GÁRDONYI GÉZA, AZ ELBESZÉLŐ.

Teljes szövegű keresés

GÁRDONYI GÉZA, AZ ELBESZÉLŐ.
LEGMAGYARABB lelkű regényíróink egyike ő, a tiszta magyar beszéd klasszikus művésze. Lebilincselő módon szövi meséit, remek jelenetei vannak, hangja utánozhatatlan kedvességű. Egyszerű, igaz, közvetlen író, merengő szellem a költői és mégis reális emberábrázolás mestere.
Írói hírnevét az 1890-es évek elején alapozta meg egy irodalmi szempontból jelentéktelen ötlet hatásos kiaknázásával: Göre Gábor leveleivel. Humoros levelei a Magyar Hirlapban jelentek meg, később könyvalaktan is napvilágot láttak, az egész ország mulatott rajtuk. A különféle kalandokba bonyolódó falusi bíró személyében a régimódi parasztembert szembehelyezte a modern kor új embereivel és intézményeivel, a naiv maradiságot szembeállította a kultúra haladásával, a falu elmaradt gondalkodását összehasonlította a nagyváros gúnyt érdemlő szokásaival. Ezekben a jóízű históriákban sok volt a túlzás, a tekintélytartó falusi bíró elmélkedései nem egyszer hihetetlenül együgyűnek tüntették föl a magyar gazdát, de az eleven helyzetkomikum annyi kacajt váltott ki az olvasókból, a parasztalakok gondolkodása, beszéde, mozgása olyan derűt keltett, hogy a Göre-esetek népszerűsége versenyzett a Gyurkovics-lányok történeteinek sikereivel, Az író később nem szívesen emlékezett vissza pályájának Göre-korszakára, pedig nem volt semmi röstelni valója azért, hogy egyszerre három híres alakot teremtett: Göre Gábor bíró urat, Durbints sógort és a Kátsa cigányt. Nyelvében annyi volt az eredeti kifejezés, stílusában annyi a népies magyarság, ő-ző tájbeszédében annyi a tréfás fordulat, hogy az évtizedes sikerző nem érdemetlen munkát ért. Az új hangért bízvást el lehetett nézni a levelek kisebb-nagyobb ízléstelenségeit. A Göre Gábor-féle tudákos parasztok egyébiránt megérdemelték az író szatirikus humorát, mert kinőtteknek hitték magukat a falu világából, s úrhatnám viselkedésükben benne volt igénytelen falusi társaik lenézése. Az író bosszankodott a nagyképű új paraszt-típuson, s a primitív gondolkodás balfogásait ötletesen fölhasználta a maga céljaira.
Művészi kibontakozása a Novellák (1894) és Tárcák (1894) köteteiben indult meg. Több feltűnő jellemvonásával vonta egyszerre magára a figyelmet: a természet költői festésével, a naív lelkek világának ábrázolásával, humorának mosolytkeltő megnyilatkozásával, szellemének és stílusának eredetiségével. Mintha valami halk dallam járt volna történetei nyomában. – Újabb novellás kötete, A Pöhölyék életéből (1895), a magyar néplélek kitűnő ismerőjének mutatta. Nemcsak humoros paraszt van – látjuk a kis regényből – nemcsak léleknyugtató idill a falu élete, az egyszerű emberek sorsába is belesujtanak a végzet villámai. Pöhöly János urat nevel fiából, de reményei megcsalják, fia elzüllik, s később lerongyolódva kerül vissza Amerikából szülőfalujába. «Apám, apám, miért szakítottál el ettől a földtől, miért akartad, hogy én úrrá legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. Ó milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban is kellett volna élnem és meghalnom.» Az elhagyott anyaföld bosszút áll az apán is, a fiún is. «A föld nem csal meg senkit. Aki a földön jár, jó helyen jár.»
A magyar föld rajongó szeretete tündöklik az író falusi rajzgyűjteményéből: Az én falumból (1898) is. Két kötetében a dunántúli katolikus magyar népet olyan hangulatosan, a mellett annyira a maga természetes valóságában mutatta be, hogy a műértők bámulattal látták, mennyi újat lehet mondani a magyar falu gazdaembereiről, még Jókai Mór és Mikszáth Kálmán után is. A rajzgyűjtemény egy néptanító följegyzéseit foglalja magában egy év tartama alatt, s e följegyzések során megelevenedik a falu egész világa. A változatos élményanyagban természeti megfigyelések, leíró részek, emberi jellemzések, állati alakrajzok, megható jelenetek, gondolkodásra késztető elbeszélések vegyesen vannak; az író körülbelül úgy tesz, mint annak idején Mikes Kelemen a Törökországi Levelekben: megörökíti környezetének életét, s novellisztikus részleteivel szerencsésen táplálja érdeklődésünket. Annyi a poézis ebben az ihletett szellemű munkában, hogy szerzője méltán nevezhető a magyar falu egyik legnagyobb költőjének. életszemlélete, egyéni látása, bölcselő mélysége, nemes hangja, természetérzéke, emberábrázolása, előadó művészete s magyarosságában is finoman hajlékony nyelve a tehetségére immár teljes mértékben rátalált művész alkotó nagyságának megnyilatkozása. Egyes fejezetei soha el nem avuló kortörténeti jellemvonások őrzőhelyei, (Gólyák, méhek, kislibák, Virágok, bogarak, Petykó, András meg a kutyája, Ebéd a körtefa alatt, A mesgyekő, Minek a pénz, A táltos ember, A barboncás, A bor, A kék pille, Tanácskérés, Kevi Pál halála.)
Gárdonyi Géza rajzaiban, novelláiban, regényeiben megvan az, ami a modern írónak olyan nagy hiányossága a mélyen érző szív, a részvét és megindultság az üldözöttek és szerencsétlenek keservei iránt. Az emberi lelket minden rejtekében ismeri, a szenvedők fájdalmát költői ihlettel mutatja be. Föltámasztó ereje a régi idők megelevenítésében nem egyszer szinte látomásszerű.
Az egri csillagokban (1901) a tizenhatodik század hősi szelleme egy magyar vitéz kalandos élete során nagyszabású korképpel bontakozik ki. Bornemissza Gergely, a szegény dunántúli kovácsmester fia, Török Bálint udvarában nő fel, eszességével és hősiességével minden veszélyből kivágja magát, megmenekül a pogány ellenség fogságából, ott van Budán, amikor Szolimán szultán megszállja a várat, később Izabella királyné udvarából megszökteti szerelmesét, Cecey Évát, résztvesz a Török Bálint kiszabadítására Konstantinápolyba induló vitézi csoport titkos vállalkozásában, elszántan vezérkedik Dobó István várkapitány mellett Eger ostromakor, nagy része van abban, hogy az ozmán hadak megszégyenülve vonulnak vissza a híres vár falai alól. – Eger ostromának leírása olyan a regényben, mint egy modern eposz. Csataképei páratlanul mozgalmasak. A regénynek ez a második része valóságos magyar Iliász prózában. A történetírók holt anyaga elevenné lesz, az elevenség színpompával párosul, a folyton változó harci képekben annyi találékonyságot mutat az író, hogy hozzáfogható érdekességű és pezsgőbb leleményű csatafestő nincs a magyar irodalomban. Az ostrom kápráztató leírását büszke hazafias szellem lengi át, a várvédők diadala a nemzet halhatatlan dicsőségévé magasztosul. A regény első részében erős a romantikus elem, Bornemissza Gergely kalandjai a hős ifjú életrajzának fonalán mozaikszerűen sorakoznak egymás mellé, de az író itt is az érdekfeszítő mesemondás művésze. Beható kortörténelmi tanulmányai teljesen beleolvadnak elbeszélésének változatos jeleneteibe.
A láthatatlan ember (1902) egy Zéta nevű művelt görög rabszolga önéletrajza. Zéta Bizáncból Attila hún király birodalmába kerül, ott beleszeret egy előkelő hún úr leányába, Emőkébe; arról álmodozik, hogy kitünteti magát, s hitvestársává teszi Emőkét. Megismeri a hún világot, harcol a katalaunumi csatában, sokat szenved, de Emőke mégsem lesz az övé. A szép leány Attilába szerelmes, és szánalommal nézi a görög ifjú vergődését. Attila temetésén Emőke is megöleti magát a hún király vitézeivel, Zéta pedig hazatér Bizáncba, nőül veszi a vele együtt menekülő rabszolgalányt, Dsidsiát, a császár könyvtárosa lesz, s megírja szerelmének történetét. – Az író az egykorú krónikák szakadozott szövegeire érdekfeszítő történetet épített, a hún-magyar népet a naiv eposzok bájával és erejével jellemezte. Ezt a munkáját a mesemondás elevenségében, az elbeszélő hang természetességében és a korrajz igazságában nem múlja fölül egyetlen magyar történeti regény sem. A kortörténet hangulatos elemei a lélekelemzés bölcselő szellemével vegyülnek, az író bensőséges lírát visz a leküzdhetetlen szerelmi szenvedély festésébe. Más az arc, más a lélek, kiismerhetetlen az emberi cselekedetek hajtóereje, az ismert külső mögött rejtélyes életet él az ismeretlen belső: a láthatatlan ember.
