MIKSZÁTH KÁLMÁN ÉLETE.
MIKSZÁTH KÁLMÁN ÉLETE.
Az 1880-as évek elején új tehetség tűnt fel a magyar elbeszélő irodalomban: MIKSZÁTH KÁLMÁN. Eleinte rajzokat és novellákat írt, később a regényírásban is klasszikusaink közé emelkedett. Óvakodott a romantikus túlzásoktól, képzeletét nem engedte féktelenül szárnyalni, kritikai érzéke erősebb volt Jókai Mórénál. Vonzó hangon, kedélyes életbölcsességgel, a magyar élet reális megfigyelésével szőtte meséit.
Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született Szklabonya faluban, Nógrád megyében. Szülei evangélikus vallású kisbirtokosok voltak. Atyjának elődei valószínűleg Erdélyből kerültek Nógrád megyébe, itt eltótosodtak; anyai ága magyar nemes volt. Szklabonyán kevés magyar lakott; gyermekkorában maga a regényíró is többnyire csak tótul beszélt. A középiskola lelkes magyarrá nevelte. 1857-ben került a rimaszombati protestáns gimnáziumba, 1866-ban tett érettségi vizsgálatot a selmecbányai evangélikus líceumban.
Jogi tanulmányait Pesten végezte, egyetemi éveinek leteltével megyéje székvárosában, Balassagyarmaton, kapott esküdti hivatalt. Szolgabíró akart lenni, de a tekintélyesebb nemesurak és gazdagabb földbirtokosok fiai mellett nem érvényesülhetett. Egy ideig szorgalmasan végezte hivatali munkáját, később elment a kedve a megyei szolgálattól.
Volt néhány ismerőse a fővárosban, ezek 1874 elején bejuttatták szerkesztőnek egy politikai és vegyes tartalmú heti ujsághoz, a Magyar Néplaphoz. Itt dolgozott két évig. Mikor lapja megszűnt, más újságokban iparkodott elhelyezni cikkeit; nagy nyomorúságban élt, fűtetlen hónapos szobában lakott, csak kávéházi társaságában akadtak derűsebb órái. Reménytelen helyzete végre is vidékre kényszerítette. 1878 végén a Szegedi Napló főmunkatársa lett; két évet töltött Szegeden. Itt ismerte meg az Alföld magyar népét, itt érte a várost összeromboló nagy árvíz. Mikor elhagyta Szegedet s 1881 elején Budapestre költözött, még mindig azt kellett tapasztalnia, hogy nevét nem ismerik eléggé. Szinte lemondott már a reményről, hogy az írói pályán valamikor sikert érhessen el; ekkor jelent meg első feltűnést keltő kötete, A tót atyafiak; követte ezt néhány hónap múlva másik nagyhatású könyve, A jó palócok. 1882 elején már országos hírű író volt, ebben az évben a Kisfaludy-Társaság is tagjai közé választotta.
Ettől az időtől kezdve, mint a Pesti Hirlap belső dolgozótársa, sokoldalú ujságírói munkát végzett. Országgyűlési karcolatai, rajzai, tárcái egyre jobban feléje irányították a közfigyelmet. Kiadói jól díjazták, a közönség szerette, a politikai körök megbecsülték. Tisza Kálmán miniszterelnök jóindulata a parlamentben is helyet juttatott számára: 1887-től az illyefalvi, 1892-től a fogarasi kerületet képviselte szabadelvűpárti programmal. Az irodalmon kívül csak a politika érdekelte. A képviselőházban, szabadelvű pártkörben, vidám férfitársaságokban sokszor elidőzött. Családi élete boldog volt, nejét bensőségesen szerette, fiaiban öröme telt. Munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban nagyjutalmával koszorúzta. Negyvenéves írói jubileumán, 1910-ben olyan nemzeti megtiszteltetésben volt része, aminőt előtte csak Jókai Mór ért meg: a budapesti Vigadóban az egész ország bemutatta előtte hódolatát. Fényes ünneplése után tizenkét nappal, 1910. május 28-án, hirtelen elhúnyt.
Herczeg Ferenc így jellemzi a «nagy palócot», Mikszáth-emlékbeszédében: «Zömök, hízásra hajló férfi, nehézkesen jár; ereiben lovas nomádok vére folyik, de az ősök régen leszálltak a lóról és az unokák még nem szokták meg a gyalogjárást. Harcsabajszú, kerek tatárkoponyája a vállai közt ül; szúrós, kiábrándítóan okos szemeivel, deszpota-vágású, kissé petyhüdt szájával, amelyből ritkán hiányzik a szivar, egy volgaparti Bismarck benyomását tehetné. Külseje némileg elhanyagolt, mint azoké az úri puritánoké, akik annyira ismerték a saját értéküket, hogy bátran lenézhettek minden parádét. Rengeteg sok szivart fogyaszt, egészségével nem sokat törődik, szóval: magyar fatalista. A fatalizmusa időközönkint patópálossá lesz. Midőn fölérkezett dicsőségének csúcsára, éppen csak annyit írt, amennyit a felesége, a kiadói és a jóbarátok ravaszul ki tudtak tőle csikarni». A nyüzsgő sokaság neki csak költői élmény, feldolgozásra váró nyersanyag. «Irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe. Munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz. Nagy kár, hogy nem mindig írótollal dolgozik, szívesebben csak élőszóval. De hogyan tud beszélni! Palócosan ejti a szót; lassan, olykor hebegve kezdi, Arlechino szándékos esetlenségével közeledik a matériához, de ha fölmelegszik, akkor fölemelkedik, mint a léggömb az emberek feje fölé, akkor aforizmák záporát hullatja, hihetetlen merész hasonlatokat talál és minden, amit mond, tele van forró élettel, szellemmel, eredetiséggel, különös szépséggel. Még a palóc beszéde és a nyers gesztusai is valami csodálatos bájt adnak a társalgásának. Nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, azok nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak Mikszáth Kálmánra, mint a beteg a morfiumra.» (Mikszáth Kálmán emlékezete. Budapest, 1928.)
