PETŐFI SÁNDOR TÁJKÉPEI ÉS ÉLETKÉPEI.
PETŐFI SÁNDOR TÁJKÉPEI ÉS ÉLETKÉPEI.
A TERMÉSZET szépségeinek dícsérete már több magyar író művében felhangzott, de a tájszépségek magasztalása megragadó költőiséggel legelőször Petőfi Sándor verseiben nyilatkozott meg. Bálványozta az erdők és puszták magányát. «A természettel mulattam – írja egyik úti levelében – az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket.»
Természetfestő költeményei olyan művészi alkotások, hogy a világirodalom legszebb tájrajzaival kiállják a versenyt. Magyar kortársainak és író-elődeinek felületes természetszeretete vagy érzelgő természetimádása össze sem hasonlítható az ő ihletett lelkesedésével. Látása is más, mint a többi költőé. Ahol a kortársak csak a megszokott jelenségeket vették észre, ott ő új dolgokat fedezett föl; az unalmasnak, sivárnak, kihaltnak vélt vidékre ragyogó életet varázsolt. A magyar pusztát ő tette híressé, az Alföld költői képeivel ő gazdagította irodalmunkat.
Előtte is olvashatunk már tájrajzokat, de régibb tájfestőink rendesen száraz leírók s külföldi mintáik nyomán a hegyek magasztalói; a rónaságban senki sem talált költőiséget. Mikor Petőfi az Alföldet a természeti nagyszerűségek birodalmaként mutatta be, új világot tárt fel. A csárdák és ménesek világáról annyi megragadót tudott mondani, amennyiről azelőtt sejtelme sem volt senkinek. Nem fáradt ki a rónaság magasztalásában, még prózai munkáiba is beleszőtte az Alföld dícséretét. Ha csodálja is a Kárpátok zordon tájait, szeretete az Alföldé. Képzeletének az Alföld a legboldogabb otthona. Olyan az Alföld, mint a szemérmes leány: arcáról csak a barátai előtt teszi le fátyolát, de akkor rajta vesz a megbűvölt szem, mert tündérkisasszonyt lát.
Tájfestő költeményeiben sohasem ad puszta leírást, a vidék rajzába mindig beleviszi saját hangulatát. Majd csendes ábrándozással, majd merész szárnyalással számol be érzelmeiről. Mikor a csárda romjait énekli meg, abból indul ki, hogy lelkének legkedvesebb mulató tanyája az Alföld, mert az olyan, mint a nyitott levél, egyszerre át lehet olvasni, míg a Felföld csukott könyv, forgatni kell a lapjait. Egész életét a pusztán szeretné tölteni, a rónaság a szabadság képe, a szabadság pedig az ő istene, szívesen adja vérét is a szabadságért, ha kell. A pusztán íme az omladék: a csárda romja. Bizonyára sokszor járt erre az ellenség, hiszen a szegény magyar haza súlyos bilincsekben nyögött századokon át. Hajdan itt virágzó város állott, a városnak csak a temploma maradt meg, az is összeroskadt, a templom köveiből rakták a csárdát. Látogatói mind előtűnnek: ott egy-két szegénylegény, itt egy üveges zsidó, amott egy drótostót, emitt a csaplárosnéval ölelkező deák. Régen volt. A csárda lakói elhaltak, az ódon épület düledezik, körülötte minden elhagyatott; beomlott a pince, beomlott a kút. Csak a kútágas áll még, tetején vén sas fészkel, mintha a mulandóságról gondolkodnék ez a bús madár is. Fölötte a nap lángol s a délibáb űzi játékát. (A csárda romjai.) A költemény ódai szárnyalása, majd elégiai hangja ábrándokba ringatja az olvasót. Nem puszta leírás ez, hanem a költő hangulatába beillesztett képsorozat.
