BERZSENYI DÁNIEL ÉLETE.
BERZSENYI DÁNIEL ÉLETE.
BARÓTI Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József és Virág Benedek kedveltté tették a deákos költői irányt, BERZSENYI DÁNIEL megkapó költői szárnyalást vitt a görög-római versformákba. Az óklasszikus irányú ódaköltésnek ő a legjelesebb mestere.
Berzsenyi Dániel 1776 május 7-én született Vas megye egyik kis falujában, Egyházashetyén. Szülei, Berzsenyi Lajos és Thulmon Rozália, egyszerű életű falusi nemesek voltak. Atyja sokat tartott régi nemességére, büszkén emlegette ősi jogait, hűségesen ragaszkodott elődeinek evangélikus vallásához. Egyetlen fia betegesnek látszott, meglehetősen későn fogta a tanulásra. Berzsenyi Dániel körülbelül tizennégy éves volt, mikor hetyei birtokukról a soproni evangélikus liceumba került. Diákcsínyjeivel felülmúlta valamennyi társát, a tanuláshoz nem érzett kedvet, atyja 1795-ben kivette az iskolából. A tizenkilenc éves ifjú nem sok tudományt vitt haza útravalóul, de kedves költőivel, Horatiussal, Matthissonnal, Gessnerrel szívesen foglalkozott. Nappal atyja gazdaságát gondozta, éjjel olvasmányaiba merült.
Huszonhárom éves korában nőül vette Dukai Takách Zsuzsánnát, elköltözött atyjától; egy vasmegyei faluba, Sömjénbe, vonult; kilenc esztendeig gazdálkodott itt anyai örökségén és neje részjószágán. Szabad idejét olvasgatással és versek írásával töltötte. Mivel nem bízott magában s bizalmas barátja sem akadt, nem gondolt arra, hogy költeményeit kinyomassa; rejtve is maradtak azok mindaddig, míg Kis János 1803-ban föl nem fedezte költői tehetségét. Kis János ebben az időben a szomszédos Nemesdömölk evangélikus lelkipásztora volt, az ifjú földesurat több ízben meglátogatta, barátságot kötött vele, megtudta féltve őrzött titkát, három költeményét sietett megküldeni Kazinczy Ferencnek; a széphalmi vezér elragadtatással nyilatkozott az új költőről. Kazinczy Ferenc levelei mindenfelé elvitték a sömjéni földesúr hírét, a szerény költő nem zárkózhatott el a nyilvános fellépéstől.
Semmi sem jellemzőbb az akkori kezdetleges irodalmi viszonyokra, mint az, hogy a magasztalt ódaköltő versei csak 1813-ban jelentek meg nyomtatásban, tehát tíz évvel azután, hogy Kis János és Kazinczy Ferenc elolvasták kéziratát. Berzsenyi Dániel ekkor már a somogymegyei Niklán lakott, ide 1808-ban költözött át. Itt is folytatta régi életmódját: a gazdasági munkaidőben szorgosan ügyelt jobbágyaira és béreseire; szabad óráiban olvasott, verselt, barátaival levelezett, gyermekeivel foglalatoskodott.
1817 tavaszán gróf Festetich György helikoni vendéglátásán nagy ünneplésben volt része, de nem sokkal utóbb megjelent Kölcsey Ferenc kritikája is. Ez mód nélkül felháborította. Irigy támadást látott a bírálatban, meggyalázottnak hitte egész költi munkásságát; s mikor Kazinczy Ferenc annak a nézetének adott kifejezést, hogy Kölcsey hangja és felfogása nem tanuskodik tiszteletlenségről, elfordult a széphalmi vezértől, őt is részesnek hitte a szigorú recenzió kibocsátásában. Egyrészt esztétikai tanulmányokba mélyedt, hogy megfelelhessen «ocsmány karakterű» bírálójának, másrészt felcserélte egykor bálványozott mestere barátságát Döbrentei Gáboréval; ez viszont minden alkalmat felhasznált arra, hogy a dúltlelkű költőt Széphalom és az ifjabb írók ellen izgassa. Az áldatlan huzavona nem ártott írói tekintélyének. 1830 végén ő lett az Akadémia filozófiai osztályának első rendes tagja; ez a kitüntetés örömmel töltötte el. Csendes falusi élet után 1836 február 24.-én halt meg. Halála helyén, Niklán, temették el. Három fia és egy leánya maradt.
Berzsenyi Dániel érdesmodorú, de őszinte, komoly, jellemes férfiú volt: a magyar nemesi előjogok rendületlen védője, a régi rendi alkotmány odaadó híve. Mint Kisfaludy Sándor, ő sem tudott belenyugodni abba a gondolatba, hogy nemes és nem-nemes egy nagy nemzeti közösségbe olvadjon.
Adatok Berzsenyi Dániel életéhez:
1559. – A dunántúli egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi-nemescsalád tagjai néhány, őseiktől öröklött, birtokaikra nézve királyi megerősítést kapnak a Habsburg-háztól. (A Berzsenyiek közül többen vitézül harcolnak a törökök ellen, résztvesznek a nemesi hadbaszállásokban, rokonságba kerülnek a Dunántúl legtörzsökösebb ágostai hitvallású földbirtokos-familiáival. A család ősi fészke a veszprémmegyei Berzseny falu.
1776. – Berzsenyi Dániel születésének éve. Május 7-én születik Vas megye celldömölki járásának egyik kis falujában, Hetyén. (Egyetlen gyermeke Berzsenyi Lajos nemesúrnak és Thulmon Rozália nemesasszonynak. Születési évét Toldy Ferenc 1780-ra tette, de 1876-ban a Hetye mellett fekvő Nemesdömölk evangélikus kereszteltjeinek anyakönyvéből kiderült a helyes dátum.)
1790. – Atyja beiratja a soproni evangélikus liceum grammatikai osztályába. (Mivel első osztályos társainál nagyobb és idősebb, gyorsabb a felfogása, de egyúttal zabolátlanabb a magaviselete. A polgárok és jobbágyok engedelmességhez szoktatott gyermekei félnek erejétől. A német városban hamar megtanul németül, jól halad a latin nyelvben is, a testgyakorlást és verekedést azonban jobban szereti a tanulásnál. «Én az egykorúim között – írja később – legelső magyar táncos voltam; lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronban magam tizenkét németeket megvertem és azokat a város tavába hánytam; és az én szeretőm az én karjaim között elalélt.»)
1795. – Ez év nyarán atyja Sopronból hazaviszi Hetyére s megkezdi földbirtokossá való nevelését. (A tizenkilenc éves ifjú már kinőtt a retorikai osztályból, rakoncátlanságával sok bajt okozott, tanulmányaiban egyre hanyagabb lett, ezért szakították félbe iskolázását. A fiúnak otthon többször meggyűlik a baja atyjával. Anyja már nem él, bizalmasa nincs, atyját távol érzi magától.)
1799. – Nőül veszi Dukai Takách Zsuzsánnát. Felesége kilenc évvel ifjabb nála: tizennégy éves. Az esküvő után a vasmegyei Kemenessömjén faluba költözik feleségével, itteni birtokukon gazdálkodnak. (A fiatalasszony mindenben alkalmazkodik férjéhez, megelégszik két kis meszelt szobával, nem kíván tehetős helyzetükhöz mérten úribb módon élni. «Ami feleségemet illeti – írja róla később a költő Kazinczy Ferencnek – középszerű mindenben; tizennégy éves korában vettem el, együgyűségben találtam és abból fel sem szabaditottam.» A takarékos házaspár szépen gyarapodik, a sógorság irigy szemmel tekint rájuk, nincs békesség a költő édesatyjával sem.)
1802. – Kis János a Sömjéntől félóra járásnyira fekvő Nemesdömölk papja lesz, meglátogatja a sömjéni evangélikus fiókegyházat, megismerkedik Berzsenyi Dániellel, ez szintén gyakran átmegy a nemesdömölki templomba, hogy meghallgassa a neves író és nagyhírű prédikátor egyházi beszédeit. (Kis János nem tudja, hogy sömjéni híve titokban költő is; barátságuk azonban egyre jobban erősödik; a tekintélyes földesúr legidősebb fiának a nemesdömölki lelkipásztor lesz a keresztatyja, a lelkipásztor leányát a földesúr tartja keresztvíz alá.)
1803. – Kis János olyan bizalmat ébreszt Berzsenyi Dánielben, hogy a zárkózott poéta hosszas lelki vívódás után megmutatja neki néhány versét. («Már csak nyiltan megvallom komám uramnak, hogy én egy időtől fogva versírással bibelődőm, nézze által ezeket s mondja meg, ha mehetek-e valamire?») A lelkes prédikátor sietve tudatja fölfedezéséről Kazinczy Ferencet. («Közlöm veled – írja a széphalmi vezérhez – egy ifjú földesúrnak s hallgatómnak, Berzsenyi Dánielnek, egypár versét, még pedig minden változtatás nélkül. Ez a szépreménységű költő nagy tisztelőd. Mindeddig senki sem tudta, hogy ő verseket írt, jóllehet már szép számmal készített. Itéletedet kéri általam s nagy jót téssz vele s reménylem a literatúrával is, ha hibáit kíméléssel s szépségeit dícsérettel fogod felfedezni. A mutatványul küldött három költemény: A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A reggel. Kazinczy Ferenc öröme határtalan; beteg ugyan, de feledi baját, mindjárt válaszol: «Ime, midőn azon kesergek, hogy az a szent tűz, mely már csak kevesek szívében tápláltatik, közelít elalvása felé, egy dicső lángot látok fellobbanni véletlenül. Háládatosan borulok a szent anyának, a természetnek, lábaihoz s tisztelettel imádom bölcsességét, hogy a történetek fonalán oly szorosan fűzte a segítséget a veszély mellé. Tégedet pedig, becsülhetetlen barát, örvendő köszönettel szorítlak mellemre… Én csendes gyönyörűséggel nézem messzinnen azt a gyönyörű hajnallatot, melyet egünkön az a szép Phosphorus terjeszt s kérem az élet fonalát nyujtó lányokat, hogy az enyémet el ne messék, míg megláthatom déli ragyogását. A sömjéni poéta boldog, a széphalmi mester elismerése további munkára tüzeli.)
1808. – Berzsenyi Dániel elköltözik Sömjénről, átmegy Somogy megyébe, új otthona Nikla. (Ezerkétszáz hold szántóföldje és rétje van itt, negyven hold szőlőbirtoka, értékes ménese. Elvonulva él a falu végén egy rozzant házban nejével és gyermekeivel. Jószágai gyarapításában találja örömét, fiaiból derék gazdákat akar nevelni. Ha fölballag a niklai dombokra, ellát a Balatonig.) Ez év nyarán elküldi verseinek kéziratát a már akkor Sopronban lakó Kis Jánoshoz: tegyen a versekkel, amit akar. Nem sokkal utóbb Kazinczy Ferenc meglátogatja Kis Jánost, elkéri tőle a versgyüjteményt, gondjaiba veszi a kiadás ügyét. (Széphalomról buzdító levelet ír Niklára: «Tovább, édes barátom, a szerencsésen futni kezdett úton! Virág, Kis és Dayka, kiket elsőnek tart nemzetünkben minden, akinek ízlése van, örömmel fogadnak el szent koszorújukban». A költő hálás szívvel mond köszönetet a kitüntető sorokért: «Egy igen szent ünnepet jegyzett az úrnak levele az én életemnek aranykönyvében s nem szégyenlem megvallani, hogy egypár forró férfiúi cseppet nyomott ki szemeimből… Egy oly férfiúnak serkentése, kinek ítéletét úgy nézem, mint egy egész nemzetnek szavát, lekötelez engem, hogy lelkemnek minden erejét összeszedjem és felvonjam, hogy mindazon tehetségeimnek, hajlamaimnak titkosabb csiráit, melyeket magamban sejthetek, felkeressem, kifejtsem, elrendezzem, megnemesítsem és magasitsam». Kazinczy Ferenc megküldi a Berzsenyi-verseket pesti triászának; Horvát István, Szemere Pál, Vitkovics Mihály úgy látják, hogy az újonnan feltűnt költő nagyszerű tehetség; Pest és Buda írói és tudósai örömmel beszélnek a széphalmi mester fölfedezéséről.)
1810. – Tavasszal Nikláról Pestre utazik. A pesti triász ujjongva fogadja, de kissé megütközik az ünnepelt vendég mogorva magatartásán. (A költő maga is érzi, hogy barátságtalan volt Vitkovics Mihállyal és barátaival szemben. Niklára hazaérve azzal mentegetődzik Kazinczy Ferenchez írt levelében, hogy utazása elbágyasztotta s így a pestiek «társalkodásának gyönyörűségét» nem élvezhette eléggé. «Oly lankadt lettem, hogy még Virágot sem kívántam látni.» Verseinek kiadására nézve Pesten egyezséget kötött Kis István pesti könyvárussal, átvette kéziratát Szemere Páltól, megtekintette benne Kazinczy Ferenc tanácsadásait, ezeknek egy részét el is fogadta. A kézirat most újabb vándorútra indul. Előbb a széphalmi mester vizsgálja át, tőle a pesti triászhoz kerül, olvasgatják és javítgatják szövegét.)
1811. – Nehézségek kéziratának kiadása körül. A cenzor hozzájárul a költemények kinyomatásához, de mikor a költő fel akarja vinni a kiadás árát Pestre, beüt a devalváció: a császári rendelet a pénz értekét ötödére szállítja le. (Ezzel együtt füstbe megy az a terve is, hogy visszaköltözzék szülőföldjére. Somogyot számkivetése helyének tartja, lelke Vas felé repdes. A jégverés ebben az évben mindenét elpusztítja, háza félig összedűl, egyik rokona lóvásárláson megcsalja.)
1812. – Március havában ünneplésben van része a somogymegyei rendek részéről. Ez a megtiszteltetés kibékíti Somoggyal, a figyelem büszke örömmel tölti el. (A viszonyokra jellemző, hogyan ébred a vármegye annak tudatára, hogy egyik nemesura milyen országos érték. Teleki László gróf Pesten több ízben hallja az íróktól a niklai poéta dícséretét s mikor 1811 őszén megkapja a somogyi főispánságot, mindjárt kinevezi a nemestársai előtt ismeretlen földesurat a vármegye táblabírájává. Teleki László márciusi beiktatásán, az ünnepi ebéden, az egyik művelt nemesúr felköszönti és megcsókolja a költőt; este a főispán sógora üdvözli a magyar Parnasszus díszeként. A nemesek örvendeznek a fölfedezésnek: immár nemcsak Zala dicsekedhetik Kisfaludy Sándor személyében országoshírű poétával, hanem Somogy is.)
1813. – Megjelenik költeményeinek első kiadása. Harminchét éves. A kötetet az egész országban vásárolják. (A budai magyar királyi helytartótanács cenzora, Madarassy Ferenc katolikus miséspap, később címzetes püspök és belső titkos tanácsos, egy sort sem törült a kéziratból. Ha a pesti triász és Helmeczy Mihály nem elég ügybuzgó, a versgyüjtemény még mindig nem lát napvilágot, annyira habozó volt a költő a maga dolgában. Most az érintette kellemetlenül, hogy szegénysorsú katolikus papnövendékek költségén jelentek meg ódái, holott ő, mint tehetős nemesember, nem szorult erre a támogatásra. «A pesti növendékek tétele nékem becsület és dicsőség – írja Kazinczy Ferencnek – de ezen dicsőséget nehezen tudom Szemerének, Horvátnak és Vitkovicsnak megbocsátani.» Csakhamar megbékül, levelében együtt örvend a lelkes kispapokkal, ezek boldogoknak vallják magukat, hogy a költő szeretettel gondol rájuk. A kötetek szétmennek a vidéki városokba, Kis János örömmel írja Sopron és Győr vidékéről a széphalmi mesternek: «Berzsenyi itt is mindenütt nagy kedvességet talál. Helmeczy egynéhány exemplárokat küldött, már nemsokára mind egyig el fognak kelni. Mily öröm, mikor ilyen költő az ifjaknak is tetszik». Az ágostai hitvallású evangélikusok öröme különösen nagy, mert ők csak most kezdenek bevonulni a magyar szépirodalomba; eddig a luteránus csaknem egyet jelentett a némettel és tóttal. A költői dicsőséggel koszorúzott niklai falusi nemes ebben az évben ismét megjelenik Pesten, Vitkovicsék most még nagyobb szeretettel fogadják, de ismét elégedetlenek vele, mert nem tudják jó hangulatba hozni. Nagynehezen rábeszélik, tegyen néhány látogatást, elviszik Virág Benedekhez: a komor vendég máris kifárad, haza akar menni a fogadóba, kedvetlen és szótlan. Elviszik Kultsár Istvánhoz, a tekintélyes szerkesztő nagy udvariassággal üdvözli, de ő csak a fejét billenti meg, kérdéseire éppen hogy válaszol valamit. Elkísérik a színházba, megnézik vele együtt Shakespeare Coriolanusát, előadás után búcsúzni akar; nem engedik, mert estére már sok vendég gyűlt össze Vitkovics házába, látni akarják a nemzet ódaköltőjét. «Hazafi tisztelettel és örömmel» fogadják, de ő nem törődik a társasággal, mindjárt kocsit kér, hogy szállására induljon. Mikor pipával kínálják, némikép megnyugszik, a vacsorát azonban alig érinti. Nem lehet belevonni semmiféle beszélgetésbe, siet a fogadóba, visszautasítja Helmeczy Mihály kalauzolását. Barátai elképedésére minden búcsúszó nélkül utazik el Pestről, hiába készítenek további programmot számára. «Ez az oly érdemes barátunk – írja Vitkovics Mihály Kazinczy Ferencnek – igen elszokott az emberektől és minden gyönyörűsége, amint a szavából, viseletéből kitetszik, a magánosság. Az ő szép munkái és külsője között ég-föld a különbség.»)
1814. – Ismeretsége gróf Festetich Györggyel. (Egy alkalommal bekocsizik Keszthelyre, hogy elintézzen néhány gazdasági természetű ügyet a grófi jószágkormányzóságban. «Bosszúságomra – írja Kazinczy Ferencnek – véletlen a gróffal összevetődtem, bosszúságomra mondom, mert én mindenkor bosszúskodom, amikor igen nagy urat látok; vagy ha nem bosszúskodom is, legalább nem örülök, mert én csak magammal vagy magamhoz hasonlóval szeretek társalkodni. Azonban ez a jó gróf minden emberséget mutatott hozzám. Kertjének legritkább oltványaival megajándékozott s megparancsolta a kertésznek, hogy valamit kívánok, mindent adjon. Igen szívesen invitált magához és különösen a georgikoni examenre megkért, hogy elmenjek. De minthogy azt is veté hozzá, hogy akkor nekem valami jó svájcer tehenekkel fog kedveskedni, én nehezen fogok udvarolni. Kevély nem vagyok ugyan, de a szemtelenségtől irtózom. Már most pedig vagy gorombának kell lennem vagy szemtelennek.» A svájci tehenek mégis megérkeznek, a niklai költő nem utasíthatja vissza keszthelyi mecénásának figyelmét, a nemesúr nem sértheti meg grófi gazdatársát. A niklai Berzsenyi-ház végén ma is ott díszlik még tizenhárom nemesfajú jegenyefa, ezek csemetéit Festetich György küldte poétájának.)
1816. – Kedélybetegsége egyre gyötrelmesebbé teszi életét. (Már régebben panaszkodik leveleiben mélabúja miatt, fájlalja azt is, hogy költői ere kiapadt. Nyarankint még csak megvan valahogy, elgondolkodva jár-kel földjein, leheveredik lombos fái alá, csendesen szívja öblös tajtékpipáját. Tél idején örökösen tépelődik, céltalannak érzi életét, nem tud dolgozni. «Meggyőzhetetlen hidegség s munkátlanság fog el napról-napra – írja ez év februárjában Kazinczy Ferencnek – s mindazon ösztönök, melyek valaha lelkemet izgatták, lassankint kialusznak. Érzem, hogy mind magamnak, mind az emberiségnek meghaltam.» Költeményei régebben is lassan születtek, nehezen formálódtak. «Aki egy ódán – írja egy alkalommal – hétszámra dolgozni nem tud, az poéta sohasem lesz. Amely vers hamar készül, rövid életű az, mint a Varga Péter bocskora. Nonum prematur in annum, azt mondja Horác, ha jó akar lenni a vers; mert aki stante pede in uno önti a verseket, az nevetségessé teszi magát az okos előtt.» Meggyőződése, hogy «jó verset írni nagy munkát, nagy erőlködést kíván».)
1817. – Meghívót kap az első keszthelyi helikoni ünnepre. A díszes összejövetelt I. Ferenc király születése napján, február 12-én, tartják. Vele együtt Kisfaludy Sándor, Pálóczi Horváth Ádám és Dukai Takách Judit is megérkeznek Keszthelyre. (Gróf Festetich György hajadonfővel siet elébe az utcára: ez a megtiszteltetés megdöbbenti a származást, rangot és vagyont tiszteletben tartó földesurat. «Midőn egy oly ember – olvassuk Kazinczy Ferenchez intézett levelében – akinek jövedelme a három millió körül van, egy ily ünnepre harmincezret költ, semmi; de nem semmi az, midőn az ősz Festetich a szegény Berzsenyinek az utcára kalap nélkül elébe szalad. Minden cselekedet becsének az idő és hely az igaz mértéke. Egy oly népnél, ahol a nagyok az anyanyelvet cigány-nyelvnek nevezik s a magyar írónak nem is köszönnek s a legjobb poétát is legfeljebb joculatornak nézik, Festetich nagy ember vagy ami még több, jó ember.» A barátságos környezet kissé közvetlenebbé teszi a költőt, a lakomázó asztal mellett ő is beszédes lesz, bátran védi Kazinczy Ferenc jellemét és törekvéseit Kisfaludy Sándorral szemben. Ezen a kérdésen össze is különbözik poétatársával. A «magyar Weimar» későbbi ünnepélyeire már nem megy el.) Ez év nyarán súlyos lelki csapás éri: megjelenik verses kötetéről Kölcsey Ferenc bírálata. (Toldy Ferenc szerint: «A sokkal ifjabb társ méltányló tisztelettel, de nem kevesebb szigorral hallatta Berzsenyiről mind helyeslését, mind gáncsait. Az eddig csak magasztalt s méltán magasztalt költő nyugalmát s tiszta látását e szokatlanul nyilt nyelv teljesen feldúlta s elhomályosította; büszkesége magát meggyalázottnak, sőt magában az irodalom ügyét is veszélyeztetve látta; s ekép felelni készülvén, Kazinczytól kívánt elébb holmit megtudni. Ez, tartva Berzsenyi önkockáztatásától, ha ez költeményei, sőt önmaga költői jelleme védelmére kelne, Kölcsey tiszta szándéka mentésével meg kívánta nyugtatni, de ezzel magától is elidegenítette őt s Berzsenyi Kazinczyt is részesnek tartván méltatlan megtámadtatásában, minek ő a dolgot tekintette, beteges izgatottságban megírta antirecenzióját, melyet azonban a Tudományos Gyüjtemény szerkesztősége magának Berzsenyinek érdekében jónak látott ki nem adni».)
1820. – Ez év végét és a következő év elejét Sopronban tölti. Fiai az evangélikus liceumban tanulnak, szállásukon lakik ő is. (Kis János másoktól tudja meg, hogy költőtársa és komája Sopronban időzik, mindjárt fölkeresi, iparkodik kedvében járni. A költő panaszkodik testi-lelki bajairól; elmondja, hogy terhére van minden társaság; egyedül olvasmányaival foglalkozik. «Ő különös ember – írja róla Kis János a széphalmi mesternek – igen jóféle s becsületes karakterű s nemcsak tiszteletre, hanem szeretetre is nagy mértékben méltó; azt is tudom, hogy engem becsül és szeret, valamint ő is tudja, hogy én őtet becsülöm és szeretem, még sem nyerhettem meg tőle, hogy itt tartózkodása alatt kétszernél többször meglátogatott volna.» A niklai remete élete ettől az időtől kezdve már nem egészen a régi. Időnkint távozik hazulról, gazdasága vezetését nejére bízza, ellátogat fiaihoz Sopronba, gyógyíttatja magát a budai fürdőkben, megfordul Balatonfüreden. Már nem irtózik annyira az emberektől, vadóc természetét le akarja küzdeni, némi életkedv húzódik lelkébe. A költészettel Kölcsey Ferenc bírálatának megjelenése óta vajmi keveset foglalkozik, filozófiai és esztétikai tanulmányai kötik le érdeklődését. «Nincs magyar költő – mondja életírója, Váczy János – akinek élte alkonya oly hosszú időre terjedt volna, mint Berzsenyié. Több mint tizenöt évet számíthatunk nála ez alkonyra. Munkássága ezalatt egészen új irányt vett. Lecsillapodván ingerlékenysége, régi mesteréhez fordult, hogy fölfedezze szenvedő állapotának okait, amelyek a széphalmi vezértől elpártolásra bírták. Kazinczy tárt karokkal fogadta sokáig hallgató barátját, vigasztalni törekedett őt, de akaratlanul is oly nyilatkozatokat tett megint, amelyek éppen nem voltak alkalmasak arra, hogy Berzsenyit végkép kiengeszteljék.» Ezt az elidegenedést később Döbrentei Gábor igen erősen kiaknázza arra, hogy a búsongó költőt a maga baráti csoportjához csatolja s elevenen táplálja lelkében mind a régi, mind az új költői iskola iránt érzett személyi és elvi ellenérzését.)
1828. – Családi öröme: fiát, Berzsenyi Farkast, a somogymegyei nemesek szolgabíróvá választják. (Három fia van a költőnek, mindegyiküket jó gazdának neveli; leánya is a régi nemesházak józan hagyományainak neveltje. Gyermekei szintén megpróbálkoznak a versírással, de később közös akarattal elhatározzák, hogy nem lépnek a nyilvánosság elé. Berzsenyi Farkas földbirtokos 1849-ben Somogy megye alispánja, a Bach-korszak elején egy ideig vizsgálati fogságot szenved; Berzsenyi Antal katona, utóbb gazdálkodó; Berzsenyi László, az atyai ház örököse, földbirtokos; Berzsenyi Lidia egy dunántúli nemesúr felesége.)
1830. – A Magyar Tudományos Akadémia első tagválasztó ülésén az igazgatótanács kinevezi a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának rendes tagjává évi háromszáz pengőforint díjjal. (A kitüntetés annyira föllelkesíti, hogy még a fővárosba való felköltözésre is hajlandó, de erre az akadémiai alapszabályok szerint nincsen semmi szükség. «El valék már készülve – írja Döbrentei Gábornak – hogy házamat végképpen elhagyjam s nemzetem díszei között új életet, egy hozzám illőbb életet kezdjek.»)
1831. – Nagy aggodalmai az ázsiai kolera pusztításai és a felvidéki jobbágyság lázadása miatt. Attól tart, hogy a parasztzendülés a dunántúli vidékekre is átterjed. Nikláról a veszprémmegyei Halimbára megy családjával. (A niklai jobbágyok szeretik «Dani uraságot», mert emberségesen bánik mindenkivel, de azért a földesurak óvatosak, olyan helyekre menekülnek, ahol sok a nemesség és nincs messze a katonaság. A dunántúli pórnép nyugodtan marad, bár a járvány az ő soraikat is tizedeli. Másfél hónapi távollét után, szeptember elején, a költő és családja visszatér Niklára. Ekkor értesül Kazinczy Ferenc haláláról. Sajnálja egykori mesterét, de sok keserű megjegyzést is tesz személyére Döbrentei Gáborhoz írt levelében.)
