, kiugró lemezt képez, míg a kar és nyak kivágásainál kisujj vastagságú harántvésetű dudorok szegélyezik. A hátvért sima, közepén vésett lombdiszítéssel. A vértezet belül lószőrrel és vászonnal bélelt, a mely bélés a vért széléhez sárgarézfejű aranyozott szögekkel van megerősítve. A hátvértet két zöld bársonynyal borított és ezüst paszománttal szegélyezett vállszíjjal és egy ugyanolyan mellszíjjal lehet a mellvérthez kapcsolni. A mellvérten elől két golyópróba horpadása látszik. (A vérteket használatba vételük előtt mindig megpróbálták, hogy a golyólövés nem megy-e rajtuk keresztül.)

E félvért Savojai Eugén herczegé volt s így tekintve azon jelentékeny szerepet, mely a hős herczeg a magyarországi török háborúkban játszott, méltán sorakozik a magyar hadtörténelmi emlékek közé.

Eugen Ferencz szavojai herczeg született Párisban 1663. okt. 18-án. Atyja Jenő Mór Szavoja-Carignan herczege és Soissons grófja, anyja pedig Mancini Olympia, Mazarin unokahuga volt. Az alacsony, vézna termetű herczeget Lajos király és Louvois minisztere nem jó szemmel nézvén, papi pályára szánták, de a herczeg bosszúsan ott hagyta Francziaországot és I. Lipót magyar király és osztrák császárnak ajánlotta fel szolgálatait, a hol dragonyos ezredhez nevezték ki a «kis csuklyás barátot».

Ezekkel harczolt először Petronellnél a Bécs ostromára siető törökök ellen (1683. júl. 7.), majd Bécs város felmentésében vett részt, 1685-ben pedig az esztergomi diadalban volt nagy része.

1686-ban Buda visszavívásánál jobb kezén súlyos sebet kapott, a melyből Velenczében kigyógyulva, 1687. aug. 12-én a mohácsi ütközetben vett részt. A győzelem hírét ő vitte Bécsbe. 1688-ban mint altábornagy harczolt, később pedig a francziák ellen küzdött. Az olasz háború után I. Lipót Starhemberg ajánlatára a törökök ellen küldötte fővezérnek. Ily minőségben védte Péterváradot és 1687. szept. 11-én megverte Zentánál a török átkelő sereget. A kettészakadt török sereg 30,000 embert vesztett ebben az ütközetben, a mely a félhold uralmát megszüntette Magyarországon és megalapította Jenő főherczeg európai hírnevét. A következő évben is megmaradt fővezérnek, míg a török a karlóczai békekötésben (1699. jan. 26.) Magyarország és Erdélyről lemondott. A béke helyreállításával Jenő herczeg pihenni tért birtokaira, midőn a spanyol örökösödési háború kitörése újra csatatérre hívta. Lipót császár (1703. június) az udvari haditanács elnökévé nevezte ki.

Részt vett s többször fényes győzelmet aratott a Bajorországban, Francziaországban és Olaszországban folyt háborúkban s midőn a béke a különböző európai hatalmakkal helyreállott, III. Károly az osztrák Németalföld helytartójává nevezte ki. De midőn a porta 1715-ben a karlóczai békét megszegte, 64,000 emberrel a török ellen küldetett. Ali pasa 150,000 emberrel Pétervárad felmentésére közeledett, mire Jenő herczeg és Pálffy János 1716. aug. 5-én útját elállották és teljesen megverték. Innen Temesvár alatt termett és ezt a fontos várat a többi végvárral a Bánságban a török iga alól felszabadította. A következő évben a török szemeláttára szállította át hadseregét a Dunán és Belgrádot zárta körül. Ha a várőrség és nagyvezér egyszerre támadják, seregével itt könnyen válságos helyzetbe kerülhetett volna. De a nagyvezér hírnöke, Vékony János volt kurucz vitéz, a belgrádi pasának szánt levelet Pálffy János kezébe juttatta. Mihelyt ebből Jenő a támadás napját megtudta, ezt megelőző nap, aug. 15-én egész erővel megtámadta a fővezér hadát és fényes diadalt ült rajta, azután pedig magát Belgrád őrségét kényszerítette megadásra.

Végre Szendrőt, Sabáczot és Orsovát hódította meg. E diadalok hatása oly nagy volt, hogy a szultán 1718. júl. 21-én megkötötte a paszszarovici békét, melyben a török Belgrádról, Szerbia és Bosznia nagy részéről és az Olt folyóig terjedő kis Oláhországról lemondott. E béke révén összesen 60,000 négyszögkilométerrel növekedtek III. Károly országai. 1724-ben ismét Németalföld helytartójává lett, a hol nagyban támogatta az ú. n. Indiai társaságot; azután újra Bécsbe tért vissza. A lengyel örökösödési háború kitörésekor (1734) ő reá bízták a birodalmi hadsereg vezérletét, de még mielőtt csatára került volna a sor, a 71 éves aggastyánt visszahívták s Sándor, württembergi herczeget nevezték ki helyébe. Bécsbe visszatérve, még sürgette Mária Teréziának és lotharingiai Károlynak egybekelését és azután szélütés következtében meghalt 1736. április 21-én. Vértezetét kiállította a turini Armeria-Reale olasz királyi fegyvergyűjtemény.

Sisak (a félvérttől jobbra fent) kékre futtatott vasból, félgömb alakú sisaksapkával, a mely aranyozott rozettákkal és gömbölyű fejű szegekkel van diszítve. A rákfarkas nyakvért széles, oldalt kiterjedt négy lemezből áll. Az orrvédő vas alul háromszögű lemezt képez, a mely fölül kikanyarított. A sisakormon esztergályozott aczélgömb szolgál díszül, hátsó részén pedig forgótartó hüvely van megerősítve. A halántékvértek közepe kiemelkedő háromszöget képez, a mely sárga rézfejű szegekkel kivert. Kiállította: A turini Armeria-Reale olasz királyi fegyvergyűjtemény.

Sisak (lent balra) csiszolt vasból, magyaros alak. A sisaksapka kevéssé kicsúcsosodik és tizenhat bordájú. Mindenik borda haránt bevésett vonalakkal diszített. A bordák közé csatornát képez. A sisak tetejét sokágú aranyozott csillag és turbánalakú gomb diszíti, míg alapján egy keskeny kiemelkedő szallagon gömbösfejű szögek vannak beverve. Az ellenző két lemezből van összeszegecselve, úgyszintén a nyakvért is, a mely lemezeknek belső széle többszörösen kikanyarított. Az orrvédő keskeny vaslemez, a mely alsó végén aranyozott stilizált liliomot, felső végén pedig kis gömböt képez.

Sisak, (lent jobbra) fényezett sima vasból. A sisaksapka tizenhat kúpszeletre osztott félgömböt képez, a mely két darabból van összeszegecselve. A kissé hajlott orrvédő vas alsó része két fölfelé álló félkört képez. A széles ellenző a sisaksapka fölhajlított részét képezi és szélein sárgaréz szegekkel diszített. A félkör alakú rákfarkas nyakvért egészen az ellenzőig terjed és a három trapezalakú halánték-vértlemezet részben befödi. A halánték-vértlemezek állazó szíjjal vannak összekötve. A sisaksapka kúpszeleteinek alapját tojásdad alakú dudorok diszítik. XVII. század vége. Mindkettőt kiállította: A turini Armeria-Reale olasz királyi fegyvergyűjtemény.

Lószerszámzat és csótár, díszlótakaró oldalrésze, meggyszínű bársonyra aranyszálakkal domborúan hímzett pálmalevél és ezek mezejében behímzett virágokkal. A csótár széle arany középcsíkkal domborúan hímzett pálmalevél és ezek mezejében behímzett virágokkal. A csótár széle arany középcsíkkal és vörösfehér keskenyebb csíkokkal ellátott keskeny paszománttal és hosszú, vastag szálú, ritka arany rojttal van alul beszegve. Keleti, XVI. század. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön hg.

443. ábra. Fegyverek és lószerszámok a XVI. és XVII-ik századból.

Díszlószerszám, áll kantárból, farmatringból és szügyelőből, aranyozott ezüst boglárokkal, a melyekben türkiszek és apró rubintokkal kirakott nephritlapok vannak rekeszes foglalványokban díszül alkalmazva. A kantár főszallagján 14 boglár van és pedig hármas- és négyesbeosztással. A boglárok közül nyolczban egy-egy köralakú nephrit aranydiszítéssel, közepén rubinttal és öt-öt türkiszszel, hatban pedig közepén hármas levélalak, benn egy-egy rubint körülvéve hat türkiszszel. A tarkószíjon nyolcz boglár, négyben nephrit rubinttal és öt-öt türkiszszel és négyben pedig hármas levél három-három rubinttal, és öt-öt türkiszszel. A tarkó szíjhoz aranynyal átszőtt piros selyemháló tartozik, apró bojtokkal, szögletében egy boglárral, a melyben egy nephrit rubinttal és türkisz van. A nyakló apró kis kerek boglárokból áll, a melyek egymással apró ezüst karikákkal vannak összekapcsolva. Összesen 14 boglár a következő fölosztással. Egy-egy oldalon két boglár van alkalmazva, a melyek közül háromban közepén egy türkisz, körül hat rubint van foglalva. A nyakló végén egy nagy kerek díszboglár lóg, közepén, a hármas levél egy rubinttal, körülvéve hét kisebb türkiszszel. Ehhez van erősítve a vörös lószőrből készült ujabb nyaklódíszbojt. A homlokpánton hat boglárt látunk alkalmazva, a melyek közül három nephrites és három pedig hármas levelű rubintos, valamennyi öt-öt türkisz által körülvéve. A közepén olyan nagyobb boglár van, mint az orrpánton. Ezen közép boglár pedig áll egy nagy négyszögletű nephritből, benne öt kis rubint arany virágdiszítéssel, körülötte pedig három türkiszszel. A szügyelő hasonló diszítésű, a két száron van nyolcz-nyolcz boglár, hat nephrites és tíz leveles, rubintos, a harmadik száron pedig három boglár van, egy nephrites és két leveles. A szárakat összetartó közép boglár közepén nagy nephrittel, arany diszítéssel és nyolcz rubinttal. Hasonló a farmatring diszítése is. A szügyelőn szintén olyan vörös lószőrből készült újabb bojt lóg, mint a nyaklón. Keleti mnka, XVII. század. Kiállította: Bethlen András gróf.