Tájképeinek jellemző vonása az elevenség. Leírásai csak látszólag festmények, közelebbről nézve él és mozog a kép. Egyik-másik költeménye a nagy magyar Alföldnek remekbe festett rajza. (Az Alföld, A Tisza, Kiskunság, A gólya, Falun, A puszta télen, Kutyakaparó.) Kitűnő érzékkel ragadja ki a legjellemzőbb vonásokat, a csoportosítás és színezés művészetében a legkiválóbb festőkkel versenyez. A kép hatását a részletek elevenségén és festőiségén kívül rendkívül erősíti az egész tájrajz hangulatossága s a költő egyéniségének két olyan vonása, amely közös minden olvasójával: a szülőföldhöz való ragaszkodás és a szabadságszeretet. Hangulatunk hozzásimul a költő hangulatához, képzeletünk együtt szárnyal a költő képzeletével. A líra tükréből egymásután emelkednek ki a sík vidék legjellemzőbb jelenségei, tárgyai, növényei, állatai, emberei; a lírikusban munkálkodni kezd a drámaíró képzelete; különféle jelenetekkel és hősökkel népesíti be a pusztát. A líraiságon kívül ez a drámaiság fokozza legjobban a tájképek művészi hatását. Itt-ott a részletek, mint a festő vásznán, egymás mellett állanak; de a kellő pillanatban cselekvéssé változik a leírás; hangulat és érzelem vegyül a tájrajzba.
A hangulat megkapó volta s a drámai mozgalmasság teszi becsesekké életképeit is. Akár egy embert rajzol (Pál mester, A vándorlegény, Panyó Panni, Sári néni), akár egész csoportot mutat be (A téli esték, Téli világ, Vándorélet), biztos kézzel ragadja meg a jellemző vonásokat. Gyakran egyetlen vonás odavetésével is pompás hatást ér el. Életképei változatosabbak, mint tájképei, mert nem vonatkoznak egyetlen vidékre, az Alföldre, hanem különféle egyéneket és társadalmi osztályokat vezetnek elénk. Hangulata sokféle: hol derűs, hol humoros, hol gúnyos, hol lelkes, hol merengő, hol meghatott. Vannak elégikus életképei, vannak szatirikus hangúak. Ezekben az életképekben a magyar alakok változatos sora vonul fel, kezdve a tétlen nemesúrtól Panyó Panniig, a csárdák virágszáláig. Megelevenedik a falvak és a puszták világa. A faluvégi cigány, a szerelmes kisbéres, a boldogtalan juhász, a lókötő szegénylegény, a menekülő betyár, a borozó csikós, a mogorva csapláros, a nyalka béres, az iszákos gazdaember, a nyelves parasztasszony, a kikapós menyecske és a sír szélén állá Sári néni mellett feltűnik a vándorló mesterlegény, a hazatérő katona, a vidám komédiás, a könnyelmű színésznő, a féltékeny öregúr, a léha városi úrfi és az életét elpipázó nemesember alakja. A költő többnyire egy indulatot, egy szenvedélyt, egy uralkodó vonást jelenít meg. Lírai képzelete gyorsfutású, a részletezéssel nem törődik, a legjellemzőbbet mindig észreveszi. A konzervatív földesurat, az önérzetes parasztlegényt, a puszták bátor lakóit, a boldog falusi estéket, a csendes családi kört alig jellemezte valaki nála találóbban. Életet lehelt minden alakjába.
Nevezetesebb leíró költeményei és életképei. – Lopott ló. Szivárvány. Album a miskolci tűzkárosultak fölsegítésére. Szerk. Halászy József. Pest, 1844. (Pönögei Kis Pál aláírással jelent meg. Ezzel a versével kezdte meg a betyárélet bemutatását. Az eleven kép humoros románcnak is vehető: a hetyke lókötő-legény a paripa gazdájának dicsekszik lopásával s mikor ez felhördül, azzal vágtat tovább, hogy a gazda leánya is ellopta az ő szívét. Nem a történés a fő effajta költeményeiben, hanem a kis drámai kép hőse, a különös típus.) – Fürdik a holdvilág az ég tengerében. Pesti Divatlap. 1844. évf. (A betyár lelki szenvedéseinek bemutatása.) – Vándorélet. Album az aradi vízkárosultak javára. Szerk. Császár Ferenc. Pest, 1844. («Szent Kleofás! Milyen karaván.» A csoportos életkép Barabás Miklós egyik rajzához szolgált perűs magyarázatul. A cigányok gondtalan könnyűvérűségét pompásan jellemzi.) – Hírös város az aafődön Kecskemét. Versek. Pest, 1844. (Népdalszerű életkép. A tájnyelven beszélő kecskeméti lovaslegény maga jellemzi önmagát. A tájszólásos versnek megvolt a hatása, a kezdő lírikusok sorából mindjárt előlépett egy-két utánzó tájköltő.) – Kedves vendégek. Pesti Divatlap. 1844. évf. (A fővárosba felránduló vidéki vendégek kifigurázása. A falusi család untatja a pesti urat, a jeles férfiú gúnyos fölénnyel mutatja be az érkezőket. «A mámi, ez már művelt egy személy, Még az irodalomról is beszél, Könyvtára van szobája ablakán, A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám.») – A boldog pestiek. Pesti Divatlap. 1844. évf. (A fővárosi nagyzolás kigúnyolása.) – Az Alföld. Honderű. 1844. évf. («Mit nekem te zordon Kárpátoknák Fenyvesekkel vadregényes tája»: szorosabb értelemben ez az első leíró költeménye. Ezzel kezdődik költészetében, Horváth János megállapítása szerint: a táj-típus, mint lírai kifejezés. Nem részletet fest, hanem az egész Alföldet rajzolja legjellemzőbb vonásaival. Képzeletéből idézi vissza szülőföldje világát, nem pedig közvetlen szemlélet alapján. Hűség, élénkség, mozgalmasság van strófáiban, a távlatokat és közelségeket egyforma remekléssel érzékelteti.) – Pál mester. Életképek. 1845. évf. (A korhely ember tragédiája. A félig humoros, félig lehangoló jellemképet Gyulai Pál a legszebb Petőfi-versek közül valónak tartotta, ugyanígy vélekedtek mások is. Horváth János szerint Pál mester a legmélyebben humoros alakok egyike.) – Pest. Versek. Pest, 1845. («Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!» Rövid szatira a főváros utcai életéről.) – Falun. Versek. Pest, 1845. (Esti tájkép. A leíró részek itt is beleolvadnak a lírai hangulatba. A világtól elvonuló falusi élet kívánása poétikus hangon nyer kifejezést. «Feledni kezdem Pestet és zaját S jövendőm minden büszke terveit: Jobb lenne élnem, így gondolkodom, Jobb lenne élnem elfeledve itt.») – Téli világ. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Néhány jellemző alak rajzában benne van a tél egész zordonsága. Öt didergő alakja: a favágó, a katona, a drótostót, a vándorszínész, a cigány. «Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.») – Az erdei lak. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Költői verseny Kerényi Frigyessel és Tompa Mihállyal. A három vers együtt jelent meg, mellettük a következő megjegyzés: «Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyanforma tájképet adni. K. P. T.» A verseny egykori tárgyaként Eperjes környékén később több kunyhót is mutogattak. Tompa versében a leíró részen, Kerényiében az érzelmes hangulaton, Petőfiében a szabadság dicsőítésén van a hangsúly.) – A magyar nemes. Pesti Divatlap. 