KÖLCSEY FERENC PRÓZAI MUNKÁI.
KÖLCSEY FERENC PRÓZAI MUNKÁI.
A SZÉPIRODALMI kritika művelését Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc kezdték meg irodalmunkban. Szigorú bírálatok írásához ebben az időben nagy erkölcsi bátorság kellett, az olvasók a magasztalásokat szerették, az írók idegenkedtek attól, hogy komoly bíráló szót halljanak.
Kölcsey Ferencet alapos elméleti készültsége és bátor szókimondása alkalmassá tette arra, hogy új korszakot nyisson meg a magyar kritika történetében. A komoly kritika szükségét ebben az időben már egyre többen érezték. Döbrentei Gábor helyet igért a recenzióknak az Erdélyi Múzeumban, de félnie kellett előfizetői elvesztésétől, ezért a szigorúbb bírálatokat nem közölte. A Tudományos Gyüjtemény megindulásával javult a helyzet. Kölcsey Ferenc ennek a nagyhatású folyóiratnak mindjárt legelső évfolyamában fellépett bírálataival: egyrészt továbbfejlesztette Kazinczy Ferenc kritikai kezdését, másrészt meghonosította a Lessing- és Schiller-korabeli német bíráló módszert. A külföldről kölcsönzött esztétikai tételeket és analizáló elveket bölcselő elmével alkalmazta a magyar irodalom jelenségeire.
Első bírálatában Kis János verseivel foglalkozott. (1817.) Szerinte Kis János a magyar nemzet filozófus poétája. A «köztiszteletű poéta» az elsőrendű magyar költők közé tartozik, versei mintaként állhatnak az ifjabb nemzedék előtt. Klasszikus stúdiummal, nemes nyugalommal, kisimult stílussal írja verseit. Tehetsége főként az elégiában tündöklik, de ódái, episztolái és szatirája között is akad sok szép darab. Nyelve világos és egyszerű, bár némely prózai kifejezése ellen kifogást lehetne emelni; hibáztatható, hogy a sorok szótagszáma és a sorvégek rímelése kedvéért akárhányszor semmitmondó szóval vagy kifejezéssel tölti ki a sort; megesik, hogy elfeledi megjelölni verses fordításainak idegen eredetijét. «Recenzens óhajtja, hogy a mi megbecsülhetetlen Kisünk még egyszer adassa ki a maga verseit s az ily kicsinységeket eltörölvén, igyekezzék még tökéletesb mustrát adni fiatalainknak, mint most adott s talán nem fogja a koszorúkkal ékes férfiút megbántani, ha ez óhajtás mellé még ama másikat is fűzi, hogy azon újabb kiadásból némely most felvétetett középszerű darabok is kihagyassanak.» Ez a bírálat gyöngéd és magasztaló, a megbírált költő érdemeit mérték nélkül túlozza, hasonlóan mintájához: Schiller Matthisson-bírálatóhoz. Kis Jánost a magyar irodalmi közvélemény nagyra becsülte, a közfelfogásnak Kölcsey Ferenc sem mondott ellent, másokkal együtt szívesen elismerte, hogy a nemes egyéniségű poéta a maga írói pályáját halhatatlan dicsőséggel futotta meg s versei a magyar költészet halhatatlan virágai maradnak.
Annál nagyobb megütközést keltett Csokonai-bírálata: Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések. (1817.) Kevés dícséret, erős gáncs hangzott ki soraiból. Úgy látta, hogy Csokonai Vitéz Mihály nem eredeti szellem, hanem utánzó, még pedig Bürger utánzója. A debreceni költőt, úgymond, Dayka Gábor, Kisfaludy Sándor és Virág Benedek messze fölülhaladja; egyedül komikai ereje és népies strófái mutatnak hivatottságra; néhány szerencsétlen költeményétől valósággal iszonyodnia kell a kezdő költőnek. Ez a bírálat igazságtalan, Schiller Bürger-recenziójának hatása vonul rajta végig. Innen vette a magyar kritikus többek között azt a gondolatot, hogy a költő megítélésében az illetőnek életét és egyéniségét is meg kell vizsgálni. Bürger és Csokonai között csak a hasonlóságot kutatta, a különbségekkel nem törődött. Nem csodálható, hogy ez a kíméletlen recenzió felzúdulást keltett a korán elhúnyt költő tisztelőinek seregében.
Még nagyobb méltatlankodást keltett Berzsenyi Dániel verseiről szóló bírálata. (1817.) Recenzióját irodalomtörténeti visszapillantással kezdte. «Mindazon író és nem író nemzetek közt, kik Európában a Névától fogva a Tájóig lakoznak, nincsen talán egy is, melynél a költésnek való szelleme oly későn gerjedt volna fel, mint a magyaroknál s melynél az, fölgerjedése után is, annyira nem otthoninak, annyira idegennek látszanék. Régi irodalmunkban Balassa, Gyöngyösi és Zrínyi közül esztétikai tekintetben csak az utóbbi érdemel figyelmet, de még ez az egyetlenegy poéta is az itáliai poézis tüzénél gyujtotta meg lámpását, Szigeti Veszedelmének minden sorában föllelhetők a Megszabadult Jeruzsálem nyomai. Ha Zrínyitől eltekintünk, a magyar költészet csak az imént kezdődött Daykával, Himfyvel és Berzsenyivel. Berzsenyi Dániel költése csupa érzés, csupa fantázia, ifjúi lángolással írja műveit: Matthisson és Horatius tanulmányozásának szerencsés eredményeit. Némelyik ódájában a kellem és fenség, a báj és erő valóban elragadja az olvasót; görög mértékű versei a legszebb hangzásúak, rímes versei közt is akadnak teljes hangzattal és numerozitással ékesek. Csakhogy a könnyűség hamar szül gondatlanságot, a nagy erő durvaságot, a fenség dagályt. Berzsenyi Dániel gyakran dagályos, értelmetlen, szószaporító; stílusa virágos, kifejezései exaltáltak, nyelvét provincializmusok éktelenítik. Az olyan mondásokat, mint a «dythyrambok lángköre, a ragyogó dagályt tarka pórázon nyögni, tündérambróziát hinteni, hamvvedrek mohait biborral festeni, pólya örömébe mártani, gőztorlatok alpesi, gigászi örök vár chaosa, ének nektáros érzése, alak sonett» s más számtalanokat olyan kinövésekhez hasonlíthatni, amelyeket a nedv bősége okoz az élőfán; ezeket a gondos kertész kímélet nélkül ki szokta írtani. Kár volt a közönség elé gyomokat vinni, kár volt ki nem hagyni az ifjúkori gyönge szárnypróbálgatásokat. Berzsenyi Dániel némely darabjai ragyogó kifejezésekkel teljesek, de csak látszólag jelentenek valamit, valójában üresek, nincs bennük sem érzés, sem értelem. A költő minden kifejezésbeli bősége mellett is feltűnően szegény érzésben és gondolatokban, sűrűn ismétli magát, voltaképpen már most kimerültnek látszik. – A szigorú kritikus a gyöngeségek kiélezésében sokkal buzgóbb volt, mint a jelességek fölmutatásában, a halhatatlan ódaíró történeti jelentőségét és költői nyelvét nem tudta eléggé méltányolni. Szinte meglepő, hogy ezt a bírálatot a Tudományos Gyüjtemény közreadta, annyira érezték már az egykorúak is az ítélkezés túlságos szigorát.
Kölcsey Ferenc recenziói minden elhibázottságuk ellenére is nevezetes emlékűek a magyar kritika történetében, de a kritikái nyomán támadt ingerültség jó időre elvette kedvét a további bírálgatástól. Csak kilencévi hallgatás után szólalt meg újra, ezúttal idegen munkáról írt: Körner Zrinyijéről. (1826.) A német drámaíró szomorújátékát Szemere Pál jambusokban fordította magyarra, a darabot Pesten előadták, ezt az előadást megnézte Kölcsey Ferenc is. «Körner Zrinyijét láttam magyarul előadatni s a dicsőséggel teljes történet emlékezete, az asszonyi egyesület játszó tagjainak művészi ügyessége s a néző közönség hevesen kifakadozó öröme szokatlan melegséggel hatottak meg.» Annál kevésbé gyönyörködött «a körneri bombasztokban, a német szentimentalizmus üres csevegéseiben s a magyar posztóba húzott szigeti világban». A közvéleménnyel szemben nem habozott kimondani, hogy Körner drámája csekély értékű munka. A közönség a török vérontástól, magyar nevektől, görbe kardoktól és vitézi mentéktől félrevezetve magyarnak tartja azt a Zrínyit, aki minden inkább, csak nem magyar s akinek minden mozdulata ellentmond a XVI. század szellemének. A nemzeti és korfestő vonások teljes hiányán kívül más hibák is szembetűnnek. Körner epikai tárgyat dolgozott fel drámai alakban; nem ügyelt az epikai és drámai feldolgozás között szükségképpen fennforgó nagy külömbségre; nem alkotott sem drámai cselekvényt, sem drámai jellemeket. A darabban nincs emelkedés és bonyodalom: Sziget hősei már az első felvonásban meg akarnak halni, ugyanezt akarják a második, harmadik és negyedik felvonásban, végül az ötödik felvonásban elérik céljukat. A családi és szerelmi jeleneteket sem tudja a költő drámai módon értékesíteni. Hősei esküdöznek, búcsúznak, szavalnak, érzelgő vallomásokat tesznek; maga Zrínyi annyira érzékenykedik, hogy szinte nevetségessé lesz; tulajdonképpen nem is Zrínyi a főhős, hanem Szolimán, a büszke világhódító; ő akarja eltiporni Bécset, de mivel Sziget falai alatt nem tud megküzdeni a vár védőivel, fájdalmában összeroskad. Még a darab nyelve sem felel meg a tragédia követelményeinek, a marcona hősök ajkáról nagyon félszegen hangzik Körner virágos beszéde. Így ítélt Kölcsey Ferenc abban az időben, mikor a magyar drámai bírálat még csecsemőkorát élte s a színi kritika alig állt másból, mint üres dícséretekből vagy apró hibák javítgatásából. Körner-bírálatával, hosszú ideig a legjobb magyar dramaturgiai tanulmánnyal, megvetette a hazai drámabírálat alapját. Elméleti ismereteit sikeresen alkalmazta olyan munkára, amely a hazafias közvélemény előtt drámai műremek gyanánt szerepelt. Ebben a kritikájában is elég bátor volt hangsúlyozni, hogy más a hazafiság szempontja, más a művészi szempont. Rámutatott arra is, mennyire káros a német irodalom vak utánzása. Érdekesen elmélkedett az írók és kritikusok egymáshoz való viszonyáról. «Annyi bizonyos, hogy az a kritikus, aki tartózkodás és mellékes tekintetek nélkül akar ítélni, csalhatatlanul számos ellenségeket fog magának találni. Nem szükség, hogy élő emberekről mondj igazságokat; mindegy, ha a mult évezred klasszikusairól ítélsz is; elég, hogy ítélni mertél: a nyugalomnak egyedülvaló útja a hallgatás. Öregeink a házi jó békesség kedvéért kritikálatlan viszik a sírba magukkal együtt hibáikat s ifjaink a tőlük beszívott hibákat újakkal párosítgatják s a teremtő genie rendülhetetlen bizakodásával kerengenek parányi köreikben. Ha reméled, hogy az író a kritikus által megtéríttessék, hogy a kritikus a maga csalhatatlanságát szerény kétség alá vegye s hogy az olvasó a kettőről részrehajlás és előítélet nélkül hozzon ítéletet: úgy lehetetlenséget reméltél. És mégis ezen három rendbeli embernek kell az összérzés pontjainál fogva előbb-utóbb egymást kölcsönösen előbbre vinni.»
Mint esztétikusra Aristoteles, Horatius, Bayle, Voltaire, Schiller, Engel, Tieck, Schlegel, Herder s különösen Lessing hatott. Elsősorban a németektől megállapított dramaturgiai tételeket világította meg újabb példákkal. A komikumról (1827) írt tanulmányában különösen feltűnnek a német esztétikusokból merített szempontok. Legjobb részlete az a szakasz, melyben Schiller, Jean Paul és Bouterweck gondolatait olvasztotta össze a humorról. Ez a dramaturgiai kísérlete jóval gyengébb, mint Körner Zrínyijéről írt tanulmánya.
Gondolkodó természet volt, behatóan foglalkozott filozófiai tanulmányokkal, szerette az elvont elméleteket. A filozófia, kritika, pátosz, érzelmesség sajátos módon egyesült írói egyéniségében. Mások lelkesedtek, ő kesernyésen bírált. A magyar költészet fejlődése sem tűnt fel előtte görögtüzes megvilágításban, mikor megírta a Nemzeti hagyományokról (1826) szóló irodalomtörténeti tanulmányát. Véleménye szerint költészetünk nem a nemzet kebeléből kelt szárnyra, a régi magyarok nem színezték ki tetteiket érdekes mondákkal, később sok szerencsétlenség érte a nemzetet: a középkori latinság jármát és a török hódítás pusztításait különösen nehéz volt kiheverni. Gyöngyösi a rómaiaktól tanult s nem adott nemzetének olyan művet, hogy megérdemelje a poéta nevet. Zrínyi római és olasz klasszikusokból vette erejét; ő az egyedüli s talán még Balassa, akit poétának lehet nevezni régi verselőink közül. Gyöngyösinél még Faludi is szebb hangon s több lélekkel zengte verseit. Miként Faludi, az utána következő költők is idegen szikrákkal gyujtották meg a költészet lángját lelkükben. Bessenyeiék a franciákat követték, Baróti Szabóék görög verslábak szerint mértékelték nyelvüket. «De úgy látszik, hogy Zrínyi alkalmatosb vala az idegen szikrát saját keblében nemzeti lánggá gerjeszteni, mint az újabbak. Való, hogy Bessenyei is magyarokat tűntet föl, de ki fogja azokat az ő munkáiban magyaroknak ismerni? Nem francia mindennapi emberkék-e ezek, kiket ő Attiláknak, Budáknak, Hunyadiaknak s az ég tudja még, kiknek nevez?» Még Ányos olvadozik leginkább saját tüzében, de ő nem fejlődhetett ki, jóllehet a vele rokon lélek volna legalkalmasabb arra, hogy a poézis akármelyik nemében útat találjon a nemzet szívéhez. Az irodalom megkedveltetésére és az igazi nemzeti költészet megteremtésére legalkalmasabb volna a színdarabírás: «De mikor fog ilyen költő származhatni s mikor fognának az ily költő előtt az igazságos nemzet karjai s egy célirányos nemzeti játékszín megnyílni?» – A tanulmányból kibontakozó kép hiányos és sötéten megfestett, de ebben a korban irodalmi emlékeink nagy része még homályban lappangott, művelődésünk fejlődésének legtöbb adata ismeretlen volt, nem lehet tehát a szerző éleslátásának felróni, hogy pesszimisztikusan ítélt. Amit a nemzetek ifjúságáról, a görögök és rómaiak mondáiról és a középkor szelleméről írt, ez a kissé hosszadalmas és aránytalan fejtegetése is azt mutatja, hogy jobban ismerte a görög és latin irodalom fejlődését, mint a magyar irodalom történetének mozzanatait. Schiller, Jean Paul s különösen Herder hatása ezen az értekezésen is meglátszik. Az irányító gondolatokat a német gondolkodóktól vette.
A szónoklatnak, mint irodalmi műfajnak, ifjúkora óta lelkes barátja volt. Mintákat kívánt adni az ékesszólásra. Elismerte, hogy a katolikus és protestáns egyházi szónoklat terén kitűnő szerzőink vannak, de egyebütt hasztalanul keresett színvonalon álló orátori műveket. Mit kívánt a politikai és a törvényszéki szónoktól? Mindenekelőtt nemes popularitást, melynek célja nem annyira a sokasághoz leereszkedni, mint inkább azt észrevétlenül magához emelni s a gondolatok tisztaságával felvilágosítani. Óhajtotta, hogy a szónok éppen úgy kerülje a stílus dagályát és a fölösleges piperét, mint az alacsony köznépiséget és elhidegítő szárazságot. A közönséghez nem lehet fantázia nélkül szólani, éppen ennek segítségével kell elragadó hevet árasztani az előadásba.
Szónoklatai közül a régibbek költött esetekre készített beszédek, voltaképpen tehát szónoki stílusgyakorlatok. Ezekkel a retorikai próbákkal iskolázni akarta magát a nyilvános szónoki gyakorlat éveire. Efajta szónoklati előtanulmányainak sorát a Védelem P. J. számára nyitja meg; ez a beszéde törvényszéki beszéd, éppen úgy, mint a Gyermekgyilkos R. d. M. ügyében készített dolgozata; az előbbiben egy férjgyilkos feleséget védelmez, az utóbbiban egy gyermekgyilkos anyát. Mindkettő a stílusművészet nemes példája, arányosan kikerekített körmondatai Cicero hatását mutatják. Még megkapóbb Mohács című emlékbeszéde (1826), az önfeláldozó hazaszeretet magasztalása. A végzetes csata háromszáz éves fordulója alkalom volt számára, hogy a hazafiúi összetartás szentségét s a feledhetetlen nemzeti multat dicsőíthesse. A Magyar játékszínről szóló beszéde a nemzeti színészet fontosságának bizonyítása s ezzel kapcsolatban a magyar nyelv védelme. Pörbe száll azokkal, akik szívesen dobálják pénzüket lármás mulatságokra, de vonakodnak bármi csekély összeget is áldozni a pesti magyar játékszín támogatására. Súlyos érvekkel bizonyítja, milyen nemzeti közügy a színészet. Vilmában Szemere Pál nejének, a korán elhúnyt Szemere Krisztinának, emlékét újította meg. Egy vonzó női lélek gyöngéd és megható rajza ez, át és átszőve a halál filozófiájának búsongó poézisével. Celesztina is eszményi női alaknak, a költő első szerelmének, dicsőítése. Ebben a megemlékezésében megkapó vallomásokat olvasunk az emberi élet tavaszáról, az ifjúkor vágyairól, reményeiről, csalódásairól.
Az ifjúkor évei eltűntek, Kölcsey Ferenc elhagyta csekei magányát, megyéjének híres politikai szónoka lett. Megyei beszédei közül kettő emelkedik ki: A szatmári adózó nép állapotáról és A sorsvonás tárgyában. (1830.) Humános felfogás hatja át mindkettőt. Az előbbiben az adózó jobbágynép terheinek könnyítéséről s a galíciai zsidóság beözönlésének fenyegető veszedelméről szólt; az utóbbiban a katonaélet és katonafogdosás embertelenségeire hívta fel a figyelmet.
Országgyűlési szónoklatai közül a tárgy fontossága s a fejtegetések mélysége tekintetében kitűnnek A magyar nyelv, A vallás, A papi tized, Az örökváltság és A lengyelek ügyében tartott beszédei. (1833.) Különösen ott van elemében, mikor a jobbágyság nyomorult helyzetét ecseteli. Országgyűlési naplója hű képét adja a reformkorbeli magyar országgyűlések belső életének. (1832–1833.) Ugyanaz az ábrándos, búsongó, eszményi célokért rajongó lélek életének negyvenkettedik évében is, mint húsz évvel azelőtt. A tapasztalatok nem tették rideggé, csak humora lett mélyebb, iróniája keserűbb. Hazafias lángolással írta naplója minden részletét.
Szónoki pályáján mint akadémiai szónok emelkedett legmagasabbra. Kazinczy Ferenc felett 1832 őszén tartotta emlékbeszédét a Magyar Tudományos Akadémiában. A sötéten színezett írói arckép az embert és az írót egyforma rokonérzéssel s a nyelvi ragyogás és tartalmi mélység ritka hangulategységével állítja az utókor elé. «Rokonom és barátom, tanítóm és társam vala s most, midőn szavam az elnyugodott felett fog hangzani: kebelembe zárjam-e fájdalmamat? Féljek-e, ha kínos érzelmeket rezzentek fel s a visszaemlékezés szelíd óhajtásai helyett könnycseppeket fakasztok? És bár fakaszthatnék szívből forró vér könnyeket! Bár szózatom villámerővel hatná keresztül a hazát s e nemzetet, mely saját jeleseit századok óta könnyezetlen látá sírba szállani s nem tudá, hogy neki áldozának fel minden szerencsét; maradékaikra nem hagyhatván egyebet a meg nem ismert, meg nem jutalmazott, sokszor éppen eltaposott érdem keserű dicsőségénél.» Kazinczy Ferenc fellépésének időpontja a szellemi tespedés kora volt. Ki törődött veszélyben forgó nyelvünkkel? Ki gondolt arra, hogy az álomba süllyedt nemzetet tettekre ébressze? A széphalmi vezér páratlan kitartása lerakta az új magyar próza talpköveit, a magyar nyelv iránt érzett szerelme megújította nyelvünket, új útakat mutatott ízlésünknek, gondolkodásunknak, műveltségünknek. Irodalmunkban új időszakot alapított; barátai és ellenségei, tisztelői és irigyei egyaránt figyeltek szavára; az irodalmi érdeklődés parányi körét kiszélesítette, a kezdő írókba önbizalmat öntött.
Gyászos komorság jellemzi Berzsenyi Dániel felett 1836 őszén tartott akadémiai emlékbeszédét is. Kazinczy és Berzsenyi, úgymond, két géniusz valának, kik az elhagyatás szomorú napjaiban varázserővel jelentek meg a magyar nyelv mellett, a nyelvet nemcsak életben tartották, hanem csínnal, kellemmel s a fiatal bőség tündöklésével vonták be. S mégis, az olyan művek, mint Kazinczyéi és Berzsenyiéi, évekig nem találtak nyomdászt. Berzsenyi, az ifjú énekes, megzendité szavát, de hangja nem hatott ki a magányból, végül mégis megjelent s «íme egyszerre, pillanatban felgyúló meteorként állott a líra elragadó magasságáig felküzdött férfiú előttem. Mi Horácban s Mathisson énekeiben oly megkapólag hatott reám, itt összeolvasztva lelém fel; új világ nyilt verseiben saját fénnyel, hévvel és nyelvvel ékesülve». Kritikát mondani ilyen elsőrangú költőről, a nemzet nagy énekesének megítélésére merészkedni: ifjúkori tett «s most őszült hajszálaimmal, hideg valóságtól kihűtött kebellel állok itt s a multra visszatekintvén, kérdezem magamtól: ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tetteidből származik». Berzsenyi elhült, magába vonult, elnémult; sohasem bocsátott meg annak, aki sasként való felröppenését korlátozni akarta. Sírja felett zeng a kései engesztelő szózat: «Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? Az élet útai keresztüljárnak egymáson s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől: de a sírdomb békesség laka s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt bírja».
Kölcsey Ferenc a magyar akadémiai szónoklatban iskolát alapított. Emlékbeszédei a későbbi emlékbeszédíróknak mintául szolgáltak, de klasszikus példákul fogták fel politikai és törvényszéki szónoklatait is. Tőle tanulta magyar országgyűlés ifjabb nemzedéke, nyelvművészetét és bölcseleti mélységét iparkodtak utánozni idősebb kortársai. Valami csodálatos zengzetesség csendült ki soraiból: numerozitás a mondatokban, hangzatosság a nyelvben, művészet a formában. Mély gondolatok és megragadó költői képek ötvösmunkája volt minden beszéde, a bölcselő és stílusművész szólt valamennyi sorából.
Legutolsó munkái egyikében, a kevéssel halála előtt írt Parainesisben (1837), a hazaszeretetet dicsőítő helyek a leglendületesebbek. Ezen az erkölcsi tanításán Cicero mellett feltűnő módon meglátszik Isokrates görög iró Parainesisének hatása. A magyar mester a maga intelmeiben a polgári kötelességek és hazafiúi erények kistükrét akarta megírni: «Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyüjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házadnépét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg, e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összessége. Oltár, atyáid által Istennek építve; a ház, hol az élet első örömeit ízleléd; a föld, melynek gyümölcse föltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egytől-egyig csak egészítő részei annak». Ebben a vallomásban megnyilatkozik Kölcsey Ferenc egész lelke. Hitvallása az írót, politikust és szónokot a legnemesebb világításban mutatja.
Élete utolsó éveiben novellákat is írt. – A kárpáti kincstár (1833) egy szegény ifjú szerelmi tragédiájának története. Erdőhegyi Pál szerelmes a késmárki főbíró leányába, Áringer Nellibe, de a gazdag polgárcsalád visszautasítja közeledését; Pál betege lesz szerelmi vágyakodásának s hogy feleségül vehesse Nellit, izgatottan kutat a kárpátok rejtett kincse után; mikor végső reménye is elvész, belehal csalódásába; Nelli, aki sohasem szerette őt igazán, feleségül megy egy gazdag német ifjúhoz. Feltűnő, hogy a párbeszédek mennyire nem természetesek s a meseszövés milyen mesterkélt ebben a terjedelmes elbeszélésben. A szerző erősen stilizálja hősei beszédét s nem fejleszti elevenen a történetet. Annál inkább dícsérhető lélekelemző gondossága. A szerelem ébredését, a szenvedély lázától gyötört lélek vergődését mély költőiséggel festi. Bölcselő hajlama lépten-nyomon megnyilatkozik. Egész sor szentenciát tűzdel elbeszélő részei közé; gyakran még ott is elmélkedik, ahol az olvasó szívesen siettetné a mese folytatását. A novella egyébként az akkori divatos írók szentimentálisan romantikus modorát tükrözi. – A vadászlak (1837) a vármegyei élet talajába kapcsolódik. Hőse, Andaházi, az ifjú földesúr, egyik kirándulása alkalmával találkozik Terézzel, az elhagyott vadászlak rejtélyes lakójával s beleszeret a szép nőbe; Teréz börtönbe kerül, gyermeke meggyilkolásával vádolják, a tettet maga is vállalja, bár nyilvánvaló, hogy nem ő a gyilkos, hanem titokzatos kedvese; Teréz meghal a vármegye rettenetes tömlöcében, Andaházi pedig lesujtott lélekkel vonul el birtokára. A történet nem valószerű. Gyöngén motivált história, csak ott van benne élet, ahol a régi vármegyei igazságszolgáltatás és börtönrendszer bontakozik ki az olvasó előtt. Az igazságot osztó nemesurak jogi gondolkodásának bemutatása találó tükörkép, de már a börtönrajz mindenáron könnyeket akar facsarni. Kölcsey Ferencnek ez az iránynovellája egyik előfutára Eötvös József Falu Jegyzőjének. – Harmadik elbeszélése, A ferrói szent fa, befejezetlenül maradt. Tárgya: a Kanári-szigetek meghódítása és az őslakók kiirtása.
Kiadások. – Felelet a Mondolatra. Pest, 1815. (Szemere Pál társaságában.) – Kis János versei. Tudományos Gyüjtemény. 1817. évf. 2. köt. (A folyóirat ebben az évben indult meg.) – Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések. U. o. 1817. évf. 3. köt. (Ezt a bírálatot az Erdélyi Múzeumba szánta s Álmosdról már 1815-ben megküldte Döbrentei Gábornak, de az óvatos szerkesztő nem merte kinyomatni, mert félt, hogy elveszti előfizetőit; előzőleg már úgyis megkárosodott Kazinczy Ferencnek Kisfaludy Sándor költeményeiről írt bírálata miatt; ez a bírálat az Erdélyi Múzeum 1814. évfolyamában jelent meg s utána mindjárt elmaradt negyven előfizető.) – Berzsenyi Dániel versei. U. o. 1817. évf. 7. köt. (Berzsenyi Dánielt beteggé tette a bírálat, irigy személyeskedésként fogta fel a recenziót, Kazinczy Ferenchez írt leveleiben szitkokat szórt bírálójára. Utóbb kiadta antikritikáját: Észrevételek Kölcsey recenziójára. Tudományos Gyűjtemény. 1825. évf. 9. köt. Válasza tele volt személyeskedéssel, verseit életre-halálra védte, bírálójának költői tehetségét becsmérelte. Kölcsey viszonválaszt adott rá, bár meg volt győződve, hogy «olyan költő ellen, ki a maga verseinek szépsége mellett esküdözik, nincs fegyvere»; Kritika és antikritika. Élet És Literatúra. 1826. évf. Berzsenyi most sem hallgatott el s főkép a Kölcseytől magasztalt mértékes rímes verselés lehetetlen voltát iparkodott kimutatni: A versformáról. Mind ez, mind Kölcsey újólagos válasza az Élet És Literatúra 1826. évf.-ban.) – Körner Zrínyijéről. Élet És Literatúra. 1826. évf. – Nemzeti hagyományok. U. o. 1826. évf. – A komikumról. U. o. 1827. évf. – Szónoki munkái részint a Muzárion és Athenaeum évfolyamaiban jelentek meg, részint összegyüjtött munkáinak köteteiben. – Prózai hagyatékának első gyűjteménye: Kölcsey Ferenc minden munkái. Hat kötet. Pest, 1840–1848. (Eötvös József, Szalay László és Szemere Pál kiadása.) – Teljes gyüjtemény: Kölcsey Ferenc minden munkái. Tíz kötet. Budapest, 1886–1887. (Angyal Dávid sajtó alá rendezése, a Franklin-Társulat kiadása.) – Prózai munkáinak kisebb-nagyobb sorozatai különféle irodalmi vállalatokban többször megjelentek. (Családi Könyvtár, Egyetemes Könyvtár, Olcsó Könyvtár, Magyar Könyvtár, Remekírók Képes Könyvtára, Kazinczy Ferenc levelezésének akadémiai kiadása, Badics Ferenc és Jancsó Benedek görögpótló iskolai könyvei.) – Endrei Ákos magyarázatos szemelvényei: Kölcsey Ferenc válogatott szónoklatai. Budapest, 1902. (Jeles Irók Iskolai Tára.) – Angyal Dávid válogatott gyüjteménye: Kölcsey Ferenc munkái. Budapest, 1903. (Franklin-Társulat Magyar Remek irói.) – Császár Ernő magyarázatos szemelvényei: Kölcsey Ferenc kritikái. Budapest, 1922. (Magyar Könyvtár.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Vajda Viktor; Kölcsey Ferenc. Budapest, 1875. – Jancsó Benedek: Kölcsey Ferenc élete és művei. Budapest, 1885. – Radnai Rezső: Esztétikai törekvések Magyarországon 1772–1817. Budapest, 1889. – Gyulai Pál Emlékbeszéd Kölcsey Ferenc születésének százados évfordulóján. Akadémiai Értesítő. 1890. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Wolf Béla: Kölcsey ítélete Csokonairól. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője. 1891. – Heinrich Gusztáv: Körner Zrínyi-drámája. Budapesti Szemle. 1892. évf. – Murajda Nándor: A magyar kritika fejlődése különös tekintettel Bajza József működésére. Eger, 1895. – Dombi Márk: Kölcsey mint kritikus. Székesfehérvár, 1896. – Toncs Gusztáv: Kölcsey Ferenc pedagógiai nézetei. Magyar Pedagógia. 1896. évf. – Vajda Viktor: Kölcsey mint moralista. Kecskemét, 1896. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Kelemen Béla: Kölcsey a komikumról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1897. évf. – U. az: Az első magyar dramaturg. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője. 1897. – Szegedy Rezső: Kölcsey esztétikai dolgozatai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1897. évf. – Angyal Dávid: Kölcsey Ferenc. Budapesti Szemle. 1903. évf. – Waldapfel János: Kölcsey Parainesisének antik mintája. U. o. 1904. évf. – Schill Fülöp: Párhuzam Kölcseynek Csokonairól és Schillernek Bürgerről írt bírálatai között. Temesvári áll. reáliskola értesítője. 1905. – Kelemen Béla: Kölcsey Ferenc. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vértesy Jenő: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1906. – Pap Károly: Kölcsey Nemzeti Hagyományok című dolgozatáról. Debreceni ref. főiskola akadémiai tanszakainak évkönyve. 1908. – Nagy József: Kölcsey mint kritikus. Irodalomtörténeti Közlemények. 1909. évf. – Bartók György: Kölcsey kritikája és a kritikai művészet. Erdélyi Múzeum. 1911. évf. – Pap Károly: Irodalomtörténeti vonatkozások Kölcsey leveleiben. Debrecen, 1911. – Szinnyei Ferenc: Novellairodalmunk Jósikáig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Révhegyi Rózsi; Kölcsey mint esztétikus. Athenaeum. 1912. évf. – Kristóf György: Kölcsey Shakespeareről. Magyar Shakespeare-Tár. VI. köt. Budapest, 1913. – Pesthy Pál: Kölcsey a magyar műkritika és esztétika történetében. Zalaegerszeg, 1913. – Viszota Gyula; Kölcsey Ferenc ismeretlen akadémiai dolgozatai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. – Weber Artur; Kölcsey Kárpáti Kincstár című novellájának lokális elemei. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Császár Elemér; A Berzsenyi-kritika eredeti fogalmazványa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – U. az: Kölcsey, a kritikus. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Csahihen Károly: Szépirodalmi kritikusaink. Budapest, 1923. – Császár Elemér; A magyar kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. I. köt. Budapest, 1925. – Szerb Antal: Kölcsey. Minerva. 1926. évf. – Angyal Dávid: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Pitroff Pál; Kölcsey Ferenc olvas, Szemere Pál fogalmaz. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Czeizel János: Kölcsey Ferenc szerepe az Antimondolatban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Kerényi Károly: Kölcsey Tacitus olvasmányának egy nyoma. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1928. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Haraszthy Gyula: Irodalomelméleti kérdések a mult század második negyedében. Budapesti Szemle. 1932. évf. – Nagy Miklós: Kölcsey Ferenc rejtett arca. Magyar Kultura, 1932. évf.