Nyereg (fából), kápáinak lapjai malachittal diszítve. XVII. század. Kiállította: Szirmay Alfréd gróf.

429. ábra. Ujlaky György ezüst tegeze 1627-ből. A karlsruhei múzeumból.

Tegez, (kézíjtartó), (429. ábra) piros tehénbőrből. Előlapja zöldre festett iharbőrrel borított és áttört mívű és vésett arabs stílű lombdiszítésű, részben aranyozott ezüstlappal fedett, a melynek két sarkába egy-egy mesterjegy, paizsban álló L. N. monogramm van beütve. Az ezüstlemez kis gömbösfejű szegekkel van a bőrhöz erősítve. A középső körlemezen a következő felirás olvasható: GEOR. GIUS VILAKI, DE EADEM SARKÖZ. VILAK. TE FILI G. D. MATIĆ VILAKI G. DAPIFER. IN TRANSI. SERENIS, PRINCIPI NEMPE GABRIELI BETHLEN. Az egyik függélyes lemezen pedig : A : D : 16. 27., 21. DIE AVGVSTI. A puzdra belső része kék vászonnal bevont.

Maga a tegez kétségtelenül régibb munka, melybe a feliratot későbbi tulajdonosa utóbb vésette be. Vele együtt ki van állítva a sokkal kisebb nyílvesszőtartó puzdra is. Az egész, úgy látszik, egy teljes hadifölszerelést képezett. A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményben ugyanis megvan a hozzátartozó lószerszám is. Ezüstrészeinek technikája és rajza teljesen hasonló tegzünkhöz. A leltár azt mondja, hogy az tiroli Ferdinánd főherczeg tulajdona volt s 1582-iki esküvője alkalmával, melyet mantuai Anna herczegnővel tartott, ezt használta.

E szerint tegzünk kora Ujlaky Györgytől már egy századdal megy vissza. De lehet még régibb is. A rajta levő ornamentika határozottan indoperzsa. A technika és az ötvösbélyeg azonban magyar, mert hiszen a magyar ötvösség már a kora középkortól kezdve nem egyszer állott keleti befolyás alatt. Tegzünk diszítményeivel meglepő hasonlatosságot árul el a szolyvai honfoglaláskori leletben talált vertezüst süveglemez. Hogy őseink ázsiai művészeti elemeket hoztak magukkal, azt tudjuk, nem csoda tehát, ha annak motivumait egy bár századokkal későbbi eredetű, de szintén Keletről származó műtárgyon újból megtaláljuk. Tudjuk, hogy a Kelet conservativ művészete néha ma is ezeréves régi motivumokkal dolgozik.

Tegzünk tulajdonosa sárköz-ujlaki UJLAKY GYÖRGY, Ujlaky Mátyásnak, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem étekfogó mesterének fia volt. Kiállította: a karlsruhei nagyherczegi régészeti és néprajzi múzeum.

430. ábra. Dragonyos főtiszti öltözet a XVII-ik századból Pálffy gróf csizmáival.
Kiállították Batthyány Strattmann Ödön herczeg és Pálffy János gróf.

Dragonyos főtiszti öltözet, (430. ábra). A fegyverkabát fehér szarvasbőrből készült. Szegélyein vörös bársonyon ezüsthímzésekkel s az ujjak vörösbársony hajtókáin szintén ezüst virágarabeszkekkel van behímezve. Elől a kabát két szárnya és hátul a levágásnál a két szárny visszahajtva fel van gombolva, hogy a lépésnél ne akadályozza annak viselőjét. A 13 gombbal ellátott mellény a kabát belsejébe be van varrva. XVII. század vége. A körmendi várkastélyából kiáll. Batthyány-Strattmann Ödön herczeg. A csizmák Pálffy Miklós, a győri hősé voltak; ezeket kiáll. Pálffy János gróf.

Félvért, vastag, csiszolt vasból, mely kékre van futtatva. Alkatrészei: mell- és hátvért, továbbá a hozzá tartozó sisak. Ezen a félvérten aranyozás csak a vállpántokon, a sisakorombogláron és az orrvédőn van s ennek levélcsúcsa nincs áttörve. A vért és sisak fehér szarvasbőrrel van bélelve s a szélek körül övrös bársonyszegély áll ki. XVII. század vége. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

433. ábra. Taraczk 1576-ból, a fraknói várból.

Taraczk, (433. ábra) hírlövő (Falkonet) bronzból, díszes kiállításban. Az ágyú fenéklapján egy kétszarvú, hegyes szakállú torzkép van, a mely fölött az ágyúcső karimáján két 1 ctm. széles szallag emelkedik ki. A gyujtólyuk fölött koszorúban czímer látható. Ezen czímer fölött két stilizált delfint ábrázoló fogó, a fogókon fölül három kiemelkedő gyürű után hét ctm. hosszú mezőn homorú karikadísz van a cső végén is. E diszítések között egy négyzetben a következő felírás olvasható: JOSEPH : STYCZL : RO | KAYMT : MUSTER : SO | HREIBER VND : COM : | MISSARI : IN : HVGE | RN | FRANCZ : OLMUZER GVSS MICH 1576. A cső végét több magasan kiemelkedő gyürű diszíti. A csövet tartó forgó henger két vaslemez segítségével, mindkét oldalon három-három lánczos ékkel van a talphoz zárva. A fraknói várból. Kiállította: Esterházy Pál herczeg.

434. ábra. Török hadi sátor a XVII-ik századból. Batthyány-Strattman Ödön herczeg tulajdona.

Sátor, (434. ábra) török 2 rúdú, vörös, török vászonból, elől feltámasztható ajtólepellel. Teteje és oldala függélyesen lefutó 14 pánttal ugyanannyi mezőre van osztva s mindenik mező közepében pálmalevél alakú, sárga vászon alapon vörös, fehér, kék és zöld vászonból kivágott és felvarrt keleti virágdísz van; melyek közt tulipán, jáczint és szegfű motivumok és virágos babérágak szerepelnek. A sátor gerinczén oszlopszerű, piros pántok közt eredetileg kék vászonlapokon virágvázából kinövő keleti virágok vannak színes vászonból kivágva és felvarrva. Ezen dísz alatt csipkeszerűen ívelt szélű virággal kivarrt pánt fut körül. A sátor eresze vörös, fehér és zöld vászonból kivágott, ívelt élű keleti nyílcsúcsokkal van kivarrva, melyek közepében más-más színű vászonból kivágott, nagyobb körlapok és ezek közepén ismét más-más színű pontok vannak felvarrva. A sátor hossza 6 méter 25 ctm., szélessége 4 méter. A törököktől Érsekujvárnál nyert hadizsákmány a XVII. századból. A fraknói várból. Kiállította: Esterházy Pál herczeg.

435. ábra. Török spahi öltözet a XVII-ik századból a körmendi várkastélyból.

Török spahi öltözet (435. ábra). Kaftán perzsa szövésű, nyers selyembrokátból, melyen fehér alapon zöld szegélyű, nagy, sárga virágok vannak. A kaftán palást alakú és ujjánál nyitott. Az ujjak a kaftán aljáig lógnak le s csak díszül szolgáltak, mert a karok az ujjak tövénél kiöltettek. A kaftan két vállán kék eres fehér szalagból csokor van kötve. A bélés sárga, atlasz-selyem. A kaftán bélése kék atlasz-selyemmel, van körülszegve. XVII. század eleje. A körmendi várkastélyból. Kiállította Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Öv, ezüsttel átszőtt selyemmel borítva, melyre négyszög alakú, kilencz aranyozott rézboglár van húzva. A boglárok leveles, zöld zománczkoszorúval borítottak, alul-fölül egy-egy zománcz-nefelejcscsel. A koszorúkban gyöngyházból vésett rozetták s ezek közepén rekeszes foglalásban egy-egy hiacint és dalmatin ékkő van alkalmazva. Az öv két végén aranyozott rézkapcsok vannak. Az ékkövekből kettő hiányzik. Az öv és boglárjai a XVII. század, a csattok a XVIII. századból valók. Az egész keleti munka. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Turbán (dűlbend) fehér muszelinból, zöld vászon fezzel, a melyre elől paizs alakú, sárgaréz-lemezből s ezüstből készült négysugarú vitézségi érdemjel (cseleng) forgó dísz gyanánt van felvarrva. A paizsocskát három hosszúkás s egy kerek smaragd és két kerek gyémánt-utánzat üvegből, rekeszes foglalványban diszíti. A turbán belseje vattával kibélelt. XVI. század. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Lándzsa nádlevél alakú lándzsacsúcscsal, a melynek mindkét oldalon erősen kiemelkedő, éles bordája van s hosszú, sima tok segélyével van, a keményfa nyélhez erősítve. A fanyél négy részén négysoros, keskeny bőrgyürűk vannak fölszögelve, akként, hogy azokat a nyélen végigfutó szíj köti egymással össze. Alul 30 ctm. erős vas csúcsban végződik. Török lovassági fegyver. XVII. század. Kiállította a Bécs városi történelmi múzeum.

