AZ EMBER TRAGÉDIÁJA.
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA.
AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁnak megírásához 1859 február 17-én kezdett, kéziratát 1860 március 26-án fejezte be. A drámai költemény keletkezéséről csak néhány anekdótaszerű följegyzés maradt: ismerőseinek későbbi visszaemlékezései. A kész munkát először bizalmas barátjának, Szontagh Pálnak, mutatta meg; a művelt földbirtokos több észrevételt tett rá s azt tanácsolta, juttassa el a kéziratot Arany Jánoshoz. Mikor a költőt 1861 tavaszán a balassagyarmati kerület képviselőjévé választották, a pesti országgyűlésre magával vitte kéziratát; képviselőtársai közül megismerkedett Jámbor Pállal, a költővel; megkérte őt, támogassa ügyét Arany Jánosnál. A Kisfaludy-Társaság igazgatója átvette a kéziratot, néhány nap mulva belefogott olvasásába, de az első jelenetnél mindjárt félbe is hagyta, mert azt hitte, hogy valami gyönge Faust-utánzattal lesz dolga. Madách Imre egy ideig türelmesen várt, azután megkérte Jámbor Pált, sürgesse meg a bírálatot. Arany János az egész munka elolvasása után meglepetéssel látta, milyen értékes alkotás került a kezébe. Írt Alsósztregovára, tudósította a költőt munkája jelességéről, felajánlotta kiadását a Kisfaludy-Társaság útján; arra is vállalkozott, hogy kijavítja verselésének felötlőbb hibáit. A nógrádmegyei földesúr hálával fogadta Arany János buzgóságát, beleegyezett tanácsaiba, így jelent meg Az ember tragédiája 1862 januárjában.
A tizenöt színből álló drámai költemény egy főesemény keretén belül megjeleníti az emberiség egész történetét. Az Úr a dicsőség fényétől övezve ül mennyei trónján: megteremtette a világot, örvendező angyalsereg magasztalja. Csak Lucifer elégedetlen. A pártos szellem vakmerő hangon követeli osztályrészét, hogy bebizonyíthassa, milyen tökéletlen a világ. Az Úr megsemmisíthetné, de nem teszi, kiadja osztályrészét is: két elátkozott fát az Éden közepén. Itt él az első emberpár. Lucifer azt hiszi, hogy az Úr világának megdöntésére elég nagy egy talpalatnyi föld is, megjelenik az Édenben, elcsábítja az első emberpárt s mikor az Úr angyala kiűzi a két bűnöst a Paradicsomból, Ádámhoz szegődik és végigálmodtatja vele az emberiség jövő küzdelmeit. Az álomsorozat Egyiptomban kezdődik. Ádám, mint Fáraó, félistennek gondolja magát, neve örök megmaradásáról ábrándozik, Lucifer kijózanítja képzelgéséből. A sátán ebben a színben hatalmas miniszter, Éva egy halálra korbácsolt rabszolga hitvese; a boldogtalan asszony siralma megrendíti Ádámot; érzi, hogy milliók vérzenek egy miatt; látja, milyen nyomorban él a nép; új világ után kívánkozik, ahol nincs zsarnokság, nincs önző dicsőség, nincs rabszolga-munka, hanem minden a közösség javáért történik. Lucifer elvezeti az új világba: Miltiades korába. A görög vezér önzetlenül küzd hazája boldogságáért, de a nép háládatlan, jótevőjét vérpadra hurcolja; ez tehát a népszabadság gyümölcse, ez a közösség javáért való önzetlen fáradozás jutalma. Ádámnak most már nincs más vágya, csak az, hogy a gyönyörnek éljen, ezt megtalálja a császári Rómában. Mint Sergiolus dőzsöl a pogány város ledér női közt, de a kéjelgés nem tudja kielégíteni, undorodik társaitól, borzad önmagától. Az érzéki élvezetek megútálása után a kereszténységben iparkodik a boldogító eszmét megtalálni. Tankréd lovag mezében lelkesen harcol a kereszt ügyéért, de fájdalommal látja, hogy az emberiség most sem különb a réginél; az emberszeretet helyett a gyűlölet dühöng, az emberek a hit nevében marcangolják egymást, a vallás még a szerelmeseket is eltépi egymástól; a világ nem érti meg a kereszténység eszméit. Talán a tudományban és a családi életben találhat megnyugvást? Mint Kepler, lángelmével kutatja a tudomány rejtelmeit, mégis kénytelen megalázni magát tudatlan kortársai előtt; nincs pénze, nincs igazi megbecsülése; még a felesége is megcsalja egy léha udvaronccal. A francia forradalom mintha igazságot szolgáltatna az évezredes gonoszságokért, de a nagy eszmék hiába öltenek testet, a forradalom vezéreiből őrjöngők lesznek, az előítéletek ellen folytatott küzdelem hiábavaló, a nép sohasem érik meg a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméire. A modern élet vásárába, Londonba, ér el; látja a boldogtalan munkástömeget, az általános nyomort, gyűlölködést, bűnt; megborzad attól, hogyan irtja ki a szabad verseny az emberekből az erkölcs és eszmény utolsó csiráit. A további fejlődés, a kommunizmus, még siralmasabb képet nyujt; az elméleti alapokra helyezett állam elnyomja az egyént, mindenki hivatalos előírás szerint őrli le életét, a gépies berendezkedésben még a szerelem jogai is megsemmisülnek. Ádám elkeseredésében el akar szakadni a földtől, de a föld hatalma visszatérésre kényszeríti, leszáll a világürből, ismét megjelenik régi küzdelmeinek színhelyén hű kísérőjével, Luciferrel. A föld már kihűlőfélben van, hó és jég takar mindent, az emberiség kiveszett, maradéka állattá aljasult. Ádám borzadva látja utódai sorsát, kétségbeesve riad fel álmából, öngyilkos akar lenni, hogy az emberiséget, utód híján, megszabadítsa a nyomorúságtól, a szörnyű álom valóra válásától. Már késő. Megjelenik Éva; bevallja, hogy anyának érzi magát; az emberi nem tehát fenn fog maradni Ádám akarata ellenére is. A boldogtalan hős belenyugszik sorsába, elfordul Lucifertől, az Úrhoz menekül kétségeivel: Isten megnyugtatja és reményt önt szívébe.