1845. évf. («Őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja»; gúnyosabb és sértőbb támadás ennek a szatirikus jellemképnek megjelenéséig nem hangzott el költészetünkben a kiváltságos úri osztály ellen. A kor szellemére és a cenzúra engedékenységére fölötte jellemző adat, hogy a költőt nem bántották merész hangjáért. A nemesség maga is elfordult az ősi jogait önző módon kihasználó földesúri típustól; az idejét múlt rendi alkotmányt a kiváltságaikat tétlenül élvező földbirtokosok gyűlöltették meg legjobban a tanult emberekkel. A költő hőse maga mondja el renyhesége gyönyöreit: nem harcol a hazáért, nem adózik, nem ír, nem olvas, parasztjait munkába hajtja, eszik-iszik kedvére, elpipázza egész életét. «Mit törődőm a hazával? A hazának száz bajával? Majd elmúlnak a bajok. Én magyar nemes vagyok!» A kíméletlen politikai alakrajz, mondja Horváth János, egy koráramlatnak volt talpraesetten gúnyos szószólója: «Az irányzatos jellemzésnek egyik igen sikerült példája; a köztudat által kárhoztatott tipikus tulajdonságokat elemi könnyedséggel szedi össze s varrja egy ember nyakába, fülbemászó egyszerűséggel s a refrén keresetlenül ható iróniájával.») – A csárda romjai. Életképek. 1847. évf. (Föleleveníti a csárda multját, szembehelyezi a multat a jelennel. A szülőföld szeretetének ódai lelkesültsége mellé odaállítja a mulandóságon való merengés elégikus érzelmeit.) – Kutyakaparó. Hazánk. 1847. évf. (A leírás ebben a költeményben is művészien olvad a költő érzelmeibe. Jellemzőbb vonásokkal aligha lehetett volna az olvasó elé varázsolni az életunalom tanyáját: a pusztuló csárdát. A kép sivár hatását a költő humora enyhíti. Leíró költeménye egyben életkép is.) – A Tisza. Honleányok Könyve. Szerk. Röszler Ágnes és Oroszhegyi Józsa. Pest, 1847. (A leírás első felében a jámboran hömpölygő folyót, második felében a rohanó árvizet mutatja be. Ez a szembeállítás megtöri ugyan a hangulat egységét, de mozgalmasságot visz a gyönyörű tájképbe.) – Katona-élet. Életképek. 1847. évf. (A toborzó altiszt jóízű humorral szaval a közlegény keserves életéről: «Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!») – Zöld Marci. 1847-ből. (A híres alföldi betyár jellemképe. A költő sajnálkozva beszél a gavallér haramiáról, érzelmes betyár-romantikáját humorával teszi vonzóbbá. Horváth János szerint: «Népi közönséget képzel maga elé s míg ahhoz félig-meddig idomulni igyekszik, egyúttal a maga műköltői kedvének is szabad befolyást enged s játszik közönségével. Hol Marciról beszél s tetszik neki a naiv álmélkodás hangja, mellyel közönsége gondolatának ad kifejezést; hol Marcit aposztrofálja s ilyenkor élvezi a megszólítással járó szemernyi pátoszt; hol a maga nevében fordul hallgatóihoz, hogy naiv fogékonyságukat még jobban befolyásolja. Folyvást érezzük a naiv hallgató jelenlétét s arcán a műköltő hatást fürkésző, modort rögtönző folytonos figyelmét. Hogy nem Zöld Marci teszi a költemény érdekét, hanem az őt bemutató költő eleven, játékos líraisága, azt a vak is látja.») – Sári néni. Életképek. 1847. évf. (A költő a hangulatkeltés mestere. Az átmenetek gyengédsége, a hatás tervszerű fokozása, a játszi hangnak bánatosra változása, végül az egész jellemképnek lírai keretbe való olvasztása mély hatást kelt. Ez a sors, ez az élet, így enyésznek el az ifjúság dús adományai. A roskadt öreg asszonyt Nagyszalontán látta, amikor 1847 nyarán tíz napot töltött Arany János családi körében. «A genre-képi vonás itt csekélyebb, de annál nagyobb a lírai megindulás»: írja a remekműről Gyulai Pál. «A költemény szépsége abban áll, hogy lépésről-lépésre híven tükrözi egy lírai szemlélés lelki processzusát»: mondja Horváth János.) – A gólya. Hazánk. 1847. évf. (A költő a jellemző pusztai képeket filozófiai ábrándozással használja gyermekkori emlékeinek felújítására.) – Panyó Panni. 