Török paizs, kerek 22 sor, fél ctm. átmérője fűzvesszőből, a mely erős gyapotszálú szövettel van befonva. Színezete fehér, nyolcz teli és nyolcz üres ferde, zöld színű, beszőtt négyzettel diszítve s öt drb 9–19 ctm. hosszú és 1–1 1/2 ctm. széles vaslemez által van összekapcsolva. A paizs közepén ezüstözött vörösréz félgömb van, a faalapra négy szeggel szegelve. A paizs belseje kék, durva vászonszövettel bevont s köröskörül bőrrel szegett. Fogóul két egyszerű bőrszíj, egy kétágú, keresztben futó szíj és két zöld és fehér csíkú, három bojtos zsineg szolgál. A bojtokon egy-egy zöld üveggyöngy van. XVI. század.A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

A középterem díszhelyén, külön szekrényben állt a híres Pálffy-féle fedeles, arany díszserleg (LXXII. tábla). E serlegnek érdekes története van. A hős PÁLFFY MIKLÓS kapta azt ajándékba az osztrák rendektől, Győr várának a töröktől való visszavívásáért, mely hadi tényt Schwarzenberg tábornokkal együtt hajtották végre. Az osztrák rendek azt méltányolták e hadi tényben, hogy a már határaikat fenyegető török ereje ezáltal hosszú időre megtöretett. A hős fia, István, Bethlen Gábor fogságba esvén, váltságdíj fejében 24,500 forintot volt kénytelen fizetni. Tízezer forintot készpénzben fizetett, a többit ékszerekben, ezek között volt a serleg is, melyet akkor 830 arany súlyúnak találván, 3735 ezüst forintra becsültek. Bethlen utóbb a török szultánnak adta ajándékba, ez pedig békekötés alkalmával III. Ferdinándnak. A király Pálffy Pálnak visszaadta s azóta hitbizományi ereklyéje az a szép multú családnak. A serleg teste két félgömb alakú részből áll. Nyele antik korsó alakú. Egész felülete zománczozott mívű, gazdag renaissance diszítményekkel, pálma és olajágakkal, mascaronfejekkel és hadijelvényekkel borított. Közepén, mindkét oldalon Ausztria zománczos czímere látható. A serleg tetején antik harczos áll. Felirata: Got die Er 1598. Súlya 2 kilogramm és 800 gramm tiszta arany. Kiállította: Pálffy Miklós herczeg.

436. ábra. Pálffy Miklós hadvezér síremlék-modellje a XVII-ik század elejéről a vöröskői várból.

E fényes emlék közelében volt felállítva a nagy hős fából faragott Síremlék-modellje, (436. ábra) házi oltárrá alakítva. Színesen kifestett faragvány, a győri hősnek epitaphiuma elkészíttetése czéljából készült. A szépen faragott s gazdag renaissance stílű oltár közepén áll Pálffy Miklós pánczélos alakja, jobbról szent Mihály s balról Rafael arkangyalok alakjai által környezve. Az oltár felső részén két angyal alakja között az erdődi Pálffy czímer látható. Pálffy lábai alatt renaissance stílű keretben a következő feliratot olvashatjuk:

PALFFYVS HIC SITVS • EST |
SATIS EST NAM CAETERA NOVIT |
ORAQVE PANNONIAE |
CHRISTA ADVMQVE SOLVM.

A pozsonyi székesegyházban volt síremlék e modell után készült, bár némi csekély változtatással. Az oltárka két szárnyán festve Pálffy Miklós és nejének, báró Fugger Máriának térdelő s portrait hűségű alakja látható, felettük családi czímereikkel. XVII. század eleje. A vöröskői várból. Kiállította: Pálffy István gróf.

437. ábra. Hajdú vértezet. Kiáll. Ő cs. és apost. kir. Felsége.

Hajdúvértezet, (437. ábra) a mely áll a szokott magyar formájú, kissé nyomott tetejű, orrvassal és hátul forgótartóval ellátott, rákfarkas sisakból, mellvértből, a mely közepén gyengén kiemelkedő éllel bír, hátvértből, a melyhez a has védelméül rákpánczél csatlakozik és egy kerek paizsból. Valamennyi pontozott és vésett lombornamentikával és díszes aranyozással van ellátva. A sisak kiemelkedő bordák által tíz czikkre osztott. Érdekes, hogy a nyakvért egészen az ellenzőig megy és így egyúttal a halánték- és fülvérteket is alkotja. A hosszúkás, két hegyes csúcsban végződő paizs elyptikus alakú s hasonló diszítésű a vértezethez s középen egy nagy bordás gombbal ékített tizenkét ágú csillag van reá alkalmazva. XVII-ik század. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: ő csász, és apost. kir. Felsége.

444. ábra. Keleti fegyvereink a XVII-ik századból.

A hadtörténelmi emlékek egyik legérdekesebbike volt II. Rákóczy György fejedelem kardja, melyet a kiállítás tartama alatt, kiállító tulajdonosa az orosz czár a magyar nemzetnek ajándékozott. E szablya, keleti forma (441. ábra, 2. szám), erősen görbülő, hegye felé keskenyedő sima pengével, a melynek egyik oldalába pontozott alapon ezüsttel és aranynyal kivert arab körös diszítésben „ta allije” felirat, a másik oldalon: Georg: Rakotczi. II. 1643. és Rákóczynak mint Erdély fejedelmének czímere van aranynyal beverve. Keresztvasa egyenes s hosszúkás makk alakú gombban végződik s közepén dült négyszögalakú. Magyarosan hajlott markolata vésett lombdiszítésű aranyozott ezüsttel borított és a külső oldalon rekeszes foglalványú bordás koralokkal (21 kisebb, [2 hiányzik] s egy nagyobb) ékített. A keresztvas két végén és a markolat végén egy-egy nagyobb koral van dísz gyanánt befoglalva. A hüvely zöld bársonynyal bevont s a hüvelypánt bordás koralokkal kirakott. A koptató pánt, és a bujtató, részben vésett, részben öntött, keleti stylű lombdiszítéssel ékített. A keresztbe menő bordák vésettek, az ezek közötti rész áttörtmívű. Az alsó hordkarika foglalványpántja a külső oldalon a szívpaizsban Rákóczy családi czímerét, a többi mezőben pedig, mint Erdély fejedelmének czímerét a székelyek napba szálló sasát s a szászok hét várát ábrázolja domborúan vésve. A czímer feletti korona apró, piros koralokkal kirakott. A csúsztatón szitén a fent leírt czímer van bevésve. Az egész hüvelyen összesen 164 koral van befoglalva. II. Rákóczy György erdélyi fejedelem, ki I. György fia volt, született 1621. január 30-án Sárospatakon. 1640. augusztus 14-től váradi főkapitány és bihari főispán, 1643. február 19-én vette nőül Báthory Zsófiát, ki az ő kedvéért áttért a protestáns hitre. Atyja 1644-iki hadjárata alatt mint kormányzó vezette Erdély ügyeit. 1648 október 11-én trónra lépve, uralkodásának első perczétől egyetlen terv vette igénybe tevékenységét: ez a lengyel korona megszerzése volt, melyre már atyjának is nyiltak kilátásai. Ezért 1649-ben szövetségre lépett Chmielnicki Bogdánnal, a kozákok fejedelmével, majd Moldvát és Oláhországot is bevonta a szövetségbe. – Károly Gusztáv svéd király biztatására 1657-ben meg is indítá a háborút János Kázmér lengyel király ellen; a Kemény János vezetése alatti erdélyi sereg június 16-án, svédekkel egyesülve elfoglalta Varsót, de a svéd sereg váratlan visszavonulása és a Visztulánál július 3-án szenvedett vereség arra kényszeríté Rákóczyt, hogy lealázó feltételek mellett békét kössön a lengyel királylyal. A lengyel háború kudarcza Rákóczy bukását idézte elő. A török haraggal eltelve az akarata ellen indított vállalat miatt, megfosztá fejedelemségétől és hadat küldött ellene.

Rákóczy 1658. július 5-én Lippa és Jenő közt megverte a budai basát, de nem volt képes föltartóztatni a 200,000 főnyi török és tatár sereget, mely egész Erdélyt elárasztotta. A rendek is elpártoltak tőle, és már 1657. november 1-én Rhédey Ferenczet, majd ennek lemondása után 1658. október 4-ikén a török által fejedelemmé kinevezett Barcsay Ákost emelték a trónra. 1659-ik év nyarán sikerült még egyszer visszafoglalnia Erdélyt s a szeptemberi marosvásárhelyi országgyűlés visszahelyezte a fejedelemségbe, de a törökkel szemben nem tudta magát fentartani. Nagy-Szeben sikertelen ostroma (1660. jan.–máj.) után a fenesi csatában május 22-én halálosan megsebesülve, meghalt Váradon 1660. június 7-ikén és Sárospatakon temették el.

