ARANY JÁNOS ÉLETE.

Teljes szövegű keresés

ARANY JÁNOS ÉLETE.
VÖRÖSMARTY Mihály és Petőfi Sándor mellett ARANY JÁNOS a XIX. század harmadik nagy magyar költője. Elbeszélő költeményei a magyar epika csúcspontjai. Lelkekbe vésődő meséket költött, halhatatlan magyar alakokat teremtett, ragyogóvá tette a multat. Hol borús képzeletének képeivel népesítette be történeteit, hol humorának aranyszálaival szőtte át mesemondását. Kompozícióinak tökéletessége, előadásának varázsa, verselésének értékei elavulhatatlanokká teszik költeményeit. Munkáiból örök költői szépségek tűnnek elő.
Arany János 1817 március 2-án született Nagyszalontán, Bihar megyében. Egyik ősét I. Rákóczi György erdélyi fejedelem emelte nemességre 1634-ben, de ezt a nemességet a XVIII. század kormányhatóságai kétségbevonták, hiába tiltakoztak ellene a család tagjai. A költő atyja, Arany György is, hasztalan kereste nemességét. A hosszas pör szegénnyé tette a családot, Arany Györgynek már nem maradt egyebe, mint egy kis háza és néhány hold szántóföldje. A parasztsorban élő öreg földműves sok nélkülözéssel küzdött, de azért sorsában megnyugodva élt feleségével, Megyeri Sárával. Tíz gyermekük közül csak a legidősebb és a legifjabb maradt életben: Sára és János. Az öreg szülők féltő gonddal nevelték legkisebb gyermeküket, iparkodtak beleoltani református hitük minden buzgalmát. A kis fiú zsoltárokat énekelt, bibliai történeteken épült, olvasni is megtanult atyjától. Mikor hat éves korában iskolába adták, mindjárt felébredt irodalmi érdeklődése; mohón kutatta a ponyva termékeit, megpróbálkozott apró történetek versbe foglalásával.
A nagyszalontai iskolában tíz évig tanult. (1823–1833.) Jeles tehetségű, jó viseletű fiú volt. Szülei lassankint annyira elszegényedtek, hogy nem kérhette támogatásukat. Mikor a retorikai osztály elvégzése után, életének tizenhetedik évében, beiratkozott a debreceni református kollégiumba, alig volt annyi pénze, hogy a felvétel költségeit megfizethesse. 1833 novemberétől 1834 márciusáig tanult a debreceni kollégiumban. Bennlakó diák volt, százharminc társával együtt hallgatta a filozófiai tanfolyam első évének előadásait. Az öt tantárgyat – a pedagógiát, matematikát, mineralógiát, görög és német nyelvet – három tanár tanította.
Mint debreceni diák olyan nyomorba jutott, hogy kénytelen volt Kisújszállásra menni elemi iskolai tanítónak. Kisújszálláson egy évet töltött. A református népiskola tanulóit oktatta, szabad idejében olvasgatott, megtanult németül, elsajátította a francia nyelv elemeit, lefordította az Aeneis néhány énekét. A legjobb ajánló levelekkel tért vissza, 1835 tavaszán, a debreceni kollégiumba. Itt csakhamar a jeles tanulók közé küzdötte fel magát; most már nem nyomorgott, mert az egyik kollégiumi tanár reábízta kis leányának tanítását s ennek fejében ellátta ebéddel. Befejezte a filozófiai tanfolyam első évét, beiratkozott a második évfolyamra, de egyre kedvetlenebbül tanulta tantárgyait: a matematikát, kémiát, történelmet, görög és latin irodalmat. Művészi hajlamok éledtek lelkében. Megpróbálkozott a festéssel, szoborfaragással, zenével; szeretett volna színész lenni.
1836 februárjában letette a tógát, elbúcsúzott tanáraitól, beállt a debreceni színtársulat tagjai közé. Rakosgatta a díszleteket, hordta a székeket, néhány hét múlva apróbb szerepeket is kapott. 1836 májusában felbomlott a debreceni színtársulat, egyik töredéke művészi körútra indult, a jámbor fiú csatlakozott az összeverődött csapathoz, kóbor társaival útnak indult Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget felé. Átszenvedte a vándorélet minden nyomorúságát, lelkiismeretfurdalások gyötörték, kétségbeesve kereste a magányt, borzadva nézett züllött társaira; végre erőt vett elkeseredésén, leküzdötte szégyenét s Máramarosszigetről hirtelen elhatározással útnak indult Nagyszalonta felé. Hét napi gyaloglás után 1836 júliusában érkezett haza. Lerongyolt külsejéről lerítt az addigi koldus-élet, de minden testi szenvedésnél jobban fájt neki a szalontaiak sajnálkozása s főképen az a tudat, hogy nem váltotta be földhöz ragadt szüleinek egyetlen reményét.
A tizenkilencéves ifjúra nyomor várakozott, anyját betegen találta, atyja megvakult. A község előljárói részvéttel nézték sorsát s hogy helyzetén könnyítsenek, 1836 őszén segédtanítóvá választották. Ideje ezentúl a tanítás és olvasás között oszlott meg. A verselést nem hagyta egészen abba, de korábban írt költeményeit elégette. Szakított művészi ábrándjaival, nem akart híres ember lenni. 1839-ben községi irnokká választották, 1840-ben községi segédjegyző lett; még ez év őszén nőül vette Ercsey Juliannát, egy nagyszalontai ügyvéd árváját. Neje takarékos asszony volt, házának hű gondviselője. 1841-ben született leánya, Juliska; 1844-ben fia, László. Baráti köre is bővült, de a névnapi és ünnepi mulatozásoknál jobban vonzotta a nagyszalontai rektor társasága. Szilágyi István, a rektor, 1842-ben jött Nagyszalontára s három évig tanította az ottani református gimnázium diákjait. Debrecenben Arany János iskolatársa volt, Nagyszalontán Arany János asztalánál étkezett, barátját ő serkentette buzgóbb szellemi tevékenységre. A költő 1845-ben a Kisfaludy-Társaság pályázatára beküldte víg eposzát, Az elveszett alkotmányt; a szatirikus hősköltemény pályadíjat nyert, de feltűnést nem keltett. Annál fényesebb sikert aratott a Toldi: ez a költői elbeszélés az ismeretlen falusi jegyző nevét 1847-ben országos hírűvé tette. A pályadíjjal koszorúzott mű nemcsak a Kisfaludy-Társaság bírálóinak elismerését érdemelte ki, hanem megajándékozta a költőt Petőfi Sándor barátságával is. A nem remélt siker élénkítően hatott munkakedvére, Petőfi Sándorral és Tompa Mihállyal folytatott levelezése még inkább növelte becsvágyát, elismerő szavakat hallott mindenfelől. A Kisfaludy-Társaság 1848-ban tagjai sorába választotta.