Az ember tragédiája a világirodalom legértékesebb filozófiai költeményének egyike. Értéke mindenekfölött az elgondolás nagyszerűségében és a gondolatok mélységében rejlik. A három első szín fölveti a kérdést, a következő színek keresik a feleletet, az utolsó szín megoldja a csomót. A kérdés az: mi az emberi élet végcélja? A felelet keresése leverő eredményekre vezet: az ember vagy önmagának él vagy embertársainak, de boldog nem lesz egyik esetben sem, mert saját érdekeinek önző hajszolása éppen úgy nem elégíti ki, mint ahogyan elbukik akkor, ha embertársai javának szenteli életét; elbukik vagy boldogtalan lesz; be kell látnia, hogy minden küzdelme hiábavaló, végtére mégis csak megsemmisül az emberi nem; feleletet még arra a kérdésre sem kaphat, miért él a földön és lesz-e vergődésének jutalma a túlvilágon? Vigasztalan a múlt, kétségbeejtő a jövő. S igazán csakis az emberi természet örök reménykedéséből és kiirthatatlan hitéből magyarázható, hogy Ádám, miután belátja életének hiábavalóságát, mégis csak megnyugszik sorsában s beletörődik a csomó megoldásába; bízzuk életünket az irgalmas Istenre. Bizonyos, hogy ez a kibékülést célzó megoldás nem nyugtatja meg igazságérzetünket, mert az előzményekből egészen más tanulság folyik. A történeti jelenetek vigasztalatlanságával szemben az utolsó szín biztatása nem elég ellensúly. A megoldás csak engedmény a kereszténységnek, mert hiszen a történeti képek nem okolják meg a bizalmat. A költő vagy nem merte vagy nem akarta levonni történetfilozófiai szemlélődésének végső tanulságait s ezért adott a tragédia befejezésének olyan fordulatot, hogy az vigaszul szolgálhat ugyan a hívő lelkeknek, de nem elégítheti ki a kételkedő elméket.
A drámai költemény cselekménye az égben indul meg Lucifer és az Úr összetűzésével; itt vetik fel a kérdést, vajjon az ember Luciferhez pártol-e vagy az Úrhoz? Isten elfordul a bűnbeesett emberpártól, Lucifer melléjük áll: ő a tudás, a hideg ész, a materialisztikus világfelfogás megszemélyesítője, szemben Ádámmal, az eszményi lelkesedésű emberrel. Lucifer álomképei, tanításai, kételkedései megrendítik Ádámban a Gondviselésbe vetett hitet, de mikor Éva megjelenik és tudatja áldott állapotát, a kétségbeesett emberből kitör az érzelem heve, feledi álomképeinek tanulságát, elmenekül a tudástól, hinni akar újra, meghódol az Úr előtt. A pesszimista képzelettel rajzolt történeti álomjelenetek méla akkorddal záródnak: a költő megnyugvást akar önteni szívünkbe s elénk állítja a legkibékítőbb megoldást, az Istent.
Ádám az emberiség folytonos csalódásának és örökös reménykedésének megszemélyesítője. Az erő öntudata él benne, nem ijed meg attól, hogy az Úr elhagyta, bátran tekint jövő pályájára, öröme telik a küzdelemben. Küzdés nélkül semmire sem becsüli az életet, tervei nagyok, vágyai nem hagyják pihenni. Önzetlen odaadással harcol az emberiségért, bukása után mindig új célt tűz maga elé. A történeti álomképek színei sajátságos rendszerrel váltakoznak. Fáraó az önzés megszemélyesítője, Miltiades az önfeláldozásé; Sergiolus a maga gyönyöreit hajhássza, Tankréd a közérdek szolgálatában áll; Kepler a maga lelkébe merül, Danton polgártársainak áldozza életét; a londoni vásárban magára gondol mindenki, a falanszterjelenetben a közjó gondolata vezeti a tudósokat; az eszkimó-korszak ismét az emberi önzés képe. Így váltakozik a két véglet: az egoizmus és az altruizmus.