E kardot 1849-ben az erdélyi nők közadakozás útján, mint II. Rákóczy György kardját megvásárolván, a szabadságharcz vitéz tábornokának Bem Józsefnek ajándékozták Erdély hős védelmeért, emlékbe.

Az orosz segélyhadak elfoglalván Bem táborát, málhái között megtalálták a kardot is, mely vörös bőrtokban volt, rajta a következő fölirattal: «Emlék Bem hős vezérnek, a kolozsvári nőktől 1849».

Mint hadi zsákmány Oroszországba vitetett, és a Tsarskoe-Selo-i udvari fegyvergyűjteménybe helyeztetett el, honnan pár évvel ezelőtt a szentpétervári császári udvari múzeumba helyeztetett át.

Diplomácziai úton, innen kéretett el az ezredéves kiállítás hadtörténelmi csoportja számára. Időközben 1896 augusztus hó 7-én gróf Kapnist bécsi orosz nagykövet következő átiratot intézte a cs. és kir. közös külügyminiszterhez: «Nagyméltóságodnak bizonyára tudomása lesz arról, hogy a császári «Hermitage» múzeum Magyarország ezredéves nemzeti fennállása alkalmából egy értékes kardot, Rákóczy György egykori tulajdonát, állított ki Budapesten. Értesülve az élénk érdeklődésről, melylyel ezen történelmi emlék iránt Magyarország viseltetik, császári Felséges Uram megbízott, hogy nevében ezt a kardot a pesti nemzeti múzeumnak felajánljam. Ezen adományozás által Ő császári Felsége azt akarja nyilvánítani, hogy mily magas fokra becsüli azon szivélyességet, mely az orosz császárság és az osztrák-magyar monarchia közti viszonyokat jellemzi. A császár parancsa folytán van szerencsém a fentebbiekről Nagyméltóságodat mint Ő császári és apostoli királyi Felsége közös külügyminiszterét értesíteni azon kérelem kifejezésének kapcsában, sziveskedjék ezen jegyzéknek tartalmát a magyar királyi kormány tudomására hozni. Fogadja stb.»

A cs. és kir. külügyminiszter erre a következő választ intézte az orosz nagykövethez: «Nagyméltóságod volt oly kegyes augusztus hó 7-én kelt jegyzéke által tudomásomra hozni Ő Felsége Miklós császár azon nagylelkű elhatározását, hogy a budapesti nemzeti múzeumnak adományozza Rákóczy György kardját, azon szivélyesség jeléül, mely az orosz császárság és az osztrák-magyar monarchia közti viszonyokat jellemzi. Ő Felsége a cs. és kir. igen élénken lett érintve a gyengéd figyelem által, mely nagykövet úr Felséges Urának ezen magas udvariassági tényét sugalmazta és legkegyelmesebben megbízott, hogy Ő neki legőszintébb köszönetét nyilvánítsam Nagyméltóságod közvetítése útján. Igen szerencsésnek érzem magam, hogy ezen felséges megbízásnak a jelen sorok által eleget tehetek és nem fogom elmulasztani a magyar királyi kormánynak rögtön tudomására hozni azon leiratot, a melyet hozzám méltóztatott intézni, a mely leirat – már előre biztosíthatom Nagyméltóságodat – élénk megelégedéssel és hálatelt érzelmekkel fog fogadtatni a magyar nemzet által. Fogadja stb.»

Báró Bánffy Dezső m. kir. miniszterelnök erről Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszter azzal értesítette, hogy Ő felsége az orosz czár előtt Bécsben leendő tartózkodása alatt, legközelebb a magyar kormány hálás köszönetét személyesen is ki fogja fejezni.

Ez augusztus 27-én történt meg, midőn a czár Bánffy báró miniszterelnöknek azt válaszolta: «Boldognak érzem magamat, hogy a magyar nemzet helyesen fogta fel és értelmezte jó szándékomat.» (Lásd az augusztus 28-iki budapesti napilapokat.)

441. ábra. Fegyverek és buzogányok a XVI. és XVII-ik századból.
1. Keleti díszbuzogány, kiállította: gróf Andrássy Géza. 2. II. Rákóczy György erdélyi fejedelem díszkardja, Miklós orosz czár ajándéka a Magyar Nemzeti Múzeumnak. 3. Keleti díszbuzogány, Batthyány-Strattmann Ödön herczeg tulajdona. 4. Báthory István erdélyi fejedelem szablyája, kiállította: a berlini porosz királyi hadszertár. 5. Díszkard a XVI-ik századból, kiállította: Ő cs. és apost. kir. Felsége a bécsi udvari fegyvergyűjteményből. 6. Zománczos díszbuzogány, kiállította: Teleki Tibor gróf. 7. Keleti díszbuzogány, kristály nyéllel, kiállította: gróf Andrássy Géza. 8. Pisztoly-fokos, kiállította: Ő cs. és ap. kir. Felsége a bécsi udvari fegyvermúzeumból. 9. Díszkard az erdélyi múzeumból. 10. 11. Apafy Mihály erdélyi fejedelem díszbuzogánya, kiállította: Ő cs. és ap. kir. Felsége a bécsi udvari múzeumból.

Díszbuzogány (441. ábra, 1. sz.) körtealakú fejjel. Keleti alak. A fej és nyél végig aranyozott ezüsttel bevont, a mely perzsa stílű vésett virágdíszszel és sürűn berakott rekeszes foglalványú türkiszekkel ékített. A fej felső lelapított részének közepén egy nagyobb, szélein hat kisebb köralakú apró rubintos és aranynyal bevert virágdíszű nephrit kő és hat nagyobb csúcsos türkisz van rekeszes foglalványban alkalmazva. A fej oldalán apró türkiszek között négy nephrit van befoglalva. Az ékkövek száma összesen 330 türkisz és 12 nephrit = 342 drb. A fej belseje gipszszel van kiöntve. XVII. század. Kiállította: Andrássy Géza gróf.

Buzogány topuz (441. ábra, 3. sz.), török alakú, nagy fejjel s hosszú nyéllel. A buzogány nyele fából készült s a buzogány fejjel együtt, a mely kődarabokkal és gipszszel van megtöltve, aranyozott ezüst lemezekkel borított. Mind a nyél, mind a fej domborúan kivert, stilizált levélarabeszk diszítésű s rekeszes (musebbek) foglalványú drágakő-utánzatokkal kirakott. A nyél borítéka három darabból áll, s minden darabon tugraszerű török ötvösbélyeg van beütve, a melynek legnagyobb része lekopott s csak egyes betűk vehetők ki. A XVII. századból. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Szablya, (441. ábra, 4. sz.) széles gerinczű, két széles, homorú vájattal ellátott, alig görbülő, leszegett csúcsú pengével. Egyenes markolata czápabőrrel bevont. Keresztvasa a markolatkupakból kinyuló egyenes, párhuzamos részszel öszszekötött egyenes kézvédővel bír, a mely vörösrézből van és tűzben aranyozott, részben domborúan öntött, részben vésett diszítésű és egyes részeiben aranyozott ezüst lemezzel borított és itt-ott niellóval ékített. A markolatkupakon több betűből álló többszörösen összefont monogramm látható. A keresztvas belső lapján ujjgyürűvel ellátott. A penge egyik oldalán a Báthory-család czímere, a másik oldalán egy kucsmás, vértezett férfi mellképe és Stefanus Batori. Rex. Poloniae. A. 1579. felirat van aranyból, domborúan beverve. A férfi-mellkép azonban teljesen hasonló Rákóczy György fejedelemhez, a mint az tallérjain és aranyán előfordul. Ez a körülmény e kardot gyanussá teszi. Feltűnő a Stefanus Stephanus helyett és Bátori, Báthori helyett való írásmód is, mely a kor latin orthographiájának nem felel meg. A Báthory-család czímerével ellátott oldalon egy lekopott felirat nyomai láthatók. A fekete bőrrel bevont hüvely belső oldalán hosszában futó barázdákat mutat és barázdás, vésett mívű, aranyozott ezüst foglalványokkal montirozott. Az él és hátpánttal bíró csúsztató, ezenfelül még niello diszítést is mutat. Kiállította: a berlini porosz kir. hadszertár.

Szablya, (441. ábra, 5. sz.) magyaros, gyöngén görbülő aczélpengével, hegyén hosszú fokéllel. A penge sima, tövén négyszögű keretben a készítő török kardcsiszár bélyege van bevésve. Amel-i Mohammed miszri, vagyis az egyptomi Mohammed műve. Markolatának farésze fekete bőrrel bevont és ezüst sodronynyal van körülcsavarva. Az egyenes keresztvas ezüst lappal bevont és aranyozott, két hosszú tüskével bír, a melyek közül a felső markolat ezüst sodronynyal van körülvéve. A hegyes, tojásdad idomú markolatkupakról egy négyszögletű szemekből álló és karikával ellátott ezüst láncz lóg le, a melynek karikás vége a keresztvasra van rátolva. A kupakon a Bebek-család czímere van bevésve.