A szabadságharccal beköszöntő mozgalmas időkben szó volt arról, hogy őt bízzák meg az első magyar minisztérium néplapjának, a Nép Barátjának, szerkesztésével, de a bizonytalan állás kedvéért nem merte elhagyni falusi jegyzőségét. Ebben az ügyben Petőfi Sándor hívására fel is utazott Pestre, itt azonban átengedte a szerkesztést Vas Gerebennek, ő maga Nagyszalontáról mint szerkesztőtárs támogatta a lapot. Az első népképviseleti követválasztás alkalmával, 1848 nyarán, képviselőnek is meg akarták választani, de az úriosztály érdekeit féltő földbirtokos nemesurak és a szolgabíráktól irányított parasztok nem szavaztak rá. Kicsinyelték jegyzői hivatalát, még «parasztszármazásának» emlegetésével is korteskedtek ellene. Mikor a Délvidék fellázadt, a költő is levonult Aradra a nagyszalontai nemzetőrökkel; nyolc-tíz heti hadiszolgálata után ismét folytatta jegyzői hivatalát, intézte az ügyes-bajos emberek dolgait, levelezett a hatóságokkal, gondoskodott a községen átvonuló csapatok ellátásáról, végezte az ujoncozás teendőit. Végre belefáradt a sok zaklatásba. Állami hivatalért folyamodott, 1849 májusában kinevezték belügyminiszteri fogalmazóvá. Családját Nagyszalontán hagyta, Debrecenbe ment, innen a kormánnyal együtt Pestre költözött. Az orosz betörés híre hazaszólította. Szomorú helyzetbe került, mert jegyzői hivatalát más foglalta el; vagyonának csak romjai maradtak; minden nap attól kellett rettegnie, hogy fogságba viszik. 1849 végén kénytelen volt a nagyszalontai császári közigazgatási szolgabíró mellett irnoki alkalmazást vállalni, bár lelkét égette a hazafiságának elfojtásával szerzett kenyér.
1851 tavaszán változás állott be kínos helyzetében: az irnokságot sikerült fölcserélnie a nevelőséggel. Nagyszalontáról Gesztre költözött a Tisza-családhoz, itt a család egyik tehetséges tagját, Tisza Domokost, a magyar és görög irodalomra tanította. Kellemes környezetben élt, tanítványát szerette, családjától sem volt messze. Nevelősködése nem tartott sokáig, a nagykőrösiek meghívták gimnáziumi tanárnak.
A nagy kőrösi református egyháztanács 1851 október 8-án határozta el, hogy felajánlja számára a városi gimnázium magyar irodalmi tanszékét. A költő egy ideig habozott, de végre mégis elfogadta a meghívást, bútorait szekérre rakatta, október végén családjával együtt Nagykőrösre költözött. A gimnázium tanárai – Mentovich Ferenc, Szász Károly és mások – szeretettel fogadták. A magyar irodalom mellett a latin és görög nyelv tanítását is elvállalta, az első évben tizenhét órát tanított hetenkint. A következő években több neves íróval gyarapodott a tekintélyes tanári testület: ide került Salamon Ferenc, Szabó Károly, Szilágyi Sándor. A költő sok kellemes órát töltött íróbarátaival, a várost azonban nem tudta megszokni. Mint Nagyszalontán, itt is nagyobbrészt tehetős parasztok laktak, ezek keveset adtak a vagyontalan, jött-ment tanárokra; az irodalom és tudomány emberét még az úri osztály tagjai, az iskolázottabb földbirtokosok, sem becsülték eléggé. Keveset érintkezett a város népével, szabad idejében sétált vagy költői munkáin dolgozott. A tanítás nagyon fárasztotta, különösen az iskolai gyakorlatok javításával bajlódott sokat. Állandóan betegeskedett, fejzúgás kínozta, hallása gyöngült, lelke egyre komorabb lett, lehangoltsága olykor a kétségbeesésig fokozódott. Csak felesége és serdülő gyermekei körében enyhült szomorúsága; vidámabb napok csak akkor költöztek házába, amikor egy-egy íróbarátja meglátogatta. Olykor ő is fölrándult Pestre, időnkint a pestiek jöttek el hozzá. Csengery Antallal, Gyulai Pállal, Lévay Józseffel, Toldy Ferenccel sűrűn levelezett. Mikor a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban engedélyt kapott tíz év óta szünetelő nagygyűléseinek megtartására, a december 15-iki ülésen levelező taggá s fél órával utóbb rendes taggá választották. Az Akadémia 1860. évi Széchenyi-ünnepélyének az ő ünnepi ódája volt a fénypontja. A Kisfaludy-Társaság 1860-ban megválasztotta igazgatójának; ezzel lehetővé vált, hogy Nagykőrösről Pestre költözzék.
Kilenc évet töltött Nagykőrösön, 1860 októberében fővárosi lakos lett. A Kisfaludy-Társaság nyolcszáz forint évi fizetéssel díjazta, Heckenast Gusztáv ezerkétszáz forintot juttatott számára a Szépirodalmi Figyelő szerkesztéséért. Sem ez a folyóirat, sem folytatása, a Koszorú, nem tudott meggyökeresedni, jóllehet a költő nagy gonddal szerkesztette mindkettőt. Szerkesztői elfoglaltsága mellett jutott ideje költői munkásságának folytatására is. Ebből a korszakból való számos kisebb költeményén kívül prózai dolgozatainak és műfordításainak egy része. Buda halálát a Magyar Tudományos Akadémia 1864-ben a Nádasdy-jutalommal koszorúzta. A következő évben Szalay László helyére megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia titkárává. Évek hosszú során át viselte hivatalának díszét és terheit; s bár az ünnepélyek rendezése, az előkelőségek fogadása és az üléseken való szereplés nehezére esett, hivatalos teendőit pontosan végezte. 1867-ben nagy megtiszteltetésben részesült: I. Ferenc József király, koronázásának emlékére, a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Az 1870-es évektől kezdve egyre többet betegeskedett, testi ereje megroppant. Nyár idején évről-évre fölkereste Karlsbad fürdőit, majd a Margitszigeten iparkodott fölfrissülni. Ismételten lemondott akadémiai titkárságáról, de az Akadémia csak harmadszori lemondása után, 1879-ben, egyezett bele elhatározásába. Hallása és látása meggyöngült, sokszor volt ágyban fekvő beteg; ha enyhültek fájdalmai, olvasgatással, gitározással, pipázgatással töltötte idejét; néha megjelent egy-egy zártkörű baráti ebéden, olykor kisétált a városligetbe. Bármennyire elaggott is, élete utolsó éveiben ismét felragyogott költői tehetsége. Toldi szerelme, lírai költeményei, balladái és műfordításai ismét kiváltották kortársai zajos tetszését. Életének hatvanhatodik évében, 1882 október 22-én, halt meg Budapesten.
Ravatalát a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában állították fel, abban az épületben, ahol mint akadémiai főtitkár évekig lakott. A Kisfaludy-Társaság nevében Gyulai Pál búcsúzott el tőle. Szavai márványba kívánkoznak: «Ó, halhatatlan halott! Mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged színhelyét, fogadd búcsúját a Kisfaludy-Társaságnak is, mely először koszorúzta meg lantodat s melynek kebelében zengted el hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember húnyt el benned; nagy elmédet csak nagy szíved múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz kultuszát egyesítéd műveidben. A népköltészetből meríted ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek s az egyszerű nép-ének formájában ki tudtad fejezni az ó- és újkor remekíróin művelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar jellem valóságos típusa voltál, minden erényeivel, gyöngeségei nélkül. Ó, mennyit vesztettünk benned; ó, mennyi mindent takar e koporsó! A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten veled! Isten veled! Isten veled!» (Arany János ravatalánál. Gyászbeszéd. 1882. október 24-ikén.)
