KISS JÓZSEF.
KISS JÓZSEF.
AZ ELSŐ kiváló magyar zsidó költő, KISS JÓZSEF, abban az időben lépett fel, amikor még a zsidóság a maga német nyelvével és idegen szokásaival különállt a keresztény magyarságtól. Nem csekély tehetség kellett ahhoz, hogy a keresztények és zsidók érdeklődését bárki is egyformán megragadja a lélek mélyéről csendülő hangok költőiségével. Kiss Józsefnek sikerült ez a nehéz úttörés.
A szegény Arjéról írt balladája már 1868-ban megjelent: «Kétkerekű taliga, meg egy fakó pára, Szegény Arje azon járt vásárról vásárra.» Heves megye minden menyecskéje dícséri a szorgalmas pántlikás zsidót s a szerencsétlennek mégis nyomorultan kell elpusztulnia két szál betyár miatt. Barna Eszter karjai közül kocsizik Arje hazafelé özvegy édesanyja házába, ekkor gyilkolják meg a mátrai haramiák. Az özvegy édesanya hiába várja fiát a pénteki gyertyagyujtásnál, a szép menyasszony hasztalan álmodik esküvőjéről: «Hajnal felé dörömböznek: Barna Eszter ébredj! Jehova, adj erőt neki e felébredéshez!» (Dal a szegény Arjéról.)
Simon Judit (1875) a leánykori ballépés bűnhődésének és az anyai szeretet önfeláldozásának tragédiája. Simon Judit bevallja a rabbinak, hogy megölte első gyermekét s azóta meghal minden újszülöttje; az öreg zsidó pap eltiltja a bűnbánót az anyai csóktól: akkor, úgymond, fölnevelheti kicsiny magzatát; Judit engedelmeskedik, bár férje elkergeti házából; később mint koldusasszony boldog fájdalommal hal meg leánya esküvőjén. – Mint többi zsidó balladájában, a szerző ebben is kiélezi a megrázó helyzeteket, keresi a meglepő ellentéteket, eleven szavaló részletekkel teszi hatásossá a valószínűtlen mesét. Hősei zsidóknak túlságosan magyarok, magyaroknak nagyon is zsidók. De ha a mai ízlés nem ujjong is a «szomorú nóta» olvasásakor, a ballada maga idejében méltán jelentett – több más társával együtt – újdonságot és költészetet. A tehetséges Arany-epigon új motívumokkal gazdagította a magyar epikát.
Nem-zsidó tárgyú balladáiban biztosabb hangú poéta. Szomor Danija a paraszthűség éneke drámai igazságszolgáltatással: a sarkadi bíró fia tíz évig ártatlanul ül börtönében, mert nem akarja elárulni kisasszony-szerelmesét, de mikor kiszabadulása után a leány kiutasítja, megöli a hálátlan teremtést és visszamegy a szegedi börtönbe: «Megkövetem tömlöctartó uramat! Lejárt az én szabadságom, visszahoztam vasamat!» – A balladában van néhány zökkenő, de van több hangzatos strófa is: valóságos népszínmű versbe kovácsolva.
Ágota kisasszony bánatos kép a negyvennyolcas idők nemesvilágából. A földbirtokos-leány jegyese elesik a szabadságharcban, a hűséges hajadon szeretettel őrzi emlékét, egyetlen foglalatossága: pöre a hatóságokkal. «Furcsa pör az; szomorú is, víg is; Aki hallja mosolyog is, sír is.» A Körös folyót panaszolja be Ágota kisasszony a vármegyénél, a «gyilkos Körös» évről-évre nagyobb részeket hasogat le Ágota kertjéből, elviszi az ősi telket, elviszi az öregedő leány ifjúkori emlékeit. «Egy rózsatőt oltánk együtt ketten, Holdvilágnál harmatos kertemben, Aztán elment, a szabadság hívta, Isten tudja, merre, hol a sírja, Kápolnánál látták utoljára, Ó, de él még, él a rózsafája.»
Ezeknek a balladáknak nagyobb része népies díszítésekkel átszőtt Arany-utánzat; erősen jelentkezik bennük Tolnai Lajos stílusának követése is. Érzelmes motívumok keverednek bennük bűnügyi elemekkel, a lírai elem túlszínezi feldolgozásukat.
Kiss József az epikában is lírikus maradt. Nagyobb elbeszélő költeményei közül a De profundis (1876) egy bukott leány sorsának rajza; a perdita-költészet egyik legelső jelentkezése a magyar irodalomban. Liza, a boldogtalan nő, csak teste áruba bocsátásával tud megélni; a költő Liza pártjára áll a társadalommal szemben. A Mese a varrógépről (1884) egy szegény varróleány története, a munka és önfeláldozás magasztalása. Teréz keserves küszködéssel neveli fel testvéreit, végül még szerelmi boldogságát is odadobja nővéréért. A Jehova (1884) egy fanatikus öreg zsidó tragédiája. Jób egyedül az Istennek él s még akkor is rendíthetetlen hűséggel ragaszkodik Jehovához, amikor fiait elveszti, leánya pedig megszökik a vándorszínészekkel. A Legendák a nagyapámról (1911) a költő ősének, Reb Mayer Litvák lengyelzsidó kántornak, alakrajza; a Galíciából Magyarország felé törekvő zsidó bevándorlás jelképes ábrázolása.
Ezekben a szentimentális-romantikus elbeszélő költeményekben a lírai részletek helyenkint megkapóan költői lendületűek. Liza története iskolát teremtett: Reviczky Gyula ennek a példáján bátorodott fel a maga perdita-ciklusának megírására. Kiss József a prostituált teremtés sorsát éppen olyan szánalommal szemléli, mint amilyen részvéttel fordul a nagyvárosi élet másik rabszolgájának, a két keze munkájával hajnaltól estig robotoló munkásnőnek, alakja felé. Lesujtó Jób sorsa is: a kérlelhetetlen istenes zsidó borzadva látja, hogy egyik fia, a milliomos, keresztény nőt vesz feleségül; másik fia, a tudós, megtagadja Istent; harmadik fia a csatatéren esik el; leányából céda életű színésznő lesz; de azért rendíthetetlen hittel hódol meg az Úr akarata előtt: «Adonáj, te adtad s te elvevéd: Tiéd az élet s a halál tiéd!» A Reb Mayer Litvákról szóló verses regényébe már a humor és szatira hangulatai is beleszövődnek: a költő nagyatyja zengőhangú talmudista, szereti a nőket, világi kedvteléseit nem nagyon tudja hozzáhangolni hitközségi szolgálatához, izgágaságával sok bajt okoz környezetének, végül kellemes otthont talál a magyar földön. A költő szeszélyesen váltogatja a pátosz és tréfa hangjait, ismételten kifejezést ad zsidó önérzetének, különösen mikor bolyongó ősét összehozza a magyarság megszemélyesítőjével, Bolond Istókkal: «Honnan jövök? A végtelen időkbül. Sűrű ködök lepik az utamat. Mindig ott voltam, hol friss élet pezsdül, Mindig csak tűrt, de bátor és szabad.»
Lírája bánatos, epedő, álmodozó. Mélabús lélek, bölcselkedéseiben gúnyos: Szereti zsidó véreit, együttérez üldözött népével, panaszos hangon emel szót félelmesen szorongatott hitfelei védelmére. Az antiszemitizmus vérvádjával szemben a zsidóságra legnehezebb időkben írja meg szózatát: Az ár ellen. (1882.) Hogy a zsidók nem szeretik a hazát? «A gályarabnak bélyege, Mit hóhér homlokára süt, Nem oly gyalázó, mint ez a vád.» De mit tehet az igazság a tömegek indulata ellen? A pestis nem irgalmaz és nem gondolkodik.