Révai Mór emlékirataiban a következőket olvassuk. Mikszáth Kálmán nem igen tudott idegen nyelveket, még németül sem tanult meg. «Olvasmányaiban kizárólag a magyar nyelvre volt utalva és a külföldi irodalomból is csak azt ismerhette meg, ami magyarra le volt fordítva. Sajátságos intuícióval kitalálta, hogy mi a neki való olvasmány és még a rossz fordításból is meg tudta állapítani, ki a nagy író. Ellentétben Jókaival, ő szeretett olvasni, leginkább szerette a «nagy angol írókat.» Társaságában lenni különösen akkor volt a szellemi élvezet tetőpontja, amikor elmondta egy-egy megírásra szánt elbeszélését. «Látni akarta a hatást, amit az elbeszélés a hallgatóra tesz, elég érdekfeszítő-e, elég megkapó-e, elég fordulatos-e, hol lankad el esetleg a figyelem, mi ejti gondolkodóba a hallgatót, nem homályos-e? Önmagát akarta ellenőrizni, eléggé folyamatos-e az elbeszélés, nincsenek-e benne zökkenők, ugrások? Szívesen vette ilyenkor a figyelmeztetést, sőt el is várta.» Mindig a téma megtalálása volt a fődolog nála, a megkapott anyagot azután kedve szerint feldolgozta. «Az életből és nem könyvekből vette a tárgyát. Saját életének, különösen ifjúkorának emlékei voltak leggazdagabb kútforrásai; de azonfelül mindenki hordott neki anyagot, aki vele érintkezésben volt; a szerkesztők, képviselőtársai, a Ház folyosója, vacsorázó kompániája.» Rendkívüli írói lelkiismeretével előnyösen különbözött sok más írótól. «Az ujság részére sokszor olyat kellett megírnia, ami nem volt egészen kedvére való; napi érdekű cikket, krokit, aktualitást; ami azonban kötetbe volt felveendő, ott skrupulozitása nem ismert határt. Egy-egy olyan kötet megszerkesztésénél, amelybe lapokban szétszórt dolgai kerültek, a képzelhető lenagyobb gonddal válogatta össze a közleményeket; sokszor vitatkozni kellett vele és kegyelmet kérni valamely kedves mű részére, amelyet ő nem tartott elég jelentékenynek arra, hogy kötetbe felvegye. Még szigorúbb volt, mikor munkái már gyűjteményes kiadásban jelentek meg: akkor minden egyes közleményt újra elbírált, hogy sub specie aeternitatis beillik-e munkái közé.» Ez a nagy aggodalmaskodása volt az egyik oka annak, hogy olyan nehezen lehetett tőle kéziratot kapni, holott elegen ostromolták egy-egy újabb munkája átengedéséért. «Nevének olyan csengése volt, hogy a szépirodalmi lapok valósággal versengtek érte. Karácsony táján úgy megrohanták tárcákért, elbeszélésekért, hogy meg kellett volna sokszoroznia önmagát, hogy minden kívánságnak megfeleljen. Csak egy ember volt, akinek sohasem tudott ellentállni, aki mindig tudott tőle kéziratot kapni, aki előre merte hirdetni, hogy karácsonykor hoz Mikszáth-elbeszélést: ez Nagy Miklós, a Vasárnapi Ujság szerkesztője volt. Csodálatraméltó kitartással napokig, hetekig tudott Mikszáth nyomában járni, órákig várt rá a szerkesztőségben, vele vacsorált, elkísérte hazáig és ha látta, hogy alkotó kedvében van, képes volt éjszaka is ott maradni és bevárni, amíg megírja a számára való elbeszélést.» (Irók, könyvek, kiadók. II. köt. Budapest, 1920.)