«Arany meghalt – búcsúztatta a költőt Beöthy Zsolt –: ha van könnyűtök, most ontsátok el! A magyar költészet fejedelme húnyta be szemeit. Minő szemeket! Az atya szemeit, melyek édes örömben csillogva, féltő aggodalommal reszketve, áldó szeretettől sugározva nyugodtak gyermekein, népén. A költő szemeit, melyeknek isteni világosság adatott, meglátniok a másnak láthatatlant. Látták a multat és jelent, a távolt és közelt: a fenségnek és bájnak, a nagynak és gyöngédnek hasonlíthatlan képeit. E szemek húnytak le ma s egy szív szűnt meg dobogni, melyben mindenha a nemzet érzése lüktetett. Nem volt egyetlen hangja, dobbanása, verése, mely ne édes mindnyájunké lett volna. Szíve a nemzet szíve, gondolkodása a nemzet eszejárása, fantáziája a nemzet képzelete, ajkának szava a nemzet hangja volt. Ez ajk elnémult. Milyen ajak! Nem tudott ily magyar szót soha költő rajta kívül. Ha volt valaha élet, melyben a jellem érce és a szív nagysága, a lélek fensége és a kedély tiszta egyszerűsége kifejezésre jutott; ha volt valaha a szónak legeszményibb értelmében költői élet: az övé az volt. Mint a tengerszem, úgy rejtőzött; oly kristálytiszta volt fenekéig; oly magasan állott a föld gőzköre fölött; úgy ragyogott benne az égnek szent világossága.» (Arany meghalt. Emléksorok a Pesti Napló 1882. évf. 292. számában.)
«Arany – írja a költőről Riedl Frigyes – egy belső tragédia hőse. Az élet rendes jelenségei mind megfigyelhetők benne, de kedélyvilága és akaratereje gyógyíthatatlanul meg van támadva. Életén, mint valamely gyönyörű szoborművön, mély repedés fut végig. A szobrot kímélhetjük, bámulhatjuk: ép szobor nem lesz belőle már soha. Az élet csak boldogsága árán adta neki a nagyságot. Különös természete az ötvenes években, az abszolutizmus idején fejlődik ki. E szomorú kor kellő háttere volt hangulatának. Jellemének alapját ugyan már a negyvenes években is megfigyelhetjük: látjuk benne a mimóza-természetet, a túlságos érzékenységet, a kérlelhetetlen önkritikai hajlamot, gyakori tépelődését és lelki harcait. Jelleme általán félénk, ingadozó, ahol élvezetről van szó; és csak ott szilárd, ahol kötelességet kell teljesíteni. Ezek a tragikus diszpozíciók nőttön-nőnek benne a szabadságháború után. Míg más írók oly őszintén bámulják önmagukat, Aranyban mindinkább fokozódik az önkritika.» Feltűnő vonása, hogy idegrendszere gyakran elbágyad. Nagy izgalom és elernyedés váltakoznak benne, az emelkedés után gyorsan következik az esés. Költői tehetsége fellángol, azután ismét elalszik. Ezt az idegbágyadtságot az önkritika még kiélesíti; minduntalan azt képzeli, hogy egészen elveszítette költői képességét. Önkritikája mindig rámutat arra, mily magasan van felette a költői eszmény és mennyire nem tudja elérni. Szárnyaszegett madár; úgy gondolja, nem tud repülni, csak hiába kínlódik. Idegrendszerének ezt a beteges elernyedését, az önkritika fanyarságát, ezt a szellemi vívódást az erős akarat talán legyőzhette volna, de ép ez volt megtámadva lelkében. Nem tudott akarni, akarata csak a kötelesség teljesítéséig terjedt. Finom, bonyolult lelkében sokszor felvetette a kérdést: érdemes-e egyáltalában írnia? «Lelkének tragikus csiráit, az önkritikát, hajlamát a beteges érzékenységre, az ideges visszahatásokra, a csüggedésre, erélytelenségét még fejlesztette az a különös sajátsága, hogy ihlete, ámbár fenségesen erős és biztosröptű volt, mégis csak rövid ideig tartott, azután letört. A nagy lendületre itt is idegbágyadtság következett. Az ihlet emelte, emelte a napba néző Icarust, míg egyszerre csak a prózai földre zuhant.» Mindezek a sajátságok, a tépelődő önbírálat, a költői hangulatot követő bágyadtság és levertség, akaratának gyakori elzsibbadása magyarázzák, hogy oly sok a töredéke. Nincs költőnk, aki annyi műbe oly nagy genialitással, oly nagy tűzzel belefogott volna és oly sokat abbahagyott volna. Szellemi szervezetével függ össze, hogy ihlete csakhamar elhagyta, kedve eltűnt, idegereje kimerült, az önkritika lehűtötte, a fanyar józanság erőt vett rajta. «Ilyen volt Arany belső élete, de ennek tragikumába, ennek borújába fényt lövellnek, mint a sarki jégvilág éjszakájába az északi fény koronája, fénykévéket vetnek eszményei: Isten, a haza, a család, a költészet. Ezek emelték ki élete tragikumából. Ezek a vezetői az élet tömkelegében; ezek állítják helyre belső harmóniáját. Erőt, bizalmat öntenek szívébe, melyet a kétely reményétől, a tapasztalás ábrándjaitól megfosztott. Téves volna azt képzelnünk, hogy Arany csak szenvedő idegszálcsoport volt, mely kínosan megrezzen a külső hatásoktól. Arany önmaga leküzdésében valóságos hős; Arany egész ember; nemzetének és az egész emberiségnek nagy kérdései folytonos érdeklődésének tárgyai. Ha betegesen fogékony is a lelki fájdalom iránt, amellett szeretetreméltóan hajlik az örömre, a tréfára, igaz, hogy komoly alapdiszpozíciójánál fogva leginkább a tréfa azon nemére, melyet humornak neveznek.» (Arany lelki élete. Budapesti Szemle, 1917. évf.)
Adatok Arany János életéhez:
1634. – I. Rákóczi György erdélyi fejedelem nemességre emeli Arany Ferenc jobbágyot és testvérét. (Utódaik a szilágysági tájakról származnak át a nagyszalontai hajdúk közé. Nemességüket Mária Terézia korától kezdve nem ismerik el, mert az erdélyi fejedelmek tömeges nemesítése érvényét veszti. Adózásra szorítják őket, jobbágyi szolgálatokat teljesítenek.)
1817. – Arany János születésének éve. Az egyik nagyszalontai viskóban születik március 2-án. (Születésekor atyja, Arany György, ötvenöt éves; anyja, Megyeri Sára, negyvenöt; mindketten buzgó reformátusok. «Apám, írja önéletrajzi levelében, kevés földdel és egy kis házzal bíró földműves volt. Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem s én egyetlen fiuk, amennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú, a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismerék, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza.»)
1823. – Megkezdi tanulmányait a nagyszalontai iskolában. (Önéletrajza szerint: «Alig három-négy éves koromban apám, ki értelmes, írástudó parasztember volt, hamuba írt betűkön megtanított olvasni, úgy hogy mire iskolába adtak, hová mód nélkül vágytam, már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe kerültek s melyekhez inkább vonzódtam: mint bibliai történetek, énekek, a ponyvairodalom termékei.» Annyira szegények, hogy alig tudják az olcsó iskolakönyvet megvásárolni. Egy szoba-konyhából álló házuk leég, nincs pénzük a szalmás tető megcsináltatására, istállójukba költöznek. A kisfiú az első diákok közé küzdi fel magát; szorgalmával és jó viseletével csakúgy kitűnik társai közül, mint verselő hajlamával. Gimnáziumi pályájának utolsó évei már nem szüleinek közvetlen felügyelete alatt telnek el, hanem beköltözik az iskolába, preceptori munkát végez azaz tanulása mellett tanít is, ezért ellátást és némi fizetést kap elöljáróitól.)
1833. – Tizenhat éves. A nagyszalontai helvét hitvallású latin iskola elvégzése után novembertől kezdve a debreceni református főiskola első filozófiai osztályának tanulója lesz. (Ősztől tavaszig félévet tölt a kollégiumban, pénze elfogy, szülei nem segíthetik. «E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot! Nekem nem volt erélyem küzdeni. Kedvem a tanulástól elment s márciusban Kisújszállásra mentem ideiglenesen tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzek tanulmányom folytatására.»)
