KISFALUDY KÁROLY VÍGJÁTÉKAI.
KISFALUDY KÁROLY VÍGJÁTÉKAI.
ELSŐ vig darabjában, A kérőkben (1819), kész vígjátékíró gyanánt lépett fel. Két kérőt mutatott be: Szélházyt, a haszonleső bárót és Perföldyt, a komoly fiskálist. A kérők Baltafy kapitány leányának, Málinak, kezéért versenyeznek, de Máli atyjának fogadott fiát, Károlyt, szereti. Mikor a szigorú kapitány kiadja a parancsot, hogy Málinak választania kell a két kérő között, a szerelmesek ügye elveszettnek látszik. A boldogtalan páron Károly testvére, Lidi, segít. Lidi kiadja magát a kapitány leányának, erre a kérők neki udvarolnak, az ő kezét kérik meg a kapitánytól s így nemcsak haszonlesésük derül ki, hanem Károly és Máli szerelme is. A kapitány megbékül, a szerelmesek egybekelnek, Szélházy elpárolog, Perföldy azonban komolyan beleszeret Lidibe s feleségül veszi a kis cselszövőt. A derűs hangulatú darab komikus jelenetei Máli és Lili személycseréje köré fűződnek. A személycseréből következő bonyodalom nagyon mulattató, de még felderítőbbek a színen megjelenő jellegzetes magyar alakok: Perföldy, a jogi kifejezésekkel dobálódzó, latinos beszédű prókátor; Szélházy, a külföldieskedő, hazafiatlan mágnás; Baltafy, a hirtelen haragú, jószívű katona; Lidi, a tűzről pattant, bátorszavú magyar leány; Margit, a szapora beszédű, kíváncsi nagynéni; végül a három inas, mindegyik gazdája képére teremtve. Az eleven környezetben egyedül Károly és Máli látszanak kissé mereveknek, nagyon is komolykodóknak. A kedves színdarab lelkesedéssel töltötte el az akkori színházi közönséget. Mindenki érezte, hogy itt nem kis dolog történt: az írónak sikerült megteremteni a magyar társadalmi vígjátékot, sikerült színpadra vinnie az akkori magyar középosztály beszédmódját, sikerült ellesnie és hatásosan ábrázolnia a magyar nemesség családi életében mutatkozó derűs vonásokat.
A pártütőkben (1819) kevesebb realizmussal vitte színre a magyar úri osztály mindennapos életét, viszont itt már jelentékeny népies elemet szőtt vígjátékába. Együgyű falusi embereket léptetett fel darabjában. A falusiak elfogják a Hajnalfi-család egyik levelét s a levélből pártütésre való készülődést olvasnak ki. A levél tulajdonképpen egy műkedvelői színielőadásról szól, az alkalmi darabbal Hajnalfi Lászlót, a nyugalomba vonult gazdag kereskedőt, akarják meglepni hozzátartozói és ismerősei. A fontoskodó községi tanácsbéliek a lázadás elfojtása végett messzeható intézkedéseket tesznek s a végén hatalmasan felsülnek. A magyar szerző Clauren német író egyik novellájából vette meséjét. Vígjátékában már megvannak a későbbi magyar népszínmű elemei, csakhogy a nép itt még nevetség tárgya. A táblabíró, öregbíró, törvénybíró, kisbíró, nótárius, kántor és a helység kovácsa bohózatba illó komikus alakok. A falusi életnek ez a vidám ábrázolása nagyon tetszett az 1820-as évek színházlátogatóinak.
A Mátyás deák (1825) és a Hűség próbája (1827), mint a magyar történeti vígjáték egy-egy derék úttörője érdemel méltánylást. Az előbbiben Mátyás király mint íródeák tér be Turu Márton öregbíró házába s eljegyzi az öregbíró leányát régi kedvesével; az utóbbiban az álruhás Mátyás király kipróbálja alkalmazottai hűségét, a becsületest megjutalmazza, a hűtlent megbünteti, a szerelmeseket összeadja. Mátyás király mindkét darabban hagyományos jellemvonásávál, igazságosságával, lép a nézők elé. Mellette néhány kitűnően megrajzolt egyén köti le a figyelmet az önérzetes öregbíró, a tudákos falusi kántor és a tréfás udvari bolond. Derűs vígjáték mind a kettő. Szerkezetük, jelenetezésük, lélekrajzuk egyaránt sikerült.
Tetszést aratott Kisfaludy Károly többi vig darabja is: A vígjáték, Mikor pattant nem hittem volna, A betegek, Kénytelen jószívűség, Szeget szeggel, Áltudósok, A fösvény, Három egyszerre. A bonyolítás ügyes bennük, a párbeszédek elevenek, de nem látjuk eléggé a magyar élet jellemzőbb rajzát. Nincs igazi magyar levegő A leányőrzőben (1827) sem. Az olvasó előtt egy öreg ember mulatságos védekezése bontakozik ki; az öreg elzárva tartja egyik rokona leányát, két leleményes ifjú minden módon a leány közelébe akar férkőzni; az elkeseredett harc a fiatalok győzelmével végződik: Lángai Sándor, az egyik ifjú, feleségül veszi Légházi Nellit, az öreg úr rokonát. A bohózatos darab egyike az író legélénkebb vígjátékainak, de cselekvénye keveset fejlődik, bonyodalma nem egészen természetes.
Valamennyi vígjátéka közt a Csalódások (1828) kompozíciója és jellemrajza a legsikerültebb. A darab hőse, Lombai uradalmi inspektor, házasítani akarja egész környezetét. Fiának, Elek hadnagynak, gazdag feleséget keres; fogadott leányának, Lidinek, tehetős férjet szán; de Elek tudni sem akar Lucáról, a gazdag vénkisasszonyról s Lidi sem vonzódik Mokányhoz, a becsületes, de nyersszavú földbirtokoshoz. Lombai nagyralátó tervei csakhamar megváltoznak. Eleknek Linát szánja, a vagyonos fiatal özvegyet, Lidinek Elemér grófot, Mokánynak Vilmát, Lina társalkodónőjét, Lucának Kényesi bárót. A furfangos uradalmi inspektor cselszövényeiből a félreértések és nevetséges helyzetek egész sora következik, végre kiderül a való. Elek és Lidi, Elemér és Lina, Mokány és Vilma egymáséi lesznek, Kényesi és Luca összevesznek, Lombai felsül valamennyi tervével. A Kérőkkel 1819-ben megkezdett új irány ebben a vígjátékban teljes diadalt aratott. A nézők előtt ismét megelevenedtek az akkori magyar nemesvilág jellegzetes alakjai: Mokány, a jószívű, őszinte, parlagi nemesúr; Kényesi, a honfitársait lenéző, külföldieskedő, nyegle mágnás; Elemér, a magyarérzelmű, gavallér nagybirtokos; Elek, a lelkes, szerény nemesifjú; Lidi, a szerelmes, ábrándozó nemesleány; Vilma, az eleveneszű társalkodókisasszony; Luca, a férjhezmenésről ábrándozó aggszűz. Különösen Mokány és Lombai jellemzése sikerült. Egyébiránt a Csalódások szintén helyzetvígjáték, de az előbbi darabokhoz mérve haladást mutat: itt már a félreértéseknek lélektani alapjuk van, a csalódásokat a szereplő személyek egyéni természete okozza. A jelenetek gyors ütemben követik egymást, az érdeklődés egyre fokozódik, a megoldás ügyes.
Kisfaludy Károlynak a korabeli vidéki nemesi élet ábrázolására jóval nagyobb tehetsége volt, mint a történelem tragikus mozzanatainak korszerű festésére. Vígjátékaiban dunántúli megfigyeléseit vitte színre, nem polgárokat és parasztokat szerepeltetett, hanem a győrmegyei és zalavidéki nemesi udvarházak földbirtokosait mutatta be vidám magánéletükben. A Felvidéknek, Erdélynek és az Alföldnek más világa volt, ezt a világot nem ismerte, enélkül is egész képgyűjteményt állított össze szülőföldjének rokonszenves alakjaiból és jellemzőbb típusaiból. Nemcsak éles szeme volt, hanem leleményes elméje is, a nevetséges bonyodalmak és tréfás ötletek gazdag sorozatával gyönyörködtette a színházi közönséget. Nem az a feltűnő, hogy olykor ismételte önmagát, hanem az, hogy mennyi kacagtató jelenetet halmozott fel vígjátékaiban. Pompásan értett az emberábrázoláshoz, biztos színpadi technikával dolgozott, párbeszédei gyorsan gördültek, ötletei elevenen kapcsolódtak egymásba. A magyar vígjáték társalgási nyelvét ő teremtette meg, az utána következő komédiaírók az ő darabjait utánozták.
