TÖRTÉNETI ÉS NYELVÉSZETI IRÁNYOK.
TÖRTÉNETI ÉS NYELVÉSZETI IRÁNYOK.
A NEMZETI nyelv a tudományos irodalomban a Magyar Tudományos Akadémia megalapításáig nehezen tudott teret foglalni. A tudósok latinul adták közre kutatásaik eredményeit, a magyarnyelvű munkák inkább csak a népszerűsítés céljait szolgálták.
BUDAI ÉZSAIÁS debreceni református főiskolai tanár megírta Magyarország históriáját. (1805–1812.) A koráig közreadott történeti forrásokba alaposan elmélyedt s igen használható kézikönyvet adott a protestáns olvasóközönségnek. Mint stiliszta meglehetősen régies volt.
Határozottabb emelkedést mutatott a magyar történetírói stílus VIRÁG BENEDEK munkájában: a Magyar századokban. (1808–1816.)A magyar nemzet történetének ezt a sikerült összefoglalását az előadás antik egyszerűsége, a történeti igazság bátor kimondása és a nemzeti önérzet ereje kiemeli a kor többi történetirodalmi terméke közül. Természetesen ma már ez a história sem lehet mintája a tudományos módszerű munkáknak, de Virág Benedek nem is a tudós emberek számára írt, hanem a nemzet műveltebb fiait tanította. Részrehajlatlansága miatt nem egy támadást kellett elszenvednie a katolikusok részéről. Szemére vetették, hogy még a protestánsok is kíméletesebben írnak a középkori állapotokról, mint ő, az egyházi rend tagja. A kritikai szellemű szerző bátran ostorozta a papok és nemesek visszaéléseit, nem húnyt szemet a pápák és királyok megtévedései előtt sem.
A hazafias lelkesedéstől áthatott történetírói törekvések élére az 1810-es években HORVÁT ISTVÁN múzeumi könyvtárőr és egyetemi tanár jutott. Mint nyelvtudós kezdte irodalmi pályáját, tüzesen védte Révai Miklós és Kazinczy Ferenc tanításait, de még ifjú éveiben áthajolt a történetíráshoz. Őstörténeti kutatásait leghíresebb munkájában, a Rajzolatokban (1825) foglalta össze. Büszkén említette, milyen rendkívüli tanulmányokat végzett feladatának sikeres megoldása végett: búvárkodott éjjel nappal, elolvasott mintegy háromszázötven történeti kútfőt és háromszázezer oklevelet, így állapította meg a magyar nemzet ősi históriáját a bibliai Ábrahámtól kezdve a honfoglaló Árpádig. A magyarok a szittyák leszármazottai, a szittyák pedig már a legrégibb időkben sok helyen szerepelnek, csakhogy más és más név alatt. «Pözsög a Szentírás mindenféle régi magyar nevektől és régi magyar írásmódtól. Ti éjjel-nappal Szentírást olvasó rokonaim, hogyan nem vettétek ezeket észre a sok század alatt!» Az egyiptomi múmiákon a szittyák azaz a magyarok betűi vannak; a görögök jász azaz magyar nótára táncoltak; az Iliász tárgya voltaképen egy híres magyar háború; az argonauták története is magyar hadakozásról ad számot; Nagy Sándor soha meg nem ütközött a magyarok és jászok segítsége nélkül; a latinok a magyaroktól kölcsönözték törvényeiket és szokásaikat; Lissabont magyarok alapították; Attila magyar volt. Ezt a könyvet tudományos végrendeletének szánta Horvát István, azután még jobban letért a helyes történetnyomozás útjáról. Ki akarta mutatni, hogy a magyar nemzet a világ legnagyobb multú nemzete, délibábos szónyomozásai a magyarság ősi létének igazolását célozták. Ilium szerinte Ilusvárat jelent, a parthus nép pártos népet, a jász ijászt, a magyar mageresztőt vagyis szántóvetőt; Mózes a Szentírás elején a magyar nemzet teremtését írta le, Ádám csak olyan magyar ember volt, mint Árpád, a honfoglaló; a magyar nemzet kritikai története már az Ábrahám előtti századokat is felöleli. Magyarokat fedezett föl Európa, Ázsia, Afrika számos helyén; magyaroknak nyilvánította Ádámot, Heraklest, Dareiost. Hitte, hogy állításai megdönthetetlen igazságok, hogy nevét áhítattal fogja emlegetni minden magyar, hogy új utat tört nemcsak a magyar históriában, hanem a világtörténelemben is. Történetírói munkássága sorozatos tévedés. Botlása csak rajongásig fokozódó hazafias lelkesedésével magyarázható.
Ebben a korszakban kezdte meg mélyreható történelmi búvárlatait gróf TELEKI JÓZSEF akadémiai elnök is, de nagy művét, a Hunyadiak koráról szóló kilenckötetes monografiát, csak a szabadságharc után adta közre.
A magyar történelemnek Horváth Mihály fellépéséig legformásabb kidolgozása német nyelven jelent meg. Amit a latinul író régebbi történettudósok szárazon és egyenetlenül halmoztak össze köteteikben, FESSLER IGNÁC AURÉL mindazt kitűnő formaérzékkel és élvezetes stílusban adta olvasói elé. A korabeli hazai történeti munkák annyira elmaradtak mögötte, hogy a magyar költők szívesebben fordultak hozzá históriai anyagért, mint a színtelenebb hangú magyar történetírókhoz. (Die Geschichte der Ungern, 1812–1825.)
Az irodalom és tudomány világában általános figyelmet keltett RÉVAI MIKLÓS és VERSEGHY FERENC nyelvészeti harca. Révai Miklós vezérgondolata az volt, hogy a magyar grammatika zavarosságát és a vitás nyelvi kérdéseket elsősorban a régi magyar nyelvemlékek segítségül hívásával lehet tisztázni. A XVIII. század írói egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a régi magyar könyvekhez, az ősi magyarság dícsérete mind sűrűbben hangzott, a szerzetestanárok közül többen iparkodtak nyomozni a magyar nyelv történeti fejlődését: ez a históriai irány hatott Révai Miklósra. Megismerkedett a középkori magyar nyelvemlékekkel s a régiséget tette nyelvtani fejtegetései alapjává. Latinnyelvű magyar nyelvtana és szövegmagyarázatai kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy az akkori európai nyelvtudomány legkiválóbb munkásainak egyike volt. Verseghy Ferenccel folytatott vitái a magyar nyelvtudományt első virágzásának teljességében mutatják.
Révai Miklós és Verseghy Ferenc elkeseredett küzdelmeinek összes kérdései egy főpont körül csoportosultak: mi a nyelvhelyesség próbaköve? Ennek eldöntése magában foglalta a többi kérdés megoldását is. Révai Miklós szerint a helyes magyarság értékmérője a régiség azaz a nyelvtörténet, Verseghy Ferenc szerint a közszokás azaz az élő nyelv. Révai Miklós úgy látta, hogy a nyelv idővel inkább romlott, semmint fejlődött; minél régibb nyelvtörténeti emléket veszünk elő, annál hibátlanabbnak találjuk a nyelvet. Verseghy Ferenc akként vélekedett, hogy a nyelv folyton tökéletesedő szervezet, a közbeszéd minden korszakban változott; a régi nyelv a mainál semmivel sem megbízhatóbb, sőt annyiban még rosszabb, hogy a legrégibb magyar egyházi írók nem tudtak jól magyarul s ezért latinos és tótos fordulatokkal árasztották el nyelvünket; vitás nyelvi kérdésekben nem a régi magyar beszéd a döntő, hanem a most élő magyarság nyelve.
A két felfogást egymás mellé kellett volna fűzni, nem pedig egymással szembehelyezni, a kor szelleme azonban harcot kívánt, nem békés megoldást. A kortársak előtt a vitás nyelvi kérdések közül az ikes ragozás és a j-hangú ragok kérdése tűnt fel legfontosabbnak. Révai Miklós a régi nyelv alapján erélyesen sürgette az ikes igék szabályos használatát, Verseghy Ferenc az élő nyelvre hivatkozva állást foglalt az ikes igék külön ragozása ellen. Révai Miklós kimutatta, hogy az ikes ragozás a Halotti Beszédtől kezdve megvan a magyar irodalomban s az iktelen forma csak a XVIII. század közepe óta kezdett terjedni; Verseghy Ferenc amellett érvelt, hogy a magyar nép nagy része ma már csak a jelen idő egyes számú harmadik személyében alkalmazza az ikes ragozást s ha a régi irodalomból kimutatható is az ikes igék szabályos használata, már igen régi írások közölnek iktelen ragozásokat is. Verseghy Ferenc külön helyesírási szabályokat állított fel a j használatára s azt az elvet védelmezte, hogy a helyesírás pontos másolata legyen a beszédnek, az etimologikus írás elvetendő, a mennyen- és baráttya-féle írás a helyes. Elvének megfelelő módon az igehajlításban és a birtokos személyragozásban nem írta ki az l, t, d, n hangra következő j-t, hanem lj, tj, dj, nj helyett a kiejtés szerint lly-et, tty-ét, dgy-ét, nny-et írt. Ez volt a jotta és ypszilon háborúja.
A révaiánusok és verseghyánusok vitája goromba személyeskedéssel folyt, a két vezértudós és híveik nem kímélték egymást. A vitában Révai Miklós és követői – az ikesen ragozók és jottisták – győztek, a nyelvújítók Verseghy Ferenc iskolájának vesztére döntötték el a harcot. Mivel Verseghy Ferenc lándzsát tört amellett, hogy a nyelv mesterséges úton nem gyarapítható, nyelvünk természetes fejlődésébe nem szabad beleavatkozni, helytelen új gyökérszókat és képzőket készíteni: buknia kellett. Kazinczy Ferenc és nyelvújító társai tönkretették tekintélyét, a Verseghy-kicsinylés divatossá lett, még az újabb nemzedékek is hosszú időn keresztül lenézően nyilatkoztak munkásságáról.
A magyar szókincs gazdagításának kérdése mindennél jobban izgatta a magyar írókat. Valamennyien érezték az irodalmi nyelv szegénységét; látták, hogy a nehéz helyzeten javítani kell. Ha idegen szöveg feküdt a fordító előtt, még a legügyesebb stiliszta is gyakran megakadt, mert a megfelelő szót vagy kifejezést nem tudta megtalálni. A szókincs elmaradt a kortól, az írók úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Abban az időben, mikor a dal, elv, irodalom, jellem, költő, művészet, regény, szerkesztő, színész, zene és más nélkülözhetetlen szavak százával hiányoztak, nem lehet csodálkozni, hogy az írók végre is mesterséges eszközökhöz folyamodtak a szókincs felfrissítése végett. Nyelvújító törekvésük nem állt példa nélkül. Egyidejűleg Németországban is mutatkoztak nyelvújító tervek, ezeknek híre hamar eljutott Magyarországba; csakhogy a német mozgalom heves harc után elég gyorsan elcsendesedett, a magyar nyelvújítók ellenben rendkívüli szívóssággal küzdöttek s végső eredményben fényes győzelmet arattak.