A hüvely felső része chagrinbőrrel bevont és aranyozott ezüst foglalványokkal ellátott. Az első hordkarikától, a mely egy vésettművű pánton van megerősítve, egy vastag ezüst sodrony csavarodik a bőr fölött, egészen a domborúan kivésett arabeszkekkel ékített boglárokkal és ezek között cartucheokkal diszített csúsztató hüvelypántig. A boglárok közepén ékkő számára való foglalványrekeszek vannak, a melyekből azonban az ékkövek már hiányzanak. A markolat kupakján lévő czímerben, a paizsban kettős kereszt van, melynek felső végéből kifelé 3–3 toll nő ki. A sisakoromdísz, a mely azonban itt hiányzik, egy növekvő szűz alakja, melyet két delfin környez. A czímer mellett kétoldalt G. B. betűk láthatók, (Georgius Bebek). E kard tehát történetünk egy érdekes alakjáé, a sokat hányatott vitéz BEBEK GYÖRGY-é, az utolsó Bebeké volt. A pelsőczi Bebek, vagy Bubek, Bebék, Böbek család egyike ősrégi családainknak, melynek eredetéről egész mondakör képződött. Első okmányilag kimutatható őse a családnak Máté, kinek fiai Detre és Fülöp 1243-ban IV. Béla királytól Gömörmegyében Berzéthe, Pelsőcz és Csetnek helyiségeket kapják.

Kardunk tulajdonsa a családfán IV. GYÖRGY (III. Ferencz fia), atyjával együtt eleinte Ferdinánd király híve, és mint ilyen 1552-ben Genuáig járt Miksa főherczeg elé követségben. Fülek várának a törökök általi elfoglalása után Izabella részére pártolt és Ferdinánd híveit, különösen a lőcseieket sanyargatta. Atyja hatalmas úr volt a felvidéken, Gömörmegye főispánja, felső-magyarországi főkapitány, e mellett hatalmas birtok ura. Bírta Fülek, Salgó, Boldogkő, Szádvár, Krasznahorka nagyobb várakat, több megerősített kastélyt, valamint a pelsőczi és csetneki uradalmakat számos faluval. György e birtokokat még növelte. A panaszok a Ferdinánd-pártiak részéről mindinkább szaporodván ellenök, sőt az ellenök küldött német sereg is elégtelen lévén megfékezésükre, 1556-ban atyjával együtt az országgyűlés által számkivettettek. Atyja Erdélybe ment, György azonban bent maradt és tovább is harczolt az ellenpárttal, s miután Ferdinánd látta, hogy e zavaros időkben meg nem fékezheti, tehát megpróbálta pártjára vonni az által, hogy Borsódban Zsolczát és Aszalót neki adományozta. Ekkor Ferdinánd részére állott, de hatalmaskodásait tovább is folytatta. Folytonos harczban volt Veráncz Antal egri püspökkel is. A török ellen vitézül harczolt több ízben. Kardja, mely kétségtelenül török munka, szintén valamely törökön nyert diadalának hadi zsákmányából ered. 1562-ben egy hitehagyott török cselvetése következtében a füleki bég fogságába esett és Konstantinápolyba küldetett. Innen miután Ferdinándnak nem sikerült őt kiszabadítani, az ifjú Szapolyaihoz pártolt, kinek közbenjárására megszabadulván 1565-ben, annak hadi főkapitányává lőn. A következő évben egyik várát, Szendrőt, Svendi Lázár, Miksa király részére elfoglalván, ismét hűséget igért, de hitelt nem adván neki Svendi, Szádváron leányait és nejét, Patócsy Zsófiát fogta ostrom alá. Neje hosszú ideig vitézül védvén a várat, végül feladni volt kénytelen oly feltétel alatt, hogy családja és az őrség szabad elmenetelt kap s kincseit és ruháit is magával viheti, csupán a lovak és fegyverek foglaltatnak le. Kardunk is ekkor kerülhetett Svendi kezébe, ki azután azt az értékesebbekkel együtt bizonyára Bécsbe küldte ajándékul a királynak. György ez alatt visszavonult Erdélybe és Miksa királyon Kővár és Nagybánya város elfoglalásával állott bosszút. Meghalt 1567-ben. Neje, a hős Patócsy Zsófia pedig 1583-ban. Csak leánygyermekei maradván, vele a Bebek-család kihalt.

Régi várai körül és birtokain azonban neve mai napig is él s a krasznahorkai várban fenmaradt ritka szép bronzágyúi nevével és czímerével, a melyeket gróf Andrássy Géza küldött be kiállításunknak, szintén egyik fődíszét képezték.

Az itt leirt keleti, XVI. századbeli szablyát a bécsi udvari fegyvergyűjteményből kiállította: Ő cs. és apost. kir. Felsége.

Díszbuzogány (441. ábra, 6. sz.); az erdélyi sodronyzománcz munka emez ép oly díszes mint jellemző példánya úgy az ezredéves-, mint az 1884. évi ötvöskiállításunknak is egyik legszebb darabja volt, feje körtealakú, a mely kiemelkedő vékony léczek által nyolcz háromszögű czikkre van felosztva. Egészen ezüstből, minden egyes részében áttört ezüst filigránmívű, magyar stilű, stilizált virág és lombdiszítésű sodronyzománczczal van borítva. A zománczszínek: sötét és világos kék, sötét és világos zöld. A virágok közepét aranyozott ezüst rózsácskák képezik. A nyél két csipkés szélű aranyozott ezüst gyürű által három egyenlő részre van osztva. Minden egyes része áttört filigránezüst diszítéssel és sodronyzománczczal ékített, hasonlóan a fejhez, csak hogy az egyes virágok nagyobbak és a zománczszín is több egygyel, a barna, sárga színnel. A virágok szászorszépeket, nefelejcseket és stilizált tulipánokat ábrázolnak. A gomb teteje és a nyél vége aranyozott ezüst karikával és áttörtmívű, hat részre osztott, zománczos, filigránezüst kupakkal borított. Az egész filigrámunka aranyozott ezüst alapra van erősítve. Erdélyi ötvös mnka. XVII. század vége. Kiállította: Teleki Tibor gróf.

Tollas díszbuzogány (441. ábra, 7. sz.), keleti forma. Eredetileg hét nephrit szárnynyal, a melyek közül azonban kettő hiányzik. A szárnyak aranynyal kitöltött vésett vonalas diszítésűek és arany foglalatú türkiszekkel kirakottak. A nyelet egy 18 ctm. hosszú nyolczoldalú csiszolt kristály darab képezi, a melyhez a 15 ctm. hosszú tokos buzogányfej és 13 ctm. hosszú ugyanolyan arany nyélvég van rövid csap által beerősítve. Az arany részek bevésett keleti virágdíszszel és vörös, valamint zöld levél-lombzománczczal ékítvék. A nyél végén és alján egy-egy rubint van befoglalva. A zománcz indo-perzsa munka. XVIII. század. Kiállította: Andrássy Géza gróf.

Pisztolyfokos, topor, (441. ábra, 8. sz.) elefántcsonttal gazdagon berakott nyéllel és előre csapó kovás-lőberendezéssel. A pisztoly csöve alul nyolczoldalú, felső része hengerded és egyik lapjába kivehetetlen bélyeg van beütve. A cseresznyefanyél elefántcsont betétei csigavonalakat, köröket, nyulakat, agarakat, disznófejeket és sündisznófejeket ábrázolnak. A nyél végén alkalmazott csontdíszben az egyik oldalon egy török férfi, a másik oldalon egy török nő alakja van bevésve. A balta sima, kissé lehajlott, míg foka négyoldalú, hasábalakú. A nyélbe, a cső alatt elefántcsontvégű töltő vessző számára alkalmas, fúrt nyílás van. XVII. század. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

Kard, (441. ábra, 9. sz.) gyengén görbülő, magyaros pengével, a melyen két szélesebb, homorú vájat s a felsővájatban a penge közepén három keskeny vércsatorna van. A penge egyik oldalán aranynyal bevert kör, benne kereszt, három nyíllal átszúrt szív és IHS betűk, a körből kiinduló szalagban DOG NADZIEAMOIA felirat s ezután pedig aranynyal egy férfi mellképe van beverve, a karabela alakú markolat vésett s az egyik oldalán pedig egy apró ékkövekkel kirakott monogramm van beerősítve. Az egyenes keresztvas végein két makk van. A keresztvas, valamint a halbőrrel bevont hüvely rossz, ezüst foglalványokkal borított, a melyek stilizált virágdísz között czímerpaizsot, és lengyel s magyar férfi alakokat ábrázolnak. A diszítés valószinűleg préselt munka és sokkal későbbi eredetű, amint az egészen új fahüvelyből is következtetni lehet. A penge a XVII. század végéről, a montirozás a XVIII. század végéről. Kiállította: az Erdélyi múzeum-egylet régiségtára Kolozsvárról.

Díszbuzogány, (441. ábra, 10. sz.) gerezdes, aranyozott ezüstből. A nyolcz gerezd belső oldalán bordás. Nyele barnára fényezett diófából, két végén aranyozott ezüstlemezzel bevonva. A lemezek ferde négyszögekben pontozott alapon, apró keleti stílü virágokkal diszítettek s mindegyik lemezbe egy-egy török bélyeg van beütve. E buzogány egy szablyával együtt az erdélyi fejedelmi méltóság jelvénye volt a török főhatalom alatt és II. Musztafa szultán által adományoztatott II. Apaffy Mihálynak, a ki azonban tudvalevőleg nem lévén képes igényeit Erdély birtokára érvényesíteni, azokat összes fenségi jogairól való lemondásának jeléül 1703-ban I. Lipót lábaihoz tette, a miért kárpótlásul a birodalmi herczegi czímet és tízezer forint évi járulékot kapott, miáltal Erdély az osztrák uralom alá került. Ezt mondja ezen buzogányhoz és egy szintén kiállítva volt rózsaszinü nagy zászlóhoz erősített irat is: «Dieser Pusican ist von dem Türkisch. Kaiser dem jungen Michaelen Apaffy in signum Principatus Transsylvaniae gegeben, von ihm Apaffy aber zu Füssen Ihro. Rom. Kais. Majest. cum plena resignatione aller auf gedachten Fürstenthum Siebenbürgen innehabenden Praetensionen, Anno 1703 gelegt worden.» A bécsi udvari fegyvergyűjteményből kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

445. ábra. Báthory István díszpalosa a svéd királyi múzeumból.