1847-ből. (A betyárok elzüllött szeretőjének keserűhangú vallomásai. A csárda leánya nem érzeleg, előre tudja sorsát: «Ha már senkinek nem kellek, A sövény alatt halok meg». Alakrajzai közt, mondja a jellemképről Horváth János, ez a legtárgyiasabb. «Maga az alak beszél, a költő nem szól közbe, nem mutogat. Népiessége is az alaké. A költőé a művészet, mellyel a jellemző életadatokat kiválogatja s övé a páratlanul stílszerű beszéltetés, mely a népi versformát oly természetes rátermettséggel tölti ki, mely igénytelen gondolatfűzésében és metaforáiban a tőrülmetszettség oly természetes otthoniasságával hat s mégis mesteri jellemzetességgel képes egy élő alakot a maga test-lelki különösségében elénk varázsolni.») – A vándorlegény. 1847-ből. (Az ágrólszakadt mesterlegény monológja, a nyomor rajzában humor és optimizmus. A jó kedvvel bölcselkedő vándor hasonlít Bolond Istókhoz.) – Pató Pál úr. 1847-ből. (Az ősi birtokán tehetetlenül lézengő nemesembert gúnyos világításban mutatja be. Pató Pálnak mindene lehetne, még sincs semmije; veszni hagyja azt is, amit ősei szereztek; jelszava: «Ejh, ráérünk arra még!» A régi vármegyei táblabíró-világ ellen izzó gyűlölség az utolsó versszakban a legerősebb; itt a csökönyös gondolkodást, maradi természetet, halogató életpolitikát úgy tünteti fel a költő, mint az egész nemesség vétkét. A felejthetetlenné stilizált alak, olvassuk Horváth János könyvében, a régi Magyarország képviselője; benne Petőfi a maga cselekvő lényének renyhe ellentétét festette meg; kiváló genre-tehetsége ezúttal is tiszta művészettel érvényesül, bár politikai felfogását is szolgálja. «A táblabíró-szatira monumentális arányokra tett szert a Falu Jegyzője kegyetlen szakértelemmel összeállított torzrajzában; Pató Pál úr humorában a parányi stilizáltság, a vázlat-remekség tökélyét érte el.») – A téli esték. 1848-ból. (A parasztember családi körének rajza.) – A puszta télen. Életképek. 1848. évf. (Megkapó téli tájkép.) – Kiskunság. 1848-ból. (Az Alföld nyári képe.)
Gyulai Pál szerint Petőfi Sándor tájképei és életképei a magyar költészet örök remekei: «Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival.» (Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf.) – Művészi elmélyedéssel szólt a kérdéshez Salamon Ferenc is; kettőjük észrevételei irányt szabtak a későbbi méltatóknak. (Petőfi Sándor újabb költeményei. Budapesti Szemle. 1858. évf.) – Badics Ferenc szerint: «A csoportosítás és színezés művészetében Petőfi vetekszik a festővel, sőt annyiban felül is múlja, hogy a rajzolt képpel úgy tudja éreztetni a benne fölébredt hangulatot, mintha akkor mást nem is lehetett volna érezni. Kép és hangulat mintegy odatapadnak az olvasó lelkébe.» (Petőfi Sándor válogatott költeményei. Két kötet. Budapest, 1888.) – Hartmann János szerint: «Burns is mesterien olvasztja be leírását lírai hangulatába, bőbeszédűsége azonban néha zavar s naivsága itt-ott túlzottnak tűnik föl. Amellett, bár a szülőföldhöz való ragaszkodás megható vallomásokat ad ajkára s éppen oly mélyen gyökerező ez érzés nála, mint Petőfinél: a skót költő leleménye kevésbé gazdag s képzelme szökellésében is több a vigyázat, mint a magyar költőében.» (Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1910.) – Horváth János szerint: «Alakrajz, életkép és tájkép nem szigorúan elkülönülő műfajok Petőfinél. Egymásba folynak s a művészi modor minden változatossága mellett lényegileg ugyanazon műfajt képviselik: a tárgyias líra műfaját. Életszemlélet mind valamennyi, még pedig lírai szükségletet kielégítő életszemlélet. Innen szinte kivételnélküli kiválóságuk s csekély számukhoz képest rendkívüli súlyuk a költő összes művei között.