A nyelvújító törekvések diadalra juttatásának halhatatlan érdeme KAZINCZY FERENC nevéhez fűződik. Bár a magyar szókincs gazdagításának ügyét már a XVIII. század írói is szívükön viselték, a nyelvújításra irányuló mozgalomnak mindaddig nem volt igazi sikere, míg Kazinczy Ferenc nem állott a nyelvújítók élére. A kiváló stiliszta a nyelvreform eszméjét eleinte tartózkodással fogadta s fogsága előtt kiadott fordításaiban mérsékelten alkalmazta az új szókat; de hetedfélévi fogsága idején belátta, hogy a nyelvújítás további halasztása bűn volna az irodalmi nyelv kiművelése ellen. Fogságából való kiszabadulása után egy évtized alatt előkészítette a talajt az ortológia és neológia küzdelmének megvívására, 1811-ben kibocsátott epigrammáival megindította a nyelvújító harcot. Az ortológusok tábora megmozdult, nagy elkeseredéssel folyt a vita éveken keresztül.
A hosszú irodalmi mérkőzésnek csaknem valamennyi mozzanata szorosan egybeforrott Kazinczy Ferenc pályájával. A küzdelem az ő javára dőlt el: a széphalmi vezér és hívei diadalmaskodtak. Az 1820-as évek elkövetkezésével megszűnt az izgalom, elült a harci zaj. Néha-néha még elhangzott egy-egy bosszús felszólalás, azután mindenki belenyugodott a változhatatlanba. A jelesebb magyar írók úgyszólván kivétel nélkül a nyelvújításhoz csatlakoztak s résztvettek a szóalkotás és szóterjesztés munkájában. Tájszókat szedtek össze, régi szókat elevenítettek föl, a hosszú szók végét lemetszették, új képzőkkel készítettek új szókat, régi képzőket alkalmaztak ritkább szógyökerekhez, önállósították a szók törzsét. A hazafias tűz gyors munkára serkentette őket; nem értek rá, hogy hosszasan kutassanak egy-egy tájszó után vagy aggodalmasan mérlegeljék a nyelvtudomány tanításait. Inkább a maguk természetes nyelvérzékére és szóalkotó találékonyságára támaszkodtak, akként okoskodva, hogy a nyelv úgyis kiveti magából a bele nem illő elemeket.
A heves újító láz mindenesetre sokat változtatott a magyar szókincsen, itt-ott rontotta is a nyelvet, de azért a szóalkotás haszna hasonlíthatatlanul felülhaladta a nyelvreformmal járó kárt. Színesebb, hajlékonyabb, gazdagabb lett a magyar beszéd. Irodalmunk kibékült a megújhodott nyelvvel s az új elemekben bővelkedő közbeszéd apránkint kilökte magából a rosszhangzású szavakat és a nyelvérzéket sértő kifejezéseket.
A nyelvújítás korszakot alkotott a magyar nyelv történetében, a nyelvújítók örök hálára kötelezték a magyar irodalom minden munkását.
A Magyar Tudományos Akadémia működése 1831 február 17-én indult meg, az Akadémia tagjai elfogadták Révai Miklós nyelvtani rendszerét és Kazinczy Ferenc nyelvújítását. A tudós testület világosan látta, hogy legfontosabb teendői a magyar nyelv körül vannak. Az idáig teljesen szétszórt magyar tudományosság most már szilárd elvi középpontot nyert s az akadémikusok a közkívánságnak tettek eleget, mikor a magyar helyesírás egységesítését, a tüzetes magyar nyelvtan megírását és a magyar nyelv teljes szótárának egybeállítását tűzték ki legelső célul. Nem a különféle tudományágak fejlesztésére törekedtek, hanem a nyelv búvárlatára. Lelkes vidéki kutatók segítségével rendszeresen gyüjtötték a nyelvemlékeket, az élő nyelvkincset, a tájszavakat, a mesterségek kifejezéseit; átnézték a már megjelent műszótárakat; szakbizottságokat szerveztek új szavak készítésére, a rossz szavak kiszorítására, a legjobbak állandósítására. A neologizmus teljesen győzedelmeskedett.
A Magyar Tudós Társaság alaprajzai és rendszabályai (1831) után a legkorábbi akadémiai kiadványok egyike volt: a Magyar helyesírás és szóragasztás. (1832.) Ez a számos kiadásban megjelent füzet tette egységessé a magyar ortografiát, ez békítette ki egymással a helyesírás kérdéseiről szenvedélyesen vitatkozó írókat. A magyar irodalmi nyelv ezentúl azonos ortografiai szabályok alapján jelent meg a könyvek, folyóiratok, hírlapok hasábjain.
Hogy a nyelvművelés ügyéért mennyire lelkesedtek íróink, mutatja Kultsár István pályatétele a Magyar Kurir 1804-iki évfolyamában: Mennyire ment már a magyar nyelvnek kimíveltetése; micsoda eszközlések s módok által kellene azt nagyobbra vinni; mikép lehetne ezen eszközöket foganatosakká tenni? A kérdés megoldására egyévi határidőt adtak; 1805 február 1-ig lehetett beküldeni a pályamunkákat. Kultsár István a legjobb dolgozat jutalmazására tizenkét aranyat, másodjutalmul hat aranyat tűzött ki. Adományát báró Prónay László csanádi főispán megnövesztette azzal, hogy a nyertesnek száz forintot, az utána következő legjobb mű szerzőjének ötven forintot ígért. A jeligés levélkével ellátott dolgozatokat a pesti Széchenyi-könyvtár igazgatója, Miller Jakab Ferdinánd, gyüjtötte össze, ugyanő őrizte az idejében letett összegeket. A bíráló bizottság tagjai: Kultsár István, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Virág Benedek, Schedius Lajos, Prónay Sándor királyi kamarás és Báthory Gábor pesti református lelkész voltak. A jutalomtétel eredménye meglepetést keltett: huszonegy darab «concurráló írás» érkezett be. A bírálók hosszasan tanakodtak. Három pap került ki győztesnek a pályázók közül; az első díjat Kis János evangélikus lelkipásztor nyerte, a másodikat Pánczél Pál református prédikátor, a harmadikat Pucz Antal katolikus plébános. A nyertesek sok üdvös eszmét vetettek fel, de a nyelvújítás dolgában nem nyilatkoztak úgy, amint azt a neológia barátai elvárták volna.
Az elméleti fejtegetések után az egész ország érdeklődésébe belevitte a nyelvújítás dolgát a neológusok és ortológusok harca. (1811–1819.) Kazinczy Ferenc egyik vallomása szerint: «Az én érdemem az, hogy az a titkolt gyülölködés, mellyel ortológusaink és nyelvrontóink egymást közel negyven év óta nézték, világos ellenkezéssé, harccá lobbant. Illő volt, hogy a sötétség valahára elválasztassék a világosságtól s íróink és olvasóink közönsége az egyik vagy másik zászló alá térjen». A küzdelmek középpontjában a széphalmi vezér állt, nyelvújító harcának legfőbb mozzanatai a következők: Poétai episztola Vitkovics Mihályhoz (1811), Tövisek és virágok (1811), Mondolat (1813), Kazinczy Ferenc Munkáinak megindulása (1814), Felelet a Mondolatra (1815), Kazinczy Ferenc válasza támadóinak a Tudományos Gyüjteményben. (1819.) A győzelmes nyelvújítás az 1820-as évek után is továbbfolyt, a Magyar Tudományos Akadémia az 1830-as évektől kezdve szintén kivette részét a tervszerű szóalkotás munkájából, még a szabadságharc után is akadtak lelkes neológusok. A magyar nyelvújítás – mondja Tolnai Vilmos – páratlan jelenség a nyelvek történetében: a nemzeti élet átalakítására hatalmas erővel hatott, a tudomány és irodalom nyelvét módosította, a köznyelvre szintén megtette átalakító hatását. «Szótári tekintetben nyelvünk megbővült, gazdagodott, gyarapodott; a XIX. század új fogalmai, új eszméi új szavakat találtak; a régi szavak sokszorosan új jelentést kaptak. Az ortológia és a neológia harcai föltárták nyelvkincsűnk sok ismeretlen bányáját s magában a nyelvben s a nyelvből a továbbfejlesztés sok új lehetőségét. Stílus tekintetében nyelvünk megtisztult, levetette az idegen nyelvek igáját, sokkal inkább, mint bármely más nyelv. Egyben meg is szépült, hangzatossá, simulékonnyá vált. Kifejezéseiben, szó- és mondatfűzésben változatos, sokszínű, árnyalatokban gazdag, kész bármely tartalomhoz illeszkedni, bármely műfajhoz alkalmazkodni. Alkalmas a legelvontabb tudomány fejtegetéseire; az érzés, gondolat és képzelet leggyengédebb és legcsapongóbb művészi előadására. Nincs sem a külső, sem a belső világnak olyan mozzanata, melynek, amennyire emberi beszéddel lehetséges, mai nyelvünk hű tolmácsa ne lehetne. Nincs a világ művelt nyelveinek olyan termése, melyet a magunk nyelvére híven le ne fordíthatnánk. S mind ez az óriás átalakulás és fejlődés anélkül történt, hogy más nyelvvel elegyedett s eredeti jellegéből kivetkőzött volna. Nem vált be az ortológusok aggodalma, kik attól féltették nyelvünket, hogy az újítás kiforgatja valójából, idegenné, érthetetlenné, zűrzavarossá teszi; nem a neológusoké sem, hogy az ortológia visszaveti az egyhangú laposság, a pórias bárdolatlanság állapotába. Az egyéneknek sokszor egymással ellentétesnek látszó munkáját a nemzeti lélek egysége kiegyenlítette és egybeforrasztotta.» (A nyelvújítás. Budapest, 1929.)