1832. – Résztvesz az akadémiai nagygyűlésen, figyelemmel kíséri a tanácskozásokat, meglátogatja Szemere Pált, Horvát Istvánt, Fáy Andrást, találkozik gróf Széchenyi Istvánnal és báró Wesselényi Miklóssal. Mágnás-tisztelői elviszik a Nemzeti Kaszinóba, az arisztokraták és nemesurak nagy szívességgel fogadják. (Megjelenik az 1834. és 1835. évi akadémiai nagygyűlésen is, jól érzi magát a tudomány emberei között, bizalmas barátja Döbrentei Gábor.)
1833. – Széchenyi István eszméinek hatása alatt összeállítja nemzetgazdasági megfigyeléseit. (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól szóló tanulmányában a jobbágysággal való helyes bánásmódon kívül felhívja a figyelmet a zsidóság vészes üzelmeire. Tapasztalatai szerint a falusi zsidók olyan romlott lelkű csalók és orgazdák, hogy kész veszedelem megszenvedni őket az együgyű nép között.)
1836. – Február 24-én, hatvan éves korában, meghal Niklán. (Kölcsey Ferenc még ebben az évben megírja emlékbeszédét, a remekművet Helmeczy Mihály olvassa fel a Magyar Tudományos Akadémia tagjai előtt, az emlékbeszéd búcsúzó szavai mély hatást tesznek az egybegyűltekre: «Az élet útjai keresztüljárnak egymáson s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől; de a sírdomb békesség laka s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen, e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt bírja».)
1842. – Megjelenik összes munkáinak gyüjteménye. (Munkáit Döbrentei Gábor gyüjtötte össze s adta ki számos jegyzettel, a költő arcképével és életrajzával. Felhasználta a kedvező alkalmat, hogy a gyüjteményben lappangó támadást intézzen Kazinczy Ferenc ellen. Toldy Ferenc szerint: «A költő életrajza s verseihez bő jegyzések terhelik ez ízetlen kiadást, mely számtalan helyen elváltoztatva adja Berzsenyi szövegét».)
1860. – Somogy vármegye rendei emlékoszlopot emelnek sírja fölé a niklai temetőben. (Ugyanebből az évből való báró Vay Miklós Berzsenyi-szobra a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében. Születésének százéves fordulója alkalmából, 1876-ban, a vasmegyeiek emléktáblával jelölik meg a költő hetyei szülőházát.)
1880. – Niklán meghal a költő legidősebb fia, Berzsenyi Farkas földbirtokos. (Négy évvel később, ugyancsak Niklán, meghal legifjabb fia, Berzsenyi László földbirtokos is. A család fiúágon Berzsenyi Farkas gyermekeiben virágzik tovább.)
1896. – A vasmegyeiek Szombathelyen felállítják a költő szobrát. (A szobor Kis György műve.)
1904. – A somogymegyeiek Kaposváron megalakítják a Berzsenyi Dániel nevét viselő irodalmi társaságot. (Újjáalakulása 1925-ben.)
Irodalom. – Döbrentei Gábor: Berzsenyi Dániel összes művei. Buda, 1842. (A költő első részletesebb életrajzával.) – Toldy Ferenc A magyar költészet kézikönyve. III. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Az itt közölt életrajz már előzőleg több ízben is megjelent.) – Balogh Gyula szerkesztésében; Emlékkönyv Berzsenyi Dániel születésének százados évfordulóján. Szombathely, 1876. – Angyal Dávid: Berzsenyi Dániel. Budapest, 1879. – Kőrösy László: Berzsenyi Dániel. Pozsony, 1884. – Noszlopy Tivadar: Emlékeim Somogyból. Kaposvár, 1887. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. Négyesy László: Berzsenyi iskolázásáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1893. évf. – Váczy János: Berzsenyi Dániel életrajza. Akadémiai díjjal jutalmazott pályamű. Budapest, 1895. – Noszlopy Tivadar cikkei és adalékai a költő és családja életéhez. Vasárnapi Ujság. 1898. évf. – Gálos Rezső: Berzsenyi és Kis János komasága. Irodalomtörténeti Közlemények. 1921. évf.