A küzdelemből Évára aránylag kevés jut; ez logikus, mert a költő szerint a nőnek életelve a függés. Éva az enyhülés, gyönyör, élvezet képviselője, olykor a jóságé; az életben örömét leli, szereti a csillogást; néha olyan, mint a napsugár, máskor torzalakká süllyed. Ádám alakja a különböző történeti jelmezek ellenére is meglehetősen egyöntetű, Évát változatosabban szerepelteti a költő.
Lucifer lényege a hideg mérlegelés, a fölényes értelem, a költői hevülésen gúnyosan mosolygó tudás. A tagadás ősi szelleme ő; rosszul érzi magát, ha ábrándos szívek közelébe jut. Hideg cinizmusa ellenére sem mondható ellenszenves alaknak. Nem hazug és nem csaló. Ádámot nem vezeti félre álomképeivel; nincs szüksége ördögi cselszövésre, enélkül is éles világításba helyezi a történeti fejlődés nyomorúságát. Az embert föl szeretné lázítani Teremtője ellen, diadala egy volna az Úr megalázásával; ezért lobban haragra, mikor Ádám, álomképeitől elcsüggesztve, kényre-kedvre megadja magát az Úrnak, ahelyett, hogy mellette tartana ki mindvégig. Luciferben a bölcselkedés és kételkedés sok szellemmel és önérzettel párosul, az értelem büszke sátánja ő, szabadsághősnek tartja magát az Úr zsarnokságával szemben. Nem ígér élvezeteket Ádámnak, mint a világirodalom legtöbb kísértő szelleme, hanem barátul, mondhatni szövetségestársul, ajánlkozik a közös küzdelemre. Ha száraz és fagyos is, komorsága és epéssége mögül előcsillannak részvétének sugarai. Metsző értelmével, bő ismereteivel, szellemének felsőségével mindentudó kalauzként áll a búslelkű Ádám mellett. Pőrére vetkőztet minden emberi cselekedetet, csontvázig elemez minden látszólagos szépséget. Ha a világtörténelem vonzóbb korszakaiba vezetné Ádámot, ott is csak a tévedéseket és ocsmányságokat látná meg, mert lényege a sötét látás. Ádám összeroskad mellette, a nagyratörő ifjúból szomorú öreg ember lesz, csak Lucifer áll rendületlenül, lelkében a zendülés szellemével, ajkán a világmegvetés gúnyos mosolyával. Végzete, hogy Évával nem sokat törődik, pedig végül is Ádám hitvese húzza át jól kigondolt számítását. Éva minden színben újraéled, a multra nem emlékszik, a jövőbe nem avatkozik. Lelkileg elszigetelve tűnik föl az egyes korszakokban, holott Ádám állandóan számontartja régibb tapasztalatait. Éva alárendeltebb szerepét abban is érezhetni, hogy sohasem lép elénk világtörténeti hírű asszony alakjában, szemben Ádámmal, aki több ízben ölti magára a históriai hírességek köntösét. A történeti színekben az egy és ugyanazon Ádám mellett egymásután lépnek fel a különféle Évák.
A nagyszerű drámai költemény eszmei bősége éppen olyan nagy hatást tesz a műveltebb olvasóra, mint az egyes színekben megnyilvánuló drámaiság. Valóságos kis drámák játszódnak le szemünk előtt, megrendítő jelenetek követik egymást. A párbeszédek elevenek, a bölcselkedő részekben nincs fölösleges hosszadalmasság. Kitűnő példája ez a költemény annak, hogyan lehet világosan írni a legnehezebb filozófiai kérdésekről is, a nélkül, hogy a bölcselkedés veszítene mélységéből. Ez a világosság a mű nagy erőssége, a közönség igazi gyönyörűsége. Az olvasó nem kénytelen lépten-nyomon küszködni szövegmagyarázó jegyzetekkel. A költő világos fej, meglepően könnyed átadótehetség; nincs meg benne az a ködös homály, amely rendesen ott húzódik a sokat össze-vissza olvasó filozófus-költők nyomában. A bölcselő költők a tanulmányaik feldolgozásával járó nehéz küzdelmet többnyire beleszövik munkáikba, gondolataik átlátszóságát küzdelmes kifejezések áradatával takarják el; az Ember Tragédiája azok közül a világos elgondolású költői alkotások közül való, amelyek minden különösebb nyelvi ragyogás és verselő készség nélkül is művészi hatást tesznek. Az előadás tündöklését ebben a drámai költeményben a gondolatok kifejezésének tömör ereje pótolja. Madách Imre nagy tehetség abban, hogyan kell az elvont gondolatokat tetszetős formába önteni, egy-egy velős mondatban egész gondolatsorok eredményét összesűríteni, egy-egy nagy eszmének mélyen az emlékezetbe nyomuló kifejezést adni. Költői stílusa más, mint kortársaié, ebből azonban méltánytalanság volna költői kifejezőképességének alsóbbrendűségére következtetni. Ez az önálló költői stílus művének egyik erénye; ebben éppen úgy nem utánzott mást, mint ahogy eszmék tekintetében sem szorult idegen költőkre.
Szellemrokonai közül legjobban Goethe hatott rá a Faust ördög-alakjával és a mennyei keret eszméjével. Byronnál a Kain és az Átidomított Idomtalan néhány helye ragadta meg érdeklődését. Néha gondolatokban, máskor szerkezeti elemekben akad valamelyes rokonság a magyar filozófiai dráma és egyes idegen költemények között. Ezek az érintkezések többnyire a hasonló témák természetes találkozásai. Francia olvasmányai megkedveltették vele a romantikus irányt. Victor Hugót és Lamartinet lelki rokonainak érezte, Cormenin és a saint-simonisták műveiből anyagot gyüjtött drámai költeményének egyes részeihez. A bevezető jelenetek főforrása a Biblia, a történeti színekben legtöbbet Hegel történetfilozófiai fejtegetéseiből tanult, de forgatott számos más történeti, filozófiai, társadalomtudományi és természettudományi munkát is. A Schütz-féle és Held–Corvin-féle német világtörténet, Gibbon műve a római birodalom hanyatlásáról, Keplernek Breitschwert-féle életrajza, Carlylenek a francia forradalomról írt munkája, Humboldt, Büchner és Nendtvich Károly természettudományi könyvei, Lukács Móricnak a szocializmusról szóló tanulmánya: mind forrásai voltak. Ha egybevetjük a történeti anyagot a költői feldolgozással, a források adatait a drámai mű eszméivel, akkor látjuk csak, milyen kiváltságos íróművész és milyen mély gondolkodó Madách. Munkája irodalmunk egyik büszkesége: az egymás után következő nemzedékek gyönyörűséggel fogják olvasni beláthatatlan időkig.
Egyházellenes mű-e az Ember Tragédiája, sértik-e gondolatai a vallásos érzelmeket, megingatja-e a hitet a keresztény világfelfogásban? – Madách Imre annak idején tiltakozott az ellen, hogy álláspontját Luciferével azonosítsák; bírálói általában véve nem is akadtak fenn pesszimizmusán, sőt a legtöbben igazán megnyugtató műnek vallották az Ember Tragédiáját. Egyesek azonban, különösen Dudek János és Prohászka Ottokár, mereven pesszimista világfelfogásúnak, az emberi idealizmust gyökeresen megrendítőnek, a keresztény tanításokat élesen tagadóknak vélték a költőt és költeményét. – Ezt a felfogást Várdai Béla a következőkben világítja meg és enyhíti. A mű világnézetének kárhoztatói szerint Madách «az élet értelméről semmivel sem vélekedik jobban Schopenhauernél, sőt még felül is múlja ezt, mikor művével tulajdonkép azt bizonyítja, hogy az élet színpadán az ördög a főrendező. Ily előzmények után művének befejezése tisztára következetlenség, mintha nem is mondaná komolyan az író, csak odaírta végül azok kedvéért, akiknek az efféle is kell. Sőt abban a vigasztaló befejezésben sincs köszönet; pozitív hit nincs benne s így inkább ködbe veszít, mint eligazít. Főkép azok ítélték meg szigorúan Madách világfelfogását, akik tőle katolicizmusát kérték számon. A legelítélőbben Dudek János nyilatkozott közülük, ki az Ember Tragédiáját „művelt öngyilkosjelöltek kátéjá”-nak nevezte s azt olvasta ki belőle, hogy Madách felfogása szerint a keresztény morálnak, sőt az Istenbe, a Gondviselésbe vetett hitnek semmi alapja nincs. Jakob Overmans német jezsuita nagyon nélkülözi a műben az erős hittel a Megváltóra való ráutalást, melynek hiányáért éppen nem kárpótol Istennek a kantianus etika álláspontjáról tartott végső megnyugtató beszéde. Cikkét azzal végzi, hogy Magyarország ünnepelheti tovább is Madáchot, mint az emberi nyomorúság megrázó ábrázolóját, de mint az emberlét helyes értelmezőjét, szellemi magaslatokra vezérlőjét, nem tekintheti. Prohászka Ottokár azt mutatja ki ragyogó esszéjében hogy Madách a szenvedésnek egyáltalán nem ád keresztény értelmezést. Szerinte az feltétlen rossz, mely alatt vigasztalanul vergődünk. Ez merő materialista pesszimizmus, ellentéte a keresztény pesszimizmusnak, mely az élet gyötrelmességét éppen nem tagadja, de a végcél elérésének pótolhatlan eszközét látván a szenvedésben, diadalmasan fölébe emelkedik. Azt hiszem, a műben teljes harmóniát látó felfogás éppoly túlzó, mint amely azt teljes pesszimizmusban marasztalja el. Madách világfelfogása katolicizmusnak feltétlenül kevés, de a benne kétségkívül meglevő pesszimizmus akkor lenne csak menthetetlenül elítélendő, ha az nem volna az író részvétet érdemlő saját gyötrelme