A zsidósággal való kapcsolata nem a vallás dogmáiban gyökerezett, hanem az ősi hagyományok lelki közösségében. Távol állt minden teológiai problémától, nem sokat törődött a papság tarvitásaival, de azért zsidóságát nem hallgatta el, sőt ha kellett, büszkén hirdette. Ahasvér fájdalmai újultak meg lantján, üldözött bolygó zsidónak vallotta magát, önkínzó kegyetlenséggel jajdult fel borús óráiban: «Rakhatsz te kunyhót eleget, Halomra gyűjthetsz kincseket, Otthonod még sem lesz neked!» Keresztény lelkeknek szokatlan, hogyan nyilatkozik minden hithűsége mellett is a maga Istenéről, vallásáról. Az odesszai zsidóirtás alkalmával kérdőre vonja Jehovát, megrójja «hősi kérkedéséért», felpanaszolja, hogy cserben hagyta ártatlan népét; másutt szóvá teszi, hogy Isten ingatta meg őt hitében: «A vétkes te, az áldozat én, Te megcsaltál rútul, galádul»; Isten templomában a papok «jó zsoldért» imádkoznak. Akárcsak Ady Endre «vallásos költészetét» hallanók. Jézus tanításainak erkölcsi hatásával sincs megelégedve, másrészt szívesen ad helyet költészetében katolikus vonatkozásoknak; hangulata szerint keresztény vagy zsidó, témája szerint áhítatos vagy filozofáló, teológiai tájékozatlansága szerint ortodox vagy panteista. Egyesek a szigorú zsidó hittudományi megítélés szempontjából frivolnak és cinikusnak mondották. Nem az: csak költő. Nem megfontolásai igazgatják, hanem ötletei, indulatai, hatáskeresései.
Ilyenek a költők, egyforma ebben a zsidó és a keresztény. Az én körül forog a lírikus egész világa; ha dicsőítik nagyságát, tisztességes a világ; ha kicsinylik tehetségét, nem ismer sem Istent, sem embert. Kiss József is nagy embernek tartja magát minden vonatkozásban, még a szerelem se nagyon kell neki, első a dicsőség. Szomjazza az elismerést, magasba tör, hódolatot kíván. Költészetét «északfény-pompában» látja ragyogni, holott – sokszor megismétlődő panaszai szerint – azt kell tapasztalnia, hogy mellőzik, elnyomják, üldözik. Így érzi ő; ezért mondja magáról: «Szabad zsákmány volt a hazában, Kitagadott szegény hazátlan. A sír tán nyugtot ad neki, De lehet, hogy az is kiveti.» (1903.) Hogy hírnevének tetőpontján nyilatkozik így, ez olyan hangulat, mint amikor csörgősipkás tömegmulattatónak érzi magát: «Hírem, dicsőségem tetszik csak olyannak, Mint vándor bohócé, akit megtapsolnak, Midőn ponyvát terít és bukfencet árul Dologtalan népnek olcsó mulatságul.» Ha ünneplik, mindjárt megjön az életkedve, egyszerre boldognak érzi magát hazájában, bűnbánóan és elérzékenyedve veti papírra vallomásait: «Valaki hazajött, aki nem volt itthon, Aki hazavágyott mindörökké titkon.» Máskor megint úgy érzi, hogy dőreség volt oly nagyon küzdeni a hírért, örök lázban törtetni előre; haja megszürkült, lelke elborult: «Az én mezőmön nem értek kalászok, Az én aratásom egy marék virág, Az én gyönyöröm az álomlátások, Az én világom egy álomvilág.»
A nagyvárosi tömegek életét aggodalmasan figyeli, a nyomor fenyegető jelenségeire látó szemekkel figyel; ebben is emlékeztet Ady Endrére; de hangja halkabb, sejtetőbb, finomabb; a politikai izgatás harsonáit még a lázadó orosz hajó románcában, a Knyáz Potemkinben, sem zendíti meg. Csak előérzetéről ad számot, képzeletének képeit vetíti maga elé a kandalló melege mellett; látja a messziről közelgő véres lángot, hallja a jövendő munkásinduló gyujtó hangjait: «Haragvó Isten! Mi lesz a világból, Ha egyszer a kőszén öntudatra jut S a buta rög megindul magától S a sistergő katlan majd egyszer kifut.» Ha összeomlik a korhadt társadalmi rend, ha elővánszorognak odvaikból a megcsalt milliók! «Itt ülök némán, magamba rogyva, Míg száll az óra, mint egy pillanat, És félig ébren és félig álomba Piszkálgatom a hányó parazsat.» (Tüzek.)
A haza legkevésbé sincs száműzve ebből a fiatalon is öregkori és öregségében is ifjú költészetből. A lírikus ódát ír A naphoz (1902) s arra kéri a dicső égitestet, hogy legéltetőbb sugarait vesse a magyar földre: «Ó, tűzz le forrón az én szép hazámra, Legizzóbb lángod, te Nap, ide vesd, Hogy kétszer érjen a rónák kalásza S kétszer piruljon a szőlőgerezd!» – Mikor a haza a világháború borzalmas tusái után szerencsétlenül elbukik és az ország porbazuhanásáért a zsidóságot teszik felelőssé, az agg költő megdöbbenve kap lantjához: ne űzzetek el! «Nekem is úgy hazám ez, mint tinéktek, És tartom a jusst hozzá holtomig, Míg újra magyarul nem zengnek a végek És lantomon az utolsó húr el nem kopik.»
A szerelem, csodálatos módon, inkább csak átsuhan a költő félszázados pályáján. Ifjúkori vonzalom, öregkori vágyódás, közbül a hosszú, boldog házasélet: ez a szerelmes szív feltűnően ritka megmozdulásának rejtélye. A gyermekálmok eltűnte után szerényigényű házassági líra, az édesanya megsiratott árnyéka mellett a hitvestárs halavány alakja, végül az öregedő férfi fájdalmas fellobbanása egy fiatal leány iránt: ebben merül ki a szívélet hullámzása. Az utolsó fellobbanás lélekbemarkoló: «Ó, mért oly későn, levelek hullása, Daru távozása idején: Mért nem találkoztam rózsanyíláskor, Hajnalhasadáskor veled én? Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe A pacsirtát lesbe, te meg én? Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak, Az ifjú álmok idején.» Két rövid versszakban így zengeni az élet egyik legfájóbb tragikumáról, a késői szerelemről: ez a művészet csak a kivételes költői tehetségeknek adatott meg.
A halál gondolata sokszor kísérti, a halálvárás árnya ráborul lelkére. Mikor Nápoly mellett megpihen az alkonyban s a természet tündéri szépsége ámulattal tölti el, egy halottas menet vonul fel előtte; a szomorú látvány nem korbácsolja fel idegzetét, bort tölt a serlegébe, úgy kíván nyugalmas álmot a boldog ismeretlennek, a sírja felé vonuló halottnak. Azt kívánja, hogy neki is ilyen legyen a temetése, őt is így köszöntse fel elmúlásában egy hozzá hasonló poéta-lélek: «Ne kísérjen se zokogás, se ének, Se sokaság, mely holnap megtagad: Az örök semmibe úgy sincs kíséret, Oda minden lény egyedül szakad.» (Nápolyi emlék.)