A külföldi vígjátékírók közül legerősebben Kotzebue hatott rá. Kotzebuet Magyarországon széltében magasztalták, munkáinak több magyar fordítója akadt, komoly és víg darabjait mindenfelé játszották. A népszerű magyar vígjátékíró is Kotzebue hatása alá került. Tartalomban és formában, szellemben és motívumokban, bonyolításban és jellemzésben egyaránt sokat kölcsönzött tőle; német példaképének helyzeteit és fogásait, a színdarabjaiban alkalmazott meglepetéseket, félreértéseket, személycseréket szívesen használta. Még legmagyarabb alakjaira is hatott a német színműíró. A maga nemzetét megvető, idegeneket majmoló, külföldieskedő uracs és a bárdolatlan, jólelkű parlagi nemes Kotzebue darabjaiban is hatásosan szerepel.
Kisfaludy Károlyról, mint a magyar vígjáték megalapítójáról, Toldy Ferenc nagy elismeréssel szólt. Rámutatott arra, milyen kimeríthetetlen a magyar vígjáték atyja komikus jellemek rajzolásában és mulattató helyzetek bonyolításában. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Alakjai, mondja róla Bánóczi József, nem voltak meg előtte irodalmunkban, más népben meg sem lehettek. Formát, fogást a németektől tanult; tartalmat, szellemet maga teremtett. (Kisfaludy Károly és munkái. II. köt. Budapest, 1883.) – Beöthy Zsolt szerint nagy érdeme alakjainak és hangjának igazi magyarossága és az a minden kesernyésség nélküli jókedv, mely végigpezseg vígjátékaiban. Dialógusa talpraesett, friss, csattanó. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Bayer József a Csalódásokat és a Hűség Próbáját tartja legsikerültebb vígjátékainak. Az előbbiben tetőpontját éri el vígjátékírói tehetsége; az utóbbi nemcsak epizódoktól nem zavart meséje miatt, hanem ötletes nyelvéért is maradandó becsű. A Kérők vígjátéki eszméje nem új, de feldolgozása kiválóan magyaros, a nemesi középosztály színpadi szerepeltetésével a magyar vígjáték további irányának kijelölője. A Pártütőkben az iró még egészen a színpadi magyarosítások mintájára dolgozott, de magyarosítása csak félig sikerült, mert nem látunk magunk előtt igazi magyaros életet; nem mindennapi erénye a gyorsan perdülő mese és a nagy személyzet ügyes alkalmazása. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Szinnyei Ferenc szerint A Kérők patriarchális magyar környezetrajza, a régi magyar nemesi kúria levegője mindaddig meg fog kapni bennünket, amíg nemzeti multunkat szeretni fogjuk. A Pártűtök a népszinmü előhirnöke; a szerzőnek nagy érdeme és újítása, hogy a magyar falut viszi benne a színpadra; hogy a népet komikusnak rajzolja, nem hiba, hiszen vígjátékot írt s nem komoly darabot; azt sem lehet mondani, hogy személyei nem magyar parasztok, elvégre naivság, hiszékenység, korlátoltság a magyar parasztban is van, nemcsak a németben. A Csalódások színpadi technika tekintetében a legmesteribb vígjátéka, egyben fényes bizonyság arra is, hogy nemcsak a helyzetkomikumnak, hanem a jellemkomikumnak is mestere tudott lenni. A Hűség Próbája annyira mulatságos és épkézláb vígjáték, hogy ma is hatna; külföldön bizonyára műsoron tartanák, de mi hamar feledjük régi értékeinket. (Kisfaludy Károly. Budapest, 1927.) – Voinovich Géza szerint az iró személyeiben meglepően erős az elevenség. Egyes alakjai a magyar vígjáték törzsökös figurái lettek, míg a gyakori másolásban meg nem koptak. A megújhodó magyar lélek ebben az időben három oldalról találkozott ellenérzéssel: egyik a táblabírói deákos műveltség, ez a magyarral szemben a latin nyelvhez ragaszkodott; a másik a német műveltséghez sorakozók tábora, ezek lenéztek minden hazai dolgot; a harmadik a magyar közömbösség, mely nem akart följebb emelkedni; az elsőt Perföldyben, a külföld majmát Szélházyban, a harmadik típust Mokány alakjában figurázta ki könnyed tollal. Az életből vitte fel őket a színpadra, ehhez jó szem és bátorság kellett. (Kisfaludy Károly. Budapesti Szemle, 1931. évf.)