is, hanem valami cinikus, célzatos elmélet, mellyel egész hidegvérrel törekszik embertársai kétségbeejtésére. Egészen más egy filozófus pesszimizmusa, mint egy igazi költőé. Madách pesszimizmusa a vérző szívé, nincs benne semmi a gonoszból. Ha költeményének befejezése nincs is szoros összefüggésben a logika szerint az előzményekkel, de ott van köztünk, úgy érezzük, áthidalónak a költő vergődő, Istenhez menekülésnél okosabbat semmi filozófusnál nem találó szíve. Annyit ez a befejezés mindenesetre mond, hogy alázatosan és őszintén bevallja: Isten nélkül sem az egyén, sem az emberiség ügye nem jöhet rendbe. Van irodalmunkban még egy nagyhatású mű, melynek befejezése a logikai következetesség szempontjából épúgy megtámadható, mint a Madáché, de amelyen épúgy megérzik a lélektani indokoltság, akár az Ember Tragédiája megoldó színén: Eötvös Karthausija. Ez is szkepticizmussal teli mű s a vége mégis patakzó könnyek közt tett hitvallomás. Nem ismeri az emberi szívet, aki egy ily végső fordulatot érthetetlennek talál. Mikor Madách teljes pesszimizmusát hallom bolygatni, mindig eszembe jut a papírszeletei egyikén fennmaradt töredék gondolata: „Ha a tengerhez egy században egyszer jő egy madár és szájában vizet visz, van remény, hogy elhordja.” Ez talán a legoptimistább gondolat, melyet magyar kéz valaha leírt s hogy mondjam azt a lelket, mely ezt sugallta, pesszimizmusban elmerültnek! Nem, Madáchnak nem lehetett élete főművével a teljes vigasztalanság hirdetése a célja. A nagy elválasztó ponton, ahol el kellett dőlnie, hogy az élet megátkozásához vagy a hit által megkorrigálásához csatlakozik-e, az utóbbit választja, nem olcsó retorikául, hanem szíve legmélyebb rezdülésekép. Ez a befejezés mégis csak a hit szava, bárha a még kevés, csak ébredező hité. A megtört ember odavánszorgása Isten trónjához, ettől pedig ne várjunk még diadaléneket! Amit Madách műve végén hirdet, az a hitetlennek meghökkentően sok; az erős hitűnek, a jó katolikusnak, elismerjük, hogy szomorúan kevés, de ha az illetőben nagy hite mellé megvan a nála szerencsétlenebb iránti részvét is a gőg helyett, meg fogja tenni azt, hogy saját hitével és reményével pótolja a hiányt és hibát; s akkor számára kibékítően végződik az Ember Tragédiája. (Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Katolikus Szemle. 1923. évf.)
Kiadások. – Az ember tragédiája. Kiadta a Kisfaludy-Társaság. Pest, 1861. (Második javított kiadása: Pest, 1863. Harmadik javított kiadása: Pest, 1869. Azontúl sokszor kinyomtatták. A kiadások jegyzéke Szinnyei József írói lexikonában és Voinovich Géza Madách-életrajzában.) – Első népies kiadását az Athenaeum 1887-ben hozta forgalomba. (Hatodik kiadása: 1905.) – Első díszkiadása Zichy Mihály rajzaival jelent meg: Az ember tragédiája. Budapest, 1886. (Ötödik kiadása: 1898.) – A Pesti Napló 1897-ben bocsátotta közre díszkiadását. – A Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban Alexander Bernát bevezetésével, a Remekírók Képes Könyvtárában Palágyi Menyhért előszavával, az Athenaeum kiadásában Kármán Mór tanulmányával jelent meg a mű. – Alexander Bernát magyarázatos kiadása: Az ember tragédiája. Budapest, 1900. (Negyedik kiadása: 1921.) – Becker Hugó magyarázatos kiadása: Madách lírája és Az ember tragédiája. Szeged, 1903. – Császár Ernő magyarázatos kiadása: Az ember tragédiája. Budapest, év nélkül. (Magyar Könyvtár.) – Király György sajtó alá rendezése: Az ember tragédiája. Kozma Lajos fametszeteivel. Gyoma, 1921. (Kner-Klasszikusok.) – Pintér Jenő magyarázatos kiadása: Az ember tragédiája. Budapest, 1922. – Mészöly Gedeon kiadása: Az ember tragédiája. Budapest. 1922. (A költő életében megjelent 1863. évi kiadás hű mása.) – Tolnai Vilmos kiadása: Az ember tragédiája. Budapest, 1923. (Az első szövegkritikai kiadás. Jegyzeteiben megvannak az eredeti kézirat tanuvallomásai, a drámaíró minden szövegváltoztatása és Arany János javításai is.) – Babits Mihály előszavával: Az ember tragédiája. Budapest, 1923. – Voinovich Géza bevezetésével: Madách Imre munkái. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.) – Harsányi Zsolt Madách-regényéhez csatolva: Az ember tragédiája. Budapest, 1932.