Dísz-pallos, (445. ábra), kétélű, csiszolt pengével, melyen kétoldalt a markolattól kiindulva hármas vércsatorna fut s ebben, valamint a keresztvasig a pengében arabeszkek, Báthory István koronás mellképe s ez alatt «STEPHANV | S. D. G. REX. P | OLDPRVS.» a másik oldalon szintén arabeszkek közt a lengyel korona, ezen alúl három csillag alatt egymással szembe néző két hold s alább «FRANGIA» szó van kidomborítva, oly módon, hogy a díszek és feliratok közei ki vannak étetve. Az egyenes keresztvas nyolczszögletre alakított s mindkét végén körtealakú gömb van, melynek tetején kisebb gomb ül. A két kézre való, fekete bőrrel bevont markolat körbordázott s végén tizenhárom czikkelyre alakított, körtealakú, nagy vasgomb ül s ennek tetején egy galléros, kisebb gomb van alkalmazva. A markolat gombjai, keresztvasa és a penge diszítései aranyozottak.

A markolatra egy piros, zöld és sárga tagolatú apró selyemrojttal szegett, eredetileg zöld bársony körpárna van ráhúzva, mely kettéhajtva, a pengére borúl vissza. Külseje mindkét oldalon áttörtmívű, aranyozott ezüstlapból kivágott csipkével, közepe aranyozott ezüst körlapon kivert és vésett czímerrel és e körül csillagok által elválasztott S. N. R. betűkkel van diszítve. A párnán alkalmazott czímerpaizs a jobb felső szöglettől harántosan keresztűlfekvő alabárd, melynek rúdja által a paizs két mezőre oszlik s ezek közepén egy-egy rózsa van. A rostélyos sisakból kinövő sisakorom-díszt három egymásra hajló strucztoll képezi.

II. Gusztáv Adolf svéd királynak ajándékozta egy lengyel nemes. XVI. század második fele. Kiállította: a svéd királyi múzeum Stockholmból.

446. ábra. Fegyvercsoportozat; középen Báthory István lengyel király kardja és arczképe. A herczeg Czartoryski múzeumból Krakóból.

A Bátrhoryra vonatkozó emlékeket tartalmazó szekrényben (446. ábra) még a következő érdekesebb tárgyak voltak kiállítva: Sugárágyú, mintája bronzból. A cső hátlapján többszörösen bordázott gömbbel, elején és végén egyszerű kevéssé kiemelkedő gyűrűdiszítéssel és gyújtólyukkal. A gyujtólyuk fölött pedig Selmeczbánya város czímere látható. A czímer után a cső hosszában a következő felírás van bevésve:

VIVÍD a Kohár Ys VICtorIa IvnCta
T (r) IUMph | Is |
VinCe DIU str ICtas eXs Vperaq Ve MI | nas.

447. ábra. Ágyu a XVI-ik századból.

Az ágyú talpa és kerekei fényezett kemény fából készültek. A kerekek rézvasalással és nyolcz küllővel bírnak. A talp és kerekek modern készítmények. A XVII. századból. B.-Szt.-Antalról. Kiállította: Fülöp szász Coburg-góthai herczeg Ő Fensége.

Csótár, dísz-lótakaró, mely piros atlaszselyem előrészből és magas aranyhimzésű pálmalevelekkel s ezek közt domború himzésű arany csillagokkal födött hátsó részből áll. A csótár szélei ritka aranyrojttal vannak körülszegve. A levelek és csillagok középrésze piros bársonyból készültek. XVII. század. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

Olajfestmény, somlyói Báthory István lengyel király mellképe, vörös damasztselyem attila és fekete prémes mentével. Kucsmája fekete prém, hosszan lelógó zacskóval, melyen elől piros négyszögű kővel és nyolcz keleti gyöngygyel kirakott hosszú aranyboglárból kinövő fekete forgó van. Nyakán csipkézett szélű széles fehér inggallér hajlik ki. Az attila bordázott aranygombokkal van nyakig begombolva. A jobb váll fölött következő sárga festésű fölirat: STEPHANUS | D: REX POLONIĆ olvasható. Kiállította: A herczeg Czartorsyski muzeum Krakóból.

A tölgyfa deszkára festett keskeny, barna diófarámába foglalt kép a XVI. század végéről, Báthoryt utolsó éveiből tünteti föl. Báthory István Erdély fejedelme volt és mint ilyen választatott lengyel királylyá 1576-ban és 1586-ig tartó bölcs kormányzásával fényes időszakot alkotott a lengyelek történetében. Báthory István született 1533-ban. Ifjú éveit Ferdinánd udvarában töltötte, később Zápolya Jánoshoz csatlakozott, ki őt utóbb erdélyi vajdává tette. 1565-ben mint követ Bécsben járt János Zsigmond igényeit védendő, mely alkalommal börtönbe vettetett. 1571-ben május 25-én ura elhalálozásával a rendek őt fejedelemmé választották, daczára a bécsi udvar ellenzésének s az elhalt fejedelem végakaratának, ki Békesy Gáspárt óhajtotta utódjául. Békesy azért Báthoryt haddal támadta meg, de több csatában megveretvén, 1572-ben kiűzetett Erdélyből. 1576-ban Zsigmond Ágost lengyel király utód nélkül halván el, a lengyel rendek őt választák királynak, s mihelyt ez tudomására jutott, még jan. 28-án Medgyesre országgyűlést hívott egybe, hol utódjául Kristóf testvérét választatta meg erdélyi fejedelemmé; innét Krakóba sietett, hol a kikötés szerint az özvegy királynét nőül vette. A lengyelek, 1586 deczember 12-én bekövetkezett halála után, – azt mondták róla: «vagy soha ne született volna, vagy ha született, örökké élne.»

Kard (a kép alatt) magyaros, gyengén görbülő pengével, a mely három helyen össze van forrasztva és pléhlemezzel megerősítve. A középső részben a penge mindkét oldalán most már kivehetetlen latin felirat van beétetve. Az egyenes markolat ezüst sodronynyal körülfont és két aranyozott pitykével diszített. A tojásdad alakú markolatkupa aranyozott ezüst és a markolat gerinczének egy részét is borítja s pontozott vésetekkel diszített. A keresztvas egyenes és egyenes kézvéddel bír, a mely nem érinti a markolat kupakját, és a külső élén domborúan öntött növényi diszszel ékített, mig többi részén pontozott diszítésű. A hüvely meggyszín bársonynyal borított és aranyozott ezüstből áttört mívű foglalványokkal ékített. A kardot Báthory Istvánnak tulajdonítják, a montirozás, valamint a markolat a XVI. századra vall ugyan, de a penge a rajta látható latin felirás után ítélve bizonyára későbbi eredetű és a XVII. századra tehető. Kiállította: a herczeg Czartoryski muzeum Krakóból.

Kürt, (2 drb), rézből, kétszer hajlított hosszú, egyenes hangcsővel. A hangcső közepét egy harczi jelvényekkel kivert, magas gyűrű veszi körűl. A klarinett alakú száj körűl, kívül hadi jelvények vannak kiverve, részben kivésve s a diszítések között Leicham Mihály bécsi kürtgyártó neve van 1739. évszámmal bevésve. A kürt teste ezüstözött, a diszítések aranyozottak. A kürtről lelógó vastag vállzsinór lánczszerűen bogozott, sárga és kék selyemmel, valamint ezüsttel tagolt. Két végén hasonló színekben tagolt ezüst gombkötő-munkával borított fejű, nagy bojt lóg le. A körmendi várkastélyból. Kiállította: Batthyány-Strattmann Ödön herczeg.

448. ábra. Lothringeni Károly herczeg sisakja. Kiáll.: Ő cs. és apost. kir. Felsége a bécsi udvari fegyvermúzeumból.

Ostromsisak, (448. ábra). A sisaksapka alacsony, nyomott ormán vésett gombdíszszel, míg oldalai keskeny csatornával bírnak, a melyek négyenként mezőkre osztva, aranyozott, étetett arabeszkszerű diszítéssel ékítettek. A sisak tetején és alján köröskörül szegfüvek és madarak vannak beétetve. A négy lemezből álló, hátrafelé keskenyedő rákfarkas nyakvért minden egyes lemeze tétetet és aranyozott, arabeszkszerű diszítéssel bír. Úgyszintén a széles, magyaros formájú orrvédő vas is. A halántékvértek símák, középen kidomborítottak és átlyukasztottak. – A sisak belseje szíjazattal ellátott, a mely sárgarézfejű szegekkel van megszögecselve. Díszül a sisak oldalán 9 darab öntött és aranyozott boglárba foglalt álékkő szolgál. Az öt álékköves rozettás díszű tollforgóhüvely a bal halánték táján van megerősítve. Magyar munka, a mely 1580 körül készülhetett; Lothringiai Károly herczeg tulajdona volt. A bécsi udv. fegyvergyűjteményből. Kiállította Ő csász. és apost. kir. Felsége.

