DUGONICS ANDRÁS.
DUGONICS ANDRÁS.
MÍG A FRANCIÁS írók arra törekedtek, hogy nyelvük választékos legyen és stílusuk megközelítse a francia próza előkelőségét; míg a németes írók az ízléses kifejező módot keresték és át akarták ültetni irodalmunkba a külföld nevezetesebb szépirodalmi termékeit: a magyaros írók nemzeti szellemükkel és népies előadásukkal tűntek ki. Leghíresebb prózaírójuk DUGONICS ANDRÁS volt. Regényeiben és szomorújátékaiban évtizedeken át gyönyörködött az olvasó és színházlátogató közönség.
Dugonics András elbeszélő költeményekkel lépett fel. Trója veszedelmében (1777.) Trója elfoglalásának históriáját, Ulissesnek történeteiben (1780) Odysseus kalandjait szedte versekbe. Ott Homeros és Vergilius, itt Homeros, Ovidius és Higinus volt a forrása. Népies hangzású Zrínyi-strófáiban nyoma sincs a költői lendületnek, pedig ugyancsak iparkodott utánozni példaképét, Gyöngyösi Istvánt. Annyi igaz, hogy a verset prózával elegyítve zamatos magyarsággal szólaltatja meg.
Első regényét, az Etelkát, 1788-ban bocsátotta közre. A terjedelmes történeti regény meséje a magyar honfoglalás korába vezet. Árpád fejedelem felosztja vezérei között a meghódított országot és nagy ünnepségeket rendez; ekkor ismerkedik meg Gyula vezér gyönyörű leánya, Etelka, a karjeli földről érkező daliás magyar ifjúval, Etelével. Etelka és Etele egymásba szeretnek, de csak nehéz megpróbáltatások után lehetnek egymáséi. Különösen Róka, a tót eredetű fejedelmi tanácsos, gördít útjukba akadályokat; Árpád halála után azonban kiderül álnoksága s bűneiért halállal lakol. Most tűnik ki, hogy Etelka tulajdonképen a honfoglaló Árpád leánya; kiviláglik az is, hogy Etele szintén fejedelmi vér. Etele párviadalban leszúrja szerelmi versenytársát, a bolgár Zalánfit, azután lakodalmat ül az ifjú pár.
A regény előszava meggyőzően tanuskodik az író öntudatos hazafiságáról, történeti tanulmányairól, népies irányáról. «Leírtam – úgymond – régi magyarainknak vitézségjöket, bátorságjokat, nagyobb lelköket. Előadtam fejedelmeinknek szertartásokat, népeikhez szeretetöket, ellenségjeik ellen hadimesterségjöket. Mindezeket nem ujjamból szoptam, hanem ama napkeleti bölcs császárnak, Leónak, írásiból vöttem. Ez jól ösmerte az akkori magyarokat. Élt is segítségjökkel a bolgárok ellen. Ha magyar lött volna, jobban a magyarokat meg nem dícsérhette volna. Köszönjük meg jó szívét, szorgalmatosságát. Császár volt; pedig keresztény és istenfélő és bölcs. Bizonyosan nem hazudott.» Bölcs Leó császár feljegyzései mellett – írja – jó hasznát vette «Béla királyunknak nevetlen írnokjának» és egyéb történeti munkáknak. Tiszta és igaz magyarsággal akart írni. A napkeleti eredetű magyarok szívesebben élnek példabeszédekkel, mint a napnyugati nemzetek, ezért közmondásokat vegyített mesemondásába, hogy a magyar nyelvnek ezek a gyöngyei ne vesszenek el. «Ami pedig szívemet illeti, talpig kitetszhetem írásaimból. Eleve is azzal dicsekszem, hogy igaz magyar vagyok és hazámat fölötte szeretem. Hogy benne születtem, sohase szégyenlem. Adná az Isten, hogy ő se szégyenlené neveltetésemet.»
Nem mindennapi, hogy a szláv származású író menynyire haragszik a tótokra. Árpád halála után egy alkalommal Zoltán fejedelem álruhát ölt, elmegy az egyik szegedi kocsmába, ott meglepő dolgokat lát. «Tele volt a fogadó sok gyülevész tótokkal. Ezek magok kopár tartományokból minden esztendőben éhel-holtan le szoktak tántorogni ezen térnek termékeny földjeire vagy kaszálásnak vagy aratásnak kedviért.» Az aratás idején egybesereglő tót legények bal kezében kasza villog, jobbjában ital van; isznak szakadatlanul nappal is, éjjel is; eszüket már egészen elveszi a bor meg a pálinka. «Ittanak mindegyre, valamint a gödények. Nem is nyelték a nedvet, hanem csak csúsztatták. Reggel kezdék a boriszákok, este nem végzék. Kivilágos kivirradtig töltöttek az ecetes ágyra.» Amint Zoltán fejedelem a fogadó egyik szögletéből figyelő szemmel körültekint, látja, hogy egy undok külsejű ember lábatlankodik a zajongó részegek között: «Róka volt, az istentelen titkos». Ez a «hóhér-falatja» észrevette Budán hogy csalafintaságának nyomára jöttek, ezért szűrbe öltözött, Szegedre menekült s elvegyült a tótok közé. «Betologatta kucsmája alá ormótlan szamár füleit. A többi között csak maga találkozott, ki versenyt nem ivott a garázdákkal. Eme varasbéka ábrázatú, midőn egyszer a többi tótokkal anyanyelvén szólott, a fejedelemtől megismertetett.» A fejedelem mindjárt elszalad a szegedi várba, onnan katonákat hoz, körülveszi a fogadót, megtámadja a duhaj bandát. Róka nagyon buzdítja fajtestvéreit az ellenállásra, de ijedt pajtásai az asztalok alá bújnak s magányosan hagyják «Rókát, ama velőtlen koponyát». A megkínzástól félő fejedelmi tanácsos hirtelen bicskát ránt, torkába és ágyékába szurkál: «így ebtartotta testén sok sebeket és igen veszedelmeseket ejtett». Súlyosan megsebesülve hurcolják a kocsmából a szegedi várba. «Ez volt tehát a szegedi fenyítő várnak első martalékja és utána következendő gazembereknek szapora gyökere».
Hát amikor Etele és Zalánfi megvívnak egymással Etelkáért! Mintha a régi ponyvák lovaghistóriáinak bősz alakjai rontanának egymásra. Zalánfi észreveszi, hogy Etelka nyájasan beszélget Etelével, vad haraggal támad vetélytársának: «Mi dolgod eme másénál, tekergő esti bagoly? Mi közöd eme kisasszonnyal, sehonnyából került? Tátva-nyitva az ajtó. Coki kutya, a koncról!» Etele éktelenül kimeredett szeme szikrát hány: «Csakugyan kimutattad bolgár-kutya-természetedet! Turkálsz a böcsületes emberben, mint a jóllakott disznó a makkban. De mi köze egy bolgárnak eme született magyar kisasszonnyal? Mi köze egy országból kifittyentett koldusnak ezen országló szűzzel? Ezen Árpádnak magzatjával, ezen Zoltánnak testvérével?» Zalánfi kimondhatatlanul felháborodik, kardot ránt s keresztül is hasítaná Etele koponyáját, ha a vitéz ifjú, testének gyors elhajlásával, el nem kerüli az első csapást. Úgy küzdenek, mint az oroszlánok. «A kardoknak kegyetlen villámjaira eliszonyodott Etelka és egyet sikojtott. Azután hogy segítség jöjjön, teljes erejéből kiáltván, nem bírhatta tovább, ellankadott, az ágyra esett, kiterítette kezeit és végtére elájult.» Tovább folyik a párbaj, közben pihenőt tartanak a leventék, majd újból egymásnak esnek. Zalánfi csalóka módon hozzávág a magyar bajnokhoz. «Ekkor Etele, emennek vad embertelenségét és nem bajvívóhoz illő álnokságát átkozván, összeszedte minden erejét és úgy nekivágott Zalánfinak, hogy süvegén körösztül erős koponyáját rútul meghasítaná és végtére az osztály padlatjára szerencsésen leterítené.»
A regény hősnője nem közönséges leány. A regényíró szerint a magyar nő eszményképe, a mai bíráló szerint a szegedvidéki paraszthajadon és valamelyik német érzelgő regényhősnő keveréke. Külseje és jellemvonásai: «Bátor ugrálással futkosott a virgonc vér minden ereiben. Megelőzte a hulló havaknak fehérségét a gyenge testet béfödözö hártya, orcáját nem más pirossággal fölváltván, hanem melyeket a fehér liliomok között tapasztalunk, midőn a pünkösdi piros rózsákkal összevegyesednek… Tréfás volt a beszédben minden szeméremmel. Gyakori a társaságokban, de soha nem unalmas. Bátor még a rettentő vezérek előtt is, a vakmerőségnek minden jele nélkül… A napfényhez hasonló tiszta erkölcsei miatt szerették-e inkább avagy tisztelték okoskodó szűztársai, épen nem tudhatnád. Mennél tovább társalkodott valakivel, annál inkább nem közönségesebbnek, hanem sokkal méltóságosabbnak tetszett… Készebb volt meghalni és így minden gyönyörűségeitől megválni, mint édesatyját szófogadatlansága miatt megszomorítani vagy őtet csak megszomorodottnak gondolni». Meglepő, hogy ez a minden testi-lelki szép tulajdonsággal ékes kisasszony milyen hirtelenkezű: egy alkalommal mérgében arculüti a magyarok fejedelmét, Zoltánt. «Etelkának egész teste felborzadott. Azután szívében oly irgalmatlan küszködéseket szenvedett, hogy hirtelen indulatival épen nem bírhatván, pofonvágná Zoltánt, pedig amint csak tőle telhetett, elég markosan. Ezen tette után elhalványodott. Végtére Hanzárnak (a fejedelem nejének) ölébe leesett. Erősen befogta két kezeivel orcáját, és fejét Hanzárnak kebelébe dugdosta, ezt súgván: Rejtsd el akárhová szerencsétlen személyemet. Úgy dömöcskölte magát Hanzárnak kebelébe, hogy ez, minden ellenkező erejéből kifogyván, szinte hanyattdőlne a szőnyegen.»
A tüzes hajadon nagyon ájulós természetű. Még komikusabb, hogy a véres csatákban edzett pogány magyarok is mennyire ájuldoznak. Megtörténik, hogy egyszerre hárman alélnak el: Etelka; atyja, Gyula; és szerelmese, Etele. A szerelmes párt a dajka rázza fel ájulásából, azután kerül a sor Gyulára, a marcona vezérre: «El ne hadd magadat, nagylelkű vezér! Isten úgy tartson, magam is szégyenlem, bajtárs uram, hogy ki ennek előtte az ellenségnek egész seregétől meg nem ijedtél, most egy hitvány Rókának a bokorból felugrálásával úgy annyira megrettentél. Hol hagytad katonaszívedet? Jusson eszedbe, Gyula, hogy vitéz vagy, az is pedig magyar. Három ízben megverted a bolgárokat, ne félj egy élhetetlen tóttól».
Ez a Dugonics-stílus. A «eredeti román» megalapította a matematikus-tanár regényírói hírnevét, egyre-másra kapta a dicsőítő leveleket az ország minden részéből; még a reformátusok is fennen dícsérték szép magyarságát és «találmányos elméjét»; a rendtársuk sikerére büszke piaristák pedig annyira föllelkesültek, hogy a munkát a Szentírás után a legszebb magyar könyvnek kiáltották ki. Mai ízléssel mérve ezt a regényt, az olvasó alig tudja elképzelni, mi okozhatta az egykorúak gyönyörűségét; bizonyára nem más, mint az olvasóközönség hasonló ízlése, gondolkodása, érzelemvilága. A szerző ábrándozásai eleven erővel hatottak a nemesség és papság fantáziájának fölkeltésére, a nemzeti mesék után epedő sokaság kiegészítette képzeletével a regény fogyatékosságait, a szívek-lelkek izzása széppé varázsolta a nem-szépet. Mert ebben a jóakaratú munkában minden gyönge. A meseszövés unalmas, a jellemfestés kezdetleges, a korrajz elhibázott. Nemcsak lélektani képtelenségekkel van tele a regény, hanem példátlan anachronizmusokkal is. Szerzőjében nincs költői ízlés és történeti érzék. Ahogyan Árpád fejedelmet festi, az egyenesen bosszantó: Árpád a regényben gyönge szellemi képességű aggastyán, csak halálos ágyán kezd bölcs tanácsokat osztogatni. Ilyenek a többi hősök is: érzelmesek és erőszakosak, együgyűek és ravaszok, oroszlánerejűek és tehetetlen bábok, amint a szerző hangulata hozza. De a kor esztétikai műveltsége még csekély volt ahhoz, hogy fennakadjon a mese gyermekességén, a kompozíció egyenetlenségén, a lélektan gyarlóságán, a helyzetek ízléstelenségén, a korrajz komikusságán, a párbeszédek faragatlanságán. A közönség csak azt érezte, hogy itt a magyar szellem erősítéséről és a nemzeti mult dicsőítéséről van szó.
Etelkáját II. József császár erőszakos rendeleteinek hatása alatt 1786-ban írta a szerző, de két esztendeig kellett várakoznia, míg végre meg tudta rá kapni a cenzori imprimaturt. Az óvatos budai cenzor nem merte engedélyezni a kinyomatást, mert észrevette, hogy a regény II. József kormányrendszere ellen irányul; Dugonics András végre is kénytelen volt személyes érintkezésbe lépni vele s akkor – a bosszús szerző följegyzése szerint – ezen kicsapott jezsuitának kifakadott bögye és azt mondotta, hogy néki ugyan a könyv nagyon tetszene, de mivel a mostani császárunknak igazgatása úgy le volna benne festve, hogy azt, ki szemes volna, elégképen által láthatná, ő a könyvet nem merné jóváhagyni, mert őtet a császár kenyerétől megfosztaná. Kért osztán nagy esedezéssel, hogy Bécsbe küldeném. Ott nem félnének úgy, mivel több könyveknek kinyomtatására szabadságot adtatanak, melyeket Magyarországian ki nem mertek volna nyomtattatni». Visszavette kéziratát, rábízta egyik rendtársára, Horányi Elekre, ez Bécsbe utazott s az ottani cenzorok egyikétől három nap alatt megnyerte az imprimaturt. Így jelent meg a regény 1788-ban. Az első kiadás ezer példánya egy év alatt elfogyott, hallatlan siker abban az időben. A közönség ujjongott. Alig győzték megfelelő magasztaló kifejezésekkel tömjénezni az első eredeti magyar «román» szépségeit. Az úri leányok Etelkát választották eszményképül, az úri asszonyok Etelka névre kereszteltették újszülött leánygyermekeiket, csak a becsületükben megsértett tótok «morogtak».
Az író teleszőtte könyvét a magyarság magasztalásával s kicsinylő célzásokat tett II. József császár németesítő rendszerére. Az álnok Róka alakját a császár két belső emberéről, gróf Lacyról és gróf Niczkyről, mintázta. A nyilvánosság előtt természetesen nem vallotta be kormányellenes politikai célzatosságát, inkább arra utalt előszavában, hogy regénye Etelka eszményi alakját és a régi magyarok vitézségét óhajtja bemutatni az olvasók előtt. A középkor szellemének nyoma sincs regénye lapjain, az író még a történeti adatokkal sem törődött, mesélgetése elejétől végig költött história, a honfoglalás korának egyetlen mozzanatát se szőtte bele munkájába, azzal sem törődött, hogy súlyosan megsérti a történeti köztudatot, mikor a nemzeti kegyelettel homlokegyenest ellenkező dolgokat beszél el Árpád fejedelemről. A honfoglaló vezér – amint említettük – igazi léha alak ebben a regényben; a szerzőt csak szándéktalansága menti; a dolog magyarázata nem lehet más, mint az a bizonyosság, hogy a szerző valami eddig ismeretlen külföldi regényt dolgozott át magyar nyelvre s forrásának gyarló meséjét nem tudta tapintatosan átalakítani.
Dugonics Andrásnak Barclay János volt a kedves regényírója. A skót származású francia pap latin regényét, az Argenist (1621), még a XVIII. században is szívesen olvasták, a magyar szerző utánzást érdemlő mintát látott politikai erkölcsrajzában, megtanulta belőle az elbeszélés és társalgás több közönségesebb fogását. Barclay követését nem titkolta, igazi közvetlen forrásának megnevezéséről azonban megfeledkezett. Az Etelka meséje nem eredeti kigondolása Dugonics Andrásnak, hanem szembetűnő átvétel, csakúgy, mint ahogyan idegen szövegek nyomán készült valamennyi többi elbeszélő és drámai munkája is. Korrajzi szörnyűségeinek ez a kritikátlan átültetés a magyarázata. Kezébe került egy német heroikus regény, ezt a népies kifejezések egész tömegével magyarosította, személyeit a magyar multba helyezte, az idegen tájat hazai színtérrel cserélte fel, így adta nemzetiesítését az olvasók elé. Barclay regényéből megtanulta a politikai célzások alkalmazását, a maga magyar lelkéből bőséggel ontotta a hazafias nyilatkozatokat.
Hasonló népies zamattal senki sem írt kortársai közül. Valamennyi regényét jellemzi a póriasság tobzódása. Fejlődés nem mutatkozott írói pályáján: hibái és erényei mindvégig ugyanazok. Az arany perecekben (1790) egy erdélyi történetet beszélt el Barcsai Ákos fejedelem korából. Minden népiessége mellett is sok germanizmus található a regényben; alkalmasint valamelyik népszerűbb német könyv magyarosítása. Egyik alakja, Náthán zsidó, a kor antiszemita felfogásának megjelenítője: Náthán lázasan hajszolja a pénzt, mindig a hasznon töri fejét, ravasz és csaló; mikor a fejedelem megbünteti huncutságaiért, mindenki örül bűnhődésének. A szerecsenekben (1798) a Chariklia meseanyagát használta fel az író. Regénye meglehetősen ízléstelen Heliodoros-átdolgozás. Forrásul nem Gyöngyösi István Charikliáját, hanem Heliodoros regényének egyik latin kiadását használta. A latin szöveghez meglehetősen ragaszkodott, de az eredeti regény szépségeit nem tudta éreztetni. Klasszikus hősei úgy beszélnek, mintha alföldi parasztlegények és tanyai parasztleányok volnának. A Jólánkában (1803) első regényének folytatását írta meg. Főhőse, Etelka és Etele leánya, sok viszontagságon megy át, míg végre révbe jut s a szerző befejezheti hosszú mesemondását. Ez a legterjedelmesebb regénye. Valószínűleg néhány német regényből fércelte össze régebbi nemzetiesítő módja szerint. A regényben bemutatott pogány magyar világ minden más, csak nem magyar. Korrajza, meseszövése, jellemfestése ponyvastílusú. Elbeszélő szövegét színdarabba való dialógusok közbeszövésével tarkította, helyenkint pedig Faludi Ferenctől és egyebünnen kölcsönzött versekkel cifrázta. Szentimentális és moralizáló, nyersbeszédű és hosszadalmas. A finn-magyar rokonság mellett ebben a művében még buzgóbban emelt szót, mint az Etelkában; hősei épen olyan otthonosan mozognak az északi testvérnépek között, mint a Duna, Tisza és Maros vidékén. Csereiben (1808) Voltaire-nek Zadig című szatirikus regényét magyarosította. Mivel franciául nem tudott, a szellemes francia regényt német fordításban olvasta s magyar átdolgozásában az eredeti munka szépségeit teljesen megsemmisítette. Magyarosítása tele van komikus anachronizmusokkal és csodálatos naivságokkal. Ez is szerelmi történet: Cserei küzdelmeinek leírása. Cserei szerelmes egy fejedelemkisasszonyba, de Taksony magyar vezér haragja elől Arábiába kell menekülnie, ott sok hányatáson megy keresztül, végre hazakerül és hosszas szenvedések után feleségül veszi kisasszonyát. Ennek a regénynek sincs esztétikai értéke, aminthogy Dugonics Andrást nem is lehet esztétikai szempontok szerint értékelni. Pályájának csak történeti jelentősége van. Munkássága egyik láncszeme a magyar elbeszélő irodalom fejlődésének; őmaga hálát érdemlő apostola a magyar nyelvnek és a nemzeti szellemnek.
Nemcsak regényeivel, hanem színműveivel is erősen hatott korára. Bessenyei György és a nyomában fellépő drámaírók még csak az olvasóközönség számára dolgoztak, de az Etelka szerzőjének már megvolt az az öröme, hogy darabjait a színpadon is láthatta. 1790-ben megalakult az első magyar világi színtársulat s ezzel a magyar drámairodalom és a nemzeti színészet fejlődésére új kor virradt. Az iskolai drámák helyét elfoglalta az irodalmi dráma, az iskolai színpadot felváltotta a világi játékszín. Mivel az első színészeknek változatos műsorra volt szükségük, a magyar írók sietve fordították le és dolgozták át a divatos külföldi darabokat. Dugonics András is lelkesen támogatta a nemzeti színpadot. Toldi Miklósában (1794) egy érzelgő német színdarabot szabott magyar rámára: Christmann drámaíró fércművét, a Der Statthalter von Corfu című szomorújátékot. Ez a Toldi-dráma egészen idegen szellemű. Főhőse csak névleg magyar. Nem a mondák hatalmas Toldi Miklósa jelenik meg előttünk, hanem a mondák hősének torzképe: a gyámoltalan német legény ellenségeinek cselvetéseivel szemben csak sír és sopánkodik. Az eredeti szomorújáték is gyönge tákolmány, de a magyar átdolgozás még alacsonyabb színvonalú. Legföljebb körmönfont magyarságát dícsérhetni.
Dugonics András drámaírói módszere az volt, hogy elővett egy német színdarabot, a hősök nevét megmagyarosította, az események idejét a magyar középkorba helyezte, azután kurtítva-bővítve lefordította és talpraesett mondásokkal cifrázta a szöveget. Etelka Karjelben (1794) című színművének forrása még ismeretlen, de bizonyos, hogy ez is magyarosítás; valószínűleg egy olyan német színdarab átdolgozása, amelyre Shakespeare erősen hatott. Az Etelkáról szóló regény folytatását olvassuk benne párbeszédes alakban, csakhogy a színhely nem Magyarország, hanem a finn-lapp rokonnépek északi birodalma. Az író nem tudott mesét kitalálni, mindig szüksége volt valamilyen forrásra. Kun László (1795) című szomorújátéka Bertuch Frigyes drámaíró Elfrida-drámája nyomán készült. Sem hű fordítást, sem gyökeres átdolgozást nem adott benne, csak épen arra törekedett, hogy magyar világot fessen. Korrajza a legfelszínesebb, nyelve pórias magyarságú. A meglehetősen terjengő párbeszédeket itt is, mint Toldi-drámájában, elbeszélő részekkel és szerepmagyarázatokkal szakította félbe. Bátori Máriája (1795) szintén tele van a történeti érzék és a költői ízlés hiányosságának kiáltó bizonyítékaival. Ez is német szöveg nyomán készült; forrása Soden Gyula drámaíró Inez De Castro-tragédiája. Eredetijét jelenetről-jelenetre követte, de dialógusai bőbeszédűbbek és laposabbak. Hogy átdolgozása eredeti magyar munkának lássék, szövegébe magyar vonatkozásokat szőtt, a hősök nevét megmagyarosította, az idegen mesét Kálmán király korába helyezte.
Két regénye drámai formában is megjelent. Az Etelkából Soós Márton orvostanhallgató, Az arany perecekből Endrődy János kegyesrendi tanár készített színjátékot, mindjárt az első magyar világi színtársulat megalakulása után. Az átdolgozásokat sikerrel játszották, nyomtatásban is megjelent mind a két színdarab. Soós Márton dramatizálásának címe: A megszomorított ártatlanság avagy az ártatlan Etelka méltatlan szenvedése (1793) Endrődy Jánosé: Macskási Julianna. (1792.) Az utóbbi még a szabadságharc előtt is kedvelt műsor-darabja volt a vidéki színészetnek.
Dugonics András írói arcképe sok tekintetben ellentmondó vonások keveréke. Munkáiban a gyökeres magyarság nyelvújító erőszakossággal, a romlatlan népiesség latin és német szófűzéssel, az egyszerű alföldi beszéd csűrt-csavart körülírásokkal cifrázva jelent meg. («Még akkor se tudta magát eltévelyedettnek lenni, Kinek szent széke eleibe nem sokára menendek, Édes testvéremet szemlélni látszattattam, Nagyobb méltóságra mintegy ugrani is látandjátok, Elfáradtanak és meggyengültenek a látást végbevívő eszközök.») Az idegen szavaknak nagy ellensége, az új szavaknak, magyaros mondásoknak, szokatlan jelzőknek, eredeti hasonlatoknak lelkes barátja volt. Beleolvasztotta nyelvébe a szegedi ö-ző nyelvjárás minden jellemző vonását, belevitte munkáiba lokálpatriotizmusának rajongó megnyilvánulásait. Bárhova került is pályáján, mindenütt Szegeden és környékén élt. A Tisza vizéért való lelkesedése olyan, mint Petőfi Sándoré. Megáll a legmagyarabb folyó partján, hálát ad a Gondviselésnek a magyarság megtartásáért, ábrándozva gondol az elmult századokra. Ez a folyó magyarrá teszi a partján lakókat, kiűzi vérükből az idegenséget, meggyógyítja a betegeket. «Ó be áldott ennek a szőke folyónak nagyhatalmú vize! Most immár valóság, hogy magát igazi magyarnak senki se mondhatja addig, míg a Tisza vizéből nem iszik, főképen pedig azon a helyen, ahol a Maros vizének összefolyásával legüdvösségesebbnek tartatik.»
A kortársaitól sokrabecsült elbeszélő és színműíró nagy lelki gyönyörűséggel látta, hogy különösen Etelkájával mekkora hatást tett. A szigorúbb bírálat hangja inkább csak bizalmas körben és csupán a műveltebb ízlésű írók között csendült fel. Kazinczy Ferenc nagyon lenézően nyilatkozott az országos hírű regényről; legízetlenebb galantériát, legalacsonyabb popularitást és gyermeki affektációt látott benne; pedig egyébként szerette a szerzőt. Különösen bosszankodott a sok hányaveti magyarkodáson és a nemzeti felsőbbségnek ok nélkül való emlegetésén. A regényt egy sorba állította az Árgirus-féle ponyvatermékekkel. (Levele Ráday Gedeonhoz 1788-ból. Kazinczy Ferenc levelezése. Váczy János kiadása. I. köt. Budapest, 1890. 191. l.) – Toldy Ferenc szerint Dugonics András a nemzeti szellem egyik leghatalmasabb ébresztője a magyar irodalomban. Kevés írónak sikerült a hazafias önérzetet hozzá hasonló mértékben fölkelteni. Mivel azonban szerzetesi hivatásában a világot és az emberi szívet nem ismerte saját tapasztalásából, történetei és jellemei lélektani valóság nélkül szűkölködtek. Nem volt sem történeti érzéke, sem tehetsége a tiszta szép megalkotásához. Izlésében műveletlen, kifejezéseiben közönséges, sőt alszerű volt. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Ugyanez Beöthy Zsolt felfogása is: a népszerű író legfőbb érdeme a nemzeti szellem erősítése. Lelkesedett és lelkesített a nemzeti multon és hagyományokon, bár az igazi történeti felfogásnak híjával volt. Szerkezetei csűrt-csavartak és egyenetlenek; s ámbár képzelete elég találékony, de lélektana gyarló, ízlése műveletlen. Körmönfont nyelvében annyira tősgyökeres és népies akart lenni, hogy keresetté, valószerűtlenné, póriassá lett. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond az alföldi magyarság elmaradt műveltségének megnyilvánulását szemlélte Dugonics András mesélgetésében, gondolkodásában, beszédében. Mikor a németek között Goethe és Schiller örökbecsű remekekkel gyönyörködtették a műértőket, akkor nálunk egy általánosan tisztelt egyetemi tanár az Etelka-regénnyel és a Toldi-drámával lép elő és országos sikert arat. A minden áron magyarosítani akaró magvetők korlátoltságának és a nemzeti eszme erős jelentkezésének tulajdonítható gyűlölete és megvetése a hazában lakó nemzetiségek iránt, holott a beolvasztó szándék sikeréhez inkább a magasabb műveltség lett volna a megfelelő eszköz. Az író igen gyatra képet nyujt munkáiban a régebbi magyarokról, lélektani fejtegetése pedig «oly silány, hogy még a szerző papi állásával sem magyarázhatjuk ki magunknak.» (A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893.) – Drámáiról Bayer József többek között a következőket mondja. Valamint történeti regényei álmagyar regények, akként ma már botránkoztató drámái is kiáltóan ellentétesek azzal a korral, amelybe a szerző elhelyezte kölcsönzött meséiket. Csinált egypár előadható színdarabot, de pusztán csak azért, mert hízelgett bennük a kor szellemének. Történeti felfogása csupa külsőség és puszta név, bár ő maga meg volt győződve, hogy hitelesen feltámasztotta a régi kort. Szövegeihez csatolt tudományos jegyzetei a tárgyába való beleélés hitét gyökereztették meg benne. Drámái ma már úgy hatnak ránk, mint a középkori színpad díszletei, melyekre ráírták, hogy ez «egy erdő», ez meg «egy királyi lak», és a többit a közönség a saját ízlése szerint képzelte hozzá. Meséit külsőségek fűzik az elmult századokhoz, a korrajz teljesen hamis, nyelve azonban mindig magyaros és közmondásoktól duzzadó. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Az Etelka, úgymond Császár Elemér, nem eredeti regény és nem igazi regény, bár a magyarságnak még így is összehasonlíthatatlanul több köze van hozzá, mint a Kártigámokhoz és a Kasszándrákhoz. Ez az első magyar regény, mely hazai földön, magyar emberek között pörög le s ezzel megindítja a műfaj magyarrá válását, másrészt felvilágosítja íróinkat arról, hogy a magyar történet milyen alkalmas kerete az elbeszélő munkáknak. Ettől a fejlődéstörténeti jelentőségtől eltekintve, a művészi értékek teljes hiánya meggátol bennünket abban, hogy Dugonics Andrással kezdjük a magyar regényirodalom fejlődésének rajzát. Az Etelkával nem született meg a magyar regény. Lazán komponált, közönséges intrikákkal bonyolított érzelgős história ez, tele a heroikus regények elkoptatott indítékaival: a véletlenséggel, a gyermekcserével, az ártatlanok szenvedésével, a szerelem sóhajtozásaival, a hősiség vitézkedéseivel, a zsarnok apával, a feketelelkű intrikussal. A mese komikus ellentétben áll az előadással. A másodrangú német szentimentális regények papiros-hősei tősgyökeres, túlságosan zamatos, szinte zsírosan népies nyelven, sallangos, sujtásos magyarsággal társalognak. Ez a nyers és durva nyelv még népies tárgyú elbeszélésből is kirína, még ott is keresettnek éreznők, annál inkább stílustalan és disszonáns ilyen nyelven beszéltetni Árpádot és udvarát. Az első regény fogyatkozásai fokozottabb mértékben tűnnek elő a többi regényből. Dugonics Andrásnak legnagyobb fogyatkozása a költői képzelet hiánya s ezt későbbi regényei egész mélységében feltárják. (A magyar regény története. Budapest, 1922.)
Az irodalomtudományi kutatás elég későn vette észre, hogy az emberöltőkön keresztül teljesen eredetinek tartott író idegen szövegek nyomán dolgozta ki munkáit. – Három szomorújátékának német forrásait Heinrich Gusztáv kutatta fel és vetette egybe magyar átdolgozásaikkal. (Dugonics Bátori Máriája. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf.; Dugonics András: Kun László. Budapest, 1885.; Dugonics Toldi-drámája. Pótkötetek az Egyetemes Philologiai Közlönyhöz. II. köt. Budapest, 1890.) – Cserei eredetére Horváth János hívta fel a figyelmet. (Dugonics Csereijének forrása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1907. évf.)
DUGONICS ANDRÁS (szül. 1740. október 18. Szeged; megh. 1818. július 25. Szeged) kegyesrendi szerzetes, egyetemi tanár. Nagyatyja a XVIII. század elején költözött Dalmáciából Szegedre, szerb volt még az atyja is, de Dugonics Andrást már magyarnak nevelték. A szegedi kegyesrendi gimnáziumban eltöltött hat esztendő után, 1756-ban, belépett a piarista rendbe, Privigyén kétévi próbaidőn volt, letette az egyszerű fogadalmat; Nyitrára, majd Nagykárolyba, innen pedig Szegedre rendelték tanárnak. A szegedi gimnázium színházában már ekkor színre került egy magyarnyelvű vígjátéka, de ennek a darabnak sem címét, sem tartalmát nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy feltűnést keltett. Szülővárosából Nyitrára került, itt három év alatt kitűnő sikerrel tanulta a teológiai tudományokat. 1765-ben áldozópappá szentelték s a váci gimnáziumba helyezték tanárnak. Tanított még Medgyesen és Nyitrán, 1774-ben a nagyszombati egyetemre került az elemi mennyiségtudomány tanárának. Mikor Mária Terézia a nagyszombati egyetemet 1777-ben Budára helyezte, ő is Budára költözött s egyetemi tanár maradt 1808-ig. Irodalmi munkásságának java termése erre a korszakra esik. Mint tanár egyike volt a legbuzgóbbaknak, mint tudós egyike a legmagyarabbaknak. A matematikai tudományok magyar műnyelvének ő vetette meg az alapját. Meg akarta mutatni, hogy míg a német és francia matematikusok nem tudnak latin műkifejezések nélkül dolgozni, a magyar számtantanító nem szorul idegen szókra. Megalkuvást nem tűrő, nyakas hazafisága vezette minden tettében. Lelkesen pártolta a magyar színészeket, buzgalommal mélyedt a nemzet őstörténetének búvárlásába, szeretettel fordult a magyar köznép felé. A parasztokban a romlatlan régi nyelv leghívebb őrzőit becsülte. Nyugalomba vonulása után szülővárosába költözött s rokonai között töltötte napjait. Hetvennyolc éves korában halt meg. A szegediek nemcsak életében vették körül szeretettel, hanem holta után is bensőségesen ápolták emlékét.
Adatok Dugonics András életéhez:
1700 körül. – A törökök kiverése után a borzalmasan elpusztult Szeged városába magyar, német, tót, szerb, horvát, dalmát és másfajú beköltözők települnek. Az Adriai tenger partvidékéről behúzódó délszláv dalmátok között van Dugonics András nagyatyja is. (Szegeden annyi a katolikus dalmát, hogy a kedvükért a piaristák a belvárosi templomban szerbül prédikálnak. A katolikus dalmátok és horvátok nem ragaszkodnak annyira nemzetiségükhöz, mint a velük egy nyelvet beszélő görögkeleti szerbek, de még 1739-ben is külön dalmát iskolát állítanak gyermekeik számára. A Dugonics-család is csak akkor kezd magyarosodni, mikor a szerzetesíró atyja, idősebb Dugonics András, 1739-ben feleségül veszi az egyik szegedi magyar polgár leányát, Imre Katalint.)
1740. – Dugonics András születésének éve. Október 18-án születik Szegeden. (Atyja jól beszél magyarul, de azért civis dalmata és nem civis hungarus. Polgártársai megbecsülik, beválasztják a városi elöljáróságba, tanácsnok lesz, utóbb városi kapitány. A Tisza egyik áradása idején éberségével megmenti a várost az árvíztől. Földjén, lábas jószágán, malmain kívül két háza van Szegeden. Kereskedik, gazdálkodik, állatot tenyészt. Elsőszülött fiát, Andrást, és ennek öccsét, Ádámot, a magyar iskolába adja, utóbb a német iskolába járatja, hogy gyermekei necsak a szerb nyelvet beszéljék, hanem a város másik két nyelvét is.)
1750. – Dugonics András megkezdi gimnáziumi tanulmányait a kegyesrendi szerzetesek latin iskolájában. (A szegedi piarista gimnázium népes iskola, négyszáz tanulója van. Az iskolai munka kettős célja: a latin nyelv és a vallástan minél alaposabb megtanítása. A tanulók színjátékai is ennek a kettős célnak szolgálatában állanak.)
1756. – A gimnázium hat osztályának elvégzése után Dugonics András kegyesrendi szerzetesnövendék lesz. Maga a szegedi piarista házfőnök viszi kocsiján a Felvidékre. A nyitramegyei privigyei rendházban október 17-én öltöztetik be noviciusnak. (A próbaidő két évig tart. Az ujoncnövendékek megismerkednek hivatásukkal, hozzászoknak a szerzetesi élethez, megtanulják rendjük történetét, ájtatoskodnak és tanulnak. A két esztendőt az egyszerű fogadalom letétele fejezi be. Utána tanítani megy a szerzetesnövendék.)
1758. – Tanár a nyitrai piarista gimnázium egyik osztályában. Tizennyolc éves. (Szaktanítás még emberöltőkön keresztül nincs egyetlen hazai iskolában sem. Minden osztályban egy tanár tanít valamennyi tárgyat. Igaz, hogy a latinon és hittanon kívül nagyon mellékes a többi tárgy.)
1759. – A filozófiai tanfolyam tanulója a nagykárolyi piarista rendházban. (Két éven keresztül tanulja a bölcseleti és mennyiségtani tudományokat. Gyakorolja a vitatkozást és a szónoklást. Mindezt latinul.)
1761. – Nagy öröm éri: október havában szülővárosába rendelik tanárnak. Öt év óta nem látta szüleit. Huszonegy éves. (Nem írja meg haza, hogy áthelyezték Szegedre; néhány rendtársa kíséretében meglepetésszerűen állit be a szülői házba; édesanyja hirtelenében meg sem ismeri, annyira megnőtt és megváltozott; csak azután tör ki örömkönnyekben. A szegediek örülnek, hogy városuk szülötte tanítja fiaikat; ő pedig rajta van, hogy példás buzgalmával és feddhetetlen életével becsületet szerezzen nevének.)
1762. – A nyitrai piarista rendházba megy hittudományi hallgatónak. (Három évig hallgatja a teológiát, de közben nagy bánat éri: meghal édesanyja. Temetésére nem mehet el, Nyitra annyira távol van Szegedtől.)
1765. – Május havában a nyitrai püspök áldozópappá szenteli. Első miséjét Szegeden mondja. A templomban a kegyestanítórend főnöke magyar egyházi beszédet tart, az egyik kegyesrendi tanár németül beszél a hívekhez, egy öreg piarista szerbül szónokol. A Szegeden eltöltött boldog napok után az új miséspap a váci piarista gimnázium tanára lesz. Tanítványait nagy kedvvel oktatja. Itt tanít ebben az időben Pállya István is. Sikerült iskolai drámákat adatnak elő tanítványaikkal.)
1766. – A piarista rend elöljárósága áthelyezi Erdélybe a medgyesi gimnáziumhoz. Itt három évig tanítja a poétákat és a rétorokat. (Erdélyi évei kedvezően hatnak irodalmi hajlamaira. Sokat olvas, gyüjti az anyagot munkái megírásához, történeti levegőben él. Három erdélyi évének letelte után két esztendeig újból Vácon tanít.)
1771. – Nyitrán a filozófiai tanfolyam tanára. Kitüntető megbízás. Különösen a matematikai tárgyakat adja elő vonzó világossággal. (Három évig marad Nyitrán. Vele együtt munkálkodik a piarista rendházban: Benyák Bernát, Koppi Károly, Pállya István.)
1774. – Közreadja Trója Veszedelmét. Ugyanekkor rendfőnöke felszólítja: pályázzék a nagyszombati egyetem egyik tanári székéért. A pályázat sikerül, kinevezik egyetemi tanárnak az elemi matematika tanszékére. Nyitráról Nagyszombatba költözik. (Mivel Mária Terézia királynő a pápai rendelet szerint a Jézus-Társaságot 1773-ban feloszlatta, az állami kormányzatnak új egyetemi tanárokról kellett gondoskodnia. A világi pappá lett jezsuiták tudósabb csoportját továbbra is alkalmazták, a kevésbé alkalmasak helyére friss erőket kerestek, az így megüresedett katedrákat versenyvizsgálat útján töltötték be. Erre a vizsgálatra 77 pályázó jelentkezett: 26 világi pap, 26 ferencrendi szerzetes, 17 kegyesrendi szerzetes, 5 pálosrendi szerzetes és 3 világi ember. Dugonics András a fizikai tanszéket szerette volna elnyerni, de az addigi jezsuita fizikatanár olyan érdemes férfiú volt, hogy pályázat nélkül megkapta régi katedráját, mint ahogyan megmaradtak az egyetemen az olyan volt-jezsuita tudósok is, mint Katona István és Szerdahelyi György. Ilyen előzmények után pályázott Dugonics András matematikustanárnak. A vizsgázókat közös terembe gyüjtötték, kiadtak számukra egy közös tételt, azonkívül minden pályázó külön feladatot is kapott. A királyi bizottság tagjai október 15-én hirdették ki a versenyvizsga eredményét, Dugonics András legjobban dolgozott társai között, az elemi mennyiségtan katedráját ő nyerte el. Mint egyetemi tanár a nagyszombati jezsuita rendház harmadik emeletén kapott lakást, a kollégiumban még ott búsultak az exjezsuiták, keserűséggel néztek a jövevényekre, betolakodóknak tartották őket. A piaristákkal való régebbi feszült viszonyuk még rosszabb lett, de együttesen már nem szólhattak, csak személyükben érezték megalázottságuk fájdalmát. Az egyetemi karok kebelében csakhamar kialakult a volt jezsuiták és az új paptanárok pártja; azontúl minden tanszék megüresedésénél folyt a néma harc a két csoport jelöltjeiért. Az írásbeli vizsgálat csak egyik része volt egy-egy tudós pályázó sikerének, a másik döntő mozzanat attól függött, hogy a nyílt és titkos erők melyik pályázó érdekében tudnak minél hatalmasabb udvari befolyást mozgósítani. Dugonics András a jezsuiták ellenfeleivel tartott, azért ezek is megragadtak minden alkalmat, hogy csökkentsék tekintélyét.)
1777. – Az egyetemmel együtt Nagyszombatból Budára költözik. Örül a változásnak, mert közelebb van Szegedhez. (Vakációit szülővárosában tölti, bár több napba és éjjelbe kerül, míg lekocsizhat Szegedre. Amilyen örömmel emlegetik egyetemi tanárságát rendtársai, olyan szeretettel és tisztelettel veszi körül személyét minden földije. «A város büszkén nézett rám s megköszönték nekem, hogy kedves szülővárosomnak dicsőséget szereztem» olvassuk följegyzései között. A szünidőt öccse házában és pusztáján tölti. Szeged vidékén mindenütt magyar szót hall, míg Budán német a világ, az egyetemen latin a tanítás nyelve.)
1780. – Meghal atyja. Surlódás a család hátramaradt tagjai között. (Az öreg Dugonics jóval kisebb örökséget hagyott első házasságából származó két fiának, Andrásnak és Ádámnak, mint második feleségének és ebből a házasságából való leányainak. Végső intézkedését azzal okolta meg, hogy fiai fölnevelésére sokat kellett költenie, ezek tehát már megkapták a maguk részét.)
1784. – II. József császár az egyetemet a budai várpalotából a pesti pálosrendi kolostor épületébe helyezi át. Dugonics András is átköltözik budai magánszállásáról a pesti piarista rendházba. (A császár német nyelvrendeletének nem engedelmeskedik. Bár jól tud németül, magyar és latin nyelven tanít, diákjai azonban nem árulkodnak. Idegenből ideküldött tanárok lepik el a pesti egyetemet. A németül nem beszélő magyar professzorokat nyugalomba küldik.)
1788. – Az egyetem rektori méltóságát viseli. Megjelenik Etelkája. A regényt az olvasók elragadó munkának találják, a szerző hazafias lelkesedése tapsot arat. (Idegen úriemberek írnak köszönőleveleket vidékről a tisztelendő professzor úrnak, a kálvinisták is szeretettel üdvözlik. «Adnák az egek, hogy az egész magyarság csak egy Dugonics-familia volna!» kiált fel Barczafalvi Szabó Dávid, a református tanár. A rajongás lázának lecsillapodása után némi megszólás sem maradhat el. Főképen az Etelka elnevezést találják helytelennek az Etelke helyett. «Az Etelka szép kis magyar könyvecska;» tréfálkozott a bécsi Magyar Kurir. A szokatlan nevet a szerző maga alkotta s talán az olyan népies szóképzés után igazodott, mint a Terka.)
1791. – Szeretne magyar nemességet nyerni; nem nagy kívánság; Európa egyik országában sem él olyan sok nemes, az ország lakosságának számához viszonyítva, mint Magyarországon; egész falvak vannak parasztsorban élő, tudatlan nemesekkel; a pesti egyetem tudós rektorától nem szerénytelenség, ha nemesember akar lenni. Mégsem sikerül forró óhajtása. Hiába hivatkozik köztiszteletben álló pályájára, hiába sorolja fel atyja érdemeit, hiába szaladozik testvéröccse, Dugonics Ádám is, a nemesség ügyében. Évekig tartó küzdelmük meddő. (Szeged városa külön ajánlólevelet ad a két testvérnek s ebben melegen méltatja a Dugonics-család kiválóságát; Dugonics Ádám, ez időtájt a szegediek polgármestere, Bécsbe is fölmegy a nemeslevél kieszközlése végett s 1792-ben magánál I. Ferenc királynál esedezik egyik kihallgatáson a nemességért; a dolog mégsem megy; nincs mellettük megfelelő súlyú kijáró. Meg kell elégedniök az egyik császári és királyi tanácsosnak a szegedi hivatalos ajánlólevél elolvasása után tett kijelentésével: «Ilyen érdemek nemcsak nemességet, hanem báróságot, grófságot is megérdemelnének, sőt valami jószágnak ajándékát is».)
1792. – Az első magyar színtársulat megkezdi színműveinek előadását. (Először az Arany Perecek dramatizálása kerül színre Endrődy János piarista tanár átdolgozásában. A bécsi Magyar Hírmondó pesti színházi tudósítója szerint: «Június 18-án nem fordított, hanem eredeti darabot játszott a társaság, melynek címre Arany Perecek. Ez egy költött történet, melyet tisztelendő Dugonics András professor úr, nyelvünknek szíves gyarapítója, készített; a játszó színre pedig pesti professor Endrődy János alkalmazta. Ezen eredeti darabhoz a scénák és ruhák újonnan készültek, melyek 600 forintba kerültek a színháznak».)
1794. – Csokonai Vitéz Mihály felgyalogol Pestre, hogy kifejezhesse előtte tiszteletét. Dugonics András örömmel öleli keblére a lelkes ifjút. (Kazinczy Ferenccel már öt évvel azelőtt találkozott. Személyéről a nagy nyelvújító szeretettel emlékezett meg s többek között a következőket írta róla egyik levelében: «Dugonics ősz ember, de ideje előtt. Haja és színe igen szőke lehetett. Nyájas és egyenes, de nem durva. Ha bántják, haragszik». Csokonai Vitéz Mihályban az első találkozás még jobban megerősítette az Etelka szerzője iránt érzett tiszteletet. Utóbb ismételten meglátogatta nagytekintélyű barátját s dicsőítő költeményt szerzett tiszteletére.)
1798. – Fizetésének fölemelését kéri a kincstártól, mert a francia háborúkkal járó nagy drágaságban alig tud megélni. Kérelmének teljesítését az egyetemi tanács melegen ajánlja, de I. Ferenc király kormánya nem járul hozzá illetményeinek megjavításához. (Egyetemi tanári működését a budai helytartótanács, a bécsi kancellária és a volt jezsuiták hatása alatt álló hivatalos körök gyanús szemmel nézik. Túlságosan nagy magyarnak tartják, szókimondó természete miatt sokan neheztelnek rá, egyesek azt vetik szemére, hogy nem tűri a fegyelmet. A helytartótanács egy alkalommal azt nyomozza, nem betegeskedik-e sokat, alkalmas-e még a tanításra? Máskor azért vonják kérdőre, hogy miért használja a saját könyvét, mikor az egyetemi tanítás céljaira egészen más latin kézikönyvet írt elő az állami kormányzat. Ezzel szemben az egyetemi tanácsnak az a véleménye, hogy a matematika tanára mindig a legpontosabban teljesítette a kötelességét. Magában a filozófiai karban kissé más a helyzet; Dugonics András itt erős harcot vív egyes új tanszékek betöltése miatt a volt jezsuitákkal és azok jelöltjeivel. Tiltakozik az ellen, hogy ő szabadkőműves vagy jakobinus szellemű, mint egyes rágalmazói híresztelik; sajnos, két mágnásnak kellett őt megvédenie, úgymond, bizonyos rosszakaratú papi gyanúsítások ellen. A volt jezsuitáknak azt ajánlja, hogy ne a szenvedélyeket szítsák, hanem éljenek békében, amint azt Krisztus parancsolta.)
1801. – Meghal Vályi András, a magyar nyelv és irodalom tanára a pesti egyetemen; Dugonics András folyamodik tanszékéért; versengés indul meg közte és Révai Miklós között. Mindkét küzdő félnek erős protektorai vannak, míg végül I. Ferenc király a következő évben Révai Miklóst nevezi ki a magyar tanszékre. (Az egyetemi ifjúság magyarrá való nevelésében Dugonics Andrásnak kétségtelenül nagyok az érdemei. Míg az egyetemi tanárok túlnyomó nagy része a magyar nyelvet alkalmatlannak tartotta a tudományok művelésére, ő nemzeti önérzettel telítette meg tanítványai lelkét. Virág Benedek panaszosan említi Kazinczy Ferenchez írt egyik 1803. évi levelében Schedius Lajos német szellemét, azután így folytatja: «Annál többel tartozunk Dugonicsnak! Ha ezt nem adta volna a Gondviselés universitásunknak, oda lett volna a magyar ifjúság, pedig csakugyan vannak jóeszű ifjaink». A lánglelkű piarista nemzeti hatásához csak Horvát Istváné hasonlítható a régi pesti egyetemen. A legnagyobb egyetemi teremben háromszáz ifjút tanít napi két órán át, patriarkálisan tegezi tanítványait, a törekvőbbekkel sétákat tesz a budai hegyekben, a szegénysorsúaknak színházat fizet.)
1808. – Betegeskedik, öreg már, nyugalmazását kéri. Hazaköltözik testvéröccséhez Szegedre. Hatvannyolc éves, ebből negyvenöt esztendőt tanításban töltött. (Folyamodásában panaszosan említi, hogy egész pályáján keresztül milyen mostohán bántak vele a királyi hatóságok, mellőzték még ebben az évben is, holott valamenyi tanártársának fölemelték a fizetését. Az egyetemi tanács meleghangú kísérő irattal terjeszti fel a búsongó írást a helytartótanácshoz: a folyamodó professzor az egyetemnek harmincnégy éven át büszkesége volt, könyveivel a hazai irodalomnak dicsőséget szerzett, eddigi csekély nyolcszáz forint évi fizetését nyugalomba vonulása után is megérdemli, érdemeiért külön jutalomra tarthat számot. A helytartótanács megadja a teljes nyugdíjat, de ezen felül semmit sem, még az elismerő szavakat is megtagadja a kiérdemesült tanártól.)
1814. – Mindaddig boldogan él Szegeden, míg meg nem hal testvéröccse, Dugonics Ádám polgármester. Halála után viszálykodás támad a család tagjai között. (Az elhúnyt polgármester fia magáévá akarja tenni szerzetes-nagybátyja vagyonát, ez ellen Dugonics András védekezik, unokaöccse pörrel támadja meg. A család többi tagja a hálátlan fiatalember ellen foglal állást, még nőtestvére is az öreg szerzetest pártolja, házában az aggastyán gondos ápolásra talál.)
1818. – Július 25-én, hetvennyolc éves korában, meghal Szegeden. Temetésére kivonul a város polgársága és diáksága, az egyházi szertartást a piarista házfőnök végzi. Egyesek arra gondolnak, hogy emlékművet kellene emelni sírja fölé. (Bár a gyüjtés több helyen megindul, közel három évtized telik el, míg végre a piaristák el tudják helyezni sírjára a vörös márványlapot.)
1876. – Szülővárosában felállítják szobrát. (Az Izsó Miklós terve szerint készült szobor Huszár Adolf alkotása. A költségeket legnagyobb részben Szeged népe adja össze. Ugyanakkor emléktáblát helyeznek szülőházára s közrebocsátják a Dugonics-albumot.)
1892. – Emlékének ápolására és a délvidéki magyar tudomány és irodalom segítésére megalakul Szegeden a Dugonics-Társaság. (Szervezője és első elnöke Lázár György szegedi polgármester; néhány nevesebb tagja az alapítás évében: Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Szávay Gyula.)
Kiadások. – Trója veszedelme, melyet régi vers-szerzőknek írásiból egybeszedett és versekbe foglalt Dugonics András kegyes oskolabéli szerzetes-pap. Pozsony, 1774. (A kötet Landerer János Mihály pozsonyi nyomdász költségén jelent meg. Közrebocsátásakor a szerző harmincnégy éves volt s rendjének nyitrai iskolájában a filozófiát tanította.) – Andreae Dugonicii Argonauticorum sive de vellere aureo libri XXIV. Pozsony és Kassa, 1778. (Landerer János Mihály pozsonyi nyomdász költségén. Tartalma: az argonauták történetének feldolgozása latin prózában. A szerző latinnyelvű munkái közül csak ez az egy jelent meg nyomtatásban.) – Ulissesnek, ama híres és nevezetes görög királynak, csudálatos történetei, melyeket a magyar versekben gyönyörködőknek kedvekért már ennek előtte versekbe foglalt s most újonan megjobbítván kibocsátott Dugonics András kegyes oskolabéli szerzetes-pap. Pest, 1780. (Royer Ferenc Antal pesti nyomdász költségén.) – A tudákosságnak két könyvei, melyekben foglaltatik a betűvetés és a földmérés. Pest, 1784. (Magyarnyelvű algebra és geometria a szerző arcképével. Pesten 1798-ban megjelent második bővített kiadásához még két másik könyv járult: az egyik a háromszögelésekről, a másik a csúcsos szelésekről szólt. Az úttörő munka nagy lelkesedést keltett íróink között, mert a tudós szerző megteremtette benne a matematika magyar műszavait és műkifejezéseit. Válaszul II. József császár germanizáló rendeleteire, meg akarta mutatni munkájában, hogy a német nyelv sohasem oly alkalmatos a tanulmányoknak kimagyarázásában, minta magyar nyelv. Molnár János apát és Hannulik János kegyesrendi szerzetes versekben dicsőítették a magyar Euklidest.) – Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony Világosvárott, Árpád és Zoltán fejedelmink ideikben. Írta Dugonics András kegyes oskolabéli szerzetes-pap, a józan s egyszersmind a természeti tudományoknak oktatója, a pesti tanulmányoknak királyi mindenségében a tudákosságnak királyi tanítója, a tanultaknak egyik tagja, a jeles természeti karnak öregbike. Két kötet. Pozsony és Kassa, 1788. (Landerer János Mihály pozsonyi nyomdász költségén. A nyomdász-könyvkiadó tiszteletdíj gyanánt nyolcvan ingyenpéldányt adott a szerzőnek, viszont a szerző hetven forintot fizetett a kiadónak, hogy képeket is mellékeljen a regényhez. Ezer példányban készült a regény, példányát két rajnai forintért árulta a kiadó. Újabb kiadásai: 1791. és 1805.) – Az arany perecek. Szomorú történet öt szakaszokban. Pozsony és Pest, 1790. (Landerer János Mihály költségén. A regény jelentős sikert aratott, mert első kiadásának kétezer példánya tíz év alatt teljesen elkelt. Újabb kiadása: 1800.) – A gyapjas vitézek. Két kötet. Pozsony és Pest, 1794. (Az argonautákról szóló latin história magyar átdolgozása.) – Jeles történetek, melyeket a magyar játékszínre alkalmaztatott. Két kötet. Pest, 1794–1795. (Tartalma négy szomorújáték: Toldi Miklós, Etelka Karjelben, Kun László, Bátori Mária.) – Gyöngyösi István költeményes maradványai. Pozsony és Pest, 1796. (Az első gyüjteményes Gyöngyösi-kiadás és az első nagyobb Gyöngyösi-életrajz.) – A szerecsenek. Két kötet. Pozsony és Pest, 1798. (A görög regény népies átdolgozása. «Újabb életre hozta Dugonics András királyi oktató.» A második kötet elején olvasható Csokonai Vitéz Mihálynak a szerzőhöz intézett magasztaló verse: Dugonics oszlopa.) – Római történetek. Pozsony és Pest, 1800. (Ókori latin történeti szövegek magyar átírásai.) – Etelkából kiválogatott remekje a helyes magyarságnak. Pozsony, 1800. (A kiválogató: Etrekarcsai Georch Illés fiatal ügyvéd, a későbbi híres jogtudós és a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.) – A magyaroknak uradalmaik, mind a régi, mind a mostani időben. Pozsony és Pest, 1801. (Történeti és földrajzi adatok és ábrándok.) – Jólánka, Etelkának leánya. Két kötet. Pozsony és Pest, 1803. (Terjedelmes regény: 1568 lap. A szerző régi kiadójának, Landerer János Mihály nyomdásznak, költségén jelent meg.) – Szittyai történetek. Két kötet. Pozsony és Pest, 1806–1808. (A magyarok históriája a legrégibb időktől Árpád vezér haláláig. A szerző nagyolvasottságú, de ítélete nincs, a valóságot képzelt dolgokkal keveri, fantáziájának szabad röptöt enged. Délibábos szófejtései olyanok, mint később Horvát Istvánéi. Magyarázata szerint például Finnország annyi mint Finomország, Lappország annyi mint Lápország; a Balti-öböl a balta formájáról kapta nevét, Riga városát a rigóról nevezték el.) – Cserei. Egy honvári herceg. Szeged, 1808. (Utolsó regénye. Közre bocsátásakor ötvennyolc éves volt. Ebben az esztendőben vonult nyugalomba s ment Szegedre pesti egyetemi tanszékéről.) – Radnai történetek. Szeged, 1810. (A híres aradmegyei búcsújáróhelyhez fűződő csodákról.) – Nevezetes hadi-vezérek. Pest, 1817. (Plutarchos és Cornelius Nepos válogatott életrajzainak magyar átdolgozása.) – Magyar példabeszédek és jeles mondások. Két kötet. Szeged, 1820. (Negyvenévi gyüjtés eredménye: tízezernél több közmondás és számos szólásmagyarázat. A szerző halála után jelent meg. Karácsonyi Ince kegyesrendi tanár rendezte sajtó alá s közreadta benne nagynevű szerzetestársa rövid életrajzát is.) – Endrődi Sándor kiadása: Bátori Mária. Budapest, 1881. (A szomorújáték második kiadása Abafi Lajos Nemzeti Könyvtárában. Először Dugonics András Jeles Történeteiben jelent meg: Pest, 1794–1795) – Ifj. Szinnyei József kiadása: Dugonics András följegyzései. Budapest, 1883. (A kéziratban maradt jegyzetek első kiadása az Olcsó Könyvtárban. A szerző érdekesen fejtegeti bennük legnépszerűbb regényének politikai célzásait és országos hatását, szól a II. József uralkodása végén bekövetkező hazafias fellángolásról, adatokat nyujt családja történetéhez, följegyzi Martinovics Ignác összeesküvésének rövid históriáját.) – Hahn Adolf kiadása: Tárházi. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. (A kéziratban maradt magyarnyelvű iskolai dráma első kiadása. A szerző a Holberg-féle dán Tyboe Jakab német átdolgozása nyomán készítette vígjátékát, még pedig 1770-ben Gyöngyösi címmel magyarul, ugyanekkor Opimius címmel latinul s csak harmadik átdolgozásában, 1789-ben, keresztelte el Tárházinak. Átdolgozása tősgyökeres magyarságú.) – Heinrich Gusztáv kiadása: Kun László. Budapest, 1885. (A szomorújáték második kiadása az Olcsó Könyvtárban. Először Dugonics András Jeles Történeteiben jelent meg: Pest, 1794–1795. Eredetijére Heinrich Gusztáv mutatott rá Bertuch szomorújátékában: Elfride. Ein Trauerspiel in drei Aufzügen. Weimar, 1775.) – Heinrich Gusztáv kiadása: Bátori Mária. Budapest, 1887. (A szomorújáték harmadik kiadása az Olcsó Könyvtárban. Eredetijére Heinrich Gusztáv mutatott rá Soden tragédiájában: Inez de Castro. München, 1784.) – Heinrich Gusztáv kiadása: Toldi Miklós. Budapest, 1894. (A szomorújáték második kiadása az Olcsó Könyvtárban. Először Dugonics András Jeles Történeteiben jelent meg: Pest, 1794–1795. Eredetijére Heinrich Gusztáv mutatott rá Christmann ármánydarabjában: Der Statthalter von Corfu. Ein Trauerspiel in drei Aufzügen. Mannheim, 1782.) – Bellaagh Aladár kiadása: Az arany perecek. Budapest, 1898. (A regény harmadik kiadása a Régi Magyar Könyvtárban.) – Prónai Antal kiadása: Etelka Karjelben. Pozsony, 1904. (A szomorújáték második kiadása a Stampfel-féle Magyar Irodalmi Segédkönyvek sorozatában. Először Dugonics András Jeles Történeteiben jelent meg: Pest, 1794–1795. Színdarabjai közül talán még ez a legsikerültebb. Ma még ismeretlen német forrására Shakespeare munkái közül három is hatott: a Téli rege, Vihar, Cymbeline.) – Prónai Antal kiadása: Etelka. Budapest, 1906. (A regény szemelvényes kiadása a Szent István Társulat Irodalomtörténeti Olvasmányok című vállalatában.) – Perényi József kiadása: Dugonics András Trinummusa. Veszprém, 1911. (A szerző Plautus nyomán készítette ezt a kéziratban maradt latinnyelvű iskolai drámáját. A színdarabot a váci piarista diákok 1770-ben sikerrel játszották Migazzi Kristóf bécsi bíbornokérsek, római szent birodalmi herceg, váci püspöki helytartó előtt.) – Lugosi Döme kiadása: Dugonics András szegedi monográfiája. Szeged, 1929. (A szülővárosát rajongással szerető nagyszombati egyetemi tanár kéziratban maradt jegyzetei Szeged régi történetére vonatkozóan.)
Irodalom. – A már említett kiadásokon kívül a következő tanulmányok. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: Magyar költők élete. I. köt. Pest, 1870. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Farkas Antal és Nagy Sándor: Dugonics-album. Szeged, 1876. – Halász Ignác: Sajnovics hatása a magyar költészetre. Budapesti Szemle. 1880. évf. – Endrődi Sándor: Dugonics életrajza. Figyelő. 1880. évf. – Heinrich Gusztáv: Dugonics Bátori Máriája. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf. – Endrődi Sándor: Dugonics András. Pozsony, 1883. – Szivák Iván: A magyar dráma kezdete. Budapest, 1883. – Zlinszky Aladár: Heliodoros a magyar irodalomban. Budapest, 1887. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Heinrich Gusztáv: Dugonics Toldi-drámája. Pótkötetek az Egyetemes Philologiai Közlönyhöz. II. köt. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Prónai Antal: Dugonics András életrajza. Szeged, 1903. – Perényi József: Dugonics András színművei. Sátoraljaújhelyi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1903. – U. az: Dugonics András Tudákossága. U. o. 1904. – Simai Ödön: Dugonics András mint nyelvújító. Budapest, 1904. – Bartha György: Szeged Dugonics munkáiban. Szeged, 1905. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. II. köt. Budapest, 1905. – Endrődi Sándor: Dugonics András. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Horváth János: Dugonics Csereijének forrása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1907. évf. – Berthóty Ilona: Dugonics és Barclay. Budapest, 1909. – Bleyer Jakab: Gottsched hazánkban. Budapest, 1909. – Tolnai Vilmos: A szólásokról. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Perényi József: Dugonics András Trinummusa. Veszprémi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1911. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Lukinich Imre: Barclay Argenisének magyar fordításaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Ruzsonyi Béla: Dugonics Etelkájáról. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Simai Ödön: Faludi hatása Sándor Istvánra. Magyar Nyelv. 1915. évf. – Császár Elemér: Shakespeare hatása a magyar költészetre. Budapest, 1917. – Király György: A trójai háború régi irodalmunkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Rajka László: Heliodoros Aithiopikájának feldolgozásai a magyar irodalomban. Kolozsvár, 1917. – Balanyi György: Dugonics emlékezete. A Dugonics-Társaság Dugonics-emlékfüzete. Szeged, 1918. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Rakodczay Pál: Dugonics mint tanár. Irodalomtörténeti Közlemények. 1924. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Szerb Antal: Magyar preromantika. Minerva. 1929. évf. – Székely Károly: Dugonics közmondás-gyüjteményének előszava. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.