Fordítások. – A klasszikus értékű drámai költemény bevonult a világirodalomba is. Németre már 1865-ben lefordította Dietze Sándor pesti evangélikus gimnáziumi tanár, ezt követte 1886-ban Fischer Sándor takarékpénztári tisztviselő fordítása s ugyanebben az évben Siebenlist József pozsonyi lapszerkesztő átültetése. Mindháromnál szerencsésebben végezte a fordítás munkáját Sponer Andor szepesmegyei földbirtokos 1887-ben. Legelterjedtebb Lechner Gyula tanár fordítása 1888-ban a lipcsei Reclam Universal-Bibliothek füzetei között. Dóczy Lajos 1891. évi fordítását egyesek igen művészinek tartják, mások szerint a szöveg Faust-szerű, a magyar drámaírót nyelvben és verselésben közelviszi Goethéhez. Előadás céljaira Mohácsi Jenő német fordítása vált be legjobban: sokan költői szempontból is ezt a szöveget becsülik legtöbbre az 1933-ig megjelent nyolc német Madách közül. A drámai költeményt angolra William Löw, hollandra A. S. C. Wallis, románra Goga Oktavián, szerbre Jovanovics János, csehre Brabek Ferenc, tótra Hviezdoslav Országh Pál fordította. Van francia, olasz, horvát, orosz és latin fordítása is. Újabb angol fordítása, Vajda Pál és Meltzer Károly Henrik műve, Seton Watson előszavával és Hevesi Sándor tanulmányával 1933-ban jelent meg. Külföldön legelőször 1892-ben Hamburgban játszották, még ebben az évben színre került az egyik bécsi színpadon is, ettől kezdve sok helyen adták elő igen szép sikerrel. Legnagyobb hatást Prágában keltett, a cseh közönség lelkesen tódult előadására. A világháború után a drámai költemény különösen Palesztinában aratott nagy diadalt. A magyarországi származású Avigdor Haméiri zsidó költő héberre fordította, ezt a fordítást a szentföldi középiskolákban kötelező olvasmánnyá tették, az Ember Tragédiája a jeruzsálemi, haifai, telavivi gimnáziumok és reáliskolák érettségi vizsgálatainak rendes tétele lett, szóval résztvett az újhéber kultúra megteremtésében. De nemcsak Júda és Izrael földje becsülte meg a magyar költő művét, lelkesedéssel olvasta Madáchot mind az öt világrész héberül tudó közönsége is. – A fordítások jegyzéke Voinovich Géza könyvében: Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Budapest, 1914.
Irodalom. – Erdélyi János: Az Ember Tragédiája. Magyarország. 1862. évf. – Szász Károly: Az Ember Tragédiájáról. Szépirodalmi Figyelő. 1862. évf. – Greguss Ágost tanulmányai. I. köt. Pest, 1872. – Angyal Dávid: Madách Lucifere. Fővárosi Lapok. 1876. évf. – Riedl Frigyes: Az Ember Tragédiája. Budapesti Szemle. 1880. évf. – Haraszti Gyula: Madách Imre költészetének jellemzéséhez. Kolozsvár, 1882. – Jancsó Benedek: Faust, Manfred, Kain, Ádám. Koszorú. 1882. évf. – Gajári Lajos: Faust hatása az Ember Tragédiájára. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1884. évf. – Tóth Sándor: Madách Imre. Pozsony, 1884. – Beöthy Zsolt: A tragikum. Budapest, 1885. – Erdélyi János: Pályák és pálmák. Budapest, 1886. – Gerecze Péter: Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Pécs, 1889. – Szász Károly: Az Ember Tragédiájáról. Győr, 1889. – Kőrösy György: Az Ember Tragédiájának szerkezete. Brassói kat. gimnázium értesítője. 1891. – Erdélyi Károly: Az Ember Tragédiája. Temesvári kegyesrendi gimnázium értesítője. 1892. – Alexander Bernát: Madách és Az Ember Tragédiája. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. Budapest, 1896. – Bernstein Béla: Az Ember Tragédiája és a zsidó irodalom. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. 2. köt. Budapest, 1896. – Bán József: Az Ember Tragédiája. Váci kegyesrendi gimnázium értesítője. 1897. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. II. köt. Budapest, 1897. – Becker Hugó: Az Ember Tragédiája. Magyar Szemle. 1897. évf. – Dudek János: Az Ember Tragédiája. Katolikus Szemle. 1897. évf. – Morvay Győző: Magyarázó tanulmány az Ember Tragédiájához. Nagybánya, 1897. – Szigetvári Iván: Madách és a szocializmus. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1898. évf. – Alexander Bernát: Madách Imre: Az Ember Tragédiája. Magyarázatos kiadás. Budapest, 1900. – Becker Hugó: Faust etikája és Az Ember Tragédiája. Magyar Szemle. 1900. évf. – Morvay Győző: Madách életrajza és költészete. Budapesti Szemle. 1900. évf. – Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Budapest, 1900. – Perényi József: Mephisto és Lucifer. Nagykanizsa, 1900. – Waldapfel János: Isten három attributuma az Ember Tragédiája I. színében. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Erdélyi Károly: Irodalmi dolgozatok. Kolozsvár, 1901. – Berta Ilona: Madách: Az Ember Tragédiája. Nemzeti Nőnevelés. 1901. évf. – Kőrösy György: A társadalmi probléma és a vallásbölcseleti felfogás az Ember Tragédiájában. Eperjesi Széchenyi-Kör Évkönyve. 1901. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. köt. Budapest, 1902. – Kapi Béla: Az Ember Tragédiájának világképe. Protestáns Szemle. 