Lotharingiai Károly Lipót herczeg, született Bécsben 1643 ápr. 3-án, meghalt Welsben 1690 ápr. 18-án. A francziák 1669-ben kiűzvén Lotharingiából, osztrák szolgálatba szegődött s részt vett 1683 óta a törökök elleni háborúkban. I. Lipót főhadvezéré nevezte ki, mely állásban Bécs város felmentése körül szerzett érdemeket. 1685-ben Párkánynál verte meg a törököt és Esztergomot foglalta el. Vácz és Pest visszavétele után (1684. jún.) Budavárat iparkodott kezébe keríteni, a mi azonban nem sikerült, mire hadát téli szállásra vezette. 1685 júliusában körülsánczolta Érsekújvárt, melyet aug. 19-én megadásra bírt. 1686-ban pedig ő volt a Budavárát ostromló szövetséges keresztény hadak egyik fővezére. Budának szerencsés visszavétele után Hatvant foglalta el. 1687-ben pedig személyesen indult Bádeni Lajos példájára a Dunántúlra, a hol aug. 12-én Siklósnál a Harsány lejtőjén az ú. n. mohácsi csatában, a törököt nyilt csatában is megverte. Nándorfehérvár vívását mindazonáltal nem merte megkoczkáztatni, hanem e helyett Szeged felé haladt és onnan Szolnoknak tartott, hogy onnan Erdélybe nyomuljon. 1687-ben bevonult Erdélybe s megkötötte okt. 27-én a Balázsfalván készült szerződést, melynek értelmében Apaffy országát átadta a császáriaknak és mint árnyékfejedelem Fogarasba vonult. Még ezenkívül is számos esetben kitűnt úgy a francziák, mint a törökök elleni harczaiban. Nagy hadvezér és hős volt egy személyben.

A LXXIII. táblán az Ő Felsége által kiállításunkra küldött török időkbeli fegyverek gazdag csoportját mutatjuk be. A nevezetesebbek:

Huszársisak, fent balra, vert és vésett mívű ezüstből, hosszú, nyúlt keleti forma. A sisak-sapka nyolcz domborúan kiemelkedő haránt futó czikkelyből áll, a melyek a magas gömbös nyakú forgótartó tokban egyesülnek. Az ezeken pontozott alapon domborúan kiemelkedő lombdiszítés keleti stílű ugyan, de nagyban emlékeztet az erdélyi ötvösmintákra. Minden gerincz alatt a sisak alapján köröskörül félkorű diszítések vannak alkalmazva, a melyekben bevésett hadijelvények láthatók.

A halántékvértet három egymás mellé szegecselt, csaknem négyszögű lemez képezi. A lemezek széle felálló párkányt képez, s domborúan kivert és vésett lomb-ornamentikával ékített. A középső fülvédő lemez szívalakúan kidomborodik és e domborodás szélein átlyuggatott.

A lekerekített sisakellenző mozgathatólag van a sisak oldalához két torzfejet ábrázoló szöggel erősítve. Középen a háromoldalú összefonódó, körszalag diszítésű orrvédő felső csúcsa fínom mívű oroszlánfejes paizsot tartó női alakot, alsó vége pedig oroszlánfejet ábrázol. A nyakvértből csak egy félkörű lemez van meg, a mely két kapocscsal van a sisakhoz erősítve. Belseje fehéres selyemmel bevont szarvasbőrrel bélelt.

449. ábra. Magyar tornasisak. XVI. század. Kiáll. Ő cs. és apost. kir. Felsége.

450. ábra. Magyar tornasisak. XVI. század. Kiáll. Ő cs. és apost. kir. Felsége.

Ezen huszársisak tiroli Ferdinánd főherczeg ezüst huszáröltözetéhez tartozik, melyből a szablya, sarkantyú és lószerszám is ki volt alatta állítva, míg a hozzá tartozó ruha maradványai, fehér és ezüsttel átszőtt virágos selyem damasztszövetből Bécsben maradtak. Az 1583-iki leltár: «weiss husärisch rüstung auf ross und mann» tétel alatt sorolja föl. A XVI. századbeli magyar huszárfegyverzetnek legdíszesebb példánya. Valószinűleg valamely magyar huszártornára készült, melyen a herczeg maga is részt vett. Kiállítja Ő cs. és ap. kir. Felsége.

Janicsártiszti föveg, fent jobbra, (uszkuf-ketse), kemény papirból, kívül erős piros posztóval födve. A föveg oldalát vastag tömör arany skofium szegélyzet köríti, turbán alakban (szom szirma isleme). A felső része czukorsüveg alakjára kicsúcsosodik és hátul lelógó dervis ujjszárhoz hasonló nyulványnyal bír. A föveg hátsó részén keskeny piros selyemszalag van megerősítve. Belül piros vászon van belevarrva, úgy, hogy az egy összehúzható zacskót képez, a melyet finom fűrészporral töltöttek meg. Az aranyozott ezüst forgótartó kissé összelapított felső szélein csipkézett, kevéssé hajlott tokot képez, a mely belül fával van kibélelve. A csipkék egyikében török bélyeg van beütve. A bécsi udv. fegyvergyűjteményből kiáll. Ő cs. és apost. kir. Felsége.

A janicsár-föveg alakja, a melynek megjelenése Európában oly sokszor félelmet szült, a csapat alapításával függ össze. Midőn a törökök második szultánja, Urkhán emir, hadseregét szervezte, egyik tanácsosának ajánlatára, keresztény gyermekekből, kiket az izlamra térítettek és harczosokká képeztek, alakította legjobb testőrcsapatát. 1330-ban a szervezés idejében, Urkhán kiséretével és az új csapat néhány tagjával Kis-Ázsiába Szulidse-Kenszijun falujába ment hadsi Begtás seikhez – egy ma is híres Dervis-rend alapítójához, – hogy az új csapat számára annak áldását kikérje. A seikh-rendje köpenyének (Aba) posztó ujját áldólag borította az egyik katona fejére és jeniszeri (új-csapat, a honnan a janicsár elnevezés) nevezvén, áldást és győzelmet kivánt az új csapatnak.

Ennek emlékére nyerte a janicsár-föveg (uszkuf) hátul lelógó, (a seikh ujjat symbolizáló) nyulványt fehér nemezből (ketse), a mely ez időtől fogva változatlanul megmaradt a janicsár-föveg jellemző attributuma gyanánt a csapatnak egészen az 1826-ban bekövetkezett teljes és erőszakos feloszlatásáig.

A janicsár hadtest eredetileg 4000 emberből állott 60 dsemaet-ben (csapat). I. Bajazid azáltal, hogy a szegbánok és avdsik (udvari vadászok) 34 bölükjét is a janicsárságba kebelezte, 7000-re emelte számukat. II. Mohammed korában (1648–1688) s a jelen század elején is 196 odából vagy ezredből állott a hadtest, még pedig 1670 körül mintegy 55,000 főből.

A janicsárok zászlaja eleinte vérpiros volt, rajta ezüst félhold és kard. Később minden odának külön zenekara és külön félig sárga, félig vörös zászlaja volt.

Fegyverzetük szerint két csoportba oszlottak: egy részük hosszú flintát és széles görbe kardot viselt, janicsár puskások (jeni-cseri, tűfendsiszi), más részük pedig íjjat és nyilat s szintén kardot. Ruházatuk a következő volt: fejükön kerek, magas, hátukra lecsüngő, fehér nemezsapka, úgynevezett kecse, melyre elől kanál volt tűzve; térden felül érő, elől gombos, deréken övvel összeszorított dolamán; e fölött hosszú, két ujjú feredse (köpönyeg); régebben kék posztóból készült szalvár (bő nadrág). (Innen a későbbi magyar «salavári» nadrág). Lábukon általában vörös bakancs. Tisztjeik kuka nevű süveget viseltek, mely sisak alakú tollbokrétás sapka volt. Ilyen kukát kaptak az oláh- és moldvaországi vajdák is felavatásuk és eskütételük alkalmával Konstantinápolyban, és különböző színű csizmát.

Az egyes ezredek (orta vagy orda) parancsnoka csobadsi (szakács) nevet viselt. Az egész janicsár hadtest és parancsnoka a jancsár aga (jenicseri agaszi), a ki rendesen bégler-bég rangú s egyszersmind ő a fővárosi rendőrség főnöke is. Mint a nagyvezérnek és a defterdárnak, úgy neki is megvan a maga saját dívánja, melynek tagjai a janicsárság törzskari tisztjei. De a jancsár aga ezenkívül résztvett a nagyvezér divánjában is. Háború idején egy fehér zászlót (bajzak) és lófarkakat (tug) szoktak előtte vinni, utána pedig négy vezetéklovat vezetni. A janicseri efendiszi pedig a janicsárság ellenőrje és könyvvivője, s mint ilyen a defterdár alá tartozó hivatalnok. Az egész hadtest lajstroma nála van. Kívüle mind a három osztálynak van egy-egy efendije. Régebben rangban előtte állt a kul kiajának.

451. ábra. Vas álarcz. XVI. század. Kiáll. Ő cs. és apost. kir. Felsége.

Janicsár vagy törökül jenicseri, azaz új sereg. A rendes zsoldos gyalogságnak egyik hadteste, mely – mint tulajdonképen a szultán testőrsége – Szulejmanig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartozott háborúba menni. E hadtest eleinte és régebben, mint már mondottuk volt, kizárólag keresztény szülők gyermekeiből állott, a kiket vagy tized alakjában szedtek a birodalomban levő keresztény lakosoktól (Magyarországon nem) vagy háború alkalmával raboltak el.