A nyelvújítást az 1870-es évektől kezdve Szarvas Gábor és nyelvésztársai lelkes magyarsággal és ortológus türelmetlenséggel támadták, álláspontjuk helyes is volt sok részletkérdésben, nyelvtisztító munkásságuk üdvös hatását mai napig érzi a magyar közbeszéd és irodalmi stílus, csak abban nem volt igazuk, hogy annyira kárhoztatták a XVIII. és XIX. századi neológusok mozgalmát. Mellőzve a prózai és költői előadás remek átalakulását, szókincsünk nem ragyogna mai bőségében, ha Kazinczy Ferenc és társai tétlenül maradtak volna. A nyelvújítás nélkül nem volnának meg többek között a következő szavaink: adat, adoma, alak, alap, alkotmány, anyag, arc, ábránd, ádáz, állam, állít, állomás, általános, bankjegy, belügy, betűrend, bérlet, bírál, bizalom, bizottság, bohózat, cikk, család, csapat, csavar, dal, dallam, diadal, díszlet, divat, egyesület, egyén, egyhangú, elem, elmélet, elnök, előny, elv, emberiség, emelet, eredmény, erény, eszme, ezred, élelem, év, érv, étvágy, fegyelem, felvonás, festmény, fény, fénykép, fogalom, fok, folyóirat, forgalom, forradalom, földművelés, független, függöny, füzet, gáz, gép, gömb, gúny, gyár, gyász, győzelem, hadjárat, hajlam, halmoz, hangsúly, hangulat, helyesírás, helyettes, henger, hiány, hírlap, hitel, hivatal, honvéd, hőmérő, hős, hullám, ideg, ihlet, inger, ipar, irodalom, izom, javaslat, jelenet, jellem, jelszó, jog, kaland, kamat, karzat, kereskedelem, keret, képviselő, képzelet, készlet, kinevez, kirakat, kisebbség, kormány, kortárs, kórház, költemény, költő, költségvetés, könyvtár, kör, körülmény, kötet, köztársaság, közvélemény, külügy, lakoma, lap, lángelme, láz, lomb, lovasság, mérleg, mérnök, minta, modor, monda, mondat, művész, napló, naptár, nézet, növény, nyomda, okirat, önző, őrség, őszinte, összeg, ötlet, parancs, páholy, pályadíj, párbaj, perc, példány, pénztár, rajz, regény, rendelet, rendjel, rendszer, rezgés, részvény, részvét, rím, rom, rovat, rögeszme, sejt, siker, sorsjegy, szellem, személyzet, szemle, szenvedély, szerkesztő, szélsőség, színészet, színház, színpad, szirom, szobor, szónok, szöveg, talaj, tanulmány, taps, tábornok, tájszó, tárca, tárgy, társadalom, tekintély, terv, testőr, testület, tér, térkép, tétel, titkár, tisztikar, többség, tőke, tömeg, udvarias, ujság, uralom, ügyvéd, üzlet, vagyon, vasút, vágy, vázlat, verseny, vezércikk, vezérkar, vélemény, vihar, viszony, vita, vonal, zene, zsarnok. Nem volna meg száz és száz ezekhez hasonló fontosságú szó a közbeszédben, szépirodalomban, művészetben, tudományban.
A magyar irodalom minden tehetséges művelője résztvett a szóterjesztés munkájában és a kifejezéskincs bővítésében. A tisztábban látó ortológusok is belátták a nyelvújítás szükségét, az elfogulatlanabbak kibékültek Kazinczy Ferenccel, a kiengesztelődés az irodalom hasznára vált. – KISFALUDY SÁNDOR, a dunántúli nyelvőrzők vezére, bosszúsággal szemlélte a német-francia szólásfordításokat, de az okos szóújításnak nem volt ellensége, maga is szívesen képezett új szókat. (Balvélemény, bűnpör, csatadal, életkedv, hadtest, hasonmás, jellemzés, káprázat, kérvény, közvélemény, önvédelem.) – BERZSENYI DÁNIELt merész költői kifejezései a nyelvújítás természetes hívei közé avatták, a széphalmi mester iránt érzett hálája külön is odacsatolta a neológusok ügyéhez. – KISFALUDY KÁROLY sokat tanult Kazinczy Ferenc munkáiból, Aurórájának ifjabb dolgozótársai a nyelvújítás új stílusában írták szépirodalmi dolgozataikat, szavaik és kifejezéseik mások voltak, mint az idősebb nemzedéké. A zsebkönyv szerkesztője eredeti új árnyalással színezte stílusát és számos új szót alkotott. (Díszlet, felületes, fogékony, hatáskör, honvéd, méltányol, rejtélyes, szentesit, szeszélyes, szélcsend.) – SZÉCHENYI ISTVÁN sokat gondolkozott nyelvi kérdéseken; nem helyeselte az ortológus zárkózottságot: «Ha van a nemzeteknél egy bizonyos aggság vagy halál jele, az semmi egyéb, mintha nyelvűk holt vagy többé nem haladhat». Nyelvi kérdésekben több tanácsadója volt, így Döbrentei Gábor és Helmeczy Mihály; ezektől függetlenül a maga természetes tehetségével is jelentékenyen gazdagította a magyar nyelvkincset; számos értékes szó és kifejezés az ő munkáiból sugárzott szét az országban és nyert polgárjogot a művelt emberek ajkain. Nem a szépirodalom stílusát gazdagította, hanem elsősorban a közélet, hírlapírás, szónoklat, közgazdaság és társadalom nyelvét. (Alapítvány, bizottság, egyensúly, érdekes, felesleg, felszínes, gőzerő, gyanútlan, hangulat, hatóság, idomit, intézkedik, javaslat, korlátlan, lovagias, menet, ön, rendelkezik, részrehajlatlan, részvény, sajátság, szájhős, szerződés, találékony, termel, vonat.) – VÖRÖSMARTY MIHÁLY nem képzett sok új szót, de a meglevők tömegéből kitűnő érzékkel válogatta ki a legkifejezőbbeket és legtetszetősebbeket. A szavak jelentésárnyalatainak módosításában a született nyelvművész ösztönével járt el. A nyelvújítás lelkes barátja volt, az akadémiai szótárak összeállításában szívesen dolgozott, ítéletében megbízhattak. Költői munkássága a stílusreform tündöklése. «Amire Kazinczy buzdított egész pályáján s amit idegen kecsek átültetésével kísérlett megközelíteni, azt Vörösmarty a nyelv saját anyagával tette meg: a mindennapi nála ünnepélyessé, a régi újjá, a szokott szokatlanná válik. Az ő nyelvében egyesül a régibb irányoknak valamennyi külön úton járó törekvése: a deákosok tömörsége, a franciások kecsessége, a németesek lágysága s a magyarosok zamatossága. Kazinczy eszménye – az új magyar költői nyelv – Vörösmartyban valósul meg.» (Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1919.)
Történetírók, nyelvészek:
BACSÁNYI JÁNOS (1763–1845), a linzi számüzött, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: a IV. kötetben. – Mint Verseghy Ferencet, őt is a Kazinczy Ferenc személye ellen érzett harag hajtotta a nyelvújítás ellenségeinek táborába. Ausztriai elszigeteltségéből gúnyosan ostorozta a neológusokat: A magyar tudósokhoz. Pest, 1821. (Támadását Szentmiklóssy Alajos utasította vissza a Tudományos Gyüjtemény 1822. évfolyamában. Batsányi János a maga 1824. évi Faludi-kiadásában továbbfolytatta leckéztetéseit, ezért az új nemzedék, élén Toldy Ferenccel, ingerülten támadta s kicsinylően nyilatkozott írói munkásságáról.)
BEREGSZÁSZI NAGY PÁL. (1750–1828) sárospataki református kollégiumi tanár. – Latin és német nyelvtudományi munkáiról: a IV. kötetben. – A nyelvújítást támadó ortológus könyve: Dissertatio philologica de vocabulorum derivatione ac formatione in lingua magyarica. Pest, 1815. (Erősen ostromolja a nyelvújítás önkényesen koholt szavait és németes kifejezéseit. A magyar nyelv törvényeit tiszteletben kell tartanunk, a tudatlanság és kérkedés újításait utasítsuk vissza, őrködjünk ősi beszédünk tisztaságán.) – A nagytekintélyű tudós fejtegetéseire s egyúttal Sipos József 1816. évi tanulmányára Kazinczy Ferenc a Tudományos Gyüjtemény 1817. évfolyamában válaszolt. Ez alkalommal szövegezte meg híressé vált kijelentését: «A szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad, akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem. Az író parancsolja, hogy úgy legyen s úgy lesz». Az írónak mindössze az a kötelessége, hogy csak azt merje, ami a nyelvnek nyereségére lesz; az olvasó viszont fogadja el, amit nyereségnek érez. A grammatikát és a nyelvszokást a nyelvújító sem veti meg, de kívülük tiszteli az ízlést is, mert a nyelv nem egyedül a tapasztalás dolga, hanem az etimológiát és a szokást hol tisztelő, hol nem tisztelő bírálaté is. Még Horatius Ars Poeticája is megengedi a szavak kurtítását, változtatását, szépítését. Szükséges és szabad új szót csinálni, új szerkezetet alkotni, idegen kifejezéseket honosítani. «A szépet érző, a szépet kereső írónak merni kell; lássa az idő: reá üti-e pecsétjét?» – Ennek a bírálatnak közrebocsátásával a Tudományos Gyüjtemény jól szolgálta a nyelvújítás ügyét; a szerkesztőség még azt is megtette, hogy Beregszászi Nagy Pál ellenbírálatának nem adott helyet; ezért jelent meg Nagy Pál újabb támadása önálló füzetben: Pennaháború. Sárospatak, 1820.
BUDAI EZSAIÁS (szül. 1766. május 7. Pér, Szilágy megye; megh. 1841. július 14. Debrecen) református pap, a M. T. Akadémia tagja. 1794-től kezdve a debreceni főiskolában a történelem, a latin és görög nyelv tanára volt, 1821-ben debreceni első lelkésszé választották, a következő évben a tiszántúli helvét hitvallású egyházkerület szuperintendensi székébe került. Mint nagyhírű tudós és a magyarországi kálvinisták egyik vezérembere, a debreceni tudós világ és a református vallásfelekezet képviseletében 1828 tavaszán résztvett a Magyar Tudós Társaságot szervező bizottság tanácskozásain. – Iskolai kézikönyvei, egyházi szónoklatai és történeti munkái közül kimagaslik háromkötetes magyar történelme: Magyarország históriája. Debrecen, 1805–1812. (Harmadik javított kiadása: Pest, 1833.)