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.) – Kéky Lajos szerint: «Csak az Alföldért tud lelkesülni, az ország többi tája hidegen hagyja. Vonzalmának egyoldalúsága megérthető abból, hogy majdnem egész életét az Alföldön élte le. Ő a valóság költője volt, nem sóvárgott árkádiai ligetek, Tempe völgye s távoli bércek után, mert gazdag lelke költői varázzsal tudta elönteni, ami szeme előtt volt. Bizonyára mélyen megkapta volna lelkét a tenger is, ha láthatta volna. Volt érzéke a hegyi tájak bűbája iránt is, hisz legszebb költeményében hótakarta bérci tetőn mereng tekintete; elbűvölte Eperjes gyönyörű vidéke s utolsó napjainak egyik legforróbb vágya, hogy a szép Székelyföld bércei közt telepedhessék meg.» (Petőfi. Budapest, 1922.) – Ferenczi Zoltán szerint: «Életképeiben szereti a szomorút a vidámmal, a tragikumot a komikummal, a komort a kedélyessel enyhíteni s igy az egésznek hatását emelni: Különösen feltűnő, hogy ritkán ad fővárosi életképet.» (Petőfi. Budapest, 1923.) – Riedl Frigyes szerint: «Petőfi a természetérzéknek utolérhetetlen virtuóza. Irodalmunkban ő játszotta azt a szerepet, mely a XVIII. század francia irodalmában Rousseaué volt; kinyitotta a költészet kissé fülledt szobájának ablakát és beeresztette az Alföld édes lehét, mint Rousseau az Alpesek acélozó friss levegőjét. Oly közel áll a természethez, annyira beleéli magát örök életébe, annyira fel tudja támasztani, hogy művei olvasásánál a kezdetleges népek, az ősemberek mitológiai képzelete jut eszünkbe, azok az ősidők, ahol minden természeti erő megelevenedett mint személy vagy állat, ahol az évszakokat cselekvésnek, különös lények harcának képzelték. Ez a mitológiai képzelet, a természet önkénytelen megszemélyesítése, Petőfi költészetének egyik uralkodó vonása.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1923.)
Kiadások. – Petőfi Sándor költeményei. Hazai művészek rajzaival díszített első teljes kiadás. Budapest, 1874. (Greguss Ágost és Gyulai Pál gyüjteménye.) – Petőfi Sándor válogatott költeményei. Magyarázta Badics Ferenc. Két kötet. Budapest, 1888. (A legszebb leíró költemények és életképek jegyzetes kiadása.) – Petőfi Sándor összes művei. Végleges teljes kiadás. Jegyzetekkel kísérte Havas Adolf. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. (Valamennyi leíró költeménye és életképe magyarázatokkal.) – Petőfi összes költeményei. Jegyzetekkel kiadja Voinovich Géza. Két kötet. Budapest, 1921. (Magyarázatos szövegek.)
Irodalom. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf. – Salamon Ferenc: Petőfi Sándor újabb költeményei. Budapesti Szemle. 1858. évf. – Badics Ferenc Petőfi Sándor válogatott költeményei. I. köt. Budapest, 1888. – Palágyi Menyhért: Petőfi. Budapest, 1889.–Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Budapest, 1889. – Lenkei Henrik: Petőfi és a természet. Budapest, 1892. – Havas Adolf: Petőfi Sándor összes művei. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. – Lázár Béla: Petőfi természetköltészete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Ferenczi Zoltán: Petőfi és az Alföld. Irodalomtörténeti Közlemények. 1901. évf. – Szigetvári Iván: Petőfi költészete. Budapest, 1902. – Jancsó Benedek: Az Alföld hatása Petőfire. Agrár-album. Budapest, 1903. – Kaminszky László: A madarak Tompa, Petőfi és Arany költészetében. Ungvár, 1907. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Budapest, 1908. (Petőfi-Könyvtár.) – Oláh Gábor: Petőfi képzelete. Budapest, 1909. – Palágyi Menyhért: Petőfi. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Hartmann János: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1910. – Lenkei Henrik: Petőfi és a természet. Budapest, 1910. (Petőfi-Könyvtár.) – Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911. (Petőfi-Könyvtár.) – Herman Ottó: Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Budapest, 1914. – Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. – Kéky Lajos: Petőfi. Budapest. 1922. – Moesz Gusztáv: Botanikai vonatkozások Petőfi költészetében. Uránia 1922. évf. – Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Budapest, 1922. – Ferenczi Zoltán: Petőfi. Budapest, 1923. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Budapest, 1923. – Berze Nagy János: Petőfi költészetének folklore-párhuzamai. Népélet. 1925. évf. – Hartmann János: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1926.