Az Isten rabjaiban (1908) elénk tárul a középkori szerzeteskolostorok és apácazárdák világa. Két hőse van a regénynek: egy Jancsi nevű domonkosrendi fráter és Árpádházi Boldog Margit, a magyar király apácaleánya. A szerzetes szerelmes a királyleányba, de ez a szerelem csak eszményi rajongás, a királyleány nem tud róla. Kolostoraik a Duna szigetén vannak, olykor hallanak egymásról, néha látják egymást. Így folyik életük Margit haláláig. – Bámulatos, hogy ebbe az egyszerű keretbe milyen gazdag díszítéssel hímezte bele az író sok érdekes mondanivalóját. Az árpádkori magyar élet bemutatásában és a középkori emberek ábrázolásában egyformán remekelt. Áhítatos hívők, jámbor apácák, vezeklő barátok, egyszerű cselédnép, szilaj nemesurak, a királyi udvar előkelőségei vonulnak föl az olvasó előtt, megelevenedik a mult szelleme, örök emberi tanulságok bontakoznak ki a könyvből. Imádkoznak, dolgoznak, szenvednek, mulatoznak, háborúskodnak az ország lakói, olykor félnek az idegen támadásoktól, máskor ők rettegtetik az ellenséget, ha pedig nincs háborús veszedelem, akkor egymást kínozzák. A regény hősében, Jancsi fráterben, megvan a magyar jellem minden vonása, a Domonkos-rend szigorú kolostori szabályai belőle sem tudják teljesen kiirtani az egyéni és faji őstulajdonságokat derék katolikus pap és tudós férfiú ő, de ember és magyar. Margit egyénisége az aszkétaság glóriájával ékes, elérhetetlen magasságban áll a parasztsorból származó domonkosrendi szerzetes fölött, az egész ország áhítattal pillant átszellemült alakjára. A regény bonyodalma a szerzetes-hős lelke mélyén játszódik le. Ez a belső cselekvés eleven és sokrétű, mint ahogy a színtéren mozgó egyházi és világi embereknek is vérből és húsból táplálkozik az élete.
Gárdonyi Géza történeti regényei a régi századok szellemének ritka átérzéséről tanúskodnak. Nem históriai adatokkal terhelt és régészeti díszletekkel cifrázott korrajzok ezek, hanem a mult idők lelkének művészi életrekeltései egy nagy elbeszélő mesemondásának tükrében. Az író érdeklődése kiterjed a hajdani világ minden nemzetrétegére. Nem elégszik meg a királyok, főrangúak, nemesurak bemutatásával, hanem olvasói elé vezeti az egyszerűbb társadalmi osztályok tagjait is. A kisemberek sokszor jobban érdeklik, mint a történeti személyiségek és az országos események.
Társadalmi regényei is a született íróművész költői alkotásai. – Az a hatalmas harmadik (1903) mély emberszeretettel megírt könyv az igazi szerelem leküzdhetetlen erejének bizonyítására. Hiába harcolunk értelmünkkel a szerelem ellen, mégis hatalmába ejt bennünket a férfin és nőn kívül álló ismeretlen: a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar. Ez sodorja egybe az embereket. A bölcs elfelejti bölcseségét, az együgyű lélek eszessé válik, a gyáva bátorrá lesz, ha megjelenik lelkében a leküzdhetetlen vágyódás – a gyermek akaratlan sejtése és kívánása. A regény hőse, Miska, a feleségétől elváltan élő földbirtokos, maga mondja el élete történetét. Házassága szerencsétlen volt, felesége nem szerette, ő is meggyűlölte az asszonyt. Élete sorsában akkor köszöntött be a fordulat, amikor megismerkedett Mariskával, s a tisztalelkű leányban megtalálta nőeszményképét. Ez ellen a szerelem ellen hiába küzdött, Mariska annyi bizonyságát adta odaadó szerelmének, hogy életük végül is összefonódott. Nem vehette ugyan nőül új élettársát, mert az első asszony nem egyezett bele a válásba, de a házasságkötés állami és egyházi szentesítése nélkül is boldogan éltek egy faluban. – Ez az igen érdekes irányregény a házassági törvény kérlelhetetlen intézkedései ellen foglal állást. A jobb sorsra érdemes, nemes gondolkodású, becsületes férfi válni akar a szeretetére és becsülésére méltatlan nőtől, de nem lehet, mert a törvény betűi tiltják. «Hogy kell az embernek lappangnia, rejtőzködnie, lábujjhegyen járnia, mikor arra a gonoszságra vetemedik, hogy boldog akar lenni a főtisztelendő Egyház és a tekintetes Állam beleegyezése nélkül!» A házassági törvény ellen tiltakozó témát nyomon kíséri a másik kérlelhetetlen tétel a szerelem ellen nincs védelem, ha a megszületendő gyermek keresi a neki megfelelő szülőket. A szerelem okának ez a magyarázata Schopenhauer egyik híres gondolatában gyökerezik, felfogását Gárdonyi Géza elfogadja, a teozófusok elméletével továbbfejleszti, és misztikus filozófiával támasztja alá. A szerelem ébredését, fokozódását, diadalát a reálisan figyelő író művészi mesemondása bontja ki az olvasó előtt, a mese hajtóerejének bölcselő megvilágítását a teozófus végzi.
Az öreg tekintetes (1905) egy régivágású földbirtokos tragikus története. Csurgó Károly eladja birtokát, Budapestre költözik leányához és orvosvejéhez, de nem tud elhelyezkedni a főváros rideg világában. Eleinte jól érzi magát, később egyre több összeütközése támad környezetével. Bajt bajra halmoz, csalódik mindenkiben. Búskomor lesz. Látja, hogy senki sem érti meg; érzi, hogy leánya sem szereti igazán; odajut, hogy veje durván megsérti; a boldogtalan öregúr végső kétségbeesésében beleöli magát a Dunába. – A regény hőse, az egykori falusi világ jólelkű nemesura, kilép egy régi kép keretéből, és leül a modern emberek közé társalogni. Nem való neki a nagyvárosi világ akarata ellenére is nyugtalanítja hozzátartozóit, végül megrokkan. Gyermeki bizalmát rideg fölénnyel szemlélik, nyíltszívűségét gyanakodással viszonozzák, koldusbotrajutását cinikus vállvonogatással intézik el. Övé minden rokonérzésünk, szánalmunk, meghatottságunk. Körülötte közömbös lelkek, szívtelen pénzlesők, alattomos számítók; elszigetelten áll velük szemben, hiába igyekszik magába fojtani megbotránkozását, keserűségét, lelki összeomlását. Történetében a puritán erkölcs összeütközik a hálátlansággal, a falu a várossal, a fajmagyarság a nemzetietlenséggel. Azt a lélektani folyamatot, hogy a pesti utca és a nyirkos bérház hogyan öli meg a szabad természetért epedő lelket, mesteri módon ágyazza be meséjébe az író. Nincs a regényben semmi szerelmi történet, mégis érdekfeszítő elejétől végig. A tragikus fejlemények lelki megokolása, a jellemalkotás biztossága, a cselekvény drámai menete, a kompozíció szoros egysége sugárzó fényt vet az író alkotó művészetére. Előadó varázsa lebilincseli figyelmünket humora mélyen gyönyörködtet. A köznapi dolgokra is az ihletett költő tündérpalástját borítja.
Ábel és Eszter (1907) két szív vergődésének megható rajza. Nyéky Ábel könyvkereskedő-segéd beleszeret egy pesti özvegyasszony leányába, Kardos Eszterbe, de nem veheti nőül szerelmesét, mert Esztert az édesanyja egy orvoshoz erőlteti feleségül. A barátság az esküvő után sem szakad meg a fiatalok között, titokban sokszor találkoznak. Eszter ugyan nem csalja meg az urát, de Ábeltől nem tud elszakadni. A szegénysorsú ifjú végre vagyonhoz jut, válásra kéri az asszonyt, Eszter azonban nem hagyhatja el férjét, mert gyermeket vár. Ábel elkeseredésében külföldre utazik, tudományos pályára készül, később kinevezik tanárrá. Még akkor is szereti ideálját, amikor feleségül veszi szállásadójának leányát, Bertát. Fia születik. Ekkor hal meg Eszter férje. A szép özvegy reméli, hagy most már Ábelé lehet óhajtása azonban nem válik valóra; fellobbanásában újra egy olyan emberhez megy nőül, akit nem szeret, s ezzel útjai nagy időre elválnak Ábel útjaitól. Évtizedek mulva a fővárosban egy öreg úr találkozik egy öreg hölggyel: Ábel Eszterrel. Mindkettőjük mellől elhalt a családjuk, kart karba fűzve mennek tovább, s mint régi benső barátok újítják meg szívükben élő emlékeiket. – Ez a regény is ihletett toll munkája. A szerelmes szívek vergődésének rajzában a legfinomabb vonalak és leggyöngédebb árnyalatok váltakoznak, a két passzív lélek sorsa a hangulat líráján át fejlődik. Hogy ismeri ez az író az emberi lelket, a szerelem édesbús játékait, a házasélet lélektanát! Ha az ajak nem forr is össze az egyesülés lázában, a szerelmes lelkek egymás mellett maradnak mindvégig. A finom lélek-elemzés a regény egyik nagy erőssége, s egyben az elhitetés munkájának is hatalmas támasza. Nem mindennapi tehetség kell ahhoz, hogy a vágyódó szerelem és asszonyi kötelesség harcában a mesemondás meggyőző ereje elfogadtassa az olvasóval a hitvestársi hűség valóságát.
