JÓKAI MÓR, AZ ELBESZÉLŐ.
JÓKAI MÓR, AZ ELBESZÉLŐ.
JÓKAI Mór a XX. századig a legnépszerűbb magyar elbeszélő volt, termékenységben sem versenyezhetett vele senki regényíró-kortársai közül. Nem lehet csodálni, ha bősége és változatossága mellett regényei és novellái tömegében egész sor olyan munka akad, amelyekről a legnagyobb jóakarattal sem mondhatjuk el, hogy művészi alkotások. Éppen ezeknek a gyöngén sikerült munkáknak tulajdonítható, hogy az egykorú bírálók több alkalommal lesujtóan nyilatkoztak regényei értékéről; s mivel a hibáztatás mindig jobban emlékezetben marad, mint a dícséret, lassankint közhitté vált, hogy Jókai regényei kiskorúaknak való olvasmányok. De minő igazságtalanság a rosszért feledni a jót, az elhamarkodott regényekért számba sem venni a művészi alkotásokat! Ha Jókai munkáinak csak tizedrésze volna igazi érték, akkor is előkelő helyet kellene számára kijelölnünk a magyar regényírók és novellisták sorában, pedig bizonnyal nem írt annyi gyönge munkát és nem teremtett annyi elfogadhatatlan alakot, mint amennyiről az egykorú kritika nagy általánosítással beszámolt.
A regényeiben elénk táruló világ rendkívül gazdag. A mult és a jelen, a magyar föld és az idegen országok egyaránt megjelennek elbeszélő munkáinak lapjain; átvisz a jövőbe, leragad a föld mélyébe, fölemel a csillagok honába. Képzelete végigjárja a világtörténelem minden korszakát, a magyar történelem valamennyi századát. Egyformán érdeklődik a középkori magyar élet (Minden poklokon keresztül, Bálványos vár), a reformáció és ellenreformáció kora (Fráter György, Erdély aranykora, Törökvilág Magyarországon, Szép Mikhál, Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony) és a felvilágosodott abszolutizmus időszaka (Rákóczi fia, Egetvívó asszonyszív, A két Trenk, Trenk Frigyes, Rab Ráby, Az elátkozott család) iránt, de legszívesebben mégis csak a XIX. század eseményei körében időzik. A napoleoni háborúk és a reformországgyűlések évtizedeit (Névtelen vár, Eppur si muove, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A régi jó táblabírák) s a szabadságharc és önkényuralom korát (Politikai divatok, A kőszívű ember fiai, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, Az új földesúr, A tengerszemű hölgy, Mire megvénülünk, Fekete vér) sokszor veszi hátterül. Minél messzebb megy vissza a nemzet multjába, elbeszélésének korhűsége annál fogyatékosabb.
Történeti regényei a feldolgozás többféle módszerét mutatják. Mikor a Bálványos várat írta, a regény alapeseményét – a két árpádkori székely család között történt leányrablást – Orbán Balázs Székelyföldjéből merítette, elolvasta hozzá Kőváry László Erdély Régiségeit, Ipolyi Arnold Magyar Mythologiáját, Cantu Caesar Világtörténetének néhány kötetét; azután a mese vázát ódon zamatú párbeszédekkel, tájak festésével, várak leírásaival, harci jelenetekkel és a pogány magyarok szokásainak ecsetelésével cifrázta. Trenk-regényeiben Trenk Frigyes németnyelvű emlékirata volt a főforrása; ezt a maga idejében oly nagyhírű önéletrajzi munkát sok helyütt lapokon keresztül híven követte, máshol tetszetősen módosított szövegén. Az Eppur si muove köteteiben összeolvasztott mindent, amit a megújhodás korabeli magyar írókról és színészekről olvasott; Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly, Katona József, Vörösmarty Mihály és Körösi Csoma Sándor életrajzait egyaránt fölhasználta; a szeszélyesen összeválogatott anyagot kiszínezte romantikus képzeletével.
Történeti regényeinek históriai levegője meglehetősen hamis. Ennek hármas oka: felületes forrástanulmánya, fantáziájának kritikátlansága s a legtragikusabb dolgokat is optimizmussal szemlélő derült világnézete. A történelem eseményeit humorral nézi, a színes jelenetekben játékos képzelettel gyönyörködik, a megrázó katasztrófáknak emberi sorsokat pusztító hatását ritkán érzi át.
A zabolátlan képzelet sokat ártott művészi törekvéseinek társadalmi regényeiben is. Elhitető képessége rendkívül nagy ugyan, de sok helyen mégis csak kirívó egy-egy regényrészletének valószínűtlensége. Az érdekességnek könnyedén feláldozza a valószínűséget. Hőseit szereti erényeikben és bűneikben megnagyítani, anélkül, hogy lelküket és tetteiket bővebben elemezné. Ha derék ember a hőse, akkor szellemileg és testileg egyaránt túlszárnyal mindenkit; ha gonosz ember, akkor hihetetlen aljasságokat visz végbe. A lélektani hűséggel ilyenkor éppen úgy nem törődik, mint a mese szálainak természetes szövésével. Egy-egy hatást ígérő epizód egészen kitéríti útjából, egy-egy ötlet kedvéért megrontja jellemeit. Nem ügyel a lényegre, mert a lényegtelen könnyebben csúszik tolla alá.
Mindezek a kifogások azonban regényeinek csak egy részére vonatkoznak s igazságtalanság volna egész regényköltészetére általánosítani a jellemrajz következetessége, a kompozíció egysége és az elbeszélés hihetősége ellen elkövetett gyakori vétségeket. Számos regényében olyan írói erények tűnnek fel, hogy azokhoz hasonlókat nem találunk elődeinek és kortársainak munkáiban. Ilyen erény mindenekelőtt elbeszélő tehetsége. Ismeri a lebilincselő előadás minden titkát; lelkesít, elbúsít; kacagtat tetszése szerint. Annyira uralkodik olvasóin, hogy azok csak akkor ocsudnak fel mámorukból, amikor befejezik egy-egy könyvét s elgondolják, milyen csodálatos helyzetekben forgolódtak a regény hősei s milyen nehéz csomókat oldott meg könnyűszerrel az író. Ennek a meglepően könnyed előadásnak tulajdonítható, hogy Jókai, jobb regényeiben, csak a legritkább esetben untat vagy fáraszt, mert hol mesemondó hangjának bájával köti le az érdeklődést, hol humorával szórakoztat. Nyelve bámulatosan gazdag, stílusa egyéni. Szépprózánk művelői között senki sincs, aki a nyelv gazdagságával olyan kifejezésbeli változatosságot egyesítene, mint ő.
Festői színei különösen természeti képeiben gyönyörködtetők. Magyarország minden része feltárul regényeiben: a magyar Alföld világa, a tiszamenti róna, a hortobágyi puszta, a dunai szigetek, a balatoni dombvidék, a bakonyi erdők, a Felvidék és Erdély bércei, a magyar tengerpart, az elrejtett falvak és virágzó városok. A tájakat nagyobbára eredeti szemlélet és személyes tapasztalatok után festette meg, a hangulatkeltésnek igazi művésze. Nemcsak a természet némaságában megnyilatkozó fenséget tudja átéreztetni, hanem a természet megrázkódásait is megragadó erővel eleveníti meg. Állatmegfigyelései és emberábrázolásai fölötte változatosak. A XIX. századi Magyarország társadalma változatosan hullámzik regényköltészetének lapjain; ha főalakjait nagyobbára eszményíti is, mellékalakjait kitűnő válogató erővel ragadja ki az életből. Az epizód-alakok bemutatásában igazi mester. Ahogyan a hortobágyi csikóst leírja, a debreceni kofát elénk állítja vagy a kisvárosi mesterembert beszélteti, annak mását az ő koráig nem lehetett megtalálni irodalmunkban. Népies alakjait, vidéki iparosait, földbirtokos-nemesurait szívesen ábrázolja mulatságos helyzetekben; örömest teremt belőlük komikus egyéneket, hogy rokonszenvesekké tegye őket és megmosolyogtassa olvasóit. Humora derűs alaptónusú: a vidám író kedélyes tréfálkozása. A szenvedők iránt részvét él szívében, az igazságtalanul üldözötteket megmenti, a rossz embereket megvetésre érdemeseknek rajzolja. Szelleme szabadelvű, a szerelem dolgában kissé könnyelmű.
Mint novellista a legkitűnőbbek egyike irodalmunkban. E műfaj szűkebb kerete nem tűrte képzeletének hosszú kitérőit, meseanyagának feldolgozásában arányos kompozícióhoz szoktatta, nem adott neki teret és időt arra, hogy lélekrajzait következetlenekké tegye. A víg novellában Mikszáth Kálmán fellépéséig senki sem versenyezhetett vele a magyar novellisták közül; a komoly nemben is messze túlszárnyalta legtöbb kortársát.
A magyar írók között Jókainak van a legnagyobb szókincse. Hozzávetőleg húszezerre teszik szavainak számát azaz szókészlete felülmúlja Arany János szókincsét is. Ehhez a nagy szóbőséghez veleszületett fogékonyságán kívül főként nagy olvasottsága segítette; enciklopédikus ismeretei voltak, jártasságot szerzett a tudomány minden ágában. Komárom, Pápa, Kecskemét, Debrecen gazdag népnyelvét az ország egyéb tájainak szavaival és kifejezéseivel bővítette, tájszótárakat és műszótárakat forgatott, régi magyar szövegeket olvasgatott s rendkívüli készséggel olvasztotta stílusába a tetszetős nyelvi elemeket. Romantikus lelkesedéssel gyönyörködött a hangzatos szavakban, felújított számos ódon szót, bőven kölcsönzött a nyelvújítás kellemesebb hatású fráziskincséből. Szókincsének egy része ma már szokatlanul hat, régies igealakjaihoz is szokni kell, latin idézeteit sem érti a mai olvasó közönség: mindezeknek ellenére is friss író.
Mikor Jókai feltűnt – írja Négyesy László – a magyar verses költészet már dicső multra tekinthetett vissza, de a regény elmaradt a fejlődésben. «Csak alig tíz évvel Jókai fellépte előtt vett a magyar regényírás a verses költői fajokéhoz méltó lendületet, de rohamosan haladt, tíz-tizenegy év alatt egész arcvonalában kifejlődött. Jókai valami hasonlót tett a regénnyel, mint Petőfi a lírával. Ép olyan termékeny, oly könnyen alakítja át élményeit költőivé; ép úgy beleveti magát a kor közéleti áramlásaiba; alanyiságát árasztja rá tárgyaira s viszont felveszi magába és vérévé dolgozza át a néplélek és nemzeti lélek tartalmát: emlékeit, érzéseit, ösztöneit és vágyait, ízlését és műformáit. Ihletet vesz a népmese és a népdal közvetlenségétől és elevenségétől és a magyar nyelv muzsikájától. A magyar regénynek és novellának nagy szüksége volt a motívumok gazdagságára, az előadás elevenségére és a nyelv magyarságára. Ezeket Jókai adta meg a magyar szépprózának. De neki kevesebb előzménye volt a szépprózában, mint Petőfinek és Aranynak a költészetben, ő előtte nem volt egy Vörösmartyja a magyar prózának. Talált egyik-másik magyar elődjénél használható elemeket, de egész nyelvművészetét neki kellett megalkotnia a népmese-előadó kedvességének és közvetlenségének alapján s a Petőfi és Arany magyaros nyelvművészetének analógiájára. Ez szolgálhat fényes mentségéül pongyolaságainak. A magyar szépprózának mintegy ő lett a Vörösmartyja és Petőfije.» Ha a magyarság nemzeti fejlődésére való hatását tekintjük, azt találjuk, hogy a magyar lélek kialakulásának olyan tényezője volt, akit hatásra és eredményre csak nagyon kevesen múltak felül. A nemzeti gondolat számára egyik írónk sem hódított meg nála nagyobb tömegeket. Ki kell emelni nevelő erejét, erkölcsi hatását. «Idealizmusában a lelkesítő hatás mellett némi kábító elem is van; ábrándjai, pátosza, fantasztikuma, lélektani személyei nem kedveztek a realitás iránti érzék fejlődésének és zavarták az ítéletet, hatása e tekintetben nem mindig üdvös. De azok a férfi- és női ideálok, az önfeláldozásnak, a hűségnek, a hősiségnek, kiválóságnak azok az eszményképei, melyeket elénk tárt, mennyi nemes fellángolásnak szikráit hordták szét száz- meg százezer serdülő ifjú és leány szívébe. És ha szörnyetegeket, gonoszokat rajzolt, azokat mindig visszataszítóaknak tüntette fel. Nem csinált a bűnnek propagandát, hanem oltárra emelte az erényt. És miért ne hivatkozzam, mint külön nemzeti értékre, műveinek mintegy muzeális tartalmára, a magyar élet képeinek, típusainak és alakjainak arra a páratlanul gazdag képtárára, melyet művei őriznek? Egy egész érdekes század magyar életének jeleneteit, képeit és lelki világát találják meg a későbbi korok ezekben a művekben friss és elmúlhatatlan színekkel. A rájuk áradó humor és szeretet mindig életre fogja melegíteni az olvasók szemében ezeket az alakokat, mikor a társadalmi élet és a hazai föld egészen átalakul is. A régi Magyarországot már most is sokan csak Jókai műveiből ismerik. Ő maga azt írta egyszer, hogy regényei egykor éppen olyan sorsra fognak jutni, mint a Dugonicséi. Bizonyosra vehetjük, hogy nem. Dugonics műveiben csak nemzeti érték volt s az beleolvadt a korba. Jókai műveiben esztétikai érték van, mely maradandó és ő a zseni életerejével győz az enyészeten. Túlélte a regényirodalom divatváltozásait és fejlődésformáit és még ma is legolvasottabb írónk. S ha majd egyszer kiszorul is a tömegforgalomból, akkor sem a Dugonics sorsára jut, hanem a Boccaccioéra. Képzelet- és érzésbeli értékei fenntartják, kedvessége és humora nem veszti el varázsát. Ma is velünk él, de élni fog újabb meg újabb nemzedékekkel is.» (Jókai költői és nemzeti értéke. Akadémiai Értesítő. 1925. évf.)
Jókait – úgymond Ravasz László – nem szabad részleteiben megítélni. «Jókai epikáját egyetlen nagy összefüggő alkotásnak kell vennünk, a boldog, örök gyermekség legmonumentálisabb művének. Ha így vesszük, először is megfog méreteinek nagysága. Mi hozzá képest akármelyik mitoszgyűjtemény, akármelyik nemzetnek egész népköltési kincse, akármelyik európai irodalom naiv eposza! A Mahabharata és a Ramajana, a keleti szent könyvek vagy a kínai krónikák foghatók hozzá csupán s meg kell vallanunk, hogy ilyen áradatát a képeknek és történeteknek csak az írhatta meg, aki egy személyben vette ki egy egész népnek s benne a rejtelmes keletnek egész mesemondó erejét. Aki látta a tibetiek templomait, az indusok hegyből kifaragott szentélyeit, a kínaiak pagodavárosait, a Kreml óriási méreteit, annak van fogalma, mit jelent az, ha egy irodalom Jókaival dicsekedhetik. Lehet, hogy nem arányos, lehet, hogy terjengős és szétfolyó ez a világ-epika és nem lehet sem áttekinteni, sem elrendezni vagy egységbe szorítani. Lehet, hogy alaktalan, mint a vadméhek léprendszere, amelyik kaptárt nem ismer, de mégis felemelő az, hogy ez az óriási alkotmány egyetlen magyar ember műve. Arany mélabúsan siratta, hogy naiv eposzunk elveszett. Itt van Jókaiban kései mása az elveszett naiv eposznak, annyi különbséggel, hogy ezer esztendővel későbben kelt. De azért épúgy benne van az egész magyar képzeletvilág, mint amabban lehetett. Jókaiban volt valami a perzsa dualizmusból: a jó és rossz kozmikus harcának felismerése. Az egész világ Ahrimán és Ormuzd csatája, amelyben a jó győz. A XIX. század nyelvére és kultúrájára áthangolt Zend Avesta ez a százhúsz kötet, minden sora boldog optimizmust lehel. Igaz, gyermeknek kell lenni ahhoz, hogy valaki elfogadja; de nem elég-e, kérdem, ha a gyermekek elfogadják? S ilyen árért nem érdemes-e újra gyermeknek lennünk? Mennyi olyan regényünk van, amelyik megvéníti a gyermekeket is; eldobjuk-e azokat, amelyek megfiatalítják a véneket!? A gyermek nemcsak álmodik, hanem nevet is. Nevet tisztán, csengőn, üdén. Jókedve nem az úgynevezett humor, amihez leszűrt életbölcsesség, mindent megértő és mindent megbocsátó szeretet és egy leviharzott gazdag élet kiengesztelődése kell. Nem is epés gúny, amelybe megvetés és öntudatos ártanivágyás vegyül. Nincs benne metsző szarkazmus, amely kegyetlenül, hidegen és szárazon az elevenbe vág, sem fölényes irónia, amely kicsinynek tetteti magát, hogy a nagyzolót tőrbe ejtse; csak jókedv van benne, amely élvezi magát és ujjong. Jókai humora: a gyermek jókedve. Nem filozófiából, hanem fantáziából támadt. Tulajdonképen egy másik útja a felszabadulásnak, mert a gyermek nevetése is: győzelem a világ felett… Miután Jókai a képzelet representativ man-je, világnézetről, gondolatrendszerről nem lehet beszélni nála. A világnézet lényege az, hogy uralkodó gondolatok logikai szerkezetébe építsük bele egész világunkat. Két formai vonása van: az egyetemesség és az egyoldalúság. Meg lehet rajzolni Kemény, Arany, Petőfi, Gyulai, Madách, Zrínyi, Zola, Flaubert, Balsac, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Dickens világnézetét, de a Jókaiét nem. Épúgy nem, mint ahogy nem lehet rendszerbe foglalni az álmokat. Ő mindig azért lelkesedett, amit éppen álmodott. Itt fatalista, amott varázslást űz; most vidám hedonista, kedves görög, másutt didergő misztikus. Egyazon lélekzettel Petőfiért rajong és Rudolf trónörököst imádja… Senki jobban nem ismerte Jókainál a saját földjét, senki jobban nem emlékezett saját korszaka eseményeire, mint ő, de ami túlesett ezen, mindenestől fogva mesevilág volt. Mi van a falu határán túl, kik laknak a kék hegyek mögött, mi történik az ásító barlangokban, a víz fenekén, a tó túlsó partján, legjobban ő tudta a