1903. évf. – Tolnai Vilmos: Madách egyik sorához. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1903. évf. – Alexander Bernát: Bevezetés a Franklin-Társulat Magyar Remekíróinak Madách-kötetéhez. Budapest, 1904. – Barabás Ábel: Goethe, Byron, Madách. Budapest, 1904. – Berta Ilona: A nőkérdés az Ember Tragédiájában. Nemzeti Nőnevelés. 1904. évf. – Bodor Aladár: Az Ember Tragédiája, mint az egyén tragédiája. Pápai református főiskola értesítője. 1905. – Kármán Mór: Az Ember Tragédiája. Budapesti Szemle. 1905. évf. – Lengyel Miklós: Az Ember Tragédiája és Arany János egyik balladája. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1906. évf. – Szelényi Ödön: Madách és Luther. Protestáns Szemle. 1906. évf. – Vidacs Aladár: Madách Imre élete és munkái. Besztercebányai Madách-Társulat Évkönyve. I. köt. 1906. – Toncs Gusztáv: Az Ember Tragédiája az iskola szempontjából. Magyar Pedagógia. 1907. évf. – Farkas Pál: Ádám és Lucifer az Ember Tragédiájában. Balassagyarmati áll. gimnázium értesítője. 1908. – Mikola Sándor: A történet Kepler vonatkozással az Ember Tragédiájára. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Torkos László: Ádám az Ember Tragédiájában. Uránia. 1908. évf. – Farkas Pál: Az Ember Tragédiájának magyarázata. Balassagyarmati áll. gimnázium értesítője. 1909. – Kardeván Károly: Az Ember Tragédiájának magyarázata. Budapest, 1910. – Alexander Bernát: Az Ember Tragédiája. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 45. köt. Budapest, 1911. – Beöthy Zsolt: Az Ember Tragédiája. Budapesti Szemle. 1911. évf. – Hörl Gyula: Az Ember Tragédiájának filozófiája és teológiája. Hittudományi Folyóirat. 1911. évf. – Kristóf György: Madách világképe. Protestáns Szemle. 1911. évf. – Overmans Jakab: Die Weltanschauung in Madách’s Tragödie Des Menschen. Stimmen Aus Maria-Laach. 1911. évf. – Szekeres Fábián: Az Ember Tragédiájának világnézete. Religio. 1911. évf. – Tolnai Vilmos: Az anyaság Madách Ember Tragédiájában. Nemzeti Nőnevelés. 1911. évf. – Tolnai Vilmos: Madách londoni és falanszter-jelenetének egyik forrásáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Czóbel Ernő: Madách és Cormenin-Timon. U. o. 1912. évf. – Gálos Rezső: A bolygó zsidó mondája és Madách. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Haltenberger Mihály: Természettudományi gondolatok Madách Ember Tragédiájában. Miskolci kir. kat. gimnázium értesítője. 1912. – Haraszti Gyula: Madách Imre költészetének jellemzéséhez. Budapest, 1912. – Kristóf György: Petőfi és Madách internacionalizmusa. Magyar Társadalomtudományi Szemle. 1912. évf. – Reichard Piroska: Madách német nyelven. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Tolnai Vilmos: Adalék az Ember Tragédiája és Faust viszonyához. U. o. Budapest, 1912. – Gazdag Lajos: Madách Imre és a nőkérdés. Katolikus Szemle. 1913. évf. – Morvay Győző: Byron Magyarországon. Budapest, 1913. – Gulyás József: Lucifer tragédiája. Sárospataki Református Lapok. 1914. évf. – Kristóf György: Lucifer tragédiája? U. o. 1914. évf. – Kardeván Károly: Eötvös és Madách. Lőcsei áll. reáliskola értesítője. 1914. – U. az: Madách és Büchner. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Marót Károly: Madách egyik gondolatának származásához. U. o. 1914. évf. – Morvay Győző: Madách és Hogarth. U. o. 1914. évf. – Tolnai Vilmos: Madách Ember Tragédiájához. U. o. 1914. évf. – U. az: Madách Ember Tragédiájának londoni színéhez. U. o. 1914. évf. – Voinovich Géza: Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Budapest, 1914. – Wallis A. S. C.: Az Ember Tragédiája. Hollandból fordította Erdélyi Károly. Budapest, 1914. – Marót Károly: Egy pillantás Madách költői műhelyébe. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1915. évf. – Szücsi József: Madách Imre könyvtára. Magyar Könyvszemle. 1915. évf. – Angyal Dávid bírálata Voinovich Géza Madách-életrajzáról. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Fejér József: A biblia hatása az Ember Tragédiájára. Kisújszállási református gimnázium értesítője. 1916. – Sas Andor: Madách és Hegel. Athenaeum. 1916. évf. – Vértesy Jenő: Gibbon, mint szépíróink forrása. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Galamb Sándor: Kant és Madách. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Marót Károly: Madách és a Byron-féle Don Juan. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf. – Tolnai Vilmos: Madách Imre forrásaihoz. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Tavaszy Sándor: Az emberiség életének filozófiája. Protestáns Szemle. 1917. évf. – U. az: Históriai megismerés a teológiában. U. o. 1918. évf. – Madarász Lujza: Madách-tanulmány. Budapest, 1918. – Pais Dezső: Madách és Eötvös. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Melich János: A Madách-családnév. Magyar Nyelv. 1919. évf. – Pais Dezső: Madách és Lamartine. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919. évf. – Tolnai Vilmos: A Képmutogató eredete. Ethnographia. 1921. évf. – Alexander Bernát: Madách Imre. Budapest, 1923. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Baros Gyula: Madách nyomai szépirodalmunkban. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Berzeviczy Albert: Madách. U. o. 1923. évf. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. – Brisits Frigyes: Madách világfelfogása és a XIX. század. Élet. 1923. évf. – Császár Elemér: Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Kristóf György: Petőfi és Madách. Kolozsvár, 1923. – Moór Gyula: Az Ember Tragédiája jogbölcseleti megvilágításban. Napkelet. 1923. évf. – Pauler Ákos: Madách. Napkelet, 1923. évf. – Pitroff Pál: Madách. Élet. 1923. évf. – Prohászka Ottokár: Az Ember Tragédiája s a pesszimizmus. Katolikus Szemle. 1923. évf. – Révay József: Az Ember Tragédiája álom-motívumának ősei. Nyugat. 1923. évf. – Siklóssy Pál: Az Ember Tragédiája külföldi színpadokon. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1923. évf. – Takács Menyhért: Aesopus, Dante, Madách. Kassa, 1923. – Várdai Béla: Madách Imre és Az Ember Tragédiája. Katholikus Szemle. 1923. évf. – Voinovich Géza: Madách művének magyarsága. Budapesti Szemle. 1923. évf. – A Nyugat 1923. évi Madách-száma Babits Mihály, Füst Milán, Gáspár Kornél, Karinthy Frigyes, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Pataki József és Schöpflin Aladár alkalmi cikkeivel. – Barabási Kun József: Madách és Eötvös. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Mátrai Rudolf: Az ember problémája a világirodalomban. Élet. 1924. évf. – Mitrovics Gyula: Az egység és sokféleség esztétikai elve az Ember Tragédiájában. Debrecen, 1924. – Négyesy László: Egyetemesség, magyarság és egyéniség az Ember Tragédiájában. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Patai József: Az Ember Tragédiája héberül. Mult És Jövő. 1924. évf. – Ravasz László: Madách pesszimizmusa. Protestáns Szemle. 1924. évf. – Tolnai Vilmos: Arany és Madách «aranyalmái». Egyetemes Philologiai Közlöny. 1924. évf. – Zlinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus. Budapest, 1924. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Kolozsvár, 1925. – Hegedüs Loránt: A halhatatlanok útja. Budapest, 1925. – Kozáky István: Az Ember Tragédiája s a modern haláltánc-költészet. Napkelet. 1925. évf. – Kozári Gyula: A Madách-kérdés. Pécs, 1925. – Szász Károly: Madách és a reformáció. Protestáns Szemle. 1925. évf. – Tolnai Vilmos: Madách és a reformáció. U. o. 1925. évf. – Gulyás József: Dolgozatok. Sárospatak, 1926. – Kristóf György: Három jellemzés. Kolozsvár, 1926. – Mohácsi Jenő: Jegyzetek az Ember Tragédiájához. Nyugat. 1926. évf. – Szigetvári Iván: Madách Imre és a francia forradalom. Irodalomtörténet. 1926. évf. – Várkonyi Hildebrand és Balogh Károly: Madách-breviárium. Pécs, 1926. – Juhász Géza: A prágai színek jelentősége. Debreceni Szemle. 1927. évf. – Tolnai Vilmos: Madách Ember Tragédiája római színének forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1927. évf. – Kardeván Károly: Az Ember Tragédiájának iskolai olvastatása. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1928. évf. – Lám Frigyes: Madách és Rudolf császár. Katolikus Szemle. 1928. évf. – Friedman Dénes: Az Ember Tragédiája formai tartalmához. Magyar Zsidó Szemle. 1929. évf. – Kardeván Károly: Madách-revízió. Napkelet. 1931. évf. – Pröhle Vilma: Az Ember Tragédiája és a Faust. Budapest, 1929. – Waldapfel János: Egy tudós hitszónok Madách Imréről. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Mohácsi Jenő: Az Ember Tragédiája a bécsi rádiószínpadon. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Juhász László: Un disciple du romantisme français. Szeged, 1930. – U. az: Madách és Lamennais. Széphalom. 1930. évf. – U. az: Madách és Lamartine. Széphalom. 1931. évf. – Barta János: Az ismeretlen Madách. Budapest, 1931. – Kardos Albert: Dóczi Imre és Az Ember Tragédiája. Protestáns Tanügyi Szemle. 1932. évf. – U. az: Sajtóhiba vagy szerkezeti maradvány az Ember Tragédiájában? Irodalomtörténet. 1932. évf. – Tolnai Vilmos: Sajtóhiba az Ember Tragédiájában. U. o. 1932. évf. – Németh Antal: Az Ember Tragédiájának német színpadi jubileuma. Napkelet. 1932. évf. – Szirák Ferenc: A tragikum körvonalai Ádám sorsában. Kiskunfélegyházi kat. Szent László reálgimnázium értesítője. 1932. – Hankiss János: Jegyzetek az Ember Tragédiájához. Debreceni Szemle. 1933. évf. – Kardeván Károly: Madách és Luther. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Kardos Albert: Az Ember Tragédiája a könyvnap kiadásában. U. o. 1933. évf. – U. az: Az Ember Tragédiája és a zsoltárkönyv. Protestáns Szemle. 1933. évf. – Riedl Frigyes: Madách. Sajtó alá rendezte Hanvai Ilona. Budapest, 1933.