Szunyoghy miatyánkja (1916) a tragikus szerelmes és törhetetlen életerő regénye. Szunyoghy Dániel megízleli két házasságában a szerelem mennyországát és poklát; első felesége, Hedvig, boldoggá teszi; második neje, Margit, rútul megcsalja. Nem először rázza meg hányatott életét a vihar, de most, a legnagyobb orkán után is, fölemelt fővel indul új életre Amerika felé. – A változatos mozzanatokban bővelkedő elbeszélést egy rövidebb detektív-történet keretébe foglalta az író, a két mesét többszörösen összefonta, s a rendes regénykompozíciótól elütő egyéb fogásokkal is segített különös szerkezetűvé tenni a tetterős hős életrajzának menetét. A földbirtokost éles értelme átvezeti az élet minden baján, erkölcsi érzéke rendíthetetlen, a rajtunk kívül álló felsőbb világrendbe vetett hite megingathatatlan. Földi életünk vágyak, botlások, vereségek sorozata, de csalódásainkban is vállalnunk kell balsorsunk terheit. Értelmünk és fantáziánk küzdelmében csak az boldogul, aki képzelődését béklyóba tudja verni, s fejében az ésszel, szívében a szeretettel, egész lelki alkatában az akaraterő szívósságával mérlegeli élete megpróbáltatásait. Az életet nem szabad eldobnunk magunktól, mert a földönúli hatalmak úgyis újra visszakényszerítenek bennünket a földi lét igájába. Zúduljon bármi balvégzet életünkre, hitünk ne ernyedjen el.
Az író halála után egész sor regénye került elő hagyatékából. – Ki-ki a párjával (1923): egy haldokló emberpár szomorú története. A fiatal ember is, a fiatal leány is tüdőbeteg, életük kínosan őrlődik egy falu csöndjében. – Ida regénye (1924) az érdekházasság kényszerűségének szerencsésen megoldott esete. Ó Idát édesatyja arra kényszeríti, hogy férjhez menjen Balogh Csabához, a jegyespár nem szereti egymást, de azért házasságuk boldog lesz, mert mind a két házasfél kiváló egyéniség, és örül egymás megtalálásának. Sorsunkat láthatatlan kéz irányítja, rejtélyes, de jótékony kéz. – Aggy’ Isten Biri (1925): két falusi család harca és kibékülése. Az ellenségeskedést a szerelem oldja meg. Háttérben a világháború kitörése, szemünk előtt a falusi élet egyéni örömei és szociális bajai. – A kapitány (1926) egy szegény paraszt-házaspár sorsa a felvidéki orosz betörés forgatagában. A béke nyugalma után a világháború pusztítása, a szörnyű szerencsétlenségben a jószerencse segítsége. – Bibi (1928) lapjain egy falusi pap és egy árva leány lép az olvasó elé a világháború és a forradalomnak gyászos korszakában. A leheletszerű szerelmi történet kölcsönös lemondással végződik. – Ezek a téma jelzések csak éppen rávillantanak a mesék középpontjára, annak is csak egy kis részére, de nem adhatnak még halvány tájékozást sem a mesemozzanatok különlegességeiről, a személyek eredetiségéről, s arról az utánozhatatlan hangulatról, amely a Gárdonyi-könyvek legfőbb sajátsága. Ez a hangulat már az első lapokon megfogja az olvasót, s egyre jobban növekvő költői hatással kíséri végig.
Novelláinak gyűjteményei értékesebbnél értékesebb kötetekben jelentek meg. (Két katicabogár, Átkozott józanság, Mi erősebb a halálnál, Hosszúhajú veszedelem, Messze van odáig, Hallatlan kíváncsiság, Krisztus bankója, Boldog halál szekerén.) Azonkívül számos kisregény; helyesebben nagy gonddal kidolgozott terjedelmesebb novella. (Leány nézőben, Julcsa kútja, A kürt, Te Berkenye, Vallomás, Zivatar pékéknél.) Az egyéniségek és embertípusok, férfiak és nők, urak és parasztok, szerelemtelen optimisták és boldogtalan szerelmesek megkapó szoborszerűséggel emelkednek ki ennek a novellatermésnek gazdag tárházából. Teljes realizmus és mégis igazi költőiség, csodálatosan egyszerű és mégis finoman színező elbeszélő technika: ez Gárdonyi Géza hatásának egyik titka. Olykor még a legkisebb megjegyzése is világosságot gyujt és melegít. Az élet arcának sötét redőit a megnyugvás életfilozófiájával simítja el. Fájdalmas és gyöngéd, a nélkül, hogy felindult vagy érzelgő volna. Érezni, hogy nagy sebeket hordoz lelkén, de életsiratását a jóság és megbocsátás fátyola mögé rejti.
A pátosz éppen annyira távol áll lelkétől, mint a hideg hang. Benső együttérzésbe olvad meséivel, alaphangja az elégia és idill közt hullámzik. Líraisága besugározza hőseit, közömbösen még a természet életmegnyilvánulásait sem tudja szemlélni. Óvakodik a lelki elemzés aprólékosságától, nem növeli meg elbeszéléseinek terjedelmét hosszadalmas leírásokkal. Hősei elénk lépnek és cselekednek.
«Legyen nektek bátorságotok egyszer úgy írni az életről, amint van, nem pedig görögtűznél mutogatni a siralomvölgyét, amint szoktátok» Ezt a jelmondatát – attól kezdve, hogy szakított kezdő romanticizmusával és ifjúkori élcelődésével – haláláig híven követte. Távol a naturalisták túlzásaitól, realista maradt mindvégig. Megfigyelte az életet, s a történéseket a valósághoz híven mutatta be, de az életigazságok köré olyan hangulati varázst szőtt, hogy költészetével nemcsak a valót, hanem annak égi mását is előbűvölte. Ha szüksége volt idealizálásra, csodálatos valóságérzékkel tudott eszményíteni. Mint lélekelemző a legkitűnőbb analitikus regényírók közé tartozik, mint emberábrázoló kísérteties élethűséggel kelti életre hőseit, mint meseszövő nem untat egy pillanatra sem, mint előadó művész páratlan a maga nemében. Tehetségének külön szerencséje, hogy nem szorult az aprólékos lélekelemzés modern unalmára, csakúgy, mint ahogyan leírásaiban is jobban feltámasztotta hősei világát néhány mondatával, mint mások a leghosszadalmasabb ábrázoló részletességgel.
A szerelem nemesirányú költészetében a nagy magyar írók közül talán Petőfi Sándorhoz hasonlítható legjobban, annyira kerüli a szerelmi történetek érzéki mozzanatainak kiemelését. Gyöngéd és szemérmes író ő a házasságtörési esetek sivár korszakában. Emőke, Dsidsia, Margit, Éva, Mariska, Eszter, Hedvig, Ida, Bibi eszményi alakjai mellett a feledhetetlen női lelkek egész sorát keltette életre. Annál meglepőbb ez, mert másrészről szinte a nőgyűlölettel határos gyanakodást érzett a nők iránt, az élet szerencsétlenségeinek egy részét a szerelemnek tulajdonította, a boldogtalan házaséletek bemutatásában párját ritkító művész volt. De hasonló művészettel festette az ébredő szerelmet, az ifjú párok sóvárgásainak leküzdhetetlen izzását, a vágyak és szenvedélyek tragikus végét. A léha szerelem nem érdekelte, az ábrándozás világát a költői átélés lírájával támasztotta föl.
Nőalakjainak bemutatásában egész életre szóló erővel hatott reá szerencsétlen házassága. Amilyen gyöngéd lelkek leányalakjai, többnyire éppen olyan kiszámíthatatlanul szeszélyesek asszonyai. A leány virágszál, az asszony tüskebokor, a házasság boldogtalan szerződés.
A házasságról való gondolkodását elég néhány idézetben bemutatni. Az egyik: «A két galamb tehát összeházasodik. Mindent meggondolt, mindent megfontolt, csak azt az egyet nem, hogy mi a házasság. Mi a házasság? Még ez is kérdés? Mondaná a két galamb. Hát: turbékolás, csókolódzás, kerengés a boldogság szárnyain a mennyország rózsás felhői között. Itt a hiba! A házasság nem csupán boldogsági társasvállalat. Szenvedések is vannak az életben. Tehát az egybekelők azokra a szenvedésekre is vállalkoznak. Csakhogy addig ki-ki a maga baját szenvedte, az egybekelés után már a másik baját is. Nem minden hónap május. Vállaljuk, hogy együtt éljük át májust, vállalnunk kell, hogy együtt éljük át a későbbi viharokat, rossz terméseket, fagyokat, sovány éveket.» A másik: «Az égi törvények azt mondják: A házasság addig tart, ameddig a kettő egynek érzi magát. A földi törvények azonban ezt mondják: Együtt kell maradnotok, ha nem is vagytok egyek. Boldogtalanul is, szeretetlenül is. Bizony nem bölcseség velejével áll a házasságnak ezen a kérdésén az az egyházi paragrafus, amelyik nem engedi elválni azokat, akik csalódtak egymásban, s ha véletlenül valamelyik később találja meg a párját, sem ő nem csatolhatja magához, sem az nem csatlakozhatik. Pedig még a gyermekeknek is jobb volna, ha nem a pokol levegőjében érlelődnének emberekké.» A harmadik: «A nőtlen embernek csak lakása van. A családosnak otthona. Ha nincs is gyermeke, akkor is otthona. És aki megtalálta az igazi párját, az ugyan nem gondol olyanokat, hagy a férfi a nőnek az életét szolgálja a maga életével. Mert a nő élete az ő élete. Tehát a maga életét szolgálja, mikor a nőnek az életét szolgálja is; valaminthogy a nő is, mikor a férfit szolgálja a maga életével, a maga életét szolgálja. Az ilyen házaspárnak a szívében mindig zeng az angyalok zenéje, a szeretetnek minden muzsikánál szebb harmóniája.»
Bár az ábrándos szerelem lelki válságai és a csalódott szerelmes kétségbeesett napjai középponti helyet foglalnak el regényírásában, szerelem nélkül is van elég meséje, másfajta tárgyaival is magához bilincseli olvasói érdeklődését. Jól tudja, hogy a férfi és a nő kölcsönös vonzódása vagy hidegsége az élet megpróbáltatásainak csak részleges képe; az élet másik részében egyéb bajokkal küszködik az ember, más kérdések gyötrik, sorsába egyéb erők nyúlnak bele végzetszerűen.
Minél több, minél változatosabb, minél egyénibb emberalakokat akart teremteni, s ez nem került nagy fáradságába. Érezte, hogy a képzelet gazdagsága nemcsak az érdekfeszítő mesék bőségében nyilatkozik meg, hanem abban is, hány igaz emberalakot tud az író alkotni. Érdeklődése sokoldalú volt, képzelete pilleként csapongott, hőseinek és mellékszemélyeinek képtárát évről-évre gazdagította.
A falu a maga eredeti egyéniségeivel és megszokott típusaival kedves otthona maradt pályája végéig. Sok mindent fölfedezett, amit más is látott, de mégsem vett észre; és sokat észrevett, amit más sohasem látott. A mezők és kertek, a házak és csőszkunyhók, az öregek és gyermekek, az állatok és virágok egészen mások az ő költészetében, mint elődei és kortársai rajzaiban. Gyökeréig ismeri és megragadó művészettel mutatja be a világháború előtti magyar falut. Idegenkedve néz a rosszindulatú parasztra, rokonérzéssel szemléli a jólelkű gazdát és környezetét. Férfialakjai romlatlan parasztemberek, nőalakjain és gyermekhősein a mezők harmata reszket.
Szemügyre veszi a silány falusi embert is, de amikor beállítja egy-egy kis történetének középpontjába, nem turkál a szennyben, e nélkül is megvilágítja a lélek mélységeit. Akadnak önző, durva, szívtelen, fukar, kapzsi, verekedő, állatkínzó, iszákos, káromkodó, hálátlan, hitvány parasztjai szép számmal, van azonban védőgondolata az ő számukra is. «Az egyszerű parasztot fel kell emelni műveletlenségéből. Tanítani kell őket onnan kezdve, ahol a tanító abbahagyta. Embertársainkban mindig magunkat kell éreznünk. Ami neki baj, nekem, is bajom. Ami neki érdeke, nekem is érdekem. De hol az az úr, aki egynek tudja magát érezni a szegénnyel? Hát bizony lelkileg és testileg tisztasághoz szokott embernek a nép között élni: mindennap való keresztrefeszítés. A nép elmaradott legalább ötszáz évvel. Lelkileg nem rossz faj, de nevelésével eddig nem foglalkozott senki. Durva. Nem gonosz»
A földművelőben éppen úgy benne vannak az örök emberi vonások, mint az úrfélében, de az élet küzdelmei az egyszerű tűzhely sorsához idomítják a gazdaembert. Szorgosan fáradozik a megélhetésért, s ebben a nehéz kenyérkeresetben mindennél fontosabb számára a jó hitvestárs: «Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hűséges megosztója. Igavonó-társ. A nép fia már gyermekkorában kiválasztja a többi közül, és úgy áll rajta a szeme, gondolata, érzése, mint legnagyobb kincsén» Ezt a derék népet nem kell szánalommal nézni, nem kell a nagyvárosi ember szempontjai szerint boldogítani. «A természet kebelén nincs szegény ember. A szegénységet a civilizáció nevelte. Parasztjaink nem is tudják, hogy milyen boldogok. Mert hiszen mindegyik a maga kenyerén élhet. Ha dolgozik: Isten szabad ege alatt, s akkor is magának. Ha pihen: a maga fájának árnyékában nyáron, a maga fájának melegénél télen. Szabad. Minek hát felszabadítani? Nem szolgálja a legnagyobb tirannust, a Pénzt. A város játszhat forradalmasdit. Ott a multimilliomostól az útkaparóig mindenki a Pénz körül táncol.»
Szolgaságról beszélnek, rabszolgaságról. «Rabszolgaság mindig volt és lesz a földön. Csak a neve más. A népek milliói rabszolgák a királytól lefelé a cselédkanászig. Mindenki rabszolga, akinek az óra napról-napra olyat parancsol, amit máskülönben nem cselekedne. És ennek az az oka, hogy nem tudjuk elképzelni az életet pecsenye nélkül és divat szerint szabott ruha nélkül. Selyem-nyakkendő nélkül. És más efféle nem éppen szükséges kellékek nélkül. Hát mindholtig azért raboskodunk. Teljes életünk a másé vagy a másoké. Ha megszoktuk volna már gyermekkorunkban, hogy a kenyér, gomba, gyümölcs, tök, paszuly, borsó, krumpli mind igen jó táplálék, és kevésbe kerül, a ruhát meg ne mások szemének szabassuk, hanem csak a testünk védelmére, életünk nagyobb része vagy talán teljesen is a magunké maradna.» A nagyváros: emeletes kőrengetegben szaladozó emberek! «Én is éltem nagy városban eleget. Elnéztem az embereket: mindenkinek hiányzik valami. Mindíg hiányzik valami. Azok az emberek mindig ezt a valamit keresik. Hát én idején ráeszméltem, ott hagytam a nyugtalanságot. Ide jöttem. A lélek nyugalmát megtaláltam. A városi ember ritkán néz fel az égre. Nem is igen nézhet az emeletes házak között. A falusi előtt azonban szinte mindennaposan kitárul a csillaglámpásokkal megvilágított végtelenség. Mindennaposan érzi, hogy ez a földi világ része annak a rejtelemnek. Az élete is azért nyugodtabb, a munkája meg a járása is. A városi ember gondolkodásának nincs kapcsolata a végtelenséggel. Az élete csupa sietés, kapkodás, száguldozás pénz és pénz után. Vén fejjel is. A falusi ember, ha halálos ágyán a végtelenségnek érte nyúló kezét érzi, meghal, mint ahogyan az anya kebelén elalszik a gyermek. A városi ember futtában hal meg, mint a fiakkeres ló. A pénz, amely után teljes életén át törtetett, kihull a markából, s ha még a koporsóban is van gondolat, bizonyára ez: voltaképen hát miért is éltem?»
Hová meneküljön az ember az élet zűrzavarai elől? A természetbe és a jósághoz. A halhatatlan író természet szeretete lassankint valóságos panteizmussá fejlődött. Nem hiába volt herbáriuma, laboratóriuma, tudományos könyvtára: a növények és állatok rejtelmes világában a bölcselkedő tudós otthonosságával mozgott. A teremtmények világának megfigyelése csodálatos gondolatokat sugallt elméjébe, lelke fölfohászkodott a végeláthatatlan mindenséghez: «Hol a határ az életek kicsiségében, s hol a másik határ az életek nagyságaiban? Hol végződik a valami és hol kezdődik a semmi?» És fölfohászkodott Istenhez: «Ki tudhatta más beleépíteni abba a partatlan, széletlen, határtalan, feneketlen semmibe, fundamentum nélkül is, azt a hangtalanul járó, fényes, nagy örökmozgót, amelynek a neve: Mindenség?»
Alig van még egy magyar regényíró, aki annyira gyönyörködnék a virágokban és fákban, mint ő. «Mindig megállok, mikor az első tulipánt meglátom. A szemem leányt keres, akinek odanyujtsam, és aki dalolva menjen útjára vele. Földillatot érzek; és ha még nincs itt a fecske, reá gondolok. Ő tulipán, kedves virágunk nekünk! Ha ez a virág dalolna, magyar nótát dalolna.» Növényismerete mély költészettel és ábrándozó bölcselkedéssel párosul: «Hátha a virágok tökéletesebb teremtések, mint mi vagyunk? Talán éreznek, gondolkoznak és beszélgetnek. Talán arról is beszélgetnek, hogy milyen együgyű lótó-futók és gondokkal barázdált arcúak vagyunk.
Talán arról beszélnek, hogy nincs szebb és jobb állapot a világon, mint nézni az eget, szeretni és elmélkedni, gyümölcsözni és elmúlni, és megint újraszületni harmatban csöndességben, boldogságban.» A virágok titokzatos alkotások, Isten lehelletéből az ő számukra is jutott valami, nemcsak az emberek számára. «Ha mi elpusztulnánk a föld színéről, a virágok világa maradna ez a föld, és szebb lenne nélkülünk. Én titkos életű, bájos virágaim, hadd heverjek le közétek, hadd csókoljam meg a ti üde orcátokat. A ti lelketek valami ismeretlen világba mámorít, ami nem hasonlít sem a keresztény, sem a pogány túlvilághoz, de ezeknél bizonyára szebb és igazibb.» A jegenyefa olyan, mint a hallgató ember. «Soha nem susog, ha susog is, csak úgy magának, mintha magában beszélne. És soha nem hajlik. És soha nem néz alá, csak mindíg föl az égre. Mit néz mindíg az égen? Nappal a felhőket a levegő tiszta óceánján; éjjel a holdat, a csillagokat, a fényes mindenséget a sötétkék végtelenségben. Én valamennyi fa között a jegenyefát szeretem legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek, és állok, amint éltem: magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve: nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.»
Nemcsak természetleírásaiban van mély költészet, nem csak virágrajzai gyönyörködtetnek csodálatos finomságaikkal. Állatképeiben is benne van a megfigyelés élessége, a szív jósága, a leíró művészet bája. Természetbúvár-kortársai meglepetve látták, milyen jellemzők az észrevételei, igazi vadászszemre vallók a pillantásai, szinte lélekrajzszerűek az állattörténetei. A legismertebb állatokról a legnehezebb újat mondani, ő új és eredeti maradt akkor is, amikor a kutya, macska, ló, szamár, aprójószág, fecske, gólya, lepke, bogár életéről mondta el meséit. A Himalája világából Európába ültetett teozófia ihletése végigvonul állatszemléletén: lélek él az állatokban is, testvéreink ők, csak jóval lejjebb vannak a tökéletesedés fokain. Velünk együtt ők is tudattalanul készülnek az újabb megtestesülésekre, s a földi élet tisztítótüzein keresztül egykor vissz a fognak térni Istenhez. Kell-e nagyobb erkölcsi sarkalás, hogy együtt érezzünk lélektestvéreinkkel, akár állatok, akár emberek?
Az együttérzés a boldogtalan emberekkel! Nincs még egy magyar elbeszélő, aki hozzá hasonló módon tudná fölkelteni a részvétet a lelki elesettek, testi szenvedők, ártatlan sorsüldözöttek iránt. Teszi ezt a nélkül, hogy az érzelgés húrjain játszanék. Nem olcsó siránkozással vonja ő maga mellé olvasói szívét, hanem költészetének mélyzengésű hangjaival. Valami különös sóvárgás vonja a nem mindennapi emberek felé. A testi bajjal sujtottakat és a kissé megzavart lelkűeket egyforma érdeklődéssel figyeli. A néma ember lelkének vizsgálatában, a vak ember belső világának feltárásában, a dadogás lélektanában valósággal remekel. Nem kívülről pillant bele ezeknek a nehézsorsúaknak belső világába, hanem azonosítja érzését szánalomraméltó hőseiével, ezért olyan nagyértékűek és művészi szempontból is szeplőtelenek vak-történetei, néma-rajzai.
A gyermek alakja a Gárdonyi-művészet külön értéke. «A gyermek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami a virágból; ártatlan lelkében van valami égi, egész kedves valója olyan, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség. Az apa magamagát látja újra fejlődni benne. Az anya is a saját életét látja új életre váltva. Nagy és szép csoda a gyermek!» Végtelen szeretettel mélyed a kicsinyek világába, nagy jelentőségre juttatja a gyermekeket munkái lapjain, a fejlődő lélek biztos ismeretével festi a kisfiút, kis leányt, serdülő diákot. Az ártatlanság, naivság, csínytevő hajlam derűs jelenetei humorának gazdag forrásai, de tréfálkozásának sugaraiban megjelennek az élet nagy tanulságai is.
Gárdonyi Géza írásai tele vannak ábrándos életfilozófiával. Egyrészt őskeresztény, másrészt olyan, mintha Suddha és Tolsztoj gondolkodását egyesítené a teozófusok tanításaival és a maga könnyező szeretetével. Kereszténysége idegenkedik a hittételektől, Istent szívével közelíti meg, olykor különös szeszélyt vegyít életbölcseségébe. Éles megfigyelő képessége ellenére is misztikus hajlamú író. Mélabús együttérzés vonja a védtelen emberhez, szenvedő állathoz, tépett virághoz: szorosan egymáshoz tartozó teremtmények ők, kössük össze sorsukat a legmagasztosabb értéknek, a szeretetnek, szálaival. Különösen gyöngéd ott, ahol a gyermekekről szól. Szívét összeszorítja a keserűség, ha szenvedő csöppséget lát: «Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca.»
Vlilágnézetének középpontjában ott áll az. Isten. «A semmi nem szülhet mást, csak semmit. A valami valamiből lett. Ez a valami az Isten. A világot erő kormányozza. Az erőnek valahol középpontja van. Ez a középpont az Isten. A földön levő életek valami nagy értelem alkotásai. Ez az értelem az Isten.» Létünk megmagyarázásában Jézus, Buddha, India bölcsei és a modern teozófusok jönnek segítségünkre, az ember elvesztett hitét ők adják vissza, az elmélkedésre hajló szellem az ő bölcseségük ösvényén találja meg az igazság felé vezető utat. Nem a test a fő az emberi életben, hanem a lélek, ez az örökkévaló isteni származék, ez a folytonos vándorlás és újjászületés útján egyre tökéletesedő halhatatlan valami. A földi szenvedések csak a reinkarnáció, azaz a többszöri testet-öltés tanával magyarázhatók. A lélek érzékelhető formában törekszik mindaddig, amíg meg nem tisztul, s érdemeket nem szerez magának az Istennel való egyesülés boldogságára. Ha a lélek testet akar ölteni, ha megtalálja a nekivaló érzékelhető formát, s ha vágyódását a túlvilági erők is támogatják, akkor megtörténik az emberi, állati vagy növényi testbe való költözés. «Mielőtt ember voltál volna – hirdeti a hún főpap A láthatatlan emberben – voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, minden, minden. Nem érzed magadban hol az egyik állatot, hol a másikat? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi életnek a természetéből. De mire jó a léleknek ez a minden testen való átutazása? Tudja az, aki elindított. Én csak azt gondolom, hogy erőérésre jó. Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre. És ha emberek is voltunk? Megint egy fokkal feljebb: még tökéletesebb testformába jutunk.» Mikor a lélek betölti földi hivatását, kiszabadul testi börtönéből, a test visszatér a földbe és megsemmisül, a lélek tovább él. Nem szerencsétlenség a halál, csak a lélek alakváltoztatása, távozás a földről, s újabb visszatérés az élők világába. Fegyház a föld a még nem tökéletes lelkek számára, ebben a fegyházban erkölcsösen kell viselkedni, ebből a fegyházból nem tanácsos öngyilkossággal megszökni, mert visszahoznak bennünket még nehezebb bilincsre. «Hát mikép lehetne máskép megérteni azt a sok ínségest, a sok nyomorékot, púpost, vakot, földöncsúszó koldust, éktelen arcúakat?» Ezek mind visszaparancsolt lelkek. Bármiként játszanak velünk az ismeretlen erők, Istenbe vetett bizalommal kell haladnunk az élet országútján. Van úgy néha, hogy nem nézünk az égre; azt mondjuk, hazugság az élet, az ég is hazugság; csak az bizonyos, hogy most vagyunk, s ha meghalunk, nem leszünk. De ha közeledik életünk alkonya, föltekintünk a megtagadott ég felé, gondolkodásunkba belefénylik az a gondolat: hátha mégis! Hátha van mégis célja az életnek, csakhogy az emberiség hajóját nem ember kormányozza. Hátha van mégis egy más világ a sötétség óceánján túl? «És akkor vesszük észre, hogy betűk csillognak az égen, ragyogó kézjegyek. A nap minden reggel feljön, és a csillagok minden este feltündökölnek. Mi rejlik a nap és a csillagok mögött, ha nem az az értelmes erő, amely kormányozza a látható és a láthatatlan ég világait. Mert nemcsak az valóság, amit látunk. A föld középpontját nem látta soha senki. De van. A világ középpontját nem látta soha senki. De van. Nem kell teleszkóp, hogy meglássuk az égi világ szédítő alkonyát, a mikroszkóp is mutatja az Isten végtelen nagyságát. Az ég és föld egyaránt csodákkal behintett, de meg kell ismernem, hogy az én kis lámpásom csak földi használatra adódott e mostani életre nekem. Egy Kant is hiába csavarja feljebb a maga lángját, a mindenség titkába nem világíthat. Az Alkotó sötétséggel bástyázta körül a maga birodalmát. Hát minek erőlködik az emberi elme? Minek akarunk mi behatolni az Örökkévaló titokvilágába, mikor a mi mulandó részünk földi birodalmának a rendjét sem ismerjük. Pedig ahogyan a kút visszatükrözi az ég csillagait, a mi földi életünk is visszatükrözi a földön túl való élet fényességét.»
Ezek a vallomások – jórészt egyes novellahősök ajakára adva – teljességgel ellenkeznek a pozitív vallások tanításaival. Nem a katolicizmus és a protestantizmus hitrendszere ez, hanem a teozófia világnézete. Az egyik Gárdonyi-regényben így elmélkedik az író öreg bölcselkedője: «Nem vagyok luteránus, se kálvinista, mert ez a vallás is voltaképpen csak az, ami a római katolikus, csakhogy Luther és Kálvin kiszedte tollát a pávának. Ha páva, legyen tollas. Zsidó se vagyok. Mert azt, hogy Jézus egy magas világból közénk szállott lélek volt, lehetetlen megtagadnom. A vallásoknak az a hibájuk, hogy határoltak: a dogmák lélektelkek. Körül van kerítve minden telek. Az én vallásom azonban határtalan, és így senkit sem háborgatok vele.» Körülbelül Gárdonyi Gézának is ez az álláspontja a vallás kérdésében: az evangéliumok alapján állt, az újszövetségi Szentíráshoz igazította erkölcsi elveit, de a keresztény vallásfelekezetek dogmáiért nem lelkesedett. A katolicizmusban szerette a sok költői vonást, a kálvinizmusban az istentisztelet magyarságát: «Micsoda szerencsés felekezet, hogy azon az erőtől duzzadó régi szép magyar nyelven beszélhet az éghez. Én pápista embernek születtem, és szeretem is az én minden művészettel ékes pompás vallásomat. Csak a latin szó ne volna már benne. A kálvinista templomban magyarnak érzem az Istent is.»
A kereszténység dogmáitól független, de a krisztusi tanításokat rendületlenül valló teozófus-lélek a háború nagy ellensége. Látja, hogy az emberiség harci indulata kiirthatatlan, de szíve mély bánattal telik meg, amikor a világégés észbontó jeleneteit szemléli. Teljes mértékben azonosítja magát nemzete élet-halálharcával, lelkesedni azonban nem tud a tömeggyilkosságért, emberszeretete nem engedi meg, hogy a biztos háttérből harcra tüzelje az arcvonalban küzdőket. Teozófiai világnézete testvért lát az ellenségben. Vígasztatása nem is lehet más, mint a túlvilági erő kifürkészhetetlen akaratában való kényszerű megnyugvás. De belenyugodhatik-e az érző ember a halál aratásába? «Ha fölfelé nézek, mikor a gépsárkány száll valamely város fölé, én bizony nemcsak a sárkányt látom, hanem lent azt a házat is, amelyikben talán éppen akkor nők, gyermekek, aggok imádkoznak, amikor a bomba átrobban a háztetőn szobájukba.»
A bánatosan szemlélődő írónak a komikum iránt is igen erős volt az érzéke. Első irodalmi próbálkozásai jórészt tréfás dolgok. A torzításban nagy örömét lelte, mosolyt keltő alakjai szokatlan furcsaságaikkal vonták magukra a figyelmet. A komikus lelemény elevensége és a humor egyéni megnyilatkozása végigkísérte pályáját, írói művészete ebben is egyre mélyült, későbbi írásait össze sem lehet hasonlítani megindulásának korai termésével. Maga is elégedetlenül pillantott vissza ifjúkorának kezdő humorizálására. «Fiatal koromban a humorban láttam a legfőbb irodalmi kvalitást, és írtam burleszk históriákat. Ma nem ismerem el őket. Aztán az ellenkező végletbe estem: a realizmus ejtett meg, és rémhistóriákat írtam. Hála Istennek, sikerült megsemmisíteni mind a két tévedésem valamennyi emlékét. Most már megtaláltam magamat a természet imádatában és az emberek szeretetében.» Derűs fordulatokkal ragyogtatja humorát, a naívságot szembeállítja az élet valóságával, a tapasztalatlan emberek nehéz helyzeteit a megértő szeretet nyájasságán keresztül szemléli. Ez a nyájasság borús pillantássá válik, mihelyt a jó és a rossz harcában az utóbbi kerekedik felül, s a derék ember félszeg helyzete méltán tölti el részvéttel lelkünket. Humora Az öreg tekintetes lapjain a legmélyebb, ez a regény a mosoly és fájdalom könyve, eleinte inkább a mosolyé, később az egyre fokozódó fájdalomé. A falu erkölcsei összeütköznek a főváros szokásaival, a jóérzés ellentétbe jut a szívtelenséggel: így fordul a humor a tragédiába.
Előadó művészete külön fejezet a magyar stílus történetében. Nincs még egy prózaírónk, aki az egyszerűséget a lehelletszerűséggel, a magyarosságot a közvetlenséggel, a minden mondatában megfontolt prózát az ösztönös költészettel varázsosabban egyeztette volna össze. Mesemondásának elevensége nem egyszer drámai hatású, lírai helyeit mintha Petőfi Sándor írta volna. Csupa bensőség, világosság, hangulat. Kitűnő nyelvérzék és ritka nyelvművészet sugallja mondatait; színek, hangok, illatok válnak élőkké tollán. A rövid mondatszerkesztésben iskolát teremtett, kevésbeszédűségével hatásosan fokozta mondanivalóinak súlyát. A legtöbb író terjengő, színtelen, lapos még ott is, ahol az elemi stílusösztön is azt kívánná, hogy balladaibb menetű, egyénibb színű, frissebben színező legyen; Gárdonyi Gézában méltán csodálhatjuk, hogyan tudja egész gondolatsorok erejét belesűríteni néhány mondatba, hogyan árnyal tömörsége ellenére is, hogyan visz egyéni üdeséget írásaiba. Előadását úgy tagolja, a szavakat olyan különös érzékkel válogatja ki és helyezi el mondataiban, hogy azok nála egészen másképpen bontakoznak ki, mint kortársai munkáiban. Az ilyen írásművészethez nem elég a született tehetség, ehhez tudatos fejlesztés is kell, azonkívül magába mélyedő, nem elsietett, felelősségérzettől mélyen áthatott céltudatos munka. Meg lehet figyelni, hogy a világ zajától teljesen félrevonuló író évről-évre mikép halad kifejező művészetében, ösztönszerű stilizálását hogyan teszi tudatossá, hogyan mélyíti, hogyan finomítja. Szókincsének gazdagsága kötetről-kötetre bővül, kifejezéskészletének változatossága állandóan gyarapszik. Nem hiába forgatta állandóan a régi magyar írókat, a népköltési gyűjteményeket, a nyelvtörténeti és tájszótárakat; nyelvi gondossága csakúgy meglátszott stílusának eredetiségén, mint ahogy a Magyar Nyelvőr és a Magyar Nyelv köteteinek állandó tanulmányzára is nagyban segített szeplőtelen magyarságúvá alakítani prózáját.
Nyelvi különcködései kétségtelenül voltak, helyesírásában is helyet engedett egyéni felfogásának, de újító kedve nem a felelőtlen reformvágy akaratosságából eredt, hanem komoly nyelvi búvárlat tanulságaiból szedte érveit. Gyűlölte «a pesti nyelvjárás bacillusos levegőjét», megvetette «a fővárosi német-zsidó-magyar habarékot», annál nagyobb rajongással szólt a hamisítatlan magyar nyelv szépségeiről. Nézeteit többnyire regényeinek egyes alakjai tolmácsolták, máskor azonban őmaga is beszámolt nyelvi felfogásáról. «A kilencvenes években még alkalmazkodnom kellett a budapesti nyelvhez. Ha olyan szót vagy mondatot írtam le, amely elkülönbözött a fővárosi hírlapi beszédtől, a szerkesztők törölték.» Holott – felfogása szerint – az igazi magyar nyelv a maga egyedülálló jellemvonásaival még a nyugati kultúrnyelveknek is fölötte áll. Ilyen többek között az igeképzésben való tökéletessége. «A nyelv gazdagsága az igékben ragyog s nem a nevekben. Elnevezni könnyű akármit is, de igét csinálni nem. Mert az ige a nemzet lelkének gyökérhajtása.» A németben annyi az oktalan teher, hogy ezzel szemben a magyar maga a tökéletesség. «A német mondat abban különbözik a magyartól, hogy olyan, mint a hosszú sötét folyosó, amelynek hátul a lámpása, az ige. Odáig csak tapogatódzva botorkálsz. A magyar mondatban mindjárt az elején ott a lámpás, a kezedbe veheted, s nincs előtted homály. Mert a magyar mondat rövid is.» A Gárdonyi-mondatok csakugyan rövidek, olykor szinte kalapácsütésszerűen hatnak, de kopogásukban zengés van, kurtaságukban jellemző erő. Más író nem boldogult volna az ilyen sajátságosan szaggatott gondolati egységekkel, az ő munkáiban belső izzással gördültek tovább a világító és melegítő mondatok. Ha itt-ott mesterkéltnek látszik ez a vagdalt stílus, máshol drámai a hatása. A mesteri tőmondatok mellett a mellérendelő mondatalkotás uralkodik prózájában: itt is újító volt, példaadó reformátor. Kortársai többnyire hosszadalmasan szerkesztették mondataikat, bonyodalmasan zsúfolták egymás alá a többszörösen közbevetett kifejezéseket; ő világos észjárással, lakonikusan írt. Az analizálók és filozofálók nem tudtak egy oldalnyi szöveget papírosra vetni a hínárosan egybefűződő amely-es mondatok nehézkes unalma nélkül, Gárdonyi Géza rövidségében élet lihegett, dallam hangzott föl, fény ontotta sugarait. Különös érzéke volt ahhoz, hagy kiválassza a hangulatos szókat, szemléletes képeket, festői kifejezéseket. Számos új szóárnyalatot és szólamfordulatot alkotott a nélkül, hogy az olvasóra idegenszerűen hatott volna újításaival.
Kiadások. – Gárdonyi Géza első dolgozata tizennyolc éves korában jelent meg a Füllentő című egri élclap hasábjain. (Egy kínos perc. Humoreszk. 1881.). Igazán csak akkor indult útnak, amikor 1885-ben dabronyi tanítóból a győri Hazánk belső munkatársa lett. Ezután is még vagy tíz esztendőnek kellett következnie, hogy művészibb tehetséggé forrjon ki. Nehéz pályakezdéséről utóbb helyesen állapította meg őmaga: «Kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam bújni a levegőre. Körülményeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hivatásomnak ösztönszerű tudatát is. Hajós voltam, akinek iránytű nélkül kellett haladnia. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a folytonos ködben, nem tudva, hová jutok. De azért mentem, haladtam, irányozgattam magamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor hazaindul térkép nélkül Afrikából.» Ifjúkori munkáit, később megtagadta, tudni sem akart régibb köteteiről, az összevásárolt példányokat megsemmisítette. – Álmodozó szerelem. Regény. Győri Közlöny. 1886. évf. (Első regénye nem jelent meg könyvalakban. A Jókai Mór hatása alatt írt romantikus szerelmi történet hőse egy boldogtalan ember: maga az író. Többi alakját is élő emberekről mintázta.) – Szerelmes történetek. Győr, 1886. (Első önállóan megjelent kötete a névtelen kezdő szerény kísérletezése. Ifjúkori elbeszéléseit gyűjtötte össze a kötetben. A novellasorozatot később kiközösítette szellemi hagyatékából. Jogutódai számára adott utasítása: «Első kísérletek. Nem szabad kiadni belőlük egy sort se!») – Száz novella. Két füzet. Győr, 1888. (A száz elbeszélésből csak húsz jelent meg. A rémregényes elemek humoros tárgyakkal vegyülnek bennük.) – A félkerekű apostol. Regény. Szegedi Híradó. 1889. évf. (Tréfás história párizsi alakokkal. A kisebb műveltségű olvasók számára írt folytatásos regényért havi öt forint különdíjazást kapott a lap kiadójától.) – Figurák. Furcsa emberekről furcsa históriák. Szeged, 1890. (A humoros rajzokat tartalmazó kötethez a Szegedi Híradó szerkesztőségének unszolására Mikszáth Kálmán írt előszót.) – A legfeketébb Afrikában. Humoros regény. Szegedi Napló. 1890. évf. (Stanley fölfedező utazásainak paródiája Mummery Róbert álnéven. Később könyvalaktan is megjelent: A világjáró angol. Budapest, 1894. Ez a tréfás afrikai történet volt az író első nagyobb közönség-sikere. A könyvnek tizennégy kiadása jelent meg. Gárdonyi később ezt a kötetét is kizárta munkái közül, gondoskodott az örök áron eladott tulajdonjog visszavásárlásáról, az összeszedett példányokat elégettette.) – A bronz-hercegnő. Humoros regény. Szegedi Napló. 1890. évf. (Az előbbi regény folytatása Mummery Róbert álnéven.) – A báró lelke. Regény. Magyar Szalon. 1893. évf. (Két szerelmes pár házasságának vidám története. A regény önállóan 1884-ben jelent meg néhány novellával együtt.) – A lámpás. Nemzeti Iskola. 1894. évf. (Egy néptanító kesernyés hangú önéletrajza. Az író a maga életéből sokat beleszőtt a szomorú történetbe. Itt közeledett legjobban a naturalizmus felé. Meghasonlott lélekkel tárta föl hősének házassági tragédiáját. Egyházellenes felfogásnak irányzatos liberalizmussal adott kifejezést. Később ezt a regényét is kitagadott munkái sorába iktatta «Szeretném mind elégetni fiatalkori torz dolgaimat, mert azok nagy eltévelyedések voltak.») – Novellák. Két kötet. Budapest, 1894. (Elbeszélései nagy haladást mutatnak régibb novelláihoz mérten. A gyűjtemény a kritika figyelmét erősen fölkeltette az író tehetsége iránt.) – Tárcák. Budapest, 1884. (A kötetből a falusi rajzok gyűjteménye válik ki legjobban. Az író komolyan veszi a földmívelő-népet, nem úgy, mint Göre-históriáiban. «Bámulom ezeket az egyszerű parasztokat, hogy milyen bölcsen és jól tudnak élni; nem úgy rohanva, sietve, lázasan, mint mi, városiak, ezerféle leskelődő betegség s a vágyaknak és reményeknek embernyüvő gépei között.») – A Pöhölyék életéből. Falusi történet. Budapest, 1885. (A kis regény mellett néhány novella.) – Göre Gábor bíró úr könyvei. Nyolc kötet. Budapest, 1895–1899. (A kőtetek címei: Göre Gábor bíró úr könyve, A pesti úr, A Kátsa, Veszödelmek, Durbints sógor, Göre Martsa lakodalma, Tapasztalatok a nagy kiállitásrul, Bojgás a világba. Később, 1924-ben, még két posthumus kötet: No még öggyet, Vakarts. Hogy a parasztok alakjait, milyen vidékről, melyik faluból, honnan mintázta az író: vitás kérdés. Legvalószínűbb, hogy Göre Gábor, Durbints sógor és Kátsa cigány figurái a somogymegyei Karád faluból kerültek ki. Az író szerint: «Az alakjaim összetett alakok. Úgy, ahogyan megírtam őket, valóban sohasem éltek, csak az én fejemben vannak meg.» A kötetek közül a Göre Martsa lakodalmáról szóló érdemli meg legjobban a figyelmet. Ez a rész a falusi lakodalmi szokások forrásértékű gyűjteménye.) – Két menyaszszony és egyéb elbeszélések. Budapest, 1887. (A kötet címét viselő novella két fiatal asszony beszámolója mézes heteik történetéről.) – Az én falum. Rajzok. Két kötet. Budapest, 1888. (Nyolcadik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban 1927-ben jelent meg. Megjelenésekor életének harmincötödik évében járt az író. A rajzgyűjtemény egyik hatásos elbeszéléséből, A bor-ból, írta két évvel később legnagyobb sikerű színművét.) – Dávidkáné. Regény. Budapest, 1889. (Először az Új Idők 1898, évfolyamában jelent meg. Meseanyagát Salamon Ferenc nagyértékű monografiája, Galgóczy Károly Nagykőrös-története és a M. T. Akadémiától kiadott Török-magyarkori történelmi emlékek segítségével dolgozta fel. Tárgya: Kis Andor nagykőrösi legény beleszeret Dávidka Ferenc nagykőrösi gazda feleségébe, és sok szenvedés után biztos helyre menekül a házasságba belekényszerített asszonnyal. A regény XVII. századi alföldi magyar világa itt-ott emlékeztet Jókai Mór és Mikszáth Kálmán romantikus török világára.) – Tizenkét novella. Budapest, 1901. (Régibb elbeszélések gyűjteménye.) – Az egri csillagok. Regény. Budapest, 1901. (Először a Pesti Hirlap 1899–1900. évfolyamában jelent meg. A M. T. Akadémia a Péczely-díjjal tüntette ki. Beöthy Zsolt előadói jelentése szerint a regény hatásának főforrása a szerző képzeletének leleményessége, elevensége, szemléletessége. A harci jelenetekben kiapadhatatlan változatosság lüktet. «Nem utolsó érdeme, hogy egész világánál, szelleménél, előadása módjánál fogva legkiválóbb ifjúsági olvasmányaink közé sorakozik.» A regény tizedik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban.) – A láthatatlan ember. Regény. Budapest, 1902. (Először a Budapesti Hirlap 1900–1901. évfolyamában jelent meg. Forrásai: Priszkosz rétor, Jordanes krónikás és Thierry Amadé francia történetíró munkáinak magyar fordításai. A regény színpadi feldolgozását Zéta címmel 1905-ben játszották a Nemzeti Színház művészei, de a dramatizálás nem aratott sikert.) – Az a hatalmas harmadik. Regény. Budapest, 1903. (Hatodik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. A regényben számos élményi elem van. Meséjét annyira végiggondolta az író, hogy amikor leült íróasztalához, egy napon több nyomtatott ívet is megírt munkájából.) – Az öreg tekintetes. Regény. Budapest, 1905. (Először az Új Idők 1904. évfolyamában jelent meg Az utolsó tekintetes úr címmel. Ötödik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. A regényből Balázs Sándor a Nemzeti Színház számára 1933-ban sikerült színművet írt, s a tragikus mesét derűs hatásúvá enyhítette. A regényben a város levegője megöli a falusi öregurat, a színműben az öregúr megmenekül a boldogtalan környezetből.) – Két katicabogár. Novellák. Budapest, 1906. (Változatos tárgyú és hangú elbeszélések értékes gyűjteménye. Hetedik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban.) – Átkozott józanság! Budapest, 1907. (Különös történetek sajátságos hősökkel.) – Ábel és Eszter. Regény. Budapest, 1907. (Először az Új Idők 1905. évfolyamában jelent meg. A könyvalakú kiadást egy fejezettel megtoldotta az író.) – Isten rabjai. Regény. Budapest, 1908. (Nyolcadik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. Forrásai a Margit-legendán kívül Rupp Jakab történet-földrajzi munkája, Pauler Gyula árpádkori története és számos más históriai mű.) – Mi erősebb a halálnál? Novellák. Budapest, 1909. (Humoros és komoly elbeszélések falusi és városi kisemberekről.) – Hosszúbajú veszedelem. Novellák. Budapest, 1912. (Keretes elbeszélő munka: tizenöt agglegény karácsony estéjén azzal tölti idejét, hogy elmondja egymásnak, miért nem házasodott meg? A keret-történetben tizenöt elbeszélés foglal helyet. Egyik-másik a legszigorúbb mértékkel mérve is művészi remek.) – Messze van odáig. Novellák. Budapest, 1913. (Tizenhárom nagyobb elbeszélés kitűnően megfigyelt és művészien megrajzolt paraszt-alakokkal és úriember-hősökkel.) – Szunyoghy