Kiadások. – A kérők. Eredeti vígjáték három felvonásban. Pest, 1820. (Először játszották Pesten 1819. szeptember 24.) – A pártütök. Eredeti vígjáték három felvonásban. Pest, 1820. (Először Székesfehérvárt került színre 1819. november 23.) – Mikor pattant nem hittem volna. Eredeti vígjáték egy felvonásban. Pest, 1820. – A többi vígjáték az Auróra köteteiben jelent meg 1822-től kezdve, továbbá Kisfaludy Károly összes munkáinak gyüjteményeiben. – Legjobb Bánóczi József Kisfaludy-kiadása: Kisfaludy Károly minden munkái Hat kötet. Budapest, 1893. – Szigetvári Iván magyarázatos kiadása: Kisfaludy Károly: Csalódások. Budapest, 1887. (Jeles Irók Iskolai Tára.) – Horváth Cyrill kiadása: Kisfaludy Károly összes művei. Két kötet. Budapest, 1899. (Népszerű kiadás.) – Bánóczi József kiadása: Kisfaludy Károly válogatott munkái. Két kötet. Budapest, 1902–1903. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Heinrich Gusztáv kiadása: Kisfaludy Károly munkái. Két kötet. Budapest, 1905–1907. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Kisfaludy Károly munkái. Két kötet. Galamb Sándor bevezetésével. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat-Magyar-Klasszikusai.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Heinrich Gusztáv: A Pártütők forrása. Fővárosi Lapok. 1880. évf. – Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek. Budapest, 1882. – Bánóczi József: Kisfaludy Károly és munkái. Két kötet. Budapest, 1882–1883. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Szigetvári Iván: id. Csalódások-kiadás. Budapest, 1887. (Jeles Irók Iskolai Tára.) – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1892. – Bánóczi József: id. Kisfaludy-kiadás. Hat kötet. Budapest, 1893. – Szabó Ernő: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Budapest, 1894. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VI. köt. Budapest, 1899. – Somogyi Béla: Kotzebue hatása Kisfaludy Károlyra. Budapest, 1902. – Kardos Albert: Kisfaludy Károly. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Simai Ödön: Kisfaludy Károly nyelvújítása. Magyar Nyelv. 1907. évf. – Tolnai Adél: Mátyás királlyal foglalkozó költészetünk forrásai. Budapest, 1911. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Gönczy István Kisfaludy Károly Fösvénye. Irodalomtörténet. 1912. évf. – U. az: Kotzebue és vígjátékíróink. Szatmárnémeti, 1913. – Vértesy Jenő: Kisfaludy Károly drámaköltészete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Zolnai Béla: Mátyás-mondáink eredete és fejlődése. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története. Budapest, 1923. – Kéky Lajos: A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince. Keszthely, 1925. – Gálos Rezső A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Budapest, 1927. – Szinnyei Ferenc: Kisfaludy Károly. Budapest, 1927. – Berényi László: Kisfaludy Károly, a drámaíró. Élet. 1929. évf. – Waldapfel József; A Kérők mintája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Négyesy László Kisfaludy Károly. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Speneder Andor: Kisfaludy Károly. Budapest, 1930. – Kozma Magdolna: A magyar történeti vígjáték. Budapest, 1931. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Szentgyörgyi László: Kisfaludy Károly emléke. Irodalomtörténet. 1931. évf. – Voinovich Géza: Kisfaludy Károly. Budapesti Szemle. 1931. évf.