Hangulatokban és színekben sohasem volt szegény. Álmodozott emlékeiről, megsiratta jó embereit, vágyódott egy jobb világ után. Érzelmeit gondolatain keresztül bocsátotta át; olykor kérkedően nyilatkozott, máskor keserűen gúnyolta önmagát. Némi cinizmus kétségtelenül lappangott lelke mélyén, hangja nem egyszer bántó volt, önkritikája fejletlen; de azért költő volt, egyéni húrokon játszó lírikus.
Pongyola stílusát sokszor támadták, magyartalanságaiból nem egyszer gúnyt űztek. Furcsa kifejezései, fonák szófűzései, megismétlődő nyelvbotlásai («Az ember akit üldnek», «Jobb tán tudni sem», «Nagy bőgősnek el kelletett menni») sokszoros méltatlankodást váltottak ki. A sok rendreutasítás bosszantotta; még öregkorában is ingerülten nyilatkozott a költészetét lenéző és stílusát zsidósnak tartó kritikusokról: «Az akadémikus baglyok rám meresztették a szemeiket és azt mondották: mi nem látunk semmit. A grammatikusok azt mondták: mi mindent látunk. Ez a jövevény nem tanulta meg a grammatikát.» (1910.) Nyelve nem volt magyaros nyelv, nem is volt gazdag nyelv; de stílusa művészi volt, tele sok szép hasonlattal és képpel.
Amint nyelvében sokszor ingadozott magyarossága, meg-megcsuszamlott a verselésben is. Mint korán magára maradt diákot, nem vezette be senki a magyar verselés alapvető törvényeibe, naturalista módon verselt, inkább csak ösztönből utánozta költőtársai mértékes-rímes sorait. A magyar jambus hanyatlása az ő költészetével kezdődött; szebben kifejezve: a XX. század rímes szabad verselésének útját ő egyengette először. Költeményeiben sűrűk a döccenők, az olvasónak sokszor át kell váltania az időmértékes ritmust a hangsúlyos menetre, szoknia kell a vegyes sorokhoz. A költemény jambusos lebegéssel indul meg, azután magyaros ritmusú sorok következnek, ismét előlép az időmérték, később a jambusokba belehág egy-egy szótagtöbblet vagy kimarad belőlük egy-egy rövid szótag s ezzel az egész sor sántán omlik össze. De ha az ember a költő színező ösztönéhez igazodva az ő külön verstanával ritmizálja a sorokat, akkor a strófák dallamosak lesznek, a jambusok bomlása nem bántó. «Felhőtlen égbolt egyenletes kékje, Ragyogott Nápoly tündér-ege rám:» ilyen sorokat Ábrányi Emil vagy Endrődi Sándor soha le nem írt volna, mert kontár verselőnek hitte volna magát; de ha mai ritmusérzékünkkel mérjük az ilyen hanglejtést, nem azt érezzük, hogy itt a nyugateurópai magyar verselés csődje előtt állunk, hanem elismerjük a sorok dallamosságát. Ennek az ösztönös verselésnek azonban csak Ady Endre szerzett polgárjogot a magyar költészetben; a hibátlan jambust ő tette változatosabbá – a régi szabályos soroknál nem egyszer sokkal hangzatosabbá – a Kiss Józseftől tanult szabad verseléssel. Íme a költői önkényűség, az elméleti bizonytalanság, mint hasznot hajtó örökség, mint új szépségek forrása.
Kiss Józsefet a Simon Judit sikere után szívesen támogatták a szerkesztők és kiadók, de hittestvéreinek mértéktelen hírlapi reklámja csakhamar ellenérzést váltott ki az írói körökben. – Gyulai Pál haláláig közepes tehetségnek tartotta a költőt, Silberstein Ötvös Adolf azonban a Pester Lloyd hasábjain már 1881-ben Arany János mellé helyezte nagyságát. A «magyar irodalomban meglehetősen járatlan, de különben is egy kissé zavarosfejű tárcairó» ellen Szász Károly szólalt fel; visszautasította azt a törekvést, hogy valaki faji összetartástól sugallt pártos bíráskodást hurcoljon be az irodalom berkeibe. A Budapesti Szemle kritikusai még azt is kimutatták, hogy Kiss József nyelve tele van magyartalanságokkal, nem tud eléggé magyarul, grammatikai és stilisztikai műveltsége alacsony. – Tolnai Lajos a következőket állapította meg: Kiss József nem kiváló költő, csak divatba jött középszerűség; nevét a zsidó lapok lelkiismeretlen kritikai üzelmei tették híressé; a zsidó kiadók és színészek olyan reklámot csaptak mellette, hogy végül mindenki elhitte írói nagyságát; holott Kiss József versei tele vannak bosszantó magyartalanságokkal, zagyva mondatszerkezetekkel, ritmustalan sorokkal, szenvelgett népieskedéssel, műköltői utánzásokkal, bő átkölcsönzésekkel. (Kiss József. Irodalom. 1887. évf.) – A költő rajongóinak lelkesedésére jellemzők Szabolcsi Lajos sorai. A Reb Mayer Litvákról szóló verses regény első részének megjelenésekor így írt az Egyenlőség szerkesztője: «A magyar irodalom hőskölteményei közé idén egy új eposz vonult be és a hősök közé egy új hérosz. Ezt az új hőst Reb Mayer Litváknak hívják s ugyanaz a költő indította őt útjára, ki már egyszer a mi irodalmunk nőalakjai közt is zavart csinált, mikor a Rozgonyi Cicellék előkelő és exkluzív társaságába bevezette Simon Juditot. Reb Mayer Litvák helyet foglalt Attila, Toldi Miklós, Árpád, Botond és más nagyurak közt, akik bizonyára nem voltak elragadtatva a lengő tincsű, kaftános óriástól. Ezzel az orosz kántorral költészet jött az országba: ő nem verekszik a vereckei szorosnál és nem karddal nyit magának utat, hanem énekelni kezd és akkor átengedik a határon. Valósággal beénekli magát Magyarországba. És van-e ennél szebb honfoglalás?» (Kiss József. Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1912.) – Berzeviczy Albert a Kisfaludy-Társaság nevében 1922-ben azzal búcsúzott az elhúnyt költőtől, hogy: «Egész és igazi költő volt, akit a magyar zsidóság adott a magyar nemzetnek. Fiatalkori műveiben még itt-ott megszólalt a gettónak régi keserűsége és lelki különössége, de azóta ezeket költészetében teljes harmóniába tudta olvasztani a magyar néplélekkel. Nyelvében, gondolkodásában, érzelmeiben mindenekfelett magyar volt.» (A Kisfaludy-Társaság Évlapjai.) – Ezt a megállapítást a zsidó nemzeti mozgalom egyik vezére, a cionista Zsidó Szemle szerkesztője, Raab Andor író, a következőkben igazította helyre: «Valóságos útszéli közhellyé koptatták, hogy Kiss József zsidósága és magyarsága a legteljesebb összhangban olvadt össze költészetében. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. A zsidó születés és a magyar miljő folytonos diszharmóniát kelt a költő lelki világában. Ezért örökös vergődése és belső kiegyensúlyozatlansága, amely egész költészetének alaphangját megadja. Világosan kitűnik ez legújabb verseiből, ahol a hortobágyi homokbuckák tövén szembeállítja egymással Reb Mayer Litvákot, a zsidó mult megszemélyesítőjét Bolond Istókkal, a magyar hőssel. E más-más világból szakadt két hős szimbolikus találkozása a nyíri fenyéren a költő nyílt beismerésébe, mellverdeső meaculpázásába olvad. Őszinte bevallása ez annak, hogy két különböző kultúra és történelem kereszteződött benne. A zsidó életben megmaradva, Kiss József egyike lehetett volna a legnagyobbaknak, akiknek nevét Yementől New-Yorkig ismerik. A magyar ősökből és a magyar multból kisarjadva, itt is nagyobbat és szebbet alkothatott volna. Így csak félember maradt, aki halványabbra mosta őseinek multját, de az új talajon mélyebb gyökereket ereszteni nem tudott. Krisztus szent árnya és Heine ördögarca viaskodtak benne. Fél lábával a magyar Panteon felé törtetett, a másikkal a bélyeges sereggel tartott.» (A zsidó költő. Zsidó Szemle. 1922. évf.) – Patai József, a Mult És Jövő szerkesztője, a költő lírájának gyökeres zsidóságára a következő megjegyzéssel mutatott rá: «Én, akinek a héber költészet búvárlása a legnagyobb gyönyörűségem, teljes meggyőződéssel hitet tehetek amellett, hogy az ő költészete zsidó érzés, zsidó tartalom tekintetében nem marad mögötte azoknak a héber költőknek, akik az ő korában éltek és írtak.» (Mult És Jövő. 12. évf.) – Mit hozott Kiss József a magyar költészetbe: veti fel a kérdést Alszeghy Zsolt. «Hozta a hétköznapok líráját, a hétköznapi érzésvilágot, a hétköznapi hangulatokat és a hétköznapi lelkiséget. Félrevetett minden hagyományos úri modort, elhagyott minden tekintetet, valamelyes cinizmussal és nagy megválogatatlansággal szedte össze témáit. Megtép minden kegyeletet, ha azzal egy-két szellemesnek látszó szójátékot nyerhet; gúnyolja az «ál-erényt», anélkül, hogy új erkölcsöt vinne annak a helyébe. Nincs senki iránt sem igazi becsülése; még legkedveltebb poétáján, Heinén is, valami lenéző gúnnyal tréfál. A természettel nincs közössége. A városi költészetet intonálja, és mivel a városnak még a beszédje sem gyökeresen magyar, Kiss József stílusa is idegenszerű marad. Új motívumot is hoz: a zsidóság sorsát feltűnő hangsúllyal kiáltja oda fajának, hogy hiába épít kunyhót, hiába gyűjt kincset, otthont itt nem lelhet.» (A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923.) – A magyar dekadencia, mondja Sik Sándor, a Hét lapjairól indult hódító útjára, maga Kiss József azonban nem dekadens költő. «Hiányzik belőle a dekadensek züllött, beteges-satnya lelkivilága. Idegen tőle a rothadásnak az a költészete, amely a háború előtti két évtized magyar ligájában olyan sok hangot talált. Ha itt ott megcsendül költészetében egy-egy pajkosabb vagy szabadabb hang, annak nem erkölcsi romlottság a szülője, hanem a határozott erkölcsi felfogás hiánya vagy az örök emberi hédonizmus. Még a versforma kezelésében is magán hordja az átmeneti korszak jellegét.» Költői pályája két egymással küzdő korszak mesgyéjén áll: rokona mindkettőnek, de lelkében mégis idegen mindkettőtől. Őt is elérte a modern zsidóság végzetes tragikuma; a régi talajról lesiklott, de utat nem talált lába alá. «Ez a talajvesztettség, ez a világnézethiány adja egész költészetének tragikus alapszínét és éppen ezzel válik kifejezőjévé a magyar zsidóság egy egész generációjának. Annak az embernek költészete ez, aki zsidó, de már nem lélekből az; és magyar, de még nem lélek szerint az. Ezért nem fakadhatott Kiss József lelkéből egész harmónia és egész, monumentális költészet. És mégis költő volt ez a küszködő, szürke kis ember. A zsidóság ős lelkét nem tudta kifejezni, mert kiszakadt belőle, de ennek a kiszakadottságnak keserű átkát, a talajvesztettség, a hontalanság Ahasvér-tragikumát átélte és meghatóan kifejezte. És nem tudta kifejezni a magyar lelket sem, mert nem tudott eggyé olvadni vele, de az utána való sóvárgásnak néhány felejthetetlen hangot adott.» (Kiss József. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 56. köt. Budapest, 1924.) – Zoltvány Irén a költő megítélésében hivatkozik Kaczér Illésnek a Mult És Jövő 1919. évfolyamában közölt fejtegetéseire; a cionista író szerint Kiss József ízig-vérig zsidó poéta, magyarul írt ugyan, de zsidóul érzett, költészetét a sok zsidó elem valósággal forróvá fűti; ennek a költőnek fotografiája ott kellene, hogy legyen, minden kis orosz zsidó háza falán; ő nem a magyar Panteonba fog bevonulni, ő ott marad a moábi földeken, őreá a zsidó Panteon vár. Kiss József hetilapja, említi Zoltvány Irén, a dekadens irányú új írói nemzedék erotikus termékeinek veteményes kertje volt; az első évfolyam merész úttörése után a második évfolyam még inkább mutatja a folyóirat fokozatosan terjedő zsidó szellemét és erotikus irányát. (Erotika és irodalom. Budapest, 1924.) – Költészetünkre, mondja Bartha József, az internacionális bélyeget legelőször Kiss Józsefnek sikerült ráütni A Hét című folyóiratával. Maga a szerkesztő a költői kifejezésmód tekintetében Arany János tanítványa, költészete azonban a magyarországi zsidóság gondolatvilágát és érzésvilágát tükrözi. «Hazafias érzés lantján nem igen csendül fel, ellenben annál érezhetőbben nyilvánul meg saját fajtájához való szolidarizmusa s olykor nagyon is élesen lüktet rajta az a keserűen vigyorgó markalfi humor, mely a magyar lélekkel ellentétben a gyarlóságok mellett minden szentet és magasztosat kikacag s amelyet Kiss József németországi fajrokona, Heine tett világszerte hirhedtté.» Folyóirata köré csoportosuló követői gondolatkör is felfogás dolgában teljesen hasonlók mesterükhöz, csak tehetségük kisebb, elbizakodottságuk azonban annál nagyobb: «Nemzeti hagyományainkat fitymálják, hőseinket lenézik, hazai állapotainkat a maró gúny választóvizével öntik le s elbizakodott vakmerőséggel hirdetik internacionális áligazságaikat, amelyeket a költői kifejezésmóddal együtt első sorban a mult század dekadens francia irodalmából merítettek.» (Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926.) – Kiss József költészete, emeli ki Rubinyi Mózes, nem egy koré, nem egy párté, nem is egy felekezeté. Élete magyar volt, dicsősége állandó érték. Ne kételkedjünk honfiúi hűségében és erkölcsi tisztaságában. «Költő volt, aki magyarságát soha egy percre meg nem tagadta, kinek hazafiúi érzése, nem dús-skálájú lantján, tisztán csengett fel. Költő volt, kinek egész életmunkáját rendkívül jellemzi az a körülmény, hogy két író hatott rá szembetűnőbben és egyszerre: Arany és Heine. A föld két pólusa egyesült költészetének tropikus tájain. Költő volt, aki félig már az új idők új dalait hozta, de a honszeretet és egészség talajáról el nem távozott.» (Kiss József élete és munkássága. Budapest, 1926.) – «Ő volt az első, olvassuk Komlós Aladárnak az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat ünnepélyén tartott emlékbeszédében, akiben a zsidó lélek magyar nyelven költőivé vált. Addig a zsidó csak komikus figuraként szerepelhetett irodalmunkban, mint gyáva kocsmáros vagy ravasz uzsorás; az ő fellépése óta a magyar világ megismerkedett a zsidó lélek könnyeivel és szépségeivel is. Tőle tanulták meg ezen a földön, hogy az az ajak, amelyről eddig csak a zsargon groteszk szavait ismerték, dalolni is tud. Ezért lett jelszó a neve. Minden magyar zsidó adósa neki. S mi magyar zsidó írók különös vonzalommal gondolunk reá. Érezzük, hogy ez az első ősünk a zsidó költő örök jelképe. Vállalta a zsidó közösséget, de nemcsak azt vállalta, hanem a magyarságot is. Túlbuzgó zsidók rossz néven veszik tőle, hogy nemcsak zsidó mert lenni, túlbuzgó magyarok pedig kitagadják a nemzet életéből. Mi magyar zsidó írók kegyelettel hajtjuk meg előtte fejünket.» (Kiss József emlékezete. Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1932.)
KISS JÓZSEF 1843. november 30-án született Mezőcsát faluban, Borsod megyében. Orosz-zsidó származású család gyermeke volt, szülei rabbinak szánták, foglalkozott is a héber hittannal, de utóbb beleúnt a talmud tanulásába. Rimaszombatban elvégezte a gimnázium három osztályát, a negyedik osztály elvégzésére a debreceni református kollégiumba ment, azután végkép búcsút mondott tanulói pályájának. Faluról-falura vándorolt, fölkereste a zsidó hitközségeket, hosszabb-rövidebb időre tanítóságot vállalt, így töltött el öt esztendőt az Alföld magyar parasztnépe és a tiszamenti falvak német-lengyel zsidósága körében. Huszonnégy éves volt, amikor Pestre került; egy zsidó vállalat nyomdai javítónak alkalmazta; az ifjú korrektor olyan ügyesen forgolódott az írók és kiadók között, hogy 1871-ben már átvette Vértesi Arnoldtól a Képes Világ szerkesztését. Folyóirata két év mulva megbukott, súlyos nélkülözésekkel kellett küzdenie, de nevét ekkor már kezdték ismerni. Sorsa akkor fordult jobbra, amikor Toldy István riporternek alkalmazta a Nemzeti Hirlap szerkesztőségében. 1876-ban a temesvári zsidók meghívták hitközségi jegyzőnek, hat évvel később visszakerült Budapestre, egy biztosító társaságnál kapott hivatalt, itt dolgozott 1890-ig. Ekkor tehetősebb zsidó hitfelei pénzt adtak össze számára, így indította meg nagyhatású folyóiratát: A Hetet. A főváros közönsége többször ünnepelte, I. Ferenc József király 1914-ben a Ferenc József-rend középkeresztjével tüntette ki, ugyanekkor megválasztották a Kisfaludy-Társaság tagjának. 1921 december 31-én halt meg Budapesten.
Adatok Kiss József életéhez:
1843. – Kiss József születésének éve. November 30-án születik a borsodmegyei Mezőcsáton, a Tisza mellett. (Atyja, Klein Dávid, kocsmáros és boltos; anyja, Behrmann Emília, Litvák Mayer lengyelzsidó kántor leánya. A család 1850-ben a gömörmegyei Serke faluba költözik, itt nyit pálinkamérést és vegyeskereskedést. Almási Balogh Sámuel serkei református lelkész, akadémiai tag, figyelni kezd az eleveneszű kisfiúra, szívesen beszélget vele, könyveket ad neki.)
1854. – Kiss József a miskolci ortodox rabbi héber iskolájában. (Szülei szeretnék, ha tudós ember lenne, de a fiúnak nincs kedve a papi pályához. Hiába adják be a jesiva előkészítő iskolájába, a chéderbe, megszökik a leendő talmudisták közül, nem akar bóher lenni. Megpróbálkoznak vele más ortodox zsidó iskolákban is, de a vallásos dolgok nem érdeklik. Egy darabig kószál az országban, kéregetésből él, később nyomora haza kényszeríti.)
1858. – Beadják a rimaszombati protestáns gimnázium első osztályába. (Hazulról alig számíthat némi támogatásra, jószívű zsidók élelmezik, keservesen végzi tanulmányait.)
1861. – Tizennyolc éves. Beiratkozik a debreceni református kollégium negyedik osztályába. (Zsidóvolta miatt sokat szenved osztálytársaitól, rosszul tanul, leckéi helyett regények olvasásával és versek írásával tölti idejét.)
1862. – Édesanyja halála Serkén, édesatyja tönkremegy. Kimarad a debreceni kollégiumból, magának kell megkeresnie kenyerét. (Hátára batyut köt, faluról-falura megy, héber nyelvre oktatja a szegényebb sorsú izraelita családok gyermekeit. Az idegen zsidó ebben az időben a falu üldözöttje: a parasztgyerekek csúf szavakat kiáltoznak utána, dobálják, ráuszítják a kutyákat. Kiss József öt évig bolyong az Alföldön, csak rövid ideig marad egy-egy községben.)
1867. – Huszonnégy éves. Az év végén felgyalogol Pestre, szerencsét akar próbálni verseivel. Kiadót nem kap; örülnie kell, hogy hitsorsosai elhelyezik a Deutsch-féle nyomdába korrektornak. (Pesten a zsidók már igen jól érvényesülhetnek, nem úgy, mint a vidéken; ezért özönlik az ország zsidósága a főváros felé; itt már szabad a szó és tett. Rosenberg Sámuel eperjesi filozófus-könyvkereskedő, Révai Mór könyvkiadó izraelita vallású édesapja, ez időtájt jegyzi fel testvéreihez írt bizalmas családi levelezésébe a következő megfigyeléseket: «Pest külső életében a zsidók az urak, ők csinálják, irányítják, de csak a külső életet, mert a belső, szellemi, társadalmi, politikai életre egyenes, döntő befolyásuk semmiféle tekintetben nincsen. Sokkal kevesebb bennük az érték, a tartalom, semhogy bárhol, bármi tekintetben is döntő súllyal tudnának fellépni. És éppen mert ilyen felületesek, ilyen szellemi és erkölcsi tartalom híján levők a pesti zsidók, éppen ezért destruktívok is. Ezt a jelenséget látjuk egyébként mindenütt, ahol a zsidók alapos képzettség, helyes életbölcseség nélküli parvenük; és egy szót sem vesztegetnék az egész dologra, ha nem látnám; hogy nagyon is ki vagytok téve ez elemek kárhozatos befolyásának; és hogyha nem féltenélek tőlük benneteket.» Ilyen környezetbe kerül Kiss József. Választhat: áthasonul-e a keresztények közé vagy megmarad a gettó-zsidó lelkiségben.)
1868. – Kinyomatja első verses füzetét. (Az emancipáció mámorral tölti el a zsidóságot. Kiss József is népe hálájának ad kifejezést a magyarság jóságáért: «Kitől a jog megvonta a jogot: Zsidó, immár van neked is jogod! Kit üldözött gúny, korbácsolt az átok, Hogy mint idegen járd be a világot, Megvirradt napod valahára hát: Zsidó, immár van neked is hazád!»)
1871. – Átveszi a Deutsch testvérek kiadásában megjelenő Képes Világ szerkesztését. (Az eléggé jelentéktelen folyóiratba sokat dolgozik; de a könyvkiadó cég ráfizet a lapra, 1873 őszén elbocsátja a szerkesztőt és megszünteti a lapot. Kiss József annál nagyobb nyomorba jut, mert 1873-ban megnősül: egyik szegény rokonát veszi el feleségül.)
1875. – Harminckét éves. Ez év tavaszán Toldy Ferenc fölismeri költői tehetségét. (Kiss József ebben az időben Toldy István Nemzeti Hirlapjának riportere s panaszkodik, hogy Simon Juditról írt balladáját sehol sem tudja közölni, mert a szerkesztők rossz versnek tartják. Mikor Toldy Ferenc egyik este fölmegy fia szerkesztőségébe, Toldy István megmutatja neki a ballada kéziratát, azután elébe állítja a szomorú külsejű, kistermetű költőt. «Sohasem tudom elfelejteni, írja később a költő, azokat a lelkes, ragyogó szemeket, azt a félig ámuló, félig résztvevő tekintetet, mely hosszan, fürkészve pihent meg arcomon. Hol született ön? kérdé nagy nyomatékkal és jobb kezével magasra emelte az én Simon Juditom kéziratát. A magyar irodalomtörténet megalkotóját első sorban az életrajzi adat érdekelte. Ekkor hallotta először nevemet. Leültünk. Az öregúr examinálni kezdett. Fürkészte, hogy vajjon képes vagyok-e számot adni a ballada kompozíciójáról. Miért hagyta ön itt félbe? Nem gondolja, hogy itt a fordulat túl merész? Feleleteim kielégítették.» A balladát Toldy Ferenc közbenjárására Vadnai Károly olvassa fel a Kisfaludy-Társaság márciusi ülésén s az Ágai Adolf szerkesztésében megjelenő Magyarország És A Nagyvilág mutatja be az ország olvasóközönsége előtt. «Ó ezek szokatlan napok voltak rám nézve! Kezdtem újra éledni. Olyan szokatlan volt a mások rokonszenve és biztatása.») Ebben az évben megpróbálkozik a Zsidó Évkönyv kiadásával, de sikertelenül, vállalata mindjárt az első kötettel elakad. (A magyarországi zsidóság ebben az időben még teljesen német műveltségű, a magyar irodalom iránt csak a legifjabb nemzedék érdeklődik. A magyar zsidó írók a született magyar közönségnek írnak, nem az izraelita olvasóknak. Az ujságírók között már elég sok a zsidó, de a szépírók és tudósok között kevés a számuk, a hírlapok és folyóiratok is túlnyomó részben keresztény kézben vannak. A helyzet a millennium esztendejéig rohamosan megváltozik a kereszténység hátrányára, 1896-ban a napisajtó munkásainak már csaknem fele zsidó.)
1876. – Kiss József Budapestről Temesvárra költözik. Mint a temesvári zsidó hitközség jegyzője, nyugodtabb anyagi helyzetbe jut és több időt szentelhet költészetének. (Nem szívesen megy el Pestről, de családját meg akarja menteni a nélkülözésektől. Hat évig él Temesváron. A temesvári színházat 1882-ben az ő prológusával nyitják meg.)
1877. – Megválasztják a Petőfi-Társaság tagjának. (Megválasztását csak harminchét év mulva követi Kisfaludy-Társasági tagsága. Ez a hosszú várakoztatás életének egyik mély sebe. Bánatos szívvel írja öreg korában, amikor annyi harc után már ellenfelei is megkoszorúzzák költői működését: «Mint közlegény, kit elkerült A csaták édes bére S vén korára jut csak szerény Kis kereszt a mellére: Simogatja, tapogatja, örül is meg szomorú, Úgy vagyok én a virággal: Szorít ez a koszorú!»)
1882. – Temesvárról visszaköltözik Budapestre. Hivatalnoki állást kap a Magyar–Francia Biztosító Társaságnál. (Az antiszemitizmus országosan hullámzó mozgalmai alatt nagy szolgálatokat tesz hittestvéreinek az Ár Ellen című költemény közrebocsátásával. Ez a verses szózata a Pesti Napló hasábjain jelenik meg, Falk Miksa mindjárt lefordítja németre, héber fordítása eljut Oroszországba is. Lehet-e küzdeni a zsidógyűlölő vádak ellen az ész és igazság fegyvereivel? «Ha védekezel, ingerelsz; Ha szótlan tűröd, gyávaság! Feljajdulsz: érzékenykedel S a néma jaj is vall reád.») Ebben az évben Lewinsky József neves bécsi német-zsidó színész felveszi műsorába az Ágota Kisasszonyt s a költemény német fordításának elszavalásával nagy sikert arat Budapesten. (A hírlapi sajtó teljes erővel támogatja a szavalóművész sikerét, Kiss József népszerűsége gyorsan növekedik.)
1883. – Megjelenik költeményeinek gyűjteménye. A zsidóság köreiben nagy sikert arat, de a keresztény kritika nem méltányolja. (Baj van a költő kellemetlen modorával. Beteges nagyzolásáért sokan haragusznak rá; főkép azt nem tudják neki megbocsátani, hogy különb költőnek tartja magát még Arany Jánosnál is. Reviczky Gyula gúnyos költeményt ír ellene, mások megbotránkozva adják tovább mindenkit lenéző nyilatkozatait.)
1886. – Steinbach József pécsi születésű ausztriai orvos németre fordítja s Bécsben kiadja Kiss József költeményeit. (A versgyűjteményt a németül tudó külföldi zsidóság lelkes örömmel terjeszti. Jellemzőbb költeményeit Neugebauer László és Sturm Albert is megszólaltatják németül. Hitfelei büszkék rá, hogy a szegény falusi vándortanítóból a nagyvárosi szellem külföldön is emlegetett poétája lett; a keresztény nacionalisták kozmopolitának nevezik s gyanakodással tekintenek szkeptikus életfilozófiájára.)
1889. – Kiss József állástalan magánhivatalnok és költő. Biztosító-társasága megbukik, a költő nem élhet meg puszta dicsőségéből. Hitfelei pénzt gyűjtenek számára, hogy szépirodalmi folyóiratot indíthasson. Semmiféle más alkalmazást nem akar vállalni, annyira költőnek érzi magát és csak költőnek. (Ignotus Hugó följegyzése szerint: «Ferenc József a hadsereget, Wekerle Sándor a költségvetést bizonyára komolyan vette; de senki semmit olyan komolyan nem vehetett, mint Kiss József vette a kissjózsefi verset; ezért élt, ennek élt s ebben élte az életét. Verseit úgy írta, hogy egy sor vagy egy szó jutott belőlük először eszébe s valami bizonytalan kóválygás, amit nem tudott volna szóba foglalni. A papirosra mindenesetre lejegyzett: néha szavakat, néha sorokat, egy-egy rímpárt, gyakran borzalmas közhelyeket számla- vagy könyvkivonat-nyelven. Azután nekiült s az írást elkezdte olvasni. Olvasni, dünnyögni, kántálni: kilesni, hogy hangzásuk vág-e a benne zsongó kimondhatatlansághoz s így kántált ki magából szó után szót, sor után sort, mondat után mondatot, strófa után strófát, órákon, napokon, heteken át; a szavak mind frissebbek lettek, a mondatok mind fordulatosabbak, a rímek mind csattanóbbak, a sorok mind lüktetőbbek; így épült a kissjózsefi vers: megvolt az eleje s a vége, de a dereka még hiányzott, néha megakadt egy sornál s hónapokig nem ment tovább, néha benne maradt egy félsor vagy egy rím, míg egyszer csak a hamis szó helyett felbukkant az igazi, a süket rím helyett felcsendült a zengő s a végén megvolt a vers.»)
1890. – Negyvenhét éves. Megindítja újszellemű szépirodalmi hetilapját: a Hetet. (A szerkesztő a magyar műveltséget össze akarja egyeztetni a zsidó szellemmel, a modern kor felvilágosodását szembe akarja helyezni a megcsontosodott hagyományokkal: «Nekimegyünk minden konzervatív babonának, legyen az előítélet vagy tisztesség formájába bujt önérdek vagy évszázadokon át hűségesen ápolt hiúság.» Alig áll fenn néhány évig folyóirata, az írók egy része szemére veti, hogy mint szerkesztő határtalan gőggel irányítja lapját; szerkesztői üzeneteiben olyan kihívó hangon szólal meg, amilyennel a legtekintélyesebb irodalmi vezérek sem mertek addig élni; az irodalom kérdéseiben legfőbb ítélőbírónak tartja magát, kezdő zsurnalisztákat nagy írókként mutat be a közönségnek, zsidó hittestvéreit egetverő dícséretekkel reklámozza, önmagát szégyenkezés nélkül dicsőítteti. Ezzel szemben a szerkesztő büszkén mutat rá arra, hány kiváló tehetségnek adott módot a kibontakozásra; önérzetesen hirdeti, hogy a magyar irodalomtörténet eljövendő megírójának sok forgatnivalója akad majd az ő folyóiratában. «Itt született és nőtt nagyra Kóbor Tamás, a filozóf; és Ignotus, a nagy enciklopédista.» A Hét ismerteti meg a közönséget a francia szimbolista költőkkel és dekadens írókkal; innen indul az új szellem a vidék felé. Munkatársai tehetséges zsidó fiatalok, az elmaradt magyar ugarral szemben Páris rajongói, a radikális politikai áramlatok céltudatos egyengetői. A folyóirat hasábjain az ultramodernek mellett helyet kapnak az alkalmazkodóbb nacionalisták is, csak éppen abba kell belenyugodniok, hogy a szerkesztő és vezérkara szabadon ostorozhassa a konzervatív irodalmi társaságokat s alaposan megrontsa a nemzeti szellemhez megalkuvás nélkül ragaszkodó írók és tudósok hírnevét. «A Hét és Kiss József – büszkélkedett később Ignotus – s körülötte az ő köre teremtette meg azt az irodalmi levegőt, mely Budapestről elhatott a vidékre, a nyolcvan magyar városba, melynek Budapest volt a fővárosa. A nagy forradalomnak, melyet a Nyugat hozott, Kiss József és a Hét, Kiss József s az ő kerekasztala voltak az enciklopédistái.»)
1893. – Jászai Mari, a Nemzeti Színház tagja, ezt az évet Kiss József hírnevének növelésére szánja: művészi körútján az ország harmincöt városában szavalja a Jehovát. (A költemény főkép a művésznő nagyszabású előadótehetsége miatt érdekli a közönséget, de figyelmet ébreszt a zsidó ortodoxia és asszimiláció vajudásainak bemutatása is. Az ősi hitbuzgalom immár eltűnt az új zsidó nemzedék lelkéből, a modern zsidók és a megkereszteltek a szabadgondolkodó-eszmék rajongói.)
1897. – Megjelenik Kiss József költeményeinek országos feltűnést keltő díszkiadása. A fővárosi írók és hírlapírók, élükön a Pósa-asztallal, hatalmas méretű lakomát rendeznek a költő tiszteletére. A költő ekkor áll dicsősége csúcspontján. (Királynak érzi magát költőtársai között. Ha megjön poétai ihlete, ünnepélyes formák között fog a versíráshoz. Kosztolányi Dezső megfigyelése szerint ilyenkor fel sem kel ágyából: «Minden erejét a versnek tartogatta, szelleme éberségét, figyelmét, felfogó képességét nem engedte bénítani semmivel, a testi mozgást is kerülte, ajtaját becsukatta, telefonját kikapcsoltatta, az asztalán levő villanylámpát meggyujtotta s lábujjhegyen járt körülötte az egész ház. A selyempárnáktól derengő szobában, párnáktól körül támasztva trónolt a rengeteg ágyon, melynek sárga paplanán rajztábla hevert, ráfeszített ívpapírokkal, körötte sok-sok hegyesre faragott irón, hogy kellő pillanatban kezeügyében legyen s ne rebbenjen el a végzetes ige. Karcsú pohárka állott mellette, pár ujjnyi francia pezsgővel. Egyiptomi cigarettát szívott, kedves cigarettáját, a vastag dimitrinót. Királyian szolgálta ki azt a művészt, aki alkotott. A rajzpapíron, melyre gyöngybetűit rótta, csak lassan nőttek a sorok. Több napi munka látszott meg ezen a kéziraton.») Túltengő önérzete olyan beteges önteltséggé és vastag kíméletlenséggé fajul, hogy még a liberális irányú írók egy részét is maga ellen bőszíti. (Benedek Elekről például így nyilatkozik folyóiratában: «Ez a Székelyföldről Budapestre vetődött jövevény.» Ki a jövevény? Zúdul fel erre a kitessékelő kijelentésre a sajtó egy része. Kiss József-e vagy Benedek Elek?)
1908. – Megindul a Nyugat, a Hét elveszti előfizetőinek egy részét, munkatársai közül többen átmennek a merészebb szellemű új folyóirat táborába. A költő bosszankodva veszi tudomásul az ifjabb nemzedék csoportosulását, a két folyóirat között civakodás támad, Ady Endre és társai lenézően nyilatkoznak a «vén szakállasról.» A Hét szerkesztője versbe önti keserűségét: «Időm lejárt, hanyatlik napom: Ifjú titánok, üssetek agyon!» Gnómnak nevezik, rendben van; de a gnómokban, hirdeti büszkén, bűvös erő él. Eddig ő nyomta el versenytársait, most őt szorítják háttérbe a nyugatosok. Féltékenyen tekint a fiatalokra, a Hét fenntartásával egyre több baja van. Szaladoznia kell az előfizetők, hirdetések, nyomdai számlák ügyében; olykor legsürgősebb tartozásait sem tudja kifizetni.)
1913. – Országos ünneplése hetvenedik születésnapja alkalmából. (A jubileumi díszülést a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében a Petőfi Társaság rendezi. Az ünneplésre nemcsak a zsidóság vonul fel tömegesen, hanem a liberális kereszténység is. A költő lába elé ötszáz fehérruhás leány szórja a rózsát, küldöttségek jelennek meg, magasztaló szónoklatok hangzanak el, a mezőcsátiak díszpolgári oklevelet nyujtanak át a költőnek. Ady Endre a Nyugatban azt írja, hogy a hetvenéves dalnok élete prófétai, sőt messiási: «Benne fejeződött ki s vetődött előre az a jelentős és jós, sorsszerű szerep, melyet a sors később ez elmaradt országocskában a magyar zsidóságnak juttatott. Lapjával, a Héttel, fölnevelt bennünket új írókat és új olvasókat. Büszke és még mindig forradalmi zászlót hajtunk meg előtte, atyamesterünk előtt.»)
1914. – Hetvenegy éves. Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjának. (A választásnak nagyon örül. Hogy miért oly későn jutott be a társaság tagjai közé, ennek szerkesztői működése volt az oka. A Hétben valóságos sportot űzött az Akadémia és Kisfaludy-Társaság kigúnyolásából. Ha valamelyik konzervatívabb hajlamú tudós vagy író könyvet adott ki vagy valamiféle elismerésben részesült, lapja mindjárt nekitámadt a gyűlölt ellenfél munkásságának s befeketítette személyét a közönség előtt.)
1919. – Anyagi nehézséggel küzdő folyóiratát kénytelen átadni más szerkesztőnek és kiadónak, ő maga egyre betegebben tölti napjait Népszínház-utcai lakásában. Családja nagy szeretettel gondozza. (Három fia közül Kiss Jenő Sándor maga is író; leánya, Kiss Erzsébet, katonatiszt neje.)
1921. – Halála december 31-én, hetvennyolc éves korában, Budapesten. (Az antiszemita mozgalmak erős hullámverése közben január 2-án temetik a Petőfi-házból, Jókai Mór egykori villájából. A Kisfaludy-Társaság nevében Berzeviczy Albert, a Petőfi-Társaság nevében Ferenczi Zoltán, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat nevében Bánóczi József búcsúztatja; a temetési szertartást Fischer Gyula és Hevesi Simon főrabbik végzik.)
Kiadások. – Zsidó dalok. Pest, 1868. (A versgyűjteményben nem az ortodox zsidó szellem, hanem a neológ zsidó gondolkodás nyilvánul meg. A még ismeretlen nevű költő a pesti izraelita hitközség segítségével bocsátotta közre verseit. A kis füzetről Rákosi Jenő barátságos bírálatot írt a Pesti Naplóban.) – Budapest rejtelmei. Regény. Nyolc kötet. Budapest, 1874. (A terjedelmes ponyvaregény Szentesi Rudolf álnéven jelent meg. Hőse egy titokzatos fiatal gróf. Az értéktelen rémtörténetet a szerző később kitagadta munkái sorából. Megírását nyomora miatt vállalta el.) – Kiss József költeményei. 1868–1876. Budapest, 1876. (Itt jelent meg először hiteles szövegében Simon Juditról szóló balladája. Ez a költemény irányította személye felé a közönség érdeklődését.) – Kiss József költeményei. 1868–1882. Budapest, 1883. (Addig írt verseinek gyűjteménye. Utóbb még több kiadás folytonos bővítésekkel. Összegyűjtött verseiből 1876-tól 1896-ig hatezer példány fogyott el.) – Mese a varrógépről. Budapest, 1884. (A Baditz Ottó rajzaival díszített kiadást a kritika elég szívesen fogadta.) – Mesék a hó alól. Budapest, 1885. (Képes könyv gyermekek számára) – Ünnepnapok. Budapest, 1888. (Templomi énekek a zsidók számára. A pesti izraelita hitközség hivatalos énekeskönyvnek szánta, de dogmatikai tévedései miatt kénytelen volt mellőzni. A költő nem egyezett bele a kívánt változtatásokba, inkább lemondott a megbízatásával járó előnyökről. Az énekeskönyv kétféle kiadásban jelent meg, a nagyobbik kiadást Cserna Károly rajzai díszítették.) – Kiss József költeményei. Albumalakú illusztrált díszkiadás. Budapest, 1897. (A kötetet a Révai-cég olyan pompával adta ki, amilyenre kevés példa volt irodalmunkban. Műmellékleteit és szövegrajzait a nagybányai művész-csoport készítette, a könyv tábláját selyemmel hímezték. Beöthy Zsolt szerint: «A költőre magára nemcsak az megtisztelő, hogy ily pazarul fényes köntösben léphet a közönség elé, hanem talán még inkább az, hogy egy egész tehetséges művészgárda keresett benne inspirációt.» Lyka Károly szerint: «Azt hiszem, hogy ez a kötet a legszebb magyar illusztrált mű.») – Kiss József költeményei. Olcsó kiadás. Budapest, 1899. (Ebből a három koronás kiadásból néhány hét alatt ötezer példányt vásárolt a közönség. Alig volt az országban műveltebb zsidócsalád, ahol ez a kötet meg nem lett volna. Egy év mulva már újabb kiadása jelent meg.) – Levelek hullása. Budapest, 1908. (Újabb költeményei.) – Legendák a nagyapámról. Budapest, 1911. (A verses regény hőse Litvák kántor vagy ahogyan a költő nevezi nagyapját: Reb Mayer Litvák.) – Háborús versek. Budapest, 1915. (A nemzet közhangulatát tolmácsoló költemények.) – Avar. Budapest, 1917. (Újabb költeményei.) – Esteledik, alkonyodik. Budapest, 1920. (Öregkori költeményei.) – Utolsó versek. Budapest, 1924. (Hátrahagyott költeményei fia, Kiss Jenő Sándor bevezetésével.) – Kiss József és kerek asztala. Budapest, 1934. (A költő prózai írásainak válogatott gyűjteménye.)
Irodalom. – A Budapesti Szemle bírálatai Kiss József költeményeiről. (1882, 1883, 1888.) – Tolnai Lajos: Kiss József. Irodalom. 1887. évf. – Roboz Andor: Kiss József. Magyar Kritika. 1897. évf. – Szinnyei József; Magyar írók élete és munkái. VI. köt. Budapest, 1899. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok második sorozata. Budapest, 1900. – Glatz Károly: Kiss József. Budapest, 1904. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Oláh Gábor: Írói arcképek. Budapest, 1910. – Gyulai Pál; Bírálatok. Budapest, 1911. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Kozma Andor: Kiss József. Budapesti Szemle. 1914. évf. – Elek Oszkár: Kiss József. Izr. Magyar Irodalmi Társaság Évkönyve. Budapest, 1915. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Andor József: Irodalom és pornográfia. Élet, 1918. évf. – Sik Sándor: Verselésünk legújabb fejlődése. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Kosztolányi Dezső: Kiss József. Nyugat. 1922. évf. – Patai József: Kiss József, a zsidó költő. Mult És Jövő. 1922. évf. – Raab Andor: A zsidó költő. Zsidó Szemle. 1922. évf. – Szilágyi Géza: Kiss József, a művész és az ember. U. o. 1922. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Sik Sándor: Kiss József. Élet. 1923. évf. – U. az: Kiss József. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 56. köt. Budapest, 1924. – Kiss Jenő Sándor: Kiss Józsefről. Egyenlőség. 1924. évf. – Weigl Géza: Kiss József ismeretlen levelei. U. o. 1924. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Rubinyi Mózes: Kiss József stílusa, nyelve, technikája. Magyar Nyelvőr, 1925. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Rubinyi Mózes: Kiss József élete és munkássága. Budapest, 1926. – Komlós Aladár: A hatvanéves magyar-zsidó költészet. Mult És Jövő. 1928. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Herczeg Ferenc: Arcképek. Budapest, 1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Komlós Aladár: Kiss József emlékezete. Izr. Magyar Irodalmi Társaság Évkönyve. Budapest, 1932. – Kiss József és kerek asztala. Budapest, 1934. (A költő kortársainak visszaemlékezései.)