miatyánkja. Regény. Budapest, 1916. (Először a Pesti Hirlap 1913–1914. évfolyamában jelent meg. Ötödik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. Mesejében sok rejtett mozzanat van az író élettörténetéből. Hősének világszemlélete egészen az övé.) – Ki-ki a párjával. Regény. Budapest, 1923. (Hét évig nem jelent meg az írónak egyetlen kötete sem. A világháború zavarai és kiadójával a munkái tulajdonjogáért folytatott pörösködése arra késztették, hogy inkább csak íróasztalának dolgozzék. A világ azt hitte, hogy szellemi termőereje megfogyatkozott; halála után kiderült, milyen gazdag kéziratos örökséget hagyott maga után.) – Ida regénye. Budapest, 1924. (Először a Pesti Hirlap 1921. évfolyamában jelent meg. Önálló kötetben halála után adták közre. A regényből Emőd Tamás és Török Rezső a Magyar Színház számára 1928-ban vígjátékot írt. Meséjét filmre is feldolgozták.) – Arany, tömjén, mirha. Legendák. Budapest, 1924. (Jézusról, Máriáról, Assisi Szent Ferencről és más szentekről szóló vallásos elbeszélések. A nemes szellemmel ékes kötet a dogma nélkül való általános Krisztus-hit alapján áll. Nem katolikus könyv, de nem is protestáns jellegű.) – Mai csodák. Budapest, 1925. (Megfigyelések az állatok és növények világából novellisztikus feldolgozással.) – Leánynézőben. Julcsa kútja. Két regényke. Budapest, 1925. (Az egyik novella világháborús hátterű, a másik tragikus szerelmi történet.) – A kürt. Regény. Budapest, 1925. (Kispolgári történet a világháború korából. Alakjai: a kofa, a kofa kisasszony-leánya, a tűzoltó, a szabó és mások. Meséje a szerelem leküzdhetetlen hatalmát tükrözi: a szerelem erősebb a családnál, társadalomnál, törvénynél, egyháznál.) – Aggy’ Isten Biri. Regény. Budapest, 1925. (A magyar falu a világháború kitörésekor. Jól végződő szerelmi történet.) – Te, Berkenye! Regény. Budapest, 1925. (Családi történet a Bach-korszakból.) – A kapitány. Regény. Budapest, 1926. (A világháborús regény mellett még három novella.) – Zivatar pékéknél. Regény. Budapest, 1926. (Elbeszélés két leánytestvér szerelméről.) – Vallomás. Regény. Budapest, 1926. (Humoros részletekben bővelkedő keretes novella: egy fiatalasszony elmondja a maga és férje élettörténetét. Ugyanebben a kötetben jelent meg az író egyik ifjúkori regénye a Cyprian. Ezt a kis Jókai-utánzatot Gárdonyi régen elfeledett Száz novellájának második füzete hozta 1888-ban.) – Hallatlan kíváncsiság. Novellák. Budapest, 1927. (A kötet elbeszélései közül kiválóan sikerültek a gyermektörténetek.) – Krisztus bankója. Novellák. Budapest, 1927. (Az istenkereső teozófus-író bölcselő szellemű elbeszélései.) – Boldog halál szekerén. Novellák. Budapest, 1927. (Háborús elbeszélések és egyéb történetek.) – Amiket az útleíró elhallgat. Úti emlékek. Budapest, 1927. (Az író utazási élményei mellett néhány rajz és elbeszélés.) – Bibi. Regény. Budapest, 1928. (Először a Pesti Hirlap 1926–1927, évfolyamában jelent meg.) – Földrenéző szem. Intelmek fiaimhoz. Budapest, 1929. (A bölcselő Gárdonyi írásai.) – Gárdonyi Géza munkái. Negyvenegy kötet. Budapest, 1926–1929. (Elbeszélő munkáinak, színműveinek és költeményeinek gyűjteménye.) – Aranymorzsák. Apró tőrténetek. Budapest, 1934. (Anekdotikus följegyzések gyűjteménye.) – Én magam. Budapest, 1935. (Apró följegyzések sorozata.) – Magyarul így! Budapest, 1938. (Nyelvtisztító észrevételek, nyelvjavító ötletek. Az író kéziratos hagyatékából egész kötetre való nyelvi hozzászólás került ki: komoly helyreigazítások és gúnyos megjegyzések gyűjteménye.)
Irodalom. – Sebestyén Károly: Magyaros tárcaírók. Magyar Nyelvőr. 1897. évf. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. 2. köt. Budapest, 1900. – Vincze József: Népies elbeszélők. Budapesti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1901. – Madarász Flóris: Gárdonyi Géza. Katolikus Szemle. 1909. évf. – Oláh Gábor: Írói arcképek. Budapest, 1910. – Vértesi Aranka Gárdonyi Géza nyelvéről. Budapest, 1910. – Kéky Lajos: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. Schuschny-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története. Budapest, 1913. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Budapesti Szemle. 1915. évf. – Kovács Dezső: Gárdonyi Géza elbeszélő művészete. Magyar Kultúra. 1918. évf. – Kárpáti Aurél: A búsképű lovag. Budapest, 1920. – Zsigmond Ferenc Gárdonyi Géza. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Brisits Frigyes Gárdonyi Géza világnézete. Élet. 1922. évf. – Császár Elemér A magyar regény története. Budapest, 1922. – Fináczy Ernő Gárdonyi Géza. Magyar Paedagogia. 1922. évf. – Szinnyei Ferenc: Fejezetek újabb regényirodalmunk történetéből. Akadémiai Értesítő. 1922. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Dobai János: Gárdonyi Géza. Új Auróra. Irodalmi almanach. Pozsony, 1923. – Gopcsa László: Gárdonyi Géza élete és legelső írásai. Budapest, 1923. – Rezek Román: Ismeretlen Gárdonyi-regény. Nemzeti Ujság. 1923. évf. 249. sz. – Voinovich Géza: Gárdonyi Géza. Budapesti Szemle. 1923. évf. – A Gárdonyi-Társaság első évkönyve. Eger, 1924. – A Magyar Család folyóirat Gárdonyi-emlékszáma. 1924. évf. – Gopcsa László: Gárdonyi Géza tanítói cikkeiről. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Ravasz László: A láthatatlan ember. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. 56. köt. Budapest, 1924. – Alszeghy Zsolt: Gárdonyi Géza hagyatéka. Élet. 1925. évf. – U. az: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1925. évf. – Bilkei Ferenc: Gárdonyi Géza és a buddhizmus. Egri Egyházmegyei Közlöny. 1925. évf. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Kéky Lajos bírálatai Gárdonyi Géza hátrahagyott munkáiról. Protestáns Szemle. 1925–1926. évf. – Schöpflin Aladár: Irók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – U. az: A posthumus Gárdonyi. Nyugat. 1925. évf. – Szabolcska László: Gárdonyi Géza élete és költészete. Temesvár, 1925. – Az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság Évkönyve. 1–2. köt. Budapest, 1926. és 1929. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Gopcsa László: Gárdonyi és Brassai. Néptanítók Lapja. 1926. évf. – U. az: Gárdonyi és Mikszáth. Magyar Család. 1926. évf. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Budapest, 1926. – Várdai Béla: Gárdonyi Géza hátrahagyott művei. Katolikus Szemle. 1926–1927. évf. – Dézsi Lajos Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Gárdonyi József: Gárdonyi Géza lapszéli jegyzetei. Magyar Nyelvőr. 1927. évf. – Gopcsa László: Vallásosság Gárdonyi írásaiban. Eger, 1927. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza két török-magyar tárgyú művének forrása. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Kelemen Ferenc: Gárdonyi természetszemlélete Az én falum tükrében. Makói községi polgári leányiskola értesítője. 1928. – Radványi Kálmán: Gárdonyi Géza. Katolikus Tanítónők és Tanárnők Lapja. 1928. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Budapest, 1928. – Balassa Brunó: Gárdonyi Géza nevelő lelke. Magyar Középiskola. 1929. évf. – Sík Sándor, Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Váth János Gárdonyi Géza életrajza. Szombathely, 1929. – Bánhegyi Jób A magyar irodalom története. 2. köt. Budapest, 1930. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza. Hódmezővásárhely, 1930. – Schvertsig Antal: Gárdonyi Géza regényköltészete. Budapest, 1930. – Radványi Kálmán: A Szentföld az irodalomban. Szentföld. Szerk. Zadravecz István. Budapest, 1931. – Az egri remete. Szerk. Simon Lajos. Budapest, 1932. (Baloghné Hajós Terézia Gárdonyi természetszeretete, Hegyaljai Kiss Géza: Gárdonyi népiessége, Kabók Győző: Gárdonyi Göréje, Kosáryné Réz Lola: Gárdonyi nőalakjai, Köveskuti Jenő: Gárdonyi, a korfestő, Simon Lajos: Gárdonyi mint tanügyi író és szerkesztő, Trencsény Károly: Gárdonyi nyelve, stílusa.) – Moesz Gusztáv: Gárdonyi virágai és fái. Természettudományi Közlöny. 1932. évf. – Olasz Péter: A serdülő fiú a magyar regényben. Szeged, 1932. – Gaál István: A természetrajongó Gárdonyi. Debreceni Szemle. 1933. évf. – Herczeg Ferenc: Gárdonyi Géza. Pesti Hirlap: 1933. évf. május 13. – Payr Sándor: Gárdonyi apja és a Ziegler-család Sopronban és Nemeskéren. Az evangélikus Zieglerek és Gárdonyi vallásos lelkülete. Sopron, 1933. – Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Két kötet. Budapest, 1934. – U. az: Gárdonyi Géza Ábécéje. Néptanítók Lapja. 1935. évf. – Tordai Ányos: Amit nem tudtunk Gárdonyiról. Magyar Kultúra. 1935. évf. – Lovrich Gizella: A tárca a magyar irodalomban. Budapest, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom a XX. században. Budapest, 1937. – Divinyi Mihály: Eger a magyar költészetben. Budapest, 1938.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages