KÖLCSEY FERENC KÖLTEMÉNYEI.
KÖLCSEY FERENC KÖLTEMÉNYEI.
KÖLCSEY Ferenc nemcsak legtehetségesebb tanítványa volt Kazinczy Ferenc iskolájának, hanem legtöbbre is vitte a széphalmi mester valamennyi követője között. Irói jelleme összhangban állt emberi egyéniségével. Érzelmes ember volt, bús lélek. Szentimentalizmusa és idealizmusa: uralkodó alapvonásai. Kortársaiban nyers férfiasság volt, benne a hangulat lágysága; körülötte zajongtak, ő magába vonult. Szinte idegennek érezte magát a magyar földön.
Költői hajlamai a németes iskola felé vonták; a németes írók kedvelt műfaját, a lírát, állhatatos szeretettel művelte. Búsongó hangulatú, szelíden álmodozó költő. Szerelmi dalai, hazafias költeményei, bölcselő versei forma és tartalom tekintetében klasszikus alkotások.
Hányszor idézték kortársai és a későbbi emberöltők az ő gyönyörű strófáit! Megszólalt ezekben az ész és szív, formát nyert bennük a hangulat és álom. Az életbölcselet tanítása: «Éltünk rögös határain Két géniusz vezet S felleg borulván útain, Nyujt mindenik kezet, De bár tekint biztatva rád, Vigasztalást egyik sem ád: Remény s Emlékezet». (Remény s Emlékezet.) A honszerelem sóhajtása: «Rákóczi, hajh; Bercsényi, hajh; Magyartok gyászban ül! Még leng a szellem tőletek S már lelke sem hevül». (Hazafiúság.) A mámor éneke: «Igyunk derűre, Igyunk borúra, Úgyis hol kedvre, úgyis hol búra Fordul az élet. Kedved a jó bor Jobban éleszti, Búdat a jó bor Messze széleszti S elmulat véled». (Bordal.) A boldogság ábrándja: «Ültem csolnakomban Habzó vizen, Hallék zúgni darvat Röptébe fenn. Röpülsz, égi vándor, Föld s víz felett, Vajha szállni tudnék Én is veled!» (Csolnakon.)A boldogtalanság panasza: «Kertemre szelíden az este leszáll, Lágy szél nyög epedve virágainál S míg szél nyög epedve virágainál, Harmatja szememnek Azokra leszáll». (Esti dal.) A szív sóvárgása: «Volnék csak kis madár! Repülnék szárnyakon, El szép hazám felé, Hű szívem merre von, Túl erdőn, túl hegyen, Merről a nap felkél, Viruló part felett, Lánykám hol búban él». (Vágy.) A szerelem búsongása: «Hervadsz, hervadsz, Szerelem rózsája; Isten hozzád, Keblem hű lánykája! Omlik a hab, Omlik könnyhullásom, Kél a szellő S költi sóhajtásom». (Hervadsz.)
Szerelmi költészetében a szenvedély tüzét sóvárgó olvadozással pótolta: panaszos kitörések helyett halk sóhajok, reális vallomások helyett a Charisok, Sylphidák, Olymp, Philomela, Phantasia emlegetése; testnélküli eszmeiség, fátyolozott érzelmek, meg-megújuló siralmak. A német költők tanulmányozása erősen megérzik költészetén; Bürger, Goethe, Matthisson, Salis, Schiller költeményei termékenyítően hatottak fantáziájára. De hatott néhány dalára a magyar népköltészet is. Megpróbálkozott a művészi stílus és a népies forma egybeolvasztásával a népies kifejezések nemesítésével, a magasabb színvonalú népdal megteremtésével. Ha kifejezései nem voltak is egyszerűek és természetesen naiv megnyilatkozások, elringató dallamossága és szerencsés kompozíciói, tompított heve és gyöngéd érzelmei ezen a téren is érdemes poétává teszik. (Bú kél velem, Csolnakon, Hervadsz.)
Bölcselő költeményei a pesszimista gondolkodó vallomásai. Olyan elbúsító hangon szólalt meg, hogy ahhoz hasonlót költészetünkben addig nagyon keveset lehetett hallani. Ki-kitört az emberi lét törpesége ellen, keserű humorral panaszkodott a földi küzdelmek hiábavalóságáról. «Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon S benne feltalálhatjátok, Mit tanít bölcs Salamon: Mikép széles e világon Minden épül hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó, Mind csak hiábavaló!» Minden mulandó, minden céltalan. Hiába vagy világhírű ember, hiába vagy szellemóriás, jön a halál, megsemmisülsz; hasztalan dicsőítik hírnevedet, bohóság volt, amit tettél; hódítás, tudomány, önfeláldozás: mind semmiségek. Földünk egy kis hangyafészek, egy perc-hozta tünemény. Nagy Sándor, Etele, Mátyás, Zrínyi, Napoleon, Cato, Sokrates, Plato, Aristoteles, Demosthenes, Xenophon, Pindaros, Phidias: párák s buborékok. Gyertyaláng egész világunk, egy fuvallat a halál. Ne gondolj semmivel, légy bölcs, vess meg mindent; ne törődj az erénnyel, nagysággal, tudománnyal, hírrel, élettel; szép és rút előtt egyformán húnyj szemet. «Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor Szerencse: Sem nem rossz az, sem nem jó, Mind csak hiábavaló.» (Vanitatum vanitas.)
Szinte megdöbbentő, hogyan vélekedik embertársairól, a világ gonoszságáról, a jámborság és igazság küzdelméről. «Vak vagy-e te, szent Igazság? Néked látni kellene: Látni, mint hevül a gazság Jámborságnak ellene.» Minden a gazoké és gazdagoké! Évszázadok óta él a szent Igazság, látja a vérszopó Gazság könyörtelenségeit, de hiába, a hatalmasok fátyolt vontak szeme elé, tagjait megbénították, a rablott kincsekkel kényük-kedvük szerint éltek. Befátyolozott szemmel, elnémult ajakkal, márványtagokkal, bús orcával, holt vonásokkal, hamis mérleggel áll az Igazság, a lélek messzeköltözött belőle, a gonoszok háboritlanul garázdálkodnak. (Igazság.)
A bús világnézetű költőben kevés van a keresztény-vallásos felfogásból. Istenhitéhez ragaszkodik ugyan, de a túlvilági boldogabb élet elkövetkezését, a lélek halhatatlanságának megnyugtató érzését sohasem hangoztatja. Sztoikus filozófiával szemléli a földi küzdelmet, nyugalmat és erényt kíván a férfilelkekbe. Keserű óráiban elhárítja magától a vallás balzsamát: «Itt bennünk a vigasztalás: Nincs élet a felhők körében». (Élet.)
Hazafias költeményei adják lírájának legjava termését. Itt is pesszimista, de telve a hazafiúi szenvedély mélységével. Reménytelennek látja a nemzet jelenét, elkorcsosultnak tartja a magyar fajt. Honfiúi fájdalma szinte megrendítő. Talán a jövő! «Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel, Nyujts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Balsors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhödte már e nép a multat s jövendőt!» Az Úr védelméért és áldásáért esd, hogy jobb idő derüljön a magyarra; az ősök boldog országot nyertek, de bűneik miatt kegyetlenül sujtotta őket az ég; csatavesztések, árulások, öldöklések, pártütések alázták porig a nemzetet. «Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének, Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad, Szép hazám, kebledre S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre.» Istenhez intézett mélyzengésű fohásza, a Himnusz (1823), a magyarság nemzeti imádsága lett: halhatatlan alkotás, áhítatáért nemzedékek lelkesedtek, a magyar szív beláthatatlan időkig őrzi benne önvallomását.
A költőt egyre jobban elhagyta reménye. Itt van a hon – mondja panaszos énekében – de ez nem a győzelmek hona; itt van a bérctető az ősi erényekre emlékeztető váromladékkal, de lenn a völgyben gyávák az utódok; itt van a nép, de már nem a régi, nem az, melynek hervadatlan volt szép ifjúsága. Berzsenyi Dániel is kesergett a romlásnak induló magyaron, de Kölcsey Ferenc előtt a haza pusztulásának ijesztőbb képei vonultak fel s a nemzeti kétségbeesésnek eddig példátlanul komor hangjait hallatta a magyar lírában. «Vándor, állj meg! Korcs volt anyja vére, Más faj állott a kihúnyt helyére, Gyönge fővel, romlott, szívtelen; A dicső nép, mely tanult izzadni S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen.» (Zrinyi dala.)
Élete végén még szörnyűbb jóslatot mond a magyarság jövőjéről. «Te lásd meg, ó Sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd, Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad És marja, rágja kebelét. A méreg ég és ömlik mély sebére S ő védtelen küzd egyedül: Hatalmas! Ó légy gyámja, légy vezére, Vagy itt az óra s végveszélybe dűl!» S a Sors felel: Megáldottam hazádat, rátok vesztegettem lelkemet s ti – gyáva faj – nem küzdöttetek magatokért. A költő esengve szól: Könyörülj hazámon, taposd el gonosz gyermekeit, teremnek még jó honfiak is e földön. De a Sors kimondja ítéletét: Törvényem él, hazád megsemmisül. «És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és máskeblű nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.» (Zrinyi második éneke.)
A magyar balladaköltők sorát Kölcsey Ferenc nyitja meg Róza című balladájával. (1814.) Az első magyar műballadán meglátszik a kezdet minden nehézsége. A költő erősen küzd a rímes időmértékes verseléssel, nehezen tudja rövid sorokba tördelni tömör kifejezéseit. Tárgya Bürger Lenorejára és Schiller Ritter von Toggenburgjára emlékeztet. Forgács, a bajnok, Róza szerelmét kéri, de sikertelenül, mert Róza hű marad elhúnyt kedveséhez; a szerelmes bajnok elmegy a Szentföldre, András király zászlai alatt meghal a csatában; testét szűk sír fogadja be, de lelkét nem tarthatja földi zár; lelke visszarepül Rózához, szemrehányásokat tesz a reszkető szép leánynak s ez nemsokára maga is a sír lakója lesz.
A Szép Lenkában (1820) van néhány kedves versszak. «Szép Lenka vár a part felett, Csolnakján a halász Dalolván csendes éneket, A part felé vigyáz: Csak vissza, vissza, szép leány, Szél támad és hullámot hány.» Lenka csolnakba száll, hogy a viharos hullámokon keresztül átjusson kedveséhez; a halász hiába inti, vágyakodása leküzdhetetlen; vihar tör ki, szél és hab ellene esküszik, csolnakja elmerül; szerelmese, a hű legény, öngyilkos lesz. A mese nagyon régi: Hero és Leander története. A magyar balladaíró a minden nép költészetében jól ismert mesét, a két hű szerető történetét, figyelemreméltó balladai erővel dolgozta ki.
Dobozijában (1821) elbeszéli, miképpen menekül Dobozi Mihály a tatárok elől s hogyan kéri tőle neje, a tatár erőszaktól irtózó hű magyar asszony, a halálos csapást; a kétségbeesett dalia megöli feleségét, hogy néhány perc mulva maga is hősi halált haljon a pogány ellenség fegyvere alatt. A költő érdeme a lélektani festés megkísérlése, kidolgozása azonban kevésbé dícsérhető. A ballada menetét hosszadalmas párbeszédek teszik egyenetlenné, az elbeszélés elnyujtott.
Kölcsey Ferenc balladái és románcai hangulatra és feldolgozásra a német romantika erős hatását éreztetik. A történet rejtelmes vagy vérfagyasztó; a hősök hol légiesek, hol bőszek. Titokzatos alakok jelennek meg és sötét események játszódnak le szemünk előtt; epedő vágyakról és édesbús sejtelmekről olvasunk. A tájék, ahol egy-egy leverő történet lezajlik, majd holdsugaras, majd ködbe burkolt, majd viharos. Ezek a balladaszerű és románcos költemények inkább helyzetképek. Mese kevés van bennük, csak sóhaj, halál, temetés, sírhalom; egy-egy szenvedő férfinak vagy nőnek szomorú sorsa tárul az olvasó elé; a hősök ott, ahol cselekedniök kellene, érzelmes eszmecserét folytatnak. Az elbeszélő részek között sok a lírai betoldás, helyenkint fölösleges leíró részek ernyesztik a mese vékony szövetét, a szónoki pátosz erős. A mérték és rím nyüge sok helyen nehézkessé teszi a kifejezést, homályossá a gondolatot. A német minták követése szembeszökő. Az úttörő műballadák nem a magyar népballadák talajából nőttek ki, hanem Bürger, Goethe és Schiller költészetéből.
Kölcsey Ferenc lírája jóval értékesebb, mint elbeszélő költészete. Lírájában a Himnusz a legnagyobb kincs. Bartay Endre, a pesti Nemzeti Színház igazgatója, 1844-ben húsz arany pályadíjat tűzött ki «a legjobb népmelódiáért Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Himnuszára ének- és zenekarra téve»; a tizenhárom pályamű közül Erkel Ferenc dallama nyerte el a jutalmat; a versenyző zeneszerzők sorában ott volt Egressy Béni is, ő az előző évben vívta ki az elsőséget társai között Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésével. Erkel Ferenc pályanyertes dallamát 1844. nyarán mutatták be a közönségnek, a művészi alkotás nagy hatást tett s meglepő gyorsasággal foglalta el helyét a magyar közéletben. «A remélni többé nem tudó, megfáradt nagy ember, Kölcsey Ferenc, hatodik éve pihent már a csekei temetőben, mikor Himnusza az ének szárnyain szerte a hazában közajakra szállt. Nem adatott meg neki hallania, mint zendült fel éneke százezrek ajakán, ugyanazon töredelemmel, meghatott multszemlélettel és Istenbe vetett bizodalommal, aminővel egy ihletett napon megírta volt.» (Horváth János: A Himnusz. Napkelet. 1923. évf.)
Kiadások. – Kölcsey Ferenc 1814-ben lépett fel az irodalomban Róza című balladájának közreadásával. (Horváth István almanachjában, a Magyar Dámák Kalendáriumában, jelent meg.) – Ettől kezdve a korabeli évkönyvek és folyóiratok elég sűrűn hozták verses és prózai munkáit. (Erdélyi Múzeum, Tudományos Gyüjtemény, Auróra, Élet És Literatúra, Muzárion, Kritikai Lapok, Athenaeum, A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei.) – Költeményeinek első gyüjteményét Szemere Pál bocsátotta közre: Kölcsey Ferenc munkái. I. köt. Versek. Pest, 1832. – Teljesebb a második kiadás, ezt Eötvös József, Szalay László és Szemere Pál rendezték sajtó alá: Kölcsey Ferenc minden munkái. I. köt. Versek. Pest, 1840. – Még jobb Toldy Ferenc kiadása: Kölcsey Ferenc minden munkái. I. köt. Versek. Pest, 1859. – Ennek alapján készült Angyal Dávid sajtó alá rendezésében a Franklin-Társulat kiadása: Kölcsey Ferenc minden munkái. I. köt. Budapest, 1886. – Greguss Ágost és Beöthy Zsolt kiadása: Magyar balladák. 3, kiad. Budapest, 1891. (Szép Lenka magyarázatos szövege.) – Zlinszky Aladár kiadása Szemelvények a magyar nemzeti lira köréből. Budapest, 1893. (Kölcsey-versek magyarázatokkal.) – Négyesy László kiadása: Kölcsey Ferenc válogatott versei. Budapest, 1895. (Szemelvények a Magyar Könyvtárban.) – Angyal Dávid kiadása: Kölcsey Ferenc munkái. Budapest, 1903. (Szemelvények a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Verseinek kisebb-nagyobb sorozatai különféle irodalmi vállalatokban többször megjelentek. (Magyar Remekírók Gyémántkiadása, Kis Nemzeti Múzeum, Egyetemes Könyvtár, Olcsó Könyvtár, Remekírók Képes Könyvtára, Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Vajda Viktor: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1875. – Jancsó Benedek: Kölcsey Ferenc élete és művei. Budapest, 1885. – Greguss Ágost: A balladáról. 2. kiad. Budapest, 1886. – Gyulai Pál: Emlékbeszéd Kölcsey Ferenc születésének százados évfordulóján. Akadémiai Értesítő. 1890. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. Budapest, 1891. – Angyal Dávid: Kölcsey Ferenc. Budapesti Szemle. 1903. évf. – Zlinszky Aladár: Arany balladaforrásai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1900. évf. – Angyal Dávid: Kölcsey Ferenc. Budapesti Szemle. 1903. évf. – Kelemen Béla: Kölcsey Ferenc. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vértesy Jenő: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1906. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Horváth János: A Himnusz. Napkelet, 1923. évf. – Szerb Antal: Kölcsey. Minerva. 1926. évf. – Angyal Dávid: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Berey József: Kölcsey és a Himnusz. Kölcsey-évkönyv. 1931.