Családi körében így rajzolja meg alakját sógornője, Mauks Kornélia írónő: «Sógorom, Mikszáth Kálmán, azt szokta mondani, hogy az író olyan, mint a havasi kürt, csak messziről jó hallani. Hát tudja Isten, azt elismerem, hogy az író sok tekintetben nem hasonlítható az átlagemberekhez; gondolkozása, világnézete egészen más, mint a közönséges halandóké; de ha olyan környezete van, mely őt megérti és kellőleg méltányolja, egészen jó és kellemes közelről is hallani. Ezek közé tartozik az én igen tisztelt sógorom is, Mikszáth Kálmán. Különcségeit, bölcs gondolkozását, sokszor gyermeteg kedélyét, fel-fellobbanó hevességét, nagy szívét a családja egészen megérti és lehetőleg hozzá alkalmazkodik. Reggel, ha felkel, ámbátor ő a legnagyobb csevegők egyike, nem szeret beszélgetni, szó nélkül jön be az ebédlő-szobába, leül az asztalhoz és ha megitta kávéját, megfordítja a széket és kinéz a hosszú József-utcára; a jó Isten tudná, mit néz vagy mit lát benne? Őt ilyenkor senki sem háborgatja, a nővérem – a felesége – miután minden szoba ide nyílik és minden dolog ezen keresztül intéztetik, mint az árnyék ki- és besuhan a szobába, a fiai kijönnek a szobájukból, lassan az apjuk fölé hajolnak vagy megsimogatják a fejét, vagy homlokán csókolják és szó nélkül mennek a dolguk után. Ha a személyzet közül bejön valamelyik, sógorom összerezzen, felnéz egy gyermek ijedt tekintetével, fél, hogy jó-reggelt fognak kívánni. Ezt ugyan szigorúan eltiltja a nővérem, de azért néha mégis megtörténik. Ilyenkor szomorúan sóhajt, bemegy dolgozószobájába és leül az íróasztala mellé. Ez az íróasztal az ő vára; van ezen könyv, hírlap, szivarláda, dohánytartó, egy-két pipa, tintatartó, három-négyféle kézirat; csodálatos az, hogyan tud eligazodni benne! Ez okból senkinek sem szabad az asztalhoz nyúlni, ezt igazán nem tűrné, még azt a szót is gyűlöli: port törülgetni. Így is néha megtörténik, hogy egy lap valamelyik kéziratából belekeveredik a könyvek vagy hírlapok közé; ilyenkor napokig igen izgatott, keresni nem engedi; fél, hogy még több dolog összekeverődik; ő sem keresi, csak ül szomorúan, megsemmisülten. Ilyenkor úgy érzi magát a ház népe, mintha a szomszéd szobában valaki súlyos betegen feküdne; halkan beszélnek, míg egy alkalmas percben a nővérem beoson a dolgozószobába és egy-két perc mulva diadallal jön, kezében lengetve az elveszettnek hitt kéziratot.» (Képek Mikszáth Kálmán életéből Budapest, 1918.)
Adatok Mikszáth Kálmán életéhez:
1707. – Mixadt Mátyás nógrádmegyei teológust ágostai hitvallású evangélikus lelkipásztorrá avatják. (A család a XVIII. században papi família volt, később a gazdálkodásra tért át, magát nemesi származásúnak tartotta.)
1847. – Mikszáth Kálmán születésének éve. Január 16-án születik a nógrádmegyei Szklabonya faluban. (Atyja, Mikszáth János ágostai hitvallású kisbirtokos, korcsmáros és mészáros; anyja Veres Mária, egy elszegényedett falusi nemes leánya. A szülőknek négy gyermekük születik. A regényíró Szklabonyán végzi elemi osztályait. A tótnevű faluból később Kürtabony lesz, Kürtabonyból 1910-ben Mikszáthfalva, a cseh-szlovák köztársaságban: Sklabina.)
1857–1863. – Mikszáth Kálmán az evangélikusok és reformátusok hatosztályos rimaszombati gimnáziumában. (Atyja nem akarja iskoláztatni: «Mit kínozzuk ezt a gyereket a betűkkel? Megél ő úgyis ezen a portán, mint az apja és nagyapja megélt!» De anyja nem szeretné, ha a fiú gazdálkodó maradna. A regényíró diáksága semmi jót sem ígér. Mint alsó osztályos tanuló a magyarban feltűnően gyönge, csak az ötödik osztálytól kezdve fogalmazza ügyesebben dolgozatait.)
1863–1866. – A selmecbányai evangélikus gimnázium hetedik és nyolcadik osztályának tanulója. (Gyönge diák, a hetedik osztályból kimarad, ezt az évet megismétli. Az önképzőkörben verseket és elbeszéléseket olvas fel. 1866 nyarán érettségi vizsgálatot tesz.) 1866–1869. Joghallgató a pesti egyetemen. (Ezek az évei ismeretlen eseményűek, jogászkoráról később sem beszél szívesen. Afféle mezei jogász; ha elfogy a pénze vagy nem tudja kifizetni hónapos szobáját, hazamegy falujába szüleihez.)
1870. – Huszonhárom éves. Atyja bejuttatja Mauks Mátyás nógrádmegyei szolgabíró mellé esküdtnek. Mauks Mátyás Balassagyarmaton lakik, Mohora községben van a földbirtoka; szívesen látja maga mellett a fiatal embert, bevezeti családi körébe is. Az esküdt voltaképen vármegyei joggyakornok, a szolgabíró írnoka, némi ínséges napidíjjal. Mikszáth beleszeret a szolgabíró egyik leányába, a tizennyolc éves Mauks Ilonába, de nem kérheti meg szerelmese kezét, mert nincsen komoly állása s még jogi vizsgáit sem fejezte be. Álmai az irodalom felé vonják, pesti író szeretne lenni. Atyja megbotránkozva veszi tudomásul «kapa-kaszakerülő» terveit, Mauks Mátyás is bizalmatlanul néz a «skriblerre.»).
1871. – Lemond esküdtségéről, beáll ügyvédjelöltnek egy balassagyarmati prókátor irodájába. A pörösködések, végrehajtások, vidéki kiszállások hamar kiábrándítják az ügyvédi foglalkozásból. Annál nagyobb kedvet érez az ujságíráshoz. Munkatársa lesz a Nógrádi Lapoknak, ebben a minőségben élesen vitázik a másik balassagyarmati hetilappal. A tollharcból párbaj kerekedik, vér nélkül. Egyik elbeszélését az Igazmondó című pesti hetilap tíz aranyas pályadíjjal jutalmazza. (A nép számára írt iránynovella címre: Ami a lelkeket megmérgezi. Népies történetében a haramiák alakjait dicsőítő betyárromantika ellen küzd.)
1872. – Vármegyei aljegyzőnek jelölik, a választás előtt visszalép a jelöltségtől. Megpróbálkozik a gazdálkodással szülőfalujában. (Titokban számos levelet vált egykori főnöke leányával, minden áron nőül akarja venni Mauks Ilonát, de szerelmesének szülei nem tartják megbízható embernek. A leánya jövőjéért aggódó apa véleménye szerint: «Látom, sohasem lesz belőle komoly ember. Otthagyta a közigazgatást, jól van, elismerem, hálátlan pálya; otthagyta az ügyvédséget, hát erre azt mondhatom, nem vette be a természete. De most nem találok ránézve mentséget; napnál világosabb volt a fogalmazói kinevezése, ezt pedig azért nem akarja, mert nem szeret rendszeres munkával foglalkozni. Könnyelmű, gondatlan ember. Azért mondja, hogy író lesz, mert azt reméli, hogy így kevesebb dologgal megél. Író! Szép dolog lenne az, ha ezer holdja lenne hozzá, de szegény embernek ez nem pálya, nem kenyérkereset. Ebből is látszik, hogy mennyire nem normális gondolkozású ember. Gondold csak el, milyen életed lenne, ha felesége lennél, hideg téli időben, fűtetlen szobában, kenyér nélkül.»)
1873. – Huszonhat éves. Feleségül veszi Mauks Ilonát. Menyasszonya véletlenül Pestre jön, hirtelen elhatározással megtartják esküvőjüket, azután hazaköltöznek a szklabonyai Mikszáth-házba. Az írónak már nem él sem apja, sem anyja, egyedül van nejével szülőházában. A Mauks-család nem vonja meg tőle támogatását, bár az anyagi gondok ott is súlyosan ránehezednek a családfő vállára. Mikszáthnak egy vágya van: Pestre akar menni. Bérbeadja szklabonyai birtokát, kivesz egy lakást a Mária-utcában, odaköltözik feleségével. Magával viszi egyetlen öccsét is, a fiút beíratja a református gimnáziumba. Egész nap ír és szaladozik, hogy elbeszéléseit elhelyezhesse a szerkesztőségekben; fáradsága hiábavaló küzdelem, a lapoknál szóba sem állnak vele vagy papírkosárba dobják kéziratait. (Felesége följegyzése szerint: «Ekkoriban sokszor kimentünk Kálmánnal sétálni. Nem beszéltük meg, merre megyünk, hanem egyforma gondolattól áthatva, először felkerestük a Stáció-utcában a nagy sárga házat, ahol Jókai lakott. Szent áhítattal néztünk az ablakokra. Isten tudja, talán azt reménylettük, hogyha szép nemes arcát megláthatnánk, a mi sorsunk is jobbra fordulna. Azután elmentünk Gyulai Pál ablakai alá; egyszer, ahogy ott ácsorogtunk, hirtelen mellettünk termett Gyulai. Valami kimondhatatlanul nagy megdöbbenést éreztünk, mind a ketten elhalványodtunk a meghatottságtól. Hát még a szerkesztők, ezek voltak csak a nagy alakok; a szerkesztőségeket olybá vettük, mint a régi görögök az Olympust. Kálmán minden írót ismert látásból, de személyesen, Vadnai Károlyt kivéve, csak igen keveset. Néha-néha elment ugyan az írói körbe, de onnan rendesen lehangoltan tért haza.»)
1874. – Ez év elejétől Mikszáth Kálmán a Magyar Néplap című jelentéktelen fővárosi sajtótermék szerkesztője. A népies hetilapba tömérdek cikket, riportot, elmefuttatást, elbeszélést ír. Munkájáért havi ötven forint fizetést kap a Wodianer-cégtől. (Felesége hazamegy szüleihez, fia születik, a gyermek meghal.)
1875. – Nejével együtt kínosan küzdenek a megélhetésért. Kéziratait a maga lapján kívül másutt ritkán fogadják el közlésre, színműírói tervei meghiúsulnak. Nejét hazaküldi szüleihez, később tudatja vele, hogy válniok kell. (Elkeseredetten írja levelében: «Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy felvezet a magasba vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet. Soká küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de, becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: váljunk el. A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert, bármi okot mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni.») A mélyérzélmű asszony kétségbeesetten tiltakozik a válás gondolata ellen, de amikor látja, hogy ura hajthatatlan, önérzetesen félreáll hitvestársa útjából. (Közben a pesti háziúr lefoglaltatja és elárverezteti minden ingóságukat; a magából kiforgatott, sorsüldözött író egy kis oduba költözik. Szklabonyai birtokát elkótyavetyéli, hetilapja megbukik, kétségbeesetten harcol az élettel.)
1876. – Feleségétől való elválása után rázúdulnak élete legsötétebb napjai. (Egyik kortársának följegyzése szerint: «Mikszáth Kálmán az Orient-szálló egy szurtos, sötét szobácskájában lakott. Sokat írt, de ritkán hozta el megígért kéziratát pontosan, mert nem volt fűteni valója, a hidegben összegémberedtek az ujjai.») Mauks Ilona a család mohorai birtokán, édesanyjával és nőtestvérével együtt szintén küzd az élettel; elhúnyt édesatyja súlyos terhekkel megrakottan hagyja hátra birtokát; a három hősies lelkű nő nagy célt tűz ki maga elé: meg akarják menteni ősi földjüket a pusztulástól. («Legnehezebben esett, jegyezte föl később Mauks Ilona, mikor kis könyvtárunkat összerendeztük és elhatároztuk, hogy regényt sem olvasunk többé, drága időnket arra nem pazaroljuk. Hírlapot nem tartunk, mert a pénzt hasznosabbra fordítjuk, hanem nevelünk apró majorságot, tehenészetet tartunk, kerti növényeket termesztünk és az ezekből befolyó pénzből fedezzük háztartási költségeinket és neveltetjük három fiútestvérünket.» Volt férje időnkint fölkeresi soraival. Egyszer azt írja neki: «Szegény Ilonám! Maga talán azt hiszi, hogy a házasság megszűntével megszűntem önt szeretni. Olyan ön nekem, mint egy szent, akire akkor gondolok, amikor a lelkem tiszta.»)
1877. – A Budapesti Napilap munkatársa. (Hozzászól minden politikai, társadalmi, irodalmi kérdéshez; az ujságírás napi robotmunkájában nem írhat érdemes dolgokat. Lapja súlytalan ujság, a szerkesztőség tagjain kívül alig érintkezik valakivel. Olykor megfordul a Korona kávéház írói asztalánál; esténkint, ha van némi pénze, eljár Szabó Endre költő asztalához az egyik Sándor-utcai kocsmába. Havi jövedelme a legjobb esetben sem több harminc-negyven forintnál. Ebből az összegből csak szűkösen éldegélhet.)
1878. – Meghívják a Szegedi Napló rendes munkatársának. A fővárosban alig van valami jövedelme, kénytelen leköltözni Szegedre. (Lapja ellenzéki ujság, ő maga olyan függetlenségi érzelmű, hogy egy alkalommal így ír: «Büszkeséggel szólok palóc véreimről, kik mind olyan rebellisek, királyokat nem tisztelő, kormányokat ócsárló emberek, mint jómagam.» Mikor a nagy tiszai árvíz ott éri Szegeden s arról van szó, hogy Tisza Lajos megy le szegedi kormánybiztosnak, így nyilatkozik hírlapjában: «A sors nem büntetheti meg Magyarországot annyira, hogy Szegedet tönkre tegye. Két Tiszát nem mér ránk egyiptomi csapásul; elég nagy kereszt nekünk egy is: Tisza Kálmán.» Később megváltozik véleménye a Tiszákról; Tisza Lajost, Tisza Kálmánt, Tisza Istvánt egyformán nagyrabecsüli.)
1881. – Életének nagy fordulata harmincnégy éves korában. Szegedről felköltözik Budapestre, egyidejűleg megjelenik első nagyhatású műve: a Tót Atyafiak: (A Korona kávéházban gyülekező írók nagy izgalommal beszélnek a kötet szépségeiről, a novellák hírét elviszik a szerkesztőségekbe, a szerzőt lelkesen ünneplik. Mikszáth bemutatja nekik a kávéház asztalánál a Jó Palócok kéziratát is, ennek a gyűjteménynek elbeszéléseit még nagyobb elismeréssel olvassák s a szerző szövegét számos találó észrevétellel javítják.) A Pesti Hirlap tulajdonosa, Légrády Károly, munkatársai közé fogadja a máról holnapra híres emberré lett írót. (Ő adja ki a Jó Palócokat is.) Mikszáth a Pesti Hirlap szerkesztőségében eleinte közönséges ujságírói munkát végez, azután fölfedezik benne az országgyűlési karcolatok mesterét. (Rákosi Jenő megemlékezése szerint: dicsőségének szivárványa a Pesti Hirlapból indult ki, hogy merész ívben ölelje át irodalmunk égboltozatát. A Pesti Hirlap hasábjairól szórta szellemének tűzijátékos szikráit. «Mintha Apollo beszélt volna pipaszó mellett az Olimpuson; isteni jókedv, emberi tréfa játékának látszott, amit mond, de a tréfák és elmésségek hátteréből mindig láttuk, hogy súlyos bölcsesség kacsint ki hallgatóira.») Megválasztják a Petőfi-Társaság tagjává. (Székét a Frivol Aktával foglalja el.)
1882. – A Kisfaludy-Társaság tagja lesz. (Székét a Brézói Ludakkal foglalja el.) Révai Mór személyében tettrekész kiadója akad. (A nagyműveltségű könyvkiadó mindjárt megérzi, hogy Mikszáth tehetsége hasonló Jókai művészetéhez, ezért jóval nagyobb tiszteletdíjat ad számára, mint a többi írónak. Ez időtájt a könyveket kis példányszámban nyomják, egy-egy ív tiszteletdíja tizenöt és harminc forint között váltakozik s az író még így is szerencsésnek érezte magát, ha kiadója akadt s nem a maga költségén kell munkáját közrebocsátania; Mikszáth könyveit több ezer példányban terjesztik a közönség között, irói tiszteletdíját is magasabbra szabják.) Az első Mikszáth–Révai-kiadást, az író két székfoglaló novellájának gyönyörű példányait, Jókai ajánló szavai díszítik. («Önkénytelenül eszembe jut, írja ifjú pályatársáról Jókai, az egyszeri tudós, aki késő este nála mulató vendégeinek azt mondta, hogy nézzék csak, milyen szépen süt a hold odakinn; s hogy jobban láthassák, fogta a lámpát, kivitte: annak a világánál mutatta be a holdat. Mikszáthnak nincs szüksége az én lámpásomra. Meg fogják őt látni a saját talentuma fényénél. Aki az elbeszéléseit olvasni kezdi, le nem teszi, amíg végig nem olvasta s csak azt sajnálja, hogy miért nem több?») A hirtelen felbukkant regényíró dicsősége közeledni kezd Jókai fényéhez. Annál jobban fáj neki feleségétől való elválása. (Hét évi távollét után levelet ír nejének: «Kedves Ilonka! Mikor azelőtt sok évvel elváltunk, rúgó indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam s nem tudtam, hol fogok megállni a lejtőn. Jól esett, habár mindennél jobban szerettem, ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem magamban már akkor, hogyha valaha vinni fogom valamire s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni. Az Isten meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatal korban együtt szőttünk, megvalósítva lássam! Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahova lépek s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam. Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával.» «A multakért, írta válaszul Mauks Ilona, már régen megbocsátottam, most pedig boldog vagyok abban a tudatban, hogy nemesszívű embert szerettem és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem.»)
1883. – Másodszor is oltárhoz vezeti Mauks Ilonát. (Nejéről magánéletének egyik legjobb ismerője, Révai Mór könyvkiadó így ír: «Módomban volt meggyőződni arról, hogy Mikszáth a legpéldásabb és legboldogabb családi életet élte és feleségéről megállapítottam, hogy a legodaadóbb, legmegértőbb hitves, méltó életpárja egy nagy embernek.» Herczeg Ferenc megemlékező sorai Mikszáth-emlékbeszédében: «Szeretnék a tisztelet leggyöngédebb hangján szólani, midőn megemlékszem Mikszáth Kálmánnéról, aki a magyar irodalomtörténetben szerephez jutott nők között a legértékesebbek és legszeretetreméltóbbak egyike volt. Úgy képzelem, hogy Mikszáth Kálmán feleségének lenni nem lehetett nagyon könnyű hivatal. Mauks Ilona azonban olyan tökéletes és lágy negatívuma volt a költő sokszálkájú egyéniségének, hogy együttvéve szerves egészet alkottak. Mind a ketten egy-egy tűnőfélben levő típus képviselői. A táblabíró, a kiskirály, akinek tudata alatt a férfi-csalhatatlanság igénye él; a magyar úriasszony, aki első látásra mindenkiben a jóság, «tisztaság, a melegség fogalmát eleveníti meg. Művelt, olvasott nő volt, de ambíciói sohasem lépték túl a háza küszöbét. Tudott akarni, de nem kívánt külön egyéni életet élni; beérte azzal, hogy Mikszáth Kálmán felesége. Az élet élvezeteit a gyermekszobában kereste. Az ura halála után visszaemlékezéseket írt, amelyek finoman, graciózusan és szomorúan ölelik körül Mikszáth Kálmán fejfáját, mint a rózsabokor.») A boldog házasságból három fiú születik: János, Kálmán, Albert. (János korai halála mély gyászba vonja az író életét. Kisfiáról írt novellái a költői toll remekei.)
1887. – Negyven éves. A háromszékmegyei illyefalvi kerület megválasztja országgyűlési képviselőnek. (Mandátumát Tisza Kálmán miniszterelnök óhajtására kapja meg. Erdélyi kerületet osztanak ki számára, mert itt könnyen bejut a kormánypárt programmjával, nem úgy mint az alföldi negyvennyolcas városokban. A hírneves író lelke mélyén ellenzéki érzelmű, de azért vállalja a hatvanhetes programmot, mert nem bízik a függetlenségi törekvések országmegváltó erejében. Herczeg Ferenc szerint: «Ő a pesszimista szemével nézte az ország jövőjét. Régóta látta a felhőket, amelyek feketén és némán vonultak fel a magyar ég alján. Úgy a dinasztia, mint a nemzet tragikus tévedésben vannak az ország fennmaradásának alapföltételeit illetően. A magyar nép legmagyarabb része megakasztja a dualisztikus államrendszert, az uralkodóház pedig abban a hitben él, hogy ellensúlyoznia kell Rákóczi és Kossuth népét a katolikus szlávokkal. A kormányok csak a nemzetiségi kerületek támogatásával tudnak nemzeti politikát csinálni: farkasokkal őriztetik az aklokat. Az egész hatvanhetes politika az időnyerés politikája volt. Többé-kevésbé mind függetlenségiek voltunk, de időt akartunk nyerni, míg a nemzet annyira megerősödik, hogy kezébe tudja venni a maga sorsát. Ez versenyfutás volt a magyar ember és a felvonuló viharfelhő között. Sajnos, a vihar gyorsabb lovon járt.»)
1888. – Megjelenik a Singer és Wolfner-féle szépirodalmi évkönyv, az Egyetemes Regénytár Almanachja; a népszerű kötetekbe évről-évre Mikszáth írja az előszót. (Elmés humorral szól az irodalmi élet félszegségeiről, bemutatja a közönségnek az Almanachban szereplő novellistákat. Ez az irodalmi vezérsége még népszerűbbé teszi az Egyetemes Regénytárt az olvasók körében. Halála után az évkönyvet Mikszáth Kálmán Almanachja címmel bocsátják közre.)
1889. – Akadémiai levelező taggá választják. (Az Akadémiát évekig támadja és csipkedi cikkeiben, most azonban örül megválasztásának. Az akadémikusok közül különösen Gyulai Pálra haragszik, főkép a Budapesti Szemlében megjelenő Jókai-ellenes bírálatok miatt. Csúfondáros hangon ír a szigorú kritikusról s csak később békül ki ellenfelével. Régebben, amikor Gyulai Pál verseit újabb kiadásban bocsátották közre, ezzel a címmel emlékezik meg a napi sajtótól kíméletlenül támadott költőről: Mikor a hóhért akasztják; de 1906-ban, Gyulai Pál nyolcvanadik születésnapján, meleg sorokban ünnepli az agg irodalmi vezért.)
1892. – Ez évtől kezdve a fogarasi kerület országgyűlési képviselője kormánypárti programmal. (Esti óráit szívesen tölti a kormánypárti politikusok társaságában. Az István-szálló tulajdonosa külön helyiséget rendez be számára, ebben a Mikszáth-szobában kiváló közéleti férfiak gyűlnek össze a nagy regényíró asztalánál. Neje följegyzései szerint: «Az ország minden részéből összesereglő politikusok százával hordozták össze számára a novella- és regénytárgyakat, motívumokat és érdekes típusok rajzait, melyek az ő izzó, örökké dolgozó agyán keresztül átgyúrva történetekké alakultak. Így hozta gróf Pongrácz Károly a Beszterce Ostromának tárgyát, Bernáth Dezső gróf Buttler regényes szerelmének történetét.»)
1896. – Megválasztják a Budapesti Ujságírók Egyesülete elnökének. (Az új egyesület a fővárosi hírlapírók erkölcsi és anyagi érdekeinek védelmére alakul s a testületi szellem fejlesztése mellett több szociális intézménynek is megveti az alapját. Mikszáth lemondása után 1899-ben Vészi József lesz az egyesület elnöke.)
1897. – Megindítja az Országos Hirlapot. (Főszerkesztő és laptulajdonos akar lenni, de egy politikai napilap megalapításához sok pénz kell. Képviselőtársai aláírási íveket köröznek s több százezer korona befizetésére kötelezik magukat, hogy a lap megindulhasson. A szerkesztés sikerül, a kiadás nem. Egy évi fennállás után megbukik az ujság, Mikszáth átviszi előfizetőit a Pesti Hirlap olvasói közé.)
1903. – Megválik a Pesti Hirlaptól, átmegy a Tisza István politikáját támogató Az Újság munkatársai közé, elvállalja a Franklin-Társulat kiadásában megjelenő Vasárnapi Ujság főmunkatársi tisztségét. (Szabad idejében barátainak más és más csoportjaival találkozik naponkint; szombat estéit legszívesebben Horánszky Lajossal és Takáts Sándorral tölti az egyik belvárosi vendéglőben. Takáts Sándor szerint: «Mikszáth örökéletű írásait minden magyar ember ismeri. Amilyen volt ő írásaiban, olyan volt a társalgásban is. Csakhogy az utóbbi esetben egyéni szeretetreméltósága, kedélyének gazdagsága, humorának mélysége s kifogyhatatlansága még nagyobb hatással volt az emberre. S e hatást csak növelte az ő eredeti palócos kiejtése, melyet írásaiban természetesen nem adhatott vissza. Gyöngéd és körültekintő gazda volt otthon, páratlanul szellemes, szeretetreméltó és vidám a vendéglőben: Mint valami orákulumot, úgy hallgattuk őt. Hiszen minden új, szokatlan és rendkívüli volt, amit mondott.»)
1904. – A Révai-cég felkérésére belefog Jókai Mór életrajzának megírásába. (Révai Mór olyan fényes szerződést ad számára, aminőt még nem kapott magyar író, tiszteletdíját húszezer koronában állapítja meg. Ebből az összegből építteti fel később Mikszáth nógrádmegyei horpácsi kastélyát. Az életrajz megírása nem kis munkájába kerül, mert adatok után kell nyomoznia s nem elégedhetik meg képzeletének munkájával. Könyvkiadója és barátai mindent megtesznek a Jókai-anyag sikeres egybegyűjtésére. Az írót az is zavarja, hogy el kell készítenie az egész kéziratot, holott eddig folytatásokban jelentek meg munkái a lapok hasábjain s hozzászokott, hogy amit ma megirt, azt holnap már olvassák. Jókai-életrajzából először próbakiadás készül harminc példányban, széles szegélyű papiroson; ezeket a kéziratként kinyomtatott példányokat megküldik a Jókai dolgaiban legtájékozottabb személyeknek; a családtagoknak, Beöthy Zsoltnak, Gyulai Pálnak, Nagy Miklósnak, idősebb Szennyei Józsefnek, Voinovich Gézának és másoknak. Az észrevételek kapcsán az életrajz több része módosul vagy elmarad. A munka megjelenése országos érdeklődést kelt; mindenki kíváncsi, hogyan ír az egyik nagy író a másik nagy íróról.)