világon, bár sohasem látta, de azért mindenki tőle tanulta meg és úgy tudta, ahogy ő szuggerálta. Így teremtette meg reánk nézve Jókai a török világot, Erdély aranykorát, koldusok, gonosztevők társadalmát, középkori titkos társaságokat, régi városok életét, főúri világnak, diplomáciának a rajzát. Így alakult ki az ő regényeiben a középkori Spanyolország, Dél-Amerika kolonizációja, az inkák nemzetsége, Oroszország, a mesés India, Atlantis, az elsüllyedt világ és a föld őskora… Van a műveiben valami kaleidoszkópszerű. A képek szakadatlanul változnak s pillanatnyi fényes jelenetekben oldódnak fel. Az átmenet sokszor zavaros, megokolatlan, a vonalak elmosódnak s olyan érzésünk van, mint a vetített képeknél. Elsötétül a vászon, a sötétség ránk borul, a gép berreg, a csodalámpa villózik, előttünk úszó árnyékok tolonganak, szívünk remeg az elfogódástól, de egyszer csak hopp: ott áll előttünk a hatásos, rendezett, fényben úszó kép. Jókainak óriási jelenetező képessége volt és meglepetésre dolgozott. Motora, amely csodálatos varázstelepét hajtja, robbanógép s nem egyenletes áramot adó dinamó vagy állandó erejű gőzgép. Mivel explóziókkal dolgozik, nincs ereje az átmenet megrajzolására, csak kész, váratlan eredményeket mutat be, ami nagy hiba volt egy olyan korszakban, amikor a regényt a lelki átmenetek irodalmi ábrázolásának tartották… Páratlan nyelvművészetének egyik fő bizonysága, hogy Aranyt kivéve, senki sem olyan szuverén ura a mondatszerkesztés összes lehetőségeinek, mint ő, a szórendi változatosság nagy mestere. Ő a legkönnyebben író ember az egész magyar irodalomban; nemcsak fantáziája, hanem nyelve is valósággal olvastatja magát. Bár soha életében nem diktált és élőszóval nem mesélt, mégis egész óriás epikája az élőszó benyomását kelti. Teljesen összeolvad alakjaival, azokban él és helyettük beszél… Nincs klasszikusunk, aki több germanizmust vagy latinizmust követett volna el, mint ő; de olyan sincs, aki több csodálatos lapot írt volna, mint ő. Sokszor pongyola, elnagyolt, de a magyar nyelv bűbájos instrumentumával változatosabb, színesebb, virtuózabb muzsikát nem csinált soha senki, mint ő. Arany minden nyelvművészeti lehetetlenséget megoldott, ha az előbb problémává vált számára; Jókai sohasem oldott meg problémákat, mert nem voltak soha nehézségei… Ő tanította meg a magyar közönséget olvasni, ő tette életszükségletté a magyar könyvet. Olyan rétegek ezreit és tízezreit hódította meg a magyar irodalom számára, melyek őnélküle kívül maradtak volna a magyar könyv fénykörén. Micsoda jelentőségű dolog az, hogy a XIX. század magyar fél- és egészműveltjei seregekben zarándokoltak a Jókai csodakútjához s abból merítettek vigasztalást, hitet, eszményiséget és életbátorságot! Az, hogy a magyar reformkor gondolatai, eszményei általmentek a nemzet életébe, Kossuthon és Petőfin kívül leginkább Jókainak köszönhető. Nagy áldás az, mikor a hősök mellé bárd is születik, aki a nagy tetteket eldalolva, átírja a szívek hústáblájára azt, amit Klio odafenn magányos érctáblájára felvésett. Meg vagyok róla győződve, hogy a most uralkodóvá vált keserű és dekadens hangulatból, béna és beteg világfelfogásból a halál rokonainak nemzetsége akkor fog felocsudni, mikor mint jótékony álom a lázbeteg szempillájára, újra reászáll a lelkekre a Jókai édes, üdítő költészete.» (Jókai lelke. A Kisfaludy-Társaság 1925. évi februári közülésén tartott előadás. Százados énekek. Budapest, 1925.)
Irodalom. – Az előbbi fejezetben felsorolt könyvek és tanulmányok közül főkép Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Beöthy Zsolt, Császár Elemér, Alszeghy Zsolt, Zsigmond Ferenc, Gál János, Kristóf György, Négyesy László, Ravasz László, Jablonkay Gábor, Szinnyei Ferenc és Bánhegyi Jób munkái.