1835. – Kisújszállási tanító, utóbb debreceni másodéves filozófus. (Ez az évfolyam a mai gimnázium nyolcadik osztályának felel meg. «Kalandos életpályáról ábrándozva, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, anélkül, hogy tudnám, mint kezdjek hozzá.»)
1836. – Kimarad az iskolából, színész lesz Debrecenben, májustól kezdve éhező komédiásokkal kóborol egészen Máramarosszigetig. Itt megszökik társaitól. («Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat, kimentem a piacra, hol nyolc krajcárból egy cipót s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam, egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltém oláh fuvarosok tüze mellett, a többit a kocsma-padokon s így végre Szatmáron, Nagykárolyon, Debrecenen át hét napi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek.») Szülővárosában kerüli az embereket, színészi pályája gyanússá teszi erkölcseit, végre megszánják: jó lesz segédtanítónak. («Egy darabig atyámmal laktam, majd őt néném magához vévén, az iskola épületébe költöztem. E hivatal 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig irnok a városnál, azután rendes aljegyző lettem.»)
1840. – Huszonhárom éves. A nagyszalontaiak megválasztják másodjegyzőnek. («Kisnótárius» az «öregnótárius» mellett. Évi fizetése: 80 pengőforint, 12 köböl búza, 6 szekér széna, 6 öl fa, néhány font faggyú és két kis szoba konyhával.) Feleségül veszi Ercsey Juliannát. Boldogan él nejével. (A bíró és elsőjegyző helyett ő végzi a városi közigazgatás ügyes-bajos dolgait, vezeti a tanácsülések jegyzőkönyveit, előkészíti az ítéleteket a parasztok pöreiben, kiállítja a marhaleveleket, kijár a földekre mérőláncával s mérnöki munkát végez. A jogot Kövy Sándor könyveiből tanulja meg, a térképrajzolást egykori iskolai tanulmányai nyomán végzi. A vármegyéhez beadott fölterjesztéseivel kiérdemli a jegyző fölött álló szolgabíró dícséretét.)
1842. – Kitűnő műveltségű debreceni diáktársát, Szilágyi István írót, megválasztják a nagyszalontai latin iskola rektorának. Barátságuk egyre jobban fölkelti érdeklődését az irodalmi munkásság dicsősége iránt. (Szilágyi István sűrűn vitázik vele tudományos tárgyakról, egyre-másra hordja hozzá a könyveket, felolvassa neki dolgozatait, unszolja a görög tragikusok fordítására, angol nyelvtannal lepi meg. A költő nem tud ellenállni erőszakosan elfojtott írói ösztönének, tollat fog s eleinte fordításokkal, később eredeti dolgozatokkal kísérletezik.)
1843. – Nagyszalonta városának Esterházy herceggel folyó pörében hivatalos utazást tesz Pestre és Bécsbe. (Most lát először nagyobb várost. Augusztus 19-én indul el társaival szekéren, 23-án érkezik Pestre, itt négy napot tölt. Pestről hajón megy Pozsonyba, megnézi a várost. Bécsben négy napig időzik. Szeptember 8-án visszatér szülővárosába.)
1844. – Édesatyja halála, fia születése. (Édesanyja már nem él; leánya, Juliska, három éves.)
1846. – Február havában víg eposzával megnyeri a Kisfaludy-Társaság 25 aranyas pályadíját, de kézirata egyelőre nem jelenik meg nyomtatásban. («Engem egyrészről a huszonöt arany csiklandott; szerettem volna látni, hogy érez az ember, ha irodalmi téren jutalmat kap; másrészt úgy sem volt mit féltenem ismeretlen nevemen.»)
1847. – Január havában Toldija húsz arany jutalmat nyer a Kisfaludy-Társaság pályázatán. Rendkívüli sikere egyszerre belesodorja az irodalmi érdeklődés középpontjába. (Ha vidéki elszigeteltsége és hivatalának sok prózai gondja nehezére esik is, falusi életéért gazdag ellenértéket nyujt családi boldogsága, írói levelezése, a nyilvános költői szereplés öröme és újabb munkáinak tervezése.) Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője, már február 1-én felkéri, hogy küldjön verseket folyóiratának. (Vahot később egészen magához akarja kapcsolni, mert munkásságát fontosnak tartja az Életképek írói csoportjának ellensúlyozására. Minden kisebb költeményéért négy-négy pengőforintot igér: jelentékeny írói díjazás, a pénz akkori vásárló értékét tekintve.) Barátsága Petőfi Sándorral. (A maga életéről így számol be Petőfihez írt egyik levelében: «Naponkint egyre-másra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm s két gyermekem, részint Homérom és Shakespearem társaságában töltöm el.» Petőfi júniusban tíz napot tölt Nagyszalontán, ettől kezdve zavartalanul benső az egyetértésük; nemcsak leveleket váltanak egymással, hanem időnkint találkoznak is. Október végén Petőfi nejével együtt meglátogatja s egy hétig marad Nagyszalontán barátja családi tűzhelyénél.)
1848. – Petőfi Sándor hívására többször megfordul Pesten, mint képviselőjelölt megbukik a nagyszalontai választáson, nemzetőri szolgálatot teljesít Aradon. (Mindezek mellett megmarad másodjegyzői hivatalában s névleg a pesti Nép Barátjának is a szerkesztője. Mint legtöbb kortársa életében, az ő költeményeiben is beköszönt a forradalmi korszak: Petőfi Sándor hatása alatt szembehelyezkedik a régi feudális-klerikális világgal. János pap országa című költeményében hevesen támadja a katolikus papságot; Április 14-ikéről szóló versében a független köztársaságot dicsőíti. Effajta írásműveit később kihagyja munkáinak gyűjteményeiből.)
1849. – A forradalmi kormány május havában kinevezi miniszteri fogalmazónak, lemond másodjegyzői hivataláról, Nagyszalontáról Debrecenbe megy. (Kívüle számos más író is ott van a kormány ideiglenes székhelyén: Bajza József, Erdélyi János, Jókai Mór, Kuthy Lajos, Lévay József, Pálffy Albert, Sárossy Gyula, Vachott Sándor, Vas Gereben, Vörösmarty Mihály.) Buda visszafoglalása után június elején a belügyminisztériummal együtt Pestre kocsizik. (Garay Jánosék egyik szobáját veszi ki albérletbe. Családja Nagyszalontán él; leveleiben azt tervezi, hogy mielőbb Pestre hozza feleségét és két gyermekét. Petőfi is a fővárosban van, gyakran találkoznak. Elmegy a Nemzeti Színházba, kirándulást tesz a városligetbe; sem ő, sem barátai nem gondolják, hogy a szabadságharc ügye végzetes veszedelembe jutott. Június 27-én Kossuth Lajos magához rendeli a pesti írókat s lelkükre köti, hogy hirdessenek népgyűlést, fanatizálják harcra a népet, készüljenek a döntő csatára, mert itt az orosz.) Július elején visszasiet Nagyszalontára, augusztus 8-án bevonulnak szülővárosába a kozák előcsapatok. (Az általános riadalom hatása alatt néhány napig a közeli erdőkben bujdosik; félnie kell, hogy a szabadságharc ügyének támogatásáért hadbíróság elé állítják.) Alig van néhány forintja, egy parasztember házában bérel szobát családjának. A nagyszalontai császári szolgabíró, Kenyeres János, beveszi irodájába irnoknak. (Rebellis multját nem kutatják.)
1850. – Egyik sógora segítségével megvesz egy kétszobás rozzant parasztházat, itt éldegél családjával szegényes elvonultságban. (A következő év tavaszán Gyulai Pál a fővárosból Erdélybe utazik, Nagyszalontán megállítja kocsiját s meglátogatja a személyesen még nem ismert költőt. «A fehérre meszelt fal, csinos udvar, barátságos szoba, hol mindenütt gondos női kezek nyoma látszott, a nyugodt házigazda, derült gazdaasszony, vidám gyermekek sejteték, hogy a vén fa, mely a lak fölé védelmezőn terjeszkedik, több kincset rejt, mint sok palota büszke boltívei.» Néhány kedves órát töltenek együtt az alacsony kis házban. «S különös, írja Gyulai Pál, nem azt éreztem, mit érezni kellett volna, méltó bosszankodást, hogy egy oly jeles magyar költő oly kedvetlen anyagi viszonyok között él, hanem azon méla eszme ringatózott kedélyemen: vajjon a francia és angol írók, kiket egész világ olvas, palotákban laknak, fény és bőség közt élnek, látva e boldog családot, e nyugodt férfiút, e vidám gyermekeket, nem irígyelnék-e sorsát, egy magyar költő sorsát, ki kunyhóban lakik, pár száz embernek ír és szükséget lát.»)
1851. – Harmincnégy éves. A Tisza-család nevelőül alkalmazza évi négyszáz forint fizetéssel. (A geszti kastélyban nagyon megbecsülik, de Geszt 13 kilométerre van Nagyszalontától s így családját csak hetenkint egyszer látogathatja meg. Naponta két óra hosszat foglalkozik Tisza Domokossal, klasszikusokat olvasnak, irodalmi témákról társalognak.) A nagykőrösi reformátusok októberben meghívják gimnáziumi tanárnak. Még ebben a hónapban átköltözik Nagykőrösre. (Ernyős szekéren utazik családjával, az út három napig tart. Utazásuk első napján eltévednek egy erdőben, de estére mégis beérnek Békésre; másnap átkelnek a Tiszán s a vezsenyi református lelkész házában hálnak meg; harmadnap eső szakad reájuk, de estére már behajtanak Nagykőrösre.)
1852. – Tompa Mihály látogatása Nagykőrösön február havában. («Remek fiú, írja róla Arany egyik levelében, kit nemcsak becsülni, hanem szeretni is kell. Ha munkáit olvasva azt hinnéd, hogy valami melanchólikus ember, igen csalatkoznál, örökké röhögtetett bennünket élceivel s anekdótáival. E három nap valóságos oáz kőrösi életem Szaharájában.» A vidám vendéget Szász Károllyal együtt Ceglédig kísérik szekéren, onnan már vonat jár Pest felé.) Ez év májusában bocsátja közre a Nagyidai Cigányokat. (A «Csóriász» nyomdai kiállítása elég szegényes, tartalma sem elégíti ki a bírálókat, de egyesek élvezettel olvassák. Vörösmarty Mihály és Tompa Mihály különösen gyönyörködik benne.)
1853. – Az első ballada-év. A pesti szerkesztők versengenek költeményeiért, de a zavartalan munkához nincs elég lelki nyugalma és anyagi gondtalansága. (Tanári fizetése ebben az évben már 600 forint, de ebből lakásra és fűtésre 200 forintot költ el, a megmaradt pénz kevés az élelemre és ruházkodásra. Kosztos diákokat tart s írói díjaiból pótolja háztartása költségeinek hiányait.)
1854. – Ő is, felesége is nagyon egyedül érzik magukat Nagykőrösön. («Ez a harmadfél esztendő ölte meg az én kedélyemet»: írja Tompa Mihálynak. «Semmit sem óhajtok inkább, mint szegény szalontai kunyhómat»: sóhajt fel másik levelében. «Egész vakáción át egy betűt sem dolgoztam»: panaszolja Gyulai Pálnak.) Ebben az évben jelenik meg Toldi Estéje. (Nagy sikere meglepi a költőt. «Megvallom, ilyen fogadtatást nem vártam»: írja Tompa Mihálynak.)
1855. – A második ballada-év. Az osztrák önkényuralom újabb bosszantásokkal zaklatja a nagykőrösi tanárokat. (A császári rendelet szerint hat év leforgása alatt minden tárgyat németül kell tanítani a nagykőrösi gimnáziumban. A tanári kar megbízásából a Bach-korszak közoktatásügyi kormányzata előtt Arany fejti ki jól megokolt folyamodásban, hogy a nagykőrösi diákokat nem lehet megtanítani a német nyelvre, mert sem otthon, sem a városban nem hallanak soha német szót, maguk a tanárok sem tudnak németül.) A nyári vakáció idején meglátogatja ismerőseit Pesten, Tompa Mihályt Hanván. (Időnkint hozzá is lejönnek pesti író-barátai. Ezek a látogatások némikép felrázzák lelki elernyedéséből.)
1856. – A nagyszalontai tanács megbízásából Barabás Miklós megfesti arcképét szülővárosa számára. (Az iskolai szünidők idején többször hazalátogat, földijei ilyenkor szíves szeretettel veszik körül. A szerény költő szinte sokallja is a személye iránt megnyilvánuló figyelmet: «Én nem vagyok már a lakomák, toasztok és vivátok embere. Megmondtam, ne komédiázzanak, mert azonnal megszökőm.»)
1858. – Iskolai munkája egyre jobban fárasztja. («Beszélni órákat naponkint nyilvánosan, féken tartani az éretlen pajzánságot, ügyelni szavamra, mozdulatomra a legapróbb részletekig, nehogy egy vagy más dolog nevetségesnek tűnjék fel oly hallgatóság előtt, melynek mindegy akár Caesar, akár Tóth Pál a professzor»: panaszkodik egyik levelében Tompa Mihálynak. «Kivénülök, kibetegszem ebből. És talán e helyzet az oka, hogy lelkem elvesztette minden rugékonyságát»: írja más alkalommal. Százhatvan házi dolgozatot javít kéthetenkint aggodalmas körültekintéssel. Annak idején a nagyszalontai parasztok pörös ügyei rabolták el ihletett óráit, most a diákok helyesírásával vesződik. «Ha Carlyle, jegyzi meg Gyulai Pál, Burnsről szólva felkiált, hogy egy oly költő számára, kihez hasonlót századok is aligha fognak szülni, a világ más hatáskört találni nem tudott, mint hogy csempészekkel és kocsmárosokkal veszekedjék, kincstári illetékeket szabjon ki és sörös hordókat bélyegezzen: vajjon nem sóhajthatunk-e fel mi is, hogy egy oly költőnek, minő Arany volt, kihez hasonlót századok is aligha fognak szülni, ily vesződségek közt kellett eltölteni életét, melyek természetével nem igen hangzottak össze: pörös felekkel kellett veszekednie, tanulók stílgyakorlatait kijavítania.») Ez év decemberében a M. T. Akadémia tagja lesz. (Toldy Ferenc akadémiai titkár hivatalos értesítése szerint: «A ma délelőtti ülésben Toldi Estéje Marczibányi-jutalmat nyert, az esteliben pedig kegyed az Akadémia levelező s fél órával utóbb rendes tagjává választatott.»)
1859. – Október 31-én megtartja akadémiai székfoglalóját Zrínyiről. (Egy hetet tölt Pesten, Csengery Antal látja vendégül, megismerkedik számos íróval és politikussal. A Kazinczy-ünnepélyre sokan sereglenek a fővárosba, a pestiek is mind résztvesznek az akadémiai összejöveteleken.)
1860. – Pesti barátai többször tanácskoznak: hogyan hagyhatná el Nagykőröst? (Csengery Antal, Deák Ferenc és Kemény Zsigmond független állást szeretnének teremteni számára. Csengery Antal levele szerint: «Deák határozottan úgy vélekedik, hogy téged ki kell ragadnunk azon lélekölő állásból s irodalmi központunkra hozni. Bármiként, mondta Deák, de szégyen volna, ha független állást nem tudnánk itt számodra biztosítani.») Megválasztják a Kisfaludy-Társaság igazgatójának, lemond tanári állásáról, a fővárosba költözik. Megindítja a Szépirodalmi Figyelőt. (Ez év kimagasló költői diadala: Széchenyi-ódája.)
1861. – Fölfedezi Madách Imre tehetségét, a Kisfaludy-Társaság megbízásából sajtó alá rendezi az Ember Tragédiáját. Az 1861. évi országgyűlésre Nagyszalonta városa meg akarja választani képviselőnek, de a megtiszteltetést elhárítja magától. (A bizalom egyhangú, mégsem fogadja el a felajánlott mandátumot, bár Deák Ferenc is, Tisza Kálmán is lelkesen támogatják képviselőségének gondolatát.) Kisebb költeményeinek 1856. évi kétkötetes gyüjteményével megnyeri a M. T. Akadémia nagyjutalmát. (Versei, jelenti az akadémiai bírálat, költészetünk legújabb korszakában nemcsak mélységre és művészetre állanak elismerten első helyen, hanem a népiesség helyes értelmezésére is üdvös irányt mutatnak, mert csak a nemes formát és tartalmat veszik át a népköltészetből. Ezek a versek «költői nyelvünk alakításában Kazinczy és Vörösmarty után a néptől ellesett s nemesített szépséget visszatükröző nyelvezetükkel egy új, saját időszakot teremtettek.»)
1863. – A Szépirodalmi Figyelő helyébe megindítja a Koszorút. (Leánya, Juliska, ebben az évben megy férjhez Szél Kálmán nagyszalontai református paphoz. Ő is vágyódik szülőföldje után. Elhatározza, hogy öreg napjaira Nagyszalontára költözik.)
1864. – Megjelenik Buda Halála. Megindul a magyar Shakespeare. (Első kötete, a költő fordításában: a Szentivánéji Álom.)
1865. – Megszűnik a Koszorú. Megválasztják a M. T. Akadémia titkárának. (Ebben az évben látogatja meg Pesten, ezúttal utoljára, Tompa Mihály.) December végén meghal leánya, Szél Kálmánné Arany Juliska. (A csapás rettenetesen hat lelkére, csak unokája, Szél Piroska, nyújt szívének némi vigaszt.) Szülővárosa ismét meg akarja választani képviselőnek, de jelöltetését nem fogadja el. (Nincs kedve a politikához, irtózik a korteskedéstől, az ellenzéki szélsőségekkel szemben Deák Ferenc pártját támogatja. Demokrata érzelmű választópolgár marad haláláig, de nem tudja megállni, hogy egy-egy csípős kis verset ne vessen papírra a demagóg-fogásokkal dolgozó politikusok ellen. Mivel kormánypárti meggyőződése köztudomású, népszerűsége az ellenzéki körökben éppen úgy csökken, mint Jókai Móré.)
1867. – Ötven éves. Megjelenik Összes Költeményeinek első kiadása. A kiegyezés örömére I. Ferenc József király a Szent István-rend kiskeresztjével tünteti ki. (Amint hírét veszi, hogy kitüntetést akarnak adni számára, tüstént levelet ír báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek, a M. T. Akadémia elnökének, s kijelenti, hogy bármilyen hálás is a figyelemért, semmiféle elismerést nem fogadhat el igénytelen fáradozásai jutalmául. Eötvös József bizalmas levélben cáfolja aggodalmait: a törvényes királyt az érdemrend visszautasításával nem lehet megbántani, a kitüntetést az irodalom és a köz érdekében el kell fogadnia. «Hidd el, kedves barátom, nincs senki az országban, aki ne találná természetesnek, ha a magyar király a legnagyobb magyar költő iránt hódolatát fejezi ki. A régiek borostyánit adtak, a praktikusabb Anglia pénzt, de az első nem díszlik éghajlatunk alatt, a második nem illenék hozzád; de midőn a király azon meggyőződését fejezi ki, hogy Arany Jánost tartja a nemzet most élő legnagyobb költőjének s ha ezt azon módon teszi, mely helyzetében legtermészetesebb azaz rendjel által: neked jogodban áll e rendjelt nem hordani s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg, melyek bizonyosan ép úgy szíveden fekszenek, mint bárkinek. Kérdezz erről bárkit, kérdezd Deák Ferencet, ki nálamnál sokkal okosabb lehet, de bizonyosan nem tisztel s nem szeret inkább, mint hív barátod: Báró Eötvös József.»)
1869. – Veszedelmes betegsége a karlsbadi fürdőkbe kényszeríti. (Epekövek kínozzák, később lélekzési zavarai támadnak.)
1873. – Összes költeményeinek hatkötetes sorozata megnyeri a M. T. Akadémia nagyjutalmát. (Fia, Arany László, a Délibábok Hősével nyer jutalmat a Kisfaludy-Társaságban.)
1875. – Egyetemi tanszéket ajánlanak fel számára. (Toldy Ferenc halála után Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter kérdést intéz hozzá: elfogadná-e a budapesti egyetemen megüresedett magyar irodalomtörténeti tanszéket? A szerény költő, egészségi állapotára való hivatkozással, elhárítja magától a megtiszteltetést.)
1876. – Utoljára tölti nyári szabadságát Karlsbadban. Szembaja súlyosbodik, köhögés kínozza. (Ebben az évben alakul meg a Petőfi-társaság. Az ifjabb írói nemzedék hódolatának egyik tanujele, hogy az öregebb írók ellensúlyozására alakult Társaság is megválasztja tiszteleti tagjának.)
1877. – Margitszigeti nyaralása. Három hónap alatt harminc költeményt ír. (Kissé felszabadul akadémiai gondjai alól, boldog érzése megtermékenyíti lantját. Gyulai Pál meglepi egy kulccsal zárható albummal, a «kapcsos könyvvel»; ebbe írja verseit a sziget rejtett zugaiban. Balladák, dalok, humoros versek vegyesen sorakoznak Őszikéi közé.)
1878. – A Kisfaludy-Társaság közgyűlésén Szász Károly felolvassa a Tetemrehívást. (Valósággal retteg a nyilvános szerepléstől, annál nagyobb örömet kelt az irodalmi körökben, hogy barátai unszolására hozzájárult néhány költeményének közléséhez. Az egyetemi ifjúság ezüst koszorúval tiszteli meg.)
1879. – Lemond akadémiai főtitkári hivataláról. (Tiszteletbeli főtitkári címmel tüntetik ki s felkérik, hogy legalább lakását tartsa meg az Akadémia palotájában.) Megjelenik Toldi Szerelme. (A trilógia befejezését Gyulai Pál jelenti be a Kisfaludy-Társaságban. A lelkes örömmel fogadott művet a következő évben az akadémiai nagyjutalommal koszorúzzák meg.)
1882. – Utolsó öröme: Petőfi Sándor szobrának leleplezése. Egy héttel később, október 22-én meghal. (Ravatala a M. T. Akadémia előcsarnokában. Innen kísérik ki október 24-én nyugvó helyére, a Kerepesi-úti temetőbe.)
1883. – Gyulai Pál emlékbeszéde a Kisfaludy-Társaságban. (Az októberi díszülésen.)
1884. – Szász Károly emlékbeszéde a M. T. Akadémiában. (Markovics Sándor szerkesztésében megindul Arany János Összes Munkáinak sorozata.)
1885. – A költő halála után három évvel neje is meghal hatvanhat éves korában. (Szász Károly búcsúztatja.)
1887. – Megjelenik Riedl Frigyes Arany-monográfiája. (A következő évben Arany László megindítja a Hátrahagyott Iratok köteteit.)