Az ilyen módon elrabolt gyermekeket régebben kis-ázsiai törököknél osztották szét, hogy ott a nyelvet, vallást és szokásokat elsajátítsák, vagyis, hogy törökké, illetőleg moszlimokká váljanak, később pedig részint Konstantinápolyban, részint Drinápolyban és Gallipoliban nevelték őket kaszárnyákban szigorú bánásmóddal. Miután a nevelő-intézetekben megtanulták a katonai gyakorlatokat és föltétlen engedelmességet, hozzá szoktatták a fáradalmakhoz, nélkülözéshez és elsajátították a testületi szellemet, a fanatizmust; 18–20 éves korukban átléptek a janicsárok egyes ezredeibe, a hol három évig mindennemű szolgai munkát végeztek. Szulejmán-koráig nem volt szabad házasodniok sem; ekkor azonban kivételesen megengedtetett nekik a nősülés. II. Szelim alatt 1566–1574-től kezdődött a janicsárság emberanyagának megváltozása, a mennyiben most már gyermekeiket is fölveszik maguk közé. III. Murád alatt 1574–1595-ig a hosszas háború után olyan mohamedánokat is fölvesznek soraikba, kik nem mentek át a régi szigorú iskolán. Végre IV. Mohammed alatt megszünik a keresztény gyermekből vett tized s ezután a janicsárok fiai lépnek apjok helyére.

Hegyes tőrkard, (a huszár-lószerszám mellett balra) egyenes, kétélű, keskeny pengével, a melynek közepén, mindkét oldalon alig kiemelkedő bordaél látszik s a keresztvastól kezdve egy negyedrészben mély, keskeny vércsatornával ellátott.

A nyolczszögű hárító-lappal ellátott keresztvas a penge felé görbített és levélidomban végződik. A markolat gombja lelapított, körtealakú és a keresztvassal együtt aranyozott ezüsttel borított, mely renaissance stylű növényi ornamentikával diszített. Hasonló diszítésű a hüvely is, a mely végig öntött és vésett mívű, aranyozott ezüsttel van bevonva és két hordkarikával ellátott. Közepén négy kettős boglárral bír és czápabőrt utánzó alapja ezüst sodronynyal van körülcsavarva. XVI. század. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

Buzogány (a huszár-lószerszám mellett jobbra), feketére befuttatott vasból. A síma buzogányfej (top) körtealakú és négy ferdén haladó, finom perzsa stylű arabeszkszalag van rajta aranynyal kiverve (Altun Kakma). Nyele két gyűrű által három részre osztott, a melyek közül az alsó rész csavarmenetesen bordázott és a szíj számára átlyukasztott. A nyél gyűrűs nyakánál és az alsó gyűrűnél perzsa mondat van szép talik írásban, aranynyal beverve. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: Ő cs. és apost. kir. Felsége.

Kard (a buzogány mellett jobbra), magyaros, gyengén görbülő, síma pengével. Markolata keveset meghajlott és aranyozott ezüsttel borított. Keresztvasa rövid, hatoldalú, közepén rhombidomú, rövid tüskéjű, aranyozott ezüstből van. Hüvelye egészen aranyozott ezüsttel borított s három hordkarikával ellátott, a melynek foglalványai vésett diszítésű, vaskos, kiemelkedő oldalú párkányzatot képeznek. Két hüvelypántja áttörtmívű, öntött, stilizált lóherlevelű, csúcsíves stylű párkányzattal ékesített. Az egyes hüvelypántok közötti részeken féldomború sujtásszerű diszítés van felforrasztva, a mely mellett még bevésett, stilizált sárkányokat, angyalfőn álló női alakot, ezzel szemben magyar vitézt, Ádámot és Évát, a csúsztató pánton pedig egy karját előre szegző, nagytollú, tárcsás lovas vitézalakot látunk. A hüvely másik oldalán sugárzó félhold és lángnyelvek vannak bevésve. A két kostümvésetben egy XVI. századbeli magyar gyalog- és lovasvitéz hű képét bírjuk. A lovas vitéz rajzához teljesen hasonlót látunk Hansen Hangen krónikájában és Bonfinnak e korszakban megjelent német kiadásában. A hüvelyen látható sujtásos diszítés a XVI. század elején Dürer ornamentális rajzai nyomán terjedt el és később speciális magyar diszítménynyé vált. XVI. század. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

II. Mátyás király 1608–1619. kardja (a csoport közepén). Pallosszerű, egyenes, kétélű kard, melynek csúcsíves stylű, áttörtmívű aranyozott ezüstből készült kézvédő kosara és hüvelye is. A penge sokkal régibb, valószinűleg még a XV. századból való. A belevert, körvonalba zárt egyszerű keresztet ábrázoló fegyverkovácsbélyeg előfordul a konstantinápolyi Szent-Iréne bazilikában levő fegyvergyűjtemény egyik itt szintén kiállított középkori pallosán. A sodronynyal befont markolat, nyolczczikkű nagy gombban végződik. A hüvelyre forrasztott ezüst lapba vésve az osztrák burgundi czímert látjuk szívpaizsában, a sziléziai czímerrel és köriratában II. Mátyás király nevével és magyar királyi czímerével. A túlsó oldalon hasonló lapban van vésve Hradistye városának czímere és körülötte a következő körirat: «Arma regiae civitatis Hradist 1608». Hradistye városa II. Ulászlónak 1472-ben kelt privilegiuma értelmében az adófizetés alól felmentetett, de köteles volt évenkint a fejedelemnek egy 30 arany értékű kardot adni. Kardunk is egyike az adó helyett adott kardoknak. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: Ő csász. és apostoli kir. Felsége.

Fokosbalta, (baloldalt keresztbe fektetve), hosszú körtefanyéllel, aranyozott ezüsttel montirozva és türkiszekkel ékítve. A nyél felső része ezüst sodronynyal körülcsavart, míg az alsó vége pontozott alapú, domborúan kivésett, arabeszkszerű diszítésű, s közötte bemélyített, stilizált liliomokkal diszített aranyozott ezüst foglalványnyal bír. XVI. század. A bécsi udvari fegyvergyűjteményből. Kiállította: Ő csász. és apost. kir. Felsége.

452. ábra. XVI–XVII. századbeli fegyverek, keleti paizs és Pálffy Miklós a győri hős síremlékének mintája.

Egy másik szekrényben, jobbára keleti fegyverek között látunk egy remek művű keleti paizsot. (452. ábra.) Fölülete arany skofiumszövettel bevont, a melybe kis leveles ágak vannak ezüstből beszőve. Szélét aranyozott ezüstlemez szegélyezi, a melyben apró rozetta alakú domborúan kiemelkedő türkiszes boglárkák váltakoznak vésett stylizált levélalakokkal. Közepét egy csipkézett szélű nagy boglár diszíti, a melyben egy hat ctm. átmérőjű kerek nephrit körül három kisebb kilyukasztott nephrit és 54 kis türkiszes, három nagyobb apró smaragdokkal és rubintokkal körülvett türkiszes boglár és 48 drb türkisz; a melyek a nagyobb boglárokat és nephriteket veszik körül, van rekeszes foglalványokban alkalmazva. A felület többi részét hat egész és hat fél perzsa stílű boglár diszíti. A hat egész boglár közül háromban egy-egy zárt félholdalakú nephrit, háromban pedig egy-egy smaragdokkal és rubintokkal körülvett türkiszes boglár van. A fél boglárok hasonló diszítésűek. A boglárok közeit türkiszes lemezkék és nephritek töltik ki. A nephritek bevert vonallevél és köralakú aranydiszítéssel bírnak, és beléjük apró smaragdok és rubintok vannak foglalva. A paizsot tehát a nephrit-lapokon kívül összesen 1 nagyobb, 12 apró smaragd, 44 kis rubint és 308 türkisz diszíti. Belül piros bársonynyal bélelt s közepén négyszögű kézfejvédő párnával ellátott. A kék selyemzsinórzat egészen ép és gyűrűk által van a paizshoz erősítve. XVII. század. A fraknói kincstárból kiállította: Esterházy Pál hg.

A győri hős, Pálffy Miklós síremlékének mintáját a 436. ábrán már külön bemutattuk, s róla a 372-ik lapon emlékeztünk meg.

Dísznyereg (LXXXIV. tábla). Magyar forma, alacsony kápával és csaknem egészen lapos támlával. A nyeregváz finom, aranyozott ezüstlemezzel borított, áttört filigrán és ezüst alapon sodrony zománcz műben magyar stylű virágokkal diszített. Zománcz színek: fehér, zöld, világos-kék, fekete és sárga. A kápa szegélye kék zománcz gombocskákkal diszített, a szélén pedig azt, magas, rekeszes foglalványban váltakozva rubint és smaragd sor szegélyezi. A kápa előlapját 3 nagyobb levélalakú boglár és 3 kisebb kerek boglár rubintokkal és smaragdokkal kirakva ékíti. A nyeregtámla hátsó lapja hasonló diszítésü. Az egész nyereg 597 drágakővel van kirakva. A kis nyeregvánkos bíborpiros bársonyból, magyar stylü, leginkább stilizált rózsa és tulipán virágdiszítéssel kihímzett és négy vésettfejü aranyozott ezüst gomb segélyével van a vázhoz odaerősítve. Az oldaltakarók szintén skófiummal kivarrott virágokkal vannak diszítve. Az erdélyi főúri fényüzésnek ezt a pompás XVII-ik századbeli emlékét kiállította: Teleki Sámuel gróf.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem