A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET nem végezheti el az egyháztörténetírás munkáját, a vallásos irodalom és a templomi igehirdetés fejlődésének nyomozása elsősorban a hittudósok dolga. Az egyházi élet belső világából mégis átnyúlik néhány mozzanat azoknak a világi tudósoknak érdeklődési körébe is, akik a szépirodalom kialakulásának szellemi eseményeit kutatják. A szónoki képzelet ormain szárnyaló prédikáció nemcsak a vallás kincse, hanem irodalmi érték is; igaz, hogy ezekre az értékekre csak módjával lehet rávilágitani, mert amint a hittudomány is csak nagyon távolról veheti számba a szépirodalom kapcsolatát az egyházi szónoklattal, az irodalomtudomány sem mélyedhet bele az igehirdetés fejlődésének részleteibe. Az igehirdetőt vallásos küldetésének átérzése hevíti, nem az irodalmi becsvágy, az egyházi férfiú a szószéken elsősorban lelkipásztor s csak másodsorban csillogó szónok.
Az igehirdetés hatásosságában a protestánsok általában erősebbeknek bizonyultak a katolikusoknál: ez papi nevelésüknek, gyülekezeteik szellemének és hitűk lényegének volt a következménye. A protestáns papság az egyházi szónoklatot tartotta legértékesebb lelkipásztori munkájának, templomi istentiszteletük igehirdető részét az egész egyházközség figyelemmel és kritikával kísérte. Az újítást nem szerették sem a papok, sem hallgatóik. A formai és tartalmi reformátornak igen erős egyéniségnek kellett lennie, hogy a szónoki tradíciók védőivel szemben szilárdan megállhasson és hasonló stílusú tanítványokat neveljen. A református, evangélikus és unitárius prédikálás általában a maga hagyományos útjain járt, a hívők ehhez szoktak, a prédikátorok ezt a stílust követték.
A XVIII. század végétől kezdve az ortodox irány mellett újabb igehirdető irányok keletkeztek. Az ortodox kálvinisták a régebbi századok helvét hitvallásának szigorú dogmatizmusát követték, híveiknek példát akartak mutatni szigorú igazhitűségükkel, szívósan ragaszkodtak a debreceni kollégium tanárai által hirdetett pozitív keresztyénséghez. Prédikáló módjuk hasonlított a középkori skolasztikusokéhoz: tudományos elmélyedéssel magyarázták a Szentírás szövegét, aprólékosan fejtegették hitük tanításait, nem akarták magukkal ragadni híveiket. A biblikus irány a hitigazságok boncolása mellett az evangéliumok szellemével is meg akarta tölteni a gyülekezetek lelkét, az erkölcsi élet jelenségeit a krisztusi léleképítés iránytűjével elemezte, pietista erkölcsnevelést óhajtott adni a hivőknek. A racionalista irány felvilágosodott szellemben fogta fel a kereszténységet, a dogmát összhangba szerette volna hozni a tudással, az ortodoxiából és a biblicizmusból elsősorban az erkölcsi motívumokat vette át. A racionalizmust a későbbi hittudományi felfogás vallási dekadenciának fogta fel, mert nem nyugodhatott bele abba a tévedésbe, hogy az egyházi szónok a templomi igehirdetéshez szorosabban nem tartozó tárgyak fejtegetésével foglalja le hívei figyelmét; nem helyeselhette, hogy egyes prédikálók figyelmen kívül hagyják a vallásfelekezeti öntudatot s bibliás szellemű tanítások helyett reális népműveléssel foglalkoztassák hallgatóságukat. A liberális irány még messzebb ment a keresztény tanítások észszerű felfogásában. A vallásból itt már alig maradt meg egyéb, mint a természetes erkölcs hirdetése, Isten létének elfogadása, az emberi halhatatlanság hite. A liberális egyházi szónokok az észt a hittitkok bírálójává tették s ha alapfelfogásukat nem fejtegették is nyilvánosan, beszédeikből eltűntették a pozitív kereszténység szellemét.
A református egyházi szónoklat stílusában az 1820-as évektől kezdve SZOBOSZLAI PAP ISTVÁN debreceni lelkipásztor követett új irányt. «Egyszerre szakit – írja róla Ravasz László – a régi terjengős, avas és leppengő stílussal, mely még a debreceni grammatika előtti korszakban alakult ki és a szószékre viszi azt a szónoki nyelvet, amelyet a kor ragyogó politikai orátorai olyan különös gonddal csiszoltak és cicomáztak fel. Megjelenik a katedrán a pátosz, hogy aztán le ne kerüljön onnét még akkor sem, amikor már természetellenessé vált.» Pap István prédikáló stílusa rohamosan terjedt, a politikai szónoklattal egyidejűen a kálvinista egyházi beszéd is virágosan patetikus lett, a fellengző szónoki előadást átvették az evangélikus és unitárius lelkipásztorok is. A meggyőződés hevétől áthatott rétori szárnyalás benne volt a kor levegőjében.
Szoboszlai Pap István a racionalista irányú egyházi szónokok sorába tartozott; racionalista volt a kor két másik nagyhírű református igehirdetője is: KOLMÁR JÓZSEF kecskeméti lelkész és SZEREMLEI CSÁSZÁR ÁBRAHÁM gömörmegyei prédikátor. Beszédeiknek ma már nincs meg a régi varázsa, szónoki stilizálásukat zengzetes hangjuk vitte sikerre, a kettő együtt kapta meg a hallgatóság lelkét, de szövegeik egy részében most is ott csillog, ha kissé megkopva is, a régi rétori fény.
A katolikusok között két vallásos író és egyházi szónok tűnik ki: Horváth János székesfehérvári püspök és Guzmics Izidor bakonybéli apát.
HORVÁTH JÁNOS a magyarnyelvű katolikus hittudományi irodalom kialakulásának egyik nagyhatású útegyengetője, szemben azokkal a pályatársaival, akik a latint a teológia szent nyelvének hirdették. Az ortodox szellemű jezsuita irodalom mellett a janzenista irodalom termékeit és a francia felvilágosodás íróit is figyelemmel kísérte. Megindította az első magyar katolikus hittudományi folyóiratot, ennek a teológiai közlönynek, az Egyházi Értekezéseknek, hasábjain az 1820-as években protestáns teológusoktól is közölt cikkeket, a külföldi egyházi irodalom haladására magvas tanulmányokban hívta fel paptársai figyelmét. Erős egyéniség volt, kitűnő szónok, a korabeli szellemi élet sokat köszön áldozatos munkásságának.
GUZMICS IZIDOR a magyarországi bencések legnagyobb hittudósa. A pannonhalmi főiskolán a dogmatikát tanította s rendkívül termékenyen foglalkozott a legkülönbözőbb hittudományi kérdésekkel. Ideális gondolkodására vall, hogy egyesíteni akarta a magyar katolikusokat a magyar protestánsokkal. Az 1820-as években négy munkát adott közre az únió érdekében. Protestáns ellenfelei többnyire heves hangon vitáztak, ő higgadtan és lelkesen védte azt az eszméjét: milyen nagy dolog volna hazafias szempontból, ha az ország különböző nyelvű lakosait közös vallásban lehetne egyesíteni. Hittudományi munkái kora tudományos színvonalán álló teológusnak mutatják, magyar zsoltárfordítása a gondos stílusú egyházi író munkája. Mikor bakonybéli apát lett, 1832-ben megindította Egyházi Tár című folyóiratát, ebben számos értekezést tett közzé, haláláig a maga költségén adta ki füzeteit a magyarnyelvű katolikus hittudományi irodalom megerősítése érdekében.
Az egyházi szónoklat a XIX. század harmincas éveitől kezdve egyre jobban izmosodó versenytársat kapott a politikai szónoklatban.
A vármegyei nemesség tanácskozásai a politikai szónoklat legjobb iskolái voltak, az ékesszólásukkal kitűnő nemesurakat megválasztották országgyűlési követeknek, a pozsonyi diétán valóságos verseny keletkezett az egyes országrészek nevesebb szónokai között. A beszéd méltóságos formáját, széles megalapozását, történeti vonatkozásokkal és jogi érvekkel való átszövését erősen megkívánták, a politikai tekintélyt a bőséges és folyékony szabad előadás alapította meg, a szónokok gondosan stilizálták és előre megtanulták felszólalásaikat. Mintájuk Cicero volt gondolataikat hatalmas körmondatokban fejezték ki. A jogtudomány és törvénykezés nyelvének szürkesége a legtöbb szónok stílusára rányomta bélyegét, a papok némi prédikációs modorossággal vegyítették fejtegetéseiket. A tárgyalások menetében nyoma sem volt a kiegyezés korát követő emberöltők közéleti durvaságainak. Zajongás nélkül ekkor sem ment át minden ügy, de a követek megbecsülték egymás felfogását, nem feledkeztek meg emberi méltóságukról. A nyers közbekiáltások, elvadult személyeskedések, fenyegető zajongások – a modern parlamenti életnek és törvényhatósági tárgyalásoknak ezek az elmaradhatatlan tömegjelenségei – ismeretlenek voltak a régi országgyűlések világának komoly tanácskozó termeiben.
Különösen nagynevű politikai szónokok az 1820-as és 1830-as években: BEÖTHY ÖDÖN, FELSŐÜKI NAGY PÁL, KÖLCSEY FERENC, LONOVICS JÓZSEF, PALÓCZY LÁSZLÓ, RAGÁLYI TAMÁS, ZSEDÉNYI EDE.
A publicisztikában gróf SZÉCHENYI ISTVÁN mellett minden más kísérletező eltörpült. Egyedül gróf DESSEWFFY JÓZSEF vonta magára a figyelmet és nyerte meg a nemesség konzervatív többségének rokonszenvét gróf Széchenyi István ellen folytatott polémiájával.
A legnagyobb magyar Hiteléhez hasonló hatást keltett BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR könyve: Utazás Észak-Amerikában. (1834.) Nem a tájak szépségeinek festése ragadta meg ebben az útleírásban az egykorúak érdeklődését, hanem az Egyesült Államok demokratikus alkotmányának és szabad társadalmának ismertetése. «Egy tündéres egének az ifjúság képzelődésével való olvasásához hasonlít mindaz, ami az első napokban meglepi az utazót Amerikában»: írta az emelkedett szellemű szerző. 1830 őszén keltek útra Erdélyből gróf Béldi Ferenccel, beutazták Nyugat-Európát, Londonban hajóra szálltak New-York felé, tengeri útjuk 1831 nyarán hat hétig tartott. Amerika partjain új világ várt reájuk; legjobban az tűnt fel nekik, hogy az Unió rendőri hatóságai nem kutatták, kik az érkezők, becsületükre bízták még portékáik bevallását is. «Kik legalább hallomásból ismerik – jegyzi fel az erdélyi utas – az európai országok nagyobb részének harmincad-policiai és passzusbeli rendszerét, gondolni fogják, miért lettek oly figyelmesek reám nézve ezen tárgyak.» A könyvet Magyarországon és Erdélyben kézről-kézre adták, íróját a Magyar Tudományos Akadémia az 1834. évre szóló nagyjutalommal tűntette ki, a névtelen kishivatalnokból egyszerre ünnepelt férfiú lett. A hatás titka az amerikai társadalmi élmények felvilágosult szellemű feldolgozásában rejlett. Egybehasonlíthatták a máról holnapra kifejlődött Egyesült Államok belső életét a megkövesedett magyar állapotokkal. «A két magyar haza népessége majd egyforma az Egyesült Státusokéval s a két magyar honban mindössze ujság és folyóirat 10 azaz csak tíz teng-leng; és az Egyesült Státusban 1015 adatik ki.»
Szónokok és publicisták:
BEÖTHY ÖDÖN (szül. 1796. december 2. Nagyvárad; megh. 1854. december 7. Hamburg) biharmegyei földbirtokos. Mint császári katonatiszt résztvett a franciák ellen viselt háborúkban, azután otthon gazdálkodott, az országos ügyeket éberen figyelte. Fényes szónoki tehetségével csakhamar magára vonta bihari nemestársai figyelmét, a vármegye ki akart tűnni az országgyűlésen, ezért őt küldte egyik követéül az 1825–1827. évi pozsonyi diétára. Ettől az időtől kezdve az országos politikában nagy neve volt, az ellenzék lelkesedéssel hallgatott szavára, vármegyéjének liberális nemesei az ő tanácsaihoz igazodtak. A szabadságharcban Kossuth Lajos politikája mellett küzdött, mint főispán és kormánybiztos Biharban és Erdélyben nagy szolgálatokat tett a nemzet ügyének, érdemeiért 1849 elején a hétszemélyes tábla élére állították. A világosi fegyverletétel után menekülnie kellett, Londonban élt, majd Jersey-szigetén vonta meg magát, itt Hugó Viktor mindennapos vendége volt. – Az emigrációban elhúnyt politikus Horváth Mihály szerint egyike volt a kor legnagyobb rögtönző szónokainak. «Előadásának rendkívüli tüze, rögtönző ereje, szónoki képeinek meglepő változatossága, a megragadó, lélekemelő gondolatok mellett humorának csípőssége, gúnyjainak s élceinek az ellent megsemmisítő élessége által az 1832–1836. évi országgyűlésen kétségkívül valamennyi társa közt legtöbb tapsot aratott, valamint legtöbbször terjesztett rettegést is a kormánypárt és a papi párt táborában, melynek ő, bár maga is katolikus, legélesebb ostorozója volt» (Huszonöt év Magyarország történelméből. I. köt. 2. kiad, 1868.) – Politikai szónoklatainak szövegei az országgyűlési naplókban, kivonatosan az egykorú hírlapokban. Egyik nevezetes beszéde Toldy István gyüjteményében: A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866. (A magyar nyelv ügyében.)
BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR (szül. 1795. december 14. Bölön, Háromszék megye; megh. 1842. február 3. Kolozsvár) erdélyi főkormányszéki tisztviselő, a M. T. Akadémia tagja. Unitárius székely nemesi családból származott, iskoláit Kolozsvárt végezte, Marosvásárhelyen gyakorlatot szerzett a törvénykezésben, évekig szolgált a kolozsvári főkormányszéken. 1821-ben kormányzósági irnokká nevezték ki negyven ezüstkrajcár napidíjjal. Előmenetelének gyorsabbá tételére Bécsben megtanulta az osztrák törvényeket. Pesten vizsgát tett a magyarországi perrendtartásból, csak így sikerült magát felküzdenie, 1825-ben, az évi kétszázötven forintos fizetésű irnokok közé. Irnok volt még akkor is, mikor 1830 novemberétől kezdve gróf Béldi Ferenc társaságában bejárta Németországot, Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Angolországot. Az Egyesült Államok területén negyedévet töltött. 1832-ben érkezett vissza Kolozsvárra. Ezután is még hat esztendőnél tovább kellett várakoznia, hogy kinevezzék fogalmazónak, akadémiai tagsága sem segítette pályafutásában, útleírása egyenesen gyanússá tette személyét. – Utazás Észak-Amerikában. Bölöni Farkas Sándor által. Kolozsvár, 1834. (A következő évben megnyerte a kétszáz aranyas akadémiai nagyjutalmat. Második kiadása 1835-ben. Toldy Ferenc szerint ez útleírás «a természet és társadalom nagy jeleneteit egyszerű vonásokban meleg színezettel festi, visszasugározva egy lelkesedett kebel tükréről, melynek az emberi és polgári szabadság és haladás kedélyügyévé lett. Kerek szép mű, áthatva egy uralkodó eszmétől, mely az eszményi felfogás dacára, sőt általa, hódítólag érvényesíti magát» Jakab Elek erdélyi történettudós szerint: «Bebizonyítva van, hogy kivált a kis Erdélyországban gróf Széchenyi István művei után senkinek írói munkássága nem tett akkora hatást, a közszellemre oly nemesítő befolyást nem gyakorolt, mint Farkas Sándor Észak-Amerikai utazása».) – Bölöni Farkas Sándor emlékiratai. Kolozsvár, 1870. (K. Papp Miklós kiadása. Naplójegyzetei, levelei ezenkívül is jelentékeny számban maradtak. Az érdemes férfiú Kazinczy Ferenccel és Wesselényi Miklóssal benső barátságot tartott.)
DESSEWFFY JÓZSEF gróf (1771–1843) felsőtiszavidéki földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: a költők között. – Mikor gróf Széchenyi István közrebocsátotta Hitelét s ezzel megbotránkozást keltett a konzervatív nemesek között, a régi Magyarország nevében Dessewffy József szólalt fel a «parasztlázító» ellen: A Hitel című munka taglalatja. Kassa, 1831. (Német fordítása nemes Ludvigh Sámuel vasmegyei származású ügyvédtől és hazai német írótól: Zergliederung des Werkes über den Credit von Grafen Joseph Dessewffy. Kassa, 1831.) – Dessewffy Aurél, Emil és Marcell: Néhány szó a Hitel, Taglalat és Világ ügyében. Kassa, 1832. (A Dessewffy-ifjak higgadt felszólalása atyjuk vitájában.)
FELSŐBÜKI NAGY PÁL (szül. 1777. szeptember 28. Fertőszentmiklós, Sopron megye; megh. 1857. március 26. Bécs) sopronmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. Előkelő nemesi családból származott, a jogot a pesti egyetemen hallgatta, jurátus évei után ügyvédi oklevelet nyert. A franciák ellen hirdetett nemesi fölkelésekben (1797, 1805, 1809) kapitányi, később őrnagyi rangban vezérelte a parancsnoksága alá osztott sopronmegyei nemeseket. A vármegyei gyűléseken hamar feltűnt ékesszólásával, Sopron rendjei már harmincéves korában országgyűlési követté választották. Az 1807. évi országgyűlésen annyira magára vonta a figyelmet tüzes felszólalásaival, hogy idézést kapott Bécsbe «ad audiendum verbum regium» azaz I. Ferenc király személyesen megintette politikai szerepléséért. Nagy Pál többnyire rögtönözve beszélt, keményen bírálta a monarchia belső állapotát, kikelt a hivatalnoki rendszer visszaélései ellen, szót emelt a parasztság védelmére, követelte a magyar nyelv megbecsülését. Sopron vármegye főispánja, az egyik Esterházy herceg, megakadályozta követi kiküldetését az 1808. és 1812. évi országgyűlésre, de a nemesség közakarata 1825-ben áttörte a felsőbb helyről leadott tilalmat s a magyar alkotmány félelmes védőjét ismét kiküldte követül a pozsonyi diétára. November 23-án tartott elragadó beszéde indította gróf Széchenyi Istvánt a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. A későbbi országgyűléseken már csökkent a hatása, a tüzes ellenzéki férfiú nem tette magáévá a liberális új nemzedék eszméit, megmaradt konzervatív nemesnek. A nemzeti gondolat haláláig vezércsillaga maradt, de a közállapotok javítását csak a nemesi rendszer fenntartásával tudta elképzelni, a demokratikus fejlődés áramlatától elfordult. Az 1840-es években egészen elvesztette népszerűségét, még azzal is meggyanúsították, hogy Bécs szolgálatába állt; a kormány lekenyerezte. A szabadságharc idején már senki sem törődött egykor országosfényű személyével, meg kellett érnie az önkényuralmat s ezzel együtt nemcsak nemzete bukását, hanem a nemesi uralom összeomlását is. Pályája elején teljes érintetlenségében virágzott a magyar rendi világ, pályája végén a polgár és a jobbágy felszabadult súlyos elnyomottságából. Utolsó éveit Bécsben és Bécs környékén élte le, nyolcvan éves korában halt meg, sopronmegyei büki birtokán temették el. Fia, Nagy István földbirtokos, Tisza Kálmán korában öt cikluson át volt országgyűlési képviselő 1896-ig; atyja emlékét erélyesen védte; ugyanis Frankenburg Adolf téves jellemrajzi adatokat közölt emlékirataiban az elhúnyt politikai vezérről. (Bécsi élményeim. Sopron, 1880.) – Felsőbüki Nagy Pál a XIX. század első harmadában a hazafiak eszményképe volt, Berzsenyi Dániel ódában ünnepelte, számos költő hódolóhangú magyar és latin költeményt írt tiszteletére. Politikai és szónoki pályáját biztos vonásokkal jellemezte Horváth Mihály. Az 1807. évi budai országgyűlés tárgyalásában így ír róla: «Elragadó ékesszólása, könnyű, élénk, világos fejtegetései s ezekben tanúsított államférfiúi tapintata, hazafias lelkesedése, erős alkotmányos és nemzeties érzelmektől áthatott s hallgatóit hasonló érzelmekre ragadó ömledezései nemkülönben, mint bátorsága, sőt merészsége, mellyel a kormány balfogásait megrová s hibáinak, ha azokat mihamarább jóvá nem teszi, veszélyes következményeit egész nyiltsággal fejtegeté, már e gyűlésen nagy kedvességet s ifjúkora dacára is számos kérdésben eldöntő tekintélyt vívtak ki. A népszerűséget azonban, mellyel azontúl számos éveken át dicsekedheték, e szónoki és statusférfiúi tulajdonoknál talán még inkább az a szilárd hazafiúi jellem szerzé meg neki, melyen a csábítások s vesztegetések minden kísérletei hajótörést szenvedtek». (Magyarország történelme. VIII. köt. 2. kiad. Budapest, 1873.) – Ugyanő az 1832–1836. évi pozsonyi országgyűlés politikai vezérférfiainak jellemzésében ezeket mondja: «Régi befolyását ezen országgyűlés alsóházi tagjai közt nem tarthatta fenn többé. Ő ugyan még nem hanyatlott, még semmit sem vesztett lángszelleme hajdani erejéből; most is elragadá még hallgatóit, midőn akár a nemzetiségről, akár az alsóbb néposztály állapotáról s ennek javítása szükségéről szólott; de hatalma mindemellett sem volt már a régi, követtársai között. Ő ezen utolsó évek alatt nem haladt párhuzamban a radikalizmus felé hajló reform-mozgalmakkal; minek következtében a szabadelvűség fénykörét s avval együtt a többség bizodalmát is mindinkább elvesztette. Ő a javítások legtöbbjeit nemcsak nem ellenzé ugyan, sőt egyike volt azok legbuzgóbb pártolóinak, egyike a nemesi kiváltságokból származott visszaélések legszigorúbb ostorozóinak, de az ő eszménye csak az ősi, arisztokráciai, bár fattyúkinövéseitől megtisztított, alkotmány maradt; ennek határain túl egy lépést sem volt hajlandó tenni s a divatosakká válni kezdett demokratikus irányú, radikális reformeszmék benne határozott ellenzőre találtak. (Huszonöt év Magyarország történelméből. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – A hírneves szónok három beszéde Toldy István kiadásában: A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866. (A lengyelek ügyében, 1833; Az örökváltság dolgában, 1835; A szólásszabadság tárgyában, 1839.)
GUZMICS IZIDOR (szül. 1786. április 7. Jánosfa, Sopron megye; megh. 1839. szeptember 1. Bakonybél, Veszprém megye) bencés szerzetes, a M. T. Akadémia tagja. A kőszegi, szombathelyi és soproni katolikus gimnáziumokban tanult, belépett Szent Benedek rendjébe, néhány évig Pannonhalmán végezte tanulmányait, 1812-ben a pesti központi papnevelőintézetbe küldték, az egyetemen négy évig hallgatta a hittudományokat, huszonkilenc éves korában teológiai doktor lett. Szerzetesrendje a pannonhalmi főiskolába rendelte hittudományi tanárnak. Kevesen tudják, hogy a Pannonhalma elnevezést a régi Pannonhegy helyett ő használta először. Az új nevet Széphalom mintájára Kazinczy Ferenc iránt érzett nagyrabecsülésének megvallására alkotta. A széphalmi vezér 1831 áprilisában négy napot töltött Pannonhalmán, Guzmics Izidor és szerzetestársai mély tisztelettel fogadták, benső szeretetük nagyon jól esett a széphalmi vezérnek. A kitűnő érdemű teológiai tanárt 1832-ben iktatták be bakonybéli apátságába. Jobbágyainak jó atyja, a környékbeli nemesuraknak bölcs tanácsadója volt. A magyar írók közül sokan megfordultak bakonybéli magányában, így Döbrentei Gábor, Kisfaludy Sándor, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály. A Magyar Tudományos Akadémiának vidéki elszigeltségében is buzgó tagja volt, részt vett a fontosabb tanácskozásokon, szótári adatokat gyüjtött, kéziratokat bírált. Mint korának egyik legtanultabb hellénistája, a görög irodalommal kapcsolatban több értékes tanulmányt írt, magyarra fordította Sophokles Oidipos királyát, Euripides Aulisi Iphigeniáját és Theokritos idilljeit. Eredeti szépirodalmi munkái inkább csak lelkes próbálkozások: költemények, elbeszélések, drámák az Auróra, Felsőmagyarországi Minerva, Hasznos Mulatságok, Regélő, Szépliteraturai Ajándék, Uránia évfolyamaiban. Teológiai, filozófiai, esztétikai, történettudományi és nyelvészeti értekezései leginkább a Tudományos Gyüjtemény s a szerkesztésében és kiadásában megjelenő Egyházi Tár (1832–1837) köteteiben jelentek meg. – A keresztényeknek vallásbeli egyesülésükről. Pest, 1822. – A vallási egyesülés ideájának és a római katolikus és protestáns keresztények között fennálló úniónak vizsgáltatása. Győr, 1824. – A boldog atya. Erkölcsi dráma három felvonásban. Az ifjúság számára kevés változással az Urániából kiadta Szeder Fábián. Esztergom, 1829. – A teremtés. Egyházi karének három részben. Muzsikára téve Haydn József által. Győr, 1831. – Ödipusz, a király, Szofoklesz színműve. Ifigenia Auliszban. Euripidesz színműve. Hellénből. Pest, 1840. (A Magyar Tudományos Akadémiától kiadott Hellén Classicusok I. kötete.) – Guzmics Izidor és Kazinczy Ferenc közti levelezés 1822-től 1831-ig. Esztergom, 1860. (Gulyás Elek esztergomi bencés tanár kiadása.)
HORVÁTH JÁNOS (szül. 1769. november 4. Csicsó, Zala megye; megh. 1835. január 16. Pozsony) székesfehérvári püspök, a M. T. Akadémia tagja. Szegény falusi pap volt, szónoki tehetségének híre ment, gróf Festetich György megajándékozta a kegyurasága alá tartozó keszthelyi plébániával. 1808-ban veszprémi kanonok és a papnevelöintézet igazgatója, 1825-ben a veszprémi káptalan követe a pozsonyi országgyűlésen, 1826-ban a pesti egyetem teológiai karának igazgatója, utóbb helytartósági tanácsos és kancelláriai előadó, 1830-ban székesfehérvári megyéspüspök, 1832-ben valóságos belső titkos tanácsos. Történeti vonatkozású dolgozatai leginkább a Felsőmagyarországi Minerva és a Tudományos Gyüjtemény köteteiben jelentek meg; vallástudományi cikkei a szerkesztésében és kiadásában közreadott Egyházi Értekezések És Tudósítások (1820–1824.) lapjain. Egyházi beszédeinek egy részét kisebb füzetekben adta közre. – Tisztelet oszlopa, melyet néhai nagyméltóságú tolnai gróf Festetics György úr őexcellenciájának, a cs. kir. apostoli felség kamarásának, valóságos belső titkos tanácsosának, emelt Horváth János rudinai apátúr s veszprémi kanonok. Veszprém, 1819. (A helikoni ünnepségek megteremtője 1819-ben halt meg, fia Horváth Jánost kérte fel a gyászbeszéd megtartására.) – Szent István első apostoli király, a magyar nemzetnek tökéletes emberségre vezető bölcs kalauza. Bécs, 1825. (Az osztrák főváros katolikus magyarjai előtt 1825-ben, a bécsi kapucinusok templomában, Horváth János újította fel István király emlékét hatásos szentbeszéddel.) – Pásztori beszéd, melyet méltóságos és főtisztelendő Horváth János úr, az Istennek és az apostoli szentszéknek kegyelméből székesfejérvári püspök, ő császári királyi apostoli felségének udvari tanácsosa, püspöki székébe lett beiktatásakor a néphez mondott. Székesfehérvár, 1832. (Beszéd a fényes ünneplő gyülekezethez és az egyszerübb hívőkhöz.)
KOLMÁR JÓZSEF (szül. 1769. augusztus 29. Kiskunhalas, Pestmegye; megh. 1835. november 24. Komárom) református pap. Kecskeméten, Debrecenben, Jénában, Göttingában tanult; Dunapatajon, Kecskeméten, Komáromban lelkészkedett. Templomi igehirdetésére még a katolikusok közül is sokan eljártak; nagy szó volt ez abban az időben, mikor a vallásfelekezetek gyanakodva és idegenkedve pillantottak egymásra. Az országoshírű szónok ellensége volt a deizmusnak és a szkepticizmusnak, ettől eltekintve, meglehetősen erős racionalista felfogást vitt templomi igehirdetésébe. Kant filozófiáját nagyrabecsülte. Becsületes embereket akart nevelni híveiből, erkölcsi célok elérését tartotta szem előtt, rétori lendülettel tanított és nem dogmatizált. – Keresztyén katedrai tanítások. Két kötet. Pest, 1830–1831. (A prédikációgyüjtemény előszavában előadja az egyházszónoklat tudományának rövid elméletét is. Homilétikai elvei ortodoxabbak voltak igehirdetői gyakorlatánál.) – Újabb keresztyén katedrai tanítások. Két kötet. Szarvas, 1854–1855. (A prédikációs gyüjteményt a szerző halála után Vári-Szabó Sámuel tiszaföldvári református lelkész rendezte sajtó alá.)
KÖLCSEY FERENC (1790–1838) szatmármegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Mint Szatmár vármegye követe 1832 decemberében kezdte meg munkásságát a pozsonyi országgyűlésen, számos feliratot és üzenetet fogalmazott magyar és latin nyelven, megkapó beszédei csakhamar országoshírű politikussá tették. Felsőbüki Nagy Pál naturalista volt, ő klasszikus példákon csiszolt szónok; kortársai benne látták a parlamenti ékessszólás irodalmi színvonalú megteremtőjét; az ifjabb nemzedék az ő nyomait iparkodott követni. 1835 februárjáig szerepelt a diétán, ekkor véget ért országgyűlési pályája, vármegyéjében a konzervatív nemesség kerekedett felül, a liberális követ nem maradhatott helyén. – Szónoki tehetségéről Horváth Mihály így emlékezik meg: «Midőn e szerény, magas, gyönge testalkatú, tiszta alak, kinek fejét a munka már negyven éves korában letarolta, szelid arcát pedig a himlő félszemétől megfosztotta, szólni kezdett: mindannyiszor ünnepies csend, feszült figyelem álla be a különben gyakran zajgó teremben; mindenki előre tudta, hogy a szónoklat remekét fogja hallani, melyben művészi szépség és tisztaság, erő és melegség, a gondolatok magasztossága és az érzelem bensősége versenyeznek egymással». (Huszonöt év Magyarország történelméből. I. köt. a. kiad. Pest, 1868.) – Ugyanő nemcsak az ékesszólás és jellemtisztaság megtestesülését, hanem a magyar nyelv védőjét is ünnepli a nagytekintélyű ellenzéki pártvezérben «Egyike volt ő azon szent buzgalomtól lelkesített, hazafiságtól s honszeretettől lángoló férfiaknak, kik a közéletből kizárt, a nemzet elsőszülötteitől bűnösen megvetett, elhanyagolt nemzeti nyelvet, a század második tizedében, hű ápolásuk alá fogadták s éveken át elismerés nélkül, de mindig ernyedetlenül küzdve, szintúgy a közönyösség s részvétlenség, mint a pedáns ó-ivadék epéskedései s üldözései ellen, azt megújították s reformálták; emellett egy új irodalmat s olvasó közönséget teremtve, a lesüllyedt, álomba merült, veszedelemnek indult nemzetiséget élénk, vidor életre ébresztették». (Ugyanott.) – Politikai beszédeinek és országgyűlési naplójának számos kiadása van. Legteljesebb gyüjtemény: Kölcsey Ferenc minden munkái. Tíz kötet. 3. kiad. Budapest, 1886–1887.
LONOVICS JÓZSEF (szül. 1793. január 31. Miskolc; megh. 1867. március 13. Pest) kalocsai érsek, a M. T. Akadémia tagja. Az egyik borsodmegyei falu plébánosa volt, szónoki tehetségével magára vonta a figyelmet, egri kanonokká tették, mint a káptalan követe vett részt az 1830. és 1832–1836. évi országgyűlésen. 1834-ben csanádi püspök, 1840-ben valóságos belső titkos tanácsos, 1848-ban egri érsek. Bár a szabadságharc alatt az uralkodóházzal való kibékülés híve volt, a nemzeti ügy bukása után a császári kormány elfogatta. Arra kényszeritették, hogy mondjon le főpapi méltóságáról s néhány esztendőre vonuljon egy ausztriai bencés kolostorba. Meghurcolásáért csak 1866-ban kapott elégtételt: a király kinevezte kalocsai érsekké. – Horváth Mihály szerint «az egész magyar klérusnak kétségbevonhatlanul ő volt a legjelesebb egyénisége. A lángésznek minden sajátságaival gazdagon fel volt ruházva: sebes, mély felfogás, érett, helyes ítélet, játszi elmésség, nagy emlékezőtehetség ékesítették szellemét. Ehhez járult széles olvasottsága, otthonossága az egyházi s világi tudományok legtöbb ágaiban, európai műveltsége, publicistai készültsége, amivel ő társai közt egyedül dicsekedhetett. És mindezek mellett a fényes szónoki tehetség, hatalmas rögtönző erő, mely mindig kész volt a beszédre és soha zavarba nem esett, őt ragyogó parlamenti szónokká avatták. Többnyire az értelemhez szólott, ritkábban a kedélyhez; fényes, hatásra számított nagy szavak nem igen fordultak elő beszédeiben; annál többször képek, hasonlatok, analógiák a történelemből». (Huszonöt év Magyarország történelméből. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Egyházi és politikai beszédei szétszórtan jelentek meg, jórészt az alsóházi és felsőházi országgyűlési naplókban rejtőznek. Egyik beszédét Toldy István közölte: A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866. (A vallás tárgyában, 1840.)
OROSZ JÓZSEF (szül. 1790. augusztus 15. Kőszeg, Vas megye; megh. 1851. január 13. Versailles, Franciaország) pozsonyi ügyvéd. Olyan szélső konzervatív gondolkodású publicista volt, hogy még Széchenyi Istvánt is többször megtámadta könyveiben és hírlapi cikkeiben. Pozsonyban megjelenő lapja, a Hírnök, az arisztokratikus kormányforma védelmét tűzte ki céljául 1837-től kezdve. A szabadságharc idején a magyar kormány szolgálatába lépett, az osztrák hatóságok bosszúja elöl külföldre menekült, nagy nyomorúságában francia földön öngyilkos lett. – Gróf Széchenyi István mint író. Kiadta Balásfalvi Orosz József, Zala vármegyének táblabírája. Pozsony, 1832. (Negyedfélszáz oldalas könyv a Világ ellen. Egyidejűleg németül is megjelent. Hasonlít Dessewffy József Hitel-cáfolatához. A szerző kicsinyességig menő szőrszálhasogatással iparkodik kimutatni Széchenyi István munkáinak gyöngeségeit.) – Terra incognita. Notizen über Ungarn. Lipcse, 1835. (Támadás a Stádium ellen: Széchenyi István reformtörekvéseinek kritizálása az ókonzervatív politikusok álláspontjáról. A gróf a Társalkodó hasábjain visszautasította bírálója gáncsoskodásait: «Orosz úr többször írt ellenem. Én sohasem válaszoltam, mert írásaiban jobbadán ügyesen elburkolt személyességek fordultak elő és legnagyobb elővigyázattal is igen gyakran epeharc szokott végre a tollharcból támadni; de leginkább azért nem, mert valóban jobb s fontosabb dolgom volt, mint ilyféle háborúkat írni. Bár magasztaljon, bár ócsároljon Orosz úr, az legkisebb gondom. Csak ne használja szép talentumát azon tárgyak mellékes megtámadására s fortélyos lealacsonyítására, melyek honunk és közönségünk hasznát, becsületét és dicsőségét célozzák».)
PALÓCZY LÁSZLÓ (szül. 1783. október 14. Miskolc; megh. 1861. április 27. Pest) borsodmegyei alispán. Egyike volt a reformországgyűlések legjobban szónokló ellenzéki politikusainak. Különösen kálvinista hitfelei ügyét védte nagy hatással. Mint Borsod vármegye követe az 1832–1836. évi pozsonyi diétán s az utána következő országgyűléseken a magyar nyelv jogai mellett lelkesen küzdött, a jegyzőkönyveket nem latinul, hanem magyarul vezette, az országgyűlésen hozott törvényeket magyarul szerkesztette, ezért a munkásságáért aranytollal tisztelték meg. Rendkívüli emlékezőtehetségéről, olvasottságáról, idézeteiről, történeti egybevetéseiről, hatásos mondásairól különösen híres volt. Mikor az országgyűlés 1843. augusztus 29-én elfogadta azt a törvényjavaslatot, hogy a parasztember is vehet nemesi földbirtokot, felállt s zajos hatást keltett ezzel a kijelentésével: «Ma van a mohácsi csata napja, mely az országot veszedelembe döntötte; azóta az ország rendei nem határoztak üdvösebb dolgot a haza felvirágoztatására, mint a mai napon». Az 1848-as országgyűlésen Miskolc városát képviselte, az 1861-es képviselőházba szintén őt küldte követül szülővárosa, ennek az országgyűlésnek ő volt a korelnöke. Fiatal éveiben számos költeményt írt, Ragályi Tamással együtt szerkesztette a Segítő című szépirodalmi folyóiratot, beszédeit az egykorú hírlapok és az országgyűlési naplók őrizték meg. – Néhány beszéde Toldy István kiadásában A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866. (A szólásszabadságról, 1839; A szerzetesrendekről, 1840; A sérelmekről, 1841.)
RAGÁLYI TAMÁS (szül. 1785. december 19. Balajt, Borsod megye; megh. 1849. január 14.) borsodmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja, Húsz éves korában Budán megindította a Segítő című szépirodalmi folyóiratot, de a fölötte szerény vállalat hamar elakadt. Borsod vármegye közgyűlésein a kormánypárti politika ostorozója volt, 1825-től kezdve a pozsonyi alsótáblán ellenzéki szellemben tartotta zajos sikerű beszédeit, utóbb megváltozott felfogása, az ellenzéki vezér népszerűségét a kormánypártiság nyugalmával cserélte fel. Mint Felsőbüki Nagy Pál, ő sem zárkózott el az udvari körök figyelmessége elöl, alnádor lett, 1841-ben kinevezték a hétszemélyes tábla bírájává. – Néhány beszédét Vaszary Kolos közölte: A magyar nyelv ügye az 1825. évi országgyűlésen. Figyelő. 1877. évf.
SZEREMLEI CSÁSZÁR ÁBRAHÁM (szül. 1801. Radistyán, Borsod megye; megh. az 1830-as évek végén Pesten) református pap. Iskoláit Miskolcon és Sárospatakon végezte, a gömörmegyei Jánosi falu lelkésze volt, 1831-ben lemondott papságáról, Pestre költözött, itt élt nagy nyomorúságban haláláig. Egy hozzá méltatlan nő sodorta balsorsába. Ha pályája nem törik derékba, a legnagyobb magyar szónokok sorába emelkedhetett volna, annyi formai érték és stiláris tehetség mutatkozott beszédeiben. Szeremlei remekei harminckét papi beszédekben. Rozsnyó, 1840. (A prédikációs gyüjteményt a szerző halála után Somodi János gömörmegyei református lelkész rendezte sajtó alá.)
SZOBOSZLAI PAP ISTVÁN (szül. 1786. november 11. Újfehértó, Szabolcs megye; megh. 1855. augusztus 11. Debrecen) református pap, a tiszántúli helvét hitvallású egyházkerület püspöke. Tanulmányait Debrecenben, Késmárkon, Göttingában végezte, debreceni lelkész volt, 1825-ben a pozsonyi országgyűlésre küldték követnek. Püspöki székét 1841-ben foglalta el. Kálvinista létére aulikus hajlamú férfiú volt, ezért a Bach-kormány többrendbeli figyelemben részesítette. Egyháza javát tartotta szem előtt, kénytelen volt simulékony magatartást tanúsítani. Mint egyházi szónok az érzelmes és patetikus ékesszólók közé tartozott. – Diétai prédikációk, melyeket az 1825–1827. országgyűlés alatt az ott jelenvolt helvét vallástételt követő rendek gyülekezetében mondott. Debrecen, 1828. – Gyászoló elmélkedés, melyet dicsőült királyunk Első Ferenc ő császári királyi felsége elhúnytának szomorú alkalmával, midőn nemes szabad királyi Debrecen városa a felejthetetlen fejedelem emlékezetének gyászünnepet szentelne, elmondott. Debrecen, 1835. – Március tizenötödik évfordulati országos ünnepély alkalmával a debreceni helvét hitvallású egyház nagytemplomában elmondott könyörgés. Debrecen, 1849. – Egyházi beszéd, melyet I. Ferenc József ő császári királyi apostoli felségének születésnapja ünnepén elmondott. Debrecen, 1854. – Ünnepi, alkalmi és közönséges egyházi beszédek. Három kötet. Debrecen, 1857. – Halotti beszédek. Három kötet. Debrecen, 1858. (A gyüjteményt a szerző halála után Révész Bálint debreceni református lelkész rendezte sajtó alá. Harmadik kiadása; Debrecen, 1871.) – Ünnepi, alkalmi és halotti imádságok. Debrecen, 1868. (Révész Bálint kiadása.)
ZSEDÉNYI EDE (szül. 1804. március 21. Lőcse; megh. 1879. február 20. Budapest), családi nevén Pfannschmidt Eduárd, szepesmegyei földbirtokos. Már huszonkilenc éves korában országgyűlési követté választották, 1833-tól kezdve a pozsonyi alsótábla konzervatív nemeseinek és papjainak egyik vezető szelleme volt, a bécsi udvar pártjával tartott minden politikai kérdésben. Lojális magatartásáért később hálátlan elbánásban részesült: mikor az önkényuralom idején erélyesen szót emelt protestáns hittestvérei érdekében, a császári kormány több hónapi elzárásra ítélte. A kiegyezés után a Deák-párt tagja volt. Vagyonát evangélikus egyházi és iskolai célokra hagyta. – A nagytekintélyű szepesi követről Horváth Mihály a következőket írja: «Bár a kormánypárti szónokok ritkán dicsekedhettek az ellenzéki többség s a hallgató közönség nagyrészét alkotó országgyűlési ifjúság figyelmével s jóakaratával, Zsedényi Eduárd mindjárt fellépte óta kivívta magának úgy társai, mint a közönség becsülését. Beszédei, melyek nem mellékes érdekből, hanem meggyőződésből látszának eredni, gazdag, mély elmét, a felfogásban szintúgy mint a helyes, találó válasz meglelésében nagy sebességet, genialis szellemet, a közügyekben, fiatalsága dacára is, meglepő jártasságot és szép államférfiúi képzettséget tüntettek elő; mikhez még művelt modort s lovagias jellemet kapcsolván, nemsokára oly tekintélyt vívott ki magának a törvényhozó karban, minővel még aligha dicsekedhetett kormánypárti követ. E kitűnő tulajdonságok őt már ezen országgyűlésen az alsótábla konzervatív töredékének vezérévé emelték». (Huszonöt év Magyarország történelméből. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Politikai beszédei az országgyűlési naplókban. Önállóan: Szepesmegye országgyűlési követének beszéde. Lőcse, 1844.
Irodalom. – Szalay Imre: Magyar egyházi beszédek gyüjteménye. Tíz kötet. Pest, 1832–1845. – Csengery Antal és Kemény Zsigmond: Magyar szónokok és státusférfiak. Pest, 1851. – Toldy István: A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest, 1866. – Tóth Mihály: Egyházszónoklattan. Debrecen, 1866. – Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből. Három kötet. 2. kiad. fest, 1868. – Ipolyi Arnold; Lonovics József emlékezete. Pest, 1868. – Csengery Antal összegyüjtött munkái. Három kötet. Pest, 1870–1874. – Jakab Elek: Bölöni Farkas Sándor és kora. Keresztény Magvető. 1870. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872. – Horváth Mihály: Magyarország történelme. Nyolc kötet. 2. kiad. Budapest, 1873. – Tóth Lőrinc: Felsőbüki Nagy Pál emlékezete. Budapest, 1871. – Mitrovics Gyula: Egyházi szónoklattan. Budapest, 1879. – Jakab Elek: Kazinczy Ferenc hatása Bölöni Farkas Sándorra. Figyelő. 1879–1880. évf. – Kuun Géza: Bölöni Farkas Sándor leveleiből. Keresztény Magvető. 1884–1885. évf. – Zoltvány Irén: Guzmics Izidor életrajza. Budapest, 1884. – Ballagi Géza: A politikai irodalom története Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – S. Szabó József Egyházi dolgozatok. Miskolc, 1894. – Zoványi Jenő: Teológiai ismeretek tára. Három kötet. Mezőtur, 1894–1901. – Ferenczy József: Gróf Dessewffy József életrajza. Budapest, 1897. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900–1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Sörös Pongrác, Strommer Viktorin és Zoltvány Irén tanulmányai: A pannonhalmi szent Benedek-rend története. VI. és IX. kötet. Budapest, 1904–1916. – Ravasz László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. – Zolnai Béla Magyar janzenisták. Minerva. 1924–1926. évf. – Badics Ferenc: Horváth János püspök. Veszprém, 1927. – Harsányi István: A magyar biblia. Budapest, 1927. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Tóth László: Horváth János. Széphalom, 1928. évf. – Rácz Béla: Két évszázad a magyar református igehirdetés történetéből. 1711–1914. Gyula, 1931.