BUDAI FERENC (szül. 1760. november 8. Pér, Szilágy megye; megh. 1802. október 8. Szovát, Hajdú megye) református pap, Budai Ezsaiás testvérbátyja. – Háromkötetes magyar történelmi lexikona csak halála után jelent meg öccse kiadásában: Magyarország polgári históriájára való lexikon a XV. század végéig. Nagyvárad, 1804–1805. (Második kiadása: Pest, 1866. A szerző alaposan felhasználta Polgári Lexikonában Sinai Miklós debreceni tanár terjedelmes kéziratait, ezek segítségével gyüjtötte egybe históriai anyagát. Munkája a magyar elbeszélők és drámaírók sokat forgatott forrásműve volt.)
CZINKE FERENC (1761–1835) a pesti egyetemen 1808-tól 1830-ig a magyar nyelv és irodalom tanára. – Életéről és munkáiról: az iskolázást ismertető fejezetben. – Az új nemzedék nyelvújító volt, ő ósdi szellemben tanította az egyetemi hallgatókat; csak nagyon kevesen jelentkeztek óráira, később ezek is ellenségeskedve támadták. Nem Révai Miklós rendszerét követte, hanem a Debreceni Grammatika tanításaihoz igazodott, köznapi magyarsággal írt, a neológusokat a nemzeti nyelv megrontóinak kiáltotta ki. – Új holmi. Pest, 1810. (Támadó irat az újítások ellen. A furcsa prózai és verses csipkelődéseket Szemere Pál utasította vissza Képlaki Vilhelm álnéven.) – Mikor a tizenhét éves Toldy Ferenc kiadta első művét, Isokrates Parainesisének magyar fordítását, s ebben rajongó nyelvújítónak mutatkozott (1822), Czinke Ferenc nem késett őt rendreutasítani: Tréfás levélke egy ifjú módi magyarhoz, nem neológushoz, hanem neologoszhoz. (Tanítványa nyelvújító lázának kigúnyolása hexameterekben.) – Kazinczy Ferenc és köre elkeseredve szemlélte Czinke Ferenc egyetemi tanári működését, bár káruk nem származott belőle. Révai Miklós utóda nem tudta magához fűzni az ifjúságot; ellenkezőleg: olyan meddő szerencséjű tanárnak bizonyult, hogy még az ortológus hajlamú egyetemi hallgatók is neológusokká lettek keze alatt.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773–1805) debreceni író. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Míg a Debreceni Grammatika tudósai állást foglaltak a nyelvújítás ellen s ezzel a magyar írók jó részét az új szók és kifejezések ellenségévé tették, Debrecen hírneves költője a neológusokhoz csatlakozott. Helyeselte a szókincs bővítésének különféle módjait: a régi szók felélesztését, a tájszavak általánosítását, a magyarrá lett külföldi szók honosítását, a nyelv beszédkincséből új szók ágaztatását. «Kettőt szoktam én a magyar nyelv dolgában fejcsóválva nevetni. Egyiket azt, mikor valaki azt mondja, hogy: ez új szó! Mintha bizony nékünk meg kellene s meg lehetne azzal az egynéhány scytha szóval érni, amit kacagányos apáink lóháton hoztak ki Európába. A másik, amire mindég nevetnem kell, az, mikor néhány ember azt mondja, hogy: ezt a szót nem hallottam! Amit ők nem ismernek, az mind rossz szó.» (Kleist Tavaszának Előbeszédében.) Tudatos nyelvművész volt, anyanyelvére az ihletett költő nyelvteremtő büszkeségével tekintett: «Egy félfaragású nyelvben törnünk, rontanunk, építenünk, újítanunk kell: újítani csak a poéta és a poétai bátorsághoz szoktatott lélek mer». (Levele gróf Széchenyi Ferenchez 1802-ben.) Tanultsága, leleménye, ízlése egyformán megvolt az újításhoz. Pompás kifejezéseinek tömegén kívül számos új szóval gazdagította a magyar nyelvkincset. (Arc, ámulat, cölöp, éden, felocsudik, gyám, halmaz, harsány, hullám, kagyló, kaján, lépked, lomb, majmol, pitymallik, robaj, sírbolt, szamóca, versnem, világpolgár, zengzet.)
DIÓSZEGI SÁMUEL (szül. 1761. január 5. Debrecen; megh. 1813. augusztus 2. Debrecen) református pap. Tanulmányait szülővárosában és a göttingai egyetemen végezte; a hajdúnánási, majd a hajdúböszörményi helvét hitvallású gyülekezet prédikátora volt, 1803-tól kezdve debreceni lelkész. Szónoknak és tudósnak egyaránt kiváló férfiú. – Magyar füvészkönyv, mely a két magyar hazában található növényeknek megismertethetésére vezet a Linné alkotmánya szerint. Két rész. Debrecen, 1807. (Az értékes növénytan Fazekas Mihály közreműködésével készült; a két szerző sógorságban állott egymással; Diószegi Sámuel neje Fazekas Mihály nőtestvére volt. Amint Dugonics András Tudákossága új határkő a magyarnyelvű matematikai tudományban, hasonló módon nyit új korszakot a magyarnyelvű botanika terén a Debreceni Füvészkönyv. A hatalmas műnek nemcsak szaktudományi, hanem nyelvészeti jelentősége is van. Diószegi Sámuelnek meg kellett teremtenie a növénytan műszótárát, új szavakat kellett alkotnia sok névtelen hazai növény megnevezésére. Feladatát merészen végezte, leleményes szócsinálónak bizonyult, a népnyelv segítségével sikerült megoldania feladatát. Jó elnevezései megmaradtak, erőszakolt szóalkotásai feledésbe merültek.) – Orvosi füvészkönyv, mely a magyar füvészkönyv praktika része. Debrecen, 1813. (Nyelvbővítés szempontjából ez is értékes mű. Az ortológia csak a szépirodalomban üldözte az újításokat, a tudományos irodalomban az észszerű szócsinálás pártján volt, helyeselte a műszók alkotását a hivatalos nyelvben is. Ezért indul meg ezidőtájt több tudományágban, továbbá a közigazgatási és törvénykezési nyelvben, a szakszótárak készítése. Mikor például Márton József, az ortológus szógyüjtő, 1799-től megkezdte népszerű magyar-német és német-magyar szótárainak kibocsátását, a szerencsésebben alkotott új szavakat sorra fölvette szókönyveibe, annyira benne élt a neológia a kor szellemében.)
DÖBBENTEI GÁBOR (1786–1851) királyi tisztviselő, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: a költők között. – Eleinte lelkes nyelvújító volt, de 1824 táján szembefordult a neológusokkal. Ekkor már annyira gyűlölte ifjúsága bálványát, Kazinczy Ferencet, hogy az ortológia védőjeként lépett fel. A széphalmi mester 1824-ben ismét kifejtette fordítói alapelveit (Kazinczy előbeszéde az általa fordított Sallustiushoz. Kassa, 1824.), ez a külön közrebocsátott előszó jó alkalom volt arra, hogy Döbrentei Gábor megírja cikkét: A magyar írásmód mostani állapotjáról. (Tudományos Gyüjtemény. 1824. évf.) Cikkében régen elhúnyt írók beszélgetnek: Báróczi Sándor, Barcsai Ábrahám, Révai Miklós, Verseghy Ferenc; eszmecseréjük éle az idegen-utánzás ellen irányul, e gondolat jegyében még Révai is kibékül Verseghyvel. A cikkíró nyelvtörőknek nevezte az idegenszerűségeken kapkodó nyelvújítókat, váratlan támadásával kellemetlen meglepetést keltett. («Mi lelé azt az embert, hogy most az is a nyelvrontókat korbácsolgatja:» sóhajott fel egyik levelében Kazinczy Ferenc.) A támadás nem keltett nagyobb zajt, Bacsányi János is hiába ostorozta a nyelvújítást 1824. évi Faludi-kiadásában, minden nagyobb visszahatás nélkül jelentek meg itt is, ott is kisebb jelentőségű gáncsolódások a neológia szabadossága ellen. (A legnagyobb bajt Helmeczy Mihály, Kovacsóczy Mihály és Toldy Ferenc kihívóan merész újításai okozták; ezekre a széphalmi mester is kénytelen volt megjegyezni egyik levelében: «Valóságos őrjöngés, amit csinálnak».) A Magyar Tudományos Akadémia munkásságának megindulása után Döbrentei Gábor újból az újítás ügye mellé állott s nemcsak azt vitte keresztül, hogy Buda részint névtelen, részint sváb elnevezésű hegyei és völgyei szép magyar nevet kaptak, hanem jól hangzó új szavakat is készített. (Dallam, élc, érzeleg, jelige, művelődés, nyelvkincs, szaval, szavazat, történelem, tanfolyam.) Mint nyelvtudós nagy érdemeket szerzett a középkori magyar szövegek közrebocsátásával. (Régi magyar nyelvemlékek. Négy kötet. Buda, 1838–1846. A M. T. Akadémia kiadása.)
FESSLER IGNÁC AURÉL (1756–1839) magyarországi kapucinus szerzetes, lembergi egyetemi tanár, oroszországi evangélikus szuperintendens. – Életéről és munkáiról: a hazai német irodalmat tárgyaló fejezetben. – Nevezetes munkája: Die Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen. Tíz kötet. Lipcse, 1812–1825. (Figyelme a politikai és művelődéstörténeti mozzanatokra egyaránt kiterjedt, a régi kútfőket és az újabb feldolgozásokat egyformán felhasználta, históriai adatait és kritikai észrevételeit ügyesen csoportosította.)
FOLNESICS LAJOS (megh. 1823. január 29. Bécs) hírhedt nyelvújító. Nőnevelőintézete volt Budán, később Keszthelyen tanított, élete utolsó éveiben a bécsi mérnökkari akadémiában kapott tanári alkalmazást. – Schelling Gusztáv német regénye után készített cifra magyarosítása: Alvina. Pest, 1807. (A könyv minden lapja hemzsegett az elképesztő nyelvrontástól. Idétlen új szavain és értelmetlen kifejezésein kívül külön újítása volt a «nőstényesítés». A szerző fogyatkozásnak tartotta, hogy a magyar nyelv nem tünteti fel a főneveken a férfi és a nő személyének nemi különbségét, ezért «nőstényíteni» kezdte a szavakat ilyenformán; angyalné, személyné, kedvesné, másikné, őné. Szerencsétlen kifejezéseiből a Mondolat és a Felelet szerzői bőséggel merítettek. Az Alvina német eredetije, amint György Lajos kimutatta: Der Beichtvater. Drezda, 1803. A fordító a Schelling-regényt hol szóról-szóra fordította, hol átgyúrta; helyenkint még kisebb-nagyobb nyelvészeti értekezéseket is illesztett a szerelmi história kuszált szövegébe. A mese német színhelyét és mozzanatait teljesen magyarrá festette át. «Klopstocks Büste – írja Schelling – lächelte vom Mahagoni Schranck auf sie herab, Gellert warf von der Wand her einen warnenden Blick auf den Gast.» Felnesics átdolgozása szerint: «Dugonics mellképe mosolygott a mahagóni almáriomról le, Virág Benedek egy feddő tekintetet vetett a vendégre a falról le».)
HELMECZY MIHÁLY (1788–1852) pesti ügyvéd, a Jelenkor szerkesztője, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: a költők között. – Berzsenyi Dániel verseinek 1826. évi második kiadásához előszót csatolt, ebben összefoglalta a nyelvújítás elveit: Értekezés az úgynevezett újításokról a nyelvben. Értekezését azért helyezte a verskötet élére, mert a Mondolat Berzsenyi Dánielről is gúnyosan nyilatkozott. Fejtegetéseiben ügyes érveléssel és találó példákkal védte a nyelvújítás jogosultságát, rámutatott a külföldi irodalmak hasonló mozgalmaira, bebizonyította, hogy az írók mindig újítottak. «Minekünk annyi jussunk van a nyelvhez, mint akármely elhúnyt századnak vagy generációnak.» Mint Kazinczy Ferenc rajongó híve, később egyre merészebben szőtte munkáiba új szavait. Széchenyi Istvánnak bizalmas nyelvi tanácsadója volt, a Jelenkor hasábjait a neológia szolgálatába állította. Szócsonkításait és hangösszevonásait elrettentő példákul idézték, maradt azonban nagyszámú szerencsésen alkotott új szava is. (Bankjegy, bitorol, bűvész, célszerű, esküdtszék, érv, főnök, gyár, hallgatag, hangverseny, helyiség, hírlap, igény, illatszer, izom, készlet, korszak, körmenet, léghajó, lényeg, műkedvelő, műterem, népszerű, nyugdíj, óvatos, parancsnok, párbeszéd, röpke, rugalmas, semleges, sorsjegy, szabadalom, szabatos, szenvedély, szeszély, taglejtés, tárca, testület, törleszt, vázlat, végrendelet, végzet, vérpad, zene.)
HORVÁT ISTVÁN (szül. 1784. május 3. Székesfehérvár; megh. 1846, június 13. Pest) magyar nemzeti múzeumi őr, pesti egyetemi tanár. Nemesi származású iparos-szülők gyermeke volt. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Székesfehérvárról Pestre került, elvégezte a filozófiai tanfolyamot, beiratkozott a jogra. Mint joghallgató Ürményi József országbíró házába jutott, éveken keresztül nevelte az országbíró két fiát. Ez igen szerencsés mozzanat volt pályáján. Megismerkedett az előkelő körök életével, összeköttetéseket szerzett a mágnások és papok között, belepillantott az ország ügyeinek intézésébe, bizalmasa és pártfogoltja lett tanítványai családjának. Hűségéért, okosságáért, szorgalmáért nemcsak az Ürményiek becsülték, hanem egyetemi tanárai is, különösen Révai Miklós. A nagy nyelvtudós őt szemelte ki életírójának, vele társalgott legszívesebben, vele együtt harcolt Verseghy Ferenc ellen. Őt vallotta legkedvesebb tanítványának, őt az egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékén legméltóbb utódjának. Annyira becsülte és szerette, hogy halálos ágyán folyamodványt írt Ürményi Józsefhez; arra kérte az országbírót: neveztesse ki tanítványát helyettesévé, majdan utódává. De Horvát István még fiatal volt ahhoz, hogy Révai Miklós halála után egyetemi tanszékhez jusson. Egy huszonhárom éves ifjút, aki csak nemrégiben végezte be jogi tanulmányait, nem nevezhettek ki egyetemi tanárnak. Harmadik helyen terjesztették fel; az első helyre Kultsár István lapszerkesztőt, a második helyre Czinke Ferenc tanárt jelölték. A kancellária az utóbbit, a legkevésbé méltót neveztette ki s a helytartótanács mihamar intézkedett, hogy Czinke Ferenc elfoglalja Révai Miklós örökségét. Horvát István továbbra is az Ürményi-házban maradt; mikor befejezte az Ürményi úrfiak nevelését, az országbíró kinevezte titkárának és az egyetem elnöki jegyzőjének; emellett bőven jutott ideje tanulmányai folytatására, a tudósokkal és költőkkel való érintkezésre, oklevelek másolására, értekezések írására s arra, hogy elvállalja a Széchenyi-könyvtár őri állását. 1823-ban végre egyetemi tanszékhez jutott. Amilyen lelkiismerettel végezte a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtári anyagának rendezését, éppen olyan lelkesedéssel tartotta meg az egyetemen diplomatikai előadásait. 1830-ban a magyar nyelv és irodalom tanárává nevezték ki, ezzel lelkének leghőbb vágya teljesült, az ifjúság hazafias nevelését kedve szerint irányíthatta. Egyike volt a régi Pest legmozgékonyabb tudósainak. Kazinczy Ferenccel baráti viszonyba lépett s Vitkovics Mihály és Szemere Pál társaságában lelkesen védte a széphalmi mester újító elveit. Horvát, Vitkovics és Szemere alkották Kazinczy pesti triászát, ez a kis írói kör az ország fővárosában a széphalmi mester irányának legfőbb támasza volt. Az akkori nemzedék hízelgő nyilatkozatokkal növelte az országoshírű tudós önérzetét, de már az 1830-as évek ifjabb írói megtépdesték tudományos babérait. Különösen Bajza József támadta és gúnyolta a Kritikai Lapokban. A tudományára büszke férfiú heves polémiákba bocsátkozott kicsinyelt ellenfeleivel, azután félrevonult s bosszankodva szemlélte a diadalmas új nemzedéket. Annyira meghasonlott az írói körökkel, hogy ismételt megválasztása ellenére sem fogadta el az akadémiai tagságot. Egyébiránt országszerte nagyra becsülték: a nemesség az 1836. évi országgyűlésen Deák Ferenc indítványára kétezer forint évi díjjal tüntette ki, hogy a nemzet javára gondtalanul folytathassa kutatásait. Horvát István elsősorban adatgyüjtő volt, adatait pedig azért gyüjtötte, hogy rámutathasson a magyar faj nagyságára. Az elfogulatlan ítélőerő hiányzott tehetségéből, maradandó alkotás nem fűződik nevéhez; de ha történetírói működésére a modern történetkritika rá is nyomta az ábrándozás bélyegét, pályája mégsem csekély jelentőségű. Mint egyetemi tanár nagy szolgálatokat tett a magyarságnak. Nem akadt még egy tudós, akitől annyian tanulták volna a hazát szeretni s ez nem kis érdem abban az időben, mikor a nemzetnek hazaszeretettől lángoló férfiakra volt szüksége. – Ifjú korában számos költeményt írt, 1806-tól kezdve több cikke jelent meg Kultsár István hírlapjában, a Tudományos Gyüjteménynek 1817-től kezdve szorgalmas munkatársa volt, a folyóiratot négy éven keresztül szerkesztette. (1833–1836.) – Kéziratainak nagy tömegén kívül sokat emlegetett könyvei voltak a következők: Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királyoknak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében. Pest, 1815. (Schwartner Márton pesti egyetemi tanár azt vitatta, hogy a magyar nyelvvel a középkorban nem törődött senki, ezzel szemben Horvát István bebizonyította, hogy a latin nyelvnek a középkorban nem volt meg az a jelentősége, melyet neki Schwartner Márton tulajdonított. Ez a könyv voltaképpen a nemzeti becsületet védte az idegen szellemű kritizálgatás ellen. A vármegyék több száz példányt rendeltek belőle szétosztás céljából.) – Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről. Pest, 1820. (Munkájában erős történeti és jogi érvekkel védte az ősiségen alapuló örökösödési rendszert.) – Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. Pest, 1825. (Ez a magyar őstörténet Kultsár István hírlapja mellett ívenkint jelent meg. Eredményeire büszke volt szerzője. Hitte, hogy az addigi zűrzavar után a magyar nemzet dicsőségére világosságot hozott s a magyarok iránt elfogult külföldi történetírókkal szemben bebizonyította, hogy Isten az első emberben magyart teremtett.) – A deutschok Mózestől Tacitusig. Tudományos Gyüjtemény. 1831. évf. (A németek őstörténete mindenféle önkényes szóértelmezés alapján. Ehhez hasonló értekezéseket később is írt a Tudományos Gyűjteményben.) – Horvát István Mindennapija. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912–1914. évf. (Kéziratban maradt naplójának közlése.)
KAZINCZY FERENC (1759–1831) zemplénmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. – Nyelvújító harcáról: a pályáját méltató részben. Szóalkotásaival és stílusújításaival minden elődét és kortársát felülmulta. Új szavait szókurtítással, szóképzéssel, szóösszetétellel, meglevő szavak átalakításával, tájszók általánosításával, régi szavak felújításával alkotta. (Aggastyán, alak, badar, dereng, egyesület, egyetem, elem, emlékkönyv, engedékeny, enyhe, édeskés, évkönyv, évszak, felvonás, féltékeny, gyengéd, hálás, hölgy, istennő, kacér, komoly, korszellem, könnyelmű, lakoma, lég, magány, máglya, mesterkélt, pongyola, példányrege, repkény, részvét, sírkő, szellem, szerény, szobrász, szolgalelkűség, szorgalom, szűkkeblűség, tesped, törzs, vándor, verseny.) Stílusújításai még fontosabbak. Tolnai Vilmos helyesen mutatott rá arra, hogy az egyházi és moralista színezetű magyar irodalmi nyelv elsősorban Kazinczy Ferenc munkája árán válik szépirodalmivá. «A nehézkes, merev, egyhangú és egyszínű stílust fölváltja az erő és szépség, a sokszínűség és árnyalati gazdagság, a rövidség és változatosság, az előadás sokoldalúsága, tárgyszerűsége és időszerűsége; az író sugallója ezután már nemcsak az érthetőségre való törekvés, hanem csín és íz, ami Kazinczy szótárában műveltséget és fejlett ízlést jelent. Valahány szép kifejezést, fordulatot olvas az idegenben, azt szóról-szóra lefordítja, hogy gazdagítsa vele a magyar stílus kincsesházát. Innen a sok latinos, németes, franciás idegenszerűség szövegeiben. Ez nem szolgai, rabi fordítás, aminek sokszor mondották régebben és újabban is, ez szándékos stílusbővítés idegen, tehát új kapcsolatokkal, fordulatokkal és kifejezésekkel. Példája fölbátorította az írókat, hogy a nyelv természetének korlátain belül merjenek olyan új stilisztikai kapcsolatokat, melyeket az ortológus grammatika mindig tiltott volna. A romantikusok, főleg Vörösmarty színmagyar, de végtelenül merész kifejezései Kazinczy nélkül nem születtek volna meg.» (A nyelvújítás. Budapest, 1929.)
KIS JÁNOS (1770–1846) dunántúli evangélikus szuperintendens a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról a pályáját méltató fejezetben. – A Kultsár István nyelvművelő jutalomtételére hirdetett versenyen az ő pályaműve nyerte el az első díjat A magyar nyelvnek mostani állapotjáról, kiműveltethetése módjairól, eszközeiről. Megjutalmaztatott felelet. Pest, 1806. (Ebben az időben, a nyelvújító harc megindulása előtt, a neológusok még elég mérsékelten gondolkodtak; csak néhány év mulva indult meg Kazinczy Ferenc irányítása mellett szélsőséges szócsináló és kifejezésalkotó hadjáratuk. Kis János valamennyi pályázótársa között legtovább ment a nyelvújítás pártolásában, de azért megmaradt a mérsékelt neológia hívének, csak a nyelv természetének korlátain belül pártolta az írók neológusszabadságát. A maga gondolatain és magyar kortársai hasonló fejtegetésein kívül német munkákból is bőven merített. A többi pályamű szerzője jóval tartózkodóbban szemlélte a nyelvújító törekvéseket, nem egy közülük teljesen a Debreceni Grammatika álláspontjához csatlakozott: az újítás csak a tudományos műnyelvben jogosult, de a szépirodalom nyelvében és a közbeszédben nem engedhető meg.)
KÖLCSEY FERENC (1790–1838) szatmármegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról a pályáját méltató részben. – Szemere Pállal közösen írt műve a Mondolatra válaszoló Felelet. (1815.) Munkáiban kerülte a rosszul hangzó új szavakat, szívesen merített a szerencsés neologizmusokból, diétai követ korában állandóan buzdította az országgyűlés tagjait szónoklataik nyelvtisztaságára. Az volt a felfogása, hogy a szóalkotás szabadságát nem lehet megtagadni a jó íróktól, különben a nyelv örökké meddő és szegény lesz. Meggyőződéssel küzdött Kazinczy Ferenc elvei mellett, józan érveket hangoztatott az ortológusok ellen, a túlzó újításokat nem helyeselte. Új szavak alkotásában nála kisebb tehetségek is leleményesebbek voltak.
KRESZNERICS FERENC (szül. 1766. február 25. Ivánc, Vas megye; megh. 1832 január 18. Ság, Vas megye) katolikus miséspap, szombathelyi tanár, utóbb sági plébános, a M. T. Akadémia tagja. Kitűnő nyelvtehetség volt, nagy szorgalommal gyüjtötte a magyar szavakat és szólásokat. – Főmunkája: Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal. Két rész. Kiadták a magyar nyelv és a szerző néhány barátjai. Buda, 1831–1832. (A nagyterjedelmű magyar-latin szókönyv 1833-ban megnyerte a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmát. Az akadémiai nagyszótár megjelenéséig ez volt a legbővebb magyar szókincsgyűjtemény.)
PÁNCZÉL PÁL erdélyi református pap, 1786-tól kezdve a szolnok-dobokamegyei Kendilóna falu kálvinista lelkipásztora. – Jutalmazott munkája Kultsár István 1804-ben kihirdetett nyelvművelő pályázatán: A magyar nyelvnek állapotjáról, kiműveltethetése módjairól. Megjutalmaztatott felelet. Pest, 1806. (Ortológus szellemű munka.)
PÁPAY SÁMUEL (1770–1827) egri tanár, utóbb pápai ügyvéd. – Életéről és munkáiról: az irodalomtörténetírók között. – Engedékeny ortológus és józan neológus volt. A veszprémmegyei nemesség felkérésére tetszéssel fogadott felolvasást tartott a nyelvi kérdésekről, ezt az értekezését nyomtatásban is közrebocsátotta: Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra alkalmaztatásáról, az oda tartozó kifejezések gyüjteményével, melyeket a haza eleibe terjeszt Veszprém vármegye. Veszprém, 1807. (Pest vármegye kezdeményezésére a Tiszti Szótáraknak egész sora készült, ezeknek egyikét Pápay Sámuel szerkesztette és adta ki vármegyéje megbízásából. Szóújító elveit újból kifejtette egy évvel később megjelent irodalomtörténetében.) – A magyar literatura esmérete. Veszprém, 1808. (A szókat és szólásokat egyformán szaporítsuk, de mind a szócsinálás, mind a kifejezésalkotás munkájában a magyar nyelv és a magyar gondolkodás tiszteletbentartásával járjunk el. Keltsük életre az elavult szavakat, használjuk fel a nyelvjárások szókincsét, a rokonjelentésű szavakat más-más jelentéssel különítsük el egymástól, új szók alkotásában gondunk legyen a jó tövekre és helyes képzőkre, a kényszerből megtartott idegen szókat azzal tegyük magyarabbakká, hogy származékaikat magyar képzőkkel használjuk.)
PÁZMÁNDI HORVÁT ENDRE (1778–1839) győrmegyei plébános, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Hatásos értekezésben bírálta Kazinczy Ferenc fordításainak kilenc kötetét. (Tudományos Gyüjtemény. 1818. évf.) Ellentmondott annak a felfogásnak, hogy a nyelvújítás mindent tehet a magyar stílus szépítése céljából, súlyos érveket hozott fel a nyelvszokástól szentesített szólásmódok védelmére, megbírálta és visszautasította Kazinczy Ferenc ízlésreformjának túlzásait.
PUCZ ANTAL (1767–1831) dunántúli katolikus pap. – Kultsár István nyelvművelő pályázatán a harmadik díjat nyerte, de pályaműve későn került nyomda alá: Értekezés a nemzeti nyelv tökéletesítése és terjesztése módjáról. Esztergom, 1724. (A Magyar Kurír és a Hazai Tudósítások hírt adtak az értekezés megjelenéséről, de a szerző fejtegetései nem keltettek nagyobb figyelmet.)
RÉVAI MIKLÓS (1749–1807) kegyesrendi szerzetes, utóbb világi pap. – Pályájának méltatása a deákos költők között: a IV. kötetben. – Mint hírlapszerkesztő az 1780-as években a nyelvújítás lelkes híve volt: «Én a magyarságot újabb szókkal nem rontani, hanem építeni akarom». Más nyilatkozata: «Új dolgoknak új neveket adhatunk, hogy ne tarkázzuk tele deák szavakkal szép tiszta nyelvünket. Ha szokatlan is először, utóbb csak hozzá tanulunk». Még később is védte a purizmust, de élete utolsó éveiben már ortológussá lett, tanácsadója a régi nyelv volt. A túlzó neológusokról bosszúsan jegyezte meg: «Értetlenül rontják a nyelvet némely új szókoholók, magukat hányó-vető tudatlan bódult fejek. Oktalan képzelésük után azelőtt soha nem hallatott éktelen csodákkal terhelik a nyelvet». – Révai Miklós latinul írta fő munkáit, de Verseghy Ferenc ellen irányuló vitairatai magyarnyelvűek: Verseghy Ferencnek tisztasággal kérkedő tisztátalan magyarsága. Pest, 1805. (Világosvári Miklósfi János álnév alatt.) – Verseghy Ferencnek megcsalatkozott illetlen mocskolódásai a tiszta magyarságban. Pest, 1806. (Fényfalvi Kardos Adorján álnév alatt.) – Ezzel a két indulatos röpirattal függ össze Horvát István vitairata: Verseghy Ferencnek megfogyatkozott okoskodása a tiszta magyarságban. Pest, 1806. (Boldogréti Vig László álnév alatt. A nyelvészeti harc eredményeinek összegezése, Verseghy Ferenc kicsinylése, Révai Miklós magasztalása.) – Révai Miklós és Verseghy Ferenc harcában Kazinczy Ferenc nyiltan Révai Miklós pártjára állott s nem habozott kijelenteni, hogy Verseghy Ferencet a nemzet legszerencsétlenebb írói közé számítja. (Kazinczy Ferenc levelezésének kötetei.) – Magasztaló hangon emelte ki Révai Miklós érdemeit Toldy Ferenc. Tanítása szerint Révai Miklós nemcsak nálunk megalapítója a történeti nyelvtudománynak, hanem megelőzője a külföldnek is, mely nem ismerve a magyar tudomány nagy lépését, csak egy évtizeddel a lángeszű magyar fölfedező halála után érkezett el a nyelvtörténet tudományának megalkotásához. (A magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Ezek után átment a köztudatba, hogy Révai Miklós fényes sikerű nyelvtörténeti módszerével megelőzte Grimm Jakabot, a német nyelv történetíróját. – Bánóczi József fejtegetései mindenben igazat adtak Toldy Ferenc felfogásának. Ő is úgy látta, hogy Révai Miklós Európa tudósai előtt új eszméket hirdetett és új utakat jelölt ki: egyetlen európai nemzet sem dicsekedhetett ebben az időben két olyan igazán kiváló nyelvésszel, mint amilyen Révai Miklós és Verseghy Ferenc. (Révai Miklós élete és munkái. Budapest, 1879.) – Révai Miklós és Verseghy Ferenc nyelvtudományi munkásságának egymáshoz való viszonyáról kimerítően írt Császár Elemér. A nagy vitára vonatkozó régibb irodalmat figyelembe vette, a régebbi téves állításokat kiigazította. (Verseghy Ferenc élete és művei. Budapest, 1903.) – Hogy Révai Miklós külföldről hozott nyelvtudományi eszméket tett nálunk termékennyé s a nyelvtörténeti módszer alkalmazásával nem előzte meg Grimm Jakabot, nincs is tehát elsőbbsége: ezt a tételt Rubinyi Mózes világította meg. (Grimm és Révai. Magyar Nyelvőr, 1903. évf.) – Fejtegetéseinek egy részét Velledits Lajos cáfolta. (Révai és Adelung. Nyelvtudományi Közlemények, 1908. évf.) – Hogy Révai Miklós nyelvészeti tanításaiban mi az eredetiség és mi az idegen hatás, ezt Melich János vizsgálta behatóan. Szerinte Révai Miklós nem a külföld eszméiből táplálkozott. Ő azok sorában áll, akik először alkalmazták mély alapossággal a nyelvi tényekre a történelmi módszert s ebben megelőzte a nagy német nyelvészeket, Grimm Jakabot és Bopp Ferencet. (Révai Miklós nyelvtudománya. Budapest, 1908.) – Tolnai Vilmos rámutatott arra, hogy a nagy nyelvtudós, pályája végén, lelkes neológusból csakúgy- ortológussá változott, mint Verseghy Ferenc. A klasszikus verselésben Molnár János, a prózai előadásban Faludi Ferenc, a hírlapi nyelvben Rát Mátyás tanítványa volt; ortológussá Barczafalvi Szabó Dávid szertelenségei s főként nyelvtörténeti tanulmányai tették. A XIX. század elején írt munkáiban többször felszólal a nyelv megrontói ellen, az ellenük való harcot igazságosnak ítéli. A tudós felsőbbségével tekintett a szócsinálók nyelvi tájékozatlanságára. (A nyelvújítás. Budapest, 1929.)
SIPOS JÓZSEF (szül. 1775. Kecskemét; megh. 1840. április 8. Békés) hódmezővásárhelyi, kecskeméti és szentesi tanár, 1818-tól békési református pap. – A nyelvújítást támadó ortológus tanulmánya: Ó és új magyar vagy rövid értekezés, miképen kelljen az ó magyarsággal az újat egyesíteni azaz miképen kelljen a régi magyar nyelvet új szavak, szólások és formák által gazdagítani úgy, hogy azt természeti állásából ki ne vegyük, mint némelyek. Előadta egy a régieket és helyes újításokat egyformán kedvelő, de a nyelvet elrontani iszonyodó magyar. Pest, 1816. (Munkája név nélkül jelent meg, jó nyelvérzékkel bírálja benne a nyelvújítók elveit és idegenszerű szólásait, józan tanácsokat ad az új szavak alkotói számára. Nyelvünk elég bő ahhoz, hogy ne nagyon kapdossunk az újítások után s ne tegyünk a nyelven erőszakot homályos szavak formálásával. Fejtegetéseire Kazinczy Ferenc a Tudományos Gyüjtemény 1817. évfolyamában válaszolt; ez alkalommal Beregszászi Pál 1815. évi támadását is visszaverte.)
SZEMERE PÁL (1785–1861) pestmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Pályájáról: a költők között. – Kölcsey Ferenc társaságában ő írta a Mondolatra válaszoló Feleletet. (1815.) Kazinczy Ferencnek szerencsés szóalkotásaival is tanítványa volt. Valóságos ihlet vezette szócsinálásaiban. (Néhány híresebb szava: ábránd, botrány, derű, ellenőr, erély, eszmény, ipar, irodalom, jellem, kalandor, lóverseny, modor, rajongó, regény, szilárd, színész, titkár, ünnepély, zsarnok.)
TELEKI JÓZSEF gróf (szül. 1790. október 24. Pest; megh. 1855. február 15. Pest) Erdély kormányzója, a M. T. Akadémia első elnöke. Atyja gróf Teleki László költő és nyelvtudós, a hétszemélyes tábla bírája; nagyatyja gróf Teleki József költő és szónok, a magyar szent korona őre és az 1790. évi országgyűlés egyik legtekintélyesebb kálvinista vezérpolitikusa. Tanulmányait Kolozsvárt, Pesten és Göttingában végezte, 1815-től kezdve a budai magyar királyi helytartótanács szolgálatában állott, 1824-ben a királyi tábla bírája, ugyanekkor a tiszamelléki református egyházkerület és a sárospataki helvét hitvallású főiskola főgondnoka, 1827-ben csanádi főispán, 1830-ban szabolcsi főispán, még ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Ennél a választásnál semmi sem mutatja jobban személyi súlyát és tudományos megbecsülését: negyven éves korában állították a Magyar Tudós Társaság élére olyan katolikus tekintélyekkel szemben, akiknek neve és rangja szintén fényt jelentett volna az ország első tudós testülete számára. 1832-ben a bécsi magyar királyi udvari kancellária előadó tanácsosa, 1840-ben koronaőr, 1842-ben Erdély kormányzója. A Magyar Tudományos Akadémia hálás kegyelettel emlékezhetik vissza elnöki munkásságára. Az Akadémia bölcs szellemi vezére és nagylelkű jótevője volt, földbirtokainak jövedelmeiből tetemes összegeket csatolt a Tudós Társaság vagyonához, atyja nagyértékű könyvgyüjteményének felajánlásával megvetette az akadémiai könyvtár alapját. A könyvtár gazdagítása mindvégig szívén feküdt, a könyvtárnoki tisztség szervezése az ő áldozatkészségének köszönhető, a maga könyvtárát szintén az Akadémiának ajándékozta. Végrendeletében gazdag adományt juttatott tudományos és irodalmi célokra. Az önkényuralom idején ezt a nagy lelket is gyászba borította a nemzeti összeomlás, de magyar szíve bízott a feltámadásban, megfeszített erővel dolgozott hazája tudományáért. Mint tudós, eleinte nyelvművelő kérdésekkel foglalkozott, később a XV. század történetét kutatta, históriai búvárlatainak gazdag eredményei élete alkonyán jelentek meg. – Első tudományos munkáit a következő kiadvány vitte a nyilvánosság elé: Jutalomfeleletek a magyar nyelvről. A Magyar Nemzeti Múzeum 1815., 1816., 1817. esztendei kérdéseire. Kiadta Horvát István. Két kötet. Fest, 1821. (Egyik koszorúzott tanulmánya, A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által, a Marczibányi-bizottság 1817. évi pályakérdésére készült a 1818-ban nyerte meg a jutalmat. Éles ítélettel összegezi benne a nyelvújító harcok tanulságait s igazat ad a nyelvújítóknak: «Az írónak szabad, sőt kötelessége a nyelvszokást igazgatni, javítani». Másik tanulmánya szótári javaslat: Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja.) – Tizenkét kötetre tervezett történeti munkájából kilenc kötet jelent meg: A Hunyadiak kora Magyarországon. Pest, 1825–1863. (A tudományos elmélyedéssel írt hatalmas monografiát Csánki Dezső egészítette ki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Három kötet. Budapest, 1890–1891. Ez az önmagában is teljes monografia a tizenkétkötetes mű VI–VIII. kötete.)
TELEKI LÁSZLÓ gróf (1764–1821) a hétszemélyes tábla bírája, református egyházkerületi főgondnok. – Pályájáról: a IV. kötetben. – Alapos tanultságra és éles ítélőerőre valló tanulmánya A magyar nyelv előmozdításáról buzgó esdeklései gróf Teleki Lászlónak. Pest, 1806. (Ortológus szellemű elmélkedő, de a mérsékelt neológia ellen nem tiltakozik. A magyar nyelv szóbőségét nem lehet kicsinyelni, ha mindjárt nem értük is még el a nyugati művelt nemzetek nyelvkincsének gazdagságát. Bővítsük nyelvünket megfontolva, ne pedig elvakultan.)
UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ (1788–1820) a pesti Hazai Tudósítások segédszerkesztője, utóbb bécsi szigorló orvos. – Pályájáról: a deákos költők között. – Sokat emlegetett epigrammája: Révai és Kazinczy. («Hogy rosszul ne beszélj, olvasd a Révai könyvét; Hogy szépen szólhass, erre Kazinczy tanít.») – A grammatika és nyelvújítás ügyében több vitája volt. 1826-ban kiadott versgyüteményét neológus szellemű glosszákkal látta el, egyik megjegyzése halálos ellenségévé és engesztelhetetlen irodalmi támadójává tette Terhes Sámuel református papot. – Összeütközésbe került Czinke Ferenc pesti egyetemi tanárral is: Két poétai levél. Pest, 1816. (Az egyik episztolát Czinke Ferenc írta, a másikat Tóth László.) – A Tudományos Gyüjtemény 1817. évfolyamában megbírálta Ercsei Dániel debreceni református főiskolai tanár Philosophiáját, ezért a debreceniek nagyon megsértődtek s a filozófus-szerző a folyóirat következő évfolyamában epésen válaszolt. (A reformátusok rossz néven vették, hogy egy kálvinista bíráló a magyar nyelv dolgában különbnek tartja a katolikus Révait, mint a Debreceni Grammatika református tudósait. Tóth László többek között azt írta a nagyhírű ortológus nyelvtanról, hogy az «a Révaié mellett, mint a csillag a nap előtt, egészen eltűnt, porába omlott». Ercsei Dániel nyelvéről megjegyezte: «De a nyelv, a nyelv, mint minden debreceni tudósoké». A debreceniek nyelvét később a Magyar Tudományos Akadémia szervező bizottsága is megszólta. Éppen a nagytudományú Ercsei Dániel volt az, aki Kazinczy Ferenc legnagyobb bosszúságára az akadémiai tanácskozásokon még 1830-ban is így beszélt: «Itt, mint veszem észre, az akaródik értődni».)
VÁNDZA MIHÁLY hírhedt neológus. Életéről keveset tudunk. A XIX. század első harmadában élt, festészettel foglalkozott, színészkedett, tragédiákat és vígjátékokat írt. – Új stílusra törekvő könyve A búsongó Ámor. Egy hajnali édes andalmány teremtménye. A szépnem kedvéért. Pest, 1806. (A vadstílusú Osszián-utánzatot régebben a nyelvújítás túlzásait ostromló gúnyiratnak tartották, olyan fékevesztett neológus-munka. Nyakatekert szövegét a Mondolat és a Felelet szerzői forrásul használták.)
VERSEGHY FERENC (1757–1822) pálosrendi szerzetes, utóbb világi pap. – Pályájának méltatása: a IV. kötetben. – Fiatal éveiben sok új szót alkotott, később a purizmus ellensége lett, féltette a nyelv érthetőségét az újításoktól. Egyet azonban megengedett: a szendergő szógyökerek feltámasztását. A költőknek, úgymond, szükségük van a rövid szavakra; nem vétenek a nyelv szelleme ellen, ha a hosszabb szavak gyökerét önállósítják. A szóelvonásra számos példát adott, az irodalmi nyelv elfogadta új szavait. (Kaland, kóbor, magány, nyomor, sáv, vágy, viszony.) – Nyelvtudományi munkái nagyobbára latinnyelvüek, de Révai Miklósnak szóló válaszát magyarul írta: A tiszta magyarság avagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Pest, 1805. (A vitás nyelvi kérdésekben az élő beszéd a legigazságosabb bíró, nem a régi nyelv. Nevetséges volna magyarul úgy beszélni és írni, amint a régiek beszéltek és írtak. Nem helyes különbséget tenni az ikes és iktelen igék között, amint nem tesz különbséget a magyar nép sem.) – A filozófiának a talpigazságaira épített felelet a Nemzeti Múzeum nevében a magyar nyelv iránt tett s az 1818. esztendőben a Hazai Tudósításokba iktatott kérdésekre, mely értekezés gyanánt is szolgál egyszersmind a nyelvművelésnek mivoltáról és akadályairól. Buda, 1818. (A Marczibányi-pályázat kapcsán írt vitairat, egyben nyelvfilozófiai mű. Támadja a nyelvújítást, a magyar nyelv megrontásával vádolja a neológusokat. Még az elavult szók újjáélesztését és a tájszók általánosítását is ellenzi.) – Nyelvtudományi búvárlatainak összefoglalása: Magyar grammatika avagy nyelvtudomány. Buda, 1821. (A nyelvemlékeket nem sokra becsüli, a nyelvtörténet tényeit figyelmen kívül hagyja, ettől eltekintve éleselméjü nyelvtudós. Nyelvi tanításait a királyi hatóságok kötelezővé tették az iskolákban, de a Magyar Tudományos Akadémia munkásságának megindulásával az 1830-as években Révai Miklós rendszere kerekedett felül.) – Lexicon terminorum technicorum azaz tudományos mesterszókönyv. Buda, 1826. (A vaskos kötet «a Kir. Magyar Universitas betűivel és költségével» jelent meg azaz a budai egyetemi nyomda adta ki. A Magyar Tudományos Akadémia szak-szógyüjteményeinek megjelenése előtt ez a legjobb magyar műszótár. Nemcsak a régebben kiadott közigazgatási és egyéb műszótárak anyagát öleli fel, hanem a katolikus irodalom java termékeit is felhasználja a teológiai, filozófiai, jogi és más magyar terminus technikusok szaporítása érdekében.)
VIDOVICS ÁGOSTON dunántúli katolikus plébános könyve: A magyar neológia rostálgattatása. Veszprém, 1826. (A könyv kiadására Zsoldos János veszprémmegyei főorvossal szövetkezett s mint az ortológusok pápai társasága bocsátották közre Kazinczy Ferenc nyelvújítását bíráló könyvüket. Mind a ketten tanult nyelvművelők voltak, világosan elemezték a puristák hibáit, történeti érzékkel pillantották át a neológia fejlődését. Kazinczy Ferencről az a véleményük, hogy nemes cél szolgálatában állott, de eszközeit rosszul választotta meg, diktátor akart lenni, újítás helyett rombolt. Ezért hagyták el régi barátjai: «úgy álla a literátori világban, mint egy zarándok; mint egy jövevény, kit nem ismer senki»; ezért toborzott maga köré fiatal embereket, akik vakon követték, holott a neológia ügye reménytelen. «Csodálatos – írja Tolnai Vilmos – hogy ez az okos pápai társaság nem látta a hatalmas új irodalomban, ha másban nem, csak Kisfaludy Károly műveiben és Vörösmarty Zalánjában is, hogy mennyire nincsen igaza. Vagy talán nem olvastak?» (A nyelvújítás. Budapest, 1929.)
VIRÁG BENEDEK (1754–1830) pálosrendi szerzetes, utóbb világi pap. – Pályájának ismertetése: a IV. kötetben. – Történeti munkája Magyar századok. Két kötet. Buda, 1808–1816. (A legrégibb időktől Zsigmond királyig.) – Teljesebb kiadása Toldy Ferenctől: Virág Benedek Magyar Századai. Öt kötet. Pest, 1862–1863. (A legrégibb időktől János királyig.)
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800–1855) a Tudományos Gyüjtemény szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: utóbb. – Nem akadémiai tagsága vitte a nyelvészeti problémák közelébe, ifjúkorában is élénken érdeklődött a nyelvi harcok elméleti és gyakorlati kérdései iránt. Kéziratban maradt egyfelvonásos vígjátéka, az Ypsilon-háború, az 1820-as évek első felének termése; a szatirikus játékban Révai Miklós és Verseghy Ferenc harcát jelenitette meg; az ipszilonisták nevében az Y, a jottisták érdekében a J lép a küzdőtérre, a többi betű előtt megvívják nyelvészeti párbajukat, a Jotta legyőzi az Ypsilont. (A nyelvújítás kérdése ezidőtájt annyira felkeltette a figyelmet, hogy a nyelvészkedő gúnyolódás hangja a színműirodalomba is beszűrődött. Maróthy Mátyás szegedi mérnök és Nátly József szegedi postafelügyelő háromfelvonásos színdarabban gúnyolták ki Kazinczy Ferencet és társait: Új szellem vagyis új magyarok útja Helikonra. Szeged, 1824. Megyeri Károly vándorszínész egyfelvonásos vígjátékban tréfálkozott az érthetetlen nyelvű újítókkal: Nyelvprity vagy az új magyar író mint kérő. Kassa, 1833.)
Irodalom. – A Kazinczy Ferenc nyelvújítására vonatkozó irodalom: a nyelvújítás vezérének pályáját méltató részben. – Szilasy János: Kresznerics Ferenc élete. Pest, 1832. – Toldy Ferenc összegyüjtőtt munkái. Nyolc kötet. Pest, 1868–1874. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872. – Flegler Sándor: A magyar történetírás története. Ford. ifj. Szinnyei József. Budapest, 1877. – Imre Sándor: A magyar irodalom és nyelv története. 4. kiad. Debrecen, 1878. – Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái. Budapest, 1879. – Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós. Magyar Nyelvőr. 1880. évf. Zsilinszky Mihály: Virág Benedek mint történetíró. Századok. 1880. évf. – Szinnyei József: Révai magyar-ugor nyelvhasonlítása. Nyelvtudományi Közlemények. 1881. évf. – Munkácsi Bernát: Az ugor összehasonlító nyelvészet és Budenz szótára. Magyar Nyelvőr. 1882. évf. – Zsilinszky Mihály: Horvát István. Budapest, 1884. – Szalay Gyula: Virág Benedek élete és művei. Figyelő, 1888. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. 6. kiad. Budapest, 1890. – Takáts Sándor: Részletek a nyelvújítási harc történetéből. Katolikus Szemle. 1890–1892. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest. 1891–1914. – Révész Kálmán: Budai Ferenc és a Polgári Lexikon. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Vass Bertalan: Horvát István. Budapest, 1895. – Bárdos Remig: A magyar nyelvtisztító törekvések története. Esztergom, 1896. – Szily Kálmán: Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Budapest, 1897. – Balassa József: Vígjátékok a nyelvújításról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Simai Ödön: Márton József, mint szótáríró. Budapest, 1902. – Szily Kálmán A magyar nyelvújítás szótára. Két kötet. Budapest, 1902–1908. – Császár Elemér: Verseghy Ferenc élete és művei. Budapest, 1903. – Rubinyi Mózes: Grimm és Révai. Magyar Nyelvőr. 1903. évf. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Négyesy László: Helmeczy mint nyelvújító. Magyar Nyelv. 1905. évf. – Váczy János: Horvát Endre és a nyelvújítás. U. o. 1905. évf. – Rubinyi Mózes: Csokonai és a magyar nyelvtudomány. Magyar Nyelvőr. 1905. évf. – Viszota Gyula: Révai, Verseghy és a tiszti szótárak. Nyelvtudományi Közlemények. 1905. évf. – Bajza József: Kisfaludy Sándor és a nyelvújítás. Magyar Nyelvőr. 1906. évf. – Buzás Győző: A németes összetételek története. U. o. 1906. évf. – Simai Ödön: Márton István nyelvészete. Magyar Nyelv. 1906. évf. – Kardos Albert: A Debreceni Füvészkönyv nyelve. U. o. 1907. évf. – Simai Ödön: Kisfaludy Károly nyelvújítása. U. o. 1907. évf. – Váczy János: A nyelvújítási harc a fordulóponton. U. o. 1907. évf. – Révész Károly: Verseghy mint nyelvőr. Magyar Nyelvőr. 1907. évf. – Csűrös Ferenc: A Debreceni Füvészkönyv és írói. Debrecen, 1907. Bányai Elemér: Horvát István művészeti jegyzetei. Művészet. 1908. évf. – Bitzó Sarolta: Nyelvprity. Magyar Nyelvőr. 1908. évf. – Melich János: Révai Miklós nyelvtudománya. Budapest, 1908. – Kardos Albert: A Debreceni Füvészkönyv új szavai. Magyar Nyelvőr. 1908. évf. – Velledits Lajos: Révai és Adelung. Nyelvtudományi Közlemények. 1908. évf. – Widder Salamon: Csokonai mint nyelvújító. Magyar Nyelvőr. 1908. évf. – Csüry Bálint: Teleki József gróf mint nyelvész. U. o. 1909. évf. – Rubinyi Mózes: Egy százesztendős új könyvről. Budapesti Szemle. 1909. évf. – Váczy János: A nyelvújítás győzelme. Budapest, 1909. – Gesztesi Gyula: Csokonai és a nyelvújítás. Budapest, 1910. – Muresanu Szabin: Berzsenyi mint nyelvújító. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. – Bleyer Jakab: Hazánk és a német philologia a XIX. század elején. Budapest, 1910. – Thienemann Tivadar: Német és magyar nyelvújító törekvések. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Simai Ödön: Folnesics Alvinája. Magyar Nyelv. 1912. évf. – Velledits Lajos: Adalékok Pápay Sámuel nyelvészetéhez. U. o. 1912. évf. – Simai Ödön: Verseghy nyelvújítása. U. o. 1913. évf. – Simonfi János: Az irodalom szó története. Magyar Nyelvőr. 1913. évf. – Putnoky Imre: Nátly József. Magyar Nyelv. 1915. évf. – Szücsi József: Szentmiklóssy és a nyelvújítás. U. o. 1915. évf. – Goriupp Alisz: Döbrentei Gábor nyelvújítása. Budapest, 1916. – Viszota Gyula: Széchenyi nyelvéről. Magyar Nyelv. 1916. évf. – Tolnai Vilmos: Széchenyi és a magyar nyelv. Budapesti Szemle. 1919. évf. – Pukánszky Béla: Herder intelme a magyarsághoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1921. évf. – Sági István; A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete. Magyar Könyvszemle. 1922. évf. – Ferenczi Zoltán; A M. T. Akadémia könyvtárának megalapítása. Akadémiai Értesítő. 1926. évf. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Trócsányi Zoltán: A magyar nyelv Biedermeier korszaka. Magyar Nyelv. 1927. évf. – Molecz Béla; A nyelvújítás korának nyelvszépítő törekvései. Szentesi áll. reálgimnázium értesítője. 1928. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – György Lajos: Folnesics Alvinájának eredetije. Magyar Nyelv. 1930. évf. – Dörfler Sándor: Quintilián és a magyar nyelvújítás. Budapest, 1931.