1905. – Nógrádmegyei földbirtokos lesz: megveszi Szontágh Pál horpácsi kúriáját és földjeit. (Birtokában nagy öröme telik: «Istenem, de gyönyörű ott minden! A sötét haragos fenyők és az egész belsőséget körülvevő jegenyefák. Azt hittem, már ennél szebbet és meghatóbbat elképzelni sem tudok; pedig a nagy búzatáblák a zöldnek százféle változatában még sokkal, mindennél jobban tetszettek nekem.»)
1908. – Írói pályáját a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmával tüntetik ki. (Beöthy Zsolt előadói jelentése szerint: «Előadásának varázsával valamennyi írónk között ő közelíti meg Jókait legjobban. Mintha csak élőszóval beszélne a mesemondónak tréfálkozó, kitéregető kedvével, sokszor szerkezetbontó lazaságával, de kárpótlásul rendkívüli elevenségével, sohasem lankadó energiájával és bájos közvetlenségével. Szatirájának mérgét is mézben adja. A kedvesnél kedvesebb képek szinte áradnak ajakáról s meseszövésének legkanyargóbb útja is az elbeszélés által a legrövidebbnek és a legtermészetesebbnek látszik. Nemcsak előadásának Jókaira emlékeztető módjával kapcsolódik bele irodalmunk történeti fejlődésébe, hanem azzal a műformával is, melyben művészete legtisztábban ragyog: Ez a rajz, mely nála az adomának művészi fejlesztése, egy-egy helyzetet megértető történetnek érzelmes vagy humoros csattanóra vezetése.»)
1909. – Készülődések negyvenéves írói jubileumának megülésére. (Az emlékünnep eszméjét Beöthy Zsolt népszerűsíti a Kisfaludy-Társaság ülésein, a programm megvalósításához kiadót keresnek, a gyűjteményes kiadás megvalósítását a Révai-cég vállalja el. A kiadó munkája nem könnyű, mert az ország már tele van Mikszáth-könyvekkel, a közönség fölvevőképessége nem nagy, a politikai küzdelmek elvonják a figyelmet a szépirodalomtól. Kétezerötszáz előfizetőre volna szükség, de ennyit a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet összehozni. A hiányt állami és városi megrendelésekkel pótolják.)
1910. – Nemzeti ünneplése Budapesten május 16-án. (I. Ferenc József király a Szent István-renddel tünteti ki, az Akadémia tiszteleti taggá választja, a budapesti tudományegyetem filozófiai doktorsággal tiszteli meg, a nemzet megajándékozza anyai őseinek visszavásárolt birtokával, szülőfaluját a kormány Mikszáthfalvának nevezi el, a jubileum estéjén Balassagyarmat összes házait kivilágítják. Az iró a vigadói emlékünnep végén tartott köszönő beszédében arra kéri a dicsőségére egybegyűlt fényes közönséget: menjenek haza azzal a tudattal, hogy láttak végre egy boldog embert.) Váratlan halála május 28-án. (Élete hatvannegyedik évében hal meg. Elhunytának egyik fő oka, hogy képviselői mandátumának biztosítására kortesutat tesz a számára kijelölt máramarosszigeti választókerületben. Az Akadémia oszlopcsarnokából temetik.)
1921. – Az író ifjabbik fiának, Mikszáth Albertnak, elhúnyta. Harminckét éves korában hal meg Budapesten. Több szépirodalmi munkája jelent meg. (Az iró idősebb fia, Mikszáth Kálmán főispán, közérdekű tanulmányok közrebocsátásával műveli a politikai irodalmat.)
1922. – Özvegy Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona kiadja férjére vonatkozó visszaemlékezéseit. (Férje elhúnyta után horpácsi birtokára vonul vissza, itt hal meg 1926-ban, hetven éves korában.)
1925. – Budapesten Szász Károly elnöklete alatt megalakul a Mikszáth Kálmán Emlékbizottság. (A regényíró emlékéhez méltó szobor költségeit a nehéz időkben nem sikerül összegyűjteni.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. köt. Budapest, 1902. – A Mikszáth-jubileum története. Budapest, 1910. – Várdai Béla: Mikszáth Kálmán. Budapest, 1910. – Veress Samu: Mikszáth Kálmán a rimaszombati iskolában. Rimaszombati protestáns gimnázium értesítője. 1910. – Gyöngyösy László: Mikszáth Kálmán. Budapest, 1911. – Rubinyi Mózes: Mikszáth Kálmán élete és művei. Budapest, 1917. – Mauks Kornélia; Képek Mikszáth Kálmán életéből. Budapest, 1918. – U. az: Mikszáth Kálmánról. Budapest, 1921. – Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Két kötet. Budapest, 1920. – Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. Budapest, 1922. – Feszty Árpádné: Akik elmentek. Budapest, 1924. – Herczeg Ferenc: Mikszáth Kálmán emlékezete. Budapest, 1928.