1893. – Felállítják szobrát a Magyar Nemzeti Múzeum előtt. (Az országos adakozást a M. T. Akadémia kezdi meg, a gyüjtés eredménye közel százezer forint, a szobor Strobl Alajos alkotása.)
1895. – Megjelennek balladái Zichy Mihály rajzaival. (Párhuzamosan költeményeinek számos megzenésítése.)
1898. – Arany László elhúnyta. (A halhatatlan epikus egyetlen fia ötvennégy éves korában hal meg Budapesten.)
1899. – A nagyszalontai Csonka-toronyban megnyitják az Arany-ereklyemúzeumot. (Az újjáalakított helyiségekben számos Arany-emléktárgyat adnak át a nyilvánosságnak, így a költő könyvtárát, kéziratait, bútorait. Ebben az ereklyetárban helyezik el megőrzésre a költő egyik mellszobrát, arcképét, tiszteletbeli doktorságáról szóló oklevelét, I. Ferenc József királynak Arany János özvegyéhez intézett részvéttáviratát.)
1903. – Megalakul a temesvári Arany János Társaság. (Célja Arany János emlékének ápolása és a délvidéki magyar írók egyesítése.)
1910. – A nagykőrösiek szobrot állítanak emlékének. (Strobl Alajos műve.)
1917. – Születésének százados évfordulója alkalmából számos irodalmi ünnep. (A M. T. Akadémiában Berzeviczy Albert, Heinrich Gusztáv, Négyesy László és Tolnai Vilmos; a Kisfaludy-Társaságban Beöthy Zsolt, Riedl Frigyes és Voinovich Géza újítják meg emlékét.)
1925. – Megalakul a nagykőrösi Arany János Társaság. (Célja az Arany-kultusz fenntartása és az irodalom művelése.)
1929. – Megindul Voinovich Géza Arany-életrajza. (Ugyanő előkészíti a kritikai Arany-kiadást.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. V. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Márki Sándor: A nagyfalusi Arany-család. Századok. 1879. évf. – Ercsey Sándor: Arany János életéből. Budapest, 1883. – Háhn Adolf: Adatok Arany tanársága idejéből. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. – Badics Ferenc: Arany János. Pozsony, 1884. – Koltai Virgil: Arany János élete és költészete. Győr, 1886. – Riedl Frigyes: Arany János. Budapest, 1887. – Bayer József: Arany János színészi pályája. Budapesti Szemle. 1888. évf. – Csernátoni Gyula: Petőfi és Arany viszonyához. Petőfi-Múzeum. 1890. – Gyulai Pál: Emlékbeszédei. Budapest, 1890. – Széchy Károly: Arany Juliskájáról. Budapesti Szemle. 1890. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Koltai Virgil: Petőfi és Arany. Budapesti IX. ker. felső kereskedelmi iskola értesítője. 1892. – Szily Kálmán: Arany János mint főtitkár. Akadémiai Értesítő. 1893. évf. – Beöthy Zsolt: Arany János. Budapest, 1895. (Különlenyomat a Képes Magyar Irodalomtörténetből.) – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. – Benkó Imre: Arany János tanársága Nagykőrösön. Nagykőrös, 1897. – Kolosvári Aladár: Arany János életéből. Mezőtúr, 1897. – Széchy Károly: Kisebb tanulmányok. Budapest, 1897. – Gyöngyösy László: Arany János ifjúsága. Budapest, 1898. – Gyulai Ágost: Arany és Petőfi barátsága. Budapesti I. ker. áll. gimnázium értesítője. 1899. – Csapodi István: Arany János szembaja. Budapesti Szemle. 1900. évf. – Grósz Emil: Arany János szembaja. U. o. 1900. évf. – Illéssy János: A nagyfalusi Arany-család. Nagy Iván. 1900. évf. – Petri Mór: Szilágy vármegye monografiája. I. köt. Budapest, 1901. – Gyöngyösy László: Arany János élete és munkái. Budapest, 1901. – U. az: Okiratok Arany János életéből. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1904. évf. – U. az: Adatok Arany János életéhez. U. o. 1905. évf. – Barcsa János: Arany János távozása a debreceni kollégiumból. Irodalomtörténeti Közlemények. 1905. évf. – Biró Sándor: Arany János Nagykőrösön. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1907. évf. – Kerestély Olga: Arany és Petőfi barátsága. Az Arany János-Társaság Könyvei. 3. köt. Temesvár, 1908. – Endrődi Béla: Petőfi és Arany levelezése. Budapest, 1909. – Szinnyei Ferenc: Arany János. Budapest, 1909. – Máté Lajos: Arany és Petőfi barátsága. Protestáns Szemle. 1910. évf. – Baros Gyula: Arany János és Tisza Domokos. Uránia. 1911. évf. – Bökényi Dániel: Arany János és Szilágyi István. A Szilágyi István Kör Évkönyve. Máramarossziget, 1911. – Gyöngyösy László: Arany János Geszten. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – Marót Károly: John Stibli. U. o. 1912. évf. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Pap Károly: Adalékok Arany János kisújszállási tanítóságához. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Perényi József: Arany János kisújszállási tanítósága. U. o. 1912. évf. – Huszár György: Arany János könyvei Nagykőrösön. U. o. 1913. évf. – Kardos Lajos: Arany János színészi pályája és a Bolond Istók. U. o. 1913. évf. – U. a: A Bolond Istók I. éneke mint önéletrajz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Kristóf György: Arany János Karlsbadban. Uránia. 1913. évf. – Gyöngyösy László: Arany János mint egyháztanácsi jegyző. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Kardos Lajos: Arany János debreceni diákságához. U. o. 1914. évf. – Szendrey Zsigmond: Arany János a szalontai nép emlékezetében. U. o. 1914. évf. – U. az: Adatok Arany életéhez és költészetéhez. U. o. 1915. évf. – Fekete Péter: Arany János bécsi útja. Nagyszalontai polgári leányiskola értesítője. 1916. – Papp Ferenc: Arany János és Gyulai Pál első találkozása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Gyöngyösy László: Minek szánta apja Arany Jánost? Protestáns Szemle. 1916. évf. – U. az: Arany János Nagyszalontán. U. o. 1917. évf. – U. az: Arany János szalontai életéről. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Babits Mihály: Arany életéből. Nyugat. 1917. évf. – Czóbel Ernő: Arany János tervezett néplapja, a Népszabadság. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Debreczeni Ferenc: A rajzolgató Arany János. Vasárnapi Ujság. 1917. évf. – Gyulai Ágost: Arany János tanítói pályája. Pedagógiumi Értesítő. 1917. évf. – Halász Imre: Arany János és családja. Nyugat. 1917. évf. – Heinrich Gusztáv: Arany János és az Akadémia. Akadémiai Értesítő. 1917. évf. – Juhász Péter: Arany és Szilágyi. Máramarosszigeti ref. líceum értesítője. 1917. – Lehr Albert: Emlékezések Arany Jánosra. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Márki Sándor: Arany János szalontai éveiből. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Mészöly Gedeon: Arany János és Zsoldos Ignác. U. o. 1917. évf. – Riedl Frigyes: Arany lelki élete. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Szendrey Zsigmond Arany János életrajzához. Irodalomtörténet, 1917. évf. – Voinovich Géza: Egy cikk körül. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Dénes Szilárd: Arany János kisújszállási tanítósága. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Baros Gyula: Jókai és Arany. Protestáns Szemle. 1925. évf. – Gopcsa László: Arany János és Petőfi gyorsírása. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Gulyás Pál: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1925-től. – Schöpflin Aladár: Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Gulyás József: Arany egyik szerepéről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Lukinich Imre: Arany János életéhez. U. o. 1926. évf. – Boda István: Arany János «különös természete» és az Arany-balladák megrendült lelkű hősei. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1927–1928. évf. – Debreczeni István: Hogy lett Arany János gazdag ember? A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 3. köt. 1928. – Halász Gábor: Arany János egyetemi tanársága. Napkelet. 1928. évf. – Dóczy Jenő: Arany János. Budapest, 1929. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929-től. – Kristóf György: Hogyan lett gróf Mikó Imre munkatársa Arany János folyóiratának? Pásztortűz. 1930. évf. – Dercze Lajos: Arany János a debreceni kollégium iskolai törvényszéke előtt. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Kardos Albert: Arany János és a kollégiumi törvényszék. U. o. 1930. évf. – Radó Pál: Arany János élete és munkássága. Nagyszalonta, 1930. – Szász Károly: Emlékezés Piroskára. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Dercze Lajos: Debrecen kegyelete Arany János iránt. Debreceni Szemle. 1932. évf. – Törös László: Sárvári Pál, Arany János professzora. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 6. köt. 1931. – Balogh Jenő: Arany János mint főtitkár. Akadémiai Értesítő. 1932. évf. – Dercze Lajos: Arany János és Debrecen. A debreceni kegyesrendi reálgimnázium értesítője. 1933. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
Pályaképek, jellemzések, megfigyelések. Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Pest, 1863. – Thewrewk Árpád: Petőfi-e vagy Arany? Budapest, 1881. – Szász Károly: Emlékbeszéd Arany János felett. A M. T. Akadémia Évkönyvei. 17. köt. Budapest, 1884. – Papp Ferenc: Párhuzamok Petőfi és Arany között. Petőfi-Múzeum. 1891. évf. – Szász Károly beszéde a budapesti Arany-szobor leleplező ünnepén 1893-ban. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 18. köt. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kistükre. Budapest, 1896. – Szász Károly: A szalontai csonkatorony felavatásánál. Akadémiai Értesítő. 1899. évf. – Rádl Ödön: Ünnepi beszéd a nagyszalontai csonkatorony felavatási ünnepélyén. Nagyvárad, 1899. – Endrődi Sándor: Századunk magyar irodalma képekben. Budapest, 1900. – Hatvany Lajos: Arany János halálának huszadik évfordulóján. Budapesti Szemle. 1902. évf. – Kont Ignác: Jean Arany. Páris, 1904. – Lehr Albert Arany-magyarázatai a Magyar Nyelv évfolyamaiban 1905-től kezdve. (Ugyanott és a Magyar Nyelvőrben számos kisebb nyelvi magyarázat: egybeállításuk Gulyás Pál írói lexikonában.) – Rákosi Jenő: Arany János, a költő. Az Arany János Társaság Könyvei. I. köt. Temesvár, 1905. – Szegleti István: A főnévi igenév Arany Jánosnál. Budapest, 1905. – Papp Ferenc: Arany János egyénisége és a romantika. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1906. évf. – Teleky István: A tárgyeset Arany Jánosnál. Budapest, 1906. – Pogány József: Arany János politikai nézetei. Budapest, 1909. – Babits Mihály: Petőfi és Arany. Nyugat. 1910. évf. – Beöthy Zsolt: Arany János nagykőrösi szobra előtt. Budapesti Szemle. 1910. évf. – Pogány József: Arany kontra Petőfi. Renaissance. 1910. évf. – Boromisza Jenő: Arany János nyelvművészete. Szentes, 1911. – Kéky Lajos: A magyar verses elbeszélő költészet a XIX. század második felében. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Kozák Lajos: A metafora és Arany metaforái. Budapest, 1912. – Pollák Miksa: Arany János. Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1912. – Sziklay Ferenc: Arany János magyar verselése. Fehértemplomi gimnázium értesítője. 1912. – Hettesheimer Ernő: Arany uralomrajutása az irodalomban. Debrecen, 1914. – Babits Mihály: Centenárium. Új Idők. 1917. évf. – Bartha József: Arany János. Magyar Középiskola. 1917. évf. – Berzeviczy Albert: Arany János emlékezete. Akadémiai Értesítő. 1917. évf. – Fináczy Ernő: Arany János. Magyar Pedagógia. 1917. évf. – Földessy Gyula: Arany János, az ember és a költő. Budapest, 1917. – Galamb Sándor: Arany János. Huszadik Század, 1917. évf. – Heller Bernát: Arany János mint nemzetnevelő. Uránia. 1917. évf. – Ignotus: Arany és a népiesség. Nyugat. 1917. évf. – Négyesy László: Arany művészete és elmélete. Akadémiai Értesítő. 1917. évf. – U. az: Shakespeare és a magyar költői lélekrajz. A Szent István Akadémia Értesítője. 1917. évf. – U. az: Arany és a magyar nyelv. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Pogány József: A százesztendős Arany János. Szocializmus. 1917. évf. – Schauschek Árpád: Arany János és a képzőművészetek. Rajzoktatás. 1917. évf. – Schöpflin Aladár: Arany János születésének századik évfordulójára. Vasárnapi Ujság. 1917. évf. – U. az: A fiatal Arany. Nyugat 1917. évf. – Sebestyén Gyula: Arany János és a hagyomány. Ethnographia. 1917. évf. – Simai Ödön: Arany népiessége és a nyelvújítás. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Solymossy Sándor: Arany János népiessége. Ethnographia. 1917. évf. – Tolnai Vilmos: Arany nyelvművészetéről. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Várdai Béla: Arany János. Magyar Kultúra. 1917. évf. – Zoltvány Irén: Arany János emlékezete. A Szent István Akadémia Értesítője. 1917. évf. – Emlékfüzet Arany János születésének századik évfordulójára. Debrecen. 1917. (Baltazár Dezső, Csánki Benjamin, Géresi Kálmán, Kardos Albert, Oláh Gábor cikkei.) – Binder Jenő: Arany János emlékezete. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1918. évf. – Radó Antal: Arany ríme. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Zsigmond Ferenc: Arany János emlékezete. Országos Ref. Tanáregyesület Évkönyve. 1918. – Oláh Gábor: Arany János magyarsága. Új Magyar Szemle. 1920. évf. – Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Kolozsvár, 1925. – Négyesy László: Metrikai megfigyelések Aranynál. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – Szabó István: Arany János nyelvének elemzése. Kecskemét, 1927. – Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Budapest, 1928. – Arany János-emlékkönyv. A M. T. Akadémia tagjainak tanulmányai, előadásai és beszédei Arany János halála félszázados évfordulója alkalmából. I. köt. Budapest, 1932. (Munkatársai: Balogh Jenő, Berzeviczy Albert, Császár Elemér, Négyesy László, Ravasz László, Sajó Sándor, Voinovich Géza.) – Berzeviczy Albert: Megemlékezés Arany Jánosról. Akadémiai Értesítő. 1932. évf. – Császár Elemér: Arany János és az utókor. Budapesti Szemle, 1932. évf. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Fábián István: Arany János. Napkelet. 1932. évf. – Ijjas Antal: Arany tragédiája. Magyar Kultúra. 1932. évf. – Németh László: Arany János. Protestáns Szemle. 1932. évf. Palágyi Lajos: Arany János és a népnemzeti iskola. Nyugat. 1932. évf. – U. az: Arany János és Vajda János. U. o. 1932. évf. – Rubinyi Mózes: Az Arany–Vajda-problémához. U. o. 1932. évf. – U. az: Arany János mint szerkesztő. A Sajtó. 1932. évf. – Skala István és Ujvári Lajos: Arany János írói bátorsága. Magyar Szemle. 1932. évf. – Törös László: Arany tanár úr. Protestáns Tanügyi Szemle. 1932. évf. – Németh László: Arany János. Tanu. 1933